Hiszem… a bűnök bocsánatát

Apostoli Hitvallás

 

1. Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: „Térjetek meg!” (Poenitentiam agite etc.) - azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen (Mt 4,17).

2. Ezt az igét nem vonatkoztathatjuk a bűnbánat szentségi gyakorlására (de Poenitentia Sacramentalis), azaz a bűnvallásra (id est, Confessionis) és a jóvátételre (et Satifactionis), ami a papok közreműködésével történik.

3. De nem is vonatkoztathatjuk kizárólag csak a belső bűnbánatra, mert a szív töredelme mit sem ér, ha nem hozza magával külsőleg a bűnös mivoltunk elleni sokoldalú halálos küzdelmet.

4. Ez a gyötrődő küzdelem tehát mindaddig tart (Manet itaque poena donec), míg az ember gyűlöli vétkes önmagát (manet odium sui) (ez az igazi belső bűnbánat), vagyis a mennyek országába való bemenetelig.

5. A pápa nem akar senkit mentesíteni és nem is mentesít a jóvátevő bűnhődéstől (Papa non vult nec potest ullas poenas remittere), hanem csak attól, amit saját illetékességében vagy az egyházi jogszabályok szerint maga rótt ki.

6. A pápa nem bocsáthat meg másként egyetlen vétket sem (Papa non potest remittere ullam culpam), csak azáltal, hogy azt Istentől megbocsátottnak jelenti ki és fogadja el (nisi declarando et approbando remissam a Deo). Viszont kétség kívül megbocsáthatja az ő számára fenntartott eseteket: ezek semmibevétele esetén a vétkesség kétség kívül megmarad.

7. Isten senkinek nem bocsátja meg vétkét (Nulli prosus remittit Deus culpam) anélkül, hogy egyszersmind alá ne vetné a megalázkodót mindenben a helyette eljáró papnak.

8. A bűnbánati egyházjogszabályok csak az élőkre érvényesek, és azok szerint haldoklókra semmit sem szabad kiróni.

9. Ennélfogva jót tesz velünk a Szentlélek a pápa által, mikor (a pápa) a rendelkezéseiben mindig kivétellé teszi a halál óráját és a szükséghelyzetet.

10. Képzetlenül és hibásan járnak el azok a papok, akik a haldoklóktól egyházjogszabály szerinti bűnbánati teljesítményt követelnek a purgatóriumban.

11. Bizonyosnak tűnik, hogy azt a konkolyt, hogy az egyházjog szerinti jóvátevő bűnhődést át lehet változatni purgatóriumbeli bűnhődésre (de mutanda poena canonica in poenam purgatorii), akkor hintették el, mikor a püspökök aludtak.

12. Régente az egyház által meghatározott büntetéseket nem a feloldozás után, hanem a feloldozást megelőzően szabták ki (non post, sed ante absolutionem inponebantur), hogy ezzel próbára tegyék a töredelem őszinte voltát.

13. A haldoklók halálukért mindennel megfizetnek, és az egyházjogi szabályok számára már halottak, joggal illeti meg őket az azoktól való feloldás.

14. A haldoklóban lelki épségének és szeretetének tökéletlensége szükségképpen nagy félelmet támaszt, annál nagyobbat, minél tökéletlenebb volt.

15. Ez a félelem és borzadás magában is elég (hogy mást ne mondjak) a purgatóriumi szenvedést előidézni, mivel a reménytelenség borzalmával határos.

16. Láthatjuk, hogy a pokol, a purgatórium és menny úgy különbözik egymástól, mint reményvesztés, a kétséggel küzdés és a biztonság.

17. Látható, hogy a lelkeknek a purgatóriumban arra van szükségük, hogy mind félelmük fogyjon, mind szeretetük szaporodjék.

18. Nem látszik bizonyítottnak sem érvekkel sem szentírási helyekkel, hogy (a purgatóriumban lévő lelkek) kívül lennének a szeretetet kiérdemlő vagy azt fokozó állapoton (Isten irgalmán).

19. De az sem látszik bizonyítottnak, hogy legalábbis mindnyájan biztosak és biztonságban vannak boldogságra jutásuk felől, jóllehet mi ebben teljesen bizonyosak vagyunk.

20. Tehát a pápa a minden bűnhődés teljes elengedésén nem egyszerűen minden bűnhődés elengedését érti, hanem csak az általa kiróttét.

21. Tehát tévednek azok a búcsúhirdetők, akik azt mondják, hogy a pápa bűnhődés elengedése ez embert minden bűnhődéstől feloldja és megmenti.

22. Éppenséggel semmit nem enged el a purgatóriumban levő lelkeknek, amit ebben az életben kellett volna az egyházi jogszabályok szerint teljesíteniük.

23. Ha valaki egyáltalán megkaphatja minden bűnhődése valamilyen elengedését, akkor biztos, hogy ezt csak a legtökéletesebbek kaphatják meg, tehát igen kevesen.

24. Természetesen az emberek legnagyobb részét becsapják, amikor nagy hanggal, minden megkülönböztetés nélkül ígérik meg nekik a bűnhődés feloldását.

25. Amilyen hatalma van a pápának a purgatórium felett, ugyanolyan hatalma van bármely püspöknek vagy lelkésznek a maga püspökségében, illetve gyülekezetében.

26. Nagyon jól teszi a pápa, hogy a (purgatóriumban lévő) lelkeknek nem a kulcsok hatalmával (non potestate clavis) ad elengedést, (amivel [ott] nem rendelkezik) (quam nullam habet), hanem közbenjáró könyörgés által (sed per modum suffragii datanimabus remissionem).

27. Emberi balgaságot hirdetnek, amikor azt mondják, hogy mihelyt a ládába dobott pénz megcsörren, a lélek azonnal a mennybe száll.

28. Csak annyi bizonyos, hogy a ládában megcsörrenő pénz által nagyra nőhet a haszonlesés és a kapzsiság. Az egyház közbenjáró szolgálatának eredményessége azonban egyedül Isten jótetszésétől függ (suffragium autem Ecclesiae est in arbitrio Dei solius).

29. Ki tudja, hogy vágyódik-e minden purgatóriumban lévő lélek arra, hogy őt onnan kiváltsák? A legenda szerint sem [Szent] Szeverinusz, sem Paszkálisz (pápák) nem igényelték ezt.

30. Senki sem biztos a maga töredelmének valódisága felöl, még kevésbé a következmény: a teljes elengedés felől.

31. Amilyen ritka az igazán bűnbánó ember, épp olyan ritka az igazán elengedést nyerő, vagyis nagyon ritka.

32. Örök büntetést kapnak tanítóikkal együtt, akik a búcsúcédulákkal biztonságban hiszik magukat az üdvösségük dolgában.

33. Nagyon kell óvakodnunk azoktól, akik azt mondják, hogy a pápának azok az elengedései (azaz búcsúi) Istennek ama fölbecsülhetetlen ajándéka, amely által rendbe jön az ember dolga Istennel.

34. Ugyanis a búcsúnak ez a kegyelme csak a bűnbánat szentségével (és) ember által kiszabott jóvátevő bűnhődésre vonatkozik.

35. Nem keresztyénséget prédikálnak, akik azt tanítják, hogy aki lelkeket akar kiváltani vagy gyónási kiváltságot vásárolni, annak nincs szüksége töredelemre.

36. Minden igazán szívén talált keresztyén részesül a bűnhődésnek és a vétkességnek teljes elengedésében búcsúcédula nélkül is.

37. Aki csak igazi keresztyén, akár élő, akár halott, az részese Krisztus és az anyaszentegyház minden kincsének (habet participationem omnium bonorum Christi et Ecclesiae), s ezt Isten adta néki, búcsúcédula nélkül is.

38. A (bűnhődés) pápai elengedését és a (kegyelemben) részesítést mégsem szabad semmiképpen sem megvetni, mert az (mint mondtam) az isteni elengedés kinyilvánítása.

39. A legképzettebb teológusnak is igen nehéz egyszerre megtapasztalnia a nép előtt a bőséges búcsút és az igaz töredelmet.

40. Az igazi töredelem keresi és szereti a bűnhődést, viszont a búcsú bősége elkényelmesít és a bűnhődést gyűlöletessé teszi, legalábbis esetenként.

41. Óvatosan kell az apostoli (azaz pápai) búcsút prédikálni, nehogy a nép félreértse és elébe helyezze azt a szeretet jócselekedeteinek.

42. Arra kell tanítani a keresztyéneket, hogy a pápa véleménye szerint a búcsúvásárlás semmilyen tekintetben nem állítható egy sorba az irgalmasság cselekedeteivel.

43. Arra kell tanítani a keresztényeket, hogy jobb dolgot tesz, aki a szegénynek ad, vagy a rászorulónak kölcsönöz, mint hogyha búcsút vásárol.

44. Ugyanis a szeretet cselekedete által nő a szeretet és javul az ember, de a búcsú által nem lesz jobb, csak a bűnhődéstől mentesebb.

45. Arra kell tanítani a keresztyéneket, hogy aki látja a rászorulót és azt elhanyagolva búcsúra költ, az nem a pápa elengedését szerzi meg, hanem Isten rosszallását.

46. Arra kell tanítani a keresztyéneket, hogy - hacsak nem dúskálnak a fölöslegben - mindazt, ami az élet fönntartásához szükséges, tartsák kötelességüknek házuknépe javára fordítani és semmiképp se pazarolják búcsúkra.

47. Arra kell tanítani a keresztyéneket, hogy a búcsúvásárlás nem parancsolat, hanem szabad döntés dolga (est libera, non praecepta).

48. Arra kell tanítani a keresztyéneket, hogy a pápa a búcsúban való részesítéssel inkább az őérte való áhítatos imádkozást akarja elérni, semmint a készpénzt, mert az előbbire nagyobb szüksége van.

49. Arra kell tanítani a keresztyéneket, hogy a pápa búcsúi akkor hasznosak, ha nem beléjük vetjük bizalmunkat. Viszont nagyon ártalmasak, ha általuk elvész az istenfélelmünk.

50. Arra kell tanítani a keresztyéneket, hogy ha a pápa tudna a búcsúhirdetők zsarolásairól, azt akarná, hogy inkább égjen porig Szent Péter bazilikája, mint azt, hogy juhainak bőréből, húsából és csontjából épüljön fel.

51. Arra kell tanítani a keresztyéneket, hogy a pápa, ha szükséges volna, kész lenne (ahogy illik) még Szent Péter bazilikájának eladása árán is saját pénzéből segíteni azokat, akiknek legtöbbjétől némely búcsúhirdetők kicsalják a pénzüket.

52. Hiábavaló a búcsúcédulák alapján bízni az üdvösségben, még ha a búcsúmegbízott, sőt akár a pápa a saját lelkével kezeskednék is érte.

53. Krisztus és a pápa ellenségei azok, akik a búcsú hirdetése miatt Isten igéjét más templomokban teljesen elnémítják.

54. Jogsérelem éri Isten igéjét, ha ugyanabban a prédikációban ugyanannyi vagy több időt szentelünk a búcsúnak, mint Isten igéje hirdetésének.

55. A pápa gondolata szükségképpen az, hogy ha a csekély értékű búcsút egy haranggal, egy díszfelvonulással és egy szertartással ünneplik, akkor az evangéliumot, ami a legnagyobb dolog, száz haranggal, száz díszfelvonulással, száz szertartással kell hirdetni.

56. Az egyház kincse (Thesauri Ecclesiae), amelyből a pápa búcsúkat engedélyez (unde Papa dat indulgentias), nincs eléggé megnevezve, és Krisztus népe nem is ismeri azt.

57. Nyilvánvaló, hogy itt nem mulandó javakról van szó, mert azokat sok egyházi szónok nem egykönnyen osztogatja, hanem inkább gyűjti.

58. De nem is Krisztus és a szentek érdemeiről van szó (Nec sunt merita Christi et sanctorum), hiszen azok mindenkor, a pápa közreműködése nélkül is, munkálják a belső ember számára a kegyelmet, a külső ember számára pedig a keresztet, a halált és a poklot.

59. Szent Lőrinc ugyan azt mondta, hogy az egyház kincse a szegények, de ő korának szokásos kifejezésével élt.

60. Nem vakmerőség kimondani, hogy az egyház kincse: az egyház kulcsai (melyeket Krisztus érdeméért kapott) (Sine temeritate dicimus, claves Ecclesiae, merito Christi donatas, esse thesaurum istud).

61. Világos ugyanis, hogy a bűnhődés elengedésére és a (meghatározott) esetekre (vonatkozóan) elegendő a pápának a saját hatalma.

62. Az egyház kincse valójában Isten dicsőségének és kegyelmének szent evangéliuma (örömhíre).

63. De ezt méltán igen gyűlölik, mert elsőkből utolsókká tesz.

64. A búcsúk kincsét viszont igen kedvelik, mert utolsókból elsőkké tesz.

65. Az evangélium kincse olyan háló, amellyel egykor az anyagi javak embereit halászták.

66. A búcsú kincse pedig olyan háló, amellyel ma az emberek anyagi javait halásszák.

67. A búcsú, amiről a búcsúhirdetők azt hirdetik, hogy a legnagyobb áldás, - valóban az, de a kereset szempontjából.

68. Valójában azonban a búcsú az Isten kegyelméhez és a kereszt jóságához mérten a legeslegkisebb dolog.

69. A püspökök és a lelkipásztorok (jogilag) kötelesek az apostoli búcsú hirdetőit teljes tisztelettel fogadni.

70. De még inkább kötelesek éberen felügyelni és két füllel figyelni arra, hogy ezek ne a maguk álmait hirdessék a pápa megbízása helyett.

71. Aki az apostoli búcsú igazsága ellen szól, kiátkozást és gyalázatot érdemel.

72. Aki pedig gondosan eljár a búcsúhirdető szavainak önkénye és önfejűsége ellen, az áldott.

73. Miként a pápa is joggal sújt le villámával azokra, akik a búcsú ügyében bármi módon csalást követnek el,

74. sokkal inkább készül villámával lesújtani azokra, akik a búcsúk ürügyén a szent szeretet és a való igazság kijátszásán mesterkednek.

75. Őrültség azt vélni, hogy a pápai búcsúk akkorák, hogy feloldozhatják az embert, még ha valaki képtelenséget mondva - az Istenszülő (Máriát) erőszakolta volna is meg.

76. Ellenkezőleg azt állítjuk, hogy a pápai búcsúk a vétkesség tekintetében a búcsú alá eső legkisebb bűnöket sem vehetik el.

77. Az a szóbeszéd, hogy maga Szent Péter sem adhatna nagyobb kegyelmet, ha ő volna most a pápa - káromlás Szent Péter és a pápa ellen.

78. Ellenkezőleg azt állítjuk, hogy neki is és bármelyik pápának is nagyobb erői vannak, tudniillik az evangélium, a gyógyítások kegyelmi ajándékai stb. 1Korinthus 12,9-10. szerint.

79. Káromlást szól, aki azt állítja, hogy a pápai címerrel ellátva felállított kereszt felér Krisztus keresztjével.

80. Számot fognak adni azok a püspökök, lelkészek és teológusok, akik tűrik, hogy ilyesmiket prédikáljanak a népnek.

81. A búcsúról való ilyen önkényes prédikálás azt eredményezi, hogy a tudós férfiaknak sem könnyű a pápa tekintélyét megvédeni a rágalmaktól, vagy éppen az egyszerű hívek fortélyos kérdéseitől.

82. Például: Miért nem üríti ki a pápa a purgatóriumot szentséges szeretetből és a lelkek oly nagy szüksége miatt, ami minden indíték közt a legigazságosabb - ha számtalan lelket kivált a (Szent Péter) bazilika építésére adott szennyes pénzért, ami igen jelentéktelen indíték erre?

83. Továbbá: Miért vannak még mindig halotti misék (exsequiae) és évforduló ünnepek (anniversaria) a lelkekért, és miért nem adják vissza, vagy miért nem engedik visszavenni a halottakért tett adományokat, ha a kiváltottakért való imádság immár a búcsúcédula révén feleslegessé és jogtalanná vált?

84. Továbbá: Miféle újfajta kegyelme Istennek és a pápának az, hogy megengedik, hogy egy istentelen és gonosz ember pénzért kiváltson egy kegyes és istenszerető lelket, viszont azt a kegyes és kedves lelket nem váltják ki ingyen szeretetből, saját rászorultsága miatt?

85. Továbbá: A bűnhődésre vonatkozó egyházjogi előírások ténylegesen és mint régóta nem alkalmazottak, magukban érvénytelenek és halottak. Miért történik a tőlük való mentesítés pénzzel, búcsúk engedélyezésével, mintha érvényesek és hatályosak volnának?

86. Továbbá: Miért nem építi föl a pápa - akinek vagyona ma felülmúlja a dúsgazdag (ókori) Crassusok kincsét is - Szent Péternek legalább azt az egy bazilikát inkább a maga pénzéből, mint szegény híveiéből?

87. Továbbá: Mit enged el vagy mit nyújt a pápa azoknak, akik a tökéletes töredelem által jogosultak a teljes elengedésre és (kegyelemben) részesítésre?

88. Továbbá: Miből lenne nagyobb haszna az egyháznak, mint abból, ha a pápa - amit most csak egyszer tesz meg - naponta százszor osztana elengedést és (kegyelemben) részesítést a hívek bármelyikének?

89. Mivel a pápa a lelkek üdvét inkább a búcsúk által keresi, mint a pénz által, miért szünteti meg a már régebben engedélyezett búcsúcédulákat és búcsúkat, mikor azok ugyanolyan hatásosak?

90. Ha az egyszerű híveknek aggályos érveit puszta hatalommal elnyomjuk és nem értelmes megválaszolással oldjuk fel, azzal az egyházat és a pápát ellenségeik előtt nevetségessé, a keresztyéneket pedig szerencsétlenné tesszük.

91. Ha tehát a búcsúkat a pápa lelkületének és gondolatának megfelelően hirdetnék, könnyű volna felelni mindezekre (a kérdésekre), sőt fel sem merülnének.

92. Távozzanak tehát azok a próféták, akik azt mondják Krisztus népének: "Béke, béke." - de nincs béke! (Ezékiel 13,10.16).

93. Tegyék jól a dolgukat azok a próféták, akik azt mondják Krisztus népének: "Kereszt, kereszt!" - de nincs kereszt!

94. Buzdítsuk azért a keresztyéneket, hogy fejüket: Krisztust, bűnhődésen, halálon és poklon át is követni igyekezzenek,

95. és abban bízzanak, hogy inkább sok szorongattatáson át, mintsem a béke biztonságán át jutnak be a mennybe (ApCsel 17,22).

Mert más fundamentomot senki nem vethet azon kívül, a mely vettetett, mely a Jézus Krisztus. (1 Kor. 3:11.)

Luther Márton: 95 tétel (1517): 1-95.

 

Istennek saját munkája, az ő prédikálása, keresztelése stb. egyedül hathatós, hasznos és szükséges az Isten előtt való megigazulásra és üdvösségre; a lelkiismeret vigasztalására és biztosítására.

Kelet-Frízlandi Hitvallás (1528) 7. artikulus

 

Ha úgy volna, hogy egyes külső dolgokat, jeleket vagy cselekedeteket olyannak tartanának és ránk kényszerítenének, mintha azok Isten előtt megigazulásunkra és üdvösségünkre érvényesek volnának és szükségesek is, akkor azok ebben a tekintetben megvetendők és elvetendők lennének. 

Nem máskép és nem kevésbé, mint ahogy az Isten Lelke az egész áldozati cselekedetet, ünnepet, böjtöt, stb. megbünteti a próféták által (Ézs 1,12; Jer 7,21-22) és ahogy Pál a körülmetélést megveti és elítéli a visszaesés miatt (Gal 5,2), azaz a hitetlenségért, mely által ők azokat a dolgokat az Isten előtt való megigazulásra és üdvösségre hasznosnak ítélték és a testvéri szeretet igazán jó cselekedeteit elhanyagolták.

Ezért, ha valakit a keresztségre vagy az úrvacsorára vagy más külső dolgokra kényszerítenénk, mint olyan dolgokra, amelyek az ő megigazulására és üdvösségére, vigasztalására vagy lelkiismeretének erősítésére szükségesek: teljesen szabadon használatlanul hagyhatja azokat, hogy bizonyítsa és védelmezze a Krisztusban való hit szabadságát és tisztaságát (Gal 2,14. 16. 21.).

Igenis, felelős önmagáért, hogy ilyen esetben így tegyen, és hogy mégse a sákramentumoknak legyen megvetője, hanem csak a hitetlenségnek.

Aki Krisztust befogadta a hit által, annak nem szabad más dolgokra sem éhezni, sem szomjúhozni. Ha éhezik vagy szomjúhozik más dolgok után, mintha azok még szükségesek és hasznosak volnának neki az ő megigazulására és üdvösségére, akkor nem ismeri Krisztust és nem fogadta be őt (Jn 6,27. 35. 50-56).

Röviden: hadd maradjon a keresztség és az úrvacsora a többi, Isten által parancsolt vagy másképp meghagyott dologgal, a felebarátnak hasznosokkal, hadd maradjanak, érvényben s álljanak erősen, ahol érvényesülhetnek s érvényesülni fognak, azaz a gyülekezet külső, testi szolgálatára.

De Isten előtt, ő közte és mi közöttünk nem lehetnek, és nem is fognak az egyetlen közbenjáró Krisztus helyén állni, s érvényesülni.

Maga Krisztus az, aki egyedül hasznos, érvényes és szükséges – és a benne és Isten könyörületességében való tiszta, hamisítatlan hit, amely őbenne jelent meg és benne ajándékozott meg minket az egyetlen közbenjáróval Isten között és mi közöttünk, akire Isten egyedül tekintettel van és, akit egyedül elfogad, s mi egyedül őreá bízhatjuk magunkat (Tim 2,5-6). Igen, Krisztus maga a mi egész megigazulásunk és üdvösségünk, vigasztalásunk és bizonyosságunk (1Kor 1,30-31).

Kelet-Frízlandi Hitvallás (1528) 16-23. artikulus

 

Tanítják továbbá, hogy az emberek nem igazuhatnak meg Isten színe előtt a saját erejükből, tulajdon érdemeik vagy cselekedeteik alapján; hanem ingyen, Krisztusért, hit által igazulnak meg, ha hiszik, hogy (Isten) kegyelmébe fogadja őket és megbocsátja bűneiket a Krisztusért, ki halálával elégtételt adott bűneinkért. Ezt a hitet számítja be Isten, előtte érvényes igazságul. Római levél 3. és 4. fejezete.

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás (1530)

I. Rész: A fő hitcikkek: IV. A megigazulás

 

A negyedik, ötödik, hatodik és későbben a huszadik pontban kárhoztatnak minket azon tanításunkért, hogy az ember nem saját érdemei alapján, hanem ingyen, Krisztusért nyeri bűnei bocsánatát a Krisztusban való hit által. Ők ugyanis mind a kettőt kárhoztatják, úgy azt, hogy tagadjuk, hogy az ember érdemei alapján nyer bűnbocsánatot, mint azt a tanításunkat, hogy hit által nyer bűnbocsánatot és Krisztusban való hit által igazul meg. Mivel azonban ebben a vitás kérdésben a keresztyén tannak egyik legfőbb pontjáról van szó, amely helyesen felfogva megvilágítja és nagyobbítja Krisztusnak dicsőségét, és a kegyes lelkiismeretűeknek szükséges és igen gazdag vigasztalást nyújt: annálfogva kérjük, hogy császári Felséged az ily nagy ügyben kegyelmesen meghallgasson. Mert ellenfeleink sem azt nem tudják, mi a bűnbocsánat, sem azt, mi a hit, mi a kegyelem és mi az igazságosság, s azzal nyomorúságos módon bemocskolják e cikket, elhomályosítják Krisztus dicsőségét és jótéteményeit, és megfosztják a kegyes lelkiismeretűeket a Krisztusban adott vigasztalástól. Hogy azonban hitvallásunkat megerősíthessük és ellenfeleink ellenvetéseit megsemmisíthessük: szükséges, hogy az elején elmondjunk egyet-mást, hogy mind a két nemű felfogásnak, úgy a mienknek, mint ellenfeleinkének, forrásait megismerni lehessen.

Az egész Szentírás ezen kétféle helyekre osztandó: törvényre és ígéretekre. Az első neműekben ugyanis adja a törvényt, a más neműekben közli a Krisztusról szóló ígéretet, éspedig amint egyrészről kilátásba helyezi Krisztusnak eljövetelét és őérette ígér bűnbocsánatot, megigazulást és örök életet, s amint másrészről a megjelent Krisztus az evangéliumban ígér bűnbocsánatot, megigazulást és örök életet. Törvénynek mondjuk pedig ebben a fejtegetésben a tíz parancsolatnak rendeléseit, bárhol is olvashatók azok az írásban. A szertartásokról és Mózesnek ítéletet hozó törvényeiről most semmit sem szólunk.

Ellenfeleink ezek közül a törvényt választják, mivel az emberi elme természetszerűleg bizonyos fokig felfogja a törvényt, – ezen ítélőképessége ugyanis isteni adományként lelkébe van vésve - és törvény által keresnek bűnbocsánatot és megigazulást. A tízparancsolat azonban nem csak a külső polgári cselekedeteket követeli, melyeket az elme valamennyire teljesíteni képes, hanem más, az emberi elmét messze felülhaladó cselekedeteket is, ti. Istennek igaz félelmét, igaz szeretetét, igaz imádását, őszinte meggyőződést arról, hogy az Isten meghallgat, és Isten segítségének várását a halálban s minden kísértésekben; végül engedelmességet követel Isten iránt a halálban és minden kísértésben, hogy ne fussunk előlük vagy el ne forduljunk, midőn Isten sújt velük.

A skolasztikusok a bölcsészek nyomán csupán észbeli igazságosságot, azaz polgári cselekedeteket tanítanak, és azonfelül azt képzelik, hogy az ész a Szentlélek nélkül képes az Istent mindenek fölött szeretni. Mert míg az emberi szív tétlen és nem érzi Isten haragját vagy ítéletét, elhiteti magával, hogy van akarata az Istent szeretni, s van akarata Isten iránt való szeretetből jót tenni. Ilyképpen azt tanítják, hogy az ember kiérdemli a bűnbocsánatot erejéhez mért munkássággal, azaz úgy, hogy az ész fájlalva a bűnt, Isten szeretetének munkáját mintegy kicsalja magából, vagy jól cselekszik az Isten kedvéért. S mivel e felfogás természetszerűleg hízeleg az embernek, ezért szült és szaporított az Egyházban sok szertartást, szerzetesi fogadalmat, misevisszaéléseket, és így idővel egymás után különböző más szertartásokat és szabályokat gondoltak ki ezen felfogás alapján. És hogy az ily cselekedetekben való bizakodást táplálják és nagyobbítsák, azt erősítgették, hogy az Isten az így cselekvőnek szükségszerűleg adja a kegyelmet, mégpedig nem kényszerűségből, hanem változhatatlanságának szükségszerűsége alapján.

Ebben a felfogásban sok nagy és veszedelmes tévedés található, de ezeknek előszámlálása hosszadalmas volna. Csupán csak azt gondolja el az okos olvasó, hogy ha ez keresztyén igazságosság, mi különbség van a bölcsészet és Krisztus tana között? Ha a bűnbocsánatot ezen kicsalt cselekedetek által kiérdemeljük, akkor mit használ a Krisztus? Ha az ész által és az észnek cselekedetei által megigazulhatunk, mi szükség van Krisztusra, vagy újjászületésre?

…

Jóllehet ellenfeleink, hogy Krisztust teljesen ne mellőzzék, követelik a Krisztusról szóló történetnek ismeretét, és annyit tulajdonítanak neki, hogy kiérdemelte részünkre egy bizonyos tulajdonságnak, vagy amint ők nevezik, az első kegyelemnek (prima gratia) adását, mely alatt azt a tulajdonságot értik, mely hajlandóvá tesz Isten könnyebb szeretetére. Mindamellett csekélység az, amit erről a tulajdonságról tartanak, mivel az akaratnak cselekedeteit ezen tulajdonság vétele előtt és után egy természetűeknek képzelik. Azt képzelik, hogy az emberi akarat képes Isten szeretetére; az a tulajdonság pedig arra való, hogy ösztökélje ugyanannak örömestebb cselekvésére. Követelik, hogy ezt a tulajdonságot előbb ki kell érdemelni azt megelőző érdemek alapján; azután azt is követelik, hogy a törvény cselekedetei alapján ki kell érdemelni ezen tulajdonságnak erősbödését és az örök életet. Ekként a Krisztust eltemetik, hogy az emberek őt közbenjárónak ne használják, és ne gondolják, hogy őérette ingyen kapják a bűnbocsánatot és kiengesztelést, hanem hogy azt képzeljék, hogy a törvénynek saját erejükből való betöltése által kiérdemlik a bűnbocsánatot, és a törvénynek saját erejükből való betöltése által bizonyulnak igazaknak az Isten előtt; pedig a törvénynek soha senki sem tesz eleget, és az ész semmit egyebet nem tesz, csak egyes polgári cselekedeteket, s amellett sem az Istent nem féli, sem igazán nem hiszi, hogy ő az Isten gondviselésének tárgya. És dacára annak, hogy ezen tulajdonság létezéséről szólnak, mindamellett Isten szeretete a hitből való igazságosság nélkül az emberekben sem nem lehetséges, sem megérteni nem lehet, hogy mi legyen az Isten szeretete.

És hogy különbséget képzelnek a méltányossági és teljes (kegyelmi) érdem között (meritum congrui és meritum condigni), csupán csak játékot űznek, hogy világosan fel ne tűnjék pelagiánus voltuk. Ha ugyanis az Isten szükségképpen kegyelmet gyakorol méltányossági érdemek miatt, akkor az már nem méltányossági, hanem teljes érdem. De hát ők nem látják, mit mondanak. A szeretet ama tulajdonságának elnyerése után (az isteni kegyelemnek vétele után, mely a tiszta erkölcsi tettekre képesíti) azt hitetik el, hogy teljes (kegyelmi) érdemeket szerez az ember. S mégis azt követelik tőle, hogy kételkedjék, megvan-e ezen tulajdonsága. Miképpen tudják tehát hogy vajon méltányossági vagy teljes (kegyelmi) alapon szereznek-e érdemeket? Az egész tant tulajdonképpen léha emberek gondolták ki, akik nem tudják, miképp részesül az ember bűnbocsánatban, és miképp semmisül meg az embernek cselekedeteiben való bizalma Isten ítélete és a lelkiismeret rettegései közepette. Azok a képmutatók, kik azt hiszik, hogy biztonságban vannak, mindig azt mondják, hogy teljes érdemeket szereznek, akár vannak a kegyelemnek birtokában, akár nincsenek, mivel az emberi természet hozza magával, hogy bízik a saját igazságosságában; de a remegő lelkiismeretűek ingadoznak és kételkednek, folyton más cselekedeteket keresnek és összehalmoznak, hogy nyugalmat leljenek. Ezek sohasem tudják, hogy teljes érdemeket szereznek, és kétségbeesnek, ha csak a törvénynek tanításán kívül nem hallják az evangéliumnak tanítását a bűnöknek kegyelemből való megbocsátásáról és a hit által való megigazulásról.

Ekképp ellenfeleink nem tanítanak egyebet, mint az ész, vagy inkább a törvény igazságosságát, melyre rátekintenek, miként a zsidók Mózesnek befedett arcára és a képzelt biztonságban leledző képmutatókban, kik azt hiszik, hogy a törvénynek eleget tesznek, felköltik a cselekedetek iránt való előítéleteket, az azokban való hiú bizalmat és Krisztus kegyelmének megvetését. Ezekkel szemben kétségbeejtik a remegő lelkiismeretűeket, kik is kétségbeesésben cselekedve, sohasem tapasztalhatják, hogy mi a hit, mennyire hatékony erő az, és így végül teljesen kétségbe hajtatnak.

A mi nézetünk az észnek igazságosságáról pedig az, hogy az Isten tőlünk azt követeli, és hogy Istennek parancsa folytán nekünk szükségképpen kell jó cselekedeteket tennünk, amint azokat a tíz parancsolat e mondás szerint előírja (Gal 3,24): „a törvény nevelő mester,” és éppúgy (1Tim 1,9): „a törvény az igazságtalanoknak adatott.” Mert az Isten ezzel a polgári fegyelmezéssel korlátolni akarja az érzéki embereket, és annak (a fegyelmezésnek) fenntartása céljából adott törvényeket, Írást, tudományt, hatóságokat, büntetéseket.

És ezt az igazságosságot az ész saját erejéből valamennyire képes kieszközölni, dacára annak, hogy gyakran legyőzi a természeti gyengeség és az ördög, ki nyilvánvaló gyalázatosságokra izgatja. Jóllehet azonban az ész ezen igazságosságának örömest megadjuk az őt megillető dicséreteket, mert úgysincs más nagyobb java ezen megromlott természetnek, és helyesen mondja Arisztotelész, hogy "sem az esti, sem a hajnali csillag nem tündöklőbb az igazságosságnál," de meg az Isten is ékesíti testi jutalmakkal: mindazáltal még sem szabad azt Krisztus meggyalázásával dicsérni.

Hamis ugyanis a tétel, hogy tetteink által bűneink bocsánatát kiérdemeljük.

Hamis az is, hogy az emberek Isten előtt igazaknak vétetnek az észnek igazságossága miatt.

Hamis az is, hogy az ész saját erőiből képes az Istent mindenek felett szeretni és Istennek törvényét teljesíteni, más szóval Istent igazán félni, valóban meggyőződve lenni arról, hogy az Isten meghallgat minket, hogy van akaratunk Istennek engedelmeskedni a halálban és Isten más végzéseiben, másét nem kívánni stb., még ha képes is az ész polgári cselekedeteket végrehajtani.

Hamis és Krisztust gyalázó az is, hogy az emberek nem vétkeznek, amikor kegyelem nélkül cselekszik Isten parancsolatait.

Ezen állításunknak igazolására nemcsak a Szentírásból, hanem az Atyákból is vannak bizonyítékaink. Mert Augustinus elég terjedelmesen szól a pelagiánusok ellen arról, hogy a kegyelem nem adatik érdemeink miatt. És a természetről s kegyelemről így szól: "ha a természeti képesség a szabad akaratból kifolyólag elegendő úgy annak megismerésére, mi a jó, mint arra, hogy jó életet éljünk: akkor Krisztus hiába halt meg; akkor értéktelenné lett a kereszt botránya. Miért nem kiáltok fel én is itt? Igenis, fel fogok kiáltani és keresztyén fájdalommal fogom őket feddeni: "El vagytok taszítva a Krisztustól, akik a természetben igazultok meg; kiestetek a kegyelemből" (Gal 5,4; 2,21) Mert ha nem értitek Isten igazságosságát és a magatokét akarjátok érvényesíteni, akkor nem vagytok alárendelve Isten igazságosságának. Miként ugyanis a törvénynek vége, úgy az emberi bűnös természetnek üdvözítője a Krisztus minden hívőnek megigazulására. (Róm 10,3.4) És Jn 8,36: "Ha a Fiú szabadokká tesz titeket, szabadok lesztek." Mi tehát eszünk segítségével nem szabadulhatunk meg bűneinktől és nem érdemelhetjük ki bűneink bocsánatát. És meg van írva (Jn 3,5): "Ha valaki nem születik újjá vízből és Szentlélekből, nem mehet be Istennek országába." Hogyha szükség van Szentlélekből való újjászületésre, akkor az ész igazságossága nem tesz igazakká Isten előtt, s nem tölti be a törvényt. Róm 3,23: "Mindnyájan híján vannak Isten dicsőségének," azaz Isten bölcsessége és igazságossága nélkül vannak, amely éppen az Istent felismeri és dicsőíti. Szintúgy Róm 8,7.8: "A testnek bölcsessége ellensége Istennek, mert az Isten törvényének nem veti magát alá, mert arra nem is képes. Azért akik a testben vannak, Istennek nem lehetnek kedvesek."

Ezek annyira világos bizonyítékok, hogy nem szorulnak éles elméjű, hanem csak figyelmes hallgatóra – hogy Augustinus szavaival éljünk, melyeket ő ugyane kérdésben használt. – Ha a testnek bölcsessége ellenségeskedés Istennel szemben: akkor a test bizonyára nem szereti az Istent; ha nem képes magát Isten törvényének alávetni, akkor nem képes őt szeretni. Ha a test bölcsesége ellenségeskedés Istennel szemben, vétkezik a test akkor is, midőn a külső polgári cselekedeteket végrehajtjuk. Ha nem képes magát Isten törvényének alávetni, bizonyára vétkezik, még ha az emberi ítélet szerint kitűnő és dicséretreméltó tettei vannak is. Ellenfeleink a második tábla parancsait veszik figyelembe, amelyek a polgári igazságosságot foglalják magukban, amelyet az ész felfog. Azzal megelégedve, azt hiszik, eleget tesznek Isten törvényének. Emellett nem veszik észre az első táblát, mely azt rendeli, hogy az Istent szeressük, hogy valóban meggyőződve legyünk, hogy az Isten a bűnre haragszik, hogy az Istent igazán féljük, hogy valóban meggyőződve legyünk arról, hogy az Isten meghallgat minket. De az emberi lélek a Szentlélek nélkül vagy biztonságban tudva magát, megveti Isten ítéletét, vagy a büntetés idején fut az ítélő Isten elől és gyűlöli őt. Annakokáért nem engedelmeskedik az első táblának. Minthogy tehát az emberi természethez hozzátartozik az Istennek megvetése, Isten igéjében, fenyegetéseiben és ígéreteiben való kétkedés: valóban vétkeinek az emberek akkor is, amikor a Szentlélek bírása nélkül jó cselekedeteket tesznek, mivel hitetlen szívvel teszik azokat; eme mondás szerint Róm 14,23: "ami pedig nincs a hitből, bűn az." Az ilyenek ugyanis Istent megvetve cselekszenek, miként Epicurus nem hiszi, hogy az Isten gondját viseli, hogy figyelemmel viseltetik iránta és meghallgatja őt. Istennek ezen megvetése bűnösökké teszi a külsőleg jóknak tetsző cselekedeteket, mivel az Isten a szívek felett mond ítéletet.

Végül nagyon esztelenül írják ellenfeleink azt, hogy az örök haraggal sújtott emberek a szeretetnek magától létesülő tettei által (per actum elicitum dilectionis) bűnbocsánatot érdemelnek ki, holott képtelenség Istent szeretni, mielőtt az ember bűnbocsánatot nyert hite által. Mert az olyan szív, amely valóban érzi Isten haragját, nem szeretheti Istent, míg kiengeszteltnek nem látszik neki. Míg rettegtet és az örök halálba vetni látszik: addig az emberi természet nem képes (annyira) felemelkedni, hogy a haragra gerjedt ítélő és büntető Istent szeresse. Könnyű a tunya, tétlen embereknek a szeretetről azt álmodni, hogy (még) a halálos bűnnel vádolt (is) szeretheti Istent mindenek felett, mivel nem érzik, mi a harag, vagy az Isten ítélete. De a lelkiismeret tusájában és életharcában tapasztalja a lelkiismeret ama bölcsészeti okoskodásoknak ürességét. Pál állítja (Róm 4,15): "a törvény haragot nemz."  Nem állítja, hogy az ember törvény által érdemli ki a bűnbocsánatot, mert a törvény mindig vádolja és rettegésben tartja a lelkiismeretet. Annálfogva nem igazít meg tehát, mivel a törvény által megrémített lelkiismeret fut az Isten ítélete elől. Tévednek tehát, akik abban bizakodnak, hogy törvény által saját cselekedeteik által bűnbocsánatot érdemelnek ki. Legyen elég abból, amit eddig mondottunk az észnek vagy törvénynek igazságosságáról, melyet ellenfeleink tanítanak. Mert valamivel később, amikor a hitből való megigazulási tanunkat kifejteni fogjuk, úgyis kénytelenek leszünk több bizonyítékot felhozni, amelyek ellenfeleink eddig előadott tévelygéseinek megdöntésére is szolgálni fognak.

Mivel tehát az emberek saját erejükből nem képesek Isten törvényét teljesíteni, mert mindnyájan bűn alatt és örök haraggal és halállal sújtva vannak: ez okból a törvény segítségével a bűntől meg nem szabadulhatunk és meg nem igazulhatunk; de adatott nekünk a bűnbocsánatnak és Krisztusért való megigazulásnak ígérete, aki miérettünk küldetett, hogy eleget tegyen a világ bűneiért és helyeztetett közbenjárónak és engesztelőnek. És ezen ígéret nincs feltételezve tetteink érdemszerűségétől, hanem kegyelemből ad bűnbocsánatot és megigazulást, miként Pál mondja (Róm 11,6): "Ha cselekedetekből van, többé már nem kegyelem," és másutt (Róm 3,21): "Istennek igazságossága kijelentetett a törvény nélkül," azaz ingyen (kegyelemből) adatik a bűnök bocsánata. És így a kiengesztelés nem függ érdemeinktől. Hogyha a bűnbocsánat érdemeinktől függne és a kiengesztelés törvény által létesülne, hasznavehetetlen volna. Mivel ugyanis a törvényt nem teljesítjük, következnék, hogy a kiengesztelés ígéretében sem lenne soha részünk. Pál ekképp bizonyítja ezt (Róm 4,14): "Ha törvényből lenne az örökség, hiábavaló lenne a hit és eltöröltetnék az ígéret." Ha ti. az ígéret beteljesedése érdemeinktől, vagy törvénytől függne, mint feltételtől, az ígéret hiábavaló volta következnék, mert a törvényt sohasem teljesítjük.

Minthogy azonban a megigazítás kegyelmi ígéret alapján jut osztályrészünkül, ebből következik, hogy nem igazíthatjuk meg önmagunkat. Máskülönben miért lett volna szükség ígérettételre? Minthogy pedig az ígéretet csak hit alapján kaphatja az ember, azért az evangélium, amely tulajdonképp a bűnbocsánatnak és a Krisztusért való megigazulásnak ígérete, a Krisztusban való hit általi megigazulást hirdeti, melyet nem tanít a törvény, és amely nem azonos a törvény által való megigazulással. A törvény ugyanis tetteinket és tökéletességünket követeli tőlünk. Az ígéret pedig nekünk, a bűn és halál által sújtottaknak Krisztusért nyújtja az ingyen való kiengesztelést, s mi azt nem cselekedetek által, hanem a hit által vesszük. Ez a hit nem visz Isten elé saját érdemeinkben való bizalmat, hanem csupán az ígéretben, vagy a Krisztusban megígért könyörületességben való bizalmat.

Ezen sajátos hit, amelynél fogva minden egyes ember azt hiszi, hogy Krisztusért megbocsáttatnak bűnei, és hogy Krisztusért kiengeszteltetett az Isten és kegyelmes, elnyeri a bűnbocsánatot és megigazít minket. És minthogy a bűnbocsánatban, azaz a rettegésekben megvigasztalja és felemeli a szíveket, annálfogva megújít minket és elhozza a Szentlelket, hogy azután betölthetjük Isten törvényét, más szóval: Istent szerethetjük, Istent igazán félhetjük, valóban meggyőződve lehetünk, hogy az Isten meghallgat, engedelmeskedhetünk Istennek minden kísértésekben, elöli az érzéki vágyat stb. Így tehát az a hit, amely ingyen nyert bűnbocsánatot, mivelhogy Isten haragjával szembe a közbenjáró és engesztelő Krisztust, nem pedig a mi érdemeinket vagy szeretetünket állítja, az a hit, a mely azonos Krisztusnak igaz ismeretével, amint egyrészt igénybe veszi Krisztus jótéteményeit, úgy másrészt megújítja a szíveket, és megelőzi a törvény betöltését. És erről a hitről egy betű sincsen ellenfeleink tanításában. Épp ez okból vádoljuk ellenfeleinket, hogy csupán a törvény igazságosságát tanítják és nem az evangéliumét, amely a Krisztusban való hit igazságosságát hirdeti.

A megigazító hitről.

Ellenfeleink csupán képzelik azt hogy a hit történeti ismeret, és azért tanítják, hogy az a halálos bűn mellett is megállhat. Ennélfogva semmit sem szólnak arról a hitről, amelyről Pál annyiszor állítja, hogy az embereket megigazítja, mert akiket Isten igazaknak tekint, azok nincsenek a halálos bűnben. Ámde az a hit, mely megigazít, nemcsak történeti ismeret, hanem jelenti az Isten ígéretében való bizalmat, amelyben bűnbocsánat és igazságosság ingyen nyújtatik a Krisztusért. És hogy azt ne vélje valaki, hogy csak történeti ismeret: hozzátesszük még azt is, hogy az akarása és elfogadása azon adott ígéretnek, hogy bűneink megbocsáttatnak, és mi megigazulunk.

És könnyen lehet különbséget tenni ezen hit és a törvény igazságossága között. A hit oly szolgálat, mely elfogadja az Isten által nyújtott jótéteményeket; a törvény igazságossága oly szolgálat, mely Isten elé terjeszti érdemeinket. Úgy akar tehát az Isten mi tőlünk hit által tiszteltetni, hogy tőle magától elfogadjuk azt, amit ígér és nyújt.

Hogy azonban a hit nemcsak történeti ismeretet jelent, hanem azt a bizalmat, amely az ígéretnek hitelt ad, azt világosan bizonyítja Pál, aki így szól (Róm 4,l6): "azért kell hitből valónak lennie az igazságosságnak, hogy az ígéret biztos legyen." Tudja ugyanis azt, hogy az ígéretet csak hit által lehet elfogadni. Ez okból az ígéretet és hitet elválaszthatatlanul egymásra való hatásában hasonlítja és köti össze. De könnyű lesz megmondani, mi a hit, ha megnézzük az apostoli hitvallást, melyben biztosan e tétel áll: "bűnöknek bocsánatát". Ennélfogva nem elég azt hinni, hogy Krisztus született, szenvedett és feltámadott, ha hozzá nem tesszük azt a tételt is, amely a történeti fejlődésnek alapja s végcélja: "a bűnöknek bocsánatát." Erre a tételre kell alapítani a többit, hogy ti. Krisztusért és nem érdemeinkért vesszük a bűnbocsánatot. Mert mi szükség volt arra, hogy Krisztus a mi bűneinkért adassék, ha a mi érdemeink bűneinkért eleget tehetnek?

Valahányszor tehát a megigazító hitről szólunk, tudnunk kell, hogy a következő három fogalom együvé tartozik: az ígéret, éspedig a kegyelemből való; Krisztus érdemei, mint bizonyos ár és a kiengesztelés. A hitet ígéret alapján vesszük; az ígéretnek a kegyelemből való volta kizárja érdemeinket, és azt jelenti, hogy a jótéteményt könyörületből adja az Isten. Krisztus érdemei az ár, mert kell valamely meghatározott engesztelésnek léteznie a mi bűneinkért. Az Írás gyakran könyörögve említi a könyörületességet, és a szent Atyák sokszor mondják, hogy könyörületből üdvözülünk. Valahányszor tehát könyörületességről említés történik, tudnunk kell, hogy ott a hitre mint alapra van szükség, mely a könyörület ígéretét elfogadja. És viszont, valahányszor hitről szólunk, értetni akarjuk a tárgyát is, ti. az ígért könyörületet. A hit ugyanis nem azért igazít meg, vagy üdvözít, mivel önmagában érdemszerű cselekedet, hanem csak azért, mivel elfogadja az ígért könyörületességet.

És ezen istentisztelet, ez a szolgálat (latreia) a prófétákban és zsoltárokban sok helyütt különös dicsérettel említtetik, dacára annak, hogy a törvény a bűnöknek kegyelemből való megbocsátását nem tanítja. De az Atyák ismerték a Krisztusra vonatkozó ezt az ígéretet, hogy az Isten a Krisztusért akarja a bűnöket megbocsátani. Midőn tehát belátták, hogy Krisztus lesz a bűneinkért adandó díj, megtudták, hogy a mi cselekedeteink nem díjai ennek a nagy jótéteménynek. Ez okból hit alapján vették a kegyelemből való irgalmasságot és bűnbocsánatot, miként az újszövetségi szentek.

Innen van az irgalmasságnak és hitnek ama gyakori emlegetése a zsoltárokban és prófétákban, mint Zsolt 130,3.4: "Ha bűneinket számon tartod Uram, Uram, kicsoda maradhat meg?" Itt megvallja a bűneit, de nem említi fel érdemeit. Hozzáfűzi: "mivel nálad van a kiengesztelés" – itt felemelkedik Isten irgalmában való bizalmával, és idézi hozzá az ígéretet. "Az én lelkem kitartott az Ő igéjében, az én lelkem reménykedett az Úrban." Más szóval: mivel megígérted a bűnbocsánatot, ezen te ígéreted tart fenn engemet. Eszerint tehát az Atyák is nem a törvény, hanem ígéret és hit által igazultak meg. És csudálatos dolog, hogy ellenfeleink annyira elhomályosítják a hitet, holott látják, hogy mindenütt kitűnő istentiszteletként dicsértetik, mint pl. Zsolt 50,15: "Hívj segítségül engemet a te nyomorúságodnak idején, és én kiragadlak tégedet." Ekképp akarja magát az Isten velünk megismertetni, így akarja magát tiszteltetni, hogy tőle magától vegyük a jótéteményeket, mégpedig az ő könyörületességéből, s nem a mi érdemeinkért. Ez minden kísértéseinkben legteljesebb vigasztalás. És ilynemű vigasztalásainkat semmisítik meg ellenfeleink, amidőn a hitet elhomályosítják és gyalázzák, és csupán azt tanítják, hogy az emberek cselekedeteik és érdemeik által lépnek érintkezésbe Istennel.

A Krisztusban való hit megigazít

Nehogy azt vélje valaki, hogy mi egy semmit sem jelentő történeti fogalomról szólunk, előbb azt kell elmondanunk, miképp sajátítjuk el a hitet. Azután megmutatjuk úgy azt, hogy megigazít, mint azt, hogy miképp kell azt érteni, és lerontjuk azokat az érveket, melyeket ellenfeleink felhoznak ellenünk. Krisztus Lukács evangéliumának végén (24,47) elrendeli, hogy "hirdessék az ő nevében a bűnbánatot és bűnbocsánatot."

Az evangélium ugyanis az összes embereket vádolja azzal, hogy a bűn alatt állanak, s hogy mindnyájan az örök harag és halál által sújtva vannak, és nyújt a Krisztusért bűnbocsánatot és megigazulást, amelyet hit által sajátít el az ember. A bűnbánat hirdetése, amely minket vádol, megrettenti a lelkiismeretet igazi komoly félelmekkel, s ezek között a szív ismét kénytelen vigasztalást keresni. És ez megtörténik, ha hiszünk Krisztus amaz ígéretében, hogy érette nyerünk bűnbocsánatot. Az a hit, mely azokban a rettegésekben felemel és megvigasztal, nyeri a bűnbocsánatot, megigazít és éltet. Mert az a vigasztalás új és szellemi élet. Ezek egyszerű és világos dolgok, az istenfélők megérthetik, és az egyház részéről is vannak ezekre bizonyítékok. Ellenfeleink sehol sem mondhatják, miképp adatik a Szentlélek. Azt képzelik, hogy a Szentlelket a szentségek közlik gépies cselekvényük végrehajtása által (ex opere operato), a befogadónak jóindulatú hozzájárulása nélkül, mintha bizony a Szentlélek adományozása csak mellékes volna. De mivel mi olyan hitről szólunk, amely nem üres fogalom, hanem amely megszabadít a haláltól, a szívben új életet szül és a Szentlélek műve: annálfogva az a halálos bűnnel együtt nem létezhet, hanem ameddig csak megvan, jó gyümölcsöket terem, miként azt később fogjuk elmondani.

Lehet még a bűnösnek megtéréséről, vagy a megújulás módjáról egyszerűbben és világosabban szólani? A sententiákhoz írt magyarázatok közül az írók nagy tömegének műveiből (1) hozzanak fel csak egyet is, amely az újjászületés módjáról szól. Midőn a szeretetnek tulajdonságáról szólnak, azt hitetik el, hogy azt az emberek tetteik által kiérdemlik, nem tanítják, hogy az ige által kapja az ember, miként napjainkban az anabaptisták is tanítják. Ámde az Istennel nem lehet alkudozni, az Istent csak az ige által lehet felfogni. Ezért a megigazulás az ige által történik, miként Pál mondá (Róm 1,l6): "Az evangélium Istennek hatalma minden hívő üdvösségére," és (Róm 10,17.): "a hit hallásból vagyon." S már innét vehető egy bizonyíték arra, hogy a hit megigazít, mert ha csak ige által megy végbe a megigazítás és az ige hit által sajátíttatik el, abból következik, hogy a hit megigazít. De vannak még más nyomósabb bizonyítékaink. Ezeket eddig csak azért mondottuk el, hogy feltüntessük az újjászületés módját, és hogy meg lehessen érteni, milyen a szóban lévő hit.

Most azt fogjuk bizonyítani, hogy a hit megigazít. Itt mindenekelőtt figyelmeztetnünk kell az olvasókat arra, hogy amint szükséges azt a nézetet védelmezni, hogy Krisztus a közbenjáró, így szükséges védelmezni azt is, hogy a hit megigazít. Mert mi módon lesz Krisztus közbenjárónk, ha a megigazulásban nem használjuk őt közbenjárónak, ha nem tudjuk, hogy őérette tekint az Isten igazaknak. Hinni pedig azt jelenti: bízni Krisztus érdemeiben, hogy őérette az Isten egész bizonyossággal kegyelmes akar lenni hozzánk. Hasonlóan figyelmeztetnünk kell, hogy amiként védeni kell azt a nézetet hogy a törvényen kívül szükséges Krisztus ígérete, akként védeni kell azt is, hogy a hit megigazít A törvény ugyanis csak a Szentlélek előző vétele után valósulhat meg. Ez okból védenünk kell azt, hogy Krisztus ígérete szükségszerű. Azt azonban csak hit által lehet elsajátítani. Ezek alapján tehát akik tagadják a hitből � való megigazítást, nem tanítanak egyebet, mint a törvényt, és az evangéliumot s Krisztust teljesen elvetik.

De midőn azt mondjuk, hogy a hit megigazít, egyesek talán a kezdetre értik oly formán, hogy a hit a megigazulás kezdete, vagy előkészület a megigazulásra, úgy, hogy nem maga a hit az, amely által Isten igazakul elfogad, hanem a cselekedetek, melyek azt követik, és azt álmodják, hogy a hitet azért magasztalják oly nagyon, mivel az a kezdete. A kezdetnek tényleg nagy jelentősége van, mint közönségesen mondják: "a kezdet az egésznek fele" (arkhé hémiszü pantosz). Ugyanannyit tesz, mintha azt mondaná valaki, hogy a nyelvtan minden tudományok doktorává tesz, mivel más tudományokra előkészít, pedig kit-kit a saját mestersége tesz valóban mesterré. Mi nem így gondolkozunk a hitről, hanem azt védelmezzük, hogy sajátlag és valóban a hit által Krisztusért tekint az Isten igazaknak, más szóval: elfogad magáéinak. És minthogy megigazulni azt jelenti: igazságtalanból igazságossá lenni vagy újjászületni, jelenti azt is: igazságosnak kijelentetni vagy tekintetni. Az Írás ti. mind a két módon szól. Ez okból előbb azt akarjuk bebizonyítani, hogy egyedül a hit tesz igazságtalanból igazságossá, más szóval: elnyeri a bűnbocsánatot.

Egyeseket megbotránkoztat az "egyedül" szócska, holott Pál is mondja (Róm. 3,28): "Azt véljük, hogy hitből s nem cselekedetekből igazul meg az ember," s éppúgy (Ef 2,8): "Istennek ajándéka az, nem tőletek származik, sem a cselekedetekből, hogy senki se dicsekedjék;" szintúgy (Róm 3,24): "Ingyen igazulnak meg..." Ha nem tetszik a mindent kizáró "egyedül" szócska, küszöböljék ki Pálból ezeket a kizáró szócskákat: ingyen, nem cselekedetekből, ajándék stb. Mert ezek is kizárók. Mi pedig kizártuk az érdemről való felfogást. Nem zártuk ki az igét, vagy a szentségeket, miként ellenfeleink rágalmaznak. Feljebb ugyanis azt mondtuk, hogy a hit az Igéből fogantatik, és igen nagyra becsüljük az Ige körül való szolgálatot (lelkészi szolgálatot). A szeretetnek és cselekedeteknek következniük kell a hitből, amiért is nem úgy zárjuk ki őket a megigazításból, hogy ne kövessék a hitet, de kizárjuk a megigazulásból a szeretetnek vagy cselekedeteknek érdemszerűségében való bizalmat. És ezt világosan be fogjuk bizonyítani.

Bűnbocsánatot egyedül a Krisztusban való hit által nyerünk.

Abban a meggyőződésben élünk, hogy ellenfeleink is megvallják, hogy a megigazulásban legelőször bűnbocsánatra van szükségünk, mert mi mindnyájan bűn alatt vagyunk. Ez okból így okoskodunk: Bűnbocsánatot nyerni annyi, mint megigazulni, e bizonyíték szerint (Zsolt 32,1): "Boldogok, akiknek megbocsáttattak az ő bűneik." Egyedül a Krisztusban való hit által, nem szeretet által, s nem a szeretet, vagy cselekedetek miatt nyerjük bűneink bocsánatát, dacára annak, hogy a szeretet következik a hitből. Tehát egyedül a hit által igazulunk meg, értve megigazulás alatt ezt: igazságtalanból igazságossá lenni, vagy újjászületni.

A második tétel (hogy hit által, s nem cselekedetek által nyerjük bűneink bocsánatát) akként lesz könnyen bizonyítható, ha tudjuk, miképp történik a bűnbocsánat. Ellenfeleink a legízetlenebb módon vitatkoznak afelett, vajon a bűnök megbocsátása és a kegyelem közlése egyetlen változás-e? Haszontalan emberek, nem volt mit mondaniuk! A bűnbocsánatkor le kell győzni a bűn és örök halál rettegéseit a szívben, miként ezt Pál bizonyítja (1Kor 15,56 s következő versben): "A halálnak fullánkja a bűn, a bűnnek ereje a törvény. De az Istennek legyen hála, aki adott nekünk diadalmat, ami Urunk Jézus Krisztus által." Ez azt jelenti, hogy a bűn rettegésben tartja a lelkiismereteket; az pedig a törvény által történik, mely Istennek a bűn ellen való haragját mutatja, amelyet azonban Krisztus által győzünk le. Mi módon? Hit által, amidőn is felemelkedünk a Krisztusért ígért könyörületességben való bizalom alapján. A második tételt tehát így bizonyítjuk: Istennek haragja nem engesztelhető ki, ha ellenébe saját cselekedeteinket helyezzük, mivel Krisztus engesztelőnek adatott, hogy ő érette kegyelmes legyen hozzánk az Atya. Krisztus azonban közbenjáróul másképp nem sajátítható el, csak a hit által. Ennélfogva tehát egyedül hit által nyerünk bűnbocsánatot, amidőn szíveinket felemeljük a Krisztusért ígért könyörületességben való bizalom által.

Éppúgy szól Pál (Róm 5,2): „Őáltala van odajárulásunk az Atyához,” és hozzáteszi: „hit által.” Tehát úgy engeszteltetünk ki az Atyával és nyerünk bűnbocsánatot, ha a Krisztusért ígért irgalomban való bizalom által felemeltetünk. Ellenfeleink Krisztust azért tartják közbenjárónak és engesztelőnek, mivel kiérdemelte a szeretetnek állapotát; nem kívánják, hogy őt most is közvetítőnek használjuk, hanem miután teljesen eltemették a Krisztust, azt képzelik, hogy saját cselekedeteink által van odajárulásunk Istenhez, ezek által kiérdemeljük a szeretetnek állapotát és azután a szeretet által járulunk Istenhez. Vajon nem azt jelenti-e ez: Krisztust eltemetni, és a hitről szóló egész tant megsemmisíteni? Ezzel szemben Pál azt tanítja, hogy nekünk Krisztus által van odajárulásunk, más szóval kiengesztelésünk. És hogy megmutassa, miképp megy az végbe, hozzáteszi, hogy hit által van odajárulásunk. Ennélfogva hit által Krisztusért nyerjük bűneink bocsánatát. Isten haragjával szemben nem helyezhetjük a mi szeretetünket és a mi cselekedeteinket.

Másodszor bizonyos, hogy bűneink az engesztelő Krisztusért bocsáttatnak meg. Róm 3,25: "Akit az Isten tett engesztelővé;" de hozzáteszi Pál: "a hit által." Tehát ezen engesztelő [ú]gy használ nekünk, ha hittel megragadjuk a benne ígért könyörületességet és azt szembeállítjuk Isten haragjával és ítéletével. Ily értelemben van írva Zsid 4,14: "Mivelhogy nagy főpapunk vagyon, járuljunk hozzá bizalommal." Eszerint azt rendeli, hogy járuljunk Istenhez – ne érdemeinkben, hanem a főpapi Krisztusban való bizalom alapján, s így hitet követel.

Harmadszor, Péter (Csel 10,43) így szól: "Az összes próféták bizonyságot tesznek amellett, hogy bűnbocsánatot az ő neve által nyer mindenki, aki hiszen őbenne." Miképp szólhatott volna még világosabban? Bűnbocsánatot – úgymond – az ő neve által, azaz őmiatta kapunk: tehát nem érdemeink miatt nem a mi töredelmességünk, bűnbeismerésünk, szeretetünk, istentiszteletünk s tetteink miatt. És hozzáteszi: "midőn hiszünk benne." Tehát hitet követel. Másként nem is tudjuk felfogni Krisztus nevét, csak a hit által. Ezenkívül az összes próféták egyetértésére hivatkozik. Ez valóban az Egyház tekintélyére való hivatkozás. De erről a tételről alább, a bűnbánatnál fog kelleni ismét szólanunk.

Negyedszer. A bűnbocsánat Krisztusért ígért dolog, s ennélfogva egyedül hit által sajátítható el. Mert az ígéret is egyedül hit által sajátítható el. Róm 4,16: "Azért vagyon a hitből, hogy kegyelemből való legyen, és hogy erős legyen az ígéret." Mintha azt mondaná: ha a mi érdemeinktől függne e dolog, bizonytalan és haszontalan lenne az ígéret, mivel sohasem állapíthatnók meg biztosan, mikor szereztünk elég érdemet, s a tapasztalt lelkiismeretűek ezt könnyen belátják. Ezért mondja Pál (Gal 3,22): "De az Isten mindeneket a bűn alá vetett, hogy az ígéret a Jézus Krisztusban való hit által adassék a hívőknek." Itt megtagad tőlünk minden érdemet, mivel azt mondja, hogy mindnyájan vádlottak és bűn alá vetettek vagyunk; azután hozzáteszi, hogy az ígéret, ti. a bűnbocsánat és megigazulás ígérete adatik nekünk, és végül hozzáteszi, hogy miképp lehet ezt az ígéretet kapni, ti. hit által. Ezen okoskodás az ígéret természetéből van véve; Pálnál alapelv és gyakran ismételve található.  És sem kigondolni, sem elképzelni nem lehet semmit, amivel Pál ezen bizonyítéka megdönthető volna. Ez okból a jólelkűek ne hagyják magokat eltántoríttatni attól a meggyőződéstől, hogy csupán hit által a Krisztusért nyerünk bűnbocsánatot. Ebben határozott és biztos vigasztalásuk van a bűn rettegései, az örök halál és a pokol minden kapui ellenében.

Mivel azonban egyedül hit által nyerünk bűnbocsánatot és Szentlelket, ennélfogva egyedül a hit igazít meg, mert azok, akik kiengeszteltettek, igazságosaknak és Isten fiainak tekintetnek, nem a maguk tisztaságáért, hanem Krisztusért könyörületességből; úgy azonban, ha hogy ezen könyörületességet hittel megragadják. Ez okból bizonyítja az Írás (Róm 3,26), hogy hit által vétetünk igazaknak.

Hozzá fogjuk venni tehát azokat a bizonyítékokat, amelyek világosan mondják, hogy a hit maga az az igazságosság, amelynél fogva Isten előtt igazaknak tekintetünk, mégpedig nem azért, mivel az önmagában véve érdemet szerző cselekedet, hanem azért mivel elfogadja azt az ígéretet, amelynél fogva Isten megígérte, hogy a Krisztusért kegyelmes akar lenni a benne hívőkkel szemben, vagyis azért, mivel meg van győződve, hogy "Krisztus lett nekünk Istentől bölcseség, igazságosság, megszentelés és megváltás." (1Kor 1,30)

Pál apostol a rómaiakhoz írt levelében legfőképpen ezt a tételt fejtegeti és adja elő, hogy ingyen, hitből igazulunk meg, ha ti. hisszük, hogy az Isten kegyelmes hozzánk a Krisztusért. És ezt a tételét, mely tárgyalásának magvát képezi, a 3. fejezetben ekképp fejezi ki (3,28): "Úgy vélekedünk, hogy az emberek hit által igazulnak meg, nem a törvénynek cselekedeteiből." Ebből ellenfeleink papi (leviticus) szertartásokat magyaráznak ki. Pál azonban nem csupán a papi szertartásokról, hanem az egész törvényről szól. Alább ugyanis a tíz parancsolatból idézi (Róm 7,7): "Ne kívánjad..." És ha erkölcsi tetteink kiérdemelnék a bűnbocsánatot és a megigazulást, úgy semmi szükség nem lenne Krisztusra s ígéretre, és összeomolnék mindaz, amit Pál az ígéretről mond. Az efézusbelieknek is rosszul írná (2,8): "hogy kegyelemből üdvözültünk, és ez nem tőlünk ered... Istennek ajándéka." Éppúgy hivatkozik Pál (Róm 4,1.6) Ábrahámra s Dávidra. Ámde ezeknek a körülmetélésre vonatkozólag volt parancsuk Istentől. Ennélfogva, ha valamely tettek megigazító erővel bírtak, úgy az ő cselekedeteiknek is kellett megigazító erővel bírniuk akkor, amikor isteni parancsolaton alapultak. De helyesen mondja Augustinus, hogy Pál az egész törvényt érti, s amint a "lélekről és betűről" terjedelmesen értekezik, végül így szól: "Miután ezeket megfontoltak és erőnkhöz képest kifejtettük, amelyeket az Úr nekünk ajándékozni kegyeskedik, összefoglaljuk őket abban, hogy az ember nem a jó élet parancsolatai által igazul meg, hanem a Jézus Krisztusban való hit által."

S hogy azt ne gondoljuk, hogy ezen állítása, hogy a hit megigazít, meggondolatlanul csúszott ki Pálnak szájából, hosszasan tárgyalva bizonyítja s erősíti azt a Róm 4. fejezetben, s azonkívül ismétli minden levelében. Róm 4,4.5-ben így szól: "Annak, aki cselekedetek által akar megigazulni, a jutalom nem számíttatik be kegyelem szerint, hanem tartozás szerint. Annak azonban, aki nem cselekedetek alapján akar megigazulni, hanem mert hisz abban, ki az istentelent megigazítja, annak a hit igazságosságnak számíttatik be." Itt világosan mondja, hogy maga a hit számíttatik be igazságosságnak. A hit tehát az a tárgy, melyet az Isten igazságosságnak jelent ki, és hozzáteszi, hogy kegyelemből számíttatik be, és tagadja a kegyelemből való beszámíthatóságát, ha az cselekedetekért tartozásként adatnék. Ez okból kizárja az erkölcsi tetteknek érdemszerűségét is. Mert ha ezeknek kellene tulajdonítani megigazító erőt Isten előtt, nem számíttatnék be a hit igazságosságnak cselekedetek nélkül. Azután Róm 4,9: "Mondjuk ugyanis, hogy Ábrahámnak a hit számíttatott be igazságosságnak." Az 5. fej. 1-ben így szól: "Hitből megigazulván, békénk van Istennel," azaz van tiszta és vidám lelkiismeretünk az Isten előtt.

Róm 10,10: "Szívvel hisz az ember, hogy megigazuljon." Itt a hitet a szív igazságosságának nyilvánítja.

Gal 2,16: "Mi is a Jézus Krisztusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hit által, és nem a törvény cselekedetei által."

Ef 2,8.9: "Mert kegyelemből tartattatok meg hit által, és ez nem titőletek vagyon – Isten ajándéka ez. Nem a cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék."

Jn 1,12.13: "Adott nekik hatalmat, hogy Isten fiaivá legyenek; azoknak, kik az ő nevében hisznek; kik nem a vértől, sem a testnek akaratjától, sem a férfiúnak indulatjától, hanem Istentől születtek."

Jn 3,14.15: "Miképpen pedig Mózes felemelte a kígyót a pusztában, akképpen fel kell magasztaltatni az ember fiának, hogy valaki hiszen benne, el ne vesszen." 96. Szintúgy 17. v.: "Mert nem azért bocsátá Isten az ő fiát e világra, hogy kárhoztassa e világot, hanem hogy megtartassék e világ Őáltala. Aki Őbenne hiszen, el nem kárhozik."

ApCsel. 13,38.39: "Azért légyen néktek tudtotokra, atyámfiai! hogy ez által hirdettetik néktek a bűnöknek bocsánata, és mindenekből, amelyekből a törvény által meg nem igazíttathattatok, ez által mindenki, aki hiszen, megigazul." Lehetett-e világosabban Krisztus hivataláról és a megigazulásról szólani? A törvény – úgymond – nem igazított meg. Ez okból Krisztus adatott, hogy higgyük, hogy mi Őérette igazulunk meg. Nyíltan megvonja a törvénytől a megigazulást. Ennélfogva tehát Krisztusért tekint az Isten igazaknak, hogy ha hisszük, hogy az Isten Őérette kegyelmes mihozzánk.

ApCsel 4,11.12: "Ez ama kő, akit ti építők semminek állítottatok, ki lett a szegeletnek fejévé, és nincsen senkiben másban üdvösség: mert nem is adatott emberek között ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk." Krisztusnak nevét csupán hit által lehet elsajátítani. Tehát a Krisztus nevében való bizalom által, nem pedig cselekedeteinkben való bizalom által üdvözülünk. A név ugyanis itten okot jelent, amelyre hivatkozunk, s amely által az üdvösség osztályrészünkké lesz. Krisztus nevére hivatkozni annyi, mint Krisztus nevében bízni, mint okban, vagy díjban, amelyért üdvözülünk.

ApCsel 15,9: (És semmi különbséget nem tett miköztünk és azok között), "megtisztítván azoknak szívét hit által." Ez okból az a hit, amelyről az apostolok szólnak, nem üres fogalom, de oly tárgy, mely a Szentlelket fogadja és minket megigazít.

Habakuk 2,4: "A hitből igaz élni fog." Itt főképpen azt mondja, hogy az emberek hit alapján igazulnak meg, amennyiben hiszik, hogy az Isten engesztelő, és hozzáteszi, hogy ugyanez a hit éltet, mivel ez a hit szül a szívben békességet, örömet és örök életet.

Ézs 53,11: "Az ő ismerete sokakat fog megigazítani." Ámde mi a Krisztus ismerete? Nem egyéb, mint Krisztus jótéteményeinek s ígéreteinek a megismerése, amelyeket az evangélium által a világba elhintett. S ezen jótéteményeket megismerni tulajdonképpen igazán annyi, mint hinni Krisztusban, hinni azt, hogy amit az Isten Krisztusért megígért, valóban megadja.

De a Szentírás telve van ilyen bizonyítékokkal, amennyiben egyes helyeken a törvényről, más helyeken Krisztusról, bűnbocsánatról és a Krisztusért való kegyelembe fogadtatásról szóló ígéreteket közöl.

A szent atyáknál is találhatók helyenként hasonló bizonyítékok. Ambrosius ugyanis egy bizonyos Irenaeushoz szóló levelében így szól: "A világ pedig azért vettetett alá a törvény által, mivel a törvény parancsolata szerint mindenki vádoltatik, és a törvény cselekedeteiből senki sem igazul meg – más szóval azért, mivel a törvény által megismerjük a bűnt, de vádja alól fel nem szabadulunk." – "Úgy látszott, hogy a törvény ártalmunkra szolgál, mert mindenkit bűnössé tett, de az Úr Jézus eljővén, a bűntől, melyet senki sem kerülhetett ki, mindenkit felszabadított és ami kézírásunkat saját vérének kiontásával letörölte." Azonos ez azzal, amit a Róm 5,20-ben mond: "a bűn megnövekedett a törvény által; de sokkal inkább bővölködött Jézus által a kegyelem. Mert miután az egész világ alávettetett, az egész világnak bűneit elvette," mint János bizonyította, mondván (Jn 1,29): "Íme Istennek báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit." "És ez okból senki se dicsekedjék cselekedeteivel, mivel cselekedetei által senki sem igazul meg. De aki igazságos, ajándékképpen bírja azt, mivel a keresztség után lett igazzá. A hit az, mely a Krisztus vére által megszabadít, mivel boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott, és akinek bűne elfedeztetett." (Zsolt 32,1) Ezek Ambrosiusnak szavai, s ezek világosan a mi felfogásunk mellett szólnak. Ő tagadja a cselekedeteknek megigazító jelentőségét, és tulajdonítja azt a hitnek, mely a Krisztus vére által tisztít meg. Hordassanak össze egy halomra az összes sententiariusok, akik nagyságos címekkel ékeskednek, mert egyesek Angelicusoknak,  mások Subtiliseknek s ismét mások Irrefragabileseknek (3) neveztetnek, és ha mindnyájukat újból meg újból olvassuk, azok mindannyian annyit nem használnak Pál megértésében, amennyit Ambrosius ezen egy állítása használ.

Ugyanilyen értelemben sokat ír Augustinus a pelagiánusok ellen. A lélekről és betűről szóló könyvében ezeket mondja: "Azért van előnkbe adva a törvény igazságossága, hogy aki teljesíti, éljen benne, hogy amikor minden egyes ember a maga erőtlenségét megismerte, nem a saját erői, s nem ugyanezen törvénynek betűje által, ami nem lehetséges, hanem hit által kiengesztelvén a megigazítót, jusson az (üdvösségre) igazságosság birtokába, teljesítse az igazságosságot s éljen benne. Oly jó cselekedet, amelynek teljesítése által él az ember, csak annál található, aki megigazult. De a megigazulás hitből történik." Világosan mondja itt, hogy a megigazítót hit által engeszteljük ki, és a megigazulást hit alapján nyerjük el. És kevéssel később: "Törvény alapján féljük az Istent, hit alapján reménykedünk az Istenben, de akik félnek a büntetéstől, azok előtt rejtve van a kegyelem, s ha ezen félelem miatt szenved valamely ember stb., kik alapján meneküljön Isten irgalmához, hogy adja meg neki, amit rendel". Itt azt tanítja, hogy a törvény rettegésben tartja az emberi szíveket, a hit pedig vigasztalást ad nekik, és tanítja, hogy előbb kíséreljük meg hit által megszerezni a könyörületességet, s azután mint a törvényt betölteni. Kevéssel azután még más bizonyítékokat is fogunk hozni.

Valóban csudálatos dolog, hogy ellenfeleinket a Szentírásnak ennyi helye sem győzi meg, pedig ezek világosan a hitnek tulajdonítanak megigazító erőt, s megtagadják azt a cselekedetektől.

Vajon azt hiszik-e, hogy az Írás hiábavalóan ismétli annyiszor ugyanazt? Vajon azt hiszik-e, hogy a Szentlélek meggondolás nélkül ejtette ki e szavakat?  De hát ők kigondoltak egy szőrszálhasogató okoskodást, amellyel kijátszanak. Azt mondják, hogy az Írás helyei az alakított hitről (fides formata) veendők, más szóval ők nem tulajdonítanak a hitnek megigazító erőt, csak a szeretet kedvéért. Sőt tovább menve a hitnek egyáltalában nem tulajdonítanak megigazító erőt, hanem csak a szeretetnek, mivel azt képzelik, hogy a hit megfér a halálos bűnnel is. Hová vezet az, ha nem oda, hogy az ígéretet ismételten eltörlik itt is, s a törvényhez térnek vissza? Ha a hit a szeretetért nyeri el a bűnbocsánatot, mindig bizonytalan lesz a bűnbocsánat, mivel sohasem szeretünk annyira, amennyire kellene; sőt általában nem szeretünk, ha a szív bizonyossággal nem állítja, hogy ajándékképpen kapjuk a bűnbocsánatot (1) Amíg tehát ellenfeleink a saját szeretetükben való bizalmat követelnek a bűnbocsánatnál és megigazulásnál, addig a bűnnek kegyelemből való megbocsátásáról szóló evangéliumát elvetik, holott ennek dacára azt a szeretetet sem nem tanítják, sem nem ismerik, mert hisz abban nem hisznek, hogy a bűnbocsánatot kegyelemből kapjuk.

Mi is mondjuk, hogy a szeretetnek a hitet követnie kell, miként Pál is mondja (Gal 5,6): "A Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés nem használ, sem a körülmetéletlenség; hanem a hit, mely a szeretet által cselekszik." Annak dacára mégsem kell azt gondolni, hogy az e szeretetben való bizalom által, vagy a szeretet által nyerünk bűnbocsánatot és kiengesztelést, mint ahogy nem részesülünk bűnbocsánatban más, ezt követő cselekedetek alapján, hanem egyedül hit által, mégpedig a tulajdonképpen értett hit által, mivel az ígéret másképp nem fogadható be, csak hit által. A tulajdonképpeni értelemben vett hit pedig az a hit, mely az ígéretben feltétlenül bízik, s amely hitről szál maga az Írás. És minthogy ez nyer bűnbocsánatot és engesztel ki az Istennel, ennélfogva ezen hit alapján a Krisztusért előbb tekint az Isten igazaknak, s csak azután szeretünk, és a törvényt megtartjuk, dacára annak, hogy a szeretet szükségszerűleg utána következik. És ezen hit nem holmi üres fogalom, és nem is férhet meg a halálos bűnnel, hanem a Szentlélek műve, mely által megszabadulunk a haláltól, s mely által a rettegő emberi elmék felemelkednek és élőkké lesznek. És minthogy egyedül ez a hit nyeri el a bűnöknek bocsánatát, ez tesz bennünket Isten előtt kedvesekké, s ez hozza meg nekünk a Szentlelket; azért helyesebben ezt lehetett volna kedvessé tevő kegyelemnek (gratia gratum faciens) nevezni, semmint a szeretetet, amely annak gyümölcse.

Eddig immár elég körülményesen bizonyítottuk úgy az Írásnak bizonyítékaival, mint a Szentírásból vett okokkal, hogy minél világosabb légyen az a kérdés, hogy egyedül hit által nyerünk bűnbocsánatot a Krisztusért, és hogy egyedül hit által igazulunk meg, azaz igazságtalanokból igazakká leszünk, vagyis újjászületünk. Azonban, hogy mennyire szükséges ezen hitnek ismerete, könnyen megítélhető abból is, hogy ebből az egyből érthetjük meg Krisztus hivatalát, ezen egy által vesszük Krisztus jótéteményeit, s ez az egy eszközöl határozott és biztos vigasztalást az istenfélő embereknek.

És az egyházban kell léteznie oly tannak, melyből a kegyesek az üdvnek biztos reményét merítik. Ellenfeleink szerencsétlen tanácsokat adnak az embereknek, midőn kételkedésre utalják afelett, vajon nyernek-e bűnbocsánatot vagy sem. Mi módon állnak meg a halálban, akik e hitről semmit sem hallottak, s kik azt vélik, hogy kételkedni kell a bűnbocsánat elnyerése felett?

Azonfelül szükség van arra, hogy megtartassék az egyháznak a Krisztus evangéliuma, vagyis az az ígéret, hogy kegyelemből Krisztusért nyerünk bűnbocsánatot. Ezt az evangéliumot teljesen eltörlik, akik a szóban levő hitről semmit sem tanítanak. Márpedig a skolasztikusok még csak egy szót sem szólnak erről a hitről. Ellenfeleink őket követik, és helytelenítik ezt a hitet. És nem látják, hogy midőn e hitet helytelenítik, megsemmisítik a kegyelemből való bűnbocsánatnak és Krisztusban való igazságosságnak ígéretét.

A szeretetről és a törvény betöltéséről

Itt a következő ellenvetéseket teszik ellenfeleink: "Ha pedig be akarsz az életre menni, tartsd meg a parancsolatokat" (Mt 19,17); szintúgy (Róm 2,13): "A törvény cselekvői fognak megigazulni," és sok más hasonlót a törvényről és cselekedetekről. Mielőtt ezekre felelnénk, el kell mondanunk, mit tartunk mi a szeretetről és a törvény betöltéséről.

Meg van írva a prófétánál (Jer 31,33): "Az én törvényemet az ő szíveikbe fogom adni," és Róm 3,31: "a törvény megerősíttetik s nem semmisíttetik meg a hit által." És Krisztus mondja (Mát 19,17): "Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat," s szintúgy (1Kor 13,3): "Ha nincs szeretetem, semmi sem vagyok." Ezek és hasonló állítások bizonyítják, hogy a törvény betöltését nekünk kell kezdenünk, s azután napról-napra jobban megvalósítanunk. Szólunk pedig nem a szertartási parancsolatokról, de arról a törvényről, mely a szívnek indulataira nézve ad parancsolatokat, más szóval a tíz parancsolatról. Mivel pedig a hit Szentlelket eszközöl és új életet szül a szívekben, azért szükségképpen lelki indulatokat kell támasztania a szívekben. S hogy mely indulatok legyenek azok, mutatja a próféta, midőn azt mondja (Jer 31,33): "Szíveikbe fogom adni az én törvényemet." Miután tehát hit által megigazultunk és újjászülettünk, akkor azután kezdjük az Istent félni, szeretni, kérni és várni tőle segítséget, hálákat adni, dicsőíteni és engedelmeskedni neki a kísértésekben. A felebarátokat is kezdjük szeretni, minthogy szíveinkben lelki és szent indulatok vannak.

Mindez előbb nem történhetik, csak miután hit által megigazultunk, és újjászületve, a Szentlelket vettük. Elsőben azért, mivel a törvény Krisztus nélkül be nem tölthető. Éppúgy nem tölthető be a Szentlélek nélkül. A Szentlelket azonban hit által veszi az ember Pálnak azon mondása szerint (Gal 3,14): "hogy a Léleknek ígéretét hit által vegyük." Továbbá: Miképp szeretheti az emberi szív az Istent, midőn azt tudja, hogy az Ő szörnyű haragja nyugszik rajtunk, és elnyom minket ideigtartó és örökkévaló szerencsétlenségekkel? (1) Pedig a törvény mindig vádol minket, s mindig tanúsítja, hogy az Isten haragszik. Az Istent ugyanis nem szeretjük, hacsak akkor nem, miután hittel elfogadtuk az ő irgalmasságát. Így válik végre szeretetünknek kedves tárgyává.

Habár tehát polgári tettek, azaz a törvénynek külső cselekedetei Krisztus és Szentlélek nélkül némileg teljesíthetők, mégis világos a mondottakból, hogy ami tulajdonképp a szent törvény lényege, ti. a szívnek az Isten iránt való indulata, ami az első táblán van parancsolva, nem történhetik meg a Szentlélek nélkül. De a mi ellenfeleink szelíd teológusok; ők a második táblára és a külső cselekedetekre ügyelnek, az elsővel semmit sem törődnek, mintha ez éppenséggel nem tartoznék reájuk, vagy csupán csak külső szertartásokat követelnek. Azt az örökkévaló és az összes teremtmények érzését és eszét messze felülhaladó törvényt (5Móz 6,5): "Szeresd uradat, Istenedet egész szívedből" – éppen nem veszik tekintetbe.

Azonban Krisztus azért adatott nekünk, hogy Őérette kapjuk ajándékul bűneink bocsánatát és a Szentlelket, hogy ez bennünk új és örökkévaló életet és örökké tartó igazságosságot szüljön. Ez okból a törvény igazán másképp be nem tölthető, csak ha a hit alapján a Szentlelket vettük. Ez okból mondja Pál: hogy "a törvény a hit által megerősíttetik és nem megsemmisíttetik;" minthogy a törvény végül akkor tölthető be, amidőn a Szentlélek vételében részesültünk.

Pál azt tanítja (2Kor 3,15), hogy a takaró, mellyel Mózes arca fedve van, le nem vehető, csak a Krisztusban való hit által, amellyel a Szentlelket vesszük. Ő ugyanis így nyilatkozik: "De mind a mai napig, mikor Mózest olvassák, az ő szíveikre fedél vettetett. Minekutána pedig megtér az ő szívük az Úrhoz, elvétetik a fedél. Az Úr pedig ama Lélek; ahol pedig az Úrnak ama Lelke vagyon, ott vagyon a szabadság." Takaró (fedél) alatt érti Pál az emberi felfogásokat az egész törvényről, a tíz parancsolatról és a szertartásokról; nevezetesen azt, hogy a képmutatók azt hiszik, hogy a külső és polgári cselekedetek eleget tesznek Isten törvényének, és hogy áldozatok s istentiszteleti cselekvények külsőségükkel megigazítanak az Isten előtt. Ezen takaró azonban levétetik rólunk, azaz a tévedésektől megszabadulunk, amikor az Isten megmutatja szívünk tisztátalanságát és bűneink nagyságát. Akkor látjuk csak, hogy nagyon távol állunk a törvény betöltésétől. Akkor tudjuk csak meg, hogy mily módon nem féli az Istent a gondtalan és hiábavaló test, és nincs meggyőződve arról, hogy az Isten gondot visel rólunk, hanem hogy véletlenül születünk és halunk meg. Akkor tapasztaljuk, hogy mi nem hiszünk abban, hogy az Isten megbocsát és meghallgat. De miután hallottuk az evangéliumot s bűnbocsánatban részesültünk, hit által felemelkedünk, s vesszük a Szentlelket, hogy már helyesen gondolkozhassunk Istenről, őt féljük, benne higgyünk stb. Ezekből világos, hogy a törvény, Krisztus nélkül és Szentlélek nélkül be nem tölthető.

Mi tehát azt valljuk, hogy a törvénynek bennünk kezdődnie s azután napról-napra jobban teljesülnie kell. És egyúttal egybefoglaljuk mind a kettőt, ti. a lelki indulatokat és a külső jó cselekedeteket. Ellenfeleink tehát álnokul rágalmaznak minket arról, hogy a mieink nem tanítják a jó cselekedeteket, holott azokat nemcsak követelik, hanem még meg is mutatják, miképp teljesíthetők. Az eredmény cáfolja ezeket a képmutatókat, mert a saját erejükből próbálván a törvényt betölteni, nem képesek sikert felmutatni annál, amit megkísérelnek. Mert az emberi természet sokkal gyengébb, semhogy képes lenne saját erejéből az ördögnek ellenállani, aki mindenkit foglyul ejt, aki a hit által szabaddá nem lett. Krisztus hatalmára van szükségünk az ördög ellenében, más szóval, mivel tudjuk, hogy mi Krisztusért hallgattatunk meg és részesülünk ígéretben, annálfogva kérjük, hogy a Szentlélek kormányozzon és oltalmazzon, hogy megcsalatva ne tévelyegjünk és zúgolódva semmit ne merészeljünk Isten akarata ellen tenni.

Miként a zsoltár (68,19) is tanít: "A fogságot foglyul ejtette, és az embereknek ajándékokat adott." Krisztus ugyanis legyőzte az ördögöt és adta nekünk az ígéretet és Szentlelket, hogy isteni segítséggel mi is győzzünk. 1Jn 3,8: "Azért jelent meg az Istennek fia, hogy az ördögnek cselekedeteit megrontsa." Azután meg mi nem csak azt tanítjuk, hogy miképp teljesíthető a törvény, de azt is, hogy miképp tetszik az Istennek, ha valamit tesz az ember, hogy ti. nem azért tetszik, mivel eleget tett a törvénynek, hanem azért, mivel a Krisztusban van, amint azt kevéssel alább fogjuk kimutatni. Bizonyos tehát, hogy a mieink követelik a jó cselekedeteket. Sőt hozzátesszük azt is, hogy az Isten iránt való szeretetet, bármily csekély legyen is, lehetetlenség a hittől elszakítani, mert a Krisztus által jutunk az Atyához, és csak a bűnbocsánat elnyerése után állítjuk bizonyossággal, hogy van Istenünk, más szóval azt, hogy az Isten gondot visel rólunk, őt segítségül hívjuk, neki hálákat adunk, őt féljük, szeretjük, miként János tanítja első levelében (4,19): "Mi szeretjük őt, mert ő előbb szeretett minket," más szóval: azért, mivel fiát adta érettünk és bűneinket megbocsátotta. Ekképp jelzi, hogy a hit elöl jár, s őt követi a szeretet. Mégpedig az a hit, amelyről mi szólunk, már a bűnbánatban létezik, ami azt jelenti, hogy megfogamzik a lelkiismeret rettegéseiben, abban a lelkiismeretben, amely érzi Istennek bűneink ellen való haragját és keres bűnbocsánatot s bűntől való szabadulást. Ily rettegésekben és más megpróbáltatásokban kell e hitnek nőnie és megerősödnie.

Ez okból nem létezhet azokban, akik test szerint élnek, kik örömet lelnek érzéki vágyaikban és nekik engednek. Ezért szól Pál (Róm 8,1): "Semmi kárhoztatásuk nincsen immár azoknak, kik a Jézus Krisztusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem a Lélek szerint" és (a 12, 13. versben): "annakokáért, atyámfiai, adósok vagyunk nem a testnek, hogy test szerint éljünk, mert ha a test szerint éltek, meghaltok; de ha a Lélekkel a testnek cselekedeteit megöldöklitek, éltek," Ez oknál fogva ama hit, mely a megrémített és bűnt kerülő szívben bűnbocsánatot nyer, nem marad azokban, kik érzéki vágyaiknak engednek, és nem létezik együtt a halálos bűnnel.

A hitnek ezen következményei közül ellenfeleink egyet kiragadnak, ti. a szeretetet, és azt tanítják róla, hogy a szeretet megigazít. Ekképp világosan kitetszik, hogy ők csupán a törvényt tanítják. Nem tanítják azt, hogy az ember előbb bűnbocsánatot nyer hit által. A közbenjáró Krisztusról nem azt tanítják, hogy Krisztusért, hanem azt, hogy szeretetünkért van kiengesztelt Istenünk. S annak dacára mégsem mondják, de meg nem is mondhatják, hogy milyen legyen ez a szeretet. Azt prédikálják, hogy ők a törvényt betöltik, holott ez a dicsőség tulajdonképp csak Krisztust illeti meg, és a saját cselekedeteikben való bizalmat szembeállítják Isten ítéletével, azt állítva, hogy ők kegyelemből (de condigno) érdemlik ki a kegyelmet és az örök életet. Ez egyszerűen istentelen és hiú bizalom. Mert mi ebben az életben nem tehetünk eleget a törvénynek, mivel a testiség szüntelenül rossz kívánságokat szül, még ha ellenáll is nekik a bennünk levő Lélek.

De azt kérdheti valaki: Midőn mi is azt valljuk, hogy a szeretet a Szentlélek műve, s midőn az mégis igazságosságnak veendő, mivel a törvény betöltése: miért nem tanítjuk, hogy megigazít? Arra azt kell felelnünk: Először bizonyos az, hogy bűnbocsánatot sem szeretetünk által, sem szeretetünkért nem nyerünk, hanem a Krisztusért egyedül hit által. Egyedül a hit, mely figyelembe veszi az ígéretet, és amely ez okból biztos abban, hogy az Isten megbocsát Krisztusnak nem hiábavaló halála miatt, győzi le a bűnnek és halálnak rettegéseit. Ha valaki kétkedik abban, hogy megbocsáttatnak-e bűnei, az rágalommal illeti Krisztust, minthogy bűnét nagyobbnak és nagyobb következményekkel bírónak tekinti, mint Krisztusnak halálát és ígéretét; holott Pál (Róm 5,20) azt állítja, hogy a kegyelem sokkal gazdagabb, mint a bűn, azaz a könyörületesség nagyobb a bűnnél. Ha valaki azt gondolja, hogy azért nyer bűnbocsánatot, mivel szeretete van, az gyalázattal illeti Krisztust, és az Isten ítéletében fogja tapasztalni, hogy a saját igazságosságában való ezen bizalom istentelen és hiábavaló. Ennélfogva szükségszerűleg áll, hogy a hit kiengesztel és megigazít.

És amint a törvénynek más erényes cselekedetei miatt, mint amilyen a türelmesség, erkölcsi tisztaság, hatóság iránti engedelmesség stb., nem nyerünk bűnbocsánatot – s ezen erényeknek mégis be kell következniük az egyes hívőknél: éppúgy nem nyerünk bűnbocsánatot az Isten iránt való szeretet miatt sem, jóllehet ennek is a hitre szükségszerűleg következnie kell.

Egyébként ismeretes az a szokásos beszédmód, hogy némelykor ugyanazzal a szóval az okot és az okozatot kifejezzük (synekdoché). Így a Lk 7,47-ben ekképp szól Krisztus: "az ő sok bűnei megbocsáttatnak néki, mert igen szeretett." Önnönmagát magyarázza pedig azzal a toldással (50. vers): "a te hited tégedet megtartott." Mert Krisztus nem azt akarta mondani, hogy a nő a szeretetnek ama cselekedete által (1) érdemelte ki a bűnbocsánatot, s azért elég világosan mondja: "a te hited megtartott tégedet." De a hit az, amely a könyörületességet Isten igéjéért ingyen kapja. Ha valaki tagadja, hogy ez hit, az éppen nem tudja, hogy mi a hit. És maga a történet mutatja e helyen, mit nevez szeretetnek. Az asszony abban a véleményben van Krisztus felől, amikor odajön, hogy nála kell keresnie bűnbocsánatot. Ez a tiszteletadás Krisztusnak legnagyobb tisztelete. Ennél nagyobbat már semmit nem adhatott Krisztusnak. A Messiásnak valódi felismerése abban állott, hogy nála keres bűnbocsánatot. Valóban hit így gondolkozni a Krisztus felől, őt így tisztelni, Krisztust ekképp befogadni. A szeretet szót azonban Krisztus nem a nővel, hanem a farizeussal szemben használta, mivel a farizeusnak egész tiszteletét a nő egész tiszteletével hasonlította össze. Megpirongatja a farizeust, hogy nem ismerte el őt Messiásnak, bárha a külső tiszteletadását megadta is neki, mint vendégnek, mint nagy és szent férfiúnak.

Rámutat a szegény nőre, s kitünteti az ő tiszteletét, kenőcseit, könnyeit stb., amelyek mind megannyi jelei valának az ő hitének, és egy neme az ő hitvallásának, az ti., hogy ő Krisztusnál keresett bűnbocsánatot. Valóban méltó példa, amely nem ok nélkül indította Krisztust arra, hogy megpirongassa a farizeust, aki bölcs és tisztességtudó, de nem hívő ember volt. Ezt a hitetlenségét veti szemére, és figyelmezteti a szegény nőnek példájára, kimutatva előtte, hogy mennyire rút dolog az, hogy míg a tanulatlan gyenge nő hisz Istenben, ő, a törvénytudó nem hisz, nem ismeri a Messiást, s nem keres nála bűnbocsánatot és üdvösséget. Így tehát dicséri a nő részéről jött ezen egész tiszteletet, amint az gyakran történik a Szentírásban, hogy egy szóban sokat találunk összefoglalva, miként azt alább terjedelmesebben fogjuk elmondani hasonló helyeken, mint pl. Lk 11,41: "Adjatok alamizsnát és íme mindenek tiszták lesznek nektek." Nem csupán alamizsnát követel, hanem a hitből való igazságosságot is. Így szól e helyen is: "Az ő sok bűnei megbocsáttatnak néki, mert igen szeretett," azaz, mert engemet igazán tisztelt hitből, és a hitnek gyakorlati cselekedeteivel és jeleivel. Ezt az egész tiszteletet összefoglalva fejezi itt ki. Emellett mégis azt tanítja, hogy tulajdonképpen hit által nyer az ember bűnbocsánatot, habár a szeretet, vallás és más jó gyümölcsök szükségszerűleg követik azt. Ez okból nem akarja azt kifejezni, hogy azok a hitgyümölcsök az ár vagy engesztelő eszköz, amelyért bűnbocsánat adatnék nekünk, minthogy Istennel kiengesztel. Fontos kérdés felett vitatkozunk; a Krisztus iránt való tiszteletről és arról, hogy hol keressen a hívő lélek határozott és biztos vigasztalást, vajon Krisztusba kell-e vetnünk bizalmunkat, vagy cselekedeteinkbe? Hogyha cselekedeteinkbe vetjük bizalmunkat, akkor Krisztust megfosztjuk közbenjáró és engesztelő tisztétől. Az Isten ítélete előtt mégis azt fogjuk tapasztalni, hogy ezen bizalom hiábavaló, és hogy a lelkiismeretünk emiatt kétségbe hajtatik. Hogyha a bűnbocsánat és kiengesztelés nem ingyen jár a Krisztusért, hanem a mi szeretetünkért, akkor senki sem fog nyerni bűnbocsánatot, míg az egész törvényt be nem töltötte, mert ameddig a törvény vádolhat, mindaddig meg nem igazít. Világos ugyanis, hogy mivel a megigazulás a Krisztusért való kiengesztelés, hogy hit által igazulunk meg, minthogy kétségen kívül áll, hogy egyedül a hit által nyer az ember bűnbocsánatot.

Most tehát feleljünk a fent felhozott ellenvetésre. Helyesen gondolkoznak ellenfeleink, hogy a szeretet a törvény betöltése és a törvény iránt való engedelmesség bizonyára igazságosság; de az téveszti meg őket, hogy azt vélik, mintha a törvényből megigazulnánk. Minthogy azonban a törvényből meg nem igazulunk, hanem a bűnbocsánatot és kiengesztelést hit által Krisztusért, s nem a szeretet vagy a törvény betöltése alapján nyerjük, ezért szükségképpen következik, hogy a Krisztusban való hit által igazulunk meg. Továbbá: a törvénynek szóban lévő betöltése, vagy a törvény iránt való engedelmesség igazságosság ugyan, amikor tökéletes; csakhogy bennünk csekély és tisztátalan. Ez okból önmagában Istennek nem tetszik, s ő azt önmagában nem fogadja el. Jóllehet azonban a fentebb mondottakból világos, hogy a megigazulás nemcsak a megújulás kezdetét jelenti, hanem kiengesztelést, melynél fogva később is kegyelembe fogadottak vagyunk: mindazáltal most sokkal világosabb lesz, hogy a törvénynek ama megkezdett betöltése (melyről feljebb volt szó) nem igazít meg, mivel azt csupán hit alapján fogadja kedvesen az Isten. S nem szabad elbizakodnunk, hogy saját tökéletességünk és a törvény betöltése alapján, s nem Krisztusért tart az Isten igazaknak.

Először azért nem, mivel Krisztus nem szűnik meg közbenjáró lenni még akkor sem, amikor mi megújultunk. Tévednek, akik azt képzelik, hogy ő csupán az első kegyelmet érdemelte ki számunkra, s mi azután a törvény teljesítéséért tetszünk, s érdemeljük ki az örök életet. Krisztus ezután is közbenjárónk marad, s mindig ahhoz kell ragaszkodnunk, hogy őérette marad hozzánk kegyelmes az Isten, még ha mi méltatlanok vagyunk is reá. Miként ezt Pál világosan tanítja (1Kor 4,4), midőn így szól: "Semmiben nem vádol engem az én lelkem; de ezáltal nem igazulok meg;" hanem tudja, hogy hit alapján Krisztusért vétetik igaznak ezen szentírási hely szerint (Zsolt 32,1, Róm 4,7): "boldogok azok, kiknek bűnei megbocsáttattak." De ezen bűnbocsánat mindig hit alapján vétetik. Továbbá az evangélium szerinti igazságosságnak beszámítása is ígéretből van, s azért mindig hit által vesszük. Mindig azt kell állítanunk, hogy hit által tekintetünk igazaknak Krisztusért. Ha az újjászülötteknek azután azt kellene érezniük, hogy a törvény betöltéséért fogadtatnak be Isten kegyelmébe, mikor lehetne biztos a lelkiismeretük afelől, hogy tetszik Istennek, holott a törvénynek sohasem teszünk eleget? Ez okból mindig az ígérethez kell folyamodnunk, általa kell fenntartanunk gyengeségünket, és állítanunk azt, hogy Krisztusért vétetünk igazaknak, "aki az Atya jobbján ül, és mindig közbenjár érettünk" (Róm 8,34). Ezt a főpapunkat gyalázattal illeti, aki azt hiszi, hogy ő már megigazult és kegyelembe fogadtatott saját törvény-betöltése, nem pedig az Ő ígérete miatt. S nem lehet érteni, miképp képzelhető, hogy az ember Isten előtt megigazulhat Krisztusnak, mint engesztelőnek és közvetítőnek kizárásával.

Végül is mi szükség van hosszú vitatkozásra? Az egész Írás, az egész Szentegyház kiáltja, hogy a törvénynek nem teszünk eleget. A törvénynek ama tökéletlen betöltése tehát nem tetszik önmagáért, hanem a Krisztusban való hitért. Egyébként a törvény mindig vádol. Mert ki szereti eléggé vagy féli eléggé az Istent? Kicsoda viseli elég türelemmel az Isten által reánk mért megpróbálásokat? Kicsoda az, aki nem kételkedik gyakran, hogy vajon Isten akarata, vagy a véletlen kormányozza-e az ember sorsát? Ki az, aki nem kételkedik sokszor, vajon meghallgatja-e az Isten? Ki az, aki nem zúgolódik sokszor, hogy az istenteleneknek jobb sorsuk van, mint az istenfélőknek, s hogy az istentelenek elnyomják az istenfélőket? Ki tesz eleget az ő hivatásának? Ki szereti felebarátját úgy, mint önmagát? Kicsoda nem csábíttatik az érzéki vágyaktól? Ez okból mondja Pál (Róm 7,19): "Nem cselekszem a jót, melyet akarnék, hanem a gonoszat cselekszem, melyet nem akarok," és a 25. versben: "azért jóllehet én az én elmémmel szolgálok az Isten törvényének, de testemmel a bűn törvényének." Itt világosan hirdeti, hogy a bűn törvényének szolgál. És Dávid ekképp szól (Zsolt 143,2): "Ne szállj perbe a te szolgáddal, mert egy élő sem igaz előtted!" Itt még az Isten szolgája is könyörög az ítélet eltávolításáért. Hasonló (Zsolt 32,2): "Boldog ember az, akinek az Úr nem számítja be a bűnt." Tehát ezen gyarlóságunkban mindig jelen van a bűn, amely beszámítható volt, s melyről valamivel később így szól (6. vers): "ezért könyörög neked minden szent." Itt azt mutatja, hogy még a szenteknek is kell bűnbocsánatot kérniök. Vakoknál is vakabbak azok, akik a testben lévő vágyakat nem tartják bűnöknek, amelyekről Pál így nyilatkozik (Gal 5,17): "A test a lélek ellen törekedik, a lélek pedig a test ellen." A test nem bízik Istenben, bízik a jelenvaló dolgokban, s emberi segítséget keres a szerencsétlenségben még Isten akarata ellenében is, kerüli a megpróbáltatásokat, amelyeket Isten rendeletéből eltűrnie kellene, kételkedik Isten irgalmában stb. Ily indulatok ellen küzd a Szentlélek a szívekben, hogy azokat elnyomja, megöldökölje és új lelki indulatokat oltson beléjük.

De erre a tételre alább, – jóllehet mindenütt találhatók, nemcsak a Szentírásban, hanem a szent atyáknál is – több bizonyítékot fogunk felhozni.

Kitűnően mondja Augustinus: "Istennek minden rendelete érvényesül, amikor mindaz bocsánatot nyer, amit az ember nem teljesít." Ő tehát a jó cselekedetekben is hitet követel, hogy higgyük, hogy Krisztusért nyerjük Istennek tetszését és hogy a cselekedetek önmagukért nem méltók Istennek tetszésére. És Hieronymus a pelagiánusok ellen: "akkor vagyunk tehát igazak, amikor bűnösöknek valljuk magunkat, és a mi igazságosságunk nem tulajdon érdemünkön, hanem Isten könyörületén alapul." Kell tehát hitnek lennie a törvény ama tökéletlen betöltésekor, amely abban a meggyőződésben van, hogy az Isten Krisztusért kegyelmes mihozzánk. Mert az irgalmat máskép nem nyerhetjük el, csak a hit által, miként azt feljebb néhányszor elmondtuk.

Ennélfogva, midőn Pál azt állítja, hogy "a hit által a törvényt megerősítjük" (Róm 3,31), ezalatt nemcsak azt kell értenünk, hogy hit által újjászületve, a Szentlelket kapjuk, és Isten törvényével egyező indulataink vannak, hanem kiváltképpen még azt is hozzá kell vennünk, hogy éreznünk kell, hogy távol vagyunk a törvény teljes betöltésétől.

Ennélfogva nem lehetünk bizonyosak, hogy az Isten törvénybetöltésünk alapján tekint igazaknak, hanem, hogy lelkiismeretünk nyugodt legyen: másutt kell keresnünk a megigazulást. Mindaddig ugyanis nem vagyunk Isten előtt igazak, amíg Isten ítéletétől félve, haragszunk reá. Áthatva kell tehát lennünk attól a tudattól, hogy kiengeszteltetve, hit által, Krisztusért tekint minket igazaknak az Isten, de nem a törvény, vagy cselekedeteink alapján; hogy a törvénynek részünkről való tökéletlen betöltése is kedves Isten előtt hitünkért – és hogy éppen hitünkért nem is számíttatik be az, ami a törvény betöltéséből hiányzik, még ha a saját tisztátalanságunk látása rettent is bennünket.

Már ha kellene is másutt keresni a megigazulást, de a mi szeretetünk és a mi cselekedeteink nem igazítanak meg. A mi tisztaságunk fölé, de sőt jó magasan a törvény fölé kell helyeznünk Krisztusnak halálát és elégtételét, melyeket avégből ajándékozott, hogy meggyőződjünk, s valljuk, hogy ezen elégtétel miatt kegyelmes hozzánk Istenünk, s nem a mi törvénybetöltésünk miatt.

Ezt tanítja Pál (Gal 3,13), midőn így szól: "A Krisztus pedig megváltott minket a törvénynek átkától, mikor miérettünk átokká lett." Ez azt jelenti, hogy a törvény minden embert kárhoztat; de hogy Krisztus bűn nélkül vetette magát alá a bűn büntetésének és hogy áldozattá lett miérettünk, ezáltal eltörölte a törvénynek azt a jogát, hogy vádolja és kárhoztassa azokat, akik benne hisznek, minthogy ő maga érettük való oly kiengesztelés, amelyért most igazaknak tekinti őket az Isten. Mivel pedig az Isten igazaknak tekinti őket, azért a törvény nem vádolhatja és nem kárhoztathatja, még ha valóban nem is tettek eleget a törvénynek. Ugyanilyen értelemben ír a Kol 2,10-ben: "Őbenne lettetek teljesekké." Mintha azt mondaná: Jóllehet, még távol vagytok a törvény tökéletességétől, mégsem kárhoztatnak el titeket a bűnnek maradványai, ha hisztek, mivel Krisztusért határozott és biztos kiengesztelésünk vagyon, még ha testetekben lappang is a bűn.

Mindig szemeink előtt kell lebegnie annak az ígéretnek, hogy az Isten a maga ígérete folytán, Krisztusért akar kegyelmes lenni, vagy megigazítani, és nem a törvény, vagy cselekedeteink miatt. Ebben az ígéretben keressék a remegő lelkek a kiengesztelést és megigazulást, ezen ígéretre támaszkodjanak, s biztos meggyőződéssel bírjanak arra nézve, hogy Krisztusért, az ő ígéretéért kegyelmes hozzájuk az Isten. Így tehát a cselekedetek sohasem nyugtathatják meg a lelkiismeretet, hanem egyedül az ígéret. Ha tehát a megigazulás és a lelkiismeret nyugalma a szereteten és cselekedeteken kívül másutt keresendők, akkor a szeretet és cselekedetek nem igazítanak meg, jóllehet azok erények és a törvénynek igazságossága, ameddig a törvény betöltőinek tekinthetők. És ily értelemben a törvény iránt való engedelmesség megigazít a törvény igazságosságával. Csakhogy az Isten ezt a törvényből való tökéletlen igazságosságot nem fogadja el, csak a hit alapján. Ez okból nem is igazít meg, azaz sem ki nem engesztel, sem újjá nem szül, sem önmagától Isten előtt kedvesekké nem tesz.

Ezekből világos, hogy egyedül hit által igazulunk meg Isten előtt, minthogy egyedül hit által nyerünk bűnbocsánatot és kiengesztelést a Krisztusért, minthogy a kiengesztelés, vagy megigazulás Krisztusért és nem a törvényért ígértetett meg. Ennélfogva egyedül hit által nyerjük a megigazulást, ámbátor a Szentlélek adományozása után követi azt a törvény betöltése.

Válasz ellenfeleink bizonyítékaira

Miután tehát a kérdésnek alapjait, azaz a törvény és ígéretek, vagy evangélium közötti különbséget megismertük, könnyű lesz ellenfeleink ellenvetéseit megdönteni. Ők ugyanis a törvényről és cselekedetekről szóló helyeket hoznak fel, és elhagyják az ígéretről szóló nyilatkozatokat. A törvényről szóló összes nézetekről azonban egyszer s mindenkorra kinyilatkoztathatjuk, hogy a törvény Krisztus nélkül nem érvényes és ha netán teljesülnek is Krisztus nélkül egyes polgári cselekedetek, azok az Istennek nem tetszenek. Ez okból a cselekedetek dicsőítésénél hozzá kell tenni, hogy hit kívántatik hozzájuk, hogy a hit miatt dicsőíttetnek, s hogy azok a hitnek gyümölcsei és tanúságai. Kétes természetű és veszélyes ügyek sok és különböző megoldásokat idéznek elő; mert igaz amaz ókori költőnek szava: "az igazságtalan ügynek, mivel (önmagában) természeténél fogva beteg, a bölcsek orvosságára van szüksége". De a jó és biztos ügyekben a forrásokból merített egyik vagy másik magyarázat mindent helyreigazít, ami vele ellenkezni látszik. Ez történik a mi ügyünkben is. Mert az imént felhozott szabály minden mondatot megmagyaráz, amely a törvényről és cselekedetekről idéztetik. Mi ugyanis azt valljuk, hogy az Írás némely helyeken a törvényt, más helyeken az evangéliumot, vagyis a bűnöknek Krisztusért való ingyenes megbocsátását tanítja. Ellenfeleink azonban egyszerűen megsemmisítik a kegyelmi ígéretet, mivel tagadják, hogy a hit megigazít, s mivel azt tanítják, hogy szeretet és cselekedeteink miatt nyerünk bűnbocsánatot és kiengesztelést. Ha a bűnbocsánat cselekedeteinktől feltételeztetik, úgy éppen bizonytalanná válik. Az ígéret pedig megsemmisíttetik. Ezért hívjuk mi fel a kegyes lelkűeket az ígéretek megfigyelésére és ezért tanítjuk őket a bűnöknek kegyelemből való megbocsátására és kiengesztelődésre, amely a Krisztusban való hit által megy végbe. Azután hozzávesszük a törvénynek tanítását is. És ezeket „helyesen kell egymástól megkülönböztetni,” mint Pál mondja (2Tim 2,15). Meg kell fontolnunk, mit tulajdonít az Írás a törvénynek, és mit az ígéreteknek. Nevezetesen akként dicséri a cselekedeteket, hogy nem semmisíti meg a kegyelmi ígéreteket.

A cselekedeteket először Isten parancsára kell teljesítenünk, azután a hitnek gyakorlására, s végül hitvallás és hálaadás okáért. Ez okoknál fogva a jó cselekedeteknek szükségszerűleg kell történniük, és jóllehet ezek még nem teljesen megújított test által vitetnek véghez, mely lassítja a Szentlélek működését, és a maga tisztátalanságából reáhint valamit: mindamellett e cselekedetek a hit miatt szent cselekedetek, isteniek, áldozati cselekedetek és Krisztusnak kormányzására vonatkoznak, aki a maga uralkodását igazolja velük e világ előtt. Mert ezekben megszenteli a szíveket és elnyomja az ördögöt, s hogy az evangéliumot az emberek közt fenntartsa, kívül az ördög uralma ellenében a szentek hitvallását állítja szembe, és a mi gyengeségünkben nyilvánítja a maga hatalmát. Pál apostolnak, Athanasiusnak, Augustinusnak és hasonló egyházi tanítóknak veszedelmei, harcai s prédikálása – szent cselekedetek, valódi, Istennek tetsző áldozatok, és Krisztusnak harcai, amelyek segítségével az ördögöt visszaszorította, és elűzte a benne hívőktől. Dávidnak fáradalmai a hadviselésben és az állam kormányzásában szent cselekedetek, igazi áldozatok, harcai annak az Istennek, aki megvédte az ő igéjét megtartó népet az ördög ellen, hogy Istennek ismerete teljesen ki ne vesszen e földön. Így gondolkozunk mi az egyes jó cselekedetekről is a legalsóbb rendű hivatásokban és a magánügyekben. Ezen cselekedetek által győzedelmeskedik Krisztus az ördög felett; mint pl. akkor is, midőn a korinthusiak alamizsnát összeraktak (1Kor 16,1), szent cselekedet, áldozat és Krisztusnak küzdelme volt az az ördög ellen, aki azon mesterkedik, hogy az Isten dicsőségére semmi se történjék. Ily cselekedeteknek, mint aminők Jézus tanának vallása, a megpróbáltatások, a szeretetnek kötelességei, s a testiség elölése: ilyeneknek gyalázása valóban annyi volna, mint gyalázni Krisztus országának az emberek között fennálló rendjét. Megemlékszünk még itt a jutalmakról és az érdemről.

A mi tanításunk szerint a hívőknek kilátásba van helyezve s megígérve a tetteiket illető jutalom. Mi ezekről azt tanítjuk, hogy a jó cselekedetek érdemeket szereznek ugyan, de nem bűnbocsánatot, kegyelmet, vagy megigazulást, miután ezeket csupán hit által kapjuk, hanem más testi és szellemi érdemeket, úgy ebben az életben, mint ezen élet után, mivel Pál azt mondja (1Kor 3,8.): „mindenik pedig veszi az ő jutalmát az ő munkája szerint.” A tettek különfélesége szerint tehát különfélék lesznek a jutalmak. A bűnbocsánat azonban hasonló és egyenlő mindenkinél, miként a Krisztus is egy – és kegyelemből nyújtatik mindenkinek, aki hisz abban, hogy Krisztusért bocsáttattak meg az ő bűnei. Ennélfogva a bűnbocsánat és megigazulás egyedül hit által vétetik, nem pedig valamely cselekedetek alapján, amint a lelkiismeretnek félelmeiből is tapasztaljuk, hogy Isten haragjával nem állíthatjuk szembe semmiféle cselekedeteinket, miképp azt Pál világosan mondja (Róm 5,1): „Megigazulván azért a hit által, békességünk vagyon Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által van hitben odajárulásunk is” stb. Mivel pedig a hit Isten fiaivá tesz, így Krisztus öröklőtársaivá is tesz. Ennélfogva, minthogy a megigazulást cselekedeteink által ki nem érdemeljük, – ami által pedig Isten fiaivá és Krisztus öröklőtársaivá leszünk, – az örök életet sem érdemeljük ki saját cselekedeteink által. Mert a hit nyeri azt el, minthogy a hit igazít meg minket, és bírja Isten kegyelmét. Adatnia kell pedig a megigazultak részére ezen kijelentés szerint (Róm 8,30): „akiket megigazított, azokat meg is dicsőítette.”

Pál (Ef 6,2 s köv.) szívünkre köti a szülők tiszteletéről szóló parancsolatot, s megemlíti a jutalmat is, mely ama parancsolathoz kötve van; de azt nem akarja ott mondani, hogy a szülők iránt való engedelmesség megigazít minket az Isten előtt, hanem azt (akarja mondani), hogy ha ezt, ti. az engedelmességet, a megigazultak teszik, azzal más nagy jutalmakat érdemelnek ki. Az Isten különböző módon teszi próbára a szenteket, és sokszor halogatja a cselekedetekből való igazságosság jutalmát, hogy tanulják meg, miszerint nem szabad bizakodniuk a saját igazságosságukban, s hogy tanulják meg, miszerint inkább kell keresniük Isten akaratát, mint jutalmakat, miként az Jób, Krisztus és más szentek példájából is kitűnik. Erre tanít minket sok zsoltár is, amelyek megvigasztalnak az istenteleneknek szerencséjével szemben, mint a Zsolt 37,1: „ne irigykedjél a gonoszul cselekedőkre” stb. Jézus pedig így szól (Mát 5,10): „Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságosságért, mert azoké a mennyeknek országa.”

A jó cselekedeteknek ez a dicsőítése kétségtelenül ösztönzi a hívőket jó cselekvésre. Amellett azonban a bűnbánatot is prédikálja az istenteleneknek, akik rosszat tesznek, s rámutat Isten haragjára, mellyel mindenkit fenyegetett, aki nem tanúsít bűnbánatot. Mi tehát dicsérjük és követeljük a jó cselekedeteket, és sok okot hozunk fel annak igazolására, hogy miért kell jót tenni.

Így tanít a cselekedetekről maga Pál is, amikor (Róm 4,9 stb.) elmondja, hogy Ábrahám körülmetéltette magát, de nem azért, hogy e tette által megigazíttassék, mert már hit által érte azt el, hogy igaznak tekintetett. De a körülmetélés ehhez hozzájött, hogy legyen a testén egy írott jegy, amely őt arra inti, hogy a hitet gyakorolja, hitéről mások előtt is tegyen vallást, és példájával másokat is hitre ösztönözzön. Ábel hiténél fogva mutatott be kedvesebb áldozatot, mivel ti. hit alapján igazult volt meg, azért tetszett az általa bemutatott áldozat – nem mintha ezen cselekedet által bűnbocsánatot és kegyelmet akart volna kiérdemelni, hanem hogy hitét gyakorolja, és azt másoknak is mutassa hitre való buzdítás végett.

Minthogy ekként a jó cselekedeteknek a hitből következniük kell, ennélfogva egészen másként méltatják a jó cselekedeteket azok, akik nem hihetik és szívükben nem lehetnek meggyőződve arról, hogy bűneik kegyelemből, Krisztusért bocsáttatnak meg, és hogy az Isten kegyelemből Krisztusért kegyelmes hozzájuk. Midőn ezek a szenteknek tetteit látják, emberi szokás szerint akként okoskodnak, hogy a szentek ezen tetteik által érdemelték ki a bűnbocsánatot és a kegyelmet. Ez okból utánozzák tetteiket, és azt hiszik, hogy hasonló tettek által ők is kiérdemlik a bűnbocsánatot és kegyelmet, azt hiszik, hogy e tetteik által kiengesztelik Isten haragját, s elérik azt, hogy miattuk igazaknak tekintetnek. Ezt az Isten-ellenes, cselekedetekre vonatkozó felfogást kárhoztatjuk. Először: azért mivel elhomályosítja Krisztus dicsőségét azáltal, hogy az emberek ezen tetteiket Isten elé terjesztik, mint a váltság és kiengesztelés árát. Ez a tisztelet, mely egyedül Krisztust illeti meg, ekképp a mi tetteinknek tulajdoníttatik. Másodszor a lelkiismeretes emberek ezekben a cselekedetekben mégsem találnak nyugalmat, hanem míg igazi félelmükben ily cselekedeteket egymásra halmoznak, végül kétségbeesnek, mert egy tettet sem találnak eléggé tisztának. A törvény mindig vádolja őket és haragot szül. Harmadszor: az ilyenek sohasem jutnak Isten ismeretére; mivel ugyanis haragjukban menekülnek az ítéletet tartó és büntető Isten elől, azt gondolják, hogy sohasem hallgattatnak meg. A hit ellenben bizonyságot tesz az Isten jelenlétéről, miután meg van győződve arról, hogy az Isten ingyen megbocsát és meghallgat.

A világban azonban mindig ezen gonosz nézet volt elterjedve a cselekedet felől. A pogány népeknek atyáiktól örökölt áldozataik voltak. Ezeknek tetteit utánozták; hitük nem volt, hanem azt gondolták, hogy cselekedeteik váltsága kiengesztelési ár, amelyért Isten velük kiengesztelődik. A törvény alatt lévő nép (a zsidó) azon véleményben utánozta az áldozatokat, hogy ezen tettek alapján kiengeszteltnek tekintheti az Istent, hogy úgy mondjuk: a gépies külső cselekedetek (ex opere operato) alapján. Itt tapasztaljuk, mily hevesen ostorozzák a próféták a népet. (Zsolt 50,8): „Nem áldozatok miatt feddlek meg téged.” És (Jer 7,22): „Nem adtam parancsolatokat az égőáldozatra vonatkozólag.” Ilyen helyek nem a cselekedeteket kárhoztatják, amelyeket Isten bizonyára, mint e világrendben szükséges gyakorlatokat rendelt volt el, hanem azt a gonosz meggyőződést, amelynél fogva azt hitték, hogy e cselekedetek által kiengesztelik Isten haragját és ezért a hitet elvetették. S minthogy a lelkiismeretet semmiféle tettek nem nyugtatják meg, ez okból az Isten által rendelteken kívül újabb meg újabb cselekedeteket gondolnak ki. Izrael népe azt látta, hogy a próféták a magaslatokon áldoztak. Ámde az embereket nagyon buzdítják a szentek példái, mivel azt remélik, hogy hasonló tettekkel éppen úgy elnyerik a kegyelmet, mint azok elnyerték. Ez okból a nép csudálatos buzgósággal kezdte utánozni ezt a cselekvésüket, hogy e működése által kiérdemelje a bűnbocsánatot, kegyelmet és megigazulást. De a próféták nem azért áldoztak a magaslatokon, hogy e tetteik által érdemeljék ki a bűnbocsánatot és kegyelmet, hanem azért, mivel azokon a helyeken tanítottak, s így ott hitükről bizonyságot tettek. A nép azt is hallotta, hogy Ábrahám a maga fiát feláldozta. Ez okból ők is, hogy a legfájóbb és legsúlyosabb tettel kiengeszteljék Isten haragját, fiaikat ölték le áldozatul. Csakhogy Ábrahám nem abban a balhitben hozta áldozatul fiát, hogy e tette váltságbér és engesztelő eszköz legyen, amelyért igazságosnak kell tekintetnie. Így rendeltetett az egyházban az Úr vacsorája, hogy a Krisztus ígéreteire való visszaemlékezéssel, amelyekre az Úr vacsorájának jegyei figyelmeztetnek, megerősíttessék bennünk a hit, s külsőleg tegyünk vallást hitünkről és hirdessük Krisztus jótéteményeit, miként Pál mondja (1Kor 11,26): „Valahányszor eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek” stb. Ellenfeleink ellenben azt állítják, hogy a mise az a tett, amely gépies külsőségével megigazít, s megsemmisíti a bűnnek és büntetésének beszámítását azoknál, akikért bemutatják. Így ír ti. Gabriel, Szent Antal, Bernát, Domonkos, Szent Ferenc és más szent atyák sajátságos életmódot választottak, egyrészt az Írás tanulmányozása, másrészt más nemű hasznos gyakorlatok végzése céljából. De emellett ők tudták, hogy hit alapján Krisztusért igazíttatnak meg és részesülnek Isten kegyelmében, nem pedig saját gyakorlataikért. A tömeg azonban következetesen utánozta nem az atyák hitét, hanem a példájukat hit nélkül, hogy cselekedeteik által bűnbocsánatot, kegyelmet és megigazítást érdemeljenek ki; nem gondoltak arra, hogy ezeket ingyen, az engesztelő Krisztusért kapják meg.

Így ítél a világ az összes cselekedetről, hogy azok engesztelő erővel bírnak, amely által az Isten kiengeszteltetik, hogy váltságdíj, amely miatt igazaknak tekint az Isten. Nem érti, hogy Krisztus az engesztelő, nem érti, hogy hit által ingyen nyerjük el azt, hogy az Isten Krisztusért tekint igazaknak. S annak dacára, mivel éppen a cselekedetek a lelkiismeretet meg nem nyugtathatják, mindig új cselekedeteket keresnek, új istentiszteleti szokások, új fogadalmak, s új szerzetességek keletkeznek isteni parancs nélkül, hogy csak valamely rendkívüli cselekedetet találhassanak fel, amelyet Isten haragjával s ítéletével szembeállíthatnának.

A cselekedetekről szóló ezen istentelen nézeteket ellenfeleink az Írás ellenében is védelmezik. Ámde cselekedeteinknek azt tulajdonítani, hogy azok kiengesztelést létesítenek, hogy kiérdemlik a bűnbocsánatot és kegyelmet, s hogy miattuk, nem pedig hit által a kiengesztelő Krisztusért tekint az Isten igazaknak, nem egyéb, mint Krisztust megfosztani attól a tisztelettől, amely őt, mint közbenjárót és engesztelőt megilleti.

Jóllehet tehát mi azt hisszük és tanítjuk, hogy jó cselekedeteket szükségszerűleg tenni kell (mert a hitből következnie kell a törvény – bár tökéletlen – betöltésének), mindamellett megadjuk Krisztusnak az őt megillető tiszteletet. Hisszük és tanítjuk, hogy hit által Krisztusért igazulunk meg Isten előtt, hogy ő nem cselekedeteink miatt, Krisztus közvetítése nélkül tekint igazaknak, hogy a bűnbocsánatot, kegyelmet és megigazulást nem érdemeljük ki cselekedeteink által, hogy cselekedeteink nem állíthatók szembe ellenértékül Isten haragjának és ítéletének, s hogy a cselekedetek nem képesek a bűn okozta félelmeket legyőzni; hanem, hogy egyedül a hit által győzzük meg a bűn okozta félelmet, s hogy egyedül a közbenjáró Krisztust kell hit által állítani Isten haragjával és ítéletével szembe. Ha valaki másképp gondolkozik, az nem adja meg Krisztusnak a köteles tiszteletet, aki azért adatott, hogy legyen engesztelőnk, hogy általa legyen odajárulásunk az Atyához. Most pedig arról az igazságosságról szólunk, amely által Istennel s nem emberekkel vagyunk összeköttetésben, de amely által a kegyelmet és a lelkiismeret nyugalmát vesszük. Isten előtt pedig másképp nem lehet a lelkiismeretet megnyugtatni, mint egyedül a hit által, minthogy az bizonyossá tesz, hogy az Isten a Krisztusért kegyelmes hozzánk ezen tanúbizonyság szerint (Róm 5,1): „Megigazulván azért hit által, békességünk vagyon Istennel;” mivel a megigazulás ingyen a Krisztusért ígért dolog, minélfogva mindig egyedül hit által vesszük Isten előtt.

Jer, feleljünk meg azért immár azokra a helyekre, amelyeket ellenfeleink azon célból idéznek, hogy bebizonyítsák a szeretet és cselekedetek által való megigazíttatásunkat. A korinthusi levelekből idézik (1Kor 13,2): „Ha egész hitem volna is ... szeretetem pedig nincsen, semmi sem vagyok.” S itt egész elragadtatással ujjonganak. Az egész egyházat – mondják – biztosítja Pál, hogy egyedül a hit meg nem igazít. Könnyű azonban a feleletünk, mivel feljebb kimutattuk, mi a véleményünk a szeretetről és cselekedetekről. Pálnak e helye a szeretetet követeli; mi is követeljük. Feljebb ugyanis megmondtuk, hogy szükséges bennünk valami megújulásnak és a törvény (bár tökéletlen) betöltésének lennie e mondás szerint (Jer 31,33): „Adom az én törvényemet az ő szíveikbe.” Ha valaki eldobta a szeretetet, még ha nagy hite van is, még sem tartaná azt meg, mivel a Szentlelket nem tartja meg. De Pál ezen a helyen nem tanítja is a megigazulás módját, hanem azoknak ír, akiket megigazulásuk után figyelmeztetni kellett, hogy jó gyümölcsöket teremjenek, hogy a Szentlelket el ne veszítsék.

Ellenfeleink azonban megfordítva járnak el; azt az egy helyet idézik, amelyben Pál a gyümölcsökről szól, a többi igen sok helyet, amelyekben rendszeresen tárgyalja a megigazulás módját, elhagyják. Sőt megteszik, hogy a hitről szóló helyeken javítási eszközölnek, hogy azok az alaki hitről értendők; ezen a helyen nem eszközölnek semmiféle javítást, hogy ti. hitre is van szükség, amely érzi, hogy a kiengesztelő Krisztusért tekintetünk igazaknak. Ekként ellenfeleink kizárják Krisztust a megigazításból és csupán a törvényből való megigazítást tanítják. De térjünk vissza Pálhoz. Ebből a szövegből senki sem okoskodhatik ki többet, mint azt, hogy a szeretet szükséges. Ezt valljuk mi is, mint ahogy szükséges vallanunk, hogy nem szabad lopni. De nem is helyesen okoskodnék az ember, ha ebből az állításból: "nem szabad lopni," azt akarná következtetni, hogy a nem lopás megigazít, mivel a megigazítás nem valamely tettnek jóvoltától, hanem az egész személy jóságának elismerésétől függ. Pálnak ezen mondása tehát semmiben sem ellenkezik a mi állításunkkal; csak ne képzeljenek hozzá semmit ellenfeleink az ő tetszésük szerint. Ő ugyanis nem azt mondja, hogy a szeretet megigazít, hanem azt, hogy semmi sem vagyok, azaz megszűnnék a hit, bármily nagy mértékben lennénk is részesei. Nem mondja, hogy a szeretet legyőzi a bűn és halál félelmeit, hogy a szeretetet ellenérték gyanánt szembe állíthatjuk Isten haragjának és ítéletének, hogy szeretetünk eleget tesz Isten törvényének, hogy a szeretet alapján Krisztus közvetítése nélkül van odajárulásunk Istenhez, és hogy szeretetünknél fogva nyerjük az ígért bűnbocsánatot. Ezek közül Pál egyet sem állít. Ő tehát nem gondolja, hogy a szeretet megigazít, mivel csupán úgy igazulunk meg, hogyha Krisztust engesztelőnek elfogadjuk, és hisszük, hogy az Isten Krisztusért kegyelmes hozzánk. S nem kell kigondolni oly megigazulást, amelyben Krisztus kiengesztelő jelentősége mellőztetik.

Ellenfeleink hadd semmisítsék meg a Krisztusra vonatkozó ígéretet, hadd töröljék el az evangéliumot, ha semmi szükség nincsen Krisztusra, ha szeretetünkkel legyőzhetjük a halált, ha szeretetünk által Krisztus engesztelése nélkül van odajárulásunk Istenhez. Ellenfeleink a legtöbb helyet meghamisítják, mivel a maguk nézetét magyarázzák azokba bele, és nem a helyes értelmet magyarázzák ki azokból. Mert mi helytelent foglal e hely magában, ha megszabadítjuk attól a magyarázattól, melyet ellenfeleink adnak neki, mert nem tudják, mi a megigazulás vagy miképpen történik. A korinthusiak előbb megigazultak, s azután sok kitűnő lelki ajándékban részesültek. Eleinte, amint az történni szokott, égtek a buzgóságtól. Azután kezdtek közöttük pártok alakulni, amint azt Pál jelzi; kezdték unni a jó tanítókat. Ez okból megfeddi őket Pál, hivatkozva a szeretet kötelességeire, amelyek bármennyire szükségesek is, mégis ostobaság volna azt képzelni, hogy a második tábla cselekedetei igazzá teszik az embert Isten előtt, amely tábla nem is Istenhez, hanem emberekhez való viszonyunkat határozza meg. A megigazításban Istenhez való viszonyunk meghatározásáról van szó, az ő haragját kell kiengesztelnünk, s lelkiismeretünket az Istenhez való viszonyában megnyugtatni. A második táblának cselekedetei ezek egyikét sem eszközlik.

De ellenvetésképpen felhozzák, hogy az apostol a szeretetet fölibe helyezi a hitnek és reménynek. Azt mondja ugyanis 1Kor 13,13: "Ezek közül nagyobb a szeretet." Ebből – szerintük – természetszerűleg következik, hogy a legnagyobb és legfőbb erény megigazít.

Csakhogy Pál e helyütt tulajdonképpen a felebarátok iránt való szeretetről szól, és erről szólva állítja, hogy a szeretet legnagyobb, mivel legtöbb gyümölcsöt terem. A hit és remény csupán Istenre vonatkozik. De a szeretetnek kifelé az emberekkel szemben számtalan kötelességei vannak; s mi mégis örömmel értünk egyet ellenfeleinkkel, hogy az Isten és felebarátok iránt való szeretet legnagyobb erény, mivel ez a legnagyobb parancsolat: „szeresd a te Uradat Istenedet.” (Máté 22,37) Vajon miképp okoskodják ki ebből, hogy a szeretet megigazít? A legnagyobb erény – mondják – megigazít. Ellenkezőleg, miként a törvény – legyen az a legnagyobb, vagy a legelső – meg nem igazít, akként a törvény szerinti legnagyobb erény sem. De megigazít az az erény, amely a Krisztust befogadja, amely közvetíti nekünk Krisztus érdemeit, s amelynek alapján kapjuk a kegyelmet és békét Istentől. Ez az erény pedig a hit. Mert, miként gyakrabban mondtuk, a hit nemcsak ismeret, hanem sokkal inkább azon akaró képesség, melynél fogva elfogadjuk, vagy megragadjuk mindazt, amit az ígéret a Krisztusra vonatkozólag nyújt. Az Isten iránt való ez az engedelmesség is, hogy mi akarjuk elfogadni a nekünk nyújtott ígéretet, nem kevésbé istentisztelet (latreia), mint maga a szeretet. Az Isten akarja, hogy benne higgyünk; akarja, hogy tőle magától elfogadjuk a jót, és ezt nyilvánítja ő igaz tiszteletnek.

Egyébként ellenfeleink azért tulajdonítanak a szeretetnek megigazító erőt, mivel mindenütt törvényből való megigazulást tanítanak és követelnek. Nem tagadhatjuk ugyanis, hogy a szeretet a törvénynek legfőbb cselekedete. S az emberi bölcsesség a törvényre figyel, s abban keres igazságosságot. Ez okból magasztalják a skolasztikus tudósok is – akik nagy és lángelméjű férfiak – a törvénynek ezt a legmagasztosabb tettét, s ennek a tettnek tulajdonítanak megigazító erőt. De ők rászedetve az emberi bölcsesség által, nem látták Mózesnek födetlen, hanem csak födött arcát, miként a farizeusok, a bölcsészek és mohamedánok. Mi ellenben az evangélium bolondságát hirdetjük (1Kor 1,18), amelyben más megigazulás van kijelentve, ti. az, hogy mi az engesztelő Krisztusért tekintetünk igazaknak, amikor hisszük, hogy Isten Krisztusért kegyelmes mihozzánk. Jól tudjuk, hogy e tan nagyon különbözik az észnek és törvénynek tanától, és nagyon jól tudjuk azt is, hogy a törvénynek tana a szeretetről sokkal tetszetősebb, mert bölcsesség. De mi nem szégyelljük az evangélium bolondságát. Mi ezt Krisztus dicsőségéért védelmezzük, és kérjük őt, hogy segítsen minket a maga Szentlelkével, hogy ezt megvilágíthassuk és megérthetővé tehessük.

Ellenfeleink cáfolatukban (Confutatio) a Kolossei levélből a következő helyet (3,14) is idézték ellenünk: "a szeretet a tökéletességnek köteléke." Ebből azt okoskodják ki, hogy a szeretet megigazít, mert tökéletesekké tesz. Jóllehet sokféleképpen felelhetnénk itt arra, hogy mi a tökéletesség, mindamellett mi egyszerűen csak Pál nézetét fogjuk előadni. Az bizonyos, hogy Pál a felebarátok iránt való szeretetről szól. De azért nem szabad azt gondolnunk, hogy Pál akár a megigazítást, akár az Isten előtti tökéletességet inkább a második, mintsem az első tábla cselekedeteinek tulajdonította volna. S hogyha a szeretet tökéletesekké tesz, akkor semmi szükség az engesztelő Krisztusra, mert a hit csupán elfogadja az engesztelő Krisztust. Az előbbi pedig nagyon távol esik Pál felfogásától, aki sohasem tűri, hogy az engesztelő Krisztus kizárassék.

Ő tehát nem szól a személyi tökéletességről, hanem az egyház egyetemes egységéről. Abból a célból mondja a szeretetet köteléknek, vagy szövetségnek, hogy jelezze, hogy az egyháznak több, egymás közt összekötendő és összekapcsolandó tagjáról beszél. Miként ugyanis minden családban s minden közügyben kölcsönös kötelességteljesítéssel kell az egyetértést ápolni, és a nyugalom nem tartható fenn, csak ha az emberek netáni tévedéseiket egymásnak elnézik és megbocsátják: akként Pálnak meghagyása szerint az egyházban a szeretetnek kell uralkodnia, hogy fenntartsa az egyetértést, s ahol szükség van, eltűrje a testvérek durvább szokásait elsimítsa a netán előforduló könnyebb tévedéseket, hogy ne legyen az egyház különféle szakadások tanyája, s a szakadásokból gyűlölet, pártoskodások és eretnekségek ne keletkezzenek.

Mert szét kell bomolnia az egyetértésnek, amikor vagy a püspökök súlyosabb terheket raknak a népre, és nem veszik tekintetbe a népnek gyengeségét, vagy pártoskodások keletkeznek, amikor a nép nagy elkeseredettséggel elítéli a tudósok viselkedését, vagy egyes könnyű vétségeikért megutálja a tudósokat, és ez okból azután úgy másféle tanokat, mint más tudósokat keres.

Ellenben fenntartatik az egyház tökéletessége, vagyis sérthetetlensége, egysége, amikor az erősek a gyengéket eltűrik, amikor a nép a tudósok némi erkölcsi botlásait jó lélekkel elnézi, s amikor a püspökök megbocsátják a nép gyengeségéből folyó netáni tévedéseit.

A méltányosság ezen parancsolataival telve vannak az összes bölcsek könyvei, hogy az élet viszonyaiban sokat nézzünk el egymásnak a közös béke kedvéért. És ezt úgy itt, mint másutt gyakran rendeli az apostol. Ez okból ellenfeleink nem okosan következtetik a tökéletesség szóból azt, hogy a szeretet megigazít, mivel Pál az egységről és köznyugalomról szól. Ambrosius is így magyarázza e helyet: Miként az épületet akkor mondhatjuk bevégzettnek vagy kifogástalannak, amikor minden része egymáshoz illően van összekötve." Csúf dolog azonban ellenfeleink részéről, hogy a szeretetet olyan nagyon dicsőítik, holott ők azt sehol sem tanúsítják.

Mit cselekszenek most? Szétszaggatják az egyházakat, vérrel írnak törvényeket, s a császár elé s a mi legkegyelmesebb fejedelmünk elé terjesztik megerősítés végett, gyilkolnak papokat és más derék férfiakat, ha egyik-másik könnyelműen elárulta, hogy valamely nyilvános visszaélést nem tart egészen helyesnek. Ez nem egyeztethető össze a szeretetnek nagyhangú felmagasztalásával, s ha ellenfeleink azt gyakorolnák, az egyházak nyugodtak lennének, s az állam békében lehetne. Mert a jelen zavargások elnémulnának, ha ellenfeleink egyes, a kegyességre haszontalan hagyományokat (ceremóniákat) szerfeletti keserűséggel nem bolygatnának, amelyeknek legtöbbjét még azok sem tartják meg, akik leghevesebben védelmezik. De ők önmaguknak könnyen megbocsátanak, másoknak nem annyira, mint a költőnél Maevius mondja: "Én megbocsátok magamnak." Ez azonban nagyon messze esik a szeretetnek ama dicsőítéseitől, melyeket itt Pálból idéznek, de nem értik jobban, mint a hangot visszaverő falak.

Péterből még azt az állítást idézik (1Pét. 4,8.): „az atyafiúi szeretet elfedezi a vétkeknek sokaságát.” Ebből világos, hogy Péter is a felebarátok iránti szeretetről szól, mert hisz e helyet ahhoz a parancsolathoz csatolja, amelyben elrendeli, hogy egymást kölcsönösen szeressék. De egy apostolnak sem juthatott eszébe azt állítani, hogy a mi szeretetünk legyőzi a bűnt és halált, hogy a szeretet kiengesztelés, amelyért Isten Krisztus közvetítésének mellőzésével kiengeszteltetnék, s hogy a szeretet megigazulás Krisztus közvetítése nélkül. Mert ez a szeretet, – ha egyáltalán ilyen létezik, – a törvénynek s nem az evangéliumnak igazságossága lenne, amely kiengesztelést és igazságosságot ígér nekünk, ha hisszük, hogy az Atya az engesztelő Krisztusért kegyelmes hozzánk, s hogy Krisztus érdemei ajándékul adatnak nekünk. Ezért Péter kevéssel előbb azt hagyja meg, hogy járuljunk Krisztushoz, hogy rajta mint alapon felépüljünk, és hozzáteszi (1Pt 2,4-6): „aki benne hiszen, meg nem szégyenül.” A mi szeretetünk nem szabadít meg megszégyenülésünktől, amikor az Isten ítél és vádol minket. De a Krisztusban való hit megszabadít ezen félelmeinktől, mivel tudjuk, hogy Krisztusért meg vannak bocsátva a mi bűneink.

Egyébként a szeretetről szóló ezen állítás a Példabeszédek könyvéből (10,12) van véve, ahol ennek ellentétes mondata világosan mutatja, mily értelemben veendő: „A gyűlölség szerez versengést; minden vétket pedig elfedez a szeretet.” Ugyanazt tanítja, amit Pálnak a Kol. levélből feljebb idézett mondása, hogy ti. ha egyenetlenségek keletkeznek, enyhítse és egyenlítse ki azokat a mi igazságszeretetünk és barátságunk. Az egyenetlenségek, úgymond, gyűlölségből támadnak, amint gyakran látjuk, hogy a legcsekélyebb sérelmekből a legsúlyosabb tragédiák keletkeznek. Caius Julius Caesar és Cn. Pompeius között könnyű sérelmek támadtak, s ha ezekben egyik a másikának csak egy keveset engedett volna, nem tör ki köztük a polgárháború. De mivel mind a kettő gyűlöletének engedett, semmis dolgokból a legnagyobb zavarok keletkeztek. Az egyházban is sok eretnekség csupán a tudósok gyűlöletéből támadt. Ennélfogva nem a saját bűneiről, hanem a másokéról szól, midőn ezt mondja: „a szeretet befedi a bűnöket,” mégpedig másoknak bűneiről, ti. azokról, melyeket ember ember ellen követ el, ami azt jelenti, hogy ha előfordulnak is egyes sérelmek, a szeretet azokat elsimítja, megbocsátja, elengedi, s nem cselekszik mindent a jog túlhajtott szigora szerint.

Péter tehát nem azt akarja kifejezni, hogy a szeretet bűnbocsánatot érdemel ki Isten előtt, hogy az kiengesztelés Krisztus közbenjárásának kizárásával, hogy újjászül és megigazít, hanem azt, hogy az emberekkel szemben nem duzzogó, nem durva, nem összeférhetetlen, hogy barátainak tévedéseit elnézi, hogy másoknak durvább szokásait is jóra magyarázza, miként azt egy közmondás előírja: "Barátodnak szokásait ismerjed meg, de ne gyűlöljed." S az apostolok nem ok nélkül rendelkeznek annyiszor a szeretetnek ezen parancsáról, amelyet a bölcsészek {epieikeiá}-nak (méltányosság) neveznek. Mert szükséges ezen erény a köz-egyetértés fenntartására, amely nem állhat fenn, hacsak a lelkészek és gyülekezetek sokat el nem néznek és meg nem bocsátanak egymásnak.

Jakab leveléből ezt idézik (2,24): „Látjátok annakokáért, hogy a cselekedetekből ismertetik meg az ember igaznak lenni, és nem csak a hitből.” És egyetlenegy helyről sem hiszik, hogy annyira ellenkeznék a mi állításunkkal, mint ez. Azonban feleletünk könnyű és világos. Ha ellenfeleink a cselekedetek érdemszerűségéről szóló saját nézeteiket bele nem magyarázzák, akkor Jakab szavai semmi nehézséget nem foglalnak magukban. Csakhogy ahol csak említés történik a cselekedetekről, ellenfeleink abba a saját gonosz tanaikat magyarázzák bele, ti., hogy jó cselekedetek által kiérdemeljük a bűnbocsánatot, hogy a jó cselekedetek kiengesztelés és váltságdíj, amelyért Isten kiengesztelődik velünk, hogy a jó cselekedetek legyőzik a bűnnek és halálnak félelmét, hogy a jó cselekedeteket jóságuknál fogva fogadja szívesen az Isten, és hogy nincs szükségük könyörületre és Krisztus kiengesztelésére. Mindezekből semmi sem jut Jakabnak eszébe, ellenfeleink mégis mindezt védelmezik most Jakab mondásának ürügye alatt.

Legelőször tehát azt kell megbírálnunk, hogy ez a hely inkább ellenfeleink ellen bizonyít, mint miellenünk. Ellenfeleink ugyanis azt tanítják, hogy az ember szeretet és cselekedetek által igazul meg. A hitről, amely által az engesztelő Krisztust befogadjuk, semmit sem szólnak. Sőt helytelenítik ezt a hitet; és nemcsak szóval s írással helytelenítik, hanem még tűzzel s vassal is megkísérlik kiirtani az egyházból. Mennyivel jobban tanítja ezt Jakab, aki a hitet nem mellőzi, a hitet szeretettel nem helyettesíti, hanem a hitet fenntartja, hogy az engesztelő Krisztus a megigazításból ki ne zárassék. Így tesz Pál is, mikor a keresztyén élet főelvét kifejezi, hogy egybefoglalja a hitet és szeretetet (1Tim 1,5): „a parancsolatnak vége pedig a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és az igaz hitből való szeretet.”

Másodszor: a szóban levő tárgy magában foglalja, hogy itt azokról a tettekről van szó, melyek a hitet követik, és amelyek azt mutatják, hogy a hit nem holt, hanem élő és a szívben működő erő. Mert Jakab nem értette úgy, hogy jó cselekedetek által kiérdemeljük a bűnbocsánatot és kegyelmet. Ő ugyanis a megigazultaknak tetteiről szól, akik már kiengeszteltettek, Istentől befogadtattak és a bűnbocsánatot elnyerték. Annálfogva tévednek ellenfeleink, midőn ebből azt következtetik, hogy Jakab arra tanít, hogy jó cselekedetek által kiérdemeljük a bűnbocsánatot és kegyelmet, és hogy jó cselekedeteink által a kiengesztelő Krisztus nélkül járulhatunk Istenhez.

Harmadszor: Jakab kevéssel előbb az újjászületésről szólott, melynek az evangélium által kell történnie. Ugyanis ekképp szól (1,18): „ki az ő akarata szerint szült minket az igazságnak beszéde által, hagy legyünk az ő teremtett állatinak néminemű első zsengéjük.” Midőn azt mondja, hogy az evangélium által születtünk újjá, akkor azt tanítja, hogy hit által születtünk újjá és igazíttattunk meg. Mert a Krisztusra vonatkozó ígéret csupán hit által sajátítható el, amikor azt a bűn és halál félelmeivel állítjuk szembe. Jakab tehát nem gondolja, hogy mi cselekedeteink által születünk újjá.

Ezekből világos, hogy Jakab nem mond ellent nekünk, midőn azokat a tétlen és elbizakodott elméket, akik hit nélkül hit bírásáról álmodoztak, megfeddve, különbséget tett holt és élő hit között. Holtnak nevezi azt, amely nem eredményez jócselekedeteket, és élőnek azt, amely jócselekedeteknek forrása. Azután meg mi már gyakran megmutattuk, mit nevezünk hitnek. Nem szólunk ugyanis az üres ismeretről, aminő hitük az ördögöknek is van, hanem arról a hitről, mely a lelkiismeret rettegéseinek ellenáll, s amely felemeli és megvigasztalja a megrémített szíveket. Az ilyen hit sem nem könnyű dolog, mint ellenfeleink képzelik, sem nem emberi erő, hanem isteni hatalom, amely által új életet nyerünk, s mellyel az ördögöt és a halált legyőzzük. Miként Pál (Kol 2,12) mondja, hogy a hit Isten hatalma által működik és legyőzi a halált, „melyből föl is támadtatok az Isten erejéből való hit által.” Ezen hit, amennyiben új élet, szükségszerűleg új indulatokat és cselekedeteket hoz napvilágra. Ezért helyesen mondja Jakab, hogy a cselekedetek nélküli hit által nem igazulunk meg. Hogy pedig azt is mondja, hogy mi hit és cselekedetek által igazulunk meg, azzal bizonyára nem mondja, hogy cselekedetek által születünk újjá. Azt sem mondja, hogy részben Krisztus az engesztelő, részben pedig a mi cselekedeteink. És nem írja itt le a megigazulás módját, hanem azt, hogy milyenek az igazak, ha már megigazultak és megújultak. És megigazulni, itt nem jelenti ezt: istentelenből igazzá tenni, hanem bírói szokás szerint igazságosnak kihirdettetni, miként e helyen (Róm 2,13): „akik a törvényt betöltik, azok igazulnak meg.” Miként tehát ezen szavak: „akik a törvényt betöltik, azok igazulnak meg” – semmi ellentétest nem foglalnak magokban, akként gondolkoznak Jakabnak ezen szavairól: „az ember nem egyedül hit által, hanem a cselekedetek által is megigazul,” mivel tényleg igazaknak jelentetnek ki a hittel és jó cselekedettel bíró emberek. Mert a jó cselekedetek, miként mondtuk, a szenteknél az igazságosság következményei, s a hit miatt tetszenek. Jakab ugyanis csak azokat a tetteket dicsőíti, melyeket a hit eszközöl, miként erről bizonyságot tesz, mikor Ábrahámról szól (2,22): „a hit segíti az ő tetteit.” Ebben az értelemben van mondva ez is: „akik a törvényt betöltik, azok igazulnak meg,” azaz igazaknak jelentetnek ki azok, akik szívvel hisznek az Istennek és azután vannak jó cselekedeteik, amelyek a hitért tetszenek, és ez okból a törvény betöltésének nevezhetők. Ezek ily egyszerűséggel mondva, semmi rosszat nem foglalnak magukban, de ellenfeleink kiforgatják eredeti értelmükből, költött gonosz gondolatokat magyarázva bele önmagukból. Mert azokból a szavakból nem következik, hogy a jó cselekedetek kiérdemlik a bűnbocsánatot, hogy megnyitják a szíveket, hogy a cselekedetek engesztelő eszköz, hogy a cselekedetek tetszenek az engesztelő Krisztus nélkül, s hogy a cselekedeteknek nincs szükségük Krisztus engesztelésére. Mindezekből Jakab semmit sem mond, ellenfeleink mindamellett esztelenül Jakab szavaiból okoskodják ki.

Még más mondásokat is idéznek ellenünk a cselekedetekre vonatkozólag. Lk 6,37: „Megbocsássatok, és nektek is megbocsáttatik.” Ézs 58,7: „Az éhezőnek megszegd kenyeredet, akkor fordulj Istenhez és az Úr meghallgat téged.” Dániel 4,24: „A te vétkeidet alamizsnaosztogatással váltsad meg.” Mát 5,3: „Boldogok a lelki szegények, mivel ilyeneké a mennyeknek országa,” s éppúgy a 7. versben: „boldogok az irgalmasok, mivel ők irgalmasságot nyernek.” Ezek a mondások szintén semmi rosszat nem foglalnának magukban, ha ellenfeleink semmit nem képzelnének beléjük. Ezek ugyanis két dolgot foglalnak magukban: az egyik a törvénynek, vagy a bűnbánatnak prédikálása, amely a rosszul cselekedőket vádolja és a jó cselekvést elrendeli; a másik az ígéret, mely amahhoz hozzá van adva. De nincsen hozzá írva, hogy a bűnök hit nélkül bocsáttatnak meg, vagy hogy maguk a cselekedetek azonosak a kiengeszteléssel. A törvénynek prédikálásában mindig e kettő értendő: egyrészről az, hogy a törvény nem valósulhat meg, csak ha újjászülettünk a Krisztusban való hit által, miként Krisztus mondja (Jn 15,5): „nálam nélkül semmit nem cselekedhettek;” másrészről az, hogy habár egyes külső cselekedetek tehetők is, mégis megtartandó ezen általánosan elfogadott nézet, mely az egész törvényt magyarázza: „hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni” (Zsid 11,6), megtartandó az evangélium, hogy: „Krisztus által van odajárulásunk Istenhez.” (Róm 5,2) Az ugyanis kétségbevonhatatlan, hogy a törvényből meg nem igazulunk. Egyébként mi szükség volna Krisztusra vagy az evangéliumra, ha a törvénynek egyedül a hirdetése is elegendő volna? Így a megtérés prédikálásában nem elegendő a törvény prédikálása, vagyis a bűnöket kárhoztató ige, minthogy a törvény haragot eszközöl, csupán vádolja, csupán rémíti a lelkiismeretet – mivel a lelkiismeret sohasem nyugodt, ha nem hallja Istennek szavát, amelyben világosan ígéri a bűnök bocsánatát. Ezért szükséges az evangéliumnak hozzáadása, hogy Krisztusért bocsáttatnak meg bűneink, és hogy a Krisztusban való hit által nyerjük el bűneink bocsánatát. Ha ellenfeleink a bűnbánat prédikálásából kizárják a Krisztusról szóló evangéliumot, joggal kell őket Krisztus elleni káromlással vádolnunk.

Ennélfogva, mikor Ézsaiás (1,10-18) a bűnbocsánatot prédikálja, ekképp szól: „szűnjetek meg gonoszt cselekedni; tanuljatok jót tenni; törekedjetek igazságra, javítsátok az erőszakoskodót, pártoljátok az árvát és özvegyek ügyét. No jertek, törvénykezzünk, azt mondja az Úr! ha bűneitek skarlátpirosak, hófehérek lesznek, és ha vérszínűek, mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú.” Így int előbb a próféta bűnbánatra és azután tűzi hozzá az ígéretet. És ostobaság volna az ily mondásban csak ezekre a cselekedetekre figyelni: „gyámolítani az elnyomottat, igazságot szolgáltatni az árvának;” mert az elején, ahol megrója a szívnek gonoszságát és hitet követel, ezt mondja: „hagyjatok fel a gonosz cselekvéssel.” Nem is állítja a próféta, hogy ezen tettek által, mint: „javítani az erőszakoskodót, pártolni az árvát,” ki lehetne érdemelni a bűnbocsánatot gépies végrehajtásuk folytán – de előírja azokat, mint az új életben szükségszerű cselekedeteket. Amellett mégis azt akarja kifejezni, hogy az ember a bűnbocsánatot hitből nyeri, s épp ezért csatolja oda az ígéretet. S így kell értelmezni az összes hasonló tartalmú helyeket. Krisztus bűnbánatot prédikál, midőn így szól (Lk 6,37): „megbocsássatok,” és hozzáteszi az ígéretet: „nektek is megbocsáttatik.” De ezzel nem mondja azt, hogy a megbocsátási tettnek, amint mondják, gépies teljesítésével (ex opere operato) érdemeljük ki bűneink bocsánatát; hanem ő új életet követel, amely minden bizonnyal szükséges. Amellett mégis azt akarja, hogy hit által vesszük a bűnbocsánatot. Ekként új életet kíván Ézsaiás (58,7), mikor azt mondja: „az éhezőnek szegd meg a te kenyeredet.” És a próféta itt nem is erről az egy tettről szól, hanem az egész bűnbánatról, miként azt a szöveg jelzi. Amellett ő is azt akarja, hogy hit által vegyük a bűnbocsánatot. Mert megdönthetetlen az az igazság, amelyet a pokolnak semmiféle kapui nem lesznek képesek megdönteni, hogy a bűnbánat prédikálásában nem elégséges a törvénynek hirdetése, minthogy a törvény haragot eszközöl, és mindig vádol. De hozzá kell adni az evangélium prédikálását, hogy a bűnbocsánatot akként kapjuk ajándékba, ha hisszük, hogy bűneink Krisztusért megbocsáttatnak. Egyébiránt micsoda szükség volt az evangéliumra, micsoda szükség volt Krisztusra? Ezen igazságnak mindig szemünk előtt kell lebegnie, hogy szembe lehessen állítani azoknak, akik Krisztus elvetésével s az evangélium megrontásával gonoszul csűrik-csavarják a Szentírást emberi véleményeiknek igazolására, hogy ti. a bűnbocsánatot saját tetteinkkel vásároljuk meg.

Éppúgy hitet kell keresnünk Dánielnek prédikálásában is (4,24). Dániel ugyanis nem azt akarta, hogy a király csupán bő alamizsnát osztogasson, hanem az egész bűnbánatot foglalja egybe, amikor így szól: „vétkeidet irgalmassággal váltsd meg,” más szóval: „szabadulj meg vétkeidtől a szív és cselekedetek megváltoztatásával.” Ahhoz azonban hit is kívántatik. És Dániel sokat prédikál neki Izrael egy Istenének tiszteletéről, s megtéríti a királyt nem csupán az alamizsnák gazdag osztogatására, hanem sokkal inkább hitre. Ránk maradt ugyanis a királynak kitűnő hitvallása Izrael Istenére vonatkozólag: „mert nincs más Isten, aki úgy üdvözíthessen, mint Ő” (Dán 3,29). Ekként tehát Dániel prédikálásának két része van. Az egyik része az, amely az új életre és az új élet tetteire vonatkozólag ad utasítást; a másik része az, amelyben Dániel a királynak bűnbocsánatot ígér. S a bűnbocsánatnak ez az ígérete nem törvényhirdetés, hanem valódi prófétai és evangéliumi szózat, amelyről Dániel is azt akarta mondani, hogy hit által nyerhető el. Mert Dániel tudta, hogy a Krisztusban való bűnbocsánat nemcsak az Izraelitáknak ígértetett meg, hanem az összes népeknek is. Különben a királynak nem ígérhetett volna bűnbocsánatot. Mert az embernek nincsen joga – különösen a bűn félelmei között – Istennek határozott igéje nélkül azt állítani Isten akaratáról, hogy felhagy a haraggal. Dánielnek szavai az ő nyelvén azonban tisztábban szólnak az egész bűnbánatról, és világosabban emelik ki az ígéretet: „Vétkeidet igazsággal váltsd meg, és a te hamisságaidat a szegényekhez való irgalmassággal.” Ezek a szavak az egész bűnbánat felől rendelkeznek. Azt rendelik ugyanis, hogy legyen igazságos, azután hogy jót cselekedjék és hogy ami a király kötelessége volt: védelmezze meg a szegényeket az igazságtalanság ellen.

Az igazságosság pedig a hit a szívben. Bűneinktől bűnbánat által szabadulunk meg; más szóval a bűntudat, vagy beszámítás megsemmisül, mert az Isten megbocsát a bűnbánóknak, mint Ezékielben (18,21.22) írva van. De ebből nem szabad azt következtetnünk, hogy a később teljesítendő tettekért, az alamizsnákért bocsát meg, hanem megbocsát ígéreténél fogva azoknak, akik az ígéretet elfogadják. Az ígéretet pedig csak azok fogadják el, akik igazán hisznek, és hittel győzik le a bűnt és halált. Ezeknek az újjászületésük után „megtéréshez illő gyümölcsöket kell teremniük,” amint azt Keresztelő János mondja (Lk 3,8). Ez okból van hozzácsatolva az ígéret: „Íme, ez lesz orvossága a hamisságodnak” (Dán 4,24). Hieronymus ezen helyen egy kétkedést jelentő kötőszót vett fel a szövegbe, és magyarázatában igen nagy meggondolatlansággal még azt is állította, hogy a bűnbocsánat bizonytalan. Mi azonban tartsuk meg jól emlékezetünkben, hogy az evangélium biztosra ígéri a bűnbocsánatot. S annak kétségbevonása, hogy a bűnbocsánatnak ígérete szükségszerűen biztos, nem egyéb, mint az evangéliumnak megsemmisítése. Hagyjuk el tehát e helyen Hieronymust, habár a „megszabadítás” szóban is már benne foglaltatik az ígéret. Ebben ugyanis azt jelzi, hogy a bűnbocsánat lehetséges, hogy a bűnöktől való megváltás lehetséges, azaz hogy megsemmisíttetik az emberben a vétkesség tudata, vagyis a beszámítás; más szóval kiengeszteltetik az Isten haragja.

A mi ellenfeleink azonban az ígéreteket mindenütt elhagyják, csupán a parancsolatokat veszik figyelembe, és hozzáképzelik emberi balvéleményeiket, hogy a bűnbocsánat cselekedeteink alapján lesz osztályrészünk; pedig ezt a szöveg nem mondja, hanem sokkal inkább hitet követel. Mert ahol ígéretről van szó, ott mindenütt hit kívántatik. Az ígéret ugyanis csak hit által sajátítható el.

A cselekedetek ellenben feltűnnek az embereknek; az emberi ész természetszerűleg csudálja őket és mivel csupán a cselekedeteket látja, a hitet nem érti és nem veszi tekintetbe, ezért azt képzeli, hogy ezek a cselekedetek érdemlik ki a bűnbocsánatot és igazítanak meg. A törvényről való ezen felfogás természetszerűleg benne van az emberi lélekben, és nem lehet kiirtani, csak az isteniekben való oktatás által.

Csakhogy az emberi elmét az ily testi felfogásoktól vissza kell vezetni az Isten igéjéhez. Látjuk, hogy az evangélium és a Krisztusról szóló ígéret előttünk van, amikor tehát a törvényt hirdetik, amikor a cselekedeteket előírják, nem szabad visszautasítanunk a Krisztusról szóló ígéretet, hanem ellenkezőleg, előbb ezt kell megragadnunk, hogy jót cselekedhessünk, és hogy cselekedeteink Istennek tetszhessenek, miként Krisztus mondja (Jn 15,5): „nálam nélkül semmit nem cselekedhettek.” Ennélfogva, ha Dániel ezeket a szavakat használta volna: „váltsd meg bűneidet bűnbánat által,” ellenfeleink e helyet mellőznék. Most azonban, midőn ugyanezt a gondolatot – amint látjuk – más szavakkal fejezte ki, ellenfeleink elcsavarják a szavakat a kegyelemről és hitről szóló tan ellen, holott Dániel különösen a hitet akarta értetni. Mi tehát Dániel szavaira úgy felelünk, hogy mivel a bűnbánatot prédikálja, nem csupán a cselekedetekről, hanem a hitről is tanít, miként erről a szövegben maga a történet bizonyságot tesz. Másodszor, mivel Dániel világosan kiemeli az ígéretet, szükségszerűen hitet követel, amely hiszi, hogy az Isten a bűnöket ingyen, kegyelemből bocsátja meg. Dacára tehát annak, hogy Dániel a bűnbánatnál a cselekedeteket is említi, mégsem mondja azt, hogy azok által érdemeljük ki a bűnbocsánatot. Dániel ugyanis nem szól csupán a büntetés elengedéséről, amelyet az ember hiába keres, ha előbb a szív a bűnnek megbocsátásában nem részesült. Egyébiránt, ha ellenfeleink Dánielnek ezt a helyét csupán a büntetés elengedésére értik, úgy e hely semmit sem mond ellenünk, mert akkor maguk kénytelenek lesznek azt megvallani, hogy a bűnbocsánat és a kegyelemből való megigazítás megelőzi azt. Azután mi is teszünk engedményt, hogy büntetéseinket, melyekkel sújtatunk, enyhíthetjük imádságainkkal, jó cselekedeteinkkel, s végül teljes bűnbánatunkkal e kijelentés alapján (1Kor 11,31): „ha mi magunk ítélnénk meg magunkat, nem büntettetnénk Istentől.” És Jer 15,19: „Ha megtérsz, én is visszatérítlek tégedet.” És Zak 1,3: „Térjetek hozzám ... és hozzátok térek.” És Zsolt 50,15: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején.”

Tartsuk meg tehát a cselekedetek minden dicséretében s a törvénynek hirdetésében azt a főszabályt, hogy a törvény Krisztus nélkül nem érvényesül, miként ő maga mondja: „nálam nélkül semmit nem cselekedhettek” (Jn 15,5), és éppúgy ezt: „hit nélkül lehetetlen dolog Istennek tetszeni” (Zsid 11,6). Kétségtelen ugyanis, hogy a törvény tanítása nem akarja érvénytelenné tenni az evangéliumot, nem akarja félretolni a kiengesztelő Krisztust. Átkozottak legyenek a farizeusok, a mi ellenfeleink, hogy a törvényt úgy magyarázzák, miszerint a cselekedeteknek tulajdonítják a Krisztust megillető dicsőséget, hogy ti. a cselekedetek kiengesztelők, s hogy kiérdemlik a bűnbocsánatot. Ebből tehát az következik, hogy úgy kell a tetteket dicsérni, hogy a hitért tetszenek, amennyiben a cselekedetek Krisztus kiengesztelése nélkül nem tetszenek. „Általa van odajárulásunk az Istenhez” (Róm 5,2), nem pedig a cselekedetek által a közbenjáró Krisztus nélkül.

Midőn tehát azt mondja az Írás (Mát 19,17): „Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat” – az úgy értendő, hogy a parancsolatok Krisztus nélkül meg nem tartatnak, s nélküle nem tetszenek. Így magához a tízparancsolat első parancsához is (2Móz 20,6): „Irgalmasságot cselekszem ezer íziglen azokkal, akik engemet szeretnek és parancsolatimat megtartják,” a törvénynek legnagyobb ígérete van csatolva. De ezen törvény nem valósul meg Krisztus nélkül. Ugyanis mindig vádolja a lelkiismeretet, amiért nem tesz eleget a törvénynek, s amiért félelmében menekül az ítélet és törvény büntetése elől. „A törvény ugyanis haragot eszközöl.” (Róm 4,15) De akkor teljesíti a törvényt, amikor hallja, hogy az Isten Krisztusért velünk kiengeszteltetik, jóllehet a törvénynek nem tehetünk eleget. Midőn ezen hit alapján elsajátítjuk Krisztus közbenjárását, megnyugszik a szív, kezdi szeretni az Istent s teljesíteni a törvényt, és tudja, hogy ő már a közbenjáró Krisztusért tetszik Istennek, dacára annak, hogy a törvény tökéletlen betöltése messze esik a tökéletességtől és nagyon tisztátalan. Ilyen nézetben kell lennünk a bűnbánat prédikálásáról is. Habár ugyanis skolasztikusaink a bűnbánatról szóló tanukban semmit sem mondottak a hitről, mégis azt véljük, hogy ellenfeleink egyikét sem fogta el annyira a vak düh, hogy a feloldozást ne az evangélium szavának tekintse. A feloldozást mindenesetre hittel kell elfogadni, hogy a megrémített lelkiismeretet felemelje.

Így tehát a bűnbánatról szóló tan, mivel nem csupán új tetteket ír elő, hanem bűnbocsánatot is ígér, szükségszerűleg hitet követel. Bűnbocsánatban ugyanis másképp nem részesül az ember, csak hit által. Ennélfogva a bűnbánatról szóló ezen helyek mindig úgy értendők, hogy nemcsak a cselekedetek, hanem a hit is szükséges, mint Mát 6,14: „Ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsátja nektek is a ti mennyei Atyátok.” Itt cselekedetet kíván, és hozzáteszi a bűnbocsánat ígéretét, amely nem valamely tett miatt jár nekünk, hanem a Krisztusért hit által. Miként másutt sok helyen bizonyítja ezt az Írás. Csel 10,43: „Erről minden próféta is bizonyságot tesz, hogy bűneinek bocsánatát veszi az Ő neve által minden[ki], aki hiszen őbenne.” 1Jn 2,12: „Megbocsáttatnak nektek a ti bűneitek az Ő nevéért.” Ef 1,7: „Akiben vagyon váltságunk az Ő vére által, tudniillik bűneinknek bocsánata az Ő kegyelmességének gazdagsága szerint.” Ámde mi szükség van bizonyítékoknak elősorolására? Ez az evangéliumnak tulajdon szava, hogy a Krisztusért, nem tetteinkért, hit által nyerjük bűneinknek bocsánatát. Az evangéliumnak ezt a szavát ellenfeleink el akarják temetni rosszindulatúlag elmagyarázott helyekkel, amelyek a törvényről, vagy cselekedetekről szóló tanítást foglalják magukban. Az igaz ugyan, hogy a bűnbánatról szóló tan cselekedeteket is kíván, mivel új életet követel; ámde ellenfeleink itt tévesen fűzik hozzá azt, hogy ily cselekedetekkel kiérdemeljük a bűnbocsánatot, vagy a megigazulást. És Krisztus mégis gyakran csatolja a bűnbocsánat ígéretét a jó cselekedetekhez, de nem azért, mivel azt akarná kifejezni, hogy a jó tettek kiengesztelők, mert ezek a kiengesztelést követik, hanem két okból. Az egyik az, hogy a jó gyümölcsöknek természetszerűleg következniük kell a kiengesztelésre. Ez ugyanis arra int, hogy képmutatás és képzelt bűnbánat az, amelyre jó gyümölcsök nem következnek. A másik ok az, hogy nekünk szükségünk van ily nagy ígéretnek külső jeleire, amennyiben a remegő lelkiismeretnek sokszoros vigasztalásra van szüksége. Miként a keresztség s az Úr vacsorája olyan jelek, amelyek a félénk lelkeket intik, felemelik és megerősítik, hogy erősebben higgyenek a bűnök bocsánatában: akként ugyanaz az ígéret leíratott és lefestetett a jó cselekedetekben is, hogy ezek buzdítsanak minket, hogy erősebben higgyünk. S akik nem cselekszenek jót, azok nem buzdítják magukat hitre, hanem megvetik az ígéreteket; az istenfélők ellenben örömmel fogadják azokat, és örülnek, hogy az ily nagy ígéret jeleivel és bizonyítékaival rendelkeznek. Ez okból gyakorolják magokat azokban a jelekben és bizonyítékokban. Miként tehát az Úr vacsorájának gépies élvezése hit nélkül nem igazít meg, akként nem igazítanak meg az alamizsnák sem gépies osztogatásukkal, hit nélkül.

Így kell érteni Tóbiásnak szavát is (4,11): „az alamizsna minden bűntől és a haláltól megszabadít.” Nem mondjuk, hogy ez nagyítás (hyperbola), jóllehet úgy kell venni, hogy Krisztus dicséretéből semmit se vonjon le, akinek sajátos hivatala megszabadítani a bűntől s haláltól. De vissza kell mennünk a szabályra, hogy a törvényről szóló tan Krisztus nélkül nem használ. Tehát Istennek azok az alamizsnák tetszenek, amelyek a kiengesztelés, vagy megigazulás után következnek, de nem azok, amelyek azt megelőzik. És így megszabadítanak a bűntől és haláltól, nem gépies cselekvésből kifolyólag, hanem amiképp a bűnbánatról feljebb mondtuk, hogy a hitet és gyümölcseit egybe kell foglalnunk, úgy kell szólanunk itt az alamizsnáról, hogy az egész új élet üdvözít. Az alamizsnák is gyakorlatai annak a hitnek, amely a bűnbocsánatot elfogadja, amely, mialatt önmagát jobban és jobban gyakorolja, a halált legyőzi és a gyakorlatok által erőben gyarapszik. Azt is megengedjük, hogy az alamizsnák Istennek sok jótéteményét kiérdemelik, s enyhítik a büntetéseket, hogy kiérdemlik részünkre azt, hogy védekezhessünk a vétek és halál veszedelmei ellen, miként kevéssel előbb az egész bűnbánatra vonatkozólag mondtuk.

Sőt jól megfigyelve, Tóbiásnak egész tanítása mutatja, hogy az alamizsnák előzőjeként a hitet kívánja. „Életednek minden napján tartsd eszedben az Istent.” (4,6) És a 20. versben: „Minden időben áldjad az Istent és kérjed őt, hogy utaidon vezéreljen.” Ez pedig már tulajdonképp ama hitnek sajátja, amelyről szólunk, s amelynek alapján az ember tudja, hogy az Isten a maga könyörületessége folytán ki van engesztelve, és Isten által akar megigazíttatni, megszenteltetni és kormányoztatni.

De a mi ellenfeleink, a kedves emberek, kiragadnak egyes megcsonkított gondolatokat, hogy port hintsenek a tapasztalatlanoknak szemébe, azután hozzátoldanak valamit a maguk nézeteiből. Fel kell tehát keresnünk azokat a helyeket a maguk épségében, mert az általánosan elfogadott szabály szerint jogtalan dolog ítélni vagy feleletet adni a törvény valamely kis részecskéjének előadása szerint, hacsak az egész törvényt figyelembe nem vettük. S a maguk egészében idézett helyek legtöbbnyire magukkal hozzák magyarázatukat is.

Csonkítva idéztetik Lukács e helye is (11,41): „adjatok alamizsnát, és íme minden tiszta lesz nektek.” A mi ellenfeleink teljesen süketek. Annyiszor mondjuk már, hogy a törvény tanításához hozzá kell csatolni a Krisztusról szóló evangéliumot, akiért a jó cselekedetek tetszenek; de ők a Krisztus mellőzésével mindenütt azt tanítják, hogy az ember a törvény cselekedetei által érdemli ki a megigazulást. Ez a hely a maga épségében idézve meg fogja mutatni a hit szükségességét. Krisztus feddi a farizeusokat, mivel azt vélték, hogy ők megtisztulva állnak az Isten előtt, azaz megigazulnak gyakori mosakodásaikkal. Éppúgy, mint valamely pápa, – hogy melyik, nem tudom, – a megsózott szentelt vízről mondotta, hogy az a népet megszenteli és megtisztítja. És egy magyarázat (glossa) hozzáteszi: megtisztítja a megbocsátható bűnöktől. Ilyformák voltak a farizeusok nézetei is, amelyeket Krisztus megró, és ezen képzelt megtisztulással kettős tisztulást: egy belsőt és egy külsőt állít szembe. Meghagyja, hogy belül tisztuljanak meg és a külső tisztulásra nézve hozzáteszi: „sőt inkább azokból, amelyek nálatok vannak, adjatok alamizsnát, és íme mindenek tiszták lesznek nektek.”

Ellenfeleink ezt az általános tartalmú szócskát: "mindenek" – helytelenül alkalmazzák. Krisztus ugyanis az utómondatot mind a két előtte álló mondatra érti: akkor lesz minden tiszta, ha belül tiszták lesztek és külsőleg alamizsnát adtok. Ugyanis azt jelenti ki, hogy a külső tisztulás Istentől elrendelt cselekedetekben, s nem emberi hagyományokban keresendő, aminők akkor ezek a mosakodások voltak, s aminők most a vízzel való mindennapos behintés, a szerzeteseknek ruházata, az ételek közötti különbségtétel és hasonló külsőségek. De a mi ellenfeleink meghamisítják a mondást, midőn szofisztikus módon csak egy mondatra vonatkoztatják az általános tartalmú ("minden") szócskát, ilyképpen: mindenek tiszták lesznek nektek, ha alamizsnát adtok. De Péter is mondotta (ApCsel 15,9): hogy hit által tisztul meg a szív. Ha az egész helyet vesszük tekintetbe, olyan értelmet ád, mely az Írással egyezik, hogy ti. ha a szív megtisztul, és azután külsőleg hozzájárulnak az alamizsnák, azaz a szeretetnek összes tettei, akkor egészen tiszta a szív, azaz nem csupán belül, hanem kívül is. Vajon miért nem kötik össze ezt az egész tanítást? A szemrehányásnak több része van, melyek közül némelyek a hitről, mások a cselekedetekről adnak utasításokat. A tiszta lelkű olvasónak nem szokása a cselekedetekre vonatkozó parancsolatokat kiszedni és a hitről szólókat elhagyni.

Végül arra is kell figyelmeztetnünk olvasóinkat, hogy ellenfeleink nagyon rossz tanácsokat adnak az istenfélő lelkiismeretűeknek, amidőn azt tanítják, hogy cselekedetek által érdemlik ki a bűnbocsánatot, minthogy a cselekedetek által bocsánatot kereső lelkiismeret nem állíthatja, hogy valamely tett eleget tesz Istennek.

Ez okból mindig aggodalmaskodik, és azután más tetteket, más szertartásokat gondol ki, míg végül kétségbe esik. Ezt a felfogást találjuk Pálnál is (Róm 4,5), ahol kimutatja, hogy a megigazulás ígérete nem cselekedeteink miatt válik osztályrészünkké, mivelhogy sohasem állíthatjuk, hogy Istennel kiengesztelve vagyunk. A törvény ugyanis mindig vádol. Így az ígéret hiábavaló és bizonytalan lenne. Ezért következteti, hogy a bűnbocsánat és megigazulás ígérete hit által, s nem cselekedetek által vétetik. Ez Pálnak hamisítatlan, egyszerű s magyarán kifejezett tana; amelyben az istenfélő lelkiismeretűeknek a legnagyobb vigasztalást adja, és megvilágosítja Krisztus dicsőségét, aki bizonyára azért adatott nekünk ajándékul, hogy általa lehessen tulajdonunk a kegyelem, a megigazulás és a béke.

Eddig azokat a legfőbb helyeket vizsgáltuk, amelyeket ellenfeleink ellenünk avégből idéznek, hogy kimutassák, hogy a hit meg nem igazít, s hogy a bűnbocsánatot és kegyelmet cselekedeteink által érdemeljük ki. Azonban reméljük, hogy az istenfélő lelkiismeretűeknek eléggé kimutattuk, hogy e helyek nem állanak ellentétben a mi felfogásunkkal, s hogy ellenfeleink gonosz módon kiforgatják az Írást tanaiknak igazolására; hogy a legtöbb helyet csonkítva közlik, hogy a hitről legvilágosabban szóló helyeket elhagyják, s csupán a cselekedetekről szólókat az Írásból kivonatolják és elferdítik; hogy azonfelül ahhoz, amit a Szentírás szavai tanítanak, még egyes emberi tanokat hozzácsatolnak, és a törvényt úgy tanítják, hogy vele a Krisztusról szóló evangéliumot eltemetik. Ellenfeleinknek egész tanítása tulajdonképp egyrészről az emberi elmének szüleménye, másrészről a törvénynek s nem az evangéliumnak tana. Ők ugyanis a megigazulásnak két módját adják: az egyik az észből, a másik a törvényből, s nem a Krisztusról szóló evangéliumból, vagy ígéretből van véve.

A megigazulás első módját náluk találjuk, amennyiben azt tanítják, hogy az ember jó cselekedetek által úgy méltányossági, mint kegyelmi érdemekből kifolyólag érdemli ki a kegyelmet. Ez a mód az észnek tana, s mivel az ész nem látja a szívnek tisztátalanságát, azért azt gondolja, hogy az Istent akként engeszteli ki, ha jól cselekszik, és ennélfogva későbben nagy veszedelmekben más cselekedeteket s más istentiszteleti szokásokat gondoltak ki az emberek a lelkiismeretnek rettegései ellen. Pogányok és izraeliták emberi áldozatokat mutattak be, és sok más, igen súlyos cselekedetre is vállalkoztak Isten haragjának kiengesztelése végett. Azután kitalálták a szerzetesrendeket, és ezek versenyeztek egymással a lelkiismereti félelmek ellen s Isten haragja ellen alkalmazott szabályok szigorúságának kigondolásában. S minthogy a megigazulás[nak] ez a módja ésszel felfogható és külső cselekedetekben nyilatkozik, azért érthető és valamennyire teljesíthető. Ehhez alkalmazták a kanonisták az egyházi rendeleteket, amelyeket hamisan értelmeztek, amennyiben az Atyák egészen más szándékkal hozták, ti. nem azért, hogy ilynemű cselekedetek által keressünk megigazulást, hanem azért, hogy az egyházban valamely rend legyen az embereknek egymás közötti békessége céljából. Ily módon kiforgatták értelmükből a szentségeket, s különösen a misét, mely által megigazulást, kegyelmet s üdvösséget elérni remélnek, mégpedig annak gépies végrehajtása által.

A megigazulás másik módját a skolasztikus teológusok adják elő, amidőn azt tanítják, hogy igazakká leszünk egy bizonyos, Isten által belénk öntött tulajdonság, azaz a szeretet folytán; hogy ezen tulajdonság által segítve belsőleg és külsőleg teljesítjük Isten törvényét, s végül, hogy a törvénynek ezen betöltése méltó a kegyelemre s az örök életre. Ez a tan meg éppen a törvénynek tana. Mert igaz, amit a törvény mond (2Móz 6,5): „szeressed a te Uradat Istenedet” és (3Móz 19,18): „szeressed felebarátodat” stb. A szeretet tehát a törvénynek betöltése.

A keresztyén embernek ítélete azonban könnyű mind a két megigazulási módra nézve. Mivel mind a kettő kizárja Krisztust, azért el kell őket vetni. Az elsőben, amely azt tanítja, hogy tetteink bűneinkért való engesztelés, világos az istentelenség. A második sok helytelent foglal magában; nem tanítja, hogy a Krisztushoz kell folyamodnunk, midőn újjászületünk. Nem tanítja, hogy a megigazulás bűnbocsánat. Nem tanítja, hogy előbb bűnbocsánatban részesülünk, s csak azután szeretünk, hanem azt képzeli, hogy a szeretetnek azt a cselekvését, amely által bűnbocsánatot érdemelünk, magunk varázsoljuk elő. S nem tanítja azt, hogy a Krisztusban való hit által győzi le az ember a bűn és halál félelmeit. Azt hiteti el, hogy az emberek saját törvénybetöltésükkel a kiengesztelő Krisztus nélkül járulnak Istenhez; azután elhiteti, hogy a törvény betöltése az engesztelő Krisztus nélkül kegyelmet és örök életet érdemlő igazságosság, holott a törvénynek gyenge s csekély betöltése még a szenteknek is alig sikerül.

Ha azonban az ember elgondolja, hogy az evangélium nem hiába adatott a világnak, hogy a Krisztus nem hiába ígértetett, adatott, született, szenvedett és feltámadott: igen könnyen belátja, hogy nem az észből, vagy törvényből igazulunk meg. Mi tehát kényszerítve vagyunk arra, hogy ellenfeleinkétől eltérő nézetünk legyen a megigazulás felől. Az evangélium ugyanis más utat mutat; az evangélium kényszerít, hogy a megigazulásban Krisztushoz folyamodjunk, arra tanít, hogy őáltala van odajárulásunk Istenhez a hit alapján, tanítja, hogy magát a közbenjárót és kiengesztelőt kell Isten haragjával szembeállítanunk, s végül arra tanít, hogy a Krisztusban való hit által vesszük a bűnbocsánatot és kiengesztelést, s győzzük le a bűntől és haláltól való félelmeinket. Így szól Pál is, hogy a megigazulás nem törvényből, hanem ígéretből van, amelyben ti. az Atya ígéretet tett, hogy megbocsátani s kiengesztelődni kívánt a Krisztusért. De ezt az ígéretet csupán hit által kapjuk, miként ezt Pál (Róm 4,13) bizonyítja. Egyedül ez a hit nyeri a bűnbocsánatot, megigazít és újjászül. Azután következik a szeretet és a többi jó gyümölcs. Így tanítjuk tehát az ember megigazulását, amint feljebb mondtuk, hogy a lelkiismeret a bűnbocsánat prédikálása által megrémítve felemelkedik, és hiszi, hogy Isten a Krisztusért kegyelmes őhozzá. „Ez a hit igazságosságul számíttatik be neki Isten előtt.” (Róm 4,3)

És midőn ily módon hite által felemelkedik, akkor nyeri a Szentlelket, amely megújít, hogy a törvényt teljesíthessük, hogy Istent s az ő igéjét szerethessük, hogy megpróbáltatásainkban engedelmeskedjünk neki, hogy tiszták lehessünk és felebarátainkat szerethessük stb. S habár ezen tettek messze esnek a törvény teljes betöltésétől, mégis tetszenek a hit miatt, amelynél fogva igazaknak tekintetünk, minthogy hisszük azt, hogy Krisztusért kegyelmes hozzánk az Isten. Ez világos, az evangéliummal egyező s a józan ésszel felfogható.

Ezen alapon könnyen lehet elbírálni, miért tulajdonítunk mi a hitnek megigazító erőt, s nem a szeretetnek, dacára annak, hogy a szeretet a hitet követi, mivel a szeretet a törvény betöltése. De Pál azt tanítja, hogy mi nem a törvényből, hanem ígéretből igazulunk meg, amelyet csupán hit által sajátítunk el. Mert sem a közbenjáró Krisztus nélkül nem járulhatunk Istenhez, sem bűnbocsánatot nem nyerünk szeretetünkért, hanem a Krisztusért. De meg nem is szerethetjük a haragvó Istent, s a törvény mindig vádol minket, mindig haragvónak mutatja az Istent. Előbb tehát hittel kell vennünk az ígéretet, hogy az Atya a Krisztusért engesztelődött ki és bocsát meg; azután kezdjük a törvényt teljesíteni. Távol az emberi értelemtől, távol Mózestől, szemeinket Krisztusra kell irányítanunk, és éreznünk azt, hogy Krisztus ajándékul adatott, hogy érette tekintessünk igazaknak. A törvénynek testben soha sem teszünk eleget; így tehát nem a törvény miatt tekint az Isten igazaknak, hanem a Krisztusért, akinek érdemeit ajándékul adta nekünk, ha benne hiszünk. Ha tehát valaki megvizsgálja ezeket az alapokat, hogy a törvényből nem igazulunk meg, mert az Isten törvényét emberi természet nem teljesítheti, s Istent nem szeretheti, hanem hogy ígéretből igazulunk meg, amely Krisztusért kiengesztelést, igazságosságot és örök életet ígért: az könnyen megérti, hogy szükségszerűleg a hitnek kell tulajdonítani a megigazítást, ha csak megfontolja, hogy Krisztus nem hiába ígértetett, adatott, született, szenvedett s feltámadott; ha megfontolja, hogy a kegyelemnek Krisztusban való ígérete nem hiába adatott törvény előtt és törvényen kívül mindjárt a világ kezdetétől fogva; ha megfontolja, hogy az ígéretet hit által kell elsajátítani, miként János mondja (Első levele 5,10 s köv.): „Aki nem hiszen az Istennek, hazuggá tette őt, mert nem hitt a bizonyságtételnek, melyet tett Isten az ő fia felől. Ez pedig a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nekünk az Isten, és ez az élet az ő Fiában vagyon. Akinél a Fiú vagyon, annak élete vagyon; akinél nincsen Istennek Fia, nincsen annak élete.” És Krisztus mondja (Jn 8,36): „Azért, ha a Fiú megszabadít titeket, bizonnyal szabadok lesztek.” És Pál (Róm 5,2): „Általa van odajárulásunk Istenhez,” és hozzáteszi: „hit alapján.” A Krisztusban való hit által vesszük a bűnbocsánat és igazságosság ígéretét. És nem igazulunk meg Isten előtt észből vagy törvényből.

Ezek annyira világos és kézzel fogható dolgok, hogy csudálkoznunk kell ellenfeleink oly nagy dühén, mellyel ezeket kétségbe vonják. Világos bizonyítása (apodeixisz) ez annak, hogy amidőn Isten előtt törvény alapján meg nem igazulunk, hanem ígéretből, hogy akkor szükségszerűen a hitnek kell tulajdonítanunk a megigazítást. Mit lehet ezen bizonyítás ellen felhozni, ha csak az egész evangéliumot és az egész Krisztust nem akarja valaki megsemmisíteni? Krisztusnak dicsősége magasztosabb lesz, midőn azt tanítjuk, hogy őt használjuk közbenjáróul és engesztelőül. A kegyes lelkiismeretűek azt találják, hogy ők ebben a tanban a legteljesebb vigasztalást találják, abban ti., hogy hinniük és biztosan állítaniuk kell, hogy Krisztusért van kegyelmes Istenük, s nem a mi igazságosságunkért, és hogy csupán Krisztus segít a törvény teljesíthetésében.

Ellenfeleink megfosztják az egyházat ezen javaitól, amidőn kárhoztatják s amidőn eltörülni próbálják a hitből való megigazulás tanát. Meglássa tehát minden jó lélek, hogy ellenfeleink istentelen szándékaival ne értsen egyet! Ellenfeleink megigazulási tanában nem történik említés Krisztusról arra nézve, hogy miként kell őt szembeállítani Isten haragjával; mintha bizony szeretettel legyőzhetnők Isten haragját, vagy szerethetnők a haragvó Istent. Ezeken felül a lelkiismeret bizonytalanságban marad. Mert ha azért kell az Istent kegyelmesnek, kiengeszteltnek tekintenie, mivel [az illető ember] szeret, mivel a törvényt teljesíti, akkor folyton kétségben kell lennie aziránt, hogy tényleg ki van-e engesztelve az Isten, minthogy azt a szeretetet vagy nem érzi, mint ellenfeleink bevallják, vagy nagyon gyengének érzi, vagy sokkal gyakrabban érzi, hogy Isten ítéletére haragszik, aki az emberi természetet sok borzasztó rosszal, ezen életnek szomorúságaival, az örök harag borzalmaival stb. sújtja. Mikor talál tehát nyugalmat a lelkiismeret? Mikor lesz megnyugtatva? Mikor fogja szeretni az Istent ezen kételkedés, ezen félelmek közepette? Mi más a törvénynek ezen tana, mint a kétségbeesésé? Vagy álljon elő ellenfeleink közül valaki, és értesse meg velünk a szeretetet, miképpen szereti ő maga az Istent. Egyáltalán nem tudják, mit beszélnek, Csupán a "szeretet" szót, s nem annak értelmét visszhangoztatják, miként a falak. Annyira zavaros és homályos az ő tanuk, hogy nem csak Krisztus dicsőségét ruházza emberi cselekedetekre, hanem a lelkiismeretet is gyanakvóvá teszi, vagy kétségbeesésbe hajtja. De a miénket – reméljük – könnyen megértik az istenfélő lelkek, és hisszük, hogy a remegő lelkiismeretűeknek istenfélő s üdvös vigasztalást nyújt. Mert hogy ellenfeleink azzal élcelődnek, hogy sok istentelennek és az ördögnek is van hite, arra már gyakran megjegyeztük, hogy nem erről, hanem a Krisztusban való hitről, azaz bűnbocsánatban való hitről s arról a hitről szólunk, amely őszintén és szívből összhangban van a kegyelem ígéretével. Ez az emberi szívekben nem keletkezik nagy küzdelem nélkül. S a józan emberek könnyen megítélhetik, hogy az a hit, amely azt hiszi, hogy az Isten tekintettel van reánk, nekünk megbocsát, minket meghallgat: természetfeletti; mert az emberi lélek önmagától semmi ilyet Istenről meg nem állapított. Így tehát az a hit, amelyről mi szólunk, nincsen meg sem az istentelenekben, sem az ördögökben.

Ha azonfelül még valamely szofista azt vitatja, hogy az igazságosság az akaratban keresendő s ez okból nem tulajdonítható a hitnek, amely az értelemnek sajátja: arra könnyű a felelet, mivel ők iskoláikban szintén azt vallják, hogy az akarat parancsol az értelemnek, hogy egybehangzó legyen Isten igéjével. De mi világosabban mondjuk: Miként a bűntől s haláltól való félelmek nem csupán az értelemnek gondolatai, hanem az Isten ítélete elől menekülő akaratnak borzasztó indulatai, akként a hit nem csupán az értelemben levő ismeret, hanem az akaratban levő bizalom is, azaz akarása és elfogadása annak, ami az ígéretben adatik, vagyis a kiengesztelésnek és a bűnbocsánatnak. Így használja a hit szót az Írás, amint Pálnak ezen mondása bizonyítja (Róm 5,1): „Megigazulván azért a hit által, békénk vagyon Istennel.” „Megigazítani” pedig ezen a helyen törvénykezési szokás szerint jelenti ezt: a vádlottat felmenteni és igazságosnak nyilvánítani, azonban másnak igazságosságáért, ti. Krisztus igazságosságáért, amely idegen igazságosság hit által közöltetik velünk. Minthogy tehát e helyen a mi igazságosságunk idegen igazságosságnak beszámítása, másként kell itt az igazságosságról szólanunk, mint mikor a bölcsészetben, vagy a törvényszék előtt saját tetteinknek igazságosságát keressük, amely tényleg az akaratban van. Ezért mondja Pál (1Kor 1,30): „De az Istentől vagytok ti a Jézus Krisztusban, ki lett nekünk Istentől bölcseség, igazságosság, szentség és váltság.” És (2Kor 5,28): „Mert az Isten azt, aki bűnt nem tud vala, tevé miérettünk bűnné, hogy mi legyünk Isten igazságossága őbenne.” De mivel Krisztus igazságosságát hit által kapjuk, ez okból bennünk a hit az igazságosság, mégpedig beszámítás alapján; más szóval: ez azon eszköz, mely által Isten kegyelmébe fogad bennünket az ő beszámítása és rendelése szerint, miként Pál mondja (Róm 4,3.5.): „A hit igazságosságul számíttatik be.” És hogy egyesek kedvéért, kik a kákán is csomót keresnek, műszóval fejezzük ki magunkat: a hit valóban maga az igazságosság, mivel az engedelmesség az evangélium iránt. Tény ugyanis az, hogy a hatóság parancsolata iránt való engedelmesség valóban az osztó igazságosságnak egyik alakja. És az evangélium iránt való ezen engedelmesség annyira beszámíttatik igazságosságnak, hogy csupán érette – amennyiben általa fogadjuk be az engesztelő Krisztust, – tetszenek jó cselekedeteink, vagyis a törvény iránti engedelmességünk. Mert még a törvénynek sem teszünk eleget, hanem az a Krisztusért megbocsáttatik nekünk, miként Pál mondja (Róm 8,1): „Semmi kárhoztatásuk nincsen ezért immár azoknak, kik a Jézus Krisztusban vannak.” Ez a hit tisztelettel viseltetik Isten iránt, megadja Istennek, ami az övé, azáltal, hogy engedelmeskedik az ígéretek elfogadásával. Miként Pál is mondotta (Róm 4,20): „Az Istennek ígéretét is hitetlensége által nem vizsgálta, hanem az ő hitében erős volt, adván az Istennek dicsőséget.”

Így tehát az evangélium tisztelete és szolgálata (latreia) a jónak Istentől való elfogadásában áll; ezzel szemben a törvénynek tisztelete jó tetteinknek Isten előtt való felajánlásában és bemutatásában áll. De mi Istennek semmit fel nem ajánlhatunk, hacsak előbb ki nem engesztelődtünk és újjá nem születtünk. Legnagyobb vigasztaló ereje van e helynek abban, hogy az a legkiválóbb Istentisztelet az evangélium szerint, hogy akarjuk elfogadni Istentől a bűnbocsánatot, kegyelmet és igazságosságot. Erről a tiszteletről mondja Krisztus (Jn 6,40): „Ez is pedig Annak akarata, aki engem elbocsátott, hogy mindenki, aki látja a Fiút és hiszen őbenne, örök élete legyen.” És az Atya így szól (Mát 17,5): „Ez az én szerelmes Fiam, kiben én megnyugodtam: őt hallgassátok.” Ellenfeleink a törvény iránt való engedelmességről szólnak, de nem szólnak az evangélium iránt való engedelmességről, holott a törvénynek nem engedelmeskedhetünk, hacsak az evangélium által újjá nem születtünk; mert Istent sem szerethetjük, hacsak előbb bűnbocsánatban nem részesültünk. Amíg ugyanis azt gondoljuk, hogy haragszik reánk, emberi természetünk kerüli haragját s ítéletét.

Ha valaki még ezt is szőrszálhasogató módon akarná cáfolni: ha a hit az, amely az ígéretben nyújtott dolgokat akarja, akkor mi, úgy látszik, összezavarjuk a szeretetnek képességét, a hitet és reményt, mert éppen a remény az, mely ígért dolgokat vár: arra mi azt válaszoljuk, hogy ezeket a lelki állapotokat a valóságban nem lehet úgy elválasztani egymástól, mint a hogy azokat az iskolákban szétválasztják hiábavaló okoskodásokkal. Mert a Zsidókhoz írt levélben is (11,1) a hit úgy határoztatik meg, hogy az „a reménylendő dolgok várása.” Ha valaki mégis tudni akarja a különbséget, annak azt mondjuk, hogy a remény sajátos tárgya a jövőben bekövetkező esemény, a hit ellenben a jövő és a jelen dolgokra vonatkozik, és a jelenben részesül az ígéret által nyújtott bűnbocsánatban.

Ezekből – úgy reméljük – eléggé érthető úgy az, hogy mi a hit, mint az, hogy mi kénytelenek vagyunk azt érezni, hogy hit által megigazíttatunk, kiengeszteltetünk és megújíttatunk, ha csakugyan az evangélium igazságosságát és nem a törvényét akarjuk tanítani. Mert akik a szeretet alapján való megigazulást tanítják, azok a törvényből való megigazulást tanítják, és nem tanítják, hogy a megigazulásban a közbenjáró Krisztushoz forduljunk. S ezek nyilvánvaló dolgok, hogy nem szeretettel, hanem hittel győzzük le a bűnnek s halálnak félelmeit és hogy saját szeretetünket és törvénybetöltésünket nem állíthatjuk szembe ellenértékképpen Isten haragjával, mivel azt mondja Pál (Róm 5,2): „Krisztus által van odajárulásunk Istenhez hitünknél fogva.” Ezt a mondást érthetősége miatt hangoztatjuk annyiszor, mert az egész vitatárgyunk lényegét a legvilágosabban mutatja, és pontosan figyelembe véve alkalmas arra, hogy az egész tárgyról bőséges oktatást adjon, és a jó lelkűeket megvigasztalja. Ez okból hasznos azt készen s szem előtt tartanunk, nem csupán abból a célból, hogy szembeállíthassuk ellenfeleinknek azon tanításával, amely szerint nem hit által, hanem szeretet és érdemek által, a közbenjáró Krisztus nélkül járulhat az ember Istenhez, hanem azért is, hogy általa félelmeinkben felemelkedjünk és a hitet gyakoroljuk. Nyilvánvaló az is, hogy Krisztus segítsége nélkül a törvényt nem teljesíthetjük, miként ő maga mondja (Jn 15,5.): „Nálam nélkül semmit nem cselekedhettek.” Ez okból, mielőtt a törvényt teljesítenők, szívünknek újjá kell születnie a hit által.

Ebből meg lehet érteni azt is, hogy miért vetjük el ellenfeleinknek tanát a kegyelemből való érdemszerűségről (meritum de condigno). (1) Nagyon könnyű erre a következő nézetünket kimondanunk, hogy azért vetjük el, mert nem tesznek említést a hitről, hogy ti. hitből Krisztusért tetszünk Istennek, hanem ahelyett azt képzelik, hogy a jó cselekedetek, melyeket a szeretet említett tulajdonságának segítségével teszünk, [ez] azon igazságosság, mely önmagától kiérdemli Istennek tetszését, és az örök életet, és nincs szükség Krisztus közbenjárására. Mi más ez, mint Krisztus dicsőségének átruházása a mi cselekedeteinkre, hogy ti. cselekedeteink miatt és nem Krisztusért vagyunk kedvesek Isten előtt? Ámde ez egyúttal megfosztása Krisztusnak az ő közbenjárói dicsőségétől, aki nekünk folytonosan – s nemcsak a megigazulás kezdetén – közbenjárónk. És Pál mondja (Gal 2,17), hogy ha a Krisztusban megigazított szükségét érezné annak, hogy utóbb másutt keressen igazságosságot, úgy Krisztusnak kellene tulajdonítani, hogy Ő a bűnnek szolgája, más szóval: nem teljesen igazít meg. És a legnagyobb képtelenség, amit ellenfeleink tanítanak, hogy jó cselekedeteink teljes kegyelmi érdem alapján érdemlik ki a kegyelmet, mintha bizony a megigazulás kezdete után, ha netán, – amint előfordul, – a lelkiismeret remeg, az isteni kegyelem jó cselekedet által s nem a Krisztusban való hit által volna keresendő.

Másodszor. Ellenfeleink tana kétségben hagyja a lelkiismeretet, hogy sohasem lehet nyugodt, mert a törvény mindig vádol minket, még a jó cselekedetekben is. A test ugyanis mindig a lélek ellen törekedik (Gal 5,17). Miképpen lesz tehát itt a lelkiismeretnek békéje hit nélkül, ha tudja, hogy nem Krisztusért, hanem már tulajdon tettéért kell Istennek tetszenie? Mely tettet fog felfedezni, hogy őt biztosítsa arról, miszerint méltó az örök életre – hogyha ti. a reménynek érdemekre kell építenie. Ezen kételyekkel szemben mondja Pál (Róm 5,1): „Megigazulván azért a hit által, békességünk vagyon Istennel;” biztosaknak kell lennünk abban, hogy Krisztusért ajándékképpen kapjuk az igazságosságot és az örök életet. És Ábrahámról mondja (Róm 4,18): „remény ellenére hitt a reményben.”

Harmadszor. Miképp fogja tudni a lelkiismeret, hogy a szeretetre való képesség fogyatkozásának idején mikor végez oly cselekedetet, amelynek alapján állíthatja, hogy teljes kegyelmi érdemből szerez kegyelmet? De magát ezt a megkülönböztetést, hogy másként a méltányossági s másként a teljes kegyelmi érdem alapján igazul meg az ember, csupán az Írás kijátszására gondolták ki, minthogy – amint feljebb mondtuk – a cselekvőnek akarata nem tesz különbséget az érdemek fajai között, de a biztonságban lévő képmutatók egyszerűen azt gondolják, hogy az ő cselekedeteik érdemesek arra, hogy értük igazaknak tekintessenek. Ezzel szemben a remegő lelkiismeretűek minden cselekedet felől kételkednek, azért azután másokat keresnek. Méltányossági érdemeket szerezni éppen azt jelenti: kételkedni és hit nélkül cselekedni, amíg a kétségbeesés be nem következik. Összegezve azt, amit ellenfeleink ebben a kérdésben előadnak, mondhatjuk, hogy az minden tévedésekkel és veszélyekkel van telve.

Negyedszer. Az egész egyház vallja, hogy az örök életet irgalomból kapjuk. Augustinus ugyanis ekképp nyilatkozik a "Kegyelemről és szabad akaratról" írt könyvében, amikor a szenteknek (1) a megigazulás utáni cselekedeteiről szól: "Nem érdemeink miatt vezet Isten az örök életre, hanem könyörületessége folytán." És a "Vallomások" 9. könyvében: "Jaj az emberek életének, bármennyire is dicséretes, ha az irgalom mellőzésével esik ítélet alá." És Cyprianus (2) az Úr imájának magyarázatában így szól: "senki se tessék önmagának, mintha ártatlan lenne, és el ne vesszen azért, hogy magát felmagasztalja, azért oktatjuk és tanítjuk, hogy minden nap vétkezik, amidőn meghagyjuk neki, hogy naponkint imádkozzék bűneiért." Ámde e kérdés ismeretes, és igen sok s nagyon világos bizonyítéka van a Szentírásban és az egyházi atyáknál, akik mindnyájan egy szívvel-szájjal hirdetik, hogy még ha vannak is jó cselekedeteink, ezek mellett is rászorulunk az Isten irgalmára.

Ez az irgalomra figyelő hit felemel és megvigasztal minket. Ez okból ellenfeleink rosszul tanítanak, mikor az érdemeket annyira magasztalják, hogy a hitnek semmit sem tulajdonítanak, mely pedig az irgalmat elsajátítja. Miként ugyanis feljebb mondottuk, hogy a hit és ígéret egymást kiegészítik, s az ígéretet csak hit által lehet elsajátítani: úgy mondjuk itt is, hogy a megígért irgalmasság kiegészítőleg hitet követel, és nem lehet azt másképp magunkévá tenni, mint hit által. Joggal vetjük el tehát a teljes kegyelmi érdemről szóló tant, minthogy az semmit sem tanít a hitnek megigazító erejéről, és elhomályosítja a közbenjáró Krisztus dicsőségét és művét.

De nem kell rólunk azt gondolni, hogy mi ebben a kérdésben valami újat tanítunk, mivel az atyák az egyházban nagyon világosan előadták ezt a tant, hogy még a jó cselekedetekben is rászorulunk Isten irgalmára.

A Szentírás gyakran vési azt az elménkbe. Zsolt 143,2: „Ne szállj perbe a te szolgáddal, mert egy élő sem igazul meg előtted!” Itt egyszerűen mindenkitől, még a szentektől és Isten szolgáitól is megtagadja az igazságosság dicsőségét, – ha az Isten meg nem bocsát nekik, – hanem elítéli és vádolja szíveiket. Mert hogy Dávid más helyütt dicsekszik a maga igazságosságával: ott a maga ügyéről szól Isten igéjének üldözőivel szemben, s nem szól a maga személyi tisztaságáról, és azt kéri az Istentől, hogy védje meg a maga ügyét, dicsőségét, mint Zsolt 7,9: „Bírálj meg engem, Uram, az én igazságom és ártatlanságom szerint,” s ismét a Zsolt 130,3 mondja, hogy senki sem állhat meg Isten ítélete előtt, ha figyelembe veszi bűneinket: „Ha bűneinket számon tartod Uram, Uram, kicsoda maradhat meg?” És Jób 9,28: „Minden tetteimtől féltem,” s a 30. versben: „Ha hóvízzel mosakodom is meg, ha szappannal mosom is meg kezeimet, akkor is a posványvízbe mártanál engemet.” Péld 20,9: „Ki mondhatná azt: megtisztítottam szívemet, tiszta vagyok az én bűnömtől?” 1Jn 1,8: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mibennünk, magunkat csaljuk meg és nincs bennünk igazság” stb. S az Úr imádságában a szentek kérnek bűnbocsánatot, mert a szenteknek is vannak bűneik. 4Móz 14,18: „És az ártatlan nem lesz ártatlan.” 5Móz 4,24: „A te Urad, Istened pusztító tűz.” Zak 2,13 mondja: „Minden test hallgasson az Úr színe előtt.” És Ézs 40,67: „Minden test fű, és minden szépsége, mint a mező virága! Megszáradt a fű, elhullt a virág, ha az Úrnak szele fuvallt reá; bizony fű a nép,” azaz a test és a testnek igazságossága nem bírhatja ki az Isten ítéletét. És Jónás (2,9) mondja: „Hasztalanul tartják fenn a hiú dolgokat, akik elhagyják az irgalmasságot,” azaz hiábavaló minden bizalom, a könyörületességben való bizalmon kívül. A könyörületesség tart meg minket, tulajdon érdemeink, saját törekvéseink nem tartanak meg minket. Ezért könyörög Dániel is (9,18.19): „Mert nem a mi igazságunkban bízva borulunk elődbe esedezéseinkkel, hanem a te nagy irgalmasságodban bízva. Uram, hallgass meg! Uram, légy kegyelmes! Uram, légy figyelmes, és cselekedd meg, ne késedelmezzél tennen magadért, óh én Istenem; mert a te nevedről neveztetik a te városod és a te néped!” Így arra tanít minket Dániel, hogy az imádságban ragadjuk meg a könyörületet, azaz bízzunk Isten könyörületében, ne bízzunk saját érdemeinkben Isten előtt.

És csodálkozunk azon, mit tesznek ellenfeleink könyörgéseikben, ha a lelketlenek egyáltalában valamikor kérnek valamit az Istentől. Ha arra hivatkoznak, hogy ők érdemekkel bírnak, mert szeretetük és jó cselekedeteik vannak, és a kegyelmet, mint őket megilletőt követelik, valóban úgy imádkoznak, mint a farizeus a Lk 18,11-ben, aki ekként szól: „nem vagyok olyan, mint a többi ember.” Aki ily módon kér kegyelmet, és nem bízik Isten irgalmában, igazságtalansággal vádolja Krisztust, aki – főpapunk lévén – közbenjár érettünk. Mert akkor támaszkodik az imádság Isten irgalmára, amikor hisszük, hogy Krisztusért, mint főpapért hallgattatunk meg, miként maga mondja (Jn 14,13): „amit kérendetek az én nevemben az Atyától, megadja néktek.” „Az én nevemben,” mondja, mivel nélküle, mint főpap nélkül nem járulhatunk az Atyához.

Ide tartozik Krisztusnak ez a mondása is (Lk 17,10): „ha mindeneket megcselekedtetek, amelyek parancsoltattak nektek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk.” Ezek a szavak világosan mondják, hogy az Isten könyörületből és ígérete miatt üdvözít, s nem mert köteles üdvözíteni tetteinknek érdemei folytán.

Ellenfeleink azonban csudálatos módon játékot űznek itt Krisztus szavaival. Először ellenkezőre fordítják a tételt, s azután ellenünk alkalmazzák. Sokkal inkább – mondják ők – lehet ezt állítani: "ha mindeneket hisztek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk." Azután hozzáteszik, hogy a tettek Isten előtt haszontalanok ugyan, de nekünk nem haszontalanok.

Lássátok, mennyire gyönyörködteti ellenfeleinket a szofisztikának gyermekes játéka! S jóllehet ezen alkalmatlankodások nem érdemesek a mi cáfolatunkra, mindazáltal mégis pár szóval válaszolunk rájuk.

Az ellentétes állítás hibás. Mert először is ellenfeleink csalatkoznak a "hit" szó értelme tekintetében: mintha ez alatt csak azt a történeti ismeretet kellene értenünk, amely a vallástalanoknál és ördögöknél is található. Erről ellenfeleink helyesen következtetnék, hogy a hit haszontalan, amidőn azt mondják: mikor mindeneket elhittetek, mondjátok, "haszontalan szolgák vagyunk." Csakhogy mi nem történeti ismeretről, hanem Isten ígéretében és irgalmában való bizalomról szólunk. És az ígéretben való ezen bizalom vallja, hogy haszontalan szolgák vagyunk, sőt az a vallomás, hogy cselekedeteink nem érdemet szerzők, magának a hitnek szózata, miként ez Dánielnek példájából kitűnik, amelyet kevéssel előbb idéztünk (9,18): "Nem a mi igazságunkban bízva borulunk elődbe esedezéseinkkel."

A hit üdvözít, mivel megragadja az irgalmat, vagy a kegyelemnek ígéretét, még ha tetteink érdemetlenek is reá. S ily értelemben nem sért minket az az (antistrephon) ellentétes állítás, hogy: ha mindeneket elhittetek, mondjátok, haszontalan szolgák vagyunk, más szóval, hogy cselekedeteink nem érdemszerzők. Azt ugyanis az egész egyházzal közösen tanítjuk, hogy Isten irgalma által üdvözülünk. De ha a hasonlóból akarnak következtetést levonni: "ha mindeneket megtettél, ne bízzál tetteidben, s éppúgy: ha mindeneket elhittél, ne bízzál az Isten ígéretében," az nem függ össze egymással, mert ezek legkevésbé sem hasonlók egymáshoz. Sem az okok, sem hasonló bizalmi tárgyak nincsenek az elő- és utómondatban. Az elsőben említett bizalom cselekedeteinkben való bizalom, a másodikban levő az isteni ígéretben való bizalom. Krisztus pedig kárhoztatja a tetteinkben való bizalmat, de nem kárhoztatja az ígéretében való bizalmat. Nem akarja, hogy mi az Isten kegyelme és könyörülete felől kétségbeessünk; elítéli tetteinket, mint nem érdemszerzőket, de nem ítéli el az ígéretet, amely ingyen nyújt irgalmasságot. Kitűnően nyilatkozik erre vonatkozólag Ambrosius: „Meg kell ismerni a kegyelmet, de nem szabad félreismerni a természetet; a kegyelem ígéretében kell bízni, nem a mi természetünkben.” De ellenfeleink az ő szokásuk szerint cselekszenek, s a hitről szóló tan ellenében elferdítik a hit érdekében szóló mondásokkal. De ezeket az elménckedéseket visszautasítjuk az ő iskoláikba. Az a szőrszálhasogató okoskodásuk meg, – amely szerint haszontalan szolgáknak mondják az embereket, mivel a cselekedetek Istennek haszontalanok, nekünk azonban hasznosak, – éppenséggel gyermekes. Krisztus azon haszonról szól, mely megállapítja, hogy az Isten nekünk kegyelmét adja. De nem illő dolog e helyütt a hasznosról és haszontalanról vitatkozni. A „haszontalan szolgák” jelentik azokat, akik nem tesznek eleget, mert senki sem féli annyira az Istent, senki sem szereti annyira az Istent, sem nem hisz annyira Istenben, amennyire kellett volna. Azonban hagyjuk el ellenfeleinknek ezen sivár szőrszálhasogatásait, amelyekről az értelmes emberek könnyen megítélhetik, hogy mit fognak egykor az emberek róluk mondani, ha majdan napfényre kerülnek. A legegyszerűbb és legvilágosabb szavakban [is] kibúvót találtak. De mindenki látja, hogy az idézett helyen a cselekedeteinkben való bizalom helyteleníttetik.

Ragaszkodjunk tehát ahhoz, amit az egyház vall, hogy irgalomból üdvözülünk. S nehogy azt gondolja valaki, hogy ha könyörületből kell üdvözülnünk, akkor bizonytalanná válik a remény, ha előzőleg semmi (változás) sem megy végbe azokban, akik az üdvösségben részesülnek, ami által megkülönböztetni lehetne őket azoktól, akik abban nem részesülnek: annálfogva még erre is kell felelnünk. A skolasztikusok ugyanis – úgy látszik – ezen ok által indíttatva keresték a teljes (kegyelmi) érdemet. Mert az az okoskodás nagyon nyugtalaníthatja az ember lelkét. Erre tehát röviden válaszolunk. Épp abból az okból, hogy biztos legyen a remény, s hogy előzőleg legyen különbség azok között, akik nem részesülnek az üdvösségben – épp azért kell megállapítani, hogy irgalomból üdvözülünk. Amikor mi ezt ily leplezetlenül mondjuk, képtelenségnek látszik. Mert a törvénykezésben s az emberi ítéletekben a jog, vagy tartozás biztos, de az irgalom bizonytalan. De másként áll a dolog Isten ítéletéről. Itt ugyanis az irgalmat Istennek világos és biztos ígérete és rendelete biztosítja. Mert maga az evangélium tulajdonképpen azon rendelet, amely meghagyja az abban való hitet, hogy az Isten kegyelmes hozzánk a Krisztusért. „Nem azért bocsátá Isten az ő Fiát e világra, hogy kárhoztassa e világot, hanem, hogy megtartassék e világ őáltala. Aki hiszen őbenne, el nem kárhozik” stb. (Jn 3,17.18). Valahányszor tehát irgalomról van szó, hozzá kell venni az ígéretben való hitet. S ez a hit szül biztos reménységet, mivel Isten igéjében és parancsában gyökerezik. Ha a remény a cselekedetekben gyökereznék, akkor valóban bizonytalan lenne, minthogy a cselekedetek, miként feljebb mondtuk, nem nyugtathatják meg a lelkiismeretet. És ezen hit tesz különbséget azok között, akik részesülnek az üdvösségben, és azok között, kik nem részesülnek benne. A hit tesz különbséget a méltók és méltatlanok között, mivel az örök élet a megigazultaknak van ígérve, a hit pedig az, amely megigazít.

De itt ismét kiabálni fognak ellenfeleink, hogy semmi szükség a jó cselekedetekre, ha az örök életet ki nem érdemlik. Ezeket a rágalmakat feljebb megcáfoltuk. Sőt ellenkezőleg, kell jót cselekedni. Mi azt mondjuk: A megigazultaknak van ígérve az örök élet. Azonban sem hitet, sem igazságosságot nem kapnak azok, akik test szerint járnak. Azért igazulunk meg, hogy mint megigazultak kezdjünk jót tenni és Isten törvényének engedelmeskedni. Ezért újulunk meg és vesszük a Szentlelket, hogy az új életnek legyenek új cselekedetei, új indulatai, félelme, Istenszeretete, s az érzékiség iránt való gyűlölete stb. Az a hit, amelyről szólunk, a bűnbánatban keletkezik, s a jó cselekedetek között, a kísértések között és veszedelmek között megerősödnie és nőnie kell, hogy azután annál biztosabban meggyőződhessünk, hogy az Isten a Krisztusért méltat figyelmére, megbocsát nekünk, s meghallgat minket. Ezt nem tanuljuk sok és nagy küzdelmek nélkül. Hányszor ütközik meg a lelkiismeret, hányszor hajt a kétségbeesésig, amidőn vagy a régi, vagy az új bűnöket, vagy a természetnek tisztátalanságát tárja elénk. Ez a kézírás nem törültetik el nagy küzdelem nélkül, melyben a tapasztalás bizonyítja, mily nehéz dolog a hit. És míg mi félelmek között felemeltetünk és vigasztalást merítünk, azalatt fejlődnek bennünk más lelki indulatok, Istennek ismerete, istenfélelem, remény, Isten szeretete és „mi megújulunk,” miként Pál mondja (Kol 3,10 és 2Kor 3,18), „Istennek megismerésére, és látván az Úrnak dicsőségét, elváltoztatunk ugyanilyen ábrázattá,” azaz igaz Isten-ismeretre teszünk szert, hogy őt valóban féljük s valóban bízzunk abban, hogy gondot visel rólunk s meghallgat minket. Ez a megújulás mintegy kezdete az örök életnek, mint Pál mondja (Róm 8,10): „hogyha a Krisztus tibennetek vagyon, jóllehet a test meghal a bűnért, de a lélek élet az igazságért.” És (2Kor 5,2.3) „felöltöztetünk, mert fel is öltözve és nem mezítelenen találtatunk.” Ezekből megítélheti az őszinte olvasó, hogy mi igen nagyon kívánjuk a jó cselekedeteket, amennyiben tanítjuk, hogy ezen hitnek benne kell lennie a bűnbánatban és azután fejlődnie kell a bűnbánatban. És épp ebben találjuk mi a keresztyén és szellemi tökéletességet, ha ti. a bűnbánatban együtt nő a hit a bűnbánattal. Ezeket az istenfélő emberek jobban megérthetik, mint azt, amit ellenfeleink a szemlélődésről és tökéletességről tanítanak. Miként pedig a megigazulás függ a hittől, akként függ tőle az örök élet is. Péter mondja (1Pét 1,9): „A ti hiteteknek jutalmát elvévén, tudniillik a ti lelketeknek üdvösségét.” Azt ugyanis elfogadják ellenfeleink, hogy akik megigazultak, azok Isten fiai, és Krisztus öröklő társai. Azután a cselekedetek, mivel a hit alapján Istennek tetszenek, más, anyagi és szellemi jutalmakat érdemelnek ki. Mert a szentek dicsőségében lesznek különbségek.

De itt azt kiáltják ellenfeleink, hogy az örök élet jutalomnak neveztetik, ennélfogva azt jutalom fejében jó cselekedetek által kiérdemeljük. Röviden és világosan válaszolunk. Pál a Róm 6,23-ban az örök életet ajándéknak nevezi, mivel a megigazulás ajándékozása után Krisztusért egyúttal Isten fiaivá és Krisztus öröklő társaivá leszünk, miként János mondja (3,36): „aki hiszen a Fiúban, örök élete vagyon.” Augustinus állítja, és őt követve sokan mások ugyanazt mondták: "Ajándékait megkoronázza mibennünk az Isten." Másutt pedig írva van (Lk 6,23): „a ti jutalmatok bőséges lesz a mennyekben.” Ha ez ellenfeleink ellen látszik szólani, keressenek belőle kibontakozást ők maguk. De ők nemigen igazságos bírák, mert az ajándék szót elhagyják, elhagyják a kérdésnek forrásait is, s csupán a jutalom szót hangsúlyozzák, s azt kegyetlen módon magyarázzák – nem csupán az Írás ellen, hanem a szokásos nyelvhasználat ellen is. Ebből következtetik, hogy mivel "jutalom"-nak neveztetik, annálfogva tetteink oly természetűek, hogy díjnak kell őket tekintenünk, melyért tartozásképpen az örök életnek kell járnia. Tetteink ugyanis érdemesek a kegyelemre és örök életre, s nincs szükségük irgalomra, vagy Krisztus közbenjárására, vagy hitre. Ez az okoskodás meg teljesen új. Mi halljuk a jutalom szót, ennélfogva nincs szükség a közbenjáró Krisztusra, vagy hitre, melynek odajárulása van Istenhez a Krisztusért s nem a mi tetteinkért!

Ki az, aki nem látja, hogy ezek nem következnek egymásból? Mi nem civódunk a jutalom szó felett. Afelett vitatkozunk: vajon a jó tettek önmagukban érdemesek-e a kegyelemre és örök életre, vagy pedig csupán a hit miatt tetszenek, amely a közvetítő Krisztust befogadja? Ellenfeleink nemcsak azt tulajdonítják a cselekedeteknek, hogy érdemesek a kegyelemre és örök életre, hanem azt is képzelik, hogy felesleges érdemek is vannak, melyeket másoknak ajándékozhatnak és melyek másokat megigazíthatnak, mint ahogy a szerzetesek a maguk rendjének érdemeit másoknak eladják. Ezeket a szörnyűségeket chrysippusi módon összehalmozzák, mivel az egy jutalom szót hallották. Jutalom van említve, tehát vannak cselekedeteink, amelyek azt a díjat képezik, melyért nekünk jutalom jár; ennélfogva cselekedeteink önmagukban s nem a közbenjáró Krisztusért tetszenek Istennek. S minthogy az egyiknek több érdeme van, mint a másiknak, ez okból egyeseknek felesleges érdemeik vannak s ezeket az érdemeket azok, kik kiérdemelték, másoknak elajándékozhatják. Állj meg, szíves olvasó, még nincs vége az okoskodás sorozatának (sorites). Ehhez az ajándékozáshoz még valami sakramentum-féléket (titokzatos szent cselekményeket) is kell adni, mint pl. hogy a holtakra barátcsuhát adnak stb. Ily dolgok összehalmozásával elhomályosítják Krisztus jótéteményét és a hitből való megigazulást.

Nem kezdünk üres szóharcot a jutalom szóról. Ha ellenfeleink megengedik, hogy hit által Krisztusért igazulunk meg, és hogy a jó cselekedetek hit alapján tetszenek Istennek, a jutalom szó felett ezután nemigen fogunk vitatkozni. Mi azt valljuk, hogy az örök élet jutalom, mivel az ígéret alapján jár nekünk, de nem érdemeink miatt. A megígért megigazítás ugyanis, amelyet feljebb bizonyítottunk, sajátlag Isten ajándéka, mely ajándékkal össze van kapcsolva az örök élet ígérete is, e mondás szerint (Róm 8,30): „akiket megigazított, azokat meg is dicsőítette.” Ide tartozik, amit Pál mondott (2Tim 4,8): „Eltétetett nekem az igazságosság koronája, melyet adni fog nekem az Úr, az igazságos bíró” stb. Mert a korona az ígéret következtében megigazultaknak jár. Ezt az ígéretet ismerniük kell a szenteknek, nem azért, hogy a maguk sorsáért fáradjanak (mert Isten dicsőségéért kell fáradniuk), hanem azért, hogy a kísértésekben kétségbe ne essenek; ismerniük kell Isten akaratát, hogy ő akarja őket segíteni, bajból kimenteni s megtartani. Jóllehet másként hallják a tökéletesek s másként a tökéletlenek a büntetéseknek és jutalmaknak említését; mert a tökéletlenek a maguk hasznáért dolgoznak.

Mindamellett szükséges a büntetésről és jutalomról szóló prédikálás. A büntetés prédikálásában Isten haragját mutatják be, amiért az a bűnbánat prédikálásához tartozik. A jutalmak prédikálásában a kegyelmet tüntetik fel. És miként az Írás a jó cselekedeteknek megemlítésébe gyakran belefoglalja a hitet is (amennyiben a szívnek megigazulását gyümölcseivel együtt akarja kifejezni), épp úgy közli olykor más jutalmakkal a kegyelmet is, mint Jer 58,8 és gyakran más helyeken a próféták könyveiben. Azt is valljuk, amit gyakran bizonyítottunk, hogy jóllehet a megigazulás és az örök élet a hittől függnek, mindamellett a cselekedetek érdemelnek [valamilyen], de más, testi és lelki jutalmakat, és a jutalmak különböző fokait ezen mondás szerint (1Kor 3,8): „mindenik pedig az ő jutalmát veszi az ő munkája szerint.” Mert az evangéliumi igazságosság, mely a kegyelem ígéretén alapszik, ingyen kapja a megigazulást és az új életet. De a törvény betöltése, mely a hitet követi, a törvényen alapszik, amelyben nem ingyen, hanem cselekedeteinkért kapjuk és kell vennünk a jutalmat. Akik azonban azt kiérdemlik, azok előbb megigazultak, s csak azután teljesítik a törvényt. Tehát előbb „átvitettek Isten Fiának országába,” mint Pál mondja (Kol 1,13, Róm 8,17) és „lettek Krisztus öröklő társaivá.” Ellenfeleink, ahányszor érdemről van szó, a másnemű jutalmakról szóló dolgokat mindjárt az igazságosságra vonatkoztatják, holott az evangélium ingyen adja a megigazulást Krisztusnak érdemeiért, és nem a mieinkért; és Krisztusnak érdemei hit által közöltetnek velünk. Egyébiránt a cselekedetek és szenvedések szereznek [jutalmat], de nem megigazulást, hanem más jutalmakat, mint a következő mondásokban is jutalom van ígérve a cselekedeteknek: „Aki szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat” (2Kor 9,6). Itt világosan a tett mértékéhez van viszonyítva a jutalom mértéke. „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy jól legyen dolgod és hosszú életű légy e földön” (2Móz 20,12). Itt is egy határozott cselekedetnek egy megfelelő jutalmat helyez kilátásba a törvény.

Jóllehet tehát a törvény betöltése jutalmat érdemel, amennyiben a jutalom tulajdonképpen a törvénnyel együtt jár: mindamellett emlékezetünkben kell tartanunk az evangéliumot, amely a megigazulást ingyen adja a Krisztusért. S a törvényt előbb nem is teljesítjük és nem is teljesíthetjük, csak ha már Istennel kiengesztelődtünk, megigazultunk és újjászülettünk. Nem is tetszenék az Istennek a törvény ezen betöltése, hogyha a hitnél fogva nem lennénk kegyelmébe fogadva. És mivel az emberek hit alapján vannak Isten kegyelmébe befogadva, annálfogva a törvénynek tökéletlen betöltése is tetszik, s van jutalma ebben az életben és ezen élet után. A jutalom szóról több más dolgot is lehetne elmondanunk a törvénynek természetéből, de azt terjedelménél fogva más helyen kell majd kifejtenünk.

Ellenfeleink azonban erősen ragaszkodnak ahhoz, hogy tulajdonképpen a jó cselekedetek érdemlik ki az örök életet, mivel Pál azt mondja (Róm 2,6). „Megfizet kinek-kinek az ő tettei szerint,” s továbbá (10. vers): „dicsőség pedig, tisztesség és békesség minden jó cselekedőnek, Zsidónak először, azután Görögnek.” Jn 5,29: „És akik jókat cselekedtek, az életnek feltámadására.” Máté 25,36: „Éheztem és ennem adtatok” stb. Ezeken a helyeken és minden hasonló helyen, amelyeken az Írás dicséri a cselekedeteket, nemcsak a külső tetteket kell érteni, hanem a szívnek hitét is, minthogy az Írás nem szól a képmutatásról, hanem a szívnek megigazulásáról és ennek gyümölcseiről.

Ahányszor pedig említés történik törvényről és cselekedetekről, tudnunk kell, hogy nem szabad a közbenjáró Krisztust kizárni. Mert ő a törvény vége, s ő maga mondja (Jn 15,5): „Nálam nélkül semmit nem cselekedhettek.” Feljebb mondtuk: Ezen törvény alapján lehet elbírálni a cselekedetekről szóló összes helyeket. Ez okból, midőn cselekedetek alapján adatik az örök élet, [akkor ez] a megigazultaknak adatik, mivel az emberek sem jót cselekedni nem képesek, ha csak meg nem igazultak, s a Krisztus Lelke által nem vezettetnek; sem jó cselekedeteik nem tetszenek a közbenjáró Krisztus és hit nélkül e mondás szerint (Zsid 11,6): "Hit nélkül lehetetlen dolog Istennek tetszeni." Mikor azt mondja Pál: "megfizet mindenkinek az ő tettei szerint," ez alatt érteni kell nem csupán a külső tettet, hanem az egész igazságosságot, vagy Isten-ellenességet. Így szól: "dicsőség annak, aki jót cselekszik," azaz az igaznak. "Ennem adtatok," felhozza a szív igazságosságának és hitének gyümölcseit és bizonyságát; tehát az igazságosság kapja az örök életet. Ily módon az Írás együvé foglalja a szív igazságosságát és gyümölcseit. És gyakran megemlíti a gyümölcsöket, hogy a járatlanok könnyebben megértsék, és hogy jelezze, hogy új életet és megújulást követel, s nem képmutatást. Történik pedig ez a megújulás hit és bűnbánat által.

Egy józan gondolkozású ember sem ítélhet ebben másképp, és mi nem mesterkedünk itt semmiféle hiábavaló szőrszálhasogatásokkal, hogy a jó cselekedeteket a szív igazságosságától elválasszuk, ha ellenfeleink csak annyit engednének, hogy a cselekedetek a hit miatt és a közbenjáró Krisztusért tetszenek s önmagukért nem méltók a kegyelemre és az örök életre.

Mert mi azt rójuk meg ellenfeleinknek tanában, hogy az Írásnak ilyen helyein bölcsészeti és zsidó felfogással eltörlik a hitből való megigazulást, és kizárják belőle a közbenjáró Krisztust. Ezekből a helyekből okoskodják ki, hogy a cselekedetek kiérdemlik a kegyelmet akár méltányossági, akár teljes kegyelmi érdem alapján, amikor ti. hozzájárul a szeretet; más szóval, hogy megigazítanak, és minthogy azonosak az igazságossággal, méltók az örök életre. Ez a tévedés nyilvánvaló módon megsemmisíti a hit igazságosságát, amely tudja, hogy Krisztusért van odajárulásunk Istenhez, s nem tetteinkért, amely tudja, hogy minket Krisztus főpapsága és közbenjárása vezet az Atyához, és általa van kegyelmes Atyánk, amint azt feljebb eléggé kifejtettük. S a hit igazságosságáról szóló ezen tant nem szabad elhanyagolni Krisztus egyházában, mivelhogy anélkül Krisztus hivatala meg nem érthető, és a megigazulás többi tanítása csupán a törvény tanának marad meg. Nekünk azonban minden áron ragaszkodnunk kell az evangéliumhoz és a Krisztusért ajándékozott ígéretről szóló tanhoz.

Mi tehát ebben a cikkben nem csekély dologról vitatkozunk ellenfeleinkkel. Nem keresünk üres szőrszálhasogatásokat, midőn őket azért támadjuk, mert azt tanítják, hogy az örök életet cselekedetek által érdemeljük ki, mellőzésével annak a hitnek, mely megragadja a Krisztus közbenjárását. Mert arról a hitről, amely azt hiszi, hogy az Atya a Krisztusért kegyelmes hozzánk, egyetlen egy betű sincsen a skolasztikusoknál. Mindenütt azt hiszik, hogy az Isten azon cselekedeteinkért, amelyeket vagy eszünkből kifolyólag, vagy bizonyára a szeretetnek azon hajlandósága folytán hajtunk végre, amelyről szólani szoktak: fogadott kegyelmébe s ismert el igazaknak. S mégis vannak egyes mondásaik, melyeket, mint okos írók bizonyos aranymondásait, magyarázatuk által értelmükből kiforgatnak. Iskoláikban hánytorgatják, hogy a jó cselekedetek kegyelemből tetszenek, és hogy Isten kegyelmében bízni kell. Itt a kegyelmet oly képességnek mondják, amelynél fogva az Istent szeretjük; mintha bizony a régiek azt akarták volna mondani, hogy a saját szeretetünkben kell bíznunk; pedig bizonyára tapasztaljuk róla, mennyire csekély s mennyire tisztátalan. Mégis csudálatos dolog: miképpen parancsolhatják, hogy bízni kell a szeretetben, holott azt tanítják felőle, hogy nem lehet tudni, létezik-e? Miért nem magyarázzák itt az Isten kegyelmét s könyörületességét irántunk? És valahányszor erről említés történik, hozzá kell vala tenni a hitet. Mert csak hit által sajátítható el a könyörületnek, kiengesztelésnek és Isten irántunk való szeretetének ígérete. Ily értelemben egészen helyesen mondanák, hogy a kegyelem iránt bizalommal kell viseltetnünk, hogy a jó cselekedetek kegyelem alapján tetszenek, mivel a hit az, amely a kegyelmet elsajátítja. Azt is hánytorgatják iskoláikban, hogy a mi jó cselekedeteinknek Krisztus szenvedéseinek erejénél fogva van hatásuk. Helyesen mondják. De miért nem tesznek említést a hitről? Krisztus ugyanis „kiengesztelés,” amint Pál mondja, „a hit által” (Róm 3,25). Midőn a remegő lelkiismeret hit által felemelkedik, és tudja, hogy bűneink Krisztus halála által eltörültettek, és hogy az Isten kiengeszteltetett velünk Krisztus szenvedései által, akkor valóban használ nekünk Krisztus szenvedése. Ha a hitről szóló tant elhagyjuk, akkor hiába mondják, hogy a cselekedeteknek Krisztus szenvedéseinek erejénél fogva van hatásuk.

Sok más tant is megrontanak iskoláikban, mivel nem tanítják a hitből való megigazulást, és a hitet csupán történeti vagy dogmai ismeretnek tekintik, és nem tekintik azon erénynek, mely a kegyelem és igazságosság ígéretét elfogadja, mely feléleszti a szíveket a bűn és halál félelmeiben. Mikor azt mondja Pál (Róm 10,10): „Szívvel hiszünk az igazságosságra, szájjal pedig teszünk vallást az üdvösségre,” itt azt hisszük: bevallják ellenfeleink, hogy a gépies szájvallás nem igazít meg, sem nem üdvözít, hanem csupán a szívnek hite. És Pál azért mondja azt, hogy a hitvallás üdvözít, hogy megmutassa, mely hit nyeri el az örök életet, ti. a szilárd és működő hit. Az a hit azonban, amely nem nyilatkozik hitvallásban, nem szilárd hit. Így a többi cselekedetek is a hit miatt tetszenek, miként az egyházi imádságok is könyörögnek, hogy Krisztusért mindent kegyelmesen fogadjon az Isten. Hasonlóan kérnek mindent a Krisztusért. Mert tudvalevő dolog, hogy az imádságok végéhez mindig ezen záradék szokott hozzátétetni: "Krisztusért, a mi Urunkért." Ez okból következtetjük mi, hogy hit által igazulunk meg Isten előtt, engeszteltetünk ki az Istennel és születünk újjá; azon hit által, amely a bűnbánatban megragadja a kegyelem ígéretét, és valóban élteti a remegő lelket, s meg van győződve arról, hogy az Isten Krisztusért kegyelmes és engesztelékeny mihozzánk. És ezen hit alapján, mondja Péter (1Pt 1,5): "Megtartatunk az üdvösségre, amely kijelentetni fog." E hitnek ismeretére szükségük van a keresztyéneknek, és ez igen gazdag vigasztalást nyújt minden megpróbáltatásban, és mutatja nekünk Krisztus hivatalát, mivel azok, akik tagadják az embernek hitből való megigazulását, tagadják, hogy Krisztus közbenjáró és engesztelő, s tagadják a kegyelemnek ígéretét és az evangéliumot. Csupán vagy az észnek, vagy a törvénynek tanát tanítják a megigazulásról. Mi, amennyire az itt történhetett, rámutattunk ezen kérdésnek forrásaira, és megvilágítottuk ellenfeleink ellenvetéseit. Ebben a kérdésben a jó emberek könnyen fognak ítélni, ha meggondolják, hogy hányszor idéztetik a szeretetről, vagy cselekedetekről szóló azon cikk, hogy a törvény nem valósul meg Krisztus nélkül, és mi nem a törvényből, hanem az evangéliumból, azaz a Krisztusban megígért kegyelem ígéretéből igazulunk meg. És reméljük, hogy ezen – habár rövid – kifejtés a jólelkű embereknek hitük megerősítésére, lelkiismeretük tanítására és megvigasztalására lesz hasznos. Mert mi jól tudjuk, hogy amit mondottunk, az egyezik a prófétai és apostoli iratokkal, a szent Atyákkal, Ambrosiusszal, Augustinusszal és sok mással, meg Krisztus egyetemes egyházával, mely biztosan vallja, hogy Krisztus az engesztelő és a megigazító.

És nem kell azt gondolni, hogy amit a pápa jónak talál, vagy a bíborosok, vagy a püspökök, vagy egyes teológusok, vagy szerzetesek: azt tartja a római egyház is. Mert ismeretes dolog, hogy a pápáknak sokkal több gondot okoz az ő uralmuk, mint Krisztus evangéliuma. És többről a tapasztalás bizonyítja, hogy nyilvánosan epikureusok. A teológusokról ismeretes, hogy a bölcsészekből többet kevertek a keresztyén tanba, mint amennyi elég volt. S ezeknek tekintélyét nem kell oly nagyra becsülni, hogy az ő állításaiktól sehol sem volna szabad eltérni, holott sok nyilvánvaló tévedés található náluk, mint az, hogy tiszta természeti erőnkből képesek volnánk az Istent mindenek felett szeretni. Ez a hittétel sok más tévelygést szült, jóllehet világosan hamis. Ellentmondanak neki mindenütt az Írás, a szent Atyák és minden kegyes ember ítélete. Ennélfogva, jóllehet az egyházban a főpapok, vagy egyes teológusok és szerzetesek tanították is, hogy a bűnbocsánatot, kegyelmet és megigazulást cselekedeteink és új istentiszteleti formák által szerezzük meg, amelyekkel elhomályosították Krisztusnak hivatalát, és Krisztusból nem engesztelőt és megigazítót, hanem csupán törvényhozót csináltak: mindamellett egyes istenfélő embereknél mindig megmaradt a Krisztusnak ismerete.

Azután meg az Írás előre mondotta annak bekövetkezését, hogy a hitből való igazságosságot ily módon elhomályosítják az emberi hagyományok és cselekedetekről szóló tan. Miként Pál gyakran (Gal 4,9; 5,7; Kol 2,8.16 stb, 1Tim 4,2 s köv. és más helyek) panaszkodik, hogy akkor is voltak olyanok, akik a hit által való megigazulás helyett azt tanították, hogy az emberek saját cselekedeteik és saját istentiszteletük által, s nem hit által a Krisztusért engeszteltetnek ki Istennel és igazulnak meg, mivel az ember már természeténél fogva azt gondolja, hogy az Istent a cselekedetek által kell kiengesztelnie. És az ész nem is lát más igazságosságot, mint a polgári értelemben vett törvényből való igazságosságot. Ez okból mindig voltak a világon egyesek, akik egyedül ezt a testi igazságosságot tanították, a hitből való igazságosságot s elnyomták, és ilyen tudósok mindig is fognak találtatni.

Ugyanaz történt Izrael népének kebelében. A népnek legnagyobb része azt gondolta, hogy saját tettei által érdemli ki a bűnbocsánatot, s ezért sokasította az áldozatokat és istentiszteleti szertartásokat. A próféták ellenben, kárhoztatván ezt a felfogást, a hitből való megigazulást tanították. És az Izrael népének viselt dolgai példája annak, aminek az egyházban be kellett következnie. Ennélfogva a kegyes lelkűeket nem fogja megzavarni ellenfeleinknek sokasága, akik nézetünket helytelenítik. Mert könnyen lehet ítéletet mondani az ő lelkületükről, mivel egyes cikkekben annyira világos és kézzelfogható igazságot kárhoztattak, hogy az ő gonoszságuk világosan kitűnik. Mert X. Leónak bullája is kárhoztatott egy igen szükséges cikket, amelyet az összes keresztyéneknek megtartaniuk és hinniük kell, ti. azt, hogy nem kell bízni abban, hagy a mi töredelmességünkért oldoztattunk fel, hanem Krisztus ezen szavaiért (Mt 16,19): "Amit megkötendesz" stb. És most ebben a gyűlésben a Cáfolatnak szerzői világos szavakkal kárhoztatták azt az állításunkat, hogy a hit a bűnbánatnak egy része, amely által bűnbocsánatot nyerünk, legyőzzük a bűn félelmeit, és lelkiismeretünk megnyugvást talál. De ki nem látja azt, hogy ezen cikk, amely szerint hit által nyerünk bűnbocsánatot, a legigazabb, legbiztosabb és leginkább szükséges az összes keresztyéneknek? Vajon az utókorban fog-e akadni ember, aki hallván ilyen tannak kárhoztatását, merészkedik majd azt mondani, hogy ezen kárhoztatás szerzőinek volt-e valaminő ismeretük is a Krisztusról?

Az ő lelkükre lehet következtetést vonni abból a hallatlan kegyetlenségből, amelyet eddig köztudomás szerint a legtöbb jóravaló emberrel szemben gyakoroltak. És ebben a gyűlésben hallottuk, hogy egy tisztelendő atya a birodalmi ülésben, mikor a mi hitvallásunkról szó volt, azt felelte, hogy semmi más nézet nem látszik előtte hasznosabbnak, mint ha az általunk tintával írt s átadott hitvallásra vérrel válaszolnának. Mondhatna-e Phalaris ennél kegyetlenebbet? Ennélfogva ezt a nyilatkozatot egyes fejedelmek is méltatlannak találták arra, hogy ily ülésben kimondassék. Ez okból, ha ellenfeleink a maguk részére követelik is az egyház nevet, nekünk mindamellett tudnunk kell, hogy azoknál van Krisztus egyháza, akik Krisztus evangéliumát tanítják, s nem azoknál, akik az evangélium ellenére titkos nézeteket védelmeznek, miként az Úr mondja (Jn 10,27): „az én juhaim az én számat hallják.” És Augustinus ezt mondja: „Az a kérdés: hol van az Egyház? Mit fogunk tehát tenni? A mi szavainkban fogjuk-e keresni, vagy fejének, a Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak szavaiban-e? Azt hiszem, annak szavaiban kell keresnünk, aki igazság, és legjobban ismeri a maga testét.” Ez okból nem zavarnak meg minket ellenfeleink ítéletei, amidőn az evangélium ellenére, a szent atyák tekintélye ellen, akik az Egyházban írtak, és az istenfélők tanúbizonysága ellenére emberi véleményeket védelmeznek.

Melanchton Fülöp: Az Ágostai Hitvallás Apológiája (1531)

IV-VI. Cikk: A megigazulásról

 

Elismerjük, hogy Isten Jézus Krisztusban adta nekünk az alábbiakat: először is, mivel természetünknél fogva Isten ellenségei vagyunk, és csak haragját és ítéletét érdemeljük, azonban Jézus Krisztus közbenjárásával kiengeszteli Istent és visszakerülünk az ő kegyelmébe, Jézus igazságáért és ártatlanságáért megbocsáttatnak bűneink, kiontott vére minden bűntől megszabadít és megtisztít minket.

Fárel Vilmos – Kálvin János:

Genfi Hitvallás (1536)

7. Megigazulás Jézusban

 

Végezetül, hogy újjászületésünk olyan, hogy mindaddig, míg meg nem szabadulunk földi testünktől, sok tökéletlenség és gyöngeség marad bennünk, ezért Isten szemében továbbra is szegény és szerencsétlen bűnösök leszünk. Bármennyire is igyekszünk napról napra növekedni hitben és követni Isten igazságát, amíg itt vagyunk, soha nem érjük el a teljes tökéletességet. Ezért van mindig szükségünk Isten irgalmasságára, hogy megbocsáttassanak a mi bűneink és vétkeink. Ennélfogva mindig Jézus Krisztusban kell keresnünk a kegyelmet, és nem magunkban, benne kell bíznunk, semmiben sem hagyatkozva saját cselekedeteinkre.

Fárel Vilmos – Kálvin János:

Genfi Hitvallás (1536)

9. A híveknek mindig szükségük van a bűnbánatra

 

Azon, amit e tárgyban eddig állandó következetességgel tanítottam, éppen nem tudok változtatni, ti. hogy mi, mint Péter mondja, hit által más, új, tiszta szívet nyerünk, és hogy Isten Krisztusért, a mi közbenjárónkért, teljesen igazaknak és szenteknek akar tartani és tart is. Bárha a bűn testünkből még nincs egészen kiirtva, vagyis nem halt meg, ő azt nem akarja beszámítani, sem mérlegre vetni. Az ilyen hitből, megújulásból és bűnbocsánatból származnak azután a jó cselekedetek. Ami bűn, avagy fogyatkozás még ezekben is van, az nem számíttatik be bűnnek vagy fogyatkozásnak, éppen ugyancsak Krisztusért; hanem az ember egészen, úgy személye, mint cselekedetei szerint igaz- s szent-számba megy, mégpedig a Krisztusban való merő kegyelemnél s irgalomnál fogva, amely reánk kiöntetett és kiterjesztetett. Azért nem dicsekedhetünk cselekedeteink sok s nagy érdemével, ha azokat a kegyelemtől és irgalomtól elszakítva vizsgáljuk meg, hanem amint írva vagyon (1Kor 1,31): Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék, vagyis hogy kegyelmes Istene vagyon, és akkor minden jól vagyon. Azt is mondjuk továbbá, hogy ahol cselekedetek nem fakadnak a hitből, ott a hit hamis és nem igaz.

Luther Márton: Shmalkaldeni cikkek (1537)

III. A cikkek harmadik része

Arról, hogy hogyan igazíttatott meg Isten előtt az ember,

és a jó cselekedetekről

 

Valljuk, hogy a megigazulás és bűnök bocsánata, mely a Szentlélek ajándékával és az örökéletbe fogadással van egybekötve, ingyen adatik az Isten kegyelmét hittel fogadó embernek a Krisztus érdeméért. Kárhoztatjuk a megigazítást vitató embereket, akik a cselekedeteknek, böjtöknek, zarándoklásoknak és vallási társulatoknak tulajdonítják a megigazulást.

Az 1545. évi erdődi első zsinat hitvallása

III. Cikk: A bűnös ember Isten előtti megigazulásáról

 

Hisszük, hogy minden igazságunk bűneink bocsánatán alapszik; minthogy ez a mi egyetlen boldogságunk is, ahogyan David mondja. Elvetünk tehát minden más eszközt, amely által megigazulhatnánk Isten előtt, és anélkül hogy bármiféle erényre vagy érdemre hivatkoznánk, egyszerűen a Jézus Krisztus engedelmességéhez kötjük magunkat, mely azért adatott, hogy elfedezze minden vétkünket, valamint hogy kegyelmet és jótetszést találjunk Istennél. Ezért hisszük, hogy ettől az erősségünktől bármily kevéskét is elhajolva egyáltalán nem lelünk nyugalomra máshol, sőt szüntelen nyugtalanság zaklat, mivelhogy sohasem békülünk meg Istennel addig, amíg komolyan el nem szánjuk magunkat arra, hogy Jézus Krisztusban le­gyünk szeretettek, tudva, hogy önmagunkban gyű­löletre méltók vagyunk.

Zsolt 32,1-2; ApCsel 4,12; Róm 1,16; 3,19; 4,7-8; 5,19; 1Tim 2,5; 1Jn 2,1-2.

La Rochelle-i Hitvallás (Confessio Gallicana 1559) (18.)

 

Hisszük, hogy a Szentlélek igaz hitet gerjeszt fel szívünkben, hogy eljussunk e nagy titok igaz ismeretére, amellyel magunkba fogadjuk Krisztust minden érde­meivel együtt, amellyel őt tulajdonunkká tesszük, és amely rajta kívül hatalmasabbat nem keres. Mert vagy nincs meg Jézus Krisztusban minden, ami üdvössé­günkre szükséges, vagy ha megvan benne, akkor azok, akik hit által Jézus Krisztust birtokolják, a tel­jes üdvösséget nyerik el. Ezért egyetértünk azzal, hogy Isten elleni gyalázatos káromlás azt állítani, hogy Jézus Krisztus nem elegendő, hanem rajta kívül még másra is szükségünk van. Ebből ugyanis az következ­nék, hogy Jézus Krisztus csak részben üdvözítő. Méltán mondjuk Pállal, hogy hit által igazulunk meg, vagy hitből, cselekedetek nélkül. Még világosabban szól­va, semmiképp sem gondoljuk, hogy maga a hit iga­zít meg minket, mivel az csupán eszköz, mellyel Krisz­tust, a mi igazságunkat megragadjuk, aki nekünk tulajdonította minden érdemét, érettünk és helyettünk tett oly sok szent cselekedetet; ő tehát a mi igazságunk. A hit pedig eszköz, mellyel közösségben maradunk vele és minden ő jótéteményével, és mert azo­kat érettünk cselekedte, bőségesen elegendőek a bű­neinkből való feloldozásra.

Belga Hitvallás (1561)

22. cikkely: A megigazító hit és a hit általi megigazulás

 

Hisszük, hogy üdvösségünk azon áll, hogy bűneink bocsánatot nyertek Jézus Krisztusért, és ez a mi igazságunk is Isten előtt, amint azt David és Pál tanítja mondván: boldog az az ember, akinek az Isten igazságot tulajdonit cselekedetek nélkül. Ugyanazon apostol mondja másutt: ingyen vagyis kegyelemből igazulunk meg, megváltás által, amely Jézus Krisztus­ban van. Ezért ezt a biztos fundamentumot örökre megtartjuk, minden dicsőséget Istennek adunk, megalázván magunkat őelőtte. Önmagunkat csak annyira tartjuk, amilyenek valójában vagyunk, és nem tulajdonítunk semmit magunknak avagy érdemeinknek, ha­nem egyedül a megfeszített Jézus Krisztus engedel­mességére támaszkodunk, és ebben megnyugszunk. Mindez pedig akkor lesz a miénk, ha hiszünk őbenne. Ezek elegendők minden alkalmatlanságunk elfedé­sére, és arra, hogy bizalommal közeledjünk Istenhez továbbá arra, hogy elűzzük szívünkből a félelmet, a borzadást és a rettegést, és ne kövessük amaz első szülőnk példáját, aki remegve fügefalevéllel próbál­ta eltakarni meztelenségét. És valóban, hogyha önma­gunkban vagy bármilyen más kicsiny teremtmény­ben bízva kellene Isten elé járulnunk, akkor (ó jaj) azon nyomban elpusztulnánk. Így mindnyájunknak imádkoznunk kell Dáviddal együtt: Uram, ne szállj perbe a te szolgáddal, mert egy élő sem igaz előtted!

Belga Hitvallás (1561)

23. cikkely: Igazságunk, amellyel Isten előtt megállhatunk

 

Isten előtt nem a saját tetteink vagy érdemeink miatt számítunk igaznak, hanem a mi Urunk és Megváltónk Jézus Krisztus érdemében való hitünkért. Ezért az, hogy mi csak hit által igazulunk meg a legerősebb tételünk, és nagy vigasztalást nyújt, amint ez sokkal részletesebben a Megigazulásról szóló prédikációban ki van fejtve.

Az Anglikán Egyház 39 Cikkelye (1562): 11. Az ember megigazulásáról

 

- Mit értesz az alatt, hogy „szenvede”?

- Azt, hogy Ő földi életének egész ideje alatt, különösen pedig annak végén, Istennek az egész emberi nemzetség bűne ellen való haragját testében-lelkében elhordozta, és pedig avégre, hogy e szenvedésével, mint egyetlenegy engesztelő-áldozattal a mi testünket és lelkünket az örök kárhozattól megszabadítsa és számunkra Istennek kegyelmét, az igazságot (megigazulást) és az örök életet megszerezze.

Heidelbergi Káté (1563): 37. Kérdés – felelet

 

- Mit használ nekünk Krisztus feltámadása?

- Először: feltámadásával legyőzte a halált, hogy minket részesíthessen abban az igazságban (megigazulásban), amelyet nekünk halálával szerzett; másodszor: az Ő ereje most minket is új életre támaszt fel; harmadszor: Krisztus feltámadása a mi dicsőséges feltámadásunknak bizonyos záloga számunkra.

Heidelbergi Káté (1563): 45. Kérdés – felelet

 

- Mi hasznát veszed, ha mindezeket hiszed?

- Azt, hogy Isten előtt Krisztusban megigazulok és az örök életnek örököse vagyok.

Heidelbergi Káté (1563): 59. Kérdés – felelet

 

- Mi módon igazulsz meg Isten előtt?

- Egyedül a Jézus Krisztusban való igaz hit által, oly módon, hogy bár lelkiismeretem vádol, hogy Istennek minden parancsolata ellen súlyosan vétkeztem és soha azoknak egyikét sem tartottam meg, sőt még mindig hajlandó vagyok minden gonoszra, Isten mégis minden érdemem nélkül, ingyen kegyelméből, nekem ajándékozza és tulajdonítja Krisztusnak tökéletes elégtételét, igazságát (igaz-voltát) és szentségét, mintha soha semmi bűnöm nem lett volna, sőt mintha mindenben olyan engedelmes lettem volna, amilyen engedelmes volt érettem Krisztus,  de csak akkor, ha e jótéteményeket hivő szívvel elfogadom.

Heidelbergi Káté (1563): 60. Kérdés – felelet

 

- Miért mondod, hogy egyedül csak hit által igazulsz meg?

- Nem mintha hitem érdeméért volnék kedves Isten előtt, hanem azért mert egyedül Krisztus elégtétele, igazsága (igaz-volta) és szentsége az én igazságom Isten előtt és ezt semmi más módon nem fogadhatom el, sem sajátommá nem tehetem, hanem csak egyedül hit által.

Heidelbergi Káté (1563): 61. Kérdés – felelet

 

- Miért nem számíthatnak a mi jócselekedeteink Isten előtt való igazságunkként vagy annak valami részeként?

- Azért, mert annak az igazságnak, amely Isten ítélőszéke előtt megállhat, teljesen tökéletesnek és az Isten törvényével egészen megegyezőnek kell lennie, a mi legjobb cselekedeteink is azonban ebben az életben mind tökéletlenek és bűnnel beszennyezettek.

Heidelbergi Káté (1563): 62. Kérdés – felelet

 

- Nincsen hát semmi érdemük a mi cselekedeteinknek, holott Isten azt ígéri, hogy azokat mind a földi, mind a jövendőbeli életben megjutalmazza?

- Ez a megjutalmazás nem érdemünkért, hanem kegyelemből történik.

Heidelbergi Káté (1563): 63. Kérdés – felelet

 

- Nem nevel-e ez a tanítás könnyelmű és elvetemült embereket?

- Nem, mert lehetetlen, hogy azok, akik igaz hit által Krisztusba oltattak, a háládatosság gyümölcsit ne teremjék.

Heidelbergi Káté (1563): 64. Kérdés – felelet

 

(Micsoda a megigazulás?) Az apostolnak a megigazulásról szóló vitájában megigazítani annyit tesz, mint bűnöket megbocsátani, a bűnösségtől és a büntetéstől feloldozni, kegyelembe fogadni és igaznak nyilvánítani. A rómabelieknek ugyanis ezt mondja az apostol: Isten az, aki megigazít; kicsoda az, aki kárhoztatna? (Róm. 8,33). Itt szembe van állítva a megigazítás és a kárhoztatás. Az Apostolok cselekedeteiben pedig ezt mondja az apostol: A Krisztus által hirdettetik néktek a bűnöknek bocsánata, és mindenekből, amikből a Mózes törvénye által meg nem igazíttathattatok, ez által mindenki, aki hisz, megigazul (ApCsel 13,38). Mert a törvényben is, a prófétáknál is ezt olvassuk: Ha per támad férfiak között és törvény elé mennek, ítéljék meg őket a bírák, és adjanak igazat az igaznak és mondják bűnösnek a bűnöst (5Móz 25,1). Ézsaiás pedig az 5. részben így szól: Jaj azoknak, akik a gonoszt ajándékért igaznak mondják. (Krisztusért igazulunk meg.) Az bizonyos, hogy mi mindnyájan természetünktől fogva bűnösök és istentelenek vagyunk és Isten ítélőszéke előtt ránk bizonyul istentelenségünk és halálra méltó voltunk, de Isten mint bíró megigazít bennünket, azaz feloldoz bűneinktől és a haláltól egyedül Krisztus kedvéért, minden érdemünk és személyünkre való tekintet nélkül. Mi lehetne ugyanis világosabb, mint amit Pál apostol mondott: Mindnyájan vétkeztek és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül, megigazulván ingyen az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban való váltság által (Róm 3,23 sk).

(A nekünk tulajdonított igazság.) Krisztus ugyanis magára vette és eltörölte a világ bűneit és eleget tett az isteni igazságnak. Az Isten tehát egyedül Krisztus szenvedéseiért és feltámadásáért kiengesztelődött a mi bűneink iránt és azokat nem rója fel nekünk. Viszont Krisztus igazságát nekünk tulajdonítja (2Kor 5,19 skk, Róm 4,25), úgyannyira, hogy már nemcsak megtisztított és megmosott bűneinktől, vagyis megszentelt, hanem meg is ajándékozott a Krisztus igazságával, és így feloldozott bűneinktől, a haláltól vagy a kárhozattól, tehát igazak vagyunk és örökösei az örök életnek. Azért tulajdonképpen csak Isten igazít meg bennünket és csak Krisztusért igazít meg, nem tulajdonítván nekünk bűneinket, hanem az ő igazságát nekünk tulajdonítván.

(Egyedül hit által igazulunk meg.) Minthogy pedig ezt a megigazulást nem valamely cselekedetek által, hanem az Isten irgalmasságába és a Krisztusba vetett hit által kapjuk, azért azt tanítjuk és hisszük az apostollal, hogy a bűnös ember egyedül a Krisztusban való hit által, nem pedig a törvény által vagy valamely cselekedetek által igazul meg. Azt mondja ugyanis az apostol: Azt tartjuk tehát, hogy az ember hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül (Róm 3,28). Továbbá: Ha Ábrahám cselekedetekből igazult meg, van mivel dicsekedjék, de nem az Isten előtt. Mert mit mond az Írás? Hitt pedig Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttaték az őnéki igazságul. Annak pedig, aki nem munkálkodik, hanem hisz abban, aki az istentelent megigazítja, az ő hite tulajdoníttatik igazságul (Róm 4,2 skk; 1Móz 15,6). Másutt pedig ezt írja: Kegyelemből tartattatok meg hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez. Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék stb. (Ef 2,8 sk). Mivel tehát a hit fogadja be Krisztust, a mi igazságunkat, és mindent Isten Krisztusban való kegyelmének tulajdonít, ezért tulajdonítjuk mi a megigazulást a hitnek, főképpen Krisztusért és nem azért, mintha a mi művünk volna, hiszen Isten ajándéka az.

(Krisztust hit által fogadjuk be.) Egyébként, hogy mi Krisztust hit által fogadjuk magunkba, azt sokféleképpen megmutatja az Úr, pl. János evangéliuma 6. részében, ahol hivés helyett evést mond és evés helyett hivést. Mert miképpen evéssel vesszük magunkhoz az eledelt, azonképpen hivéssel részesülünk Krisztusban. (A megigazulás nem tulajdonítható részben Krisztusnak vagy a hitnek, részben magunknak.) Tehát a megigazulás jótéteményét nem osztjuk meg, részben Isten kegyelmének vagy Krisztusnak, részben magunknak vagy szeretetünknek vagy cselekedeteinknek vagy érdemünknek tulajdonítva azt, hanem hit által teljességgel Isten Krisztusban való kegyelmének tulajdonítjuk. De nem is lehetne Isten előtt kedves sem a szeretetünk, sem a cselekedeteink, ha azok tőlünk mint igaztalanoktól származnának. Ezért előbb kell igazaknak lennünk, mint szeretnünk vagy igaz dolgokat cselekednünk. Igazzá pedig, amint mondtuk, a Krisztusban való hit által leszünk, Isten ingyen kegyelméből, aki bűneinket nem tulajdonítja nekünk, de Krisztus igazságát és a Krisztusban való hitet nekünk tulajdonítja a mi igazságunkul. Emellett az apostol egész kifejezetten a szeretetet a hitből származtatja, ezt mondván: A parancsolatnak vége a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és igaz hitből való szeretet (1Tim 1,5).

(Jakab és Pál apostol ellentéte?) Ezért ebben a vonatkozásban nem valami képzelt, üres és tétlen, vagy holt hitről beszélünk, hanem az élő és megelevenítő hitről, amely az által a Krisztus által lesz élő valósággá, aki maga az élet és megeleveníti azt, akit megragad. Nemcsak nevezzük ezt élő hitnek, hanem élő cselekedetek által annak is bizonyul. Nem mond ellent tehát ennek a mi tanításunknak az a Jakab apostol, aki arról az üres és holt hitről beszél, mellyel némelyek kérkedtek ugyan, pedig nem élt bennük hit által a Krisztus (Jak 2,14 skk). Ugyanő jelentette ki azt, hogy a cselekedetek igazítanak meg, de ezzel nem mondott ellent Pál apostolnak (különben el kellene őt vetnünk), hanem rámutatott arra, hogy Ábrahám cselekedetek által mutatta ki élő és megigazító hitét. Ezt teszi minden kegyes ember, aki mindamellett egyedül Krisztusban és nem a saját cselekedeteiben bízik. Mert egy másik helyen azt mondja Pál apostol: Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem. Nem törlöm le az Isten kegyelmét; mert ha törvény által van az igazság, tehát Krisztus ok nélkül halt meg stb. (Gal 2,20 sk.).

II. Helvét Hitvallás: XV. Fejezet:

 A hívők valóságos megigazulása - 1566

 

- Micsoda a mi Isten előtt való megigazulásunk?

- Az, hogy Krisztus érdeme és igazsága hit által nekünk tulajdoníttatik, s mi ezáltal a bűn terhétől, és a kárhozattól úgy megszabadulunk, mintha saját magunk cselekedtük volna mindazt, amit Krisztus cselekedett értünk.

Siderius János: Katechizmus (1597) 35. Kérdés - felelet

 

- Hogyan igazulunk meg?

- Kizárólag a Krisztus érdemében való igaz hit által. Mert mindez Isten kegyelméből van, nem a mi érdemünkből való jócselekedetekből.

Siderius János: Katechizmus (1597) 36. Kérdés - felelet

 

Isten előtt igaznak számítunk egyedül a mi Urunk és Megváltónk, a Jézus Krisztus érdeméért, amely hit által a miénk, és nem a mi cselekedeteinkért vagy érdemeinkért. Ezt az igazságot, melyet Isten kegyelméből és Krisztus érdeméért hit által mi magunkhoz ölelünk, Isten is elismeri és elfogadja, mint ami tökéletes és teljes megigazulásunkat.

Noha ez a megigazulás nekünk ingyen van, mégsem minden váltság nélkül a miénk. Isten megmutatta az Ő nagy irgalmát abban, hogy kiszabadított előbbi rabságunkból, anélkül, hogy tőlünk váltságdíjat vagy megjobbulást követelt volna; erre ugyanis képtelenek lettünk volna. És mivel hogy senki a világon nem volt képes arra, hogy a maga váltságának akármi kis részét is megfizesse, tetszett a mi mennyei Atyánknak, hogy az Ő végtelen irgalmából, minden mi érdemünk nélkül megszerezze számunkra az Ő Fiának legdrágább érdemét. Ezzel a mi váltságunkat teljesen megfizethette, a törvényt betölthette, és tökéletesen eleget tehetett az Ő igazságának. Így hát Krisztus az igazsága mindazoknak, akik igazán hisznek benne. Ő fizette meg érettünk a váltságdíjat az Ő halála által. Ő töltötte be érettünk a törvényt, az Ő életében, hogy benne és általa minden igaz keresztyén ember a törvény betöltője lehessen. Azt ugyani, amire gyengeségünk nem volt képes, Krisztus igazsága véghez vitte. Ily módon Isten igazsága és irgalma öleli egymást: mert az Isten kegyelme nem zárja ki Isten igazságát a mi megigazulásunk tekintetében, csupán az ember igazságát (azaz a mi cselekedeteinkét), hogy ne szolgálhasson mi megigazulásunk alapjaként.

Amikor azt mondjuk, hogy egyedül hit által igazulunk meg, nem állítjuk, hogy ez a megigazító hit nélkülözhetné az igaz megtérést, reménységet, szeretetet és az Isten félelmét (mert az ilyen hit halott, és meg nem igazíthat). Azt sem értjük alatta, hogy az a cselekedetünk, hogy hiszünk Krisztusban, és a bennünk levő hit, önmagában megigazítana, vagy kiérdemelné számunkra a megigazulást (mert ez azt jelentené, hogy valami bennünk levő dolognak érdeméért vagy ereje által tartanánk magunkat megváltottaknak). Ennek viszont az igazi értelme és jelentése az, hogy bár halljuk Isten szavát és elhisszük, és bár a hit, a reménység, a szeretet, a megtérés és az Isten félelme bennünk mind megvannak megannyi jócselekedettel együtt, mégis le kell mondanunk minden említett erényünkről – hitünk, reményünk, szeretetünk, valamint minden általunk elkövetett, elkövetendő vagy elkövethető jócselekedet – érdeméről. Ezek ugyanis mind túl erőtlen, tökéletlen és elégtelen dolgok ahhoz, hogy bűneink bocsánatát és a megigazulást nekünk megszerezzék, amiért is nekünk egyedül Isten irgalmában és az Ő legdrágább Fiának, a mi Megváltónknak, Üdvözítőnknek és Megigazítónknak, a Jézus Krisztusnak nevében kell bíznunk. Mindazonáltal mivel megigazulásunk dolgában a hit bennünket egyenesen Jézus Krisztushoz irányít, és mivel az Isten által adott hittel ragadjuk meg Isten irgalmának ígéretét és bűneink bocsánatát (amit semmi más erényünk vagy cselekedetünk el nem érhet), ezért mondja az Írás, hogy a hit cselekedetek nélkül igazít meg, az egyház régi atyái pedig hasonló céllal mondják, hogy egyedül a hit igazít meg.

A megigazító hit több, mint a keresztyén vallás tételeinek közönséges elhívése, és az isten Igéjének igazsága felől való általános meggyőződés: jelenti egyben az evangélium kegyelmes ígéreteinek sajátos alkalmazását is a saját lelkünk vigasztalására, ami által megragadjuk Krisztust, minden jótéteményével együtt; ugyanakkor azt az Istenbe vetett komoly bizodalmat is, hogy Ő irgalmas lesz irántunk az Ő egyetlen Fia érdeméért. Így hát az igazán hívő bizonyos lehet a hitnek bizonyossága által bűneink bocsánata és Krisztus által megszerzett örök üdvössége felől.

Az igaz, élő megigazító hit és az Isten megszentelő Lelke az újjászületett emberből sem végképpen, sem teljes mértékben ki nem hunyhat, és el nem tűnhet.

Ír Hitvallás (1615) A hit általi megigazulás (34-38)

 

- Mi a megigazulás?

- A megigazulás Isten ingyen kegyelmének egy cselekedete, amelyben megbocsátja minden bűnünket, igaznak fogad el bennünket kizárólag Krisztus nekünk tulajdonított igazságáért, melyet egyedül hit által nyerünk el.  (Ef 1,7; 2 Kor 5,21; Róm 5,19; Gal 2,16)

Westminsteri Kiskáté (1646) 33. Kérdés – felelet

 

- Mi az örökbefogadás?

- Az örökbefogadás Isten ingyen kegyelmének egy cselekedete, mely által Isten gyermekei közé számláltatunk és Isten gyermekeinek összes kiváltságában részesülünk.  (1Jn 3,1; Jn 1,12; Róm 8,17)

Westminsteri Kiskáté (1646) 34. Kérdés – felelet

 

1. Akiket Isten eredményesen elhív, azokat ingyen meg is igazítja, nem az igazságosság beléjük plántálása, hanem bűneik megbocsátása által, őket igazaknak tekintve és elfogadva. Nem azért, ami őbennük van, s nem is cselekedeteikért, hanem egyedül Krisztus érdeméért igazíttatnak meg. Nem a hit, az elhívés cselekedete vagy valamely más keresztyén engedelmességi tett tulajdoníttatik nékik igazságul, hanem Krisztus engedelmessége és elégtétele, és csak azoknak, akik Őt elfogadják, őbenne és igazságosságában hit által megnyugodnak. Ők nem rendelkeznek maguktól ezzel a hittel, Isten ajándéka ez.

2. A hit tehát, amely ekképpen fogadja Krisztust, és az ő igazságában megnyugszik, az egyetlen eszköze a megigazulásnak. A megigazítottban mégsem egyedül van jelen, hanem mindig társul hozzá az összes üdvösséges áldás. Ezért a hit nem halott, hanem a szeretett által munkálkodó hit.

3. Krisztus engedelmessége és halála által teljes mértékben elvette a megigazítottak vétkét. Ő érettük megfelelő, valódi és teljes engesztelést mutatott be az Atya igazságának. Mégis, mivel Őt az Atya önként szabadon adta érettük, engedelmességét és elégtételét önként fogadta el, helyettük és nem valamiért, ami bennük található; ezért az ő megigazulásuk egyedül ingyen kegyelemből van. A bűnösök megigazításában Isten célja, az ő igazságának és gazdag kegyelmének megdicsőítése.

4. Isten az öröktől fogva elrendelte, hogy megigazítja minden választottját. Az idők teljességében Krisztus meghalt bűneikért, és feltámadt megigazításukért. Mégsem igazulnak meg addig, amíg az arra rendelt időben a Szentlélek ténylegesen szívükre nem helyezi Krisztust.

            5. Isten továbbra is megbocsátja azok bűneit, akik megigazultak. Habár megigazulásuk állapotából soha ki nem eshetnek, de bűneik miatt szembesülhetnek Isten atyai nemtetszésével. Isten jelenlétének világosságát nem nyerik vissza addig, amíg meg nem alázzák magukat megvallva bűneiket, bocsánatért esedezve, megújítva hitüket és bűnbánatukat.

6. Az Ószövetségben a hívők megigazulása minden tekintetben ugyanolyan volt, mint az újszövetségi hívők megigazulása.

Westminsteri Hitvallás (1647): 11. Fejezet: A megigazulásról

 

1. A megigazultaknak, Isten kegyelmesen biztosítja, hogy egyetlen Fia, Jézus Krisztus érdeméért a fiúvá fogadás ajándékának részesei legyenek. Ezáltal Isten a saját gyermekei közé számlálja őket, élvezve e kapcsolat előjogait és kiváltságait: az Ő nevéről nevezik őket, az örökbefogadás Lelkét kapják, a kegyelmi trónus elé járulhatnak bátorsággal és kiálthatják: Abba, Atya. Mint Atya, Isten könyörül rajtuk, védelmezi, táplálja és feddi őket, azonban soha el nem vettetnek, mert elpecsételtettek a megváltás napjára, és örökölni fogják az ígéreteket az örökkévaló üdvösség örököseiként.

Westminsteri Hitvallás (1647): 12. Fejezet: A fiúvá fogadásról

 

- Milyen közösségük van a kegyelemben Krisztussal a láthatatlan egyház tagjainak?

- A láthatatlan egyház tagjainak közössége Krisztussal a kegyelemben azt jelenti, hogy részesülnek az ő közbenjárásának érdemében, a megigazulásukban, örökbefogadásukban, megszentelődésükben és minden másban, amely a vele való egységüket fejezi ki ebben az életben.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 69. Kérdés – Felelet

 

- Mi a megigazulás?

- A megigazulás Isten ingyen kegyelmének egy cselekedete a bűnösök felé, amelyben megbocsátja minden bűnüket, valamint igaznak tekinti és fogadja el személyüket. Nem azért, ami őbennük van, sem cselekedeteikért, hanem kizárólag Krisztus tökéletes engedelmességéért és teljes elégtételéért, amelyet Isten nekik tulajdonít és egyedül hit által nyerhetnek el.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 70. Kérdés – Felelet

 

- Mi módon lehet Isten ingyen kegyelmének egy cselekedete a megigazulás?

- Habár Krisztus, engedelmessége és halála által, Isten igazságosságának megfelelő, valóságos és teljes elégtételt szerzett azokért, akik megigazíttattak, mégis minthogy Isten ezt az elégtételt, amelyet tőlük is követelhetett volna, egy kezestől fogadja el, akiről ő maga gondoskodott, saját egyetlen Fia személyében, akinek igazságosságát nekik tulajdonította, és megigazulásukért semmit sem kívánt tőlük, csak hitet, amely szintén az ő ajándéka, így megigazulásuk ingyen kegyelemből van.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 71. Kérdés – Felelet

 

- Mi az örökbefogadás?

- Az örökbefogadás Isten ingyen kegyelmének egy cselekedete az ő egyetlen Fiában, Jézus Krisztusban és az ő érdeméért, amely által azok, akik megigazultak, Isten gyermekei közé számláltatnak. Az ő nevéről neveztetnek el és Fiának Lelke adatik nekik, atyai figyelme és gondoskodása alatt vannak, és részesülnek Isten gyermekeinek összes szabadságában és kiváltságában, öröklik az ígéreteket, és Krisztussal örököstársak lesznek a dicsőségben.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 74. Kérdés – Felelet