1. Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: "Térjetek meg!" - azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen (Mt 4,17).

2. Ezt az igét nem vonatkoztathatjuk a bűnbánat szentségi gyakorlására, azaz a bűnvallásra és a jóvátételre, ami a papok közreműködésével történik…

12. Régente az egyház által meghatározott büntetéseket nem a feloldozás után, hanem a feloldozást megelőzően szabták ki, hogy ezzel próbára tegyék a töredelem őszinte voltát…

33. Nagyon kell óvakodnunk azoktól, akik azt mondják, hogy a pápának azok az elengedései (azaz búcsúi) Istennek ama fölbecsülhetetlen ajándéka, amely által rendbe jön az ember dolga Istennel.

34. Ugyanis a búcsúnak ez a kegyelme csak a bűnbánat szentségével (és) ember által kiszabott jóvátevő bűnhődésre vonatkozik.

35. Nem keresztyénséget prédikálnak, akik azt tanítják, hogy aki lelkeket akar kiváltani vagy gyónási kiváltságot vásárolni, annak nincs szüksége töredelemre.

36. Minden igazán szívén talált keresztyén részesül a bűnhődésnek és a vétkességnek teljes elengedésében búcsúcédula nélkül is.

Luther Márton: 95 tétel (1517): 1-2; 12; 33-36.

 

Egyedül Isten bocsátja meg a bűnt, egyedül az Ő Fia, a mi Urunk Jézus Krisztus által.

Aki a bűnbocsátást teremtménynek tulajdonítja elvonja Istentől a tisztességet és annak adja, aki nem Isten. Ez valóságos bálványozás.

Annálfogva a gyónás, amely a pap, vagy a felebarátunk előtt történik, nem tekinthető bűnbocsánatnak, hanem tanácskérésnek.

A kiszabott bűnbánati cselekmények, kivéve az egyházi fegyelmet, emberi hagyományból származnak, nem törlik el a bűnt, csupán másoknak az elrettentésére szabják ki azokat.

Krisztus hordozta a mi fájdalmainkat és terhünket. Aki hát a bűnbánati cselekményeknek tulajdonítja azt, ami egyedül Krisztusé, téved és szidalmazza az Istent.

Aki a megtérő ember bármely bűnének megbocsátását megtagadná, az nem Istennek, sem nem Péternek, hanem az ördögnek helyettese volna.

Aki némely bűn csakis pénzért bocsát meg, az Simonnak és Bálámnak társa és voltaképpen az ördög követe.

Zwingli Ulrik: 67 tétel (1523): L-LVI. Tétel

 

ÍGY TANÍTSUK GYÓNNI AZ EGYSZERŰ EMBEREKET!

Mi a gyónás? - Felelet:

A gyónásnak két része van: az egyik az, hogy megvalljuk bűneinket, a másik az, hogy a feloldozást vagy bűnbocsánatot úgy fogadjuk a gyóntatótól, mint Istentől magától, tehát semmiképpen ne kételkedjünk, sőt erősen higgyük, hogy bűneinket ez által Isten is megbocsátotta a mennyben.

Milyen bűnöket kell meggyónnunk?

Isten előtt minden bűnben vétkesnek kell magunkat vallanunk,még azokban is, amelyekről nem tudunk. Ezt tesszük a Miatyánkban is. De a gyóntató előtt csak azokat a bűnöket kell megvallanunk, amelyekről tudunk, és amelyek terhelik lelkünket.

Melyek ezek?

Vizsgáld meg életedet a Tízparancsolat alapján, aszerint, amint atya, anya, fiú, leány, gazda, gazdaasszony, cseléd vagy, hogy nem voltál-e engedetlen, hűtlen, rest, nem bántottál-e meg valakit szóval vagy tettel, nem loptál, nem mulasztottál, nem hanyagoltál-e el valamit, és nem okoztál-e kárt valakinek?

Kérlek, foglald össze röviden, hogyan kell gyónni!

Így szólj a gyóntatóhoz:"Kedves Tisztelendő Uram! Kérem, hallgassa meg gyónásomat és hirdesse nekem a bűnbocsánatot Isten nevében."
"Mondd csak!"

"Én, szegény bűnös ember Isten előtt minden bűnben vétkesnek vallom magamat, de előtted külön is vallom, hogy szolga, szolgáló stb. vagyok. Sajnos azonban nem szolgáltam híven gazdámat, mert ebben és ebben nem teljesítettem parancsaikat, megharagítottam és káromkodásra ingereltem őket, teendőimet elhanyagoltam, és ezzel kárt okoztam. Szemérmetlenül beszéltem és cselekedtem, társaimmal veszekedtem, gazdaasszonyom ellen zúgolódtam és káromkodtam stb. Mindezt bánom, és kegyelemért esedezem; igyekszem megjavulni."
A gazda és a gazdaasszony így szóljon:

"Külön is vallom előtted, hogy gyermekeimet, házam népét, hitvestársamat nem neveltem Isten dicsőítésére. Káromkodtam, durva beszédekkel és cselekedetekkel rossz példát mutattam; szomszédomnak kárt okoztam, rossz hírét költöttem, áron felül adtam el, hamis és rosszul mért árut adtam." És ehhez hasonlóan vallja meg mindazt, amit Isten parancsolatai és életének rendje ellen vétett.
Aki pedig úgy érzi, hogy ilyen vagy ennél nagyobb bűnök nem terhelik, az ne töprengjen, ne keressen és ne találjon ki bűnöket, és ne tegye ezzel a gyónást gyötrelemmé. Mondd el azt az egy-két dolgot, amiről tudsz, például: "Külön is vallom, hogy egyszer káromkodtam. Egyszer illetlen szavakat is használtam, egyszer ezt vagy azt elmulasztottam" stb. Ezzel érd be!
Ha pedig egyáltalában semmire sem emlékszel - ami aligha lehetséges -, akkor ne is mondj semmi különöset, hanem fogadd a bűnbocsánatot az általános gyónásra, amelyet Isten előtt teszel a gyóntató jelenlétében.

Erre ezt mondja a gyóntató:

"Isten legyen hozzád irgalmas, és erősítse meg hitedet! Ámen."

Azután:
"Hiszed-e, hogy az én bűnbocsánatom az Isten bűnbocsánata?"

Felelet:
"Hiszem, kedves Uram."

Erre mondja az:

"Legyen neked a te hited szerint. Én pedig Jézus Krisztus URUNK rendelkezése szerint megbocsátom bűneidet az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Menj el békével!"

Akinek lelkiismerete pedig nagyon meg van terhelve, vagy bánata és lelki tusakodása van, azt a gyóntatóatya majd más igékkel is bizonyára meg tudja vigasztalni és hitre indítani. Ez csak általános példa gyónásra az egyszerű híveknek.

Luther Márton: Kis Káté (1529)

 

Rövid buzdítás gyónásra.

A gyónásról mindig azt tanítottuk, hogy legyen szabad. Érjen véget a pápa zsarnoksága, hogy mindnyájan megmeneküljünk igájából és megszabaduljunk a keresztyénségre rakott elviselhetetlen tehertől és nyomástól. Mert valamennyien kipróbáltuk, hogy idáig az volt a legnehezebb, hogy halálos bűnnek terhe alatt kényszerítettek mindenkit gyónáshoz. Azonfelül annyira megterhelték a gyónást és a bűnök véget nem érő elősorolásával annyira gyötörték a lelkiismereteket, hogy senki sem bírt tisztára rendbe jönni gyónásával. A leginkább égbekiáltó pedig az volt, hogy senki sem tanította, de nem is tudta, hogy mi a gyónás, vagy hogy milyen hasznos és vigasztaló. Ehelyett csupa aggodalmat és válogatott kínzást csináltak belőle, amin keresztül kellett menni, pedig ennél jobban semmitől sem irtózott az ember. Ettől a háromtól most megmenekedtünk, és elértük, hogy a gyónást nem kényszerítésből, nem is félelemből kell végeznünk; minden bűnünk hajszálnyi pontos elősorolásával sem kínoztatunk, s hozzá az az előnyünk is megvan, hogy tudjuk, miként éljünk vele üdvösségesen, lelkiismeretünk vigasztalására és erősítésére.

Ehhez azonban mindenki ért, és sajnos, túl jól megtanulták, hogy azt csinálnak, amit akarnak, s a szabadságot úgy alkalmazzák, mintha egyáltalán nem kellene, vagy tilos lenne gyónni. Mert hamar kaptak azon, ami egyébként jólesik; s rendkívül könnyű bemenetelt talál az, amiben az evangélium szelíd és puha. De az ilyen disznóknak, (mondottam) nem az evangéliumnál volna a helyük, és nem is illeti őket, hanem maradnának csak a pápa alatt, hadd hajszolná és kínozná őket, hogy még többet kellene gyónniuk, böjtölniük stb., mint eddig. Mert aki nem akarja hinni az evangéliumot, sem aszerint élni és cselekedni azt, amit keresztyén embernek tennie kell, az ne is élvezze. Mi dolog lenne, ha csak az élvezetet akarnád, de a magad részéről semmivel sem akarnál hozzájárulni vagy érte áldozatot hozni? Az ilyenekhez tehát mi semmit sem szóltunk; az ilyeneknek szabadságunkból jószántunkból semmit sem juttatunk vagy hagyunk, hanem megint rájuk eresztjük a pápát vagy fajtáját, hogy igazi zsarnok módjára terelje őket. Mert a csőcselék közé, amely az evangéliumnak engedelmeskedni nem akar, nem való más, mint ilyen pribék, hogy Istennek ördöge és hóhéra legyen. Ellenben a többieket, akik örömest hajlanak a szóra, mindig tanítanunk, intenünk, serkentenünk és édesgetnünk kell, hogy ezt a drága és vigasztaló kincset, amit az evangélium tár elibénk, ne hagyják kárba veszni. Ezért akarunk egyet-mást elmondani a gyónásról, az egyszerű hívek okulására és vigasztalására.

Először is azt mondtam, hogy a szóban forgó gyónáson kívül még kétféle gyónás van; ezeket inkább nevezhetnénk minden keresztyén közönséges bűnvallásának. Amikor ugyanis vagy magának az Istennek, vagy pedig felebarátunknak egymagunkban gyónunk és egymagunkban kérünk bocsánatot. Ez a gyónás található meg a Miatyánkban is, amikor azt kérjük: "És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek" stb. Sőt az egész Miatyánk nem egyéb, mint ilyen gyónás. Mert nem az-e az imádkozásunk, hogy bevalljuk, minek vagyunk híjával, mi kötelességet mulasztottunk s hogy kegyelmet és vidám lelkiismeretet kérünk? Ez a gyónás nem szünetelhet, amíg csak élünk. Mert ebben rejlik az igazi keresztyén vallásosság, hogy magunkat bűnösnek tudjuk és kegyelmet kérünk.

Ugyanígy benne van a Miatyánkban az a másik gyónás is, amikor mindenki a felebarátjának gyón. Hogy egymásnak gyónjuk meg és bocsássuk meg a vétket, mielőtt Isten elé járulunk és Tőle kérünk bocsánatot. Bizonyos, hogy mi mindnyájan kölcsönösen vétkezünk, azért nyilvánosan, mindenki előtt gyónhatunk és gyónjunk; senki se szégyellje magát a másik előtt. Mert igaza van a közmondásnak: ha egy ember kegyes, mindenki az, és viszont; s Isten, vagy felebarát iránt senki sem cselekszi azt, ami kötelessége volna. Azonban emellett az egyetemleges vétek mellett van egy különleges is; ha egyik ember a másikat felharagította, kérjen tőle bocsánatot. A Miatyánkban tehát két feloldozás van: megbocsáttatik nékünk az, amit Isten ellen, és az, amit felebarátunk ellen vétettünk; ha ugyan mi megbocsátunk felebarátunknak és kibékülünk vele.

Ezen a nyilvános, naponkénti és szükséges gyónáson kívül itt van még ez a titkos gyónás, egyedül a testvérünknek. Ennek az a rendeltetése, hogy ha valami különleges ügyünk-bajunk van, amin rágódunk és nyugtalankodunk, s úgy érezzük, hogy nem vagyunk elég erősek a hitben, ezt elpanaszoljuk egyik testvérünknek, hogy tanácsot, vigaszt és erőt merítsünk, amikor és ahányszor akarjuk. Mert a másik kettőtől eltérően, ez nincs parancsba foglalva, hanem mindenki, aki rászorul, élhet vele tetszése szerint. Innen ered és adódik, hogy maga Krisztus adta a feloldozást keresztyénségének szájába, s megparancsolta, hogy bűneink alól feloldassunk. Ha van szív, amely érzi bűnét és vigaszra vágyik, itt biztos menedéke van, ahol megtalálja Isten igéjét és hallja, hogy őt az ember által Isten oldozza fel bűnei alól és nyilvánítja szabadnak.

Jegyezd meg tehát, amit gyakran mondtam, hogy a gyónás két részből áll. Az egyik az én művem és cselekedetem: szánom-bánom bűnömet, s vigaszt és üdülést kérek lelkemnek. A másik cselekedetet Isten végzi, aki az emberi szájba adott igéje által feloldoz bűneim alól. Ez a második a feljebbvaló és nemesebb; ez teszi a gyónást gyönyörűségessé és vigasztalóvá. – Eddig azonban csak a mi cselekedetünket szorgalmazták, és csak arra volt gondjuk, hogy rendben legyen a bűnvallásunk, a sokkal szükségesebb másik részt meg lebecsülték, nem tanították. Mintha a gyónás csupán jócselekedet volna, amivel Istent kifizetjük, és mintha abban az esetben, amikor a gyónás nem teljes és nem a legkimerítőbb, a feloldozás sem volna érvényes, és a bűn sem volna megbocsátva. Ezzel az embereket odajuttatták, hogy mivel ilyen tisztán meggyónni nem tudtak (mert lehetetlen is), kétségbeestek, senki sem tudott nyugodt lelkiismerettel lenni vagy a feloldozásban megbízni. A kedves gyónást tehát nemcsak haszontalanná, hanem nehézzé és keserűvé is tették a léleknek észrevehető kárára és romlására.

Ügyeljünk tehát arra, hogy ezt a két részt egymástól határozottan megkülönböztessük s elválasszuk; s a magunk cselekedetét kevésre, Isten igéjét ellenben nagyra és magasra becsüljük. Ne úgy menjünk gyónni, mintha mi akarnánk véghezvinni valami nagyszerű cselekedetet, avagy Istennek adni valamit; ellenkezőleg, Tőle akarunk kapni és elfogadni. Ne azért jöjj, hogy elmondd, milyen jámbor, illetve milyen gonosz vagy. Ezt, ha keresztyén vagy, úgyis tudom; ha nem vagy keresztyén, még inkább tudom. Arra legyen gondod, hogy elpanaszold nyomorúságodat, ragadd meg a segítséget, hogy szíved és lelkiismereted megvidámuljon.

Mármost parancsszóval senki sem kergethet téged erre; hanem mi azt mondjuk: Ha valaki keresztyén vagy szeretne keresztyén lenni, íme, itt van számára a hű tanács: menjen és szerezze meg a drága kincset. Ha pedig nem vagy keresztyén, illetve, ha nem óhajtod ezt a vigaszt, akkor más valakivel kényszerítünk. Ezzel végérvényesen megszüntetjük a pápa zsarnokságát, parancsát és igáját. Semmiben sem szorulunk rá. Mi ugyanis (miként mondtuk) így tanítunk: Aki nem önként és nem a feloldozás végett jön gyónni, az hagyjon fel vele! Sőt, aki a maga cselekedetében bizakodva jön, hogy milyen tisztán gyónt, az inkább maradjon el:

Intünk azonban, gyónj és jelentsd meg nyomorúságodat; ne azért, hogy jó cselekedetnek minősítsd, hanem hogy meghalld, mit hirdettet néked az Isten. Azt mondom, hogy az Igét vagy a feloldozást becsüld nagyra, mint jeles drágakincset, amelyet minden tisztelettel és hálával kell fogadni.

Ha ezt kiemeljük, s amellett rámutatunk a nyomorúságra, amelynek gyónásra kellene indítania és ösztökélnie, akkor nem lesz szükség sok unszolásra, se kényszerítésre. A maga lelkiismerete sarkallna mindenkit, s úgy megrettentené, hogy örülne neki, s úgy tenne, mint a szegény, nyomorult koldus, mikor meghallja, hogy valahol gazdag ajándékokat, pénzt vagy ruhát osztogatnak: nem kellene azt pandúrokkal veretni, hajtani: futna magától, ahogyan a lábai bírják, nehogy elkéssék. Míg ha minden közelebbi felvilágosítás nélkül megparancsolnák, hogy minden koldusnak arra a helyre kell futni, és elhallgatnák, hogy ott mit keres és kap, mi lenne más, mint hogy kedvetlenül menne, s nem arra gondolna, hogy valamit kap, hanem arra, hogy meg kell mutatni, milyen szegény és nyomorult a koldus? Ebből nem sok örömöt vagy vigaszt lehetne meríteni, hanem csak még gyűlöletesebbé válnék a törvény.

A pápa prédikátorai éppen így hallgattak eddig erről a jeles, gazdag alamizsnáról és kimondhatatlan kincsről; tömegben hajtották oda az embereket nem másért, hanem hogy lássa a világ, milyen tisztátalan és aljas népség vagyunk. Ilyen körülmények között kicsoda járulna örömest a gyónáshoz? Mi azonban nem azt mondjuk, hogy mutasd meg, mennyire be vagy szennyezve, és dicsekedj vele, hanem azt mondjuk és tanácsoljuk: ha szegény és nyomorult vagy, eredj, és használd a gyógyító orvosságot. Aki átérzi nyomorúságát és ínségét, bizonyára olyannyira megkívánja, hogy örömest fut oda. Akik pedig nem becsülik, és maguktól nem jönnek, azok hadd maradjanak. De tudják meg, hogy nem tartjuk őket keresztyéneknek!

Így tanítjuk, hogy milyen jeles, drága, vigasz teljes dolog a gyónás: és intünk mindenkit, hogy tekintettel nagy nyomorúságunkra, ezt a drága kincset meg ne vessék. Mármost ha keresztyén vagy, egyáltalán nem szorulsz sem az én kényszerítésemre, sem a pápa parancsára, hanem bizonyára magad kényszeríted magadat, és megkérsz, hogy részesítselek benne. De ha megveted, és gyónás nélkül, gőgösen állsz odébb, akkor úgy ítélünk, hogy nem vagy keresztyén, és a szentséget sem élvezheted. Mert megveted azt, amit keresztyén embernek nem szabad megvetni, s azt éred el, hogy nem nyersz bűnbocsánatot. Ez bizonyos jele annak, hogy az evangéliumot is megveted.

Szóval, mi semmiféle kényszerről nem akarunk tudni, de aki tanításunkat és intésünket nem hallgatja és nem követi, ahhoz nincs semmi közünk, annak az evangéliumból sem lesz része. Ha keresztyén volnál, örülnöd kellene, hogy száz mérföldet futhatsz utána: s nem noszogattatnád magadat, hanem jönnél és minket kényszerítenél. Mert itt a kényszeren fordítani kelt, hogy mi kerüljünk a parancs alá, te pedig a szabadság alá. Mi senkit sem erőszakolunk, hanem tűrjük, hogy hozzánk jöjjenek, amiként arra is kényszerítenek, hogy prédikáljunk és a szentséget kiszolgáltassuk.

Éppen ezért, mikor gyónásra buzdítlak, nem teszek mást, mini arra buzdítlak, hogy légy keresztyén. Ha ennyire viszlek, akkor a gyónáshoz is elvittelek. Mert akik szeretnének jó keresztyének lenni, bűnüktől megszabadulni és vidám lelkiismerettel bírni, azok már igazán éheznek és szomjúhoznak, s kapnak a kenyér után, mint az üldözött, hőségtől és szomjúságtól tikkadt szarvas; ahogyan a 42. zsoltár mondja: "Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, ó, Isten!" azaz: ahogyan epekedik és tépi magát a friss forrás után a szarvas, úgy epekedem és töröm magamat én Isten igéje után, az oldozat és a szentség után stb. Íme, így kellene a gyónásról helyesen tanítani, így lehetne iránta kedvet és szeretetet ébreszteni, hogy az emberek jönnének és szaladnának utánunk tömegesebben, mint kívánnánk. A pápisták hadd kínozzák és gyötörjék magukat és másokat, akik ezt a kincset nem becsülik és elzárják. Mi azonban emeljük fel kezünket, magasztaljuk és áldjuk Istent, hogy erre az ismeretre és ehhez a kegyelemhez eljutottunk.

Luther Márton: Nagy Káté (1529)

 

A gyónásról azt tanítják, hogy a külön feloldozást meg kell őrizni a gyülekezetekben, bár az összes vétkek gyónásbeli felsorolása nem szükséges. Mert a zsoltár szerint ez lehetetlen dolog: Kicsoda ismeri a vétkeket? (Zsolt 19,13).

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás (1530)

I. Rész: A fő hitcikkek: XI. A gyónás

 

A 11. cikket, mely a feloldozásnak az egyházban való fenntartásáról szól, elfogadják; de a gyónásra vonatkozólag egy javítást tesznek hozzá, nevezetesen azt, hogy meg kell tartani a Constitutiónak ezt a fejezetét: "Omnis utriusque sexus" stb. (minden hívő, bármely nemhez tartozik), hogy mindenki gyónjon meg évente – és ámbár lehetetlen dolog minden bűnt előszámlálni, mégis nagy gondot kell fordítani arra, hogy emlékezetben tartassanak, és azok, amelyek az emlékezet által felidézhetők, a gyónásban elő is számláltassanak. Erről a cikkről valamivel későbben bővebben fogunk szólani, amikor a bűnbánatról szóló nézetünket egészében fogjuk kifejteni. Tagadhatatlan, hogy itt a feloldozás jótéteményét és a kulcsok hatalmát úgy tettük szemlélhetővé, és úgy fejtettük ki, hogy sok meggyötrött lelkiismeret, miután a mieinknek tanításából vigasztalást merített, hallotta, hogy Istennek parancsa, sőt az evangéliumnak saját szava az, hogy higgyünk a feloldozásban, és legyünk biztosak abban a meggyőződésben, hogy a bűnbocsánat ingyen adatik Krisztusért, és tudjuk, hogy mi e hit által tényleg kiengeszteltetünk Istennel. Ez a tan sok kegyes lelket emelt fel és kezdetben a legjobb ajánlás volt Luther részére minden jó lelkű embernél, minthogy a lelkiismeretnek határozott és biztos vigasztalást nyújt, mivel ezelőtt a feloldozásnak egész ereje el volt nyomva a cselekedetekről szóló tan által, minthogy a hitből és a kegyelemből való megbocsátásról a szofisták és szerzetesek semmit sem tanítottak.

Ami egyébként az időt illeti, a mi egyházainkban bizonyára legtöbben évenként gyakrabban is élnek a sakramentumokkal, a feloldozással és az Úr vacsorájával. És amikor lelkészeink a szentségeknek méltóságáról és gyümölcseiről tanítanak, úgy szólnak, hogy felhívják a népet a szentségeknek gyakori élvezésére. Vannak ugyanis a mieinknek e tárgyról oly értelemben írott műveik, hogy ellenfeleink, – ha ugyan vannak köztük jó lelkű emberek, – azokat kétségtelenül helyeslik és dicsérik.  A megátalkodott bűnösnek és a szentségek megvetőinek kiközösítést is hirdetnek. S ez így történik úgy az evangélium, mint a régi egyházi törvények szerint. Azonban határozott időpont nincs előírva, mivel nem mindenkinek alkalmatos egy és ugyanazon időben előkészülni reá. Sőt ha az emberek mindnyájan egy időben sietnek az Úr vacsorájához, rendesen ki sem hallgathatók, sem ki nem oktathatók. A régi egyházi törvények és az egyházi atyák sem állapítanak meg határozott időpontot. A Kánon (1) csak ennyit mond: "Ha egyesek az Úr egyházába jönnek, s azt tapasztalják róluk, hogy soha sem veszik fel az Úr vacsoráját, figyelmeztetni kell őket, hogy ha akkor sem járulnak az Úr vacsorájához, akkor vezeklésre intendők. Hogyha az Úr vacsorájával élnek, nem kell őket mindenkorra kizárni; ha nem teszik meg, kizárandók." Krisztus úgy szól (1Kor 11,29), hogy ítéletet esznek maguknak, akik méltatlanul esznek. Ez okból a lelkészek nem kényszerítik azokat, akik nincsenek előkészítve a szentség élvezéséhez.

A bűnöknek elősorolásáról a gyónásban úgy tanítjuk az embereket, hogy lelkiismereteiket ne ámítsák. Hasznos dolog volna ugyan a tudatlanokat hozzászoktatni, hogy némely bűneiket elősorolják, hogy könnyebben lehessen őket kioktatni; de most afelett vitatkozunk, mit kell isteni jognál fogva tenni. Ellenfeleinknek ugyanis nem az "Omnis utriusque sexus" rendeletet kellett volna idézniük, amely nem ismeretlen előttünk, hanem azt az isteni jogot kellett volna kimutatniuk, amelynek alapján a bűnbocsánat elnyeréséhez szükséges a bűnöknek elősorolása. Az egész európai egyház tudja, minő hurkot vetett a lelkiismeretre az egyházi szabálynak az a pontja, mely minden bűnnek bevallását rendeli. S a szöveg magában véve nem foglal magában annyi helytelenséget, amennyit a summisták későbben képzeletükből hozzácsatoltak, akik a bűnöknek körülményeit elősorolják. Minő labirintusok ezek ott?! Micsoda sanyargatásai a legkiválóbb elméknek?! Mert a vadlelkűeket és világi gondolkodásúakat nem indították meg e rémképek. Azután milyen tragédiákat idézett elő a lelkészek és a barátok között a saját áldozópapjukra vonatkozó kérdés, s bizony akkor legkevésbé voltak ők barátok, amikor a gyónás uralmáról folyt köztük a háború. Mi azért azt hisszük, hogy a bűnöknek isteni jog szerint való elősorolása nem szükséges. Ezt tartja Panormitanus és a legtöbb tanult jogtudós. S mi nem akarjuk a mieinknek lelkiismeretére rákényszeríteni az "Omnis utriusque sexus" rendeletet, amely felől épp úgy ítélünk, mint más emberi hagyományokról, amelyekről az a véleményünk, hogy azok nem oly szertartások, amelyek szükségesek a megigazuláshoz. Ez a rendelet lehetetlen dolgot követel azzal, hogy összes bűneinket bevalljuk. Tudjuk ugyanis, hogy a legtöbbjére sem nem emlékezünk, sem nem ismerjük, e mondás szerint (Zsolt 19,13): "Kicsoda tudhatja a vétkeket?"

Jó lelkészek tudni fogják, meddig hasznos a tudatlanokat kikérdezni, de a summistáknak azt a kínzását nem akarjuk megerősíteni, amely mégis kevésbé lett volna tűrhetetlen, ha legalább egy szócskát tettek volna hozzá a lelkiismeretet vigasztaló és felemelő hitről. Így azonban arról a hitről, amely által a bűnbocsánatot elnyerjük, egy betű sincsen a Constitutiók, Glossák, Summák és gyónási könyvek nagy tömegében. Ezekben sehol sem lehet Krisztusról olvasni; csupán a bűnöknek felszámlálásáról lehet bennük olvasni. És a legnagyobb részük az emberi hagyományok ellen való bűnökkel foglalkozik, ami pedig csakugyan hiábavaló. Ez a tan sok kegyes lelket, akik nem tudtak lelki nyugalmat találni, mivel azt hitték, hogy isteni rendelés szerint a bűnöket elő kell sorolni, s mégis annak lehetetlenségét tapasztalták, – egészen a kétségbeesésbe hajtott. De ellenfeleinknek a bűnbánatról szóló tanukban más, nem kisebb tévedések találhatók, amelyeket mi már sorban vizsgálat alá fogunk venni.

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás Apológiája (1531)

XI. Cikk: A gyónásról (Confessio)

 

Az igaz lelkű emberek könnyen beláthatják, hogy igen fontos ránk nézve, miszerint a fentebbi részekről, ti. a töredelmességről és hitről a helyes felfogás tartassék meg. Ennélfogva ezen helyeknek megvilágítására mindig nagy gondot fordítottunk, de a gyónásról és elégtételekről még nemigen vitatkoztunk. Mert a gyónást megtartjuk mi is főképpen a feloldozás miatt, mely Istennek azon igéje, melyet a kulcsok hatalma isteni tekintélyénél fogva hirdet az egyesekről.  Ez okból bűn volna az egyházból a magánfeloldozást kiküszöbölni. S akik netán megvetik a magánfeloldozást, azok sem azt nem értik, mi a bűnbocsánat, sem azt, mi a kulcsok hatalma. Egyébként a bűnöknek a gyónásban való előszámlálásáról feljebb mondtuk, hogy azt isteni jogon nem tartjuk szükségesnek. Mert amit egyesek ellenvetésképpen felhoznak, hogy a bírónak ítélet kimondása előtt ismernie kell a peres ügyet, az erre a kérdésre nem tartozik, mert a feloldozás adása jótétemény vagy kegyelem, és nem ítélet vagy törvény. Ennélfogva az Isten szolgáinak az egyházban felhatalmazásuk van a bűnök megbocsátására, de nincs megbízatásuk a titkos bűnöknek megismerésére. Mégpedig feloldoznak azok alól is, amelyekre nem emlékszünk, amiért is a feloldozás, mint az evangéliumnak bűnöket megbocsátó és lelkiismereteket megvigasztaló szava, nem követeli azok megismerését.

Nevetséges dolog Salamonnak mondását (Péld 27,28) ide vonatkoztatni: "Szorgalmatosan megismerjed a te juhaid külsejét, gondolj a nyájakra." Salamon ugyanis semmit sem mond a bűnök előszámlálásáról, hanem gazdasági parancsot ad a gazdának, hogy a maga tulajdonát használja fel, az idegen vagyontól tartózkodjék, és meghagyja neki, hogy a maga dolgairól szorgalmatosan gondoskodjék. Úgy azonban, hogy a saját vagyonának gyarapításában elfoglalt lélek ne vesse el magától az istenfélelmet, vagy hitet, vagy az Isten igéjének gondját. De ami ellenfeleink csodálatos változtatással (metamorphosis) módosítják az Írás szavait bárminő mondásokká. Az idézett helyen a "megismerjed" annyit tenne, mint hallgasd ki a bűnök elősorolását, "külsejét" nem jelenti a külső magatartást, hanem a lelkiismeret titkait, s "juhaid" jelent embereket. Valóban gyönyörű magyarázat ez, és méltó az ékesszólás tudományának megvetőihez. Hogyha valaki ennek mintájára a gazdának szóló parancsot az egyház lelkészére vonatkoztatná, a "külsejét" szót bizonyára a külső magaviseletére lehetne értenie. Ezen hasonlóság inkább fog rájuk illeni.

De hagyjuk ezeket. A Zsoltárokban sokszor történik említés a bűnvallásról, mint pl. a 32. zsoltárban (5. vers): "Vétkemet bevallom neked, bűnömet el nem fedeztem. Azt mondtam: Bevallom hamisságomat az Úrnak, és te elengedted vétkem büntetését." A bűnnek ilyen Isten előtt történő bevallása, maga a töredelmesség. Mert midőn Isten előtt történik a bűnvallás, szívből kell történnie, nem csupán szóval, miként az a színészeknél történik a színpadon. Ez a bűnbevallás tehát töredelmesség, melyben érezve Istennek haragját, megvalljuk, hogy az Isten jogosan haragszik, és nem engesztelhető ki a mi cselekedeteinkkel – és mindazáltal keressük irgalmasságát Isten ígérete alapján. Ez a bűnvallás a következő: (Zsolt 51,6) "Egyedül teellened vétkeztem, és gonoszságot cselekedtem a te szemed előtt; hogy igaz légy beszédedben és tiszta ítéletedben." Más szóval: Beismerem, hogy bűnös és örök haragodra méltó vagyok, és az én igazságos tetteimet, az én érdemeimet nem állíthatom szembe ellenérték gyanánt a te haragoddal. Ezért hirdetem, hogy te igazságos vagy, amikor kárhoztatsz és büntetsz minket. Hirdetem, hogy te győzöl, amikor a képmutatók ítélnek feletted, mintha te igazságtalan lennél, amiért őket bünteted, vagy kárhoztatod, akik pedig igazán megérdemelték. De sőt a mi érdemeinket sem lehet szembe állítani a te ítéleteddel, hanem így fogunk megigazulni, ha te megigazítasz minket, ha te tekintesz minket igazaknak a te könyörületességed által. Talán Jakabot fogja valaki idézni (5,16): "Valljátok meg egymásnak bűneiteket." De itt nem szól a papok előtt teendő bűnbeismerésről, hanem általában az atyafiaknak egymás között való kiengeszteléséről. Ő ugyanis azt rendeli, hogy kölcsönösen valljuk be egymásnak bűneinket.

De meg ellenfeleink sok igen tekintélyes tudósukat fogják kárhoztatni, ha azt fogják hajtani, hogy isteni jogon feltétlenül szükséges a bűnök bevallásában a bűnöknek előszámlálása. Mert jóllehet mi a bűnvallást helyeseljük, és valamelyes megvizsgálást hasznosnak tekintünk, hogy az emberek jobban elkészülhessenek; mindamellett úgy kell azt szabályoznunk, hogy a lelkiismeretre béklyókat ne rakjunk, mert a lelkiismeret sohasem lesz nyugodt, ha azt fogja vélni, hogy nem nyerhet bűnbocsánatot, csak amaz aggodalmas bűnfelsorolás megtörténte után. Bizonyára a leghamisabb állításuk, amelyet ellenfeleink a Cáfolatban felhoztak, az, hogy tökéletes gyónás szükséges az üdvösségre. Mert ez lehetetlen dolog. Minő hurkokat vetnek itt a lelkiismeretre, midőn tökéletes gyónást követelnek! Mert mikor fogja a lelkiismeret megállapítani, hogy a gyónása tökéletes? Az egyházi írók tesznek említést a bűnök bevallásáról; de nem szólnak a titkos bűnök ezen elősorolásáról, hanem a nyilvános bűnbánat szertartásáról. Mivel ugyanis a bukottakat és rossz hírűeket nem fogadták vissza az egyházba bizonyos elégtételek nélkül, ez okból azok bűnvallást tettek a presbitereknél, hogy a bűnök mértékéhez viszonyítva elégtételeket írjanak elő nekik. Az egész dolog semmiben sem hasonlított ehhez az előszámláláshoz, amelyről mi vitatkozunk. Ez a bűnvallás nem azért történt, mintha nélküle a bűnbocsánat Isten előtt nem történhetnék meg, hanem azért, mivel az elégtételeket nem lehetett előírni, ha csak előbb a bűnnek nemét meg nem ismerték. A bűnök különböző nemei szerint változók voltak a büntetések.

A nyilvános bűnbánat ezen szertartásából maradt reánk az "elégtétel" név is. A szent atyák ugyanis nem akarták visszafogadni a bukottakat vagy rossz hírűeket, hacsak előbb meg nem bizonyosodtak, és nem látták az ő bűnbánatukat, amennyire az lehetséges volt. S e dolognak, úgy látszik, sok oka volt. Mert intő például szolgált a bukottaknak megfenyítésére, – miként a dekrétumokban egy glossza is figyelmeztet reá –� és mert tisztességtelen dolog volt rossz hírű embereket mindjárt az Úr vacsorájához bocsátani. Ezek a szokások már régen elavultak. S nem kell őket visszaállítani, mivel nincs rájuk szükség Isten előtti bűnbocsánat céljából. S az atyák nem úgy értették, hogy az ember ily szokások, vagy ily cselekedetek által kiérdemli a bűnbocsánatot. De ezek a külsőségek a tudatlanokat ámítani szokták, minélfogva azt gondolják, hogy ezen cselekedetek által érdemlik ki a bűnbocsánatot Isten előtt. De ha valaki így gondolkozik, zsidó módon s pogányosan gondolkozik. Mert a pogányoknak is voltak bűnt engesztelő eszközeik, amelyekről azt képzelték, hogy azok őket az Istennel kiengesztelik. Most pedig is az elavult szokásból megvan az elégtétel név, és a szokásnak egy nyoma, mely szerint a bűnvallásnál előíratnak bizonyos elégtételek, amelyeket "nem köteles cselekedeteknek" neveznek. Mi kanonikus elégtételeknek nevezzük őket. Ezekről úgy gondolkozunk, mint a bűnök elősorolásáról, hogy ti. isteni jogon a kanonikus elégtételek nem szükségesek a bűnbocsánathoz, éppúgy, miként az elégtételeknek ama régi külső látványosságai sem voltak isteni jogon szükségesek a nyilvános bűnbocsánathoz. Mert meg kell tartanunk azt a hitről szóló tant, hogy hit által Krisztusért nyerünk bűnbocsánatot, nem a mi cselekedeteink által, legyenek azok a hitet megelőzők, vagy utána következők. És mi főképpen azon okból vitatkoztunk az elégtételekről, hogy ne szolgáljanak a hitből való megigazulás elhomályosítására, és ne gondolják az emberek, hogy ők ezekért a cselekedetekért nyernek bűnbocsánatot. A tévelygést elősegíti sok állítás, amelyek az iskolákban szoktak használtatni, mint amilyen az, amelyet az elégtétel meghatározásában alkalmaznak, hogy az elégtétel a megsértett Isten kiengesztelésére szolgál.

Ellenfeleink mindamellett bevallják, hogy az elégtételek nem szolgálnak a vétek megbocsátására, hanem azt képzelik, hogy azok vagy a tisztítótűz, vagy más büntetések megváltására szolgálnak. Az ő tanításuk ugyanis ez: az Isten a bűnbocsánatban megbocsátja a vétséget, de mivel az Isten igazságosságának mégis kell büntetnie a bűnt, annálfogva az örök büntetést ideigtartó büntetéssé változtatja át. Azután hozzáteszik, hogy az ideigtartó büntetésnek egy része megbocsáttatik a kulcsok hatalma által, a többi pedig megváltatik az elégtételek által. De nem lehet belátni, hogy mely büntetéseknek egy része bocsáttatik meg a kulcsok hatalma által, hacsak ki nem mondják, hogy a tisztítótűz büntetésének egy része bocsáttatik meg, amiből következnék, hogy az elégtételek csupán a tisztító tűznek büntetéseitől váltanak meg. És ezeket az elégtételeket érvényeseknek mondják, még ha azok részéről valók is, akik halálos bűnbe estek, mintha bizony az isteni sértés azok által kiengeszteltetnék, akik halálos bűnben vannak. Ez az egész dolog ámítás, új találmány az Írásnak és a régi egyházi íróknak tekintélye nélkül. Még Lombard Péter sem szól így az elégtételekről. A skolasztikusok láttak az egyházban bizonyos elégtételeket, s nem vették észre, hogy ezek, mint külsőségek, egyrészt példaadás, másrészt azoknak megvizsgálása végett hozattak be, akik az egyházba újból felvétetni akartak. Egyszóval nem vették észre, hogy az fegyelmi és igazgatási rendszabály. Ez okból babonás módon azt képzelték, hogy ezek nem az egyház előtti fegyelmezésre, hanem Istennek kiengesztelésére szolgáló erővel bírnak. És miként másutt gyakran illetéktelenül összekeverték a szellemieket és anyagiakat, ugyanaz történt az elégtételekben is. Azonban a kánonokban levő magyarázat (glossza) akármennyiszer bizonyítja, hogy ezen rendszabályokat az egyházi fegyelem végett alkották.

Lássuk azonban, miképp igazolják ezen koholmányaikat a Cáfolatban, amelyet őfelségére a Császárra rátukmálni merészkedtek. Sok mondást idéznek az Írásból, hogy port hintsenek a tudatlanok szemébe, mintha bizony ez a kérdés a Szentírás tekintélyére támaszkodnék, amely még Lombard Péter idejében ismeretlen volt. A következő tanításokat idézik: "Teremjetek azért megtéréshez illő gyümölcsöket" (Mt 3,8; Márk 1,15). Továbbá: "adjátok most a ti tagjaitokat szolgákul az igazságnak a szent életre" (Róm 6,19) Továbbá Krisztus megtérést prédikál; "Térjetek meg." (Mt 4,17) Továbbá Krisztus meghagyja az apostoloknak, hogy a megtérést prédikálják (Lk 24,47) és Péter prédikálja a megtérést (Csel 2,38). Azután idézik az atyák egyes állításait és a kánonokat, s végül azt következtetik, hogy az elégtételek az egyházban a tiszta evangélium, és a zsinatok s atyák határozatai ellenére nem törlendők el, de sőt a pap által nyert feloldozás után mindenki tartozik a reá rótt vezeklést teljesíteni, követve Pálnak e mondását (Tit 2,14): "Adta ő magát miérettünk, hogy megváltson minket minden hamisságtól, és tisztítson magának kiváltképpen való népet, jó cselekedetekre igyekezőt."

Vajha elvesztené az Isten ezeket a hitetlen szofistákat, akik ily bűnös módon elferdítik Istennek igéjét az ő végtelenül üres képzelményeiknek igazolására! Mely jóravaló ember nem indul fel ily méltatlanság felett? Krisztus mondja "térjetek meg," az apostolok megtérést prédikálnak, ennélfogva tehát az örökkétartó büntetéseket a tisztítótűz büntetései pótolják, tehát a kulcsoknak van hatalmuk a tisztítótűz büntetéseinek egy részét megbocsátani, tehát az elégtételek megváltják a tisztítótűz büntetéseit! Kicsoda tanította ezeket a szamarakat erre az okoskodásra? Hiszen ez sem nem dialektika, sem nem szofisztika, hanem sykofantika. Azért idézik ezt a szót: "térjetek meg," hogy amidőn a tapasztalatlanok ilyen ellenünk idézett mondást hallanak, arra a meggyőződésre jussanak, hogy mi az egész bűnbánatot elvetjük. Ily fogásokkal kísérlik meg a lelkeket tőlünk elidegeníteni és gyűlölséget szítani, hogy az avatatlanok hangosan kiáltsák ellenünk, hogy az ily dögvészes eretnekeket, kik a gyónást helytelenítik, el kell pusztítani.

Reméljük azonban, hogy e rágalmak a jóravaló embereknél keveset fognak érni, s az Isten nem sokáig fogja tűrni ezt a szemérmetlenséget és rosszaságot. S a római pápa sem hasznosan visel gondot a maga méltóságáról, amikor ilyen védelmezőket alkalmaz, s a legfontosabb kérdést ezeknek a szofistáknak ítéletére bízza. Mert midőn mi a hitvallásban az egész keresztyén tannak majdnem össztartalmát együvé foglaltuk, akkor az ily nagy, sok és különböző kérdéseknek eldöntésére oly férfiakat kellett volna ítélő bírákul felkérni, akiknek tanítása és hite jobban van elismerve, mint ezeknek a szofistáknak, kik a Cáfolatot írták. És erről, Campegius, a te bölcsességednek kellett volna gondoskodnia, hogy az ily nagy kérdésekben ne írjanak olyasmit, ami vagy ebben a korban, vagy az utódoknál azt a látszatot költheti fel, hogy az a római szék iránti tiszteletet kicsinyíteni képes. Ha a római szék méltányos dolognak tekinti, hogy őt az összes nemzetek a hit tanítójának ismerjék el, törekednie kell arra, hogy tudós és jellemes férfiak ítéljenek vallási kérdésekben. Mert minő ítéletet fog mondani a világ, ha valamikor napvilágra kerül ellenfeleink írása, minő ítéletet fog mondani ezen rágalmakkal teli állításokról?

Látod Campegius, hogy ez amaz utolsó idő, amelyről Krisztus előre megmondotta, hogy leginkább lesz veszedelmes a vallásra nézve. Nektek tehát, akik őrállókként vigyázni és a vallási kérdésekben kormányozni tartoztok, körültekintést és szorgalmat kellett volna tanúsítanotok ezekben az időkben. Sok jel mutat arra, hogy ha nem lesztek előrelátók, a római széket felforgatások fenyegetik. S te tévedsz, ha azt gondolod, hogy az egyházakat csupán erővel és fegyverekkel kell összetartani Az emberek azt követelik, hogy oktatást nyerjenek a vallásról. Mennyire becsülöd azoknak a számát akik nem csak Németországban, hanem Angliában, Spanyolországban, Franciaországban, Olaszországban s végül magában Róma városában vannak, és akik látva a legnagyobb kérdésekben keletkezett vitatkozásokat itt is, ott is, kételkedni kezdenek és hallgatagon méltatlankodnak, hogy vonakodtok ezeket az ily nagy kérdéseket rendesen megismerni és elbírálni, hogy nem világosítjátok fel a kétkedő lelkiismereteket, és csupán azt követelitek, hogy fegyverrel nyomjanak el és irtsanak ki minket?! Sok derék ember van, akinek ez a kétkedés keserűbb a halálnál! Nem gondolod meg eléggé, mily nagy dolog a vallás, ha azt hiszed, hogy a komoly férfiaknak nem okoz aggodalmat, ha valamely hitcikk felett kételkedni kezdenek. S lehetetlenség, hogy e kétkedés a legkeserűbb gyűlölet szülője ne legyen azok ellen, akik akkor, amikor a lelkiismeretet gyógyítaniuk kellene, ellenálltak, hogy minél kevésbé lehessen a kérdést megmagyarázni. Nem mondjuk mi azt itt, hogy Isten ítéletétől kell félnetek. A pápák vélekedése szerint ezzel keveset kell törődnötök, mert náluk vannak a kulcsok, s így természetes, akkor nyitják fel maguknak az eget, amikor nekik tetszik. Mi az emberek ítéletétől és az összes nemzetek néma akaratáról szólunk, akik ez időben igazán a kérdéseknek oly megismerését és eldöntését kívánják, hogy a józan gondolkozásúak a kételyekből kigyógyuljanak és megszabaduljanak. Mert hogy mi fog bekövetkezni, ha egyszer kitör ellenetek a gyűlölet, azt a te bölcsességed könnyen beláthatja. Valóban, az összes népeket lekötelezhetitek magatok iránt, ha megajándékozzátok azzal a jótéteménnyel, melyet az összes komoly emberek legmagasztosabbnak s legnagyobbnak tartanak, ha őket lelkiismereti kételyeikből kigyógyítjátok. Ezeket nem azért mondtuk, mintha mi hitvallásunkban kételkednénk, mert tudjuk, hogy hitvallásunk igaz, istenfélő és az istenfélő lelkiismeretűekre nézve hasznos. De hihető, hogy itt-ott sokan találtatnak, akik ezen nem könnyű kérdésekben kételyekkel küzdenek, s nem hallanak alapos tudósokat, akik lelkiismereteiket meggyógyíthatnák.

De térjünk vissza tárgyunkhoz. Az ellenfeleinktől továbbad idézett szent iratok semmit sem szólnak az egyházi elégtételekről és a skolasztikusok nézeteiről, mert az elismert tény, hogy ezek csak a közelmúltban keletkeztek. Ezért az merő hamisság, hogy az Írást ama saját nézeteik érdekében értelméből kiforgatják. (1) Mi azt mondjuk, hogy a bűnbánatot, azaz a megtérést vagy újjászületést a jó gyümölcsöknek jó cselekedeteknek az egész életen át kell követniük. S nem lehet ott igazi megtérés, vagy igazi töredelmesség, ahol a testnek meghalása és jó gyümölcsök be nem következnek. Igaz félelmek, igaz lelki fájdalmak nem tűrik a testnek az élvezetekbe való elmerülését, és a valódi hit nem háládatlan Istennel szemben, és nem veti meg Isten parancsait. Végül nem létezik belső bűnbánat a testnek külső megzabolázása nélkül. S ezt tartjuk mi Keresztelő János nézetének is, melyet (Mt 3,8) így fejez ki: "Teremjetek azért megtéréshez illendő gyümölcsöket," és Pálénak, aki így szól (Róm 6,19): "Adjátok most a ti tagjaitokat szolgákul az igazságnak a szent életre." Éppúgy nyilatkozik másutt (Róm 12,1): "Adassátok a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul" stb. S midőn Krisztus azt mondja (Mt 4,17): "Térjetek meg," bizonyára az egész bűnbánatról, az egész élet megújításáról és a gyümölcseiről szól, de nem szól azokról a képmutató elégtételekről, amelyekről a skolasztikusok azt hitetik el, hogy akkor is képesek a tisztító tűz büntetésének vagy más büntetéseknek megváltására, amikor azokat a halálos bűnben levők teljesítik.

Sok bizonyítékot lehetne összeszedni annak igazolására, hogy az Írás felhozott mondásai semmiképpen sem vonatkoznak a skolasztikus elégtételekre. Ők azt képzelik, hogy az elégtételek "nem köteles cselekedetek;" a Szentírás azonban ezekben a mondásokban köteles cselekedeteket követel, mert Krisztusnak e szava: "térjetek meg" – parancsszó. Továbbá azt írják ellenfeleink, hogy a gyónó ember nem vétkezik, ha vonakodik ezeket az elégtételeket teljesíteni, hanem a tisztítótűzben szabadul meg büntetései alól. Márpedig ezen mondások: "térjetek meg," "teremjetek a megtéréshez illendő gyümölcsöket," "adjátok most a ti tagjaitokat szolgákul az igazságnak" – ellenmondás nélkül erre az életre vonatkozó parancsolatok. Ez okból elferdített magyarázattal sem lehet őket az elégtételekre érteni, amelyeket visszautasítani is szabad. Mert Isten parancsolatait nem szabad visszautasítani. Harmadszor: a búcsújárások megváltják az elégtételeket, miként e fejezet tanítja: "quum ex eo (1) (de poenitentiis et remissionibus)." Ámde e parancsolatok alól: "térjetek meg," "teremjetek a megtéréshez illendő gyümölcsöket," nem oldoznak fel minket a búcsújárások. Ennélfogva világos, hogy az Írásnak ezen mondásait helytelenül ferdítik el a kánoni elégtételekre való vonatkoztatásukban. Lássuk azonban tovább, mi következik ebből. Ha a tisztítótűz büntetései elégtételi cselekvések, illetőleg elégtételi szenvedések, vagy ha az elégtételek a tisztítótűz büntetéseinek megváltása, vajon ezen idézetek szintén azt rendelik, hogy a lelkek a tisztító tűzben megfenyíttessenek? Minthogy ennek ellenfeleink állításaiból szükségképpen következnie kellene, ez okból e mondásokat: "térjetek meg," "teremjetek a megtéréshez illendő gyümölcsöket" – új módon, ti. így kell majd magyarázni: "Szenvedjétek el ez élet után a tisztítótűz büntetéseit."

Azonban nem akarjuk ellenfeleinknek ezen okvetetlenkedéseit tovább cáfolni. Az ugyanis kétségtelenül áll, hogy az Írás kötelező cselekedetekről, az élet teljes megújításáról, nem pedig azon nem kötelező cselekedeteknek rendszabályairól szól, amelyekről ellenfeleink szólanak. S mégis ezen koholmányokkal védelmezik a szerzetesrendeket, a misék eladását s tömérdek szabályt, mely szerint vannak oly cselekedetek, melyek ha nem is a bűnért de legalább a büntetésért eleget tesznek.

Mivel tehát az idézett szentírási helyek nem mondják, hogy az örök büntetéseket "nem kötelező" cselekedetekkel kellene megváltani, ennélfogva minden alapot nélkülöz ellenfeleink amaz állítása, hogy ezen büntetéseket a kanonikus elégtételek eltörölnék. A kulcsoknak sincs az a hatalmuk, hogy egyes büntetéseket megváltoztassanak, s illetőleg a büntetéseknek egy részét elengedj ék. Mert hol olvasható az az Írásban? Krisztus a bűnnek megbocsátásáról szól, midőn így nyilatkozik (Mt 18,18): "Akiket megoldoztok" stb. Annak megbocsátásával megsemmisült az örök halál, és visszaadatott az örök élet. S ezekben a szavakban: "Akiket megkötöztök" stb., nincs szó a büntetések kiszabásáról, hanem a meg nem térők bűneinek (érvényben maradásáról) beszámításáról. De Lombardi Péternek a büntetések egy részének megbocsátásáról szóló mondása a kanonikus büntetésekre vonatkozik, amelyeknek egy részét a papok elengedték. Mert jóllehet tudjuk, hogy a megtérésnek Isten dicsősége és parancsolatai miatt jó gyümölcsöket kell teremnie, s jóllehet a jó gyümölcsök, mint a böjtölés, ájtatos imádságok s igaz alamizsnaosztogatások stb. isteni rendelésen alapszanak: mindamellett azt sehol sem találjuk a Szentírásban, hogy az örök büntetések csak a tisztítótűz büntetéseiért vagy a kanonikus elégtételekért, azaz valami határozott "nem kötelező" cselekedetekért bocsáttatnak meg, vagy hogy a kulcsok hatalmának Istentől joga volna a büntetéseknek megváltoztatására, vagy egy részének elengedésére. Ellenfeleinknek ezt be kellett volna bizonyítaniuk.

Ezenfelül Krisztus halála nem csupán vétekért, hanem az örök halálért való elégtétel is, amint Hóseás (13,14) mondja: "Halál, a te halálod leszek." Micsoda képtelenség azt mondani, hogy Krisztusnak elégtétele váltja meg a bűnt, a mi büntetéseink pedig megváltják az örök halált úgy, hogy már e mondás: "a te halálod leszek" – nem a Krisztusra értendő, hanem a mi cselekedeteinkre, mégpedig nem Istentől rendelt cselekedeteinkre, hanem bizonyos rideg, emberek által kigondolt parancsolatokra? S ezekről mondják, hogy eltörlik a halált, még ha halálos bűnben hajtatnak is végre. Hihetetlen az, mily nagy fájdalomba kerül ellenfeleinknek ezen ügyefogyottságát elbeszélni. Ha ezeket elgondolja valaki, lehetetlen, hogy vére fel ne forrjon emez ördögi tanok miatt, melyeket az ördög az egyházban elvetett, hogy elnyomja a törvénynek és evangéliumnak, bűnbánatnak és újjászületésnek, s Krisztus jótéteményeinek ismeretét. A törvényről ugyanis így nyilatkoznak: Az Isten leereszkedvén a mi erőtlenségünkhöz, meghatározta az ember részére azt a mértéket, amelyet okvetlenül meg kell tartania, és ebben áll a parancsolatoknak megtartása, úgy, hogy az azon felüli, azaz a felesleges cselekedetekkel eleget tehet elkövetett vétkeiért. Itt azt képzelik, hogy az ember Isten törvényét akként teljesítheti, hogy többet tehet, mint amennyit a törvény követel. De az Írás ennek ellenében mindenütt kiáltja, hogy nagyon távol vagyunk az általa követelt tökéletességtől. Ők azonban azt képzelik, hogy az Isten törvénye ki van elégítve a külső polgári igazságossággal, s nem látják, hogy az az Istennek valódi, teljes szívből stb. való szeretetét követeli, és kárhoztatja a természetünkben lévő egész érzékiségünket. Így tehát senki sem tesz annyit, amennyit a törvény követel. Ennélfogva nevetséges dolog azt képzelni, hogy többet tehetünk, mint amennyit a törvény követel. Mert jóllehet a külső cselekedeteket melyeket nem Istennek parancsolata rendelt, teljesítjük, mindamellett üres és gonosz az az önhittség, mintha eleget tettünk volna az Isten törvényének. Az ájtatos imádságok, a valódi alamizsnák, s az igaz böjtölések is Isten rendelésén alapulnak; de mihelyt Isten parancsolatán alapszanak, nem szeghetők meg bűn elkövetése nélkül. Azok a cselekedetek azonban, mivel nem Istennek törvénye szerint vannak előírva, hanem emberi előírás szerinti meghatározott alakjuk van, emberi hagyományok cselekedetei, amelyekről azt mondja Krisztus (Mt 15,9): Hiába tisztelnek pedig azzal is, hogy oly tudományokat tanítnak, melyek embereknek parancsolatai," mint pl. megszabott böjtölések által, amelyek nem a testnek fegyelmezésére állapíttattak meg, hanem hogy ezen cselekedet által az Istent tiszteljük, és megszabaduljunk az örök haláltól, amint azt Duns Scotus mondja. Éppúgy tiszteletet tanúsít Isten iránt, és megszabadít az örök haláltól bizonyos könyörgéseknek meghatározott száma, s az alamizsnák meghatározott mértéke, mikor úgy mennek végbe, hogy az a mód a maga gépies végrehajtásában istentiszteletül szolgál, és az örök haláltól megment. Ők ugyanis ezen gépiesen végrehajtott cselekedeteknek elégtételi erőt tulajdonítanak, mivel azt tanítják, hogy még azoknál is van ily ható erejük, akik halálos bűnnel vannak terhelve. Még inkább eltérnek Isten parancsolataitól a zarándoklások. Ezek nagyon különbözők, az egyik felfegyverkezve teszi meg az utat, a másik pedig mezítláb zarándokol. Ezeket Krisztus haszontalan ceremóniáknak nevezi, amiért nem is szolgálnak Isten sértésének kiengesztelésére, amint azt ellenfeleink mondogatják. Mindamellett ezeket a tetteket nagyszerű címekkel ékesítik fel, felesleges érdemeket szerző cselekedeteknek nevezik őket, s azt az érdemet tulajdonítják nekik, hogy azok az örök halálért szóló megváltási ár. Ekként többre becsülik őket az Isten parancsolatai szerint való cselekedeteknél. Ily módon Isten törvénye kétfelől homályosíttatik el, mégpedig egyrészről azért, mivel azt vélik, hogy a külső és polgári cselekedetek által eleget tehetünk Isten törvényének, más részről azért, mivel emberi hagyományokat fűznek még hozzájuk, amelyeknek tetteit többre becsülik az Isten törvényének tetteinél.

Azután elhomályosítják a bűnbánatot és a kegyelmet. Az örök halál ugyanis nem váltatik meg a cselekedeteknek ellenértéke által, mivel az értéktelen, s a jelenben nem kóstolja meg a halált. Más dolgot kell a halállal szembe állítani, amikor kísért bennünket. Miként Ugyanis Isten haragját legyőzzük a Krisztusban való hit által, akként legyőzzük a halált is a Krisztusban való hit által. Így szól Pál is (1Kor 15,57): "az Istennek tegyen hála, ki adott nekünk diadalmat a mi Urunk, a Jézus Krisztus által" – s nem mondja azt hogy "ad nekünk diadalmat, ha ami elégtételeinket helyezzük a halállal szemben. Ellenfeleink üres okoskodással tárgyalják a bűnnek megbocsátását, és nem látják, miképp szabadul meg a szív a bűnnek megbocsátásában Isten haragjától és az örök haláltól a Krisztusban való hit által. Minthogy tehát Krisztus halála elégtétel az örök halálért, és minthogy ellenfeleink maguk bevallják, hogy az elégtételeknek ama cselekedetei "nem kötelező" cselekedetek, hanem emberi hagyományokon alapuló cselekedetek, amelyekről azt mondja Jézus (Mt 15,9), hogy haszontalan külsőségek: ennélfogva biztosan állíthatjuk, hogy az egyházilag előírt elégtételek isteni jogon nem szükségesek a bűnnek, vagy az örök büntetésnek, vagy a tisztítótűz büntetésének megbocsátásához.

De ellenfeleink ellenvetésképpen azt is felhozzák, hogy a megtorlás vagy büntetés azért szükséges a bűnbánathoz, mivel Augustinus a bűnbánatot büntető megtorlásnak mondja. Mi megengedjük, hogy a megtorlás, vagy büntetés szükséges a bűnbánathoz, de nem mint érdem vagy díj, miként ellenfeleink az elégtételeket elképzelik, hanem úgy, hogy a megtorlás a bűnbánatban alakilag van meg, más szóval: úgy, hogy az újjászületés maga az óembernek folytonos elölésében áll. Valóban szépen mondotta Duns Scotus, hogy a bűnbánat mintegy a büntetés elszenvedőjének neveztetik. De mely büntetésről, melyik beszámításról szól Augustinus? Bizonyára az igazi büntetésről, igazi beszámításról, ti. a töredelmességről, az igazi félelemről.

És ezek közül nem zárjuk ki a testnek külső elhalását, amely a léleknek őszinte fájdalmait követi. Nagyon tévednek ellenfeleink, ha a kanonikus elégtételeket igazabb büntetésnek tartják, mint a szívben levő igaz félelmeket. A lehető legostobább eljárás a "büntetés" nevet erőszakosan az élettelen elégtételekre, és nem a lelkiismeret azon borzasztó félelmeire vonatkoztatni, melyekről azt mondja Dávid (Zsolt 18,5; 2Sám 22,5): "Körülvettek engemet a halál fájdalmai" stb. Kicsoda nem akarná inkább páncélosan s felvértezve felkeresni Jakab templomát, Péter bazilikáját stb., mint elviselni a fájdalomnak ezt a kimondhatatlan erejét, mely a középszerű fájdalmakban is megvan, ha őszinte a bűnbánat!

Ők azonban erre azt mondják: Isten igazságosságával jár a bűnnek büntetése. Bizonyára büntet a töredelmességben, midőn annak rettegéseiben a maga haragját mutatja. Amint azt Dávid jelzi, amikor így imádkozik (Zsolt 6,2): "Uram, ne feddj meg engem haragodban." És Jeremiás (10,24): "Fenyíts meg engem, Uram, de mértékkel, nem haragodban, hogy szét ne morzsolj engem." Itt valóban a legkeserűbb büntetésekről szól. S ellenfeleink bevallják, hogy a töredelmesség lehet oly nagy, hogy az elégtételre nincsen szükség.

A töredelmesség tehát igazabb büntetés, mint az elégtétel. Azonfelül a szentek alá vannak vetve a halálnak és minden közönséges megpróbáltatásoknak, mint Péter mondja (1Pt 4,17): "Mert ideje, hogy az ítélet elkezdessék az Istennek házán; hogyha pedig mirajtunk kezdetik először, miként lészen azoknak vége, akik nem engednek az Isten evangéliumának?" És hogyha ezen megpróbáltatások legtöbbnyire bűnök büntetései, akkor az istenfélőknél mégis valami más, hatalmasabb rendeltetésük van; ti. az, hogy alkalmat nyújtsanak nekik arra, hogy a kísértések között tanulják meg Isten segítségének keresését, és hogy megismerjék szívüknek hitetlenségét, mint Pál szól önmagáról (2Kor 1,9) "Sőt magunk is magunkban elvégeztük vala, hogy meg kellene halnunk, hogy ne bíznánk magunkban, hanem Istenben, ki a halottakat feltámasztja." És Ézsaiás (26,16) így szól: "Óh Uram, a szorongásban kerestek téged, és halk imádságot mondtak, mikor rajtuk volt ostorod," más szóval: a szorongások nevelő eszköz, mellyel Isten a szenteket próbára teszi. Hasonlóan adatnak a megpróbáltatások a most létező bűn miatt, mivel a szentekben elölik és kioltják az érzéki vágyat, hogy megújulhassanak a Lélek által, miként Pál mondja (Róm 8,10): "a test meghal a bűn miatt," azaz holttá lesz a meglévő bűn miatt, amely még a testben hátramaradt.

Maga a halál is arra szolgál, hogy megsemmisítse a bűnös testet, és mi megújulva ismét feltámadjunk. A hívőnek halálában, amikor a halál félelmét hittel legyőzte, nincs már az a fullánk és a harag érzése, amelyről Pál szól (1Kor 15,56): "a halálnak fullánkja pedig a bűn; a bűnnek ereje pedig a törvény." A bűnnek ez a hatalma, a halálnak ez az ismerete valóban büntetés, amíg létezik; a halál a haragnak ezen érzése nélkül tulajdonképpen nem büntetés. Továbbá a kanonikus elégtételek nem tartoznak ezekhez a büntetésekhez, mivel azt mondják ellenfeleink, hogy a kulcsok hatalmánál fogva a büntetésnek egy része elengedtetik. Sőt szerintük a kulcsok elajándékozzák azon elégtételeket és büntetéseket, amelyek miatt az elégtételek végeztetnek. Az azonban bizonyos, hogy ama közös megpróbáltatások nem szűnnek meg a kulcsok hatalma folytán. Hogyha pedig ezekről a büntetésekről értik ezt, miért teszik hozzá, hogy a tisztítótűzben kell értük eleget tenni?

Ellenvetésképpen felhozzák Ádám és Dávid példáját, akit házasságtörés miatt büntetett meg az Isten. Ezen példákból általános szabályt csinálnak, hogy az egyes bűnöknek a bűnbocsánatig vannak saját megfelelő földi büntetéseik. Előbb mondtuk volt, hogy a szentek elviselik büntetéseiket mint Istennek cselekedeteit, elviselik a töredelmességet vagy félelmeket, és elviselnek más közös megpróbáltatásokat. Így egyesek elviselik a saját, Istentől rájuk mért büntetéseiket intő példaképpen. Ezen büntetések semmi összefüggésben nincsenek a kulcsokkal, mivel a kulcsok sem rá nem mérhetik az emberre, sem el nem engedhetik őket, hanem az Isten méri ki és engedi el a kulcsok szolgálata nélkül.

Nem is következik ebből az általános szabály: mert Dávidra saját büntetése kirovatott, azért a közös megpróbáltatásokon kívül valamely más tisztítótűzi büntetés is jár, amelyben az egyes bűnöknek egyes fokozatok felelnek meg. Hol tanítja azt az Írás, hogy az örök haláltól a közös megpróbáltatásokon kívül csak bizonyos büntetéseknek helyettesítő ellenértéke fejében szabadulhatunk meg? Ellenkezőleg: az Írás igen gyakran hangoztatja, hogy a bűnbocsánat ingyen jár nekünk a Krisztusért, mert hogy Krisztus a bűnnek s a halálnak legyőzője. Ez okból nem kell ehhez hozzácsatolni az elégtételnek érdemszerűségét. S jóllehet a megpróbáltatások megmaradnak továbbra is, mégis ezeket a mindenkori bűn megölőjének s nem az örök halál helyettesítőjének, vagy az örök halálért járó váltsági árnak tekinti.

Jóbot azzal menti az Írás, hogy nem az elmúlt rossz tettekért kellett megpróbáltatnia, szenvednie. Így tehát a szenvedések nem mindig büntetések, vagy haragnak jelei. Sőt az érzékeny lelkiismeretűeket ki kell oktatni, hogy a kísértéseknek (megpróbáltatásoknak) más magasabb céljaik is vannak, mint büntetés, hogy azt ne gondolják, Isten elvetette őket magától, ha a kísértésekben nem látnak egyebet, mint büntetést és Isten haragját! Más magasabb célokat kell bennük látniuk, hogy az Isten rá nézve idegen munkát végez, hogy a saját munkáját végezhesse stb., miként ezt Ézsaiás hosszú tanításában kifejti (28,21). S mikor a tanítványok a vak felől azt kérdezték, hogy ki vétkezett (Jn 9,3) Krisztus azt feleli, hogy vakságának oka nem bűn, hanem "hogy Isten dolgai ebben megjelentessenek." És Jeremiás mondja (49,12): "Íme akiknek nem kell vala meginniuk a poharat, ugyancsak megisszák; te pedig teljesen büntetlenül maradnál-e?" Amint hogy megölettek egyes próféták, Keresztelő János és más szentek. Ez okból a kísértések s szenvedések nem mindig büntetések bizonyos múlt cselekedetekért, hanem Istennek a mi hasznunkra és azon célból rendelt cselekedetei, hogy az ő hatalma minél világosabb legyen a mi gyengeségünkben. Akként szól Pál is (2Kor 12,5): "Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el (lesz teljes)." Így tehát a mi testünknek Isten akaratából áldozatnak kell lennie, hogy a mi engedelmességünk nyilvánítására, nem pedig az örök halál helyettesítésére szolgáljon, amelyért Istennek más váltságdíja van, ti. a saját fiának halála.

Ebben az értelemben magyarázza Nagy Gergely magának Dávidnak büntetését is, amidőn így szól: "Ha az Isten azért a bűnért fenyegette volt meg azzal, hogy fia annyira megalázza, miért váltotta be fenyegetését a bűnnek megbocsátása után? Erre a válasz az, hogy a bűnnek megbocsátása azért történt, hogy az ember ne legyen akadályozva az örök élet elnyerésében. A fenyegetésnek emez intő példája pedig azért következett el, hogy az embernek istenfélelme még abban a megalázásban is gyakoroltassék és próbára tétessék. Ekként testi halállal is a bűn miatt sújtotta az Isten az embert, s a bűnbocsánat után igazságosságának gyakorlása miatt nem vette azt le róla; más szóval azért, hogy megerősítse és próbára tegye azok igazságosságát, akik megszenteltetnek."

A közös szerencsétlenségek azonban tulajdonképp nem is semmisíttetnek meg ezen kanonikus elégtételek által; más szóval azon emberi hagyományok cselekedetei által, amelyekről ők maguk azt mondják, hogy gépies végrehajtásuknak oly hatása van, hogy megváltják a büntetéseket, még ha ezek a halálos bűnben lévők által vitetnek is véghez. S midőn ezzel szemben felhozzuk Pálnak ezt a mondását (1Kor 11,31): "ha mi magunk ítélnénk meg magunkat, nem büntettetnénk Istentől," – akkor az "ítél" igét az egész bűnbánatról és kötelező gyümölcseiről, nem pedig nem kötelező cselekedetekről kell érteni. Ellenfeleinket az általuk megvetett nyelvtan miatt éri a büntetés, mivel azt gondolják, hogy ítélni annyit tesz, mint felvértezve zarándokolni szent Jakabhoz, vagy hasonló cselekedeteket végezni. Pedig az ítélni szó jelenti az egész bűnbánatot, jelenti a bűnöknek kárhoztatását. Ezen kárhoztatás valóban végbemegyen a töredelmességben és az élet megváltoztatásában. Az egész bűnbánat, töredelmesség, hit, jó gyümölcsök elérik azt, hogy enyhébbekké lesznek a büntetések s a nyilvános és magán-szerencsétlenségek, miként Ézsaiás tanítja (1,l6.18.19): "szűnjetek meg gonoszt cselekedni, tanuljatok jót tenni; ha bűneitek skarlát-pirosak, hófehérek lesznek. Ha engedelemmel hallgatandotok, e föld javaival éltek." Az egész bűnbánatról és a kötelező, vagy Isten által parancsolt jó cselekedetekről szóló legfontosabb és legüdvözítőbb tant nem szabad az elégtételekre és az emberi hagyományok cselekedeteire vonatkoztatni. Hasznunkra oktat az a tan, hogy a közös bajok enyhülnek a mi bűnbánatunk, a bűnbánatnak igaz gyümölcsei és a hitből való jó cselekedetek által – de nem, miként ők képzelik, a halálos bűnben végzettek által. Ide tartozik a niniveiek példája (Jónás 3,10), akik bűnbánatuknál fogva – az egészről szólunk – Istennel kiengesztelődtek, és elérték, hogy városukat nem pusztította el.

Hogy pedig az atyák említést tesznek az elégtételről, hogy a zsinatok törvényeket hoztak erre, az, miként feljebb mondtuk, intő példaadás végett rendelt egyházi fegyelmi szabály volt. S ezen fegyelmi szabályt sem a bűn, sem a büntetés elengedéséhez nem tartották szükségesnek. Mert ha egyesek ezekről szólva, a tisztítótűzről tettek említést, magyarázatuk szerint azok nem az örök büntetésnek megváltására, nem elégtételül, hanem a tökéletlen lelkek megtisztítására szolgálnak. Miként Augustinus mondja, hogy a megbocsátható mindennapos bűnök égettessenek meg, más szóval fojtassanak el az Istennel szemben való bizalmatlanság és hasonló indulatok. Egyes írók az "elégtétel" szót a szokásos használattól, vagy a külső cselekmény jelentésétől eltérőleg átvitt értelemben használják az igazi meghalás jelzésére. Augustinus erről ekképpen szól: "Az igazi elégtétel abban áll, hogy kiirtja a bűnök okait, azaz megöli a testet, korlátozza a testet, nem azért ugyan, hogy megváltsa az örök büntetéseket, hanem azért, hogy a test vétkezésre ne ingereljen."

Így nyilatkozik Nagy Gergely is az elidegenített javak visszaadására vonatkozólag: "hamis a bűnbánat, hogyha nem tesz eleget azoknak, akiknek elfoglalt dolgait magunknál tartjuk." Mert aki még ezután is lop, az nem őszintén fájlalja, hogy lopott, vagy rabolt. Mert mindaddig tolvaj vagy rabló az illető, amíg jogtalan tulajdonosa az idegen tárgynak. Ez a jogi elégtétel szükséges, mert megíratott (Ef 4,28): "aki oroz vala, többé ne orozzon." Épp úgy szól Chrysostomus: "a szívben töredelmesség, a szájban bűnvallás, a cselekvésben teljes megalázkodás." Ez semmiben nem szól ellenünk. A jó cselekedeteknek követniök kell a bűnbánatot – hanem bűnbánatnak kell lennie, nem tettetésnek, az egész életnek jóra való változásának.

Szintúgy írják az atyák, hogy elég, ha egyszer történik az életben a nyilvános, vagy ünnepélyes gyónás, amelyről az elégtételi törvények hozattak. Ebből érthető, hogy ők ezen törvényeket a bűnök bocsánatához nem tartották szükségszerűeknek. Mert ezen ünnepélyes gyónáson (bűnbánaton) kívül máskor is akarnak bűnbánatot, amikor nem szükségesek az elégtételekről szóló törvények.

Azt írják a Cáfolat mesterei, hogy az elégtételeknek az evangélium határozott szava ellenére való eltörlését nem szabad tűrni. Mi ellenben eddig azt bizonyítottuk, hogy azoknak a kánoni elégtételeknek, vagyis a "nem köteles" cselekedeteknek, melyeket a büntetésnek elengedéséért kellene teljesíteni, nincsen evangéliumi alapjuk. Már maga a tény bizonyítja ezt. Ha az elégtételi cselekedetek "nem kötelező" cselekedetek, mely okból hivatkoznak kifejezetten az evangéliumra? Mert ha az evangélium ilyen cselekedetek által rendelné a büntetések megváltását, már kötelező cselekedetekké válnának. De ők azért szólnak így, hogy port hintsenek a tapasztalanoknak szemébe, előhozakodnak bizonyítékokkal, amelyek kötelező cselekedetekről szólnak, holott a saját elégtételeikben ők maguk "nem kötelező" cselekedeteket írnak elő. Sőt ők maguk iskoláikban azt az engedményt teszik, hogy bűn elkövetése nélkül lehet elmulasztani az elégtételeket. Ennélfogva tehát hamisan írják, hogy az evangélium előírása alapján kényszerítve vagyunk azoknak a kánoni elégtételeknek engedelmeskedni.

Egyébiránt mi már gyakran bizonyítottuk, hogy a bűnbánatnak jó gyümölcsöket kell teremnie, és hogy mik a jó gyümölcsök, azt tanítják a parancsolatok, ti. Istennek imádása, hálaadás, az evangéliumnak vallása, az evangéliumnak tanítása, a szülők, idősbek s a felsőség iránti engedelmesség, hűség a hivatásban, nem ölni, nem gyűlölködni, hanem engesztelékenynek lenni, tehetségünk szerint adni a szűkölködőnek, nem paráználkodni, nem törni házasságot, hanem a testet korlátozni, zabolázni és fenyíteni – nem az örök büntetésnek megváltása céljából, hanem azért, hogy az ördögnek ne engedelmeskedjék, a Szentlelket ne sértse, és hogy igazat szóljon. Ezeket a gyümölcsöket Isten parancsolja, és kívánja tőlünk megtartásukat az ő nevének dicsőségére és tiszteletére, s jutalom is jár értük. Azt azonban nem tanítja a Szentírás, hogy az örök büntetések csak az emberi hagyományok és tisztító tűz elégtétele által bocsáttatnak meg. A búcsúlevelek (indulgentiák) egykor nyilvános rendszabályok alól való felmentések voltak, hogy az emberek mértéken felül ne terheltessenek. Hogy ha az elégtételek és büntetések emberi tekintélynél fogva elengedhetők, akkor mint bűnök ellenértéke, nem isteni jognál fogva szükségesek, mert isteni jog nem semmisíthető meg emberi tekintély által. Mivel továbbá most ez a szokás önmagától elavult, még pedig a püspököknek ellenzése nélkül, ezért semmi szükség többé azokra a bűnbocsánatokra. S mégis megmaradt az indulgentiáknak a neve. S miként az elégtételeket nem világi hatósági fegyelemnek, hanem a büntetés alól való megváltásnak vették: így a búcsújárásokat is rosszul értelmezték, mintha azok a lelkeket a tisztítótűzből szabadítanák meg. A kulcsnak azonban nincs más hatalma, csak a föld felett való kötésnek és oldásnak hatalma, e kijelentés szerint (Mt 16,19): "Amit megkötözendesz e földön, a mennyekben is kötözve lészen, és amit megoldandasz e földön, a mennyekben is oldozva lészen." Jóllehet, – mint feljebb mondottuk – a kulcsnak nincs hatalma a büntetések kiszabására, vagy istentiszteletek meghatározására, hanem csupán arra van felhatalmazása, hogy bocsássa meg bűneit azoknak, akik megtérnek, és megbüntesse s kizárja azokat, akik nem akarnak megtérni. Miként ugyanis feloldozni annyit jelent, mint a bűnöket megbocsátani, úgy kötni annyit tesz, mint a bűnöket meg nem bocsátani. Krisztus ugyanis szellemi országról szól. Istennek parancsa, hogy az evangélium szolgái feloldozzák a megtérőket, miként (2Kor 10,8) e mondás szól: "adatott nekünk hatalom az építésre." Ez okból az egyes eseteknek fenntartása (reservatio casuum) külső jogi szabálynak dolga. Mert ez a kanonikus büntetésnek fenntartása és nem a bűnnek Isten előtt való fenntartása azoknál, akik igazán megtérnek. Ez okból helyesen ítélnek ellenfeleink, amikor bevallják, hogy a halálnak pillanatában egyes bűneseteknek fenntartása nem akadályozhatja a feloldozást.

Kifejtettük a bűnbánatról szóló tanunknak főtartalmát, s tudjuk róla, hogy a jóravaló lelkeknek, istenfélelemre és üdvösségre szolgál. És ha az őszinte emberek a mi tanunkat összehasonlítják ellenfeleinknek igen zavaros vitatkozásával, át fogják látni, hogy ellenfeleink elhagyták a megigazító és a kegyes szíveket megvigasztaló hitről szóló tant. Látni fogják azt is, hogy ellenfeleink sokat koholtak össze a töredelmesség érdeméről, a bűnöknek ama vég nélkül való elősorolásáról s az elégtételekről, melyeket, mint mondják, sem a földön, sem az égben senki fel nem fog, s amelyeket még maguk ellenfeleink sem képesek eléggé megmagyarázni.

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás Apológiája (1531)

 A gyónásról (bűnvallás, Confessio) és elégtételről. (Satisfactio)

 

Gyülekezeteinkben a gyónást nem törölték el. Az Úrnak testét csak azoknak szokták ugyanis kiszolgáltatni, akiket előbb megvizsgáltak és feloldoztak. Nagyon lelkiismeretesen tanítják a népet a feloldozásba vetett hitről; azelőtt erről nagy volt a hallgatás. Arra tanítják az embereket, hogy a feloldozást a legnagyobbra becsüljék, mert Isten szava, és hirdetése Isten parancsára történik. Magasztalják a kulcsok hatalmát. Emlékeztetnek arra, milyen nagy vigasztalást nyújt a rettegő lelkiismeretnek; továbbá, hogy Isten olyan hitet kíván, amely úgy hisz ennek a feloldozásnak, mint Isten mennyből hangzó, saját szózatának; végül, hogy ez a hit valóban megkapja és elnyeri a bűnök bocsánatát. Azelőtt szertelenül dicsőítették az elégtételt. A hitről egy szó sem esett. E tekintetben tehát gyülekezeteinket a legkisebb vád sem illetheti. Mert még ellenfeleink is kénytelenek elismerni rólunk, hogy a bűnbánatról szóló tanítást a mieink igen lelkiismeretesen tárgyalták és megvilágították.

A gyónásról azonban azt tanítják, hogy a vétkek felsorolása nem szükséges. A lelkiismeretet nem kell megterhelni valamennyi vétek felsorolásának gondjával. Lehetetlen is minden vétek elszámlálása. Bizonyítja ezt a zsoltár: Kicsoda tarthatja eszében a vétkeket? (Zsolt 19,13). Hasonlóképpen Jeremiás: Gonosz az emberi szív és kikutathatatlan (Jer 17,9). Ha tehát csak a felsorolt vétkek kapnának bocsánatot, a többi nem, akkor sohasem nyugodhatnék meg az emberek lelkiismerete; mert nagyon sok bűnt nem vesznek észre, vagy nem tudnak rá visszaemlékezni. A régi egyházi írók is tanúsítják, hogy nem szükséges ez a felsorolás. A dekrétumok idézik Chrysostomus szavait: „Nem azt mondom neked, hogy a nyilvánosság elé tárd vétkeidet, sem azt, hogy önmagadat bevádold másoknál; hanem azt akarom, hogy engedj a próféta szavának: Tárd fel utadat Isten előtt! Azért valld meg imádságban bűneidet az igazán ítélő Istennek! Mondd el vétkeidet, ne nyelveddel, hanem lelkiismereted emlékezésével!” A bűnbánatról adott magyarázat - az V. szakasz „Consideret” fejezete - elismeri, hogy a gyónás emberi jogon alapul. Nálunk mégis megtartják a gyónást: egyrészt a feloldozás végtelen nagy jótéteménye kedvéért; másrészt azért, mert másképpen is hasznos a lelkiismeretnek.

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás (1530)

II. Rész: Cikkek a megszüntetett visszaélésekről:

XXV. A gyónás

 

Nem taníthattak ők helyesen a bűnbánatról, mivel az igazi bűnt nem is ismerték. Hiszen (mint fentebb mondtuk), az eredendő bűnt nem fogják fel helyesen, ellenkezőleg: azt állítják, hogy az ember természeti erői épen és romlatlanul maradtak. Az ész helyesen taníthat, és az akarat aszerint cselekedhetik, és hogy az Isten bizonyosan megadja kegyelmét, ha az ember mindazt, amire képes, megcselekszi szabad akarata szerint.

Ebből szükségszerűleg következett, hogy ők csakis a tényleges bűnöket bánták meg, aminők az általunk is elfogadott gonosz gondolatok (mert szerintük a gonosz vágy, kívánság, hajlam nem bűn), továbbá a gonosz beszédek, gonosz cselekedetek, amiket szabad akarattal el is kerülhettünk volna.

A bűnbocsánatnak három része szerintük: a töredelem, a gyónás és elégtétel, azon vigasztaló kijelentéssel, hogy ha az ember bűnét igazán megbánja, meggyónja és érte eleget tesz, a bűnbocsánatot már kiérdemelte, s Isten előtt bűneiért megfizetett. Így tanítják rá az embert, hogy amidőn bűnét bánja, a saját cselekedeteiben bízzék. Ennek megfelel a szószéki beszéd a közönséges gyónás alkalmával: „Nyújtsd meg Uram, Isten, életemet, amíg bűneimért eleget nem teszek, s életemet meg nem jobbítom.”

Krisztusra és a hitre még gondolni sem gondoltak, hanem abban reménykedtek, hogy az Isten előtt saját cselekedeteikkel verik le [sic!] és törlik el a bűnt. Abban a hiedelemben lettünk mi is papokká és szerzetesekké, hogy egymagunkban is meg tudunk állni a bűnnel szemben.

Nevezetesen a bűnbánattal így jártak el:

Minthogy összes bűneit senki sem tudta észben tartani (különösen egy egész esztendőről), úgy segítettek a bajon, hogy ha a titkos bűnök utóbb jutottak eszükbe, [akkor] azokat utóbb kellett megbánniuk és meggyónniuk. Továbbá Isten kegyelmébe ajánlották őket. Azután, minthogy senki sem tudta, mily nagynak kell lenni a bűnbánatnak, hogy Isten beérhesse vele, úgy nyugtatták meg az embereket: aki nem képes teljes töredelemre (contritio) az tegyen féltöredelmet (attritio) azaz, csak fogjon bele, bár ők maguk se értik, mi az egyik, mi a másik, és még most se tudják, mit jelent, ahogy én sem tudom. Egy szó mint száz, az ily féltöredelmet (attritiót) egész töredelem- (contritio-) számba vették a gyónásnál.

És ha akadt valaki, aki azt találta mondani, hogy nem képes töredelemre, avagy nem is tudja szánni-bánni bűnét, ami megtörténhetik buja szerelem vagy bosszúvágy esetében, attól azt kérdezték: nem óhajtaná-e, avagy nem szeretné-e, hogy ha bánatot tudna érezni? Hogyha igennel felelt (hisz ki mondana erre nemet magán az ördögön kívül?), úgy ezt már bűnbánatnak vették és megbocsátották bűnét ezen jó cselekedetéért. Ilyenkor különösen Szent Bernát példájára hivatkoztak.

Ebből láthatjuk, hogy a vak emberi értelem mennyire tapogatózik Isten dolgaiban, és hogyan keres képzelődve vigasztalást saját cselekedeteiben. Eszébe sem jut, hogy Krisztusra avagy a hitre gondoljon. Ámde ha e dolgot alaposan megvizsgáljuk, kitűnik, hogy az ilyen, hit nélkül és Krisztus ismerete nélkül a saját erőnkből való bűnbánat nem egyéb merő agyrémnél. És az ily bűnbánat alkalmával a szegény bűnös esetleg testi gyönyörűségére avagy bosszúra gondolva, inkább nevethetett, mint sírhatott volna, kivévén azokat, akikre vagy a törvény villáma lesújtott, vagy az Ördög hiába kínzott meg gyötrődő lélekkel. Különben tiszta dolog, hogy az ilyfajta bűnbánat merő képmutatás, és a bűnös kívánságot nem öli meg. Hisz volt okuk szánni-bánni, ugyan miért nem követtek el több bűnt, hogyha szabadságuk volt rá és módjuk nyílt benne?

2. A gyónás dolga pedig így volt. Mindenkinek elő kellett sorolnia valamennyi bűnét (ami képtelenség). Ez volt még csak az igazi gyötrelem. Amikről pedig megfelejtkezett, azzal a feltétellel bocsátották meg, hogy meggyónja, ha majd egyszer valamikor eszébe jutnak. Így azután sohase tudta, elég jól gyónt-e meg, vagy hogy vége szakad-e valaha gyónásának? Egyúttal saját cselekedeteire utalva így vigasztalták őt: mennél tökéletesebben gyónsz és mennél inkább szégyelled és megalázod magad a pap előtt, annál hamarább s annál tökéletesebben teszel eleget bűneidért, mert az ily alázatosság bizonnyal kegyelmet szerez az Istennél.

Hit és Krisztus szóba se jött, és a feloldozás erejéről sem beszéltek még elfeledkezésből sem néki, hanem a bűnök felsorolása és szégyellése volt minden vigasztalása. De ki győzné elmondani, mi minden gyötrelem, kópéság és bálványozás járt az ily gyónással!

És az elégtétel? az volt még csak homályos és bonyodalmas. Senki se tudhatta, mennyit kell végeznie csupán egyetlen bűnért is, hát még valamennyiért! No de e bajon is könnyen segítettek; néhány oly könnyebb fajta elégtételt szabtak ki, mint pl. öt Miatyánkot, egy napi böjtöt stb., a többiért való vezeklést pedig a tisztítótűzre hagyták. Származott is ebből azután mondhatatlan nagy nyomorúság és baj. Némelyek abba a hiedelembe estek, hogy soha se szabadulnak ki a tisztítótűzből, mert hiszen a régi kánonok szerint hét esztendei vezeklés jár egy halálos bűnért. És az ember mégis saját cselekedeteinek elégtételébe vetette bizodalmát. De ha ez az elégtétel teljes lett volna is, bizodalma akkor is tisztán arra épült volna és így sem a hitnek, sem Krisztusnak semmi köze sem lett volna hozzá, márpedig ez nyilvánvaló képtelenség. Mert ha valaki akár száz évig szünet nélkül vezekelt is, mégse tudhatta meg soha, hogy lerótta-e már vezeklő tartozását. Szóval egy álló vezeklés legyen az egész élet – bűnbánat nélkül.

A római szentszék azonban a szegény egyházaknak e baján is tudott segíteni. Kieszelte a bűnváltságot, ezzel adott bűnbocsánatot, törölt el minden elégtételt eleinte szórványosan hét, majd száz esztendőre; utóbb a bűnváltságot rábízta a bíborosokra és püspökökre, úgyhogy az egyik száz évre, a másik száz napra adhatott oldozást. A teljes elégtétel alól való felmentést azonban kizárólag magának tartotta fenn.

Minthogy pedig ez a mesterség jól jövedelmezett és a bullaüzlet sikerült, kitalálta az aranyesztendőt, azt Rómában ünnepelte, s ezt nevezték azután minden bűnteher (zsold) elengedésének. Özönlött a tengernyi bűnös népség Rómába, mert mindenki szabadulni akart elviselhetetlen nehéz lelki terhétől. Ily módon fedezték fel és takarították be a világ kincsét saját csűrűkbe. De a pápa hamarosan még tovább ment, az aranyesztendők számát egyre-másra szaporította. De minél több pénzt nyelt el, éhsége annál nagyobb lett.

Utóbb szerteküldözte követeit a világ országaiba és tartományaiba, úgyhogy végtére minden egyház és család megtelt aranyesztendővel. Utoljára befurakodott még a tisztítótűzbe, a halottak országába is, először misék és vigíliák alapításával, azután a bűnváltsággal és aranyesztendővel, amíg annyira olcsók nem lettek a lelkek, hogy egyikét-másikát egy-egy rongy garasért is kiszabadította.

Kisült, hogy ez sem ér semmit. Hisz a pápa, bárha tanítja, hogy a hívek az ilyesfajta bűnváltságra hagyják és bízzák magukat – másrészt bizonytalanná teszi bulláival, mert azt hirdeti, hogy aki a bűnváltságban vagy aranyesztendőben részesedni akar, az bánja és gyónja meg bűneit, és – adjon pénzt. De mér fentebb említettük, hogy az ily bűnbánat és gyónás náluk teljesen bizonytalan és képmutatás. Senki sem tudta, mely lelkek vannak a tisztítótűzben; azt sem tudta senki, hogy az ott levők közül ki bánta és gyónta meg igazán bűneit. Tehát elfogadta a kedves pénzt, és e közben hatalmával és bűnváltságával vigasztalgatta s megint csak saját bizonytalan értékű cselekedeteire utalta a népet.

Minthogy pedig voltak egynéhányan, akik nem vádolták magukat efféle gondolat-, szó- és tettbeli tényleges bűnökkel, mint például én és a magamfajták a kolostorokban, alapítványi intézetekben, akik igyekeztünk igazán barátok és papok lenni, hiszen böjtöléssel, virrasztással, imádkozással, misemondással, durva ruhában és kőkemény ágyban védekeztünk a gonosz gondolatok ellen, igazán s minden áron szentségre törekedvén, holott az öröklött, velünk született gonosz kívánság gyakran még álomban is elkövette (amint ezt Szent Ágoston és Jeromos másokkal egyetemben vallják) azt, ami természetéből folyik: egyik a másikról mégis azt tartotta, hogy némelyik oly szent, amint tanították, hogy bűn nélkül való, s úgyannyira teljes jó cselekedettel, hogy mi jó cselekedeteinket másokkal, mint saját üdvösségünkre fölöslegeseket közölhetjük és eladhatjuk. Ez színigazság; erről megvan a pecsét, a levél és példa.

Ezeknek nem volt szükségük bűnbánatra, hiszen mit bántak volna meg, ha a gonosz gondolatoknak ellenálltak? Miért tettek volna eleget, ha ártatlanok voltak, sőt ha saját fölösleges igazságukat még más szegény bűnösöknek is eladhatták? Ily szentek voltak a farizeusok és írástudók is Krisztus idejében.

De épp itt emeli fel kiáltó szavát ama tüzes angyal, János, az igazi bűnbánathirdető, és lesújtja mennykövével egy csapásra mind a kettőt, mondván: Térjetek meg! Amazok azt mondják: Hiszen már megtértünk! Emezek viszont: Nincs szükségünk megtérésre! És János szól; Mindegyiktek térjen meg, mert ti vagy hamis bűnbánók vagytok, vagy hamis szentek; mindegyik szűkölködik bűnöknek bocsánata nélkül, mert egyik sem tudja még, mi az igazi bűn, nemhogy megbánhatta volna avagy kerülni tudná. Nincs közöttetek jó, teli vagytok hitetlenséggel és [sem] Istent, sem az ő akaratát nem ismeritek. Pedig jelen vagyon; az ő teljességéből kell nekünk mindnyájunknak kegyelmet kegyelemért vennünk, és nélküle nincs, aki Isten előtt igazzá lehetne. Azért, ha meg akartok térni, térjetek még igazán; hamis szívetek bűnbánata semmit sem ér. S ti képmutatók, akiknek nincs szükségetek bűnbánatra, és ti kígyófajzat, ki biztosít titeket, hogy az eljövendő haragot elkerülitek?

Ezt hirdeti Pál is (Róm 3,10kk) mondván: Nincs értelmes, nincs igaz, nincsen, aki az Istent keresné, nincs, aki jót cselekednék, nincsen csak egy is; mindnyájan elhajlottak és haszontalanokká lettek. És ApCsel 17,30: Mostan pedig az Isten minden embernek mindenütt hirdeti, hogy megtérjenek. Minden embernek, – azt mondja, – tehát egy embert sem vesz ki. Ez a bűnbánat tanít meg minket a bűn ismeretére, ti. hogy mindnyájan veszve vagyunk, hogy egy porcikánk se jó, egészen új és más emberekké kell lennünk.

Ez a bűnbánat nem részletező és nem koldusszerű, mint az, amelyik a tényleges bűnökre vonatkozik. Ez nem vitatja, melyik bűn, melyik nem bűn, hanem valamennyit egy csomóba fogja, hisz bennünk minden merő bűn. Ugyan miért is töltsük a drága időt nyomozgatással, részletezéssel, osztályozással? Épp azért itt a töredelem sem bizonytalan értékű, mert egyáltalán nem gondolhatunk semmi értékre, amivel a bűnért megfizethetnénk. Viszont elfog a teljes kétség és elcsüggedés mindenre vonatkozólag, amit csak gondolunk, szólunk vagy cselekszünk.

Hasonlóképpen a gyónás sem lehet hamis, ingadozó avagy részletező. Mert aki beismeri, hogy benne minden merő bűn, az ezzel a beismeréssel minden bűnt megvall, egyet sem mellőz, és egyről sem feledkezik meg. Ennélfogva az elégtétel sem lehet kétséges, mert az nem a mi bizonytalan, bűnös cselekedetünk, hanem Isten ártatlan bárányának szenvedése és vére, aki elvette a világ bűnét.

E bűnbánatról prédikál János, utána Krisztus az evangéliumban és prédikálunk mi is. E bűnbánattal földre döntjük a pápát; mindent, ami csak a mi jó cselekedeteinkre építtetett. Egytől-egyig hitvány, fövény-alapon nyugszik az, aminek neve jó cselekedet avagy törvény; hiszen híre sincs itt semmi jó cselekedetnek, minden merő gonosz cselekedet, és mint Krisztus (Jn 7,19) mondja: Senki sem tartja meg a törvényt, hanem mindnyájan áthágják. Azért még a legszentebb és legszebb épület is csupa hazugság és képmutatás, ha erre épült.

És ez a bűnbánat a keresztyéneknél halálig tart, mert a többi bűnnel együtt beeszi magát a testbe az egész életen át, hisz Pál (Róm 7,1) rá a bizonyság, hogy ő tagjainak törvényével harcol. Mégpedig nem a saját erejével, hanem a Szent Lélek adományával, amelyet a bűnök bocsánatával nyerünk meg. Ugyanez az adomány tisztítja és sepri ki naponként a megmaradt bűnöket, s tesz minket igazán tisztákká s szentekké.

Erről sem a pápa, sem a teológusok, jogászok s egyáltalán ember nem is tud; mennyből leszállt tudomány ez, kijelentve az evangéliumban, és éppen ezt merik az istentelen szentek eretnekségnek nevezni.

Különben, ha holmi szektáskodók támadnának, aminők talán vannak is, s amilyenekkel a parasztlázadás alkalmával nekem is volt dolgom,  akik azt mondták, hogy mindazok, kik már egyszer a Szentlelket vagy a bűnök bocsánatát vették, vagyis hívőkké lettek, ha utóbb újra vétkeznének is, mégis megmaradnak a hitben, s a bűn nekik éppen semmit sem árt, mert ha hiszel, úgysincs baj, hiszen a hit minden bűnt eltöröl; ráadásul: aki a hit és Lélek vétele után vétkezik, sohasem bírta az a Lelket és hitet igazán. Sok ilyen dőre emberrel akadtam már össze s félek, hogy még egyikben-másikban ez az ördög most is bujkál.

Annak okáért igen szükséges azt tudni és hirdetni, hogy ha a szent emberek, akik érzik, hogy az eredendő bűn még mindig bennük lappang, azt naponként megbánják és ostromolják, s azonkívül nyilvánvaló bűnökbe is esnek, mint például Dávid házasságtörésbe, gyilkosságba és istenkáromlásba, mondom, hogy ez esetben hitről és Lélekről szó se lehet náluk. Mert a Szent Lélek nem tűri, hogy a bűn uralkodjék, elharapózzék, mi több, teljességre jusson, hanem rátámad és megfékezi, hogy ne vihesse véghez azt, amit akar. S ha, amit akar, mégis véghez vinné, úgy nincs is ott jelen se a Szent Lélek, se a hit. Mert szent igaz, amit János apostol mond (1Jn 3,9,): Aki Istentől született, nem vétkezik és nem is vétkezhetik, mivelhogy Istentől született És az is színigazság, amit ugyanaz János apostol mond (1Jn 1,8): Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mibennünk, nyilvánvaló hazugságot szólunk, és Isten igazsága nincsen mibennünk.

Luther Márton: Shmalkaldeni cikkek (1537)

III. A cikkek harmadik része

A pápa híveinek hamis bűnbánatáról

 

Minthogy a feloldozás, vagyis a kulcsok hatalma szintén Krisztus által az evangéliumban szerzett segedelem és vigasztalás a bűn és rossz lelkiismeret ellen, azért a gyónást és feloldozást az egyházból éppenséggel nem küszöbölhetjük ki, már csak a gyönge lelkiismeret és a bárdolatlan ifjú nemzedék miatt sem, amelyet megvizsgálni és oktatni a keresztyén tudományban nagyon is szükséges. A bűnök felsorolását azonban kinek-kinek hagyjuk szabadjára, hogy akarja-e felsorolni vagy sem. Bizonyos, hogy amíg a testben vagyunk, hazugság nélkül mondhatjuk: Én egy szegény, bűnnel teljes ember vagyok, vagy Róm. 7,23 szerint: Én egy más törvényt látok tagjaimban, mely elmémnek törvényével ellenkezik, és engem rabul ád a bűn törvényének, mely tagjaimban vagyon. És minthogy a magánfeloldozás (absolutio privata) a kulcsok hatalmából ered, nemcsak megvetnünk nem szabad, hanem éppen oly nagyra kell tartanunk s becsülnünk, mint a keresztyén egyház minden más hivatalát.

Ami az élőszóbeli Igét illeti, e részben határozottan ragaszkodunk ahhoz, hogy az Isten senkivel sem közli Lelkét vagy kegyelmét másképpen, csak megelőzőleg hirdetett Ige által vagy Igével. Így őrizhetjük meg magunkat ama rajongó lelkektől, akik azzal dicsekszenek, hogy ők Ige nélkül, vagy már az Ige hirdetése előtt bírják a Lelket, s éppen azért az Írást vagy élőszóbeli igét kényük-kedvük szerint bírálgatják, magyarázzák, csűrik-csavarják, amint ezt Münzer cselekedte, és még ma is sokan cselekszik, amikor a szellem és betű közé hivatott bírák gyanánt tolják fel magukat, holott azt se tudják, mit beszélnek avagy állítanak. Bizony, ilyenfajta csupa merő rajongás és álmodozás az egész pápaság is, hiszen a pápa azzal áltatja magát, hogy az ő szíve kamarája minden jognak teljes tárháza, és mindaz, amit ő egyházában gondol és elrendel, isteni Lélek és jog, még ha ellenkeznék is az írással vagy élő szóbeli Igével. Mindez egybefogva ama régi ördög, amaz ős kígyó, aki Ádámot és Évát szintén rajongókká tette, Isten hirdetett Igéjétől szellemjátékra s önhittségre vezérelte, és ezt maga szintén, de másfajta beszéd által cselekedte meg, – akárcsak a mi rajongóink, akik Isten Igéjének hirdetését elítélik – ők maguk azonban nem hallgatnak, hanem elárasztják szóval és írással az egész világot, mintha bizony az Istennek Lelke az apostolok írásaiból és élőszóbeli igéjéből nem származhatnék, hanem egyes-egyedül az ő írásukból és beszédjükből kellene annak erednie. Miért nem dobják félre hát saját beszédeiket és írásaikat is, hogy a Lélek írásaik nélkül s előtt szállhatna be a népek szívébe, úgy, amiként ők nagy kérkedve hirdetik, hogy a Lélek az Írás hirdetése nélkül szállt vala lelkükbe. Nincs rá időm, hogy erről itt tovább vitatkozzam, hiszen e dologgal eddigelé másutt már eleget foglalkoztam.

Semmi kétség, hogy azok is az előzetesen hirdetett Ige által jutnak a hit birtokába, akik már a keresztség előtt hisznek, vagy a keresztségben válnak hívőkké. A régi keresztyéneknek is érett korukban előbb hallaniuk kellett, hogy "aki hiszen és megkeresztelkedik, üdvözül" (Mk 16,16), bárha mint hitetlenek csak évek múlva vették is a Lelket és a keresztséget. S Kornelius az ApCsel 10,22 szerint jó korán hallott a zsidók közt az eljövendő Messiásról, aki által ő Isten előtt igazzá, imádsága és alamizsnája kedvessé lett. Ily hitben (amint hogy Lukács igaznak, istenfélőnek nevezi őt) és nem megelőző Ige nélkül avagy hallás nélkül tudott hinni és igazzá lenni. Péternek pedig ki kellett nyilatkoztatnia előtte, hogy a Messiás (akiben mint eljövendőben eddig hitt) már eljött, és hogy az eljövendő Messiásban való hite nem tarthatja őt többé a megátalkodott, hitetlen zsidók fogságában, hanem értse meg, hogy őnéki immár a megjelent Messiás által kell üdvözülnie, és őt a zsidók módján sem megtagadnia, sem üldöznie nem szabad.

Szóval a rajongás Ádámban és az ő utódaiban benn lappang kezdettől fogva a világ végéig; a régi sárkány oltotta beléjük e mérget, és ez minden eretnekségnek, a pápaságnak és Mohamednek egyaránt ősforrása ereje és hatalma. Azért nekünk erősen meg kell állanunk amellett, hogy az Isten velünk, emberekkel nem akar másként érintkezni, csakis az ő hirdetett Igéje és szakramentuma [sic!] (szentségei) által. Mindaz pedig, amit ily Ige és szentség nélkül a Lélekről regélnek, az maga az ördög. Mert az Isten Mózesnek is előbb az égő csipkebokorban és élőszóbeli Igéje által jelent meg. És egyetlen próféta, Illés és Elizeus sem nyerték meg a Lelket a tízparancsolaton kívül avagy nélkül. És Keresztelő János nem fogant meg Gábriel angyal előző Igéje nélkül, nem is repesett anyja méhében Máriának hangja nélkül. (Lk 1,19,41) Péter szerint (2Pt 1,21): Nem ember akaratjából, hanem a Szent Lélektől indíttatva szóltak a próféták, mint Isten szent emberei. De szóbeli Ige nélkül nem voltak ők szentek, s még kevésbé indította volna őket a Szent Lélek, mint nem szenteket a szólásra: mert ők szentek voltak, mondja ő, amennyiben a Szent Lélek szólott általuk!

Luther Márton: Shmalkaldeni cikkek (1537)

III. A cikkek harmadik része

A gyónásról

 

Mi háromféle bűnvallást állítunk: 1. istenit, 2. atyafiságost és 3. fülbevallást. Egyébiránt az Isten és atyafiak előttit mondjuk isteni jogúnak, a fülbevallást pedig nem. Bárha pedig nem kívánjuk is a fülbegyónásnál a bűnök elsorolását, részint a lehetetlenség, részint a lelkiismeret nyűgözése miatt, mindazonáltal megtartandónak tartjuk azt az egyházban hármas hasznáért: 1. a tudomány, 2. a vigasz és 3. a felmentésért, s anélkül senkit sem bocsátunk az úrvacsorához.

Az 1545. évi erdődi első zsinat hitvallása

IX. Cikk: A hármas gyónásról vagy bűnvallásról, s miért kell a fülbegyónást az egyházban fenntartani? Három okból: 1. A tudomány, 2. A vigasz, 3. A felmentés végett

 

Az egyházi rendről azt tanítják, hogy nyilvánosan senki más se tanítson és szolgáltassa ki a szentségeket az egyházban, csak az, akit erre szabályszerűen elhívtak.

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás (1530)

I. Rész: A fő hitcikkek: XIV. Az egyházi rend

 

A 14. cikket, amelyben azt mondjuk, hogy csak a rendesen meghívottnak engedhető meg a szentségeknek és az igének szolgálata az egyházban, akként fogadják el, ha az egyházi felszentelést elfogadjuk s használjuk. Ez okból mi ebben a gyűlésben gyakran bizonyítottuk, hogy a legnagyobb készséggel óhajtjuk az egyházi kormányzati rendet és fokozatokat megtartani az egyházban, még ha azok emberi tekintély alapján keletkeztek is. Mert mi jól tudjuk, hogy az atyák jó és hasznos szándékkal állapították meg az egyházi fegyelmet ily módon, amint azt a régi egyházi törvények írják. De a püspökök a mi papjainkat vagy arra kényszerítik, hogy az általunk hitvallásilag tanított felfogást elvessék és kárhoztassák, vagy új és hallatlan kegyetlenséggel ölik a szegényeket és ártatlanokat. Ezek az okok akadályozzák, hogy a mi lelkészeink őket püspökökül elismerjék. Így tehát a püspökök kegyetlensége az oka annak, amiért helyenként felbomlik a törvényes egyházi rend, amelyet mi igen nagyon megtartani óhajtottunk. Ők lássák, miként fognak majd számot adni Istennek, amiért szétbomlasztják az Egyházat. A mi lelkiismeretünk nincsen veszélyeztetve ebben a dologban, amikor tudjuk, hogy hitvallásunk igaz, istenfélő; és mert egyetemes (katolikus), nem szabad helyeselnünk azoknak kegyetlenségét, akik e tant üldözik. S mi tudjuk, hogy az egyház azoknál van, akik az Isten igéjét helyesen tanítják és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki, nem pedig azoknál, akik Isten igéjét nemcsak rendeletekkel próbálják megsemmisíteni, hanem még meg is ölik azokat, akik az igazat és helyeset tanítják, s akik ellen, még ha valamit tesznek is a kánonok ellen, magok a kánonok enyhébben szólnak. Továbbá itt ismét bizonyítottnak akarjuk tudni, hogy mi örömest meg fogjuk tartani az egyházi és kanonikus rendet, hacsak a püspökök felhagynak a kegyetlenkedéssel gyülekezeteink ellen. Ezen akaratunk úgy Isten előtt, mint az összes népeknél ki fog menteni minden időkig, hogy a püspöki tekintély megrendülésének nem mi vagyunk okozói, mihelyt olvasni és hallani fogják az emberek, hogy mi a püspökök jogtalan kegyetlensége ellen tiltakozva, semmiféle méltányosságot nem érhettünk el.

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás Apológiája (1531)

 XIV. cikk. Az egyházi rendről

 

A szent házasság az Írásokban semmilyen esetben sem tilos, viszont a paráznaság és a szemérmetlenség kerülése minden esetben parancsolat.

Haller Berthold – Kolb Ferenc:

A 10 berni tézis (1528): 9. Tézis

 

Mivel egy nyilvánvaló parázna az Írás szerint valóságosan átok alatt van, ebből következik, hogy szemérmetlensége és paráznasága, semmivel nem károsabb, mint maga a papi rend a botrányai miatt.

Haller Berthold – Kolb Ferenc:

A 10 berni tézis (1528): 10. Tézis

 

Általános volt a panasz az olyan papok rossz példája miatt, akik nem éltek önmegtartóztató életet. Ezért mondotta állítólag Pius pápa, hogy ha voltak is bizonyos indítóokai annak, hogy a papoknak megtiltották a házasságot, sokkal súlyosabb érvek vannak rá, amiért azt meg kellene engedni nékik. Így írja meg ezt Platina. Mivel a mi papjaink az említett nyilvános botrányokat el akarják kerülni, megházasodtak, és tanították, hogy szabad házasságot kötniük. Először, mivel Pál azt mondja: „A paráznaság miatt minden férfiúnak tulajdon felesége legyen” (1Kor 7,2); továbbá: „Jobb házasságban élni, mint égni” 1Kor 7,9). Másodszor, Krisztus azt mondja: „Nem mindenki veszi be ezt a beszédet” (Mt 19,11); itt arra tanít, hogy nem minden ember alkalmas a nőtlenségre, mivel Isten az embert szaporodásra teremtette, 1Móz 1,27. Az embernek pedig nincs hatalma arra, hogy Isten külön adománya és munkálkodása nélkül a teremtésen változtasson. Azoknak tehát, akik nem alkalmasak a nőtlenségre, házasságot kell kötniük: mert semmiféle emberi törvény és fogadalom sem törölheti el Isten parancsát és Isten rendelését. Ezért tanítják a papjaink, hogy szabad házasságra lépniük.

Az is bizonyos, hogy a régi egyház papjai házas emberek voltak. Pál azt mondja (1Tim 3,2) hogy olyan püspököt kell választani, aki házas ember. Németországban csak négyszáz évvel ezelőtt erőszakos módon kényszerítették rá a papokat a nőtlenségre. Tanúsítottak is olyan ellenállást, hogy amikor a mainzi érsek a római pápának ez ügyben kiadott rendeletét ki akarta hirdetni, a haragra gerjedt papok közt a forrongásban majdnem életét vesztette! Ráadásul még olyan embertelenül jártak el ebben az ügyben, hogy nemcsak a következő időre tiltották meg a házasságkötést, hanem a meglevőket is felbontották, - minden isteni és emberi jognak, sőt olyan egyházi törvényeknek ellenére, amelyeket nemcsak pápák, hanem a leghíresebb zsinatok alkottak.

Mivel a világ öregedésével az emberi természet is mindig gyarlóbbá lesz, ajánlatos jól vigyázni, hogy ne harapózzék el még több bűn Németországban!

Továbbá: Isten azért rendelte a házasságot, hogy orvossága legyen az emberi gyarlóságnak. Az egyházi kánonok maguk mondják, hogy a régi szigorúságon az emberek gyarlósága miatt későbbi időkben egyszer-másszor enyhíteni kell. Kívánatos, hogy ez történjék ebben az ügyben is! Mert úgy tűnik, ha a házasságot továbbra is megtiltják, a gyülekezetekből egyszer csak elfogynak a pásztorok.

Mivel Isten rendelése érvényben van, mivel az egyház (régi) szokása is jól ismert, és mivel a tisztátalan papnőtlenség annyi botránynak, házasságtörésnek és a kötelességteljesítő hatóság fenyítését megérdemlő annyi más bűnnek lett a szülő oka: mégis csak különös dolog, hogy semmilyen ügyben sem járnak el nagyobb kegyetlenséggel, mint éppen a papok házasságával szemben. Isten azt parancsolta, hogy a házasságot tiszteletben tartsuk. A törvények minden jól szervezett államban - még a pogányoknál is - a legnagyobb megbecsüléssel ékesítik a házasságot. Most viszont a legszigorúbb büntetésekkel gyötörnek egyeseket, még hozzá papokat, ellenkezően az egyházi törvények szándékával, és csak azért, mert házasságot kötöttek.

Pál gonosz lelkek tanításának mondja a házasság megtiltását, 1Tim 4,1 kk. Könnyű ezt megérteni most, amikor a házasságkötés tilalmát ilyen véres büntetésekkel védelmezik!

Amint semmiféle emberi törvény sem érvénytelenítheti Isten parancsát, éppúgy a fogadalom sem teheti érvénytelenné Isten rendelését. Cyprianus is ezért tanácsolja, hogy azok a nők, akik nem tartják meg a szüzességi fogadalmat, menjenek férjhez. A saját szavai szerint: „Ha pedig nem akarnak, vagy nem tudnak állhatatosak maradni, akkor jobb, ha férjhez; mennek, mint hogy érzéki vágyaik tűzébe essenek; semmi esetre se okozzanak botránkozást a testvéreknek!” Levelek I. kv. 11. levél.

Bizonyos fokú méltányosságot még az egyházi kánonok is mutatnak azok iránt, akik - mint ahogy ez; eddig többnyire történni szokott - a szabályszerű életkor elérése előtt tettek fogadalmat.

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás (1530)

II. Rész: Cikkek a megszüntetett visszaélésekről:

XXIII. A papok házassága

 

A hírhedt papi nőtlenségnek legnagyobb gyalázata dacára ellenfeleink nem csupán védelmezni merik a pápás törvényt az Isten nevének hitetlen és hamis ürügye alatt, hanem még ösztönözni is a császárt és a fejedelmeket, hogy a római császárság szégyenére és gyalázatára ne tűrjék a papok házasságát. Mert ezek az ő szavaik.

Mikor olvastak az emberek a történetben nagyobb szemtelenséget, mint aminő az ellenfeleinké? Miután az általuk felhasznált bizonyítékokat azután fogjuk sorra elővenni, most azt gondolja el a figyelmes olvasó, mennyire vakmerőek a semmirekellők, midőn azt mondják, hogy a házasság szégyent és gyalázatot hoz a birodalomra, mintha bizony az egyházat nagyon ékesítené a bűnös és természetellenes érzéki vágyaknak nyilvánossá lett gyalázatossága, melyek feltüzelik a szent atyákat, akik szüzességet tettetnek és orgiákat űznek. A legtöbbjét tisztességes néven még említeni sem lehet, amit azok legnagyobb szabadossággal véghezvisznek. És tégedet, Károly császár, arra hívnak fel, hogy a te legtisztább kezed elősegítse az ő érzéki vágyaikat, akit bizonyos régi jóslatok szűzies arcú királynak neveznek, mert terólad szól e mondás: "szemérmes arcú fog uralkodni." Azt követelik, hogy az isteni jog ellenére, a népek joga ellenére, a zsinatok törvényei ellenére szétbontsad a házasságokat, hogy ártatlan emberek ellen csupán a házasság okáért kegyetlen halálos ítéletet hozzál, hogy papokat ölj, akiket vallásosságukban még a barbárok is megkímélnek, hogy száműzetésbe kergess védtelen nőket és árva gyermekeket. Ilyen törvényeket hoznak neked, legkegyesebb és legtisztább lelkű Császár, amelyek hallatlanok még a barbároknál is, akármily tanulatlanok és vadak volnának is. De mivel a te jellemedhez nem fér semmi tisztátalanság vagy kegyetlenség, azért reméljük, hogy ebben a kérdésben kegyelmesen velünk együtt fogsz közreműködni, különösen akkor, ha megtudtad, hogy a mi felfogásunk mellett igen súlyos érvek szólnak, amelyek a Szentírásból vannak véve, s melyek ellen ellenfeleink csak igen szőrszálhasogató s üres okokat hoznak fel.

S mindazáltal nem védik komolyan a papi nőtlenséget. Jól tudják, hogy mily kevesen tartják meg a szüzességet, hanem ők a vallásnak ürügye alatt a papi nőtlenséggel uralmuknak használni vélnek, mint Péterből tudjuk (2Pt 2,23), aki helyesen figyelmeztetett arra, hogy hamis próféták ámító szavakkal fogják az embereket tévútra csábítani. Ebben az egész kérdésben ugyanis ellenfeleink semmit sem szólnak, írnak vagy tesznek őszintén és világosan, hanem valójában az uralomért küzdenek, amelyet tévesen veszélyeztetve látnak, és a kegyesség gonoszul használt ürügye alatt megerősíteni próbálnak.

Mi a cölibátusról szóló, ellenfeleink által védelmezett törvényt azért nem fogadhatjuk el, mivel az beleütközik az isteni és természeti jogba, és eltér a zsinatoknak kánonaitól is. Elismert dolog, hogy az babonás és veszedelmes, mert végtelen sok botrányt bűnt okoz, és a közerkölcsiség romlását idézi elő. A többi vitás kérdésekben szükség van a tudósoknak némi megvitatására, de ez a kérdés mindkét részről annyira világos, hogy semminő megvitatásra nincs szükség. Csupán derék és istenfélő emberre van szükségünk bíróul. S jóllehet mi a legtisztább igazságot védelmezzük, ellenfeleink mégis valami rágalmakban mesterkedtek érveinknek megrontása végett.

Először. Mózes (1Móz 1,28) azt tanítja, hogy az emberek a végből teremtettek, hogy termékenyek legyenek, és hogy az egyik nem természetes módon óhajtja a másik nemet. Mert mi nem az érzéki vágyról szólunk, amely bűn, hanem arról a vágyról, melynek a romlatlan természetben kell támadnia s melyet természeti vonzódásnak neveznek. És ezen vonzódása az egyik nemnek a másikhoz, valóban isteni rendelésű. Minthogy pedig Istennek ezen rendelése Istennek különös intézkedése nélkül meg nem semmisíthető, ebből következik, hogy a házasságkötésnek joga nem semmisíthető meg határozatokkal vagy fogadalmakkal.

Ellenfeleink efelett szőrszálhasogató módon okoskodnak. Azt mondják: kezdetben fennállott e parancs, hogy a föld megteljék, most, miután betölt a föld, megszűnt a házassági kötelék parancsolata. Lám, mily bölcsen okoskodnak! Az emberi természet Istennek ama szava szerint úgy alakul, hogy termékeny legyen nemcsak a teremtés elején, de ameddig a testnek ezen természete megmarad. Mint ahogy a föld termékennyé lesz e szó által (1Móz 1,11): "hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet" stb. Ezen parancsból kifolyólag nemcsak kezdetben kezdett a föld füveket teremni, hanem évenként újból felöltözködnek a mezők, amíg ez lesz a természet rendje. Amint tehát emberi törvényekkel nem lehet megváltoztatni a természeti törvényt, akként sem fogadalmakkal, sem emberi törvénnyel nem változtatható meg az emberi természet Istennek különös közreműködése nélkül.

Másodszor. Minthogy ezen isteni teremtés vagy rendelés természeti jog az emberben, azért okosan és helyesen mondták a jogtudósok, hogy a férfinak és nőnek egybekapcsolása természeti jog alá tartozik. Minthogy pedig a természeti jog változtathatatlan, ez okból a házasságkötés jogának mindig érintetlenül kell maradnia. Mert ahol a természet nem változik, szükségképpen megmarad az az intézkedés is, melyet Isten a természetbe beoltott, és nem törölhető el emberi törvényekkel. Nevetséges tehát, amiben ellenfeleink szőrszálhasogató módon mesterkednek, hogy a házasság kezdetben isteni parancs volt, most pedig nem az. Ez éppen annyi, mintha azt mondanák: Egykor az emberek születésük alkalmával magukkal hozták a nemi különbséget, most nem hozzák. Egykor születésük alkalmával hozták magukkal a természeti jogot, s most nem hozzák. Semmiféle ács a világon nem tudna ennél okosabbat faragni, mint ahogy ezen okvetetlenségeket kigondolták a természeti jognak kijátszására. Marad tehát e tárgyban az, amit a Szentírás tanít, és a jogtudós okosan mondott, hogy a férfinak és nőnek egybekapcsolása természeti jog. Továbbá a természeti jog valóban isteni jog, mivel ez a rendeltetése Istentől adatott a természetnek. Minthogy pedig ezen jog Istennek különös közreműködése nélkül meg nem változtatható, ez okból a házasságkötés jogának érintetlen kell maradnia. Az a természeti vonzódás az egyik nemnek természetében a másik nem iránt Istennek rendelése, s ez okból jog; máskülönben miért teremtette volna mind a két nemet? Szólunk pedig itt, mint feljebb megjegyeztük, nem az érzékiségről, amely bűn, hanem arról a vágyról, amelyet természeti vonzalomnak neveznek, melyet az érzékiség a természetből ki nem ölt, hanem felélesztett, hogy most inkább gyógyítására van szüksége, s a házasság nemcsak a nem fenntartása, hanem orvosság okáért szükséges. Ezek világos és annyira biztos dolgok, hogy semmi módon nem lehet őket megingatni.

Harmadszor. Pál következőleg szól (1Kor 7,2): "paráznaság eltávoztatásáért minden férfiúnak tulajdon felesége legyen, és minden asszonynak tulajdon férje legyen." Ez már csak határozottan kifejezett parancs, mindenkire vonatkozik, aki nem alkalmatos a nőtlenségi állapotra. Ellenfeleink azt kívánják, hogy mutassunk nekik egy törvényt, amely a papok nősülését rendeli – mintha a papok nem lennének emberek. Amit mi az emberi természetről általában kifejtettünk, valóban a papokra is vonatkozónak tartjuk. Avagy nem azt rendeli-e itten Pál, hogy házasodjanak meg, akikből hiányzik az önmegtartóztatás ajándéka? Ő maga ugyanis kevéssel később magyarázza magát akként (1Kor 7,9): "Jobb házasságban élni, hogynem mint égni." És Krisztus világosan mondotta (Mt 19,11): "Nem mindenek veszik be ezt a beszédet, hanem azok, akiknek adatott." Minthogy most a bűneset után e kettő: a természeti vágy és érzékiség, egymás mellett létezik, mely utóbbi tüzeli a természeti vonzalmat, hogy most sokkal inkább szükség van a házasságra, mint a romlatlan természeti állapotban: ez okból Pál róla, mint valami orvosságról szól, és azok miatt az érzéki tüzek miatt rendeli a házasságot. S ezt a szózatot: �Jobb házasságban élni, hogynem mint égni" – semmiféle emberi tekintély, semmi törvény, semmiféle fogadalmak meg nem semmisíthetik, minthogy ezek a természetet, vagy érzékiséget nem semmisítik meg.

Akik tehát vonzalommal bírnak, megmarad nekik mindnyájuknak a házasságra való joguk. S kötelezve vannak Pálnak ezen parancsolata által: "a paráznaság eltávoztatásáért minden férfiúnak tulajdon felesége legyen" – mindnyájan, akik nem igazán tartóztatják meg magukat, amely dolog felől való ítéletmondás kinek-kinek lelkiismereti ügye. Mert ha itt előírják, hogy az önmegtartóztatást kérni kell az Istentől, ha azt rendelik, hogy a testet sanyargatni kell munkával és nélkülözéssel, miért nem éneklik önmaguknak is ezeket a nagyszerű előírásokat? Ámde, miként feljebb mondottuk, ellenfeleink csupán játékot űznek, komolyan semmit sem tesznek. Ha az önmegtartóztatás mindenkinek lehetséges volna, akkor nem lenne szükség erre mint különös adományra. De Krisztus mondotta, hogy avégből van az embernek különleges adományra szüksége, amiért nem mindenki részesülhet benne. A többi embertől azt kívánja Isten, hogy az általános természeti törvény szerint éljen, amelyet ő létesített. Mert az Isten nem akarja, hogy az ő saját rendeletei, az ő saját alkotásai megrontassanak. Így tehát akarja, hogy azok szűziességben maradjanak, hogy azzal, mint Istentől rendelt orvossággal éljenek, mint ahogy életünket akarja táplálni, hogy úgy étellel, mint itallal fenntartsuk. És Gerson bizonyítja, hogy sok derék ember megpróbálta testét fékezni, de kevésre mentek. Ez oknál fogva helyesen mondja Ambrosius: "Egyedül a szüzesség az, amelyet tanácsolni, de nem parancsolni tehet; s inkább a fogadalomnak, mint parancsolatnak dolga." Ha valaki ellenvetésül felhozza, hogy Krisztus dicséri azokat, akik megférfiatlanítják magukat az Isten országáért (Mt 19,12), az vegye figyelembe azt is, hogy olyanokat dicsér, akiknek van önmegtartóztató adományuk, mert ezért teszi hozzá: "aki beveheti ezt, vegye be." (Mt 19,12). Mert a tisztátalan önmegtartóztatás nem tetszik Krisztusnak. Az igazi önmegtartóztatást mi is dicsérjük. Hanem most a törvényről vitatkozunk és azokról, akiknek nincs önmegtartóztatási adományuk. Ezt szabad elhatározástól kellett volna függővé tenni s nem lett volna szabad e törvény által a gyengékre hurkot vetni.

Negyedszer. A pápás törvény a zsinati törvényektől is eltér. Mert a régi kánonok nem tiltják a házasságot és a házassági kötelékeket nem bontják fel, dacára annak, hogy azokat, akik a papi szolgálatban kötöttek házasságot, a kormányzásból kizárják. Ez a kizárás azokban az időkben jótéteményszámba ment. De az új kánonok, melyeket nem a zsinatok hoztak, hanem a pápák egyéni elhatározása létesített, egy részről tiltják a házasságkötést, más részről felbontják a megkötötteket, és ez nyilvánvalóan Krisztus ezen parancsolata ellenére történik (Mt 19,6): "Amit azért Isten egybeszerkesztett, azt az ember el ne válassza." Ellenfeleink hangoskodnak a Cáfolatban, hogy a papi nőtlenséget a zsinatok rendelték. Mi nem támadjuk a zsinatok határozatait, mert ezek bizonyos feltételek mellett megengedik a házasságot, de támadjuk azokat a törvényeket melyeket az ókori zsinatok után a római pápák a zsinatok tekintélye ellen hoztak. Annyira megvetik a pápák a zsinatok tekintélyét, melyet egyébként mások által szentnek akarnak tartatni. Az állandó papi nőtlenségről szóló törvény az új pápás uralomnak tulajdona – jellemző rá nézve! Dániel (11,37) ugyanis az Antikrisztus birodalmának jeléül tekinti az asszonyok megvetését. (*)

Ötödször. Jóllehet ellenfeleink ezt a törvényt nem babonás okból védik, mert látják, hogy nem szokott megtartatni, mindamellett tévelygő nézeteket terjesztenek a vallás ürügye alatt. Tanításuk szerint azért követelik a papi nőtlenséget, mivel az tisztán megtartja az embert – mintha a házasság tisztátalanság és bűn volna, vagy mintha a papi nőtlenség inkább kiérdemelné a megigazítást, mint a házasság. Igazolásul a mózesi törvény szertartásait használják, amely törvény szerint a papok istentiszteleti szolgálatuk ideje alatt nejeiktől el voltak választva; az Újszövetség értelme szerint pedig a papnak mindig önmegtartóztatónak kell lennie (szűznek kell lennie), mivel mindig imádkoznia kell. Ezen ügyetlen hasonlatot arra szóló bizonyíték gyanánt idézik, hogy a papoknak kötelességévé van téve az állandó nőtlenség, holott magában a hasonlatban meg van engedve a házasság, s csupán az istentiszteleti szolgálat idejére van tiltva az együttlét. Azután meg más dolog imádkozni és más dolog istentiszteleti szolgálatot teljesíteni. A Szentek akkor is imádkoztak, amikor nem végeztek nyilvános istentiszteletet, és a házastárssal való együttélés mégsem akadályozta őket az imádkozásban.

Azonban sorba kell válaszolnunk ezekre a koholmányokra. Először is ellenfeleinknek be kell ismerniük, hogy a házasság a hívőknél tiszta, mivel meg van szentelve Isten igéje által, azaz Isten igéje által megengedett dolog, miként erről az Írás bőségesen bizonyságot tesz. Krisztus ugyanis isteni köteléknek nevezi a házasságot, amikor azt mondja (Mt 19,6): "amit az Isten egybeszerkesztett" stb. Pál pedig a házasságról, az ételekről és hasonlókról így szól (1Tim 4,5): "megszenteltetnek az Isten Igéje és a könyörgés által;" más szóval az ige által, mely a lelkiismeretet biztossá teszi afelől, hogy Isten helyesli, és az imádság által, azaz a hit által, amely azokat hálaadással, Isten ajándékaképpen használja. Szintúgy 1Kor 7,14: "a hitetlen férfiú megszenteltetett az ő feleségében" stb. Más szóval a házastársi érintkezés szabad és szent a Krisztusban való hit által, miként szabad az ételnek élvezése stb. Hasonlóan (1Tim 2,15): "Megtartatik mindazáltal a nő a magzatok szülésének állapotában" stb. Ha ellenfeleink ilyen helyet idézhetnének a cölibátusra vonatkozólag, akkor bámulatra méltó diadalt ünnepelnének. Azt mondja Pál, hogy megtartatik a nő gyermekek szüléséért. A papi nőtlenség képmutatása ellen lehetett-e valami tiszteletreméltóbbat mondani, mint azt, hogy a nő üdvözül házastársi cselekedetei által, házastársi nemi érintkezés, szülés és a többi háztartási kötelességeinek teljesítése által? De miképp érti ezt Pál? Az olvasó ne hagyja figyelmen kívül, hogy a hitnek kell hozzájárulnia, és hogy a háztartási kötelességek nem dicsérhetők hit nélkül, mert azt mondja: üdvözülnek, ha megmaradnak a hitben. Ő ugyanis az anyákról általánosságban szól. Követeli tehát különösen a hitet, amelynek alapján a nő bűnbocsánatot és megigazulást nyer. Azután hozzáteszi a hivatás bizonyos működését, mint ahogy az egyes emberekben a hitet követnie kell bizonyos hivatásszerű jó cselekvésnek. Ez a cselekvés tetszik Istennek a hit miatt. Így a nőnek kötelességei tetszenek Istennek a hit miatt, s a hívő nő üdvözül, ha hivatásának ily kötelességeit istenfélő módon teljesíti.

Ezek a bizonyítékok arra tanítanak, hogy a házasság megengedett dolog. Ha ennélfogva a tisztaság azt jelenti, ami Isten előtt szabad és helyes, akkor a házasságok tiszták, mivel Isten igéje helyesli őket. S Pál így nyilatkozik a megengedett dolgokról (Tit 1,15): "mindenek tiszták a tisztáknak," más szóval azoknak, akik Krisztusban hisznek és hit által igazulnak meg. Amint tehát a szüzesség tisztátalan a hitetlenekben, úgy a házasság tiszta az istenfélőknél Isten igéje és a hit miatt.

Azután: Ha a tisztaságot magában véve az érzéki vággyal helyezik ellentétbe, akkor az a szív tisztaságát jelenti, más szóval az elölt érzékiséget, mivel a törvény nem tiltja a házasságot, hanem az érzékiséget, házasságtörést s paráználkodást. Ez okból a nőtlenség nem tisztaság, mert egy házasnak szívében sokkal nagyobb lehet a tisztaság – mint pl. Ábrahámban vagy Jákobban –, mint a legtöbb olyanban, akik igazán önmegtartóztatók.

Végül. Ha a nőtlenséget oly értelemben tekintik tisztaságnak, hogy az a megigazulást inkább kiérdemli, mint a házasság, az ellen a legnagyobb mértékben tiltakozunk. Mert mi sem a szüzesség, sem a házasság miatt meg nem igazulunk, hanem ingyen Krisztusért, amidőn hisszük, hogy az Isten őérette kegyelmes hozzánk. Erre talán azt fogják mondani, hogy Jovinianus nyomán a házasságot a szüzességgel egyenlőnek tekintjük. Ámde az ily ráfogások miatt nem vetjük el a hitből való megigazulásról szóló tan igazságát, amelyet feljebb kifejtettünk. A szüzességet nem azonosítjuk a házassággal. Miként ugyanis az egyik adomány kitűnőbb egy másiknál, a prófécia kitűnőbb az ékesszólásnál, a hadi tudomány többet ér a mezőgazdaságnál, az ékesszólás kiválóbb az építészetnél: akként a szüzesség kitűnőbb adomány a házasságnál. S mindamellett amiként a szónok nem igazságosabb Isten előtt az ő szónoki tehetsége miatt, mint az építész az építészeti tudománya miatt: akként a szűz nem érdemli ki inkább a megigazulást szüzessége által, mint az egyik házasfél házastársi kötelességeinek teljesítése által; hanem minden egyes tartozik a maga adományában hűségesen szolgálni, és tudni azt, hogy Krisztusért hit által nyer bűnbocsánatot, és hit alapján tekinti őt az Isten igaznak.

És sem Krisztus, sem Pál nem azért dicsérik a szüzességet, mintha megigazítana, hanem azért, mivel függetlenebbé teszi az embert, és a házi munkásság kevésbé tartja vissza az imádkozástól, tanítástól és az istentiszteleti szolgálattól. Ezért mondja Pál (1Kor 7,32): "a szűz arra visel gondot, ami az Úré."

A szüzességet tehát vallásos gondoskodás és buzgóság miatt dicséri. Így Krisztus nem általában dicséri azokat, akik magukat megférfiatlanítják, hanem azokat, akik ezt Isten országa érdekében teszik, más szóval azért, hogy legyen idejük az evangéliumot tanulni és tanítani. Azt nem mondja, hogy a szüzesség bűnbocsánatot és üdvöt érdemel.

A levitikus papokat illetőleg azt feleltük, hogy az ő példájukból nem következik a papok állandó nőtlensége. Azután meg a levitikus tisztulások nem vonatkoztathatók reánk. Akkor a törvény ellenére való házassági érintkezés tisztátalanság volt; most nem tisztátalanság, mivel Pál úgy nyilatkozik (Tit 1,15): "a tisztáknak minden tiszta." Mert az evangélium szabadokká tesz minket azoktól a levitikus tisztátalanságoktól. És ha valaki abból a szándékból védelmezi a papi nőtlenségi törvényt, hogy ezekkel a levitikus előírásokkal a lelkiismeretet terhelje, annak éppúgy ellent kell állanunk, mint az apostolok ellentállanak (Csel 15,10 sköv.) azoknak, akik a körülmetélést követelték, és Mózes törvényét a keresztyénekre próbálták ráerőszakolni.

Egyébként a komoly gondolkozású férfiak fogják tudni magokat mérsékelni a házassági élvezetben, különösen akkor, amikor hivatalos szolgálatokkal vannak elfoglalva, mert ezek a komoly férfiaknak gyakran annyi munkát adnak, hogy az összes házi gondolataikat kiűzik fejükből. A jóravalók azt is tudják, hogy Pál (1Thess 4,4) arra int: "tudja mindeniktek bírni a maga edényét szentségben." Azt is tudják, hogy némelykor a házassági nemi érintkezést meg kell szüntetni, hogy legyen szabad idejük az imádkozásra; de Pál nem akarja, hogy ez folytonos legyen (1Kor 7,5).

Az ilyen önmegtartóztatás könnyű a derék és dolgos férfiaknak. De a tétlen papoknak az a nagy tömege, mely a zárdákban lakik, élvhajhászatában még ezt a levitikus önmegtartóztatást sem képes tanúsítani, mint a tapasztalás igazolja. Ismeretesek a költőnek szavai: "a tétlenséghez szokott csatlakozni a kísértő, mint valami gyermek, a szorgalmasokat gyűlöli."

Sok eretnek rosszul értelmezve Mózes törvényét, gyalázattal illette a házasságot, s a nőtlenség mégis kiváló csodálatot szerzett nekik. Epiphanius panaszkodik, hogy az enkratiták különösen ennek ajánlásával hódították el a tapasztalatlanok lelkét. Ezek még az Úr vacsorájában is tartózkodtak a borivástól, tartózkodtak minden állat húsától, s ebben a tekintetben felülmúlták a dominikánus barátokat, akik halat esznek. Tartózkodtak a házasságtól is, de ez a dolog kiváló csudálkozást keltett. Ezen cselekedeteikről, istentiszteleti szertartásaikról azt hitték, hogy általuk inkább kiérdemlik a kegyelmet, mint a bornak és húsnak élvezete által, mint a házasság által, amely világi, közönséges és tisztátalan dolognak látszott, és amely alig tetszenék az Istennek, hogyha nem lenne egészében kárhozatos.

Az angyalok ezen tiszteletét nagyon helyteleníti Pál (Kol 2,18). Ez ugyanis elnyomja Krisztus ismeretét, amennyiben azt gondolják az emberek, hogy az ilyen képmutatás által tisztákká s igazakká lesznek, és elnyomják úgy Isten adományainak, mint parancsainak ismeretét. Mert az Isten azt akarja, hogy adományait istenfélő lélekkel használjuk. És mi példákat tudnánk említeni, amelyek szerint egyes istenfélő lelkiismereteket megzavart a törvényes házassági élet. Ez a baj azoknak a szerzeteseknek nézetéből keletkezett, akik a nőtlenséget babonás módon dicsérték. Mi nem gyalázzuk sem az önmérséklést, sem az önmegtartóztatást, de feljebb mondtuk, hogy a testnek gyakorlatai és sanyargatásai szükségesek. De tagadjuk azt, hogy léteznek oly előírások, amelyeknek megigazító erejében bízni lehetne. Finoman mondotta azt Epiphanius, hogy e szabályokat "az önmegtartóztatás és önfegyelmezés miatt," azaz a testnek korlátozása, vagy a közerkölcsiség céljából kell dicsérni; mint ahogy egyes szertartások a tudatlanoknak figyelemfelkeltése céljából vannak rendelve, s nem azért, mert megigazító erővel bírnak.

Ellenfeleink azonban nem babonaságból követelik a nőtlenséget, mert tudják, hogy a tisztaságot nem szokás megtartani, hanem azért használnak babonás véleményeket ürügyül, hogy port hintsenek a tudatlanoknak szemébe. Tehát inkább méltók a gyűlöletre, mint az enkratiták, akik – úgy látszik – sajátságos vallási felfogásuk folytán pártoltak el az egyháztól; de ezek a Sardanapalok (kéjencek – Asszurbanipál nevéből, akit a reformáció idején a dőzsölés mintájának tekintettek) a vallást szándékosan használják ürügyül visszaéléseikre.

Hatodszor. Amikor annyi sok okunk van az állandó papi nőtlenségnek elvetésére, mi ezeken kívül még másokat is felhozunk, nevezetesen a lelki veszélyeket és nyilvános botrányokat, melyeknek – a törvény igazságos volta dacára is – el kell riasztaniuk minden jóravaló embert, hogy ne fogadjanak el oly terhet, amely számtalan lelket megrontott.

Nagyon sokáig minden valamirevaló ember panaszkodott ezen terhes törvény miatt vagy a saját, vagy mások érdekében, akiket veszélyeztetve láttak; de ezeket a panaszokat egy pápa sem hallja. Pedig nyilvánvaló, mennyire ártalmas ezen törvény a közerkölcsiségre, minő bűnöknek s minő galád fajtalanságoknak volt előidézője. Vannak római gúnyversek, amelyeket olvasva a mostani Róma is ráismer saját erkölcseire.

Így bosszulja meg az Isten saját adományának és rendelésének megvetését azokban, akik tiltják a házasságot. Hogyha pedig más törvényeket meg szoktak változtatni, ha azt a közjó nyilvánvalóan kívánja, miért nem történik ez azzal a törvénnyel, amelynek megváltoztatását különösen az utóbbi időben annyi fontos ok követeli. A természet öregszik és lassankint elerőtlenül, de nagyobbodnak a bűnök, amiért is az Istentől adott orvosságot annál inkább kellett volna alkalmazni. Látjuk, milyen bűnt dorgál az Isten az özönvíz előtt, s milyet az öt városnak felperzseltetésénél. Hasonló bűnök előzték meg sok más városnak megsemmisülését is, mint Sybaris és Róma városának. S ezekben megtaláljuk azon időnek képét amely igen közel esik minden dolgok végéhez. Ez okból a mostani időkben a házasságot először is igen szigorú törvényekkel és példákkal kellett volna szilárdabbá tenni, és az embereket házasságra serkenteni. Ez a hatóságoknak dolga, amelyeknek a közerkölcsiséget védeniük kell. Emellett az evangélium tanítóinak e kettős kötelességet kell teljesíteniük: házasságra buzdítaniuk azokat, akik nem önmegtartóztatók, és másokat figyelmeztetni, hogy az önmegtartóztatás adományát meg ne vessék. A pápák minden nap adnak felmentést, minden nap megváltoztatják a legjobb törvényeket; ebben az egy nőtlenségi törvényben hajthatatlanok és kérlelhetetlenek, holott tudjuk, hogy egyszerűen ez is az emberi jog körébe tartozik. Sőt magát ezt a törvényt most sokféleképpen szigorítják. Az egyházi törvény a papok felfüggesztését rendeli; azok az ügyetlen magyarázói nem a hivataltól, hanem az akasztófától függesztik fel. Igen sok derék embert kegyetlenül megölnek csupán a házassága miatt. De épp ezek az apagyilkossághoz hasonló gyalázatosságok mutatják, hogy e törvény az ördögöknek tana. Mert az ördögnek természete, mivel embergyilkos, hogy a saját törvényét ily gyilkosságokkal védi.

Jól tudjuk, hogy elszakadással vádolnak, mivel elpártolni látszunk azoktól, akik felavatott püspököknek tekintetnek. De a mi lelkiismereteink nagyon biztosak, miután tudjuk, hogy – jóllehet a legnagyobb buzgósággal akarjuk az egyetértést helyreállítani, – ellenfeleinket nem engesztelhetjük ki, ha csak a legvilágosabb igazságot meg nem tagadjuk, s azután velük össze nem esküszünk az igazságtalan törvénynek védelmére: a megkötött házasságoknak felbontására, az engedelmességet megtagadó papoknak megölésére és nyomorúságba döntött asszonyoknak és árva gyermekeknek száműzésére. Minthogy pedig bizonyos, hogy ezen feltételek Istennek nem tetszenek, ez okból egyáltalán nem sajnáljuk, hogy ebben a sok apagyilkosságban nem vagyunk ellenfeleinknek bajtársai.

Kifejtettük okainkat, amelyek miatt ellenfeleinkkel jó lelkiismerettel egy úton nem haladhatunk az állandó papi nőtlenségről szóló pápai törvény védelmében, mivel ellentmond az isteni és természeti jognak, eltér maguktól az egyházi törvényektől, babonás és veszélyekkel van tele, s végül azért, mivel az egész dolog természetellenes. Mert a törvényt nem a vallás érdekében, hanem az uralkodás vágyának kielégítése végett parancsolják rá az emberekre, s erre ürügyül használják istentelen módon a vallást. A józan gondolkozású emberek ezen megdönthetetlen okaink ellen semmit sem hozhatnak fel. Az evangélium megengedi a házasságot azoknak, akiknek reá szükségük van, s egyáltalán nem kényszeríti házasságra azokat, akik önmegtartóztatásban akarnak élni, hacsak valóban önmegtartóztatók. S mi abban a véleményben vagyunk, hogy e szabadságot a papoknak is meg kell adnunk, s amint egyrészről senkit sem akarunk nőtlenségre kényszeríteni, úgy másrészről nem akarjuk a megkötött házasságokat felbontani.

Érveinknek előadásában mellékesen rámutattunk, hogy miképp élcelődnek ellenfeleink egyes tekintetekben; rágalmaikat semmivé tettük. Most még igen röviden megemlítjük, minő fontos okokkal védelmezik ezt a törvényt. Először azt mondják, hogy Istentől jelentetett ki. Látjátok ezeknek a gazoknak végső erőfeszítéssel járó szemtelenségét!? Azt merészelik állítani, hogy az állandó papi nőtlenségi törvény isteni kijelentésű, holott a Szentírás nyilvánvaló bizonyítékaival – amelyek azt rendelik, hogy "a paráznaságnak eltávoztatásáért minden férfiúnak tulajdon felesége legyen" (1Kor 7,24), s hogy a megkötött házasságokat felbontani nem szabad (Mt 5,32; 19,6; 1Kor 7,27) – ellenkezik.

Pál előre figyelmeztet arra, hogy ki lesz annak a törvénynek (a cölibátusnak) szerzője, amikor azt az ördög tanának nevezi (1Tim 4,1), s gyümölcsei bizonyságot tesznek a szerzője mellett, nevezetesen a rettenetes kéjelgések, számtalan gyilkosságok, amelyeket most annak a törvénynek ürügye alatt végrehajtanak.

Ellenfeleinknek másik érve, hogy a papoknak tisztáknak kell lenniük, amint Ézsaiás (52,11) bizonyítja: "Tisztítsátok meg magatokat, akik az Úr edényeit hordozzátok." És sokat idéznek ily értelemben. Ezt az okot, melyet legkedvesebbnek mutattak be, fentebb semmivé tettük. Mert azt mondtuk, hogy a szüzesség hit nélkül Isten előtt nem tisztaság, és a házasság a hitért tiszta, amint a Tit 1,15 mondja: "A tisztáknak minden tiszta." Azt is mondottuk, hogy a törvénynek külső tisztaságát és szertartásait nem kell erre az esetre alkalmazni, mivel az evangélium a szív tisztaságát követeli, s nem követeli a törvény szertartásait. És könnyen lehetséges, hogy az olyan házastársnak, mint Ábrahám vagy Jákob, akik soknejűek voltak, szíve tisztább, és kevésbé uralkodnak felette az érzéki vágyak, mint sok szűznek szíve, akik valóban önmegtartóztatók. Azt pedig, amit Ézsaiás mond: "tisztítsátok meg magatokat, akik az Úr edényeit hordozzátok," a szívnek tisztaságáról, a teljes bűnbánatról kell érteni. Egyébként a hívők a külső érintkezésben tudni fogják, hogy mennyire kell mérsékelni a nemi élvezetet, és amint Pál mondja (1Thes 4,4): "bírni a maga edényét szentségben és tisztaságban." Végül, minthogy a házasság tiszta, helyesen mondják azoknak, akik a nőtlenségben nem tartják magukat vissza, hogy házasodjanak meg, hogy tiszták legyenek. Így tehát ugyanaz a törvény, mely azt mondja: "tisztítsátok meg magatokat, akik az Úr edényeit hordozzátok," azt rendeli, hogy a tisztátalan nőtlenek legyenek tiszta házastársakká.

A harmadik érv borzasztó, hogy ti. a papok házassága Jovinianus-féle eretnekség. Gyönyörűséges szavak! Ez új bűnvád, hogy a házasság eretnekség. Jovinianus idejében még nem ismerte a világ az állandó papi nőtlenséget. Szemtelen hazugság tehát az, hogy a házasság Jovinianus-féle eretnekség, vagy hogy az egyház akkor ezt a házasságot kárhoztatta volna. Az ilynemű helyeken látni, minő tervük volt ellenfeleinknek a Cáfolat írásával. Ők abban a nézetben voltak, hogy ily módon lehet legkönnyebben a tapasztalatlanokat félrevezetni, ha gyakran hallják az eretnekség vádját, ha elhitetik velük, hogy a mi tanításunkat azelőtt az egyház sok ítéletével elvetette és kárhoztatta. Ez okból gyakran hamisan idézik az egyház ítéletét. Mivel pedig ennek tudatában vannak, nem akarták Cáfolatuknak egyik példányát nekünk átszolgáltatni, hogy ezen hamisságukat s ezen rágalmaikat valamiképp nyilvánosan rájuk ne süssük. Jovinianus felfogására vonatkozólag pedig fentebb mondtuk, hogy mit tartunk a szüzesség és a házasság összehasonlításáról. Mert mi nem tesszük egyenlővé a házasságot a szüzességgel, jóllehet a megigazulást sem a szüzesség, sem a házasság nem érdemli ki.

Ilyen s ennyire üres érvekkel védelmezik ezt az istentelen s a jó erkölcsökre nézve veszedelmes törvényt. Ilyen okokkal erősítik a fejedelmek lelkét az Isten ítélete ellen, amelyben Isten számon fogja kérni, miért bontották szét a házasságokat, miért kínozták s ölték a papokat. Ne kételkedjetek, mert miként a megölt Ábel vére Istenhez kiáltott (1Móz 4,10), így kiált fel sok derék embernek vére is, akikkel jogtalan kegyetlenséget tanúsítottak. S ezt a kegyetlenséget az Isten meg fogja bosszulni. Ott fogjátok tapasztalni, hogy mennyire alaptalanok ellenfeleink érvei, és fogjátok látni, hogy Isten ítélete előtt semmiféle rágalmak meg nem állnak Isten igéje ellen, miként Ézsaiás (40,6) mondja: "Minden test fű, és minden szépsége, mint a mező virága."

Fejedelmeink, akármi történik is, azzal fogják nyugtathatni lelkiismereteiket, hogy jót akartak, mert ha talán a papok valami rosszat tettek volna is azzal, hogy házasságra léptek, a házasságoknak amaz erőszakos szétbontása, a száműzetések s a kegyetlenségek mégis világosan ellenkeznek Isten akaratával s igéjével. Fejedelmeinket nem gyönyörködteti az újdonság vagy pártoskodás ingere, hanem többre kellett becsülniük Isten igéjének ügyét, különösen biztos dolgokban, mint minden másnak ügyét.

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás Apológiája (1531)

XXIII. cikk. A papok házasságáról

 

Erről azt tartjuk, hogy Istentől szerzett és rendelt minden ember házas állapota, akik arra alkalmasak, és Istentől nincs elhívásuk házasság nélküli szűz életre; hogy nincs semmilyen rend, vagy állapot, ami olyan szent és tiszteletreméltó lenne, hogy a házas állapottal ellenkezne, és azt tiltaná. S mivel az ilyen házasságot az egyház előtt nagyszerű, nyilvános buzdítással és fogadalommal hagyják jóvá, tehát a felsőbbségnek is figyelnie kell arra, és gondoskodnia kell arról, hogy a házasságokat törvényesen és tisztességesen kössék meg, szabályosan és erényesen tartsák meg, s ne könnyen, fontos és törvényes ok nélkül bontsák fel és váljanak el. Ezért nem dicsérhetjük a kolostorokat, és minden állítólagos lelki ember tisztátalan és rendetlen szüzességét, sem ezek lusta és haszontalan életét, amit némelyek megalapozatlan buzgóságból bevezettek és elrendeltek; hanem elvetjük, mint utálatos és gyalázatos dolgot, amit az emberek Isten rendelése ellenében költöttek és találtak ki.

I. Helvét Hitvallás (1536): 28. A szent házasságról

 

A házasság megtiltásához és a papok isteni rendjének örök szüzességgel való megterheléséhez se hatalmuk, se joguk nem volt, hanem úgy jártak el, mint antikrisztusi, zsarnoki, istentelen gonoszok, és ekként a fajtalanság különféle megszámlálhatatlan borzasztó és undok bűnének nyitottak tág kaput, és most is nyakig úsznak benne. Amily kevéssé adatott meg nekünk, avagy nekik a hatalom, hogy férfiból nőt és nőből férfit csináljanak, vagy mindkettőt kiforgassák természeti mivoltukból, éppoly kevéssé állt hatalmukban, hogy Isten e teremtéseit egymástól elszakasszák, vagy megtiltsák, hogy ők tisztességes házasságban éljenek egymással. Semmiképp nem egyezhetünk bele az ő boldogtalan papnőtlenségükbe, nem is fogjuk eltűrni, hanem azt akarjuk, hogy szabad legyen a házasság az Isten rendelése és szerzése szerint. És nem akarjuk az ő művét megrontani, sem akadályozni, mert Pál azt mondja (1Tim 4,1-3): ördögi tan ez.

Luther Márton: Shmalkaldeni cikkek (1537)

III. A cikkek harmadik része

A papok házasságáról

 

A püspököknek, lelkészeknek és diakónusoknak nincs olyan rendelkezés, amely elrendelné a cölibátust: a házasságtól való tartózkodást. Ezért számukra is engedélyezett, ahogyan minden keresztyén férfi számára törvényes a saját belátáson alapuló házasság, hiszen az ugyanúgy szolgálja az ő kegyességüket is.

Az Anglikán Egyház 39 Cikkelye (1562): 32. A papok házasságáról

 

1. Házasság egy férfi és egy nő között köthető. Nincs megengedve egyetlen férfinak sem, hogy több felesége legyen, hasonlóképpen egyetlen nőnek sem, hogy egyszerre több férje legyen.

2. Isten a házasságot a férj és a feleség kölcsönös megsegítésére rendelte, továbbá azért, hogy az emberiség törvényes utódokkal, az egyház pedig istenfélő gyermekekkel gyarapodjék, és hogy a tisztátalanságot megelőzze.

3. A házasság mindazok számára megengedett, akik képesek józan ítélőképességgel beleegyezésüket adni ahhoz. A keresztyéneknek mégis az a kötelességük, hogy csak az Úrban kössenek házasságot. Ezért mindazok, akik gyakorolják az igaz református vallást, nem házasodhatnak össze hitetlenekkel, pápistákkal vagy más bálványimádókkal. Egyetlen istenfélő se kötözze meg magát felemás igával, házasságot kötve olyannal, aki közismerten gonosz életet él, vagy kárhozatos eretnekséget képvisel.

4. Az Ige tiltja a házasságot azok között, akik vérségi vagy rokoni viszonyban vannak egymással. Az ilyen vérfertőző házasságot pedig sosem lehet törvényessé tenni semmilyen emberi törvénnyel vagy akár a felek beleegyezésével, hogy ők mint férj és feleség éljenek együtt. Férfi nem nősülhet feleségének oly közeli vérrokonával, mint amilyen közelit tulajdon rokonságából el nem vehet, asszony sem mehet feleségül férjének oly közeli vérrokonához, mint amilyennel ezt tulajdon rokonai közül nem teheti. 

5. Ha még házasságkötés előtt fény derül a jegyesség alatt elkövetett paráznaságra vagy fajtalankodásra, az ártatlan félnek jogos lehetősége van a jegyességet felbontani. A házasságkötés után elkövetett házasságtörés esetében az ártatlan fél törvényszerűen kieszközölheti a válást, és a válás után pedig házasságot köthet mással, pontosan úgy mintha a bűnös fél meghalt volna.

6. Habár az emberiség annyira megromlott, hogy az emberek képesek érvelni amellett, hogy igazolják azoknak jogtalan elválását, akiket Isten egyesített a házasság által, mégis a házasságkötés felbontásának egyedüli oka a házasságtörés vagy a hűtlen elhagyás, amelyet sem az egyház, sem a világi hatóság semmilyen módon sem tud orvosolni. A házasságkötés felbontása nyilvános és szabályos módon kell, hogy történjen, és nem az érintett személyek akarata és belátása szerint.

Westminsteri Hitvallás (1647): 24. Fejezet: A házasságról és a válásról

 

Mivel a kolostori fogadalmak homlokegyenest ellenkeznek az első főcikkel, – egészen elvetendők. Mert ezek azok, amelyekről Krisztus mondja (Mát. 24,5): Sokan jönnek majd az én nevemben, akik ezt mondják: "Én vagyok a Krisztus," és sokakat elámítanak. Hiszen aki fogadást tesz a kolostori életre, azt hiszi, hogy különb életet folytat, mint a közönséges keresztyén ember, és cselekedetei által nemcsak magát, hanem másokat is mennybe akar segíteni. Mi más ez, mint Krisztusnak egyenes tagadása? És ők Szent Tamásukkal dicsekedve mondják, hogy a kolostori fogadalom olyan, mint a keresztség. Ez nyílt istenkáromlás.

Luther Márton: Shmalkaldeni cikkek (1537)

III. A cikkek harmadik része

A kolostori fogadalmakról

 

A mi elleneink azzal rágalmaznak minket, hogy nekünk nincs fejünk, fejedelmünk s rendünk. Pedig mi a Krisztust valljuk az igaz egyház fejének, s hisszük, hogy annak mindnyájan tagjai vagyunk. – Fejedelmeinket pedig és a polgári törvényhatóságot tiszteljük, és azoknak hivatalait az Isten igéje szerint mindazokban, amelyek Istent és az ő dicsőségét nem sértik, engedelmességgel szeretjük. – Rend nélkül nem vagyunk, mert köztünk illő rendbe a pásztoroknak, egyházszolgáknak és hallgatóknak, Pál ama mondása szerint: „Ő rendelt némelyeket apostolokul, némelyeket pásztorokul és némelyeket tanítókul, hogy a tudomány minden szele által ide-stova ne hányattatnának”. Noha pedig az egyházi (dicsénekekben) himnuszokban és beszédekben nem mindenütt ugyanazon rendet tartjuk, mindazáltal a tudományban, felmentésben és a sákramentumok kiszolgáltatásában egy és ugyanazon szertartást követünk, s még az ünnepek megülésében is e tartományban nem sokat különbözünk. Azért ellenfeleink bennünket ok nélkül kárhoztatnak. 

Az 1545. évi erdődi első zsinat hitvallása

X. Cikk: Az egyház fejéről, aki a Krisztus nem pedig a püspökök sorrendi utódsága

 

A mi ellenfeleink azzal rágalmaznak minket, hogy mi a püspökök sorrendi utódságát (ordinária successio) odahagytuk. Mi ezt nem az Isten parancsa nélkül tettük. Mert valahányszor az evangélium fénye a sorrendi utódságnál kioltatik, szükséges, hogy mást keressünk, amint mondva van: „Ha valaki más evangéliumot tanít, átkozott legyen.” Azért Istent hívjuk bizonyságul, hogy mi a püspököket örömmel akarnánk hallgatni és nekik engedelmeskedni, csak ne térnének el az evangéliumtól; de mikor mind a tiszta tudományt megvesztegették, mind a sákramentumok tanát és törvényszerű kiszolgáltatását megszentségtelenítették, inkább kell engedelmeskednünk az Istennek, mint az embereknek. Azért is kárhoztatjuk mindazokat, akik az egyházat a püspökök sorrendi utódságához kötik, mintha ők az evangélium többi szolgáinál isteni jog szerint előbb valók volnának és mintha az egyház emberi intézmény volna. Kárhoztatjuk azokat is, akik azt mondják, hogy azoknál, akiknek sorrendi jogutódsággal kormányzó püspökeik nincsenek, sem felavatás, sem lelkészség, sem semmi egyházszervezet nem volna, mert az egyház nincs bizonyos helyhez, vagy személyek utódságához kötve, amint Krisztus világosan mondja: „Íme itt vagy amott vagyon a Krisztus, ne higgyétek!” És midőn Lukácsnál mondja, hogy : „Az Isten országa nem jő el úgy, hogy azt megtudnátok”, - hanem az Isten országa csak az Isten igéjéhez van köttetve.

Az 1545. évi erdődi első zsinat hitvallása

XI. Cikk: Miért távoztunk el a püspökök sorrendi utódságától? Isten parancsából