Nem csak Krisztust adja nekünk Isten és vele együtt és őbenne mindent (Róm 8,32), hanem hitet ad nekünk, és teremt bennünk, amely hit által mindezt elfogadjuk, magunkévá tesszük és magunkat rábízzuk. Ez jelenti a Krisztus testét, sőt Krisztust egész teljességében enni és inni (Jn 6,29. 35. 53. 54.); a Krisztussal való keresztséget, azaz Szentlélekkel megkereszteltetni (Jn 1,33), újjászületni (Jn 3,3), az Atyától neveltetni és taníttatni, Krisztusnak adatni (Jn 6,44. 37. 65.), Krisztushoz jönni, szavát hallani (Jn 10,16).

Kelet-Frízlandi Hitvallás (1528) 5. artikulus

 

Ebből nem következik, mint ahogy ránk fogják, hogy a keresztséget és az úrvacsorát megvetjük és elvetjük azért, mert azok Isten előtt nem érvényesek a megigazulásra és az üdvösségre nézve, valamint a többi jó cselekedetek, amelyek felebarátaink javára vannak és az Isten által parancsoltatnak, azokat sem vetjük meg és vetjük el azért, hogy Isten előtt nem tesznek igazzá és nem üdvözítenek.

De helyesen megbecsüljük és méltányoljuk, ha valaki azokat a gyülekezet javára, ennek mulandó testi vagy külső hasznára fordítja vagy fordítani tanulja.

Ha úgy volna, hogy egyes külső dolgokat, jeleket vagy cselekedeteket olyannak tartanának és ránk kényszerítenének, mintha azok Isten előtt megigazulásunkra és üdvösségünkre érvényesek volnának és szükségesek is, akkor azok ebben a tekintetben megvetendők és elvetendők lennének. 

Nem máskép és nem kevésbé, mint ahogy az Isten Lelke az egész áldozati cselekedetet, ünnepet, böjtöt, stb. megbünteti a próféták által (Ézs 1,12; Jer 7,21-22) és ahogy Pál a körülmetélést megveti és elítéli a visszaesés miatt (Gal 5,2), azaz a hitetlenségért, mely által ők azokat a dolgokat az Isten előtt való megigazulásra és üdvösségre hasznosnak ítélték és a testvéri szeretet igazán jó cselekedeteit elhanyagolták.

Ezért, ha valakit a keresztségre vagy az úrvacsorára vagy más külső dolgokra kényszerítenénk, mint olyan dolgokra, amelyek az ő megigazulására és üdvösségére, vigasztalására vagy lelkiismeretének erősítésére szükségesek: teljesen szabadon használatlanul hagyhatja azokat, hogy bizonyítsa és védelmezze a Krisztusban való hit szabadságát és tisztaságát (Gal 2,14. 16. 21.).

Igenis, felelős önmagáért, hogy ilyen esetben így tegyen, és hogy mégse a sákramentumoknak legyen megvetője, hanem csak a hitetlenségnek.

Aki Krisztust befogadta a hit által, annak nem szabad más dolgokra sem éhezni, sem szomjúhozni. Ha éhezik vagy szomjúhozik más dolgok után, mintha azok még szükségesek és hasznosak volnának neki az ő megigazulására és üdvösségére, akkor nem ismeri Krisztust és nem fogadta be őt (Jn 6,27. 35. 50-56).

Röviden: hadd maradjon a keresztség és az úrvacsora a többi, Isten által parancsolt vagy másképp meghagyott dologgal, a felebarátnak hasznosokkal, hadd maradjanak, érvényben s álljanak erősen, ahol érvényesülhetnek s érvényesülni fognak, azaz a gyülekezet külső, testi szolgálatára.

De Isten előtt, ő közte és mi közöttünk nem lehetnek, és nem is fognak az egyetlen közbenjáró Krisztus helyén állni, s érvényesülni.

Maga Krisztus az, aki egyedül hasznos, érvényes és szükséges – és a benne és Isten könyörületességében való tiszta, hamisítatlan hit, amely őbenne jelent meg és benne ajándékozott meg minket az egyetlen közbenjáróval Isten között és mi közöttünk, akire Isten egyedül tekintettel van és, akit egyedül elfogad, s mi egyedül őreá bízhatjuk magunkat (Tim 2,5-6). Igen, Krisztus maga a mi egész megigazulásunk és üdvösségünk, vigasztalásunk és bizonyosságunk (1Kor 1,30-31).

Ehhez a Krisztushoz és az őbenne való hithez semmi külső dolog nem segít hozzá minket, semmilyen teremtett dolog, mert egyedül Isten adománya és munkája, mely az írásban egyedül az Istennek, az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek tulajdoníttatik (Jn 6,29).

Jóllehet Isten adománya és munkája külső dolgokból, vagy külső dolgok által ered, amint Pál mondja: a hit hallásból van (Róm 10,14. 15. 17), de nem külső dolgok adják őket, mint ahogy szintén Pál mondja: így hát sem, aki plántált, sem, aki öntözött, hanem Isten az, aki adja a növekedést (1Kor 3,7).

Ezek után a hit szilárd alapja a mindannak, amit remélünk, és bizonyítéka azoknak, amiket nem látunk (Zsid 11,1), azaz Isten kegyelméből a bűnök bocsánatának, a megigazulásnak és az üdvösségnek, melyek nekünk Krisztusban és Krisztus által adattak. Továbbá a Szentlélek bizonyítja a hívők lelkével, hogy ők Isten gyermekei (Róm 8,16). Végül, mivel a hívők ugyanazzal a Szentlélekkel, mint biztos záloggal megpecsételtetnek (Ef 1,13-14; 2Kor 1,21-22), ebből csalhatatlanul következik, hogy a hívők semmiféle külső dolog által, semmiféle cselekedet által, amit tesznek, nincsenek biztosítva lelkiismeretükben.

Már előzőleg hívőknek, azaz az ő megigazulásuk és üdvösségük felől a Krisztusban vigasztaltaknak és bizonyosaknak kell lenniük; ha nem ilyenek, minden, amit tesznek, kárhozatos rájuk nézve (Róm 14,32). 

A hívők bizonyságot tesznek más emberek előtt az ő hitükről a sákramentumok jegyeinek használata által, és sokkal inkább a testvéri szeretet munkái által (1Kor 10,16-17; Jn 13,4-5). Azonban maguk nem nyernek hitet, vigasztalást vagy bizonyosságot az egyes munkák által.

Úgy, mint a borkereskedő, a cégérrel, amelyet vásárol, kiakaszt vagy kiakasztott az ajtajára, nem önmagának bizonyítja azt, hogy van bora, hanem másoknak, s neki magának előre, még mielőtt a cégért kiteszi, biztosnak kell lennie abban, hogy van bora a pincében.

Az úrvacsora nem biztosít egy keresztyént sem afelől, hogy ő keresztyén ember és hite van, hanem még mielőtt az úrvacsorához járul, már biztosnak kell lennie ebben.

Aki nem lelkileg, hit által eszi és issza Krisztus testét és vérét, azaz aki nem éhezi a Krisztust, az az Úr kenyerét és poharát, az ő testének és vérének jegyeit saját kárhozatára eszi és issza (1Kor 11,27. 29.).

Ha te, szegény ember, még először bizonyosságot és vigasztalást akarsz szerezni, akkor nincs meg a hited, amely hit maga a bizonyosság (1Kor 11,28; Zsid 11,1). Ha nincs hited, akkor nem is eszed és iszod a Krisztus testét és vérét (Jn 6,53-56). Ha ezt nem teszed, akkor annak a külső jegyeit saját kárhozatodra veszed magadhoz, mint valami gyalázkodó. Ennélfogva leginkább azok vetik meg ezt a sákramentumot, akik azt tettetik, hogy nagyon nagyra becsülik.

Szóval: mivelhogy a keresztség és az úrvacsora és más külső dolgok és cselekedetek nem szolgálnak a megigazulásra és üdvösségre, éppen úgy nem szolgálnak a vigasztalásra és bizonyosságot sem adnak. Mert, ahogy Isten egyedül az egyetlen közbenjáró, Krisztus által és a hit lelke által kezdi meg a jó munkát bennünk, úgy véghez is viszi (Fil 1,29; Róm 8,1. 15-17. 32-34.), azaz ahogyan ő megigazít és üdvözít, ugyanúgy ő vigasztal és ad bizonyosságot is egyszersmind (Ef 1,13-14; 3,17-18; 2Kor 1,21-22; 1Pt 5,10).

Kelet-Frízlandi Hitvallás (1528) 14-33. artikulus

 

A szentségekkel élésről azt tanítják: a szentségek nemcsak azért rendeltettek, hogy ismertetőjelei legyenek a hit megvallásának az emberek közt; hanem inkább azért, hogy jelei és bizonyságai legyenek Isten irántunk való jóakaratának, s felkeltsék és erősítsék a hitet mindazokban, akik élnek velük. A szentségekkel ezért úgy kell élni, hogy vele járjon a hit, amely bízik a szentségek által nyújtott és szemünk elé tárt ígéretekben.

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás (1530)

I. Rész: A fő hitcikkek: XIII. A szentségekkel élés

 

A 13. cikkben helyeslik ellenfeleink azt az állításunkat, mely szerint a szentségek nemcsak hitvallási jelek az emberek között, mint egyesek képzelik, hanem inkább Isten irántunk való akaratának jelei és bizonyítékai, amelyekkel Isten szíveinket hitre ösztönzi. Ellenfeleink azonban azt követelik tőlünk, hogy mi is hét szentséget fogadjunk el. A mi nézetünk szerint nekünk arra kell törekednünk, hogy az Írásban megállapított gyakorlatokat és szertartásokat, – bármely nagy számmal vannak is, – el ne hanyagoljuk. S a mi véleményünk szerint nem az a fődolog, hogy a netáni tanítás céljából egyesek más számot fogadnak el, hanem az, hogy az Írás által elrendelteket helyesen tartsák meg. Az ókoriak sem egyformán határozták meg számukat.

Ha szentségeknek azokat a szertartásokat nevezzük, melyek Isten parancsolatain alapulnak, és amelyekhez a kegyelem ígérete van csatolva, akkor könnyű meghatározni, melyek tulajdonképpen a szentségek. Mert az emberektől rendelt szertartások nem lesznek a tulajdonképpeni értelemben vett szentségek, minthogy az emberi tekintélynek nem áll jogában kegyelmet ígérni. Ez okból az olyatén jelek, amelyeket Isten nem rendel, nem lehetnek biztos jelei a kegyelemnek, jóllehet talán a tudatlanokat oktatják, vagy intik valamely tekintetben. Valóban szentségek tehát a keresztség, az Úrvacsorája s a bűntől való feloldozás, amely a bűnbánatnak szentsége (poenitentia). Mert ezeknek a szertartásoknak van isteni rendelésük és kegyelemígéretük, amely az Újszövetség sajátja. Mert a szíveknek igazán meggyőződve kell lenniük arról, hogy amidőn megkereszteltetünk, midőn az Úr testét élvezzük, midőn feloldoztatunk, hogy az Isten valóban megbocsát nekünk a Krisztusért. S az Isten az ige és szertartás által egyszersmind buzdítja a szíveket, hogy higgyenek és hitet foganjanak, miként Pál mondja (Róm 10,17): "a hit a hallásból vagyon." Miként pedig az ige a fülbe beoson, hogy a szíven kopogtasson, akként tűnik szembe maga a szertartás, hogy megindítsa a szívet. Az igének és a szertartásnak ugyanaz a hatása van, miként ezt világosan mondotta Augustinus, mikor a szentséget látható igének nevezte, minthogy a szertartást szemeivel fogja fel az ember, mint az igének valamely festményét, mely ugyanazt jelenti, amit az ige. Ez okból mind a kettőnek ugyanaz a hatása.

A konfirmáció (hitben erősítés) és az utolsó kenet az atyáktól származott szertartások, melyeket még az egyház sem tekint az üdvösséghez okvetlenül szükségeseknek, mivel nincs isteni rendelésük. Ez okból nem haszontalan munka ezeket a szertartásokat a fentebbiektől megkülönböztetni, amelyek határozottan kifejezett isteni parancsolaton alapszanak s világos kegyelemígéretük van.

A papszentelést ellenfeleink nem az ige szolgálatára és a szentségeknek mások részére való kiosztására vonatkoztatják, hanem az áldozásra értik, mintha az újszövetségben a levitikus áldozópapsághoz hasonló áldozópapságnak kellene lennie, amely áldozatot mutat be a népért, és bűnbocsánatot érdemel ki mások részére. Mi azt tanítjuk, hogy a keresztfán meghalt Krisztusnak áldozata elég volt az egész világ bűneiért; más áldozatokra ezen kívül nincsen semmi szükség, mintha az nem lett volna elég a mi bűneinkért. Ez okból az emberek nem valamely más áldozatokért igazulnak meg, hanem a Krisztusnak egyetlen áldozatáért, ha hiszik, hogy ők ezen áldozat által váltattak meg. Azért a papok nem hívatnak meg valamely más, a törvényben előírt áldozatok végett, amelyeket a népért kellene bemutatni, hogy általuk a népnek bűnbocsánatot szerezzenek, hanem az evangéliumnak tanítása és a szentségeknek a nép között való kiosztása végett hívatnak meg. És nincs nekünk valami más, a levita papsághoz hasonló papságunk, miként azt eléggé tanítja a Zsidókhoz írt levél. Ha azonban a pap-avatást az ige szolgálatára vonatkoztatják, akkor nincsen semmiféle nehézség arra nézve, hogy a pap-avatást szentségnek nevezzük. Mert az igeszolgálat Isten parancsolatán alapszik, és magasztos ígéretei vannak (Róm 1,16): „Az evangélium Istennek hatalma, minden hívőnek üdvösségére,” és Ész 55,11: „Így lesz az én beszédem, amely számból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok, és szerencsés lesz ott, ahová küldöttem.” Ha a pap-avatást ebben az értelemben vennék, még a kézrátételt sem vonakodnánk szentségnek nevezni. Az egyháznak ugyanis van az ige szolgáinak rendelésére szóló parancsa, és ennek a legkedvesebbnek kell lennie előttünk, mivel tudjuk, hogy az Isten előtt kedves az igeszolgálat, és hogy ő e szolgálatban jelen van. Hasznos dolog az igeszolgálatot, amennyire lehetséges, a dicséret minden nemével feldíszíteni a rajongó emberekkel szemben, akik azt képzelik, hogy a Szentlélek nem az ige által, hanem az ő sajátos előkészületeikért adatik, ha tétlenül, némán, sötét helyeken ülnek, várva lelkük megvilágosodását (illuminatio), amint egykor az enthusiasták (rajongók) tanították, most pedig az anabaptisták tanítják. A házasságot nem az Újszövetség rendelte először, hanem az mindjárt kezdetben az ember teremtése után rendeltetett. De isteni parancsolaton alapszik, vannak ígéretei, amelyek ugyan tulajdonképp nem az újszövetségbe tartoznak, hanem inkább a testi életre vonatkoznak. Annálfogva, ha valaki szentségnek akarná nevezni, meg kellene azt a fentebbiektől különböztetnie, amelyek az újszövetség tulajdonképpeni jelei és a kegyelemnek és bűnbocsánatnak bizonyítékai. Hogyha a házasságot azért akarjuk szentségnek nevezni, mivel isteni parancsolaton alapszik, akkor más állások, vagy hivatalok is – amennyiben isteni parancsolaton alapszanak – szentségeknek lesznek nevezhetők, mint pl. az elöljáróság.

Végül, ha minden dolgot a sákramentumok közé kell számítanunk, amelyek Isten rendelésén alapszanak, és amelyekhez ígéretek vannak kötve, akkor miért nem számítjuk oda az imádságot, amely leginkább mondható szentségnek? Ez ugyanis egyrészt isteni parancsolaton alapszik, másrészt a legtöbb ígérete van és a szentségek között mint valami kiválóbb helyen elhelyezve hívja az embereket imádkozásra. Ide lehetne számítani az alamizsnákat, megpróbáltatásokat, melyek már magukban véve jelek, amelyekhez Isten ígéreteit csatolta. De hagyjuk el ezeket. Egy okos ember sem fog a szám és szó felett túlságosan vitatkozni, hacsak megtartjuk mindazokat a dolgokat, melyek Isten rendelésén és ígéretein alapszanak.

Sokkal inkább szükség van annak ismeretére, hogy miképpen kell élni a szentségekkel. Itt kárhoztatjuk a skolasztikus tudósok egész népségét, akik azt tanítják, hogy a szentségek mindenkinek, aki nem gördít elébük akadályokat, kegyelmet szereznek az ő gépies végrehajtásuk által, az igénybevevőnek minden jóindulatú hozzájárulása nélkül. Az egyszerűen zsidó felfogás, ha azt véljük, hogy a szertartás által, a szívnek őszinte érzelme nélkül megigazulunk, azaz hit nélkül. S mindamellett ezen istentelen és veszedelmes tant nagy garral tanítják az egész pápai birodalomban. Pál felszólal ez ellen, és tagadja, hogy Ábrahám (Róm 4,9 stb.) a körülmetélkedése alapján igazult meg, hanem szerinte a körülmetélkedés a hit gyakorlása végett adatott. Mi tehát azt tanítjuk, hogy a szentségek élvezéséhez hozzá kell járulnia a hitnek, amely bízik az ígéretekben, és elfogadja az ígért és a szentség által nyújtott dolgokat. Ennek oka világos és megdönthetetlen. Az ígéret haszontalan, ha nem hit által fogadjuk be. De a szentségek az ígéretek jelei. Ennélfogva az élvezéshez hozzá kell járulnia a hitnek, hogy aki az Úr vacsorájával élni akar, hittel élvezze azt. Mert ez az új szövetségnek szentsége, amint Krisztus világosan mondja (Lk 22,20); ennélfogva abban a szilárd hitben élvezze az ember, hogy az az új szövetségben ígért dolgokat nyújtja, ti. a bűnöknek kegyelemből való megbocsátását. És hittel fogadja azt, emelje fel lesújtott lelkiismeretét, és érezze, hogy e bizonyítékok nem ámítók, hanem annyira biztosak, mintha Isten az égből új csodával tenne ígéretet arra, hogy ő akar megbocsátani. De mit használnának azok a csodák és ígéretek a nem hívőnek? Szólunk pedig itten arról a sajátos hitről, mely a meglevő ígéretben bízik, s nem csupán arról, mely általában hisz Isten lételében, hanem arról, mely hiszi a bűnbocsánatnak nyújtását. A szentségnek ily használata megvigasztalja az istenfélő s remegő lelkiismeretűeket.

Hogy mily nagyszámú visszaélésnek volt szülője az egyházban az a rajongó felfogás, mely szerint a szentségnek gépies végzése használ a szív érzelmének hozzájárulása nélkül, azt senki sem képes szavakkal elmondani. Innen ered a miséknek ama végtelen megszentségtelenítése; erről azonban alább fogunk szólani. Az ókori írókból egyetlenegy betű sem hozható fel, amely e dologban a skolasztikusoknak fogná pártját. Sőt Augustinus az ellenkezőjét állítja, hogy a szentség mellett levő hit, s nem a szentség igazít meg. S ismeretes Pálnak nézete (Róm 10,10): „szívvel hiszünk az igazságosságra.”

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás Apológiája (1531)

XIII. cikk. A szentségek számáról és használatáról

 

… Ebben az egyházban vannak bizonyos sákramentumok is, mégpedig a keresztség (Mt 3,11; 28,19; ApCsel 2,41-42; 16,15. 33; Kol 2,12): az egyházba való felvételre; és az úrvacsora (Mt 26,26-29; Mk 14,22-25; Lk 22,19; 1Kor 11,23-26), az azt követő élet elrendelt idejében a hit és a testvéri szeretet tanúsítására, amint azt a keresztségben megígértük. …

Bázeli Hitvallás (1534): 5. Az egyházról

 

Két jegy van, amit szentségnek nevezünk, mégpedig a keresztség és az úrvacsora. Ezek a szentségek magasztos, titkos dolgok jelentőségteljes, szent jegyei; viszont nem puszta és üres jegyek, hanem jegyből és lényegi dologból állnak. Ugyanis a keresztségben a víz a jegy, a lényegi és lelki dolog pedig az újjászületés és az Isten népébe való befogadtatás. Az úrvacsorában, vagy hálaadásban a kenyér és a bor a jegyek, a lényegi és lelki dolog pedig a Krisztus testével és vérével való egyesülés, a kereszten megszerzett üdvösség, és a bűnök bocsánata. A lényegi, láthatatlan és lelki dolgokat hitben fogadjuk el, éppen úgy mint a jegyet testileg. S ezekben a lelki, lényegi dolgokban van a szentségek teljes ereje, hatása és haszna. Ezért valljuk, hogy a szentségek nem csak külső jelei a keresztyén közösségnek, hanem valljuk, hogy jelei az Isteni kegyelemnek is, amely által az egyház szolgái az Úrral célravezetően mindvégig munkálkodnak, ahogy ezt Ő maga nekünk megígérte, felkínálta és hathatósan megszerezte. Azonban minden üdvözítő és megszentelő erőt egyedül Istennek, az Úrnak tulajdonítunk, ahogy fentebb az Ige szolgáiról is mondtuk.

I. Helvét Hitvallás (1536): 21. A szentségek erejéről és hatásáról

 

Valljuk, hogy a szentségek, melyeket a mi Urunk rendelt Egyházának, a hit gyakorlásának eszközei, és arra hivatottak, hogy egyrészt megerősítsék Isten ígéretébe vetett bizodalmunkat, másrészt tanúságot tegyenek az emberek felé. S a keresztény Egyház csak két Isten által elrendelt szentséget ismer: a keresztséget és az úrvacsorát; amit pedig a pápa uralma alatt hirdetnek a hét szentségről, azt mesebeszédnek és hazugságnak tartjuk.

Fárel Vilmos – Kálvin János:

Genfi Hitvallás (1536)

14. Szentségek

 

L. Az igén kívül nincs más eszköz, ami által Isten magát velünk közölné?

Gy. Az igehirdetéshez csatolta a szentségeket.

L. Mi a szentség?

Gy. Isten irántunk való jóakaratának külső tanúbizonysága, mely látható jeggyel mutatja a lelki kegyelmet, szívünkbe vési Isten ígéreteit, s így azok felől még bizonyosabbakká leszünk.

L. Hogyan? Hát egy látható jegyben akkora erő van, hogy a lelkiismeretet is erősebbé teheti az üdvösségbe vetett hitben?

Gy. Magától nincs benne ily erő, hanem Isten akaratából, s mivel ily célra rendeltetett.

L. Isten ígéreteit szívünkbe vésni a Szentlélek dolga; hogy állíthatod hát ugyanezt a szentségekről is?

Gy. A Szentlélek és a szentségek között nagy a különbség, mert a lelkek megihletése és megindítása, az értelem megvilágosítása, a lelkiismeret biztossá és békéssé tevése, valóban egyedül a Szentlélek munkája, éspedig oly módon, hogy mindezt az Ő saját munkájának is kell tartanunk, s ez áldásokért csak Neki kell hálát s dicséretet mondanunk. Ez azonban a legkevésbé sem gátolja, hogy Isten szentségeket használjon, mintegy másodrendű eszközök gyanánt úgy, ahogyan jónak látja, s ezt a Szentlélek erejének minden megsértése nélkül cselekedje.

L. Tehát azt tartod, hogy a szentség ereje és hatása nem a külső elemben van, hanem egészen Isten Lelkéből árad?

Gy. Azt gondolom. Isten erejét eszközök által látta jónak gyakorolni s e célra rendelte a szentségeket, s mindezt úgy cselekszi, hogy azok szent lelke erejét semmivel sem csökkentik.

L. Meg tudnád mondani, miért cselekszik így?

Gy. Erőtlenségünk támogatására teszi ezt, mert hogyha egészen lelkiek volnánk, az angyalok módjára úgy őt, mint kegyelmét láthatnók, de mivel földi testben vagyunk, szükségünk van alakokra és képekre, hogy a lelki és mennyei dolgok felől valami földi képzetünk legyen. Mert másként nem tudnók azokat fölfogni. Egyúttal az is hasznunkra válik, ha minden érzékünket eltöltik a szent ígéretek, s így biztosabbak leszünk azok felől.

L. Ha igaz, hogy Isten azért rendeli a szentségeket, hogy gyarlóságunkat támogassák, vajon nem vádolható-e önteltséggel az, ki azt mondja, hogy nincs szüksége a szentségekre s nem él velük?

Gy. De igen, úgyannyira, hogy aki önként távol tartja magát tőlük, mintha nem is volna szüksége rájuk, az Krisztust veti meg, az Ő kegyelmét utasítja vissza és az Ő szent lelkét oltja ki.

L. De a szentségekből a lélek megnyugtatására minő hit és biztonság nyerhető, ha jók és rosszak vegyesen élhetnek velük?

Gy. Ámbár Istennek a szentségekben fölajánlott ajándékait legalább magukra vonatkozólag - hogy úgy szóljak - semmivé teszik az istentelenek, mégsem képesek arra, hogy a szentségeket megfosszák természetüktől és erejüktől.

L. Hogyan és mikor van hát hatása a szentségekkel való élésnek?

Gy. Ha hittel vesszük őket, s bennünk Krisztust és az Ő kegyelmét keressük.

L. Miért mondod, hogy Krisztust kell bennük keresnünk?

Gy. Tudom, hogy nem szabad látható jegyekhez ragaszkodnunk, üdvösséget látható jegyekben keresnünk; nem szabad azt képzelnünk, hogy bennünk valami erő van az üdvösség elnyerésére, sőt tudom, hogy a jegyet csak oly segítségnek kell tartanom, mely egyenest a Krisztushoz vezet, hogy üdvösségünket s teljes boldogságunkat tőle magától kérjük.

L. Ha a velük való éléshez hit szükséges, miként mondhatod, hogy hitünk megerősítésére szolgálnak, s bennünket Isten ígéretei felől tesznek bizonyosakká?

Gy. Nem elég, ha a hivés csak megkezdődött bennünk, ha folyton nem táplálkozik s napról-napra jobban nem növekszik. Isten a hit táplálására, erősítésére és terjesztésére rendelte a szentségeket. Ezt jelzi Pál apostol is, mikor azt mondja, hogy a szentségek Isten ígéreteinek megpecsételésére szolgálnak.

L. De nem a hitetlenség jele-e az, hogy Isten ígéreteiben hitünk nem szilárd, ha egyéb körülmények nem erősítik?

Gy. Csakugyan kitűnik mindebből az a hitbeli gyengeség, mely még Isten fiait is sújtja, de azért ők, bár hitük csekély és tökéletlen, megmaradnak Isten gyermekeinek. Míg itt e földön élünk, mindig megmarad testünkben a hitetlenség csírája, amit másként le nem győzhetünk, mint folytonos, mindvégig tartó tökéletesedéssel. Tehát szükséges, hogy a hitben előrehaladjunk.

L. Hány szentsége van a keresztyén egyháznak?

Gy. Minden hívők általában kettővel élnek.

L. Melyek azok?

Gy. A keresztség és a szent-vacsora.

L. Mi egyező és különböző van e két szentség között?

Gy. A keresztség mintegy belépés az egyházba. Ebben van bizonyságunk afelől, hogy Isten minket, akik egyébként idegenek vagyunk, családjába, szolgái közé fogad. Az úrvacsora pedig azt tanúsítja, hogy Isten lelkünk táplálása által atyánknak mutatja magát.

Kálvin János:

A Genfi Egyház Kátéja (1545)

A szentségekről

 

A két szentségnek, tudniillik a keresztségnek és úrvacsorának kiszolgáltatásában követjük a Krisztus és az ősegyház rendeletét, s valljuk, hogy a keresztség eltöröl minden bűnt és közli az Isten kegyelmét, s hogy az úrvacsorában valósággal adatik a Krisztus teste és vére. Akarjuk pedig, hogy a Krisztus rendelete minden egyházban anyanyelven, illő tisztelettel, egy szertartással és ugyanazon alakban hajtassék végre és szolgáltassék ki. Kárhoztatjuk azokat, akik lekicsinylik az eredendő bűnt, és azokat, akik azt állítják, hogy nem kell megkeresztelni a kisdedeket. Kárhoztatjuk továbbá minden megsértőjét a Krisztus rendeletének, s megszentségtelenítőjét az úrvacsorának, és akik az egyik elemet megvonják a világiaktól, és az úrvacsora törvényes élvezését a mise iszonyú árúba bocsátásává s utálatosságává változtatják. Valamint kárhoztatjuk mindazon káromlókat is, akik Krisztusnak ez intézményét, mely a mi egyházainkban fennáll, az ördög miséjének nevezik. Azért e gyűlés ezt a káromlást megszüntetni és az ily káromlókat megbüntettetni parancsolja.

Az 1545. évi erdődi első zsinat hitvallása

VI. Cikk: Két szentség, a keresztség és úrvacsora és azoknak kiszolgáltatása s eredményei

 

1. Az egyház lelki kormányzása mindenestől Krisztushoz vezet minket

   Mivel Krisztus a törvénynek vége és az ő megismerése az evangélium teljes egészét magában foglalja, kétségtelen, hogy az egyház lelki kormányzása mindenestől arra irányul, hogy minket Krisztushoz vezéreljen; ahogy egyedül ő általa lehet eljutni Istenhez, aki a boldog élet végső célja. Ennélfogva mindaz, aki ettől a legcsekélyebb mértékben is elhajlik, sohasem fog Istennek semelyik rendeléséről helyesen és illendően beszélni.

2. A sákramentumok igazi megismerése Krisztus megismeréséből

   Mivel pedig a sákramentumok az evangéliumok függelékei, ezért csupán az fog egyrészt illendően, másrészt hasznosan beszélni ezek természetéről, erejéről, rendeltetéséről és hasznáról, aki Krisztusból indul ki. És pedig nemcsak úgy, hogy Krisztus nevét futólag érintse, hanem hogy igazán tisztában legyen azzal, vajon mi célra adta Őt nekünk az Atya, és milyen javakat hozott számunkra.

3. Milyen a Krisztus megismerése?

   Azt kell tehát tartanunk, hogy Krisztus, bár Ő az Istennek örökkévaló Fia s az Atyával ugyanazon lényegű, és dicsőségű, felöltötte testünket, hogy a fiúvá fogadás joga alapján közölje velünk azt, ami természettől fogva sajátja volt, nevezetesen, hogy Isten fiai legyünk. S ez akkor történik, mikor a hit által beoltatva Krisztus testébe – mégpedig a Szentlélek erejével – először igazaknak ítéltetünk az igazság ingyen való nekünk tulajdonítása által, azután újjászületünk új életre, hogy a mennyei Atya képére formáltatva megtagadjuk ó-emberünket.

4. Krisztus pap. Krisztus király.

   Ennélfogva Krisztus az ő testében ránk nézve papnak tekintendő, aki halálának egyetlen áldozatával bűneinket kiengesztelte, aki engedelmességével minden vétkünket eltörölte, aki számunkra tökéletes igazságot szerzett, aki most közbenjár értünk, hogy előttünk az Istenhez vezető út nyitva legyen. Úgy kell őt tekintenünk, mint engesztelő áldozatot, amelynek következtében Isten a világ iránt megengesztelődött. Úgy kell őt tekintenünk, mint helyreállítót, aki az ő lelkének erejével megjavítja bennünk mindazt, ami bűnös, hogy szűnjünk meg élni a világnak és testnek és maga az Isten éljen bennünk. Úgy kell őt tekintenünk, mint királyt, aki mindenféle jóval gazdagít minket, aki minket erejével kormányoz és védelmez, aki minket lelki fegyverekkel szerel fel, hogy az ördöggel és a világgal szemben győzhetetlenül megálljunk, aki minket minden ártalomtól megszabadít, aki minket ajkának kormánypálcájával kormányoz és igazgat. Továbbá úgy kell őt tekintenünk, hogy magához, mint igaz Istenhez és az Atyához emeljen fel minket, míg be nem teljesedik az, ami végtére eljövendő, nevezetesen, hogy Isten legyen minden mindenekben.

5. Hogyan közli Krisztus önmagát velünk.

   Továbbá, hogy Krisztus ilyennek mutassa magát irántunk és hogy ilynemű hatásokat hozzon létre bennünk, szükséges, hogy vele eggyé legyünk és az ő testébe egybeforrjunk. Mivel másként nem árasztja életét belénk, csakis úgy, ha ő a mi fejünk, amelyből az egész test összeillesztve és egybekötve minden segítő kapcsolat által, működéséhez képest mindegyik tag arányában műveli a test növekedését.

6. A lelki közösségre lépés. A sákramentumok intézménye.

   A lelki közösségre lépés, amelyet mi az Isten Fiával nyerünk, akkor jön létre, mikor lelkével bennünk lakozva mindenkit, aki hisz részeseivé teszi mindazoknak a javaknak, amelyek benne vannak. Ennek bizonyítására rendeltetett az evangélium prédikálása, amint a sákramentumokkal, nevezetesen a szent keresztséggel és a szent vacsorával való élés is erre ajánltatott.

7. A sákramentumok célja

   A sákramentumok célja az is, hogy jelei és jelvényei legyenek a keresztyén hitvallásnak, társaságnak, vagy testvériségnek; hogy legyenek ébresztői a hálaadásnak, gyakorlatai a hitnek és kegyes életnek; végtére oly szerződések, amelyek minket erre köteleznek. De minden egyéb cél között a fő az az egy, hogy általuk Isten az ő kegyelmét tanúsítsa, elénkbe adja és megpecsételje. Mert ha bár semmi mást nem jelentenek is, mint azt, ami magában az igében hirdettetik, mindamellett nagy dolog az, hogy szemünk elé mintegy élő képekül adatnak, melyek érzékeinkre mélyebb hatást gyakorolnak, ezeket mintegy magához a valósághoz vezetvén, mikor Krisztus halálát és minden jótéteményeit emlékezetünkbe idézik, hogy a hit jobban gyakoroltassék; azután hogy azt, amit Istennek szája eleve hirdetett, pecsétekként erősítik és szentesítik.

8. Amit a sákramentumok igazán ábrázolnak, azt az Úr igazán nyújtja. Hálaadás.

   Mivel pedig igazak azok a dolgok, melyeket az Úr az ő kegyelmének bizonyságaiként és pecséteiként adott nekünk. Kétségtelenül igazán nyújtja ő maga bensőleg lelke által azt, amit szemünk és egyéb érzékeink előtt a sákramentumok ábrázolnak; ez pedig az, hogy mi birtokunkba vesszük Krisztust, mint minden javak forrását. Egyrészt avégből, hogy az ő halálának jótéteménye által megengeszteltessünk Istennel, és a Szentlélek által újjászülessünk az életnek szentségére. Végül, hogy elnyerjük az igazságot és az üdvösséget, s egyúttal avégből is, hogy azokért a jótéteményekért, melyeket hajdan a kereszten szolgáltatott, s amelyeket mi hittel elfogadtunk, és most is minden nap hittel elfogadunk, most már hálát adjunk.

9. A jegyeknek és a jelzett dolgoknak megkülönböztetése.

   Ez oknál fogva, bár, amint illő is, különbséget teszünk a jegyek és a jelzett dolgok között, mégsem különítjük el a jegyektől az igazságot, sőt elismerjük, hogy mindazok, akik hittel ölelik magukhoz az ott felajánlott ígéreteket, krisztust lelkileg, lelki ajándékaival együtt veszik s azonfelül azok, akik régtől fogva részeseivé lettek Krisztusnak, eme közösséget folytatják és megújítják.

10. A sákramentumokban leginkább az ígéretekre kell nézni.

    A sákramentumokban nem is a puszta jegyekre, hanem inkább a hozzá kötött ígéretre kell tekinteni. Amennyire tehát a benne felajánlott ígéretben hitünk haladást tesz, annyira nyilvánul meg az az erő és hatékonyság, amelyről szólunk. Tehát a víz, a kenyér és a bor anyaga Krisztust egyáltalában nem ajánlja nekünk fel, sem az ő lelki ajándékainak részeseivé nem tesz bennünket, hanem inkább az ígéretre kell nézni, melynek az a feladata, hogy minket a hitnek egyenes útján Krisztushoz vezéreljen, amely hit minket krisztus részeseivé tesz.

11. Az elemeken nem kell elálmélkodni.

    Ennek folytán megdől azok tévedése, kik elálmélkodnak az elemeken és ezekhez csatolják az üdvösségükben való bizakodásukat, mivel a sákramentumok Krisztustól elválasztva csak haszontalan álarcok és mindegyikben az a hang csendül fel világosan, hogy nem kell máshoz ragaszkodni, csak Krisztushoz és az üdvösség kegyelmét nem kell egyebütt keresni.

12. A sákramentumok maguktól mit sem tehetnek.

    Továbbá, ha a sákramentumok valami jót közölnek velünk, ez nem az ő sajátos erejük által történik, még akkor sem, ha az ígéretet is ide foglaljuk, amellyel meg vannak különböztetve. Mert egyedül Isten az, aki a lelke által munkálkodik és, hogy a sákramentumok szolgálatát használja, ezzel sem az erejét nem önti bele ezekbe, sem lelke hathatós munkájából nem von el semmit, hanem tudatlanságunk gyenge felfogásához képest a sákramentumokat, mintegy segédeszközöket úgy alkalmazza, hogy a teljes cselekvő képesség egyedül ő nála marad meg. 

13. Isten segédeszközt használ, de úgy, hogy minden erő az övé.

    Ennélfogva, amint Pál arra figyelmeztet, hogy sem az, aki plántál, sem az, aki öntöz, semmi, hanem az egy Isten, aki növekedést ad, úgy a sákramentumokról is azt kell mondani, hogy azok semmik, mivel semmit sem használnak, hacsak Isten mindenben hathatóssá nem teszi azokat. Bizonyára segédeszközök ezek, melyekkel Isten, ha akarja, hathatósan munkálkodik, ámde akként, hogy üdvösségünknek egész munkáját neki egymagának kell tulajdonítanunk.

14. (Mindent Krisztus visz véghez.)

    Megállapítjuk tehát, hogy egyedül Krisztus az, aki minket belsőleg igazán megkeresztel, aki minket az úrvacsorában a maga részeseivé tesz, röviden, aki beteljesítette azt, amit a sákramentumok ábrázolnak, és hogy Ő ezekkel a segédeszközökkel akként él, hogy az egész ható erő az Ő lelkében székel.

15. Miként erősítenek meg minket a sákramentumok?

    Ekként a sákramentumokat néha pecséteknek nevezik s azt mondják róluk, hogy a hitet táplálják, megerősítik és előmozdítják. Mindamellett tulajdonképpen egyedül a Lélek a pecsét s ugyancsak Ő a hitnek kezdeményezője és véghezvivője. Mert a sákramentumoknak mind e tulajdonságai alantasabb helyet foglalnak el, semhogy üdvösségünknek a legcsekélyebb részecskéje is átvitetnék az egyedüli szerzőről a teremtményekre, vagy elemekre.

16. Mindenki, aki a sákramentumokban részesül, nem részesül egyúttal a valóságban is.

    Ezeken kívül szorgalmasan tanítjuk, hogy Isten az ő erejét nem nyilvánítja egyformán mindazokban, kik a sákramentumokat veszik, hanem csupán a választottakban. Mert valamint csak azokat világosítja meg a hitre, akiket előre elrendelt az életre, úgy lelkének titkos ereje által azt míveli, hogy az elválasztottak elvegyék azt, amit a sákramentumok ajánlanak.

17. A sákramentumok nem közlik a kegyelmet.

    E tanítás következtében megdől az álbölcsek ama hazugsága, mely azt tanítja, hogy az új törvény sákramentumai mindazokkal közlik a kegyelmet, akik halálos bűnnel nem vonnak eléjük gátat. Azonkívül ugyanis, hogy a sákramentumokban semmit sem lehet venni, ha csak a hit által nem, azt is meg kell jegyeznünk, hogy Isten kegyelme a legkevésbé sincs úgy hozzájuk csatolva, hogy mindaz, aki a jegynek birtokában van, egyúttal a valóságot is magáévá tegye. Mert a jegyeket az istenteleneknek éppen úgy kiszolgáltatják, mint a választottaknak, a jegyeknek valósága azonban csupán az utóbbiakhoz jut el.

18.  Isten ajándékai mindenkinek ajánltatnak, de csupán a hívek veszik azokat.

    Bizonyára igaz, hogy Krisztus az ő ajándékaival egyetemben mindenkinek közösen ajánltatik és, hogy az emberek hitetlensége nem ingatja meg Istennek igazságát, sőt a sákramentumok mindig megtartják erejüket, de nem mindenki képes befogadni Krisztust és az ő ajándékait. Ennélfogva Isten részéről semmi változás nem történik. Ami pedig az embereket illeti, mindegyik hite mértékéhez képest részesül.

19. A hívek a sákramentumokkal való élés előtt és azon kívül is közösségre lépnek Krisztussal.

    Amint azonban a sákramentumokkal való élés semmivel sem használ többet a hitetleneknek, mintha tartózkodnának attól, sőt ez rájuk nézve csak halálos, úgy az az igazság, mely bennük ki van ábrázolva, a használatukon kívül is bizonyos a hívekre nézve. Eként mosattak el a keresztség által Pál apostolnak azon bűnei, amelyek már előbb elmosattak. Így ugyancsak a keresztség Kornéliuszra nézve az újjászületés fürdője volt, aki azonban már meg volt ajándékozva Szentlélekkel. Így közli magát velünk a szent vacsorában Krisztus, aki mégis egyrészt már előbb kiosztotta magát közöttünk, másrészt állandóan bennünk marad. Mivel ugyanis az Írás az egyes embereknek azt parancsolja, hogy próbálják meg önmagukat, ebből az következik, hogy hit kívántatik tőlük, mielőtt a sákramentumhoz járulnának. Ámde a hit nincsen Krisztus nélkül, hanem amennyiben a sákramentumok által megerősödik és növekszik a hit, megerősödnek bennünk Isten ajándékai és így valami módon Krisztus növekszik mi bennünk és mi ő benne.

20. A kegyelem annyira nincs hozzácsatolva a sákramentumok cselekményéhez, hogy ezeknek az ember néha a cselekmény után veszi hasznát.

    Továbbá azt a hasznot, amelyet a sákramentumokból veszünk, a legkevésbé sem kell arra az időre korlátozni, melyben azokat nekünk kiszolgáltatják, mintha a látható jegy, mikor előhozzák, ugyanabban a pillanatban magával is vonná az Isten kegyelmét. Mert azokat, akiket kora csecsemő korukban kereszteltek meg, gyermekkorukban, vagy ifjuságuk kezdetén, néha meg éppen vénségükben szüli újjá az Úr. Így a keresztség hasznos volta nyitva áll az élet egész lefolyására, mivel az az ígéret, amely benne foglaltatik, állandóan érvényben van. És megtörténhetik néha, hogy az úrvacsora haszna, amely éppen a vele való élésnél meggondolatlanságunk, vagy lomhaságunk miatt keveset használ, gyümölcsét csak később hozza meg.

21. Nem kell helyi jelenlétet képzelni.

    De különösképpen meg kell szüntetni minden olyan képzelődést, mely a helyi jelenlétre vonatkozik. Mert bár a jegyek itt vannak a világon, szemmel láthatóak és kézzel tapinthatóak, azért Krisztust, mint embert, nem szabad egyebütt keresni, mint a mennyben és másként sem szabad keresni, mint értelemmel és a hitnek okosságával. S ez oknál fogva helytelen és istentelen babona az, ha valaki őt e világ elemeibe zárja be.

22. Az úrvacsora emez igéinek magyarázata: „Ez az én testem”.

    Ezért azokat, kik az úrvacsorának ünnepélyes szavaiban: „Ez az én testem, ez az én vérem”, – mint mondják – pontosan a betűszerinti értelmet keresik, mint rossz magyarázókat visszautasítjuk. Mert minden ellentmondáson felülállónak tartjuk, hogy e szavakat képileg kell vennünk, hogy t.i. a kenyér és a bor annak mondatik, amit jelez. S annak sem szabad új és szokatlan dolognak látszania, hogy a jelzett dolog neve metonymia által át van víve a jegyre, mivel a Szentírásban ilyesféle kifejezések gyakran előfordulnak és mi, mikor így beszélünk, semmi olyan dolgot nem hozunk fel, amely az egyház legrégebbi és legelfogadottabb íróinál megtalálható ne volna.

23. Krisztus testének evéséről.

    Hogy pedig Krisztus testének ételével és vérének italával, melyek itt ábrázoltatnak, lelkünket a hit által lelkének erejével táplálja, ezt nem oly módon kell venni, mintha állagának valaminő vegyülése, vagy átárasztása történnék, hanem, hogy az ő testéből, amely egyszer áldozatul bemutattatott, és véréből, amely engesztelésül kiontatott, életet merítünk.

24. Az átlényegülés és egyéb balgaságok ellen.

    Ilyen módon nem csak a pápistáknak az átlényegülésre vonatkozó hazugsága cáfoltatik meg, hanem mindazok a durva koholmányok, silány elménckedések is melyek vagy az ő mennyei dicsőségéből vonnak le, vagy emberi természetével kevésbé egyeztethetők össze. Mert mi azt sem tartjuk kevésbé képtelen dolognak, hogy Krisztust a kenyérbe helyezzük, vagy a kenyérrel összekössük, minthogy a kenyér átlényegülés folytán az ő testévé változik át.

25. Krisztus teste a mennyben van, mint térben.

    És hogy semmi kétértelműség ne maradjon fenn, mikor azt mondjuk, hogy Krisztust a mennyben kell keresni, e beszédmód térbeli távolságot fejez ki előttünk. Mert bár bölcseletileg szólva az egeken felül nincs hely, mégis mivel Krisztus teste, amint az emberi test természete és állapota magával hozza, határolt és az égben foglaltatik, mint térben, szükséges, hogy akkora térbeli távolságban legyen tőlünk, mint amennyire az ég van a földtől.

26. Krisztust nem kell imádni a kenyérben, vagy a sákramentumokban.

Hogyha Krisztust képzeletünk által nem szabad a kenyérhez és a borhoz hozzákötni, akkor még sokkal kevésbé szabad őt a kenyérben imádni. Mert ámbár a kenyér annak a közösségnek jelképéül és zálogául nyújtatik nekünk, amelyben mi Krisztussal állunk, mégis mivel jel és nem maga a valóság, sem pedig a valóságot magába zárva, vagy hozzákötve nem hordozza, bálványt csinálnak belőle azok, akik elméjüket azzal a szándékkal fordítják feléje, hogy Krisztust imádják.

Kölcsönös megegyezés a sákramentumok ügyében

a zürichi egyház lelkészei

és Kálvin János, a genfi egyház lelkésze között. (1554)

 

Hisszük, hogy a sákramentumok - annak még teljesebb megerősítéséül - az Igéhez járulnak avégre, hogy számunkra Isten kegyelmének biztosítékai és zálogai legyenek és ily módon segítsék és támogassák hitünket, tekintettel a bennünk lévő érzéketlenségre és nyomorúságra; továbbá, hogy miközben ezek külső jelek, Isten az ő Lelkével munkálkodik mibennünk általuk, hogy jelentésük nehogy hiábavaló legyen. Egyszersmind úgy tartjuk, hogy lényegük és igazságuk magában Jézus Krisztusban van, és ha tőle elválasztják, nem marad más, csak füst és árnyék.

2Móz 12; Mt 26,26-27; Róm 4,11; 1Kor 11,23-24; ApCsel 22,16; Gal 3,27; Ef 5,26.

La Rochelle-i Hitvallás (Confessio Gallicana 1559) (34.)

 

Hisszük, ahogyan már mondtuk is, hogy mind az úrvacsorában, mind a keresztségben Isten ténylegesen és hatékonyan adja nekünk a kiábrázolt való­ságot, és ezért kapcsoljuk a jelekhez annak igazi bir­toklását és örömét. Oly módon pedig mindazok, akik Krisztus szent asztalához szívük kelyhében tiszta hitet hoznak, valóban elnyerik azt, amiről a jelek tanúskodnak, hogy tudniillik a Jézus Krisztus teste és vére a léleknek éppúgy étele és itala, mint testünknek a kenyér és a bor.

Mt 26,26-29; Jn 6,51. 56; 1Kor 11,23-26.

La Rochelle-i Hitvallás (Confessio Gallicana 1559) (37.)

 

Ugyanakkor azt tartjuk, hogy a víz, mint gyarló elem alig tudja kellőképp tanúsítani lelkünk Jézus Krisztus vérével való belső megmosatását, amit az ő Lelke tesz hatékonnyá, és hogy az úrvacsora kenyere és bora valóságos lelki táplálékunkra szolgál, amennyiben mintegy szemmel láthatóan elénk tarja Jézus Krisztus testét mint a mi ételünket, vérét pedig mint italunkat. Egyszersmind elvetjük a rajongók és sákra­mentáriusok nézeteit, akik egyáltalán nem akarják elfogadni e jeleket és pecséteket, habár Jézus Krisztus világosan kijelenti: „Ez az én testem, e pohár pedig az én vérem”.

Róm 6,3.4; 1Kor 6,11; Ef 5,26; Jn 6,51; 1Kor 11,24; Mt 26,26; 1Kor 11,24-25.

La Rochelle-i Hitvallás (Confessio Gallicana 1559) (38.)

 

Amiképpen a törvény alatt élő atyáknak, az áldozatok sokasága mellett két fő sákramentumuk volt, a körülmetélés és a páska – amelyeket, ha valaki megve­tett és semmibe vett, Isten népéhez nem tartozha­tott-, azonképpen elismerjük és valljuk, hogy ne­künk, az evangélium idejében élőknek is csupán két fő sákramentumunk van, melyeket az Úr Jézus szer­zett, és megparancsolta, hogy éljen azokkal minden­ki, aki Krisztus testének tagjai közé akar számláltatni. Ezek a keresztség és az Úr Jézus vacsorája vagy asztala, melyet az ő teste és vére közösségének is ne­vezünk. Mind az ó-, mind az újszövetségi sákramentumokat Isten rendelte, s ezek nem csupán arra szolgálnak, hogy megkülönböztessék Isten népét azok­tól, akik az ő szövetségén kívül vannak, hanem arra is, hogy Isten gyermekeinek hitét erősítse, és a sákramentumokkal való élés által megpecsételje szívükben az ő ígéretének bizonyosságát, valamint annak az áldott kapcsolatnak, egyesülésnek és közösségnek bizonyosságát, melyben a hívők Jézus Krisztussal, az ő Fejükkel vannak. Ezért kárhoztatjuk azoknak hiá­bavalóságát, akik azt állítják, hogy a sákramentumok puszta jelek. Sőt inkább hisszük, hogy a keresztség által Jézus Krisztusba oltatunk, es így részesedünk az ő igazságában, amellyel bűneinket elfedezi és megbocsátja. Hisszük azt is, hogy a helyesen kiszolgáltatott úrvacsorában Jézus Krisztus úgy összekapcsolódik velünk, hogy lelkünknek igazi táplálékává válik. Semmi olyasmit nem képzelünk, hogy a kenyér Krisz­tus természetes testévé, a bor pedig az ő természetes vérévé változnék át, amint azt a pápisták veszedelme­sen tanítják és kárhozatosan hiszik. Hisszük viszont, hogy a sákramentummal helyesen élve, Jézus Krisz­tus testével és vérével egyesülünk a Szentlélek mun­kálkodása révén, aki minket igaz hit által minden lát­ható, testi és földi dolog fölé emel, és a Jézus Krisztus, egykor érettünk megtöretett testével és kiontatott vérével táplál, aki most a mennyben van, ahol éret­tünk az Atya színe előtt megjelenik. És noha igen nagy a távolság az ő mennyekben lévő megdicsőült teste és a mi földön lévő halandó testünk között, mégis bizonyosan hisszük, hogy a kenyér, amelyet megtörünk, a Krisztus testével való közösségünk, a pohár, amelyet megáldunk, az ő vérével való közösségünk. Ezért valljuk és kétség nélkül hisszük, hogy az Úr asztalának helyes használatában a hívők úgy eszik az Úr Jézus testét és isszák az ő vérét, hogy ő bennük marad és ők őbenne. Sőt az ő testéből való testté, csontjából való csonttá lesznek, hogy amint az örökkévaló Isten a Jézus Krisztus testének (mely a maga állapota és természete szerint halandó és rom­landó volt) életet és halhatatlanságot adott, úgy adja nekünk Jézus Krisztus is ugyanezen kiváltságokat, amikor testét esszük és vérét isszuk. Noha valljuk, hogy ezekben nem csupán akkor, és nem csak a sákra­mentum ereje és hatása által részesedünk, elismer­jük mégis, hogy az Úr asztalának helyes gyakorlása által a hívő oly módon egyesül Jézus Krisztussal, hogy azt a természeti ember fel nem foghatja. Továb­bá állítjuk, hogy ha gondatlanság vagy emberi gyenge­ség következtében a hívők nem is élvezik az úrva­csora hasznát annak vételekor, mégis mint jó földbe vetett élő mag megtermi a maga gyümölcsét. Ugyan­is a Szentlélek, aki nem választható el az Úr Jézus igaz rendelésétől, nem fogja a hívőket megfosztani az úrvacsora titokzatos gyümölcsétől. Mindez pedig az igaz hitből fakad, amellyel Jézus Krisztust megra­gadjuk, aki egymaga teszi hathatóssá számunkra ezt a sákramentumot. Azért aki azzal rágalmaz bennün­ket, hogy a sákramentumokat puszta jegyeknek tart­juk, megsért bennünket, és a nyilvánvaló igazság ellen beszél. Azt viszont szabadon és nyíltan megvalljuk, hogy különbség van Jézus Krisztus örökkévaló lénye és a sákramentumi jegyek elemei között. Nem imádjuk tehát a jegyeket az általuk jelzett valóság helyett, de meg sem vetjük őket, mint haszontalan és üres dol­gokat, hanem önmagunkat szorgalmasan megvizsgálva, a legnagyobb tisztelettel élünk velük; ebben erősít meg ugyanis az apostol szava: „aki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Urnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen.

Skót Hitvallás (1560) 21. cikkely: A sákramentumok

 

Két dolgot tartunk szükségesnek a sákramentumok helyes kiszolgáltatásához: először, hogy törvényes szolgák által szolgáltassanak ki. Ilyeneknek csak azo­kat tartjuk, akik az Ige hirdetésére rendeltettek: akik­nek Isten szájukba helyezte az intő beszédet, amikor őket törvényesen megválasztotta a gyülekezet. Másodszor, hogy az Isten által rendelt elemekkel és mó­don szolgáltassák ki azokat. Másként – valljuk – megszűnnek a Jézus Krisztus igaz sákramentumainak len­ni. Ezen okoknál fogva elfordulunk a pápista egyház­tól és nem veszünk részt sákramentumi közösségük­ben. Először is azért, mert szolgáik nem a Jézus Krisz­tus szolgái, sőt, ami még megvetendőbb: megenge­dik, hogy asszonyok kereszteljenek, akiknek a Szent­lélek nem engedi meg a gyülekezetben való tanítást. Másodszor azért, mert annyira megrontották mind­két sákramentumot a maguk találmányaival, hogy a Krisztus rendelte szertartásnak egy része sem maradt meg eredeti tisztaságában. Hiszen a keresztségben használt olaj, só, nyál és hasonlók merő emberi talál­mányok; a kenyérnek imádása, tisztelete, utcákon, városokon való keresztülhordozása, dobozokban való tartása nem a Krisztus sákramentumainak használása, hanem azoknak megszentségtelenítése. Krisztus ugyanis ezt mondotta: „Vegyétek, egyétek!... ezt cse­lekedjetek az én emlékezetemre.” E szavakkal és rendelkezéssel a kenyeret és a bort a maga szent tes­tének és vérének sákramentumává szentelte, hogy megegyük az egyiket, és megigyuk a másikat, nem pedig, hogy Istenként imádjuk és tiszteljük azokat, amint a pápisták tették korábban. Ezek szentségtörést követtek el azáltal is, hogy a sákramentum egyik ré­szét, a szent kelyhet megvonták a néptől. A sákramentumok helyes használatához szükséges ezenfelül az is, hogy mind a lelkipásztor, mind a jegyekben része­sülő hívő értse meg és tartsa szem előtt, mi végre és mi okból szereztettek azok. Ha az elfogadó helytele­nül értelmezi a sákramentumot, akkor a vele való élés­nek nincs semmi haszna; ezt világosan megmutatta Isten, amikor elutasította az áldozatot. Ha tehát a prédikátor nyilvánvalóan hamis tant hirdet, akkor a sákramentumok Isten előtt gyűlöletessé és utálatossá lesznek (még ha azokat maga Isten rendelte is), mi­vel gonosz emberek Isten rendelésével ellentétesen használják. Ugyanezeket állítjuk a pápista egyház sák­ramentumairól, amelyben az Úr Jézus rendelte szertartást teljesen meghamisítottak, mind formailag, mind pedig céljára és szándékára nézve. A három evangélis­ta és Pál apostol leírásában teljesen világos előttünk, mit tett Krisztus és mit hagyott meg nekünk; amit viszont a pap tesz az oltárnál, arról beszélni sem érdemes. A Krisztus szerezte sákramentum célja és oka, valamint, hogy miért kell azzal élnünk, kifejezésre jut ezekben a szavakban: … ezt cselekedjétek... az én emlékezetemre. Mert valamennyiszer eszitek e ke­nyeret és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdes­sétek - azaz magasztaljátok, prédikáljátok, dicsérjétek és dicsőítsétek -, amíg eljövend. A papok misé­jének céljáról és szándékáról hadd tanúskodjanak ma­gának a misének szavai, doktoraik és írásaik, melyek szerint ők mint Krisztus és az ő egyháza közötti közbenjárók áldozatot mutatnak be az Atya Istennek, és bűnért való engesztelést szereznek élők és holtak szá­mára. Ez a tanítás, melyet teljes mertekben elutasítunk és megvetünk, gyűlöletes előttünk, mert káromolja Jézus Krisztust, és megkisebbíti az ő mindenre elégséges egyszeri áldozatát, amelyet egykor azért mutatott be, hogy megtisztítsa azokat, akiket meg akar szentelni.

Skót Hitvallás (1560) 22. cikkely: A sákramentumok helyes kiszolgáltatása

 

Valljuk és elismerjük, hogy a keresztséget mind a hívők kisgyermekeinek, mind az értelmes korú felnőt­teknek ki kell szolgáltatni. Ezért elítéljük az anabap­tisták tévelygését, akik tagadják, hogy a keresztség a kisdedeket is megilleti, mielőtt hitre és értelemre jutnának. Valljuk viszont, hogy az Úr vacsoráját csak olyanoknak kell kiszolgáltatni, akik a hívők családjához tartozva képesek önmagukat, azaz hitüket és fe­lebarátaik iránti cselekedeteiket megpróbálni és meg­vizsgálni. Aki pedig hit nélkül, vagy atyjafiaitól elszakadva, egyetértés nélkül járul a szent asztalhoz, mél­tatlanul eszik és iszik. Ezért van az, hogy a mi egyházunkban a lelkipásztorok nyilvánosan és egyenként megvizsgálják azoknak tudományát és életvitelét, akiket az Úr Jézus asztalához bocsátanak.

Skót Hitvallás (1560) 23. cikkely: Kik élhetnek a sákramentumokkal?

 

Hisszük, hogy a mi kegyes Istenünk, erőtlenségünkre és gyengeségünkre való tekintettel, sákramentumokat szerzett nekünk, hogy megpecsételje bennünk ígéreteit, és hogy azok irántunk való isteni jóindulatának és kegyelmének zálogai legyenek, hitünk növe­lésére és megtartására. Ezeket mintegy az Evangéli­um Igéjéhez csatolta, hogy külső érzékeinknek hathatósabban mutassa meg mindazt, amit egyfelől Igéjé­ben külsőleg kijelent nekünk, másfelől szívünkben belsőleg cselekszik; továbbá hogy mind inkább meg­erősítse bennünk az üdvösséget, melyben minket ré­szesít. Ezek ugyanis látható jelképei és pecsétjei ama benső és láthatatlan dolognak, mely által Isten mun­kálkodik bennünk a Szentlélek erejével. Ezek egyáltalán nem hiábavaló és üres jegyek, nem csalnak meg és nem vezetnek félre minket. Ugyanis Jézus Krisz­tust valósággal tartalmazzák, aki nélkül egyáltalán semmi jelentőségük nincsen. Következésképp ele­gendő számunkra az a két sákramentum, melyet Krisztus, a mi Mesterünk szerzett, vagyis a keresztség és az úrvacsora.

Belga Hitvallás (1561) 33. cikkely: A sákramentumok

 

A Krisztus által elrendelt szentségek nem csupán a keresztyén emberek hitvallásának szimbólumai és jelképei, hanem Isten felénk való kegyelmének és jóakaratának bizonysága, és látható jele, amivel láthatatlanul munkálkodik bennünk és megerősíti, igazzá teszi a belé vetett hitünket.

Krisztus két szentséget rendelt el az Evangéliumban, a keresztséget és az úrvacsorát. A többi öt, amelyet általánosan szentségnek is neveznek, a konfirmálás, a bűnbánat, a papi rend, a házasság és az utolsó kenet nem az Evangélium szerinti szentségek. Ezek részben az apostolok hibás követéséből nőttek ki, részben a Szentírásban az élettel kapcsolatos engedményekből, de mégsem azonos természetűek a keresztség és az úrvacsora szentségével, mivel Isten nem rendelte el azok szertartását.

Krisztus nem azért rendelte el a szentségeket, hogy csupán megfigyeljük őket, vagy körbehordozzuk, hanem azért, hogy megfelelően használjuk, részesei legyünk. Csak akkor van érdemleges hatásuk, ha méltóképpen alkalmazzuk őket. Akik méltatlanul használják őket, (ahogy Pál is mondja) kárhozatra jutnak.

Az Anglikán Egyház 39 Cikkelye (1562):

25. A sákramentumokról

 

Bár az egyházban a gonosz néha keveredik a jóval, és munkálkodik az istentiszteleteken, és hatása van a szavak és a sákramentumok közben, mindazáltal a lelkészek nem saját nevükben beszélnek, hanem Krisztuséban, szolgálatukat mégis használhatjuk arra, hogy halljuk Isten szavát, és befogadjuk a szentségeket. A gyarlóságuk, amely áthatja a szavakat és a szentségeket nem befolyásolja Krisztus parancsainak hatását, és nem akadályozza meg azt, hogy megkapjuk Isten ajándékait, még akkor is, ha bűnös emberek adják át. Hozzátartozik az egyház fegyelméhez, hogy az egyház azonban kérdőre vonja a gyarló lelkipásztorokat, akikről tudomást szereznek, és ha bizonyíthatóan bűnt követtek el, lemondatják őket.

Az Anglikán Egyház 39 Cikkelye (1562):

26. A lelkészek méltatlanságáról, amely nem tartja vissza a sákramentumok hatását

 

- Mivel tehát egyedül a hit tesz Krisztusnak és minden Ő jótéteményének részesévé, honnan származik ez a hit?

- A Szentlélektől, aki azt az evangélium hirdetése által szívünkben felgerjeszti és a sákramentumokkal való élés által megerősíti.

Heidelbergi Káté (1563): 65. Kérdés – felelet

 

- Mik a sákramentumok?

- Látható szent jegyek és pecsétek, amelyeket Isten avégre rendelt, hogy a velük való élés által az evangélium ígéretét még jobban megértesse és megpecsételje, hogy tudniillik Krisztusnak a keresztfán való egyetlenegy áldozatáért Ő nekünk kegyelemből bűnbocsánatot és örök életet ajándékoz.

Heidelbergi Káté (1563): 66. Kérdés – felelet

 

- Arra valók tehát az Ige és a sákramentumok, hogy hitünket Krisztusnak a keresztfán történt áldozatára, mint üdvösségünknek egyedüli alapjára irányítsák?

- Igen, mert a Szentlélek az evangéliumban azt tanítja, a sákramentumok által pedig azt erősíti meg, hogy a mi teljes üdvösségünk Krisztusnak a keresztfán érettünk történt egyetlenegy áldozatában van.

Heidelbergi Káté (1563): 67. Kérdés – felelet

 

- Hány sákramentumot szerzett Krisztus az újszövetségben?

- Kettőt, úgymint a szent keresztséget és az Ő szent vacsoráját.

Heidelbergi Káté (1563): 68. Kérdés – felelet

 

(Az Isten igéjéhez kapcsolt sákramentumok; mik azok?) Isten az Ő igéjének hirdetéséhez eleitől fogva hozzácsatolta az anyaszentegyházban a sákramentumokat vagy szent jegyeket. Világosan tanúskodik erről az egész Szentírás. A sákramentumok pedig titokzatos jelképek vagy szent szertartások vagy szent cselekmények, melyeket Isten szerzett és amelyek igéjéből, látható jelekből és jelölt dolgokból állnak. Ezekkel tartja és újítja meg időnként az anyaszentegyház emlékezetében az Ő legnagyobb jótéteményeit, melyeket az emberrel cselekedett; ezekkel meg is pecsételi ígéreteit és amit velünk bensőnkben cselekszik, azt külsőleg kiábrázolja és szemléltetés végett mintegy elénk vetíti és így a mi hitünket Szent Lelkének a mi szívünkben való munkálkodása által erősíti és növeli; végül ezekkel különít el bennünket minden más néptől és vallástól, szentel meg és kötelez el egyedül a maga számára és ezekkel jelzi, hogy mit vár el tőlük.

(Mások az ó- és mások az újszövetségi sákramentumok.) Mások azonban az Ószövetség és ismét mások az Újszövetség népének sákramentumai. Az Ószövetség népének sákramentumai voltak a körülmetélkedés és a húsvéti bárány, melyet feláldoztak – ez okból sorolják amaz áldozatok közé, melyeket a világ teremtésétől kezdve gyakoroltak. (Hány sákramentuma van az Újszövetség népének.) Az Újszövetség népének sákramentumai a keresztség és az úrvacsora. Vannak, akik az Újszövetség népének hét sákramentumát sorolják fel. Ezek közül mi a bűnbánatról, az egyházi szolgák felszenteléséről, nem ugyan a pápistáról, hanem az apostoliról, és a házasságról elismerjük ugyan, hogy ezeket Isten szerezte a mi hasznunkra, de azért nem sákramentumok. A bérmálás és az utolsó kenet emberi találmányok; nélkülük minden kár nélkül meglehet az egyház. Nem is tartottuk meg ezeket a mi egyházunkban. Mert vannak bennük bizonyos elemek, melyeket mi legkevésbé sem helyeselhetünk. Minden olyan üzérkedést pedig, amilyet a római egyházbeliek a sákramentumok kiszolgáltatása körül folytatnak, teljességgel kárhoztatunk.

(A sákramentumok szerzője.) Minden sákramentum szerzője pedig nem ember, hanem egyedül az Isten. Ember sákramentumokat nem szerezhet, mert azok az Isten tiszteletére vonatkoznak. De az embernek nem az a dolga, hogy az Isten tiszteletének módját megállapítsa vagy megszabja, hanem hogy az Istentől szerzett módon elfogadja és megőrizze. Ezenkívül a szent jegyekhez ígéretek vannak kötve, melyeknek hit a feltétele. A hit pedig egyedül Isten igéjére támaszkodik. Isten igéje olyan, mint egy tábla vagy levél; a sákramentumok pedig olyanok, mint a pecsétek, melyeket egyedül Isten függeszt a levélre. (Krisztus munkálkodik még most is a sákramentumokban.) És mint ahogy Isten a sákramentumok szerzője, úgy Ő munkálkodik szakadatlanul abban az egyházban, melyben a sákramentumokkal helyesen élnek; ti. olyképpen, hogy a hívek, midőn az egyházi szolgák által részesülnek a sákramentumokban, tudatában vannak annak, hogy az Isten munkálkodik az Ő rendelése által és ezért a sákramentumokat éppen úgy veszik magukhoz, mintha magának Istennek kezéből vennék és ebben nem zavarja őket az egyházi szolga bűne (még ha cégéres bűn is az), mivel tudják, hogy a sákramentumok tisztasága az Úr szerzésétől függ. (Különbséget kell tennünk a sákramentumok szerzője és kiszolgáltatója között.) Ezért nyíltan különbséget is tesznek a sákramentumok kiszolgáltatásában egyfelől maga az Úr, másfelől az Úr szolgája között, azt vallván, hogy a sákramentumok lényegét maga az Úr, a jegyeit pedig az Úr szolgái adják.

(A lényeg vagy fődolog a sákramentumokban.) Egyébként az a fődolog, melyet Isten minden sákramentumban elénk ad és amelyre minden idők minden kegyesei figyelmüket irányították (melyet mások a sákramentumok „substantiájának” vagy „matériájának” hívnak), a megtartó Krisztus, az az egyetlen áldozat, Istennek ama báránya aki megöletett a világ kezdetétől fogva, az a lelki kőszikla, melyből minden mi eleink ittak, aki által minden választott elnyeri a „kéz nélkül való körülmetéltetést” a Szentlélek által és megmosatik minden bűnétől és tápláltatik a Krisztus valóságos testével és vérével az örök életre.

(Az ó- és újtestamentumi sákramentumok hasonlósága és különbözősége.) Ami pedig azt illeti, ami a sákramentumokban a fő és lényeges dolog, ebben a tekintetben egyenlők mindkét Testamentum népének sákramentumai. Mert a fődolog és a sákramentumok lényege mindkét helyen Krisztus, az egyetlen közbenjáró és a hívek üdvözítője. Mindkét helyen egy és ugyanaz az Isten a szerzője a sákramentumoknak; mind a két népnek úgy adta azokat Isten, mint kegyelmének és ígéreteinek jegyeit, sőt pecséteit, hogy ezek által emlékezetükbe idézzék és megújítsák Isten legnagyobb jótéteményeit; hogy ezek a híveket a világ minden más vallásától elválasszák és végül, hogy ezeket lelkileg hit által vegyék magukhoz a hívek; ezek őket az egyházhoz kössék és kötelességükre figyelmeztessék. Ezekben, mondom, és az ezekhez hasonló dolgokban nem különböznek egymástól a két Testamentum sákramentumai, de a külső jegyekben igen. Ezekre nézve pedig jelentékeny különbséget állapítunk meg. A mi sákramentumaink ugyanis maradandóbbak és állandóbbak, mert a világ végéig soha meg nem fognak változni. Arról is tanúskodnak, hogy Krisztusban már beteljesült az a jelzett dolog és ígéret, amelyet amazok még csak beteljesülendőnek jeleztek. A mieink egyszerűbbek is és kevésbé körülményesek, valamint kevésbé költségesek és kevésbé vannak szertartásokba burkolva. A mieink egyszerűbbek és kevésbé körülményesek, valamint kevésbé költségesek és kevésbé vannak szertartásokba burkolva. Azonkívül nagyobb számú népet is érintenek, amelyik az egész föld kerekségén szét van szórva, és minthogy világosabbak is és (a Szent Lélek által) nagyobb hitet gerjesztenek, a Léleknek bővebb mértéke is jár velük együtt.

(A régiek eltörlésével helyükbe a mi sákramentumaink léptek.) Bizonyára azután, hogy Krisztus, az igaz messiás megjelent nekünk és a kegyelem bősége kiáradt az Újtestamentum népére, feltétlenül eltöröltettek és megszűntek az Ótestamentum népének jelképei és a körülmetélkedés helyébe a keresztség, a húsvéti bárány és az áldozatok helyébe az úri szent vacsora lépett.

(Milyen részekből állnak a sákramentumok.) Miképpen pedig régente a sákramentumok Igéből, jegyből és jelzett dologból állottak, úgy most is ugyanazokból a részekből állnak; mert Isten igéje által lesznek sákramentumokká azok a dolgok, melyek azelőtt nem voltak sákramentumok. (A sákramentumok megszentelése.) Megszenteltetnek ugyanis az Ige által és az, aki szerezte, megszentelteknek nyilvánítja őket. Megszentelni pedig annyit tesz, mint valamely dolgot Istennek szent használatra felajánlani, azaz a közönséges és mindennapi használattól elkülöníteni és szent használatra rendelni. A sákramentumokban ugyanis a külső és látható dolgok a közönséges használatból vett jegyek. A keresztségben például külső jegy a víz és az a látható megmosás, melyet az egyházi szolga végez, a jelzett dolog pedig az újjászületés vagy a bűneinktől való megmosatás. Viszont az úrvacsorában külső jegy a kenyér és a bor, melyek az étel és ital közönséges használatából vannak véve, a jelzett dolog pedig az Úrnak halálra adott teste és értünk kiontott vére vagy az Úr testével és vérével való egyesülés. Ezért a víz, kenyér és bor természetük szerint, az isteni rendelésen és szent használaton kívül, egyszerűen csak azok, aminek mondjuk, és aminek tapasztaljuk őket. Azután, ha Isten nevének segítségül hívása és az első szerzésnek és megszentelésnek megújítása mellett hozzájuk járul az Úrnak beszéde, akkor azok a jegyek megszenteltetnek és Krisztus azokat szentnek nyilvánítja. Mert mindig hathatós marad Isten egyházában Krisztus első szerzése és a sákramentumok megszentelése úgyannyira, hogy akik ugyanúgy élnek a sákramentumokkal, ahogy az Úr kezdettől fogva rendelte, most is élvezik azt az első megszentelést, mely mindennél különb. Ezért mondjuk el a sákramentumok kiszolgáltatása közben Krisztus szavait.

(A jegyek felveszik a jelzett dolgok nevét.) És minthogy Isten igéjéből az tanuljuk, hogy ezeket a jeleket más célra rendelte az Úr, mint amire közönségesen használják őket, azért azt tanítjuk, hogy ezek a jegyek most szent használat közben felveszik a jelzett dolgok nevét és többé nemcsak víznek, kenyérnek és bornak hívjuk őket, hanem újjászületésnek és a megújhodás fürdőjének is; hasonlóképpen az Úr testének és vérének vagy az Úr teste és vére jelképeinek vagy sákramentumainak. Nem mintha a jelképek átváltoznának az általuk jelzett dolgokká és többé nem lennének azok, amik természetük szerint voltak. Különben nem volnának sákramentumok, ha csak a jelzett dologból állnának; akkor nem volnának azoknak jegyei. (A sákramentumi kapcsolat.) De azért veszik fel a jegyek a jelzett dolgok nevét, mert a szent dolgoknak titokzatos jelképei és a jegyek és jelzett dolgok egymással sákramentumi kapcsolatban vannak, összekapcsolódnak, mondom, vagy egyesülnek misztikus jelentésük által, és annak az akaratából vagy szándékából, aki a sákramentumokat szerezte. Mert a víz, kenyér és bor nem puszta jegyek, hanem szent jegyek és aki a keresztség vizét szerezte, nem azzal az akarattal és szándékkal szerezte, hogy a hívek csak a keresztség vizével mosattassanak meg; és aki megparancsolta, hogy az úrvacsorában kenyeret együnk és bort igyunk, nem azt akarta, hogy a hívek csak kenyeret és bort vegyenek magukhoz, misztérium nélkül, mint ahogy odahaza kenyeret esznek; hanem hogy lelkileg egyesüljenek a jelzett dolgokkal is és hit által igazán megmosassanak bűneiktől, és részesüljenek Krisztusban.

(Szekták.) Ezért egyáltalában nem értünk egyet azokkal, akik a sákramentumok megszentelését nem tudom milyen különleges papi jellegnek és felszentelt pap által a megszentelés szándékával elmondott szavak erejének, vagy más járulékos dolgoknak tulajdonítják, melyeket sem Krisztusnak, sem az apostoloknak sem a szava, sem a példája nem írt nekünk elő. De nem értünk egyet azoknak a tanításával sem, akik a sákramentumokról úgy beszélnek mint közönséges, nem pedig mint megszentelt vagy hathatók jegyekről. Azoknak sem adunk igazat, akik a láthatatlan dolgok kedvéért megvetik a sákramentumokban levő látható dolgokat, sőt a maguk számára fölöslegesnek ítélik a jegyeket, mert úgy vélik, hogy ők már élvezik a jelzett dolgokat. Ilyenek voltak állítólag a messalianusok. (A sákramentumokba a jelzett dolgok sem bezárva, sem azokhoz hozzákötve nincsenek.) De nem értünk egyet azoknak a tanításával sem, akik azt tanítják, hogy a kegyelem és a jelzett dolgok úgy vannak hozzákötve a jegyekhez vagy beléjük foglalva, hogy mindazok, akik külsőképpen részesülnek a jegyekben, belsőleg is részesülnek a kegyelemben és a jelzett dolgokban, bármilyenek is ők maguk.

Azonban mint ahogy nem a lelkipásztorok méltó vagy méltatlan voltával mérjük a sákramentumok érvényességét, éppen úgy nem mérjük azt a velük élők állapotával sem. Tudjuk ugyanis, hogy a sákramentumok érvényessége az Isten hűségétől, igazságától és merő jóságától függ. Mert amint Isten igéje megmarad Isten igaz igéjének és míg azt hirdeti a prédikátor, nemcsak üres szavakat mond el, hanem ugyanakkor Isten felajánlja a szavakkal jelzett vagy hirdetett dolgokat is, még akkor is, ha istentelenek és hitetlenek hallják és értik a szavakat, azonban a jelzett dolgokat mégsem élvezik, mert nem igaz hittel fogadják magukba: ugyanígy az igéből, jegyekből és jelzett dolgokból álló sákramentumok megmaradnak igaz és érvényes sákramentumoknak, amelyek nemcsak jelzik a szent dolgokat, hanem bennük Isten felajánlja magukat a jelzett dolgokat is, habár a hitetlenek a felajánlott dolgokat nem kapják meg. Ez pedig nem az ajándékozó vagy felajánló Isten hibájából történik, hanem azoknak az embereknek a hibájából, akik hit nélkül és méltatlanul veszik a sákramentumokat. Az ő hitetlenségük nem teszi hiábavalóvá az Isten hűségét (Róm 3,3 sk).

(Mi végre rendeltettek a sákramentumok.) Továbbá, minthogy mindjárt kezdetben, amikor kifejtettük, hogy mik a sákramentumok, mellesleg már azt is megmagyaráztuk, hogy mi végre rendeltettek, nincs értelme, hogy az egyszer már elmondottakkal újra terheljük olvasóinkat. Ezért tehát most külön-külön fogunk szólni az Újszövetség népének a sákramentumairól.

II. Helvét Hitvallás (1566): XIX. fejezet:

A Krisztus egyházának sákramentumairól

 

A Szentírás az új szövetség minden jegyeiben e négy dolgot hozza fel. Először magát a szövetséget vagy szerződést, amely az Isten kegyelme, az Istennel való kibékülés Krisztus által, Krisztusért való ajándék a Szentlélek által, mely a választottakra hit által árad és alkalmaztatik, másodszor a dolog anyagát, melyből a sákramentumot szerezte, mint a szivárvány Noéval, a testi körülmetélkedés Ábrahámmal, a barmok és kenyér az áldozatokban, a keresztségben a víz, az úrvacsorában a kenyér, bor; harmadszor az alaki okot, mert különböző alakokban állapíttattak meg a jegyek Noéval, Ábrahámmal és a zsidó néppel, és az újtestamentumban is a keresztségben más jegyei vannak a sákramentumnak; negyedszer a végcélt, mely Istenre és az emberekre vonatkozik. Innen neveztetnek a szövetség jegyei a szerződés avagy új testamentum emlékének Isten és az emberek között; a végcél tekintetéből nevezzük a sákramentumi dolgokat jegyeknek, avagy a szövetség és kiengesztelődés jeléül rendelt emlékeknek, mint a szivárvány felállítását és a körülmetélkedést nevezik berith, azaz szövetségnek, azután ótth berith, azaz szövetség jelének 1Móz 9; 17. Így az úrvacsorában a kenyér és bor a végcélra való tekintetből emlékeztetői a Krisztus halálának, azaz figyelmeztető jelek a Krisztus halálára Mt 26; Lk 22; 1Kor 10; 11.

A kenyér és bor magukban és természetesen minden pápistás vagy húsevési változás nélkül, melyről a pápisták álmodoznak, test és új szövetség vagyis szent és titkos közösség a Krisztus testével a Krisztus rendelése és elnevezése szerint, de testi átalakulás nélkül, mint feljebb mondtuk. Mert a jelek nem lényegét, hanem csak nevét veszik fel a jelzett dolgoknak. 1Móz 9; 17; 1Kor 10; Lk 22. A szivárvány és a körülmetélkedés most szövetségnek, majd jelnek és az úrvacsorában is az elem most kenyérnek, majd a Krisztus testének neveztetik. 1Kor 10-11. De nem változik a kenyér Krisztus testévé, hanem felveszi a test nevét és a bor a vérét s nem lényegét avagy természetét a Krisztus testének és vérének, amint a pápisták álmodoznak.

Méliusz Juhász Péter: Csengeri Hitvallás (1570) Az igaz sákramentumokról

 

- Mik ezek a sákramentumok?

- Isten ígéretei mellé adatott külső és látható szent jegyek, melyekkel, mint függő pecséttel szokta Isten megerősíteni az ő ígéretét és fogadását.

Siderius János: Katechizmus (1597) 43. Kérdés - felelet

 

- Hány ilyen sákramentum van az Újszövetségben?

- Csak kettő: a keresztség, mely által újjászületünk, és újra az Isten háza népéhez tartozunk; és az Úr utolsó vacsorája, amely által az Isten házában élünk és naponként tápláltatunk.

Siderius János: Katechizmus (1597) 44. Kérdés - felelet

 

A Krisztus által szerzett sákramentumok nem lehetnek puszta jegyei és jelképei a keresztyének vallástételének, hanem inkább bizonyos tanúságai és hatékony, erőteljes jegyei a kegyelemnek és Isten irántunk való jóindulatának, amellyel bennünk láthatatlanul munkálkodik, és nemcsak megelevenítik, hanem meg is erősítik és pecsételik a mi belé vetett hitünket.

Krisztus, a mi Urunk két sákramentumot szerzett az evangélium szerint: a keresztséget és az úrvacsorát.

A római egyház által sákramentumoknak nevezetteket, úgymint: a bérmálást, a gyónást,a papi rendeket, a házasságot és az utolsó kenetet nem számítjuk az evangélium szentségei közé. Ugyanis ezek részben az apostoloknak helytelen utazásából származnak, részben pedig olyan élethelyzetek, melyeket megenged a Szentírás, viszont nincsen a keresztséghez és az úrvacsorához hasonlóan szentségi jellegük, mert Isten nem rendelt ezekre semmilyen látható jelet vagy szertartást, amihez az üdvözítő kegyelem ígéretét is kapcsolta volna.

A sákramentumok nem arra valók, hogy azokat csak szemléljük, vagy körülhordozzuk, hanem hogy helyesen éljünk velük. Hatásuk és működésük csak azokban üdvös, akik méltóképpen fogadják; akik viszont méltatlanul élnek velük, ítéletet vonnak ezáltal magukra.

Ír Hitvallás (1615) Az Újszövetség sákramentumai (85-88)

 

- Hogyan válnak a sákramentumok az üdvösség hatékony eszközeivé?

- A sákramentumok nem a bennük levő valamiféle erő vagy az őket kiszolgáltató személy kegyessége miatt válnak az üdvösség hatékony eszközeivé, hanem csakis Krisztus áldása, és Lelkének munkálkodása által azokban, akik hittel fogadják őket. (1Kor 3,7; 1Pt 3,21)

Westminsteri Kiskáté (1646) 91. Kérdés – felelet

 

- Mi a sákramentum?

- A sákramentum egy olyan szent rendelés, melyet Krisztus szerzett, és amelyben érzékelhető jelek által Krisztus és az új szövetség javai ábrázolódnak ki, azok pecsételtetnek meg és azokat alkalmazza a Lélek a hívőkre. (1Móz 17,10; Róm 4,11)

Westminsteri Kiskáté (1646) 92. Kérdés – felelet

 

- Melyek az Újszövetség sákramentumai?

- Az Újszövetség sákramentumai a keresztség és az úrvacsora. (Mk 16,16; 1Kor 11,23)

Westminsteri Kiskáté (1646) 93. Kérdés – felelet

 

1. A sákramentumok Isten kegyelmi szövetségének szent jegyei és pecsétjei. Ezeket Isten rendelte, hogy Krisztust és az ő javait ábrázolják ki, és a vele való kapcsolatunkat megszilárdítsák. Ezek arra is valók, hogy látható megkülönböztetést tegyenek az egyházhoz tartozók és a világ többi része között, és őket az Ő Igéje szerint ünnepélyesen elkötelezzék Isten szolgálatára Krisztusban.

2. Minden sákramentumot lelki kapcsolat vagy sákramentumi egység jellemez a látható jel és a jelzett dolog között. Ebből következik az, hogy a jel és a jelzett dolog nevei és hatásai kölcsönösen egymásnak tulajdoníthatóak.

3. A kegyelmet, mely a helyesen kiszolgáltatott sákramentumokban vagy általuk tárul elénk, nem valami bennük lévő erő közvetíti. Hasonlóképpen a sákramentum hatékonysága sem függ az azt kiszolgáltató személy kegyességétől vagy szándékától, hanem inkább a Lélek munkájától és a szereztetési igétől. Ez a szereztetési ige pedig a sákramentumok használatára feljogosító előírás mellett tartalmazza az ígéretet is, mely szerint, aki azt méltóképpen fogadja, annak javára szolgál.

4. Csupán két sákramentum van, melyet a mi Urunk Krisztus rendelt az evangéliumban. Ezek név szerint a szent keresztség és az Úr szent vacsorája. Egyik sákramentumot sem szolgáltathatja ki más csak az Ige szolgálatára törvényesen felszentelt lelkipásztor.

5. A jelképezett és bemutatott lelki áldások tekintetében az Ószövetség sákramentumai, megegyeznek az Újszövetség sákramentumaival.

Westminsteri Hitvallás (1647): 27. Fejezet: A sákramentumokról

 

- Hogyan válnak a sákramentumok az üdvösség hatékony eszközeivé?

- A sákramentumok nem a bennük lévő valamiféle erő vagy az őket kiszolgáltató személy kegyessége vagy szándéka által válnak az üdvösség hatékony eszközeivé, hanem csakis a Szentlélek munkálkodása, és Krisztus áldása által, aki azokat szerezte.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 161. Kérdés – Felelet

 

- Mi a sákramentum?

- A sákramentum Krisztus által az egyházban felállított szent rendelés, hogy jelképezze, megpecsételje és előtárja közbenjárásának jótéteményeit mindazoknak, akik a kegyelmi szövetségben vannak; hogy erősítse és növelje hitüket, és minden más kegyelmet, továbbá hogy elkötelezze őket az engedelmességre; kifejezze és táplálja szeretetüket és lelki kapcsolatukat egymással; és hogy megkülönböztesse őket a kívül levőktől.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 162. Kérdés – Felelet

 

- Melyek a sákramentum részei?

- A sákramentumnak két része van; az egyik egy külső, érzékelhető jel, amelyet Krisztus személyes rendelése szerint használunk, a másik az ezáltal jelképezett belső, lelki áldás.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 163. Kérdés – Felelet

 

- Hány sákramentumot rendelt el Krisztus az egyházában az Újszövetség alatt?

- Az Újszövetség alatt Krisztus csak két sákramentumot rendelt el egyházában, a keresztséget és az úrvacsorát. (Mt 28,19)

 Westminsteri Nagykáté (1648) 164. Kérdés – Felelet

 

- Miben egyezik a keresztség és az úrvacsora sákramentuma?

- A keresztség és az úrvacsora sákramentuma abban egyezik, hogy mindkettőnek a szerzője Isten, mindkettő lelki része Krisztus, és az ő javai, továbbá mindkettő ugyanazon szövetség pecsétje és mindkettőt az evangélium szolgáinak kell kiszolgáltatniuk, senki más nem teheti azt, és mindkét sákramentum meg kell, hogy maradjon Krisztus egyházában az ő második eljöveteléig.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 176. Kérdés – Felelet

 

- Miben különbözik a keresztség és az úrvacsora sákramentuma?

- A keresztség és az úrvacsora sákramentuma abban különbözik, hogy a keresztséget csak egyszer kell kiszolgáltatni, vízzel, hogy újjászületésünk és Krisztusba való beoltatásunk jele és pecsétje legyen, beleértve még a kisgyermekeket is. Ezzel szemben az úrvacsorát gyakran kell kiszolgáltatni, a kenyér és a bor jeleiben, hogy a lélek lelki táplálékaként ábrázolják ki és mutassák be Krisztust és hogy megerősítsék benne való maradásunkat és növekedésünket. Az úrvacsorát csak olyanoknak szabad kiszolgáltatni, akik koruknál és képességeiknél fogva meg tudják vizsgálni önmagukat.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 177. Kérdés – Felelet