A világi dolgokról azt tanítják, hogy a törvényes világi intézmények Isten jó alkotásai. A keresztyéneknek szabad hivatalt viselniük, bíráskodniuk, császári és más, érvényben levő törvények szerint ítélkezniük, jogos halálos ítéleteket hozniuk, jogos háborút viselniük, katonáskodniuk, törvényes szerződést kötniük, saját tulajdonnal rendelkezniük, a hatóságok kívánságára esküt tenniük, házasodniuk és férjhez menniük.

Elítélik az anabaptistákat, akik eltiltják a keresztyéneket ilyen világi kötelességektől.

Elítélik azokat is, akik az evangéliumi tökéletességet nem az istenfélelemben és hitben, hanem a világi kötelességek elhagyásában keresik. Mert az evangélium a szív örökkévaló igazságát tanítja. Ezzel azonban nem forgatja fel az állami vagy a családi élet rendjét; nagyon is megköveteli, hogy azt Isten rendeléseként megtartsuk és a szeretetet ebben a rendben gyakoroljuk. A keresztyének tehát kötelesek felsőbbségeiknek és a törvényeknek engedelmeskedni, hacsak azt nem követelik tőlük, hogy bűnt kövessenek el; mert akkor inkább Istennek kell engedelmeskedniük, mint az embereknek. Csel 5,29.

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás (1530)

I. Rész: A fő hitcikkek: XVI. A világi dolgok

 

A 16. cikket ellenfeleink minden megjegyzés nélkül elfogadják, amelyben azt vallottuk, hogy a keresztyén embernek szabad hivatalt viselni, bíráskodni, császári, vagy más meglévő törvények szerint, jogosan háborút viselni, katonáskodni, jogosan szerződéseket kötni, vagyont birtokolni, a hatóság követelésére esküt tenni, házasságot kötni, s végül azt, hogy a törvényes polgári intézkedések Istennek jó alkotása és isteni intézmények, amelyekkel a keresztyén ember bízvást élhet.

Ezt az egész cikket a mieinknek irata, a "Krisztus országa és a világi ország közötti különbségről" eléggé hasznosan megvilágította, hogy a Krisztus országa szellemi ország, azaz a szívben Isten ismeretét, Isten félelmét és hitet, örökké való igazságosságot és örök életet kezdeményez, s ezek mellett a külvilági életre nézve megengedi, hogy bármely nemzetnek törvényes világi intézményeit, amelyek között élünk, használhassuk, amint megengedi, hogy orvosságot, építési módot ételt, italt, vagy a levegőt felhasználhassuk. Az evangélium nem hoz új törvényeket a polgári államról, hanem előírja, hogy engedelmeskedjünk a meglevő törvényeknek, akár pogányoktól, akár másoktól eredtek, és rendeli, hogy ezen engedelmességgel szeretetet gyakoroljunk. Karlstadt ugyanis eszelős volt, amikor Mózesnek törvénykezési törvényeit ránk akarta kényszeríteni.

Ezekről a kérdésekről a mieink azért írtak terjedelmesebben, mivel a szerzetesek sok veszedelmes tant hintettek el az egyházban. Evangéliumi intézménynek nevezték a vagyoni közösséget; azt állították, hogy tanácsos vagyonnal nem bírni, s bosszút nem állani. Ezek a tanok nagyon elhomályosítják az evangéliumot és a szellemi országot, és veszedelmesek a közügyekre. Az evangélium nem bontja szét a közigazgatási vagy gazdasági rendet, sőt inkább helyesli azt, s nem csupán büntetés, hanem a lelkiismeret miatt is rendeli, hogy annak mint isteni intézménynek, engedelmeskedjünk.

A hitehagyó (apostata) Julianus, Celsus és sokan mások azt lobbantották a keresztyéneknek szemére, hogy az evangélium szétrobbantja az államokat, mivel tiltja a bosszút, és mert másféle olyan dolgokat is tanít, amelyek nemigen illenek bele a polgári társadalomba. S e kérdések szerfelett igénybe vették Órigenész, Nazianzi Gergelyt és másokat, holott nagyon könnyen magyarázhatók, ha tudjuk, hogy az evangélium nem hoz törvényeket a polgári államról, hanem hogy az bűnbocsánat és örök élet kezdeményezője a hívők szívében. Egyébként pedig nemcsak helyesli a külső kormányzati rendet hanem még alá is rendel minket nekik, amint szükségszerűleg alá vagyunk rendelve az idők törvényeinek, a tél és nyár változásainak, melyeket szintén az Isten rendelt. Az evangélium tiltja a magánbosszúállást, és Krisztus ezt azzal a szándékkal vési be annyiszor a szívekbe, hogy az apostolok ne jöjjenek arra a gondolatra, hogy az uralkodást el kell venniük azoktól, akik annak birtokában vannak, miként a zsidók álmodoztak a messiási országról, hanem hogy tudják, miszerint nekik a szellemi országról kell tanítaniuk az embereket, s nem szabad megváltoztatniuk a polgári államot. Ennélfogva a magánbosszút nem tanáccsal, hanem parancsolattal tiltja (Mt 5,39; Róm 12,19). A nyilvánosat, melyet a hatóság kötelességszerűleg teljesít, nemcsak hogy tanácsolja, hanem rendeli is, s Pál szerint ez isteni mű (Róm 13,1 sköv.). A nyilvános bosszúállásnak (igazságszolgáltatás) fajtái: ítéletek, testi büntetések, háborúk, katonáskodás stb. Való igaz, hogy ezen dolgokról sok író tévesen ítélt azért, mivel abban a tévedésben éltek, hogy az evangélium valami új, külső és szerzetesi rendszerben áll, és nem látták be, hogy az evangélium a szíveknek örökkévaló igazságosságot hoz, külsőleg azonban meghagyja a polgári államot.

Az is nagyon esztelen nézet, hogy a keresztény tökéletesség abban áll, hogy nem rendelkezünk tulajdonnal. Mert a keresztyén tökéletesség nem a polgári intézmények megvetésében keresendő, hanem a szívnek érzelmeiben, Istennek nagy félelmében, nagy hitben, aminthogy Ábrahám, Dávid, Dániel nagy gazdagságuk mellett és uralkodásukban nem kevésbé voltak tökéletesek, mint bármely remete.

De a szerzetesek ezzel a külső képmutatással annyira elvakították az emberek szemeit, hogy azok nem látták meg, milyen dolgokban áll a valódi tökéletesség. Minő dicséretekkel halmozták el a vagyonközösséget, mint evangéliumi tant! De ezen dicséretek a legnagyobb veszélyt rejtik magukban, különösen azért, mivel nagyon eltérnek a Szentírástól. A Szentírás ugyanis nem parancsolja, hogy közös legyen a vagyon, hanem midőn a tízparancsolat egyike (2Móz 20,15) azt mondja: "ne lopj!" – akkor különbséget tesz a tulajdonban, és azt rendeli, hogy mindenki tartsa meg, ami övé. Wycleff a maga hevességében túlment a kellő határon, amidőn tagadta, hogy a papoknak szabad tulajdonnal bírni. Végtelen fejtegetések léteznek a szerződésekről, amelyeknek a jó lelkiismeretűek sohasem tehetnek eleget, hacsak nem ismerik azt a szabályt, amely szerint a keresztyén embernek jogában áll a polgári intézményeket és törvényeket használni. Ez a szabály védelmezi a lelkiismeretet, mivel azt tanítja, hogy a szerződések addig vannak Istentől megengedve, ameddig őket a hatóság, vagy törvények helyeslik.

Az állami életről szóló ezen egész hitcikket a mieink annyira megvilágították, hogy a legtöbb derék ember, akik állami szolgálatban vagy közügyekben vannak elfoglalva, beismerte, mennyire vigasztaló volt az rájuk nézve, amennyiben ezelőtt a szerzetesi tanok által meggyötörve kételkedtek abban, hogy vajon az evangélium ezeket a polgári hivatalokat és állásokat megengedi-e. Mi ezeket azért említettük fel, hogy a kívülállók is lássák, hogy mi az általunk követett tannal nem megingatjuk, hanem sokkal inkább megerősítjük a hatóságnak tekintélyét és mindennemű polgári intézményeknek méltóságát, amely dolgoknak nagy jelentőségét előbb együgyű szerzetesi nézetek csudálatos módon elhomályosították. Ők ugyanis jóval többre becsülték a szenteskedő szegénységet és alázatosságot, mint a nyilvános köz- és családi életet, dacára annak, hogy ezek Isten parancsolatán alapulnak, ama plátói vagyonközösség pedig nem.

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás Apológiája (1531)

XVI. cikk.  A világi hatalomról

 

Isten a felsőbbségre, az Ő szolgájára is rábízta, a kardot és a legfőbb külső hatalmat, hogy védje a jókat, s bosszút álljon és megbüntesse a gonoszokat (Róm 13, 1-4; 1Pt 2,13-17). Ez a tiszt a pogány felsőbbségre kezdettől fogva rá volt bízva, mennyivel inkább rá van ez bízva a keresztyén felsőbbségre, Isten igazi helytartóira. Ezért minden keresztyén felsőbbségnek, akik közzé mi is szeretnénk tartozni, arra kell fordítania minden lehetőségét, hogy alattvalói között Isten neve meg legyen szentelve, az Ő hatalma növekedjen, és a vétkek valóságos kiirtásával, az ő akarata szerint éljenek.

Bázeli Hitvallás (1534): 8. A felsőbbségről

 

… És hogy a felsőbbség nem lehet keresztyén. A felsőbbség igazán csak akkor felsőbbség, ha valóban keresztyén. S minden más tévtanításaikkal együtt, amelyek Jézus Krisztus tiszta és egészséges tanításával szemben állnak, nemcsak hogy nem fogadjuk el, hanem mint szörnyűséget és istenkáromlást elvetjük.

Bázeli Hitvallás (1534): 12. Az újrakeresztelők tévedései ellen

 

Mivel minden hatalom és felsőbbség Istentől van, ezért annak legmagasztosabb és legfőbb tiszte, ha nem akar zsarnokká válni,

• hogy óvja és pártolja Isten igaz tiszteletét és a helyes istentiszteletet, azzal, hogy fenyít és kipusztít mindenféle istenkáromlást,
• lehetséges buzgalmát arra fordítja, hogy segítse és végrehajtsa azt, amit az egyház szolgája és az evangélium hirdetője Isten igéjéből tanít és elébe terjeszt.

Ahhoz viszont, hogy az ilyen vallás, és az igaz istentisztelet és az erényesség kialakuljon és növekedjen, a felsőbbségnek minden igyekezetét különösen arra kell fordítania,

• hogy Isten tiszta igéjét a gyülekezetnek hűségesen hirdessék, és abból senki ne legyen kirekesztve,
• hogy az iskolák jól szervezettek legyenek, az egész polgárság jól képzett, gondosan tanított és fegyelmezett legyen,
• hogy nagy gondot fordítsanak az egyház szolgáira és a szegényekre az egyházban, hogy azok szükségei méltányosság szerint és illendően el legyenek látva, mert erre kell hogy szolgáljanak az egyház javai.

Továbbá kötelessége a felsőbbségnek

• méltányos, isteni törvények szerint kormányoznia a népet,
• az igazságszolgáltatást és a jogot megtartania és alkalmaznia,
• az általános békét és a jólétet fenntartania, a közjót védeni és óvni,
• a gonosztevőket vétkeik mibenléte szerint vagyonukban, testükben, életükben – ahogy méltányos – megbüntetni.

És, ha ezt teszi, Istenét, az Urat szolgálja, amint az kötelessége. 

Az ilyen felsőbbségnek, aminkkel Krisztusban szabadon rendelkezünk, testünkkel, vagyonunkkal és javainkkal engedelmesnek és szolgálatkésznek kell lennünk; s szívből jövő szeretetet és hitből fakadó alázatot kell tanúsítanunk, hűséggel és tisztelettel szükséges viseltetni iránta; mindaddig, amíg nyilvánvalóan nem szegül szembe Azzal, aki miatt tiszteljük és engedelmeskedünk neki.

I. Helvét Hitvallás (1536): 27. A világi felsőbbségről

 

Szent célért és Isten helyes rendelése szerint éppúgy uralkodnak és vezetnek minket az elöljárók és a feljebbvalók, mint a királyok és a hercegek. Az utóbbiakhoz hasonlóan kötelességüket teljesítve ők is Istent szolgálják, és keresztyén hivatást töltenek be, egyrészt védelmezik az elesetteket és ártatlanokat, másrészt jóváteszik és megbüntetik a romlott emberek gonoszságát, ezért megbecsülést, tiszteletet, engedelmességet és alázatot érdemelnek tőlünk, meg kell tartanunk parancsolataikat, viselnünk kell a tőlük kapott terheket úgy, hogy Isten előtt ne vétkezzünk. Tehát Isten helytartóinak kell őket tartanunk, akiknek nem szabad ellenszegülnünk, mert az Istennek való ellenszegülés lenne, szolgálatukra pedig úgy kell tekintenünk, mint Isten rájuk bízott szent küldetésére, hogy minket kormányozzanak és irányítsanak. Ezzel azt valljuk, hogy minden keresztyénnek kötelessége, hogy imádkozzon Istenhez hazája elöljárói és uralkodói boldogulásáért, hogy betartsa mindazokat a törvényeket és szabályokat, melyek nem ellentétesek Isten parancsolataival, hogy tegyen a közösség javáért, nyugalmáért, hasznáért, hogy igyekezzen biztosítani az elöljáróknak kijáró tiszteletet és a nép nyugalmát, hogy ne áskálódjon, ne szítson zavargást, viszályt. Sőt, kijelentjük, hogy mindazok, akik hűtlenek elöljáróikhoz, és nem viselik szívükön a közjót abban az országban, ahol élnek, ezzel Istenhez való hűtlenségüket mutatják.

Fárel Vilmos – Kálvin János:

 Genfi Hitvallás (1536)

21. A felsőbbség

 

Hisszük: Isten akarata, hogy a világot törvények és rendfenntartók segítségével kormányozzák, mégpedig azért, hogy legyen némi gyeplő visszafogni annak rendetlen féktelenkedését. Továbbá, hogy - örökösödési jog vagy egyéb alapján - Isten rendeléséből vannak a királyságok, respublikák és minden más fejedelemségek, ugyanúgy bármi, ami a jogálláshoz tartozik, és Isten azt akarja, hogy őt ismerjük el ezek szerzőjeként; ezért adott kardot a hatóság kezébe, hogy fékezze Isten parancsainak nem csupán a második, hanem az első táblája ellen elkövetett bűnöket is. Istenre való tekintettel szükséges tehát, hogy ne csupán elviseljük a fölöttünk állók uralmát, hanem teljes tisztelettel és megbecsüléssel viseltes­sünk irántuk, Isten helytartóiként és tisztjeiként te­kintve őket, mint akiket ő rendelt jogos és szent megbízatás gyakorlására.

2Móz 18,20-21; Mt 17,24-27; Róm 13,1-7; 1Pt 2,13-14; 1Tim 2,2.

La Rochelle-i Hitvallás (Confessio Gallicana 1559) (39.)

 

Úgy véljük tehát, hogy engedelmeskedni kell törvényeiknek és rendelkezéseiknek, fizetni kell az illetményeket, adót és egyéb járandóságot, valamint őszinte és jó lélekkel hordozni az alávetettség igáját, még akkor is, ha amazok hűtlenül sáfárkodnak, tudva, hogy Isten felséges országa sértetlenül megmarad. Ezért megvetjük azokat, akik el akarjak utasítani a felsőbbséget, szorgalmazzák a vagyonközösséget, és fel akarják borítani a jogrendet.

Mt 17,24; ApCsel 4,17-19.

La Rochelle-i Hitvallás (Confessio Gallicana 1559) (40.)

 

Valljuk és elismerjük, hogy a különböző birodalmakat, királyságokat, fejedelemségeket és városokat Isten rendelte; ezek hatalma és tekintélye - a császároké a császárságban, a királyoké a királyságban, a hercege­ké és fejedelmeké a fejedelemségben, egyéb hatósá­goké a szabad városokban - Isten szent rendeléséből van, az ő dicsőségének megmutatására és az emberek saját hasznára és jólétére. Aki azért el akarja venni, vagy meg akarja zavarni a régóta fennálló polgári rend egész státusát, az szerintünk nemcsak az emberiség­nek ellensége, hanem Isten kijelentett akarata ellen is gonoszul harcol.

Továbbá valljuk és elismerjük, hogy a hatalom­mal felruházott személyeket szeretnünk, tisztelnünk, félnünk és nagy elismeréssel becsülnünk kell; ők ugyanis Isten helytartói, akiknek tanácsában maga Is­ten ül és bíráskodik (még a bírák és fejedelmek felett is) a kardot Isten adta az ő kezükbe, a jóknak dicsé­retére és védelmére, a nyilvános gonosztevőknek megbüntetésére. Kijelentjük ezenfelül, hogy a kirá­lyok, fejedelmek, uralkodók és hatóságok legfőbb fel­adata a vallás megőrzése és megtisztítása. Ilyenképpen nemcsak a polgári rend, hanem az igaz vallás fenn­tartására is rendeltettek, hogy szorítsanak vissza min­den bálványimádást és babonaságot, amint ezt ne­künk Dávid, Jozafát, Ezékiás, Jósiás és más, ezen dol­gokban dicséretes buzgóságot tanúsító királyok ese­te mutatja.

Azért hát valljuk, hogy aki a felsőbb hatóságoknak ellene áll, vagy dolgukba avatkozik, Isten rendelésé­nek áll ellene, és ártatlan nem lehet. Továbbá kijelent­jük, hogy aki megtagadja tőlük a segítséget, a tanácsot vagy támogatást - amennyiben a fejedelmek és uralkodók a maguk hivatalát híven és éberen gyako­roljak -, az Istentől tagadja meg a segítséget, a támogatást és tanácsot, aki a maga helytartói által mind­ezeket megköveteli.

Skót Hitvallás (1560) 24. cikkely: A polgári hatóság

 

Hisszük, hogy a mi kegyes Istenünk, az emberi nem­zetség romlottsága miatt királyokat, fejedelmeket és világi hatalmat rendelt, és azt akarta, hogy a világot törvényekkel és egyfajta közigazgatással kormányoz­zák az emberek közti zűrzavar megfékezésére, és hogy az emberek között minden helyes rendben történjék. Azért adatott kard a világi hatalom kezébe, hogy a vétkezőket megbüntesse, a jókat pedig megvédel­mezze. Nemcsak az a tisztük, hogy a közösségre gon­dot viseljenek és éberen őrködjenek, hogy a közigaz­gatás megmaradjon, hanem az is, hogy védelmezzék a lelkipásztori szolgálatot, távol tartsanak és megaka­dályozzanak mindenféle bálványimádást és hamis is­tentiszteletet, az Antikrisztus hatalmát lerombolják, a Krisztust pedig terjesszék és azon igyekezzenek, hogy az Evangélium Igéjét mindenütt hirdessék, hogy - így mindenki tisztelje és imádja Istent, amint azt Igé­jében megparancsolta. Továbbá mindenkinek alá kell rendelnie magát a hatalmasságoknak, bármilyen ren­dű; állapotú és rangú is legyen, fizetnie kell az adót, tiszteletet és megbecsülést kell irántuk tanúsítania, mindenben, ami nem ellenkezik Isten Igéjével, enge­delmeskedniük kell, imádságban könyörögvén éret­tük, hogy Isten irányítsa és kormányozza őket min­den cselekedetükben, hogy békés és nyugodt életet élhessünk kegyességben és tisztességben. Ezért el­ítéljük az anabaptistákat és megvetjük a többi láza­dót és általában mindazokat, akik elutasítják a Fejedelemségeket és a világi hatalmat, kiforgatják az igaz­ságot, vagyonközösséget vezetnek be, és feldúlják a rendet, amelyet Isten szabott meg az emberek között.

Belga Hitvallás (1561)

36. cikkely: A világi hatalom

 

Őfelségének, a királynőnek a legfőbb hatalom a kezében van Anglia és mások földjén, annak összes vagyonán, függetlenül attól, hogy azok egyháziak vagy magán kézben lévők, minden hozzá tartozik, és nem lehet idegen hatalom törvénykezése alatt.

Ahol felhatalmazzuk Őfelségét a legfőbb hatalommal, amely címmel, mi tudjuk, hogy megsértünk némely becsületsértő népeket, mi nem adunk hatlmat sem igehirdetésre sem szentségek kiszolgáltatására, amelyet királynőnk Elizabeth szintén egyértelműen kijelentett, csak azon kiváltságokat, amelyeket úgy látunk, hogy mindig is megadatott minden istenfélő uralkodónak, Isten által a Szentírásban. Ezek szerint ők irányítanak és uralkodnak minden vagyon felett, amelyeket Isten nekik adott, rájuk bízott, akár ideiglenesen is, amelyet megóv a kardtól, az ellenállóktól és a gonoszoktól.

A római püspöknek nincs hatalma az Angol Birodalomban. A világi törvények halállal büntetik azokat a keresztyén embereket, akik szörnyű, súlyos bűnöket követnek el. A keresztyén embereknek elöljáróik utasítására kötelező fegyvert fogni, és a háborúban szolgálni.

Az Anglikán Egyház 39 Cikkelye (1562): 37. A világi felsőbbségről

 

(A felsőbbség Istentől van.) Mindenféle felsőbbséget maga Isten rendelt az emberi nem békességére és nyugalmára, mégpedig úgy, hogy e világon az első helyet foglalja el. Ha ez a felsőbbség ellensége az egyháznak, sok mindenben akadályozhatja és háborgathatja, ha azonban barátja, sőt tagja az egyháznak, akkor igen hasznos és kiváló tagja annak, mert igen sokat használhat neki és nagyon hathatósan segítheti.

(A felsőbbség tiszte.) A felsőbbség legfontosabb kötelessége a békéről és a köznyugalomról gondoskodni és azt fenntartani. Ezt bizonyosan sohasem végezheti sikeresebben, mint akkor, ha igazán istenfélő és vallásos azaz ha az Úr ószövetségi népe kegyes életű királyainak és fejedelmeinek példájára az igazság hirdetését és az igaz hitet előmozdítja, mindenféle hazugságot és babonát kiirt mindenféle istentelenséggel és bálványimádással együtt és védelmezi Isten egyházát. Általában azt tanítjuk, hogy az egyházról való gondoskodás elsősorban dolga az istenfélő felsőbbségnek. Tartsa tehát a kezében Isten igéjét és gondoskodjék róla, hogy ezzel ellentétes dolgot senki ne tanítson. Továbbá jó és Isten igéjéhez szabott törvényekkel kormányozza az Istentől reábízott népet és tartsa meg fegyelemben, kötelességében és engedelmességben. Igazságos bíráskodással törvénykezzék: ne legyen személyválogató, se ajándékot ne fogadjon el, az özvegyeket, árvákat és bajban levőket oltalmazza, a gonosztevőket, csalókat és erőszakosokat tartsa féken, sőt irtsa ki; mert nem hiába kapta Istentől a fegyvert (Róm 13,4). Forgassa tehát Istennek ezt a kardját minden gonosztevő, pártütő, rabló vagy gyilkos, jogtipró, istenkáromló, hamisan esküvő és minden olyan ember ellen, akit Isten parancsa értelmében meg kell büntetni, vagy éppen meg is kell ölni. Fékezze meg a javíthatatlan eretnekeket is (ha igazán eretnekek), akik nem szűnnek meg Isten szent felségét káromolni és az Ő anyaszentegyházát háborgatni, sőt tönkretenni. (A háború.) Ha pedig szükséges volna háborúval is megoltalmazni a nép javát, Isten nevében kezdjen háborút, de csak akkor, ha előbb minden lehető módon kereste a békét és ha a maga népét csak háborúval mentheti meg. És míg ezt hitből teszi a felsőbbség, ezekkel a cselekedeteivel, mint igazán jó cselekedetekkel, Istennek szolgál és az Úr áldása van vele. Elítéljük az anabaptistákat, akik egyfelől tagadják, hogy a keresztyén ember közhivatalt viselhet, másfelől tagadják, hogy a felsőbbség bárkit is jogosan kivégeztethet, vagy háborút viselhet, vagy hogy a felsőbbség előtt esküt kell tenni stb.

(Az alattvalók kötelessége.) Mert miképpen Isten népe javát a felsőbbség által akarja munkálni, akit a világnak atyául adott, úgy azt parancsolja, hogy minden alattvaló ismerje fel a felsőbbségben Istennek ezt a jótéteményét. Tiszteljék tehát és becsüljék a felsőbbséget mint Isten szolgáját, szeressék, járjanak kedvében és imádkozzanak érte, mint atyjukért, továbbá engedelmeskedjenek  minden jogos és méltányos rendelkezésének. Végül pedig fizessék hűségesen és szívesen a vámokat és adókat és más ilyen természetű szolgáltatásokat. És ha a közjó vagy a haza érdeke és az igazságosság úgy kívánja, hogy a felsőbbség kényszerűségből háborút indítson, tegyék le életüket és ontsák ki vérüket, mégpedig Isten nevében szívesen, bátran és jókedvvel a közjóért és a felsőbbségért. Azért aki ellene támad a felsőbbségnek, Isten súlyos haragját vonja magára. (Szekták és pártütések.) Elítéljük tehát a felsőbbség minden megvetőjét, a lázadókat, az állam ellenségeit és a pártütő semmirekellőket, egyszóval mindazokat, akik akár nyíltan, akár alattomban kibújnak előírt kötelességeik alól. Kérjük a mi kegyelmes mennyei Atyánkat Istenünket, áldja meg a nép vezetőit, minket is és egész népét a mi Urunk és egyetlen Megváltónk, a Jézus Krisztus által, akinek legyen dicséret, dicsőség és hálaadás örökkön örökké. Ámen.

II. Helvét Hitvallás (1566): XXX. fejezet: A világi felsőbbség

 

Isten után a Király Őfelségének van, saját birodalma és királysága határain belül, legfőbb hatalma mindenféle személy felett, bármely egyházi, vagy polgári rend tagja is legyen az. Ezt a hatalmat nem gyakorolja, és nem is gyakorolhatja egyetlen más felsőbbség sem.

Valljuk, hogy az említett birodalmakban és királyságokban minden esetben egyházi, és mulandó dolgokban egyaránt, minden rend felett a legfőbb kormányzás a Király Őfelségét illeti meg. Nem adjuk át ezzel neki az Ige és a sákramentumok szolgálatát, sem a kulcsok hatalmát, csupán azt az előjogot, mellyel látásunk szerint Isten maga is felruházott a Szentírásban minden istenfélő fejedelmet; tudniillik, hogy megbízatásának megfelelően minden Istentől való- egyházi vagy polgári- rend és rang felett, azok hivatali kötelessége felől rendelkezzék, az ellenkezőket és a gonosztevőket pedig a kard hatalmával visszaszorítsa.

A pápának sem önmagától, sem az egyház vagy római püspökség tekintélyéből fakadóan, sem más egyéb módon szerzett hatalma, és felhatalmazása nincs arra, hogy a király hatalmából elmozdítsa, vagy bármely birtokától megfossza. Sem arra, hogy más fejedelmet arra hatalmazzon fel, hogy országát megszállja, vagy őt személyében zaklassa. Sem arra, hogy az alattvalók bármelyikét is felmentse az Őfelsége iránti hűség és engedelmesség alól; sem, hogy valakinek megengedje, vagy hagyja, hogy fegyvert ragadjon, zendülést támasszon, az ő királyi személyét, méltóságát vagy kormányát, vagy Őfelsége birodalmának egyetlen alattvalóját, is bántalmazza, vagy megsértse.

Istentelen dolog azt tanítani, hogy a pápa által kiközösített, vagy címüktől megfosztott fejedelmeket alattvalóik, vagy bárki mások elűzhetik, vagy meggyilkolhatják.

A birodalom törvényei szörnyű és fájdalmas bűntettek esetében halálbüntetést szabhatnak ki keresztyén emberekre.

A polgári hatóságok parancsára a keresztyén férfiak törvényesen fognak fegyvert és vesznek részt igazságos háborúkban.

Ír Hitvallás (1615) A polgári hatóságok (57-62)

 

1. Isten a világ legfőbb Ura és Királya, uralma alá és az emberek fölé rendelte a világi hatóságokat saját dicsőségére és a köz javára. E célból Isten a kard hatalmával fegyverezte fel őket a jók védelmére és bátorítására, és mindazok megbüntetésére, akik gonoszt cselekszenek.

2. A keresztyéneknek megengedett, hogy amikor meghívást nyernek egy nyilvános tisztségre, azt vállalják és betöltsék. Tisztségük ellátásában elsősorban a kegyességet, az igazságosságot és a békességet kell fenntartaniuk, ki-ki saját hazája üdvös törvényeinek megfelelően. Ilyen okból ők most az Újszövetség szerint, igazságos és szükséges esetekben törvényesen hadat is viselhetnek.

3. A világi hatóságok nem sajátíthatják ki maguknak az Ige hirdetését, a sákramentumok kiosztását, sem a mennyország kulcsainak hatalmát[1]. Mégis fel vannak hatalmazva és az a kötelességük, hogy biztosítsák a rendet, hogy az egyházban az egység és a béke megőriztessék, hogy Isten igazsága tiszta és sértetlen maradjon, az istenkáromlást és eretnekséget elfojtsák, hogy mindenféle istentiszteletet és fegyelmet érintő romlást és visszaélést elhárítsanak vagy helyrehozzanak, és legyenek Isten rendelései helyesen megállapítva, alkalmazva és megtartva. Hogy mindezeket jobban megvalósíthassa, hatalma van zsinatokat összehívni, azokon megjelenni, és gondoskodni arról, hogy Isten akarata szerint való legyen mindaz, amit azokon tárgyalnak.

4. Az embereknek kötelességük imádkozni az ilyen tisztségben levőkért, őket tisztelniük, nekik adót vagy más járadékot fizetniük, törvényes parancsolataiknak engedelmeskedniük, hatalmuknak pedig alá kell vetniük magukat lelkiismeretük kedvéért. A tisztségviselők igazságos és törvényes hatalmát, beleértve az egyházi hatóságokat is, sem ezek hitetlensége, sem ezek közömbössége a vallás iránt nem érvényteleníti, és nem is mentesíti az embereket a nekik való engedelmességtől.

Még kevésbé van a pápának hatalma vagy illetékessége a világi hatóságok hatásköre vagy emberei fölött, és nem foszthatja meg őket hatáskörüktől vagy életüktől, sem eretnekség vádjával, sem bármely más indokból.

Westminsteri Hitvallás (1647): 23. Fejezet: A világi hatóságokról