5. A pápa nem akar senkit mentesíteni és nem is mentesít a jóvátevő bűnhődéstől, hanem csak attól, amit saját illetékességében vagy az egyházi jogszabályok szerint maga rótt ki.

6. A pápa nem bocsáthat meg másként egyetlen vétket sem, csak azáltal, hogy azt Istentől megbocsátottnak jelenti ki és fogadja el. Viszont kétség kívül megbocsáthatja az ő számára fenntartott eseteket: ezek semmibevétele esetén a vétkesség kétség kívül megmarad…

7. Isten senkinek nem bocsátja meg vétkét anélkül, hogy egyszersmind alá ne vetné a megalázkodót mindenben a helyette eljáró papnak.

8. A bűnbánati egyházjogszabályok csak az élőkre érvényesek, és azok szerint haldoklókra semmit sem szabad kiróni.

9. Ennélfogva jót tesz velünk a Szentlélek a pápa által, mikor (a pápa) a rendelkezéseiben mindig kivétellé teszi a halál óráját és a szükséghelyzetet.

10. Képzetlenül és hibásan járnak el azok a papok, akik a haldoklóktól egyházjogszabály szerinti bűnbánati teljesítményt követelnek a purgatóriumban…

20. Tehát a pápa a minden bűnhődés teljes elengedésén nem egyszerűen minden bűnhődés elengedését érti, hanem csak az általa kiróttét.

21. Tehát tévednek azok a búcsúhirdetők, akik azt mondják, hogy a pápa bűnhődés elengedése ez embert minden bűnhődéstől feloldja és megmenti.

22. Éppenséggel semmit nem enged el a purgatóriumban levő lelkeknek, amit ebben az életben kellett volna az egyházi jogszabályok szerint teljesíteniük…

25. Amilyen hatalma van a pápának a purgatórium felett, ugyanolyan hatalma van bármely püspöknek vagy lelkésznek a maga püspökségében, illetve gyülekezetében.

26. Nagyon jól teszi a pápa, hogy a (purgatóriumban lévő) lelkeknek nem a kulcsok hatalmával (non potestate clavis)  ad elengedést, (amivel [ott] nem rendelkezik) (quam nullam habet), hanem közbenjáró könyörgés által (sed per modum suffragii datanimabus remissionem)…

49. Arra kell tanítani a keresztyéneket, hogy a pápa búcsúi akkor hasznosak, ha nem beléjük vetjük bizalmunkat. Viszont nagyon ártalmasak, ha általuk elvész az istenfélelmünk.

50. Arra kell tanítani a keresztyéneket, hogy ha a pápa tudna a búcsúhirdetők zsarolásairól, azt akarná, hogy inkább égjen porig Szent Péter bazilikája, mint azt, hogy juhainak bőréből, húsából és csontjából épüljön fel.

51. Arra kell tanítani a keresztyéneket, hogy a pápa, ha szükséges volna, kész lenne (ahogy illik) még Szent Péter bazilikájának eladása árán is saját pénzéből segíteni azokat, akiknek legtöbbjétől némely búcsúhirdetők kicsalják a pénzüket…

56. Az egyház kincse (Thesauri Ecclesiae), amelyből a pápa búcsúkat engedélyez (unde Papa dat indulgentias), nincs eléggé megnevezve, és Krisztus népe nem is ismeri azt. 

57. Nyilvánvaló, hogy itt nem mulandó javakról van szó, mert azokat sok egyházi szónok nem egykönnyen osztogatja, hanem inkább gyűjti.

58. De nem is Krisztus és a szentek érdemeiről van szó (Nec sunt merita Christi et sanctorum), hiszen azok mindenkor, a pápa közreműködése nélkül is, munkálják a belső ember számára a kegyelmet, a külső ember számára pedig a keresztet, a halált és a poklot.

61. Világos ugyanis, hogy a bűnhődés elengedésére és a (meghatározott) esetekre (vonatkozóan) elegendő a pápának a saját hatalma…

75. Őrültség azt vélni, hogy a pápai búcsúk akkorák, hogy feloldozhatják az embert, még ha valaki képtelenséget mondva - az Istenszülő (Máriát) erőszakolta volna is meg.

76. Ellenkezőleg azt állítjuk, hogy a pápai búcsúk a vétkesség tekintetében a búcsú alá eső legkisebb bűnöket sem vehetik el.

77. Az a szóbeszéd, hogy maga Szent Péter sem adhatna nagyobb kegyelmet, ha ő volna most a pápa - káromlás Szent Péter és a pápa ellen.

78. Ellenkezőleg azt állítjuk, hogy neki is és bármelyik pápának is nagyobb erői vannak, tudniillik az evangélium, a gyógyítások kegyelmi ajándékai stb. 1Kor 12,9-10. szerint.

79. Káromlást szól, aki azt állítja, hogy a pápai címerrel ellátva felállított kereszt felér Krisztus keresztjével.

80. Számot fognak adni azok a püspökök, lelkészek és teológusok, akik tűrik, hogy ilyesmiket prédikáljanak a népnek…

86. Továbbá: Miért nem építi föl a pápa - akinek vagyona ma felülmúlja a dúsgazdag (ókori) Crassusok kincsét is - Szent Péternek legalább azt az egy bazilikát inkább a maga pénzéből, mint szegény híveiéből?

87. Továbbá: Mit enged el vagy mit nyújt a pápa azoknak, akik a tökéletes töredelem által jogosultak a teljes elengedésre és (kegyelemben) részesítésre?

88. Továbbá: Miből lenne nagyobb haszna az egyháznak, mint abból, ha a pápa - amit most csak egyszer tesz meg - naponta százszor osztana elengedést és (kegyelemben) részesítést a hívek bármelyikének?

89. Mivel a pápa a lelkek üdvét inkább a búcsúk által keresi, mint a pénz által, miért szünteti meg a már régebben engedélyezett búcsúcédulákat és búcsúkat, mikor azok ugyanolyan hatásosak?

Luther Márton: 95 tétel (1517):

 5-10; 20-22; 25-26; 49-51;56-58; 61; 75-80; 86-89.

 

(Az evangéliumból tanuljuk meg, a pápáról,) hogy Krisztus egyedüli örök főpap. Ebből megérthető, hogy akik magukat főpapoknak tartják, azok Krisztus dicsősége és hatalma ellen törekszenek, sőt Őt gyalázzák.

Zwingli Ulrik: 67 tétel (1523): XVII. Tétel

 

(Az evangéliumból tanuljuk meg a papi javakról,) hogy Krisztus e világ javait és pompáját megveti; ebből következik, hogy akik az Ő nevében gazdagság után kapkodnak, Őt szerfelett gyalázzák, mivel Őt saját fukarságuk és csalárdságuk palástjául használják.

Zwingli Ulrik: 67 tétel: XXIII. Tétel (1523)

 

(Az evangéliumból tanuljuk meg, a szerzetrendekről és szektákról,) hogy minden keresztyén a Krisztusnak atyjafia és egymásnak testvére; senkit tehát e földön atyának nevezni nem kell. Ezzel dugába dőlnek a szerzetesrendek, a szekták, a csoportosulások és más effélék.

Zwingli Ulrik: 67 tétel: XXVII. Tétel (1523)

 

(Az evangéliumból tanuljuk meg, a papok nősüléséről,) hogy mindaz, amit Isten megengedett, vagy meg nem tiltott, helyes, tehát a házasság tisztességes minden emberre nézve.

(Az evangéliumból tanuljuk meg, a papok nősüléséről,) hogy mindazok, akiket egyházi férfiaknak neveznek, vétkeznek, hogyha a házassággal nem óvják magukat abban az esetben, ha meggyőződtek arról, hogy Isten megvonta tőlük azt az adományt, hogy tisztaságban éljenek.

Zwingli Ulrik: 67 tétel: XXVIII-XXIX. Tétel (1523)

 

Az ember inkább szenvedje el a testi halált, mintsem hogy egy keresztyén embert megbotránkoztasson, vagy megbecstelenítsen.

Aki együgyűségből vagy tudatlanságból, ok nélkül botránkozik, azt nem szabad beteg, vagy alacsony állapotban hagyni, hanem erősíteni kell őt, hogy ne tartsa bűnnek, ami nem bűn.

Nem tudok nagyobb megbotránkoztatást, mint azt, hogy nem engedik a papoknak, hogy feleségük legyen, de megtűrik, hogy pénzért ágyasokat tartsanak. Szégyen, gyalázat.

Zwingli Ulrik: 67 tétel: XLVII-XLIX. Tétel (1523)

 

A felszentelésről, amelyet a papok az utóbbi időkben találtak ki, a Szentírás semmit sem tud.

A Szentírás nem is ismer más papokat, mint azokat, kik az Isten igéjét hirdetik.

Ezek iránt tiszteletadást parancsol, ti. hogy szükséges ellátásukról gondoskodjanak.

Zwingli Ulrik: 67 tétel: LIX-LXIII. Tétel (1523)

 

Jobban megérti majd, hogy a szerzetesi fogadalmakról nálunk mit tanítanak, aki emlékezetébe idézi, milyen állapotok voltak a kolostorokban, és mi minden történt napról napra éppen a kolostorokban, ami az egyházi törvényekkel ellenkezett. Augustinus idejében szabad társulatok voltak. Később, amikor a fegyelem mindenütt meglazult, bevezették a fogadalmakat, hogy ezzel, mint jól elgondolt börtönráccsal, állítsák helyre a fegyelmet. A fogadalmak mellé lassanként még sok más rendszabály került. Az egyházi törvények ellenére sokszor olyanokat is ezekbe a bilincsekbe vertek, akik még nem érték el a törvényes életkort. Sokan megtévedésből kerültek bele ebbe az életformába: nem voltak ugyan kiskorúak, de nem tudták helyesen megítélni, mire képesek. Akik igy beleestek a hálóba, azokat aztán kényszerítették, hogy bent maradjanak; pedig az egyházi törvények jóvoltából nem egy kiszabadul hatott volna közülük. Az apácák kolostoraiban ez még gyakrabban megtörtént, mint a szerzeteseknél; pedig a gyengébb nemmel kíméletesebben kellett volna bánniuk. Ez a kíméletlen szigorúság már azelőtt sem tetszett sok jóérzésű embernek. Látták, hogy a serdülő lányokat és fiúkat csak azért kényszerítették a kolostorba, hogy ott eltartsák őket. Látták mennyire balul ütött ki ez az eljárás, milyen botrányokat idézett elő,. és milyen csapdába ejtette az emberek lelkiismeretét. Bántotta őket, hogy az egyházi törvények tekintélyét ebben a nagyon is veszedelmes dologban teljesen semmibe veszik és félreállítják.

Tetézte még ezeket a bajokat az a fogadalmakra vonatkozó meggyőződés, amelyről bizonyosan tudjuk, hogy már régen nem tetszett maguknak a szerzeteseknek sem, ha kissé értelmesebbek voltak. Azt állították, hogy a fogadalmak egyenlő értékűek a keresztséggel. Tanították, hogy ezzel az életformával érdemessé lesznek a bűnbocsánatra és a megigazulásra Isten színe előtt. Sőt, mi több, ezt még megtoldották azzal, hogy a kolostori élet nemcsak az Isten színe előtti igazságra tesz érdemessé, hanem még ennél is többre; mert nemcsak a parancsolatok megtartása van meg benne, hanem az evangéliumi tanácsoké is. Így hitették el, hogy a szerzetesi fogadalomtétel sokkal különb dolog a keresztségnél, és a kolostori élet érdemben jóval felülmúlja a világi hivatali viselők, a lelkészek és hozzájuk hasonlók életét, akik kitalált vallásos cselekedetek nélkül, Isten parancsolatai szerint élnek hivatásukban. Mindebből nem tagadhatnak le semmit; mert a saját könyveikben található.

Mi történt később a kolostorokban? Valamikor a Szentírásnak és más, az egyház számára hasznos tudományoknak iskolái voltak. Innen szoktak elhívni lelkipásztorokat és püspököket. Most egészen más a helyzet. Nem szükséges elmondani, amit úgyis tud mindenki. Valamikor azért gyülekeztek össze, hogy tanuljanak. Most meg azt képzelik: ennek az életformának az a rendeltetése, hogy érdemessé tegyen a kegyelemre és megigazulásra. Sőt azt hirdetik, hogy ez a tökéletesség állapota és sokkal többre becsülik mindenféle más, Istentől rendelt életformánál. Kerülve minden gyűlölködő túlzást, mindezt azért mondtuk el, hogy jobban meg lehessen érteni a mieink tanítását erről a kérdésről.

Először is, a házasságra lépők felől azt tanítják: mindenkinek szabad házasságot kötni, aki nem alkalmas arra, hogy házasság nélkül maradjon. Mert fogadalmak nem tehetik semmivé Isten rendelését és parancsát. Isten parancsa pedig ez: "A paráznaság miatt minden férfiúnak tulajdon felesége legyen" (1 Kor 7,2) De nemcsak ez a parancs, hanem Isten teremtése és rendje is a házasságkötésre kötelezi mindazokat, akik külön isteni adottság következtében kivételt nem alkotnak, az ige szerint: "Nem jó az embernek egyedül lenni", 1Móz 2,18. Nem vétkeznek tehát, akik Isten e parancsának és rendelésének engedelmeskednek.

Mivel lehet érvelni mindezek ellen? Túlozza bár valaki a fogadalom kötelező erejét, amennyire csak akarja, azt mégsem tudja elérni, hogy a fogadalom Isten parancsát semmivé tegye. Az egyházi kánonok tanítása szerint minden fogadalomnál érvényben marad a feljebbvaló joga. Sokkal kevésbé van akkor hát érvényük ezeknek a fogadalmaknak Isten parancsa ellenében!

Hogyha a fogadalmak kötelező volta semmilyen okból sem lenne megváltoztatható, akkor a római pápák sem adtak volna alóluk felmentést. Mert ember nem oldhat fel olyan kötelezettség alól, amely félreérthetetlenül Isten törvénye. Bölcsen döntöttek azonban a római pápák akképpen, hogy az ilyen kötelezettségnél méltányosságot kell tanúsítani, gyakran olvasunk ezért arról, hogy fogadalmak alól felmentést adtak. Ismeretes az aragonok királyának története, akit kolostorból hívtak vissza. De a mi időnkben is vannak ilyen példák.

Továbbá: miért túlozzák ellenfeleink annyira a fogadalom kötelező erejét, vagy hatását, s hallgatnak eközben éppen a fogadalom természetéről: hogy teljesíthető dolognak kell lennie, önként kell történnie, saját elhatározásból és megfontolásból kell származnia. Hogy az egész életre szóló szüzesség mennyire áll az ember hatalmában, az ismeretes dolog. És milyen kevesen tettek fogadalmat önként, saját elhatározásukból! Lányokat és ifjakat, mielőtt még meglenne a kellő ítélőképességük, rábeszélnek, nem egyszer rá is kényszerítenek a fogadalomtételre. Méltatlan dolog hát olyan kíméletlenül vitatni kötelező voltát, holott mindenki elismeri: a fogadalom természetével ellenkezik, hogy valaki saját elhatározása és kellő megfontolás nélkül tegyen fogadást.

Az egyházi törvények nagy része érvénytelennek nyilvánítja a 15. életévet megelőzően tett fogadalmakat; mert ez előtt. az életkor előtt nyilván nem olyan még az ítélőképesség, hogy valaki dönteni tudjon egész; életéről. Egy másik egyházi törvény jobban tekintetbe veszi az emberi gyarlóságot, s ehhez még hozzátesz néhány évet: a 18. életév előtt tiltja a fogadalomtételt. Melyiket kövessük a kettő közül? A legnagyobb részüknek megvan a mentsége a kolostor elhagyására, hiszen a legtöbben ez előtt az életkor előtt tették le fogadalmukat!

Végül: ha a fogadalom megszegése kárhoztatható is lenne, nyilván még ebből sem következnék rögtön az, hogy az ilyen személyek házasságát fel kell bontani. Augustinus tagadja, hogy fel kell bontani: XXVII. szakasz, 1. kérdés, „Nuptiarum” fejezet. Pedig tekintélye nem kis súllyal esik latba, még ha mások utána másképpen döntöttek is!

Bár világos, hogy Istennek a házasságra vonatkozó parancsa a többséget megszabadítja a fogadalmak alól, a mieink még más indoklást is adnak a fogadalmak érvénytelenségére nézve: vétkes dolog Isten tiszteletének minden olyan formája, amelyet az emberek megigazulás és kegyelem kiérdemlése végett Isten parancsa nélkül rendeltek el és választottak. Miként Krisztus maga mondja: Hiába tisztelnek engem emberi rendelésekkel (Mt 15,9). Pál is mindenütt arra tanít, hogy a megigazulást ne a saját rendszabályaink megtartásában és emberektől kigondolt istentiszteleti formákban keressük; mert a hit által lesz azoké, akik hiszik, hogy Isten őket Krisztusért kegyelmébe fogadja.

Nyilvánvaló viszont, hogy a szerzetesek azt tanították: vélt kegyességük eleget tesz, a bűnökért, érdemessé tesz a kegyelemre és megigazulásra. Mi más ez, mint Krisztus dicsőségének megrablása, a hitből származó igazság elhomályosítása és megtagadása? Következik ebből, hogy ezek a szokásban volt fogadalmak Isten tiszteletének vétkes formái voltak és ezért érvénytelenek. Mert az a fogadalom, amely vétkes dolog és Isten parancsa ellenére történt, nem érvényes. Az egyházi törvény így mondja: fogadalom bűnre nem kötelezhet.

Pál így szól: „Elszakadtatok Krisztustól, akik a törvény által akartok megigazulni; a kegyelemből kiestetek” (Gal 5,4). Elszakadnak tehát Krisztustól és kiesnek a kegyelemből azok is, akik fogadalmakkal akarnak megigazulni. Mert akik a fogadalmaknak tulajdonítják a megigazulást, azok is saját cselekedeteiknek tulajdonítanak olyat, ami igazában Krisztus dicsőségéhez tartozik. Tagadni sem lehet, hogy a szerzetesek azt tanították: ők fogadalmaik és rendszabályaik révén igazulnak meg és lesznek érdemessé a bűnbocsánatra. Sőt még ennél is nagyobb képtelenséget találtak ki: azzal dicsekedtek, hogy cselekedeteikből másoknak is juttathatnak. Ha valaki ezeket a dolgokat rosszindulatból tetézni akarná, mennyi mindent sorolhatna fel, amit már a szerzetesek maguk is szégyellnek! Ráadásul elhitették az emberekkel, hogy kitalált szerzetesi életformájuk a keresztyén tökéletesség állapota. Nem azt jelenti-e ez, hogy cselekedeteknek tulajdonítják a megigazulást? Súlyos botrány az egyházban, hogy Isten tisztelésének bizonyos, emberektől kigondolt formáját Isten parancsa nélkül ajánlgatják a népnek, és azt tanítják: Istennek ilyen tisztelete teszi igazzá az embereket! Mert ugyanakkor, amikor ezzel a csodálatos „angyali kegyességgel”: a szegénység, alázatosság és szüzesség színlelésével kápráztatják el az emberek szemét, a hitből való igazság háttérbe szorul; pedig ezt kell a leginkább hirdetni az egyházban!

De elhomályosulnak ezenkívül Isten parancsolatai és Isten igaz tisztelete is, amikor az emberek azt hallják, hogy egyedül a szerzetesek vannak a tökéletesség állapotában. A keresztyén tökéletesség ugyanis ez: Istent igazán félni, és mégis erősen bízni és hinni Krisztusért, hogy az Isten kiengesztelődött irántunk. - Istentől kérni és valóban tőre várni segítséget a hivatásunkkal járó minden dologban, - eközben pedig az emberek közt fáradhatatlanul végezni a jó cselekedeteket és élni hivatásunknak. Ezekből áll az igazi tökéletesség és Istennek igaz tisztelete, nem pedig a házasélet kerüléséből, koldulásból vagy szennyes öltözékből! A nép aztán sokféle veszedelmes nézetet formál magának a szerzetesi életnek ebből a hamis magasztalásából. Hallja a házasságon kivül maradás szertelen dicséretét; ezért nyugtalan lelkiismerettel él házasságban. Hallja, hogy csak a koldusszegények tökéletesek; ezért rossz lelkiismerettel tartja meg földi javait, rossz lelkiismeretet intézi anyagi ügyeit. Hallja, hogy a "bosszút ne állj" evangéliumi tanács; egyesek ezért a magánéletben félelem nélkül bosszút állnak, mivel azt hallják, a bosszúállás tilalma csak tanács, nem parancsolat.

Mások viszont még ennél is inkább tévelyegnek: azt tartják, hogy minden hivatal, minden világi kötelességteljesítés méltatlan a keresztyénekhez és ellenkezik az evangélium tanácsával.

Lehet olvasni olyan esetekrő1 hogy emberek otthagyták családjukat, elhagyták az állami szolgálatot és kolostorba vonultak. Úgy nevezték ezt: elszakadni a világtól és szent életre törekedni. Nem látták meg, hogy Istennek szolgálni azok szerint a parancsolatok szerint kell, amelyeket Ő maga adott, es nem olyan parancsok szerint, amelyeket emberek gondoltak ki. Jó és tökéletes csak az az életforma, amelyet Isten maga parancsol. Ezekre a dolgokra figyelmeztetni kell az embereket.

Régebben már Gerson is megrótta a szerzetesek téves nézetét a tökéletességről. Tanúsítja: az ő idejében új volt az a hang, hogy a szerzetesi élet a tökéletesség állapota.

Ennyi mindenféle szentségtelen nézet tapad hát a fogadalmakhoz: megigazulást szereznek, ez a keresztyén tökéletesség, a szerzetesek egyszerre töltik be a tanácsokat és a parancsolatokat, és a megköveteltnél több jó cselekedettel rendelkeznek. Mivel ezek mind téves és haszontalan dolgok, a fogadalmakat is érvénytelenné teszik.

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás (1530)

II. Rész: Cikkek a megszüntetett visszaélésekről:

XXVII. A szerzetesi fogadalmak

 

Ezelőtt harminc évvel volt nálunk Thüringiában, Eisenachban egy ferencrendi szerzetes, név szerint Hilten János, akit szerzetestársai börtönbe vetettek, mert egyes nagyon ismert visszaéléseket megtámadott. Mi láttuk az ő iratait, s ezekből eléggé meg lehet érteni, milyenfajta volt az ő tana. S akik őt ismerték, azt bizonyítják, hogy szelíd és indulatosság nélküli komolyságú öreg volt. Ő sokat előre mondott, ami egy részt már eddig is megtörtént, másrészt már bekövetkezni látszik; de mi ezeket nem akarjuk elősorolni, nehogy azt úgy magyarázza valaki, hogy mi akár valaki iránt való gyűlöletből, akár kedvezésből mondjuk el. Utoljára azonban, amikor úgy öreg kora, mint a börtönnek dohossága miatt betegségbe esett, magához hívatta a főnököt (gvárdiánt), hogy bejelentse neki egészségi állapotát; és midőn a főnöke farizeusi gyűlöletétől elragadtatva keményen korholni kezdte a barátot az ő tana miatt, amely, úgy látszik, ártott a konyhának, akkor az mellőzvén betegségének említését, felsóhajtott, és azt felelte, hogy ő ezeket a jogtalanságokat a Krisztusért nyugodt lélekkel elviseli, mert tudomása szerint semmit nem írt vagy tanított, ami a szerzeteseknek helyzetét megingathatná, ő csupán egyes ismert visszaéléseket támadott volt meg. "De jő – úgymond – egy más az Úrnak 1516. esztendejében, aki meg fog rontani titeket, és nem lesztek képesek neki ellenállni." Ugyanezt az állítást a szerzetesi uralomnak hanyatlásáról, és ugyanazt az évszámot megtalálták barátai azután másutt is, őtőle magától feljegyezve azon magyarázati jegyzetei között, melyeket Dániel egyes helyeihez írva hagyott hátra. Jóllehet azonban a következmény fogja mutatni, hogy mennyit lehet e mondásban bízni, mindazonáltal vannak más jelek is, amelyek változtatással fenyegetik a szerzetesi uralmat, s ezek nem kevésbé biztosak, mint a jóslatok. Mert ismeretes dolog, hogy a kolostorokban mily nagy a nagyravágyás, kapzsiság, képmutatás, mily nagy a tudatlanság, s minden egyes legtudatlanabbnak a kegyetlensége, mily nagy a hiúság a prédikációkban, s végül a pénzszerzés új módjainak kigondolásában. Vannak más bűneik is, amelyeket nem illik elősorolni. S amint egykor iskolái voltak a keresztyén tanításnak, úgy elfajultak most, hasonlóan az aranykornak vaskorrá fajulásához, vagy amiként a platóni kocka rossz harmóniákká fajult, amelyekről azt mondta Platón, hogy végveszélyt fognak okozni. A leggazdagabb kolostorok is csupán egy munkátlan tömeget táplálnak, amely ott a vallásnak álürügye alatt dúslakodik az egyház közös alamizsnáiban. Krisztus azonban figyelmezteti (Mt 5,13), hogy "az íz nélküli só kivettetik és megtapodtatik." Ez okból maguk a szerzetesek idézik elő maguknak sorsukat ezekkel az erkölcseikkel. S most még más jel is járul hozzá, hogy helyenként ők az okozói sok derék ember megöletésének. Ezeket az öldökléseket az Isten kétségkívül rövid idő múlva meg fogja bosszulni. De mi nem vádoljuk mindnyáját; mert abban a nézetben vagyunk, hogy vannak helyenként egyes derék férfiak a kolostorokban, akik az emberi és – amint némely írók nevezik – a mesterkélt istentiszteletről eléggé mértékletesen gondolkoznak, s nem helyeslik azt a kegyetlenséget, melyet a képmutatók gyakorolnak náluk.

De mi azon fajta tanról szólunk, melyet a Cáfolat mesterei most védelmeznek, s nem arról, hogy vajon a fogadalmakat meg kell-e tartani vagy nem. Mert mi abban a nézetben vagyunk, hogy a megengedett fogadalmakat meg kell tartani. Hanem azt, hogy vajon ezen istentiszteleti dolgok kiérdemlik-e a bűnbocsánatot és igazságosságot; vajon eleget tesznek-e a bűnökért; vajon egyenlők-e a keresztséggel; vajon parancsolatoknak s tanácsoknak megtartói-e; vajon valóban evangéliumi tökéletesség-e; vajon vannak-e felesleges jó cselekedetekből való érdemeik; vajon ezen érdemek másokért felhasználhatók-e, s üdvözítik-e az illetőket; vajon meg vannak-e engedve oly fogadalmak, melyek a vallásnak ürügye alatt csupán a has javára s munkátlanság kedvéért tétettek; vajon fogadalmak-e azok, melyeket kierőszakolnak valakinek akarata ellenére, vagy olyanoktól, akik koruknál fogva még nem voltak képesek ítélni életük sorsáról, akiket szüleik vagy barátaik betuszkoltak a kolostorokba, hogy ott a közös vagyonból tartassanak el magánvagyonuknak érintése nélkül; vajon meg vannak-e engedve oly fogadalmak, amelyeknek nyilván rossz a végük – vagy azért, mert gyengeség miatt meg nem tartatnak, vagy azért, mivel azok, kik a társházakba tartoznak, kényszerítve vannak a mise visszaéléseit, a szenteknek vallástalan tiszteletét s a derék emberekkel szemben való kegyetlenkedési határozatokat helyeselni és támogatni?

Ezekről a kérdésekről vitatkozunk. S dacára annak, hogy hitvallásunkban sokat elmondottunk már az ily fogadalmakról, melyeket a pápás kánonok is helytelenítenek, ellenfeleink mégis azt követelik, hogy mindazt elvessük, amit felhoztunk. Mert ezekkel a szavakkal éltek. S érdemes meghallgatni, miképpen csűrik-csavarják a mi bizonyítékainkat, és mit hoznak fel ügyüknek védelmére. Ezen okból röviden végigfutunk néhány érvünkön, s ezekben körülbelül szét is fogjuk szedni ellenfeleink gáncsoskodásait. Minthogy azonban ezt az egész kérdést Luther a szerzetesi fogadalmakról szóló iratában gondosan és terjedelmesen tárgyalta, ennélfogva ezt a könyvet akarjuk itt röviden ismételni.

Először nagyon biztosak vagyunk abban, hogy [olyan] megengedett fogadalom nincsen, amelynél fogva a fogadalmat tevő azt gondolná, hogy ezáltal bűnbocsánatot érdemel ki Istennél, vagy eleget tesz bűneiért Isten előtt. Ezen nézet nyilvánvaló meggyalázása az evangéliumnak, amely azt tanítja, hogy a bűnbocsánatot kegyelemből a Krisztusért adja az Isten, mint azt feljebb terjedelmesen kifejtettük. Ennélfogva helyesen idéztük Pálnak a galáciabeliekhez írt levelének helyét (5,4.): "A Krisztus Jézustól kirekesztettetek, akik a törvény által akartok üdvözülni, és a kegyelemből kiestetek." Akik bűnbocsánatot nem a Krisztusban való hit által, hanem a cselekedetek által keresnek, azok Krisztus tisztét rontják, s újra keresztre feszítik Krisztust. Halljátok azonban, halljátok, miként veszítik el lábuk alól a földet a Cáfolatnak műépítői! Pálnak ezt a helyét csupán a mózesi törvényre magyarázzák, és hozzáteszik, hogy a szerzetesek mindent a Krisztusért tartanak meg, és törekszenek közelebbről az evangélium szerint élni, hogy kiérdemeljék az örök életet. Hozzáteszik a rettenetes befejezést e szavakkal: "Ez okból istentelen mindaz, ami itt a szerzetesség ellen felhozatik." Ó, Krisztusunk, meddig fogod tűrni ezt a sok gyalázatot, melyekkel ellenségeink evangéliumodat illetik!? Elmondtuk a hitvallásban, hogy a bűnbocsánatot kegyelemből vesszük Krisztusért a hit által. Ha ez nem magának az evangéliumnak hangja, ha nem az örökkévaló Atyának akarata, melyet te, ki az Atyának keblén vagy, a világnak megjelentettél: akkor mi joggal szenvedünk büntetést! De a te halálod, a te feltámadásod, a Szentlélek, az egész egyház mind tanúbizonyság arra, hogy valóban az az evangélium tanítása, hogy a bűnbocsánatot nem érdemeinkért, hanem éretted kapjuk a hit által.

Hogyha Pál tagadja azt, hogy az emberek Mózes törvénye által bűnbocsánatot érdemelnek ki, akkor sokkal inkább megtagadja ezt a dicséretet az emberi hagyományoktól, és ezt nyíltan bizonyítja a Kol 2,16-ben. Ha Mózesnek törvénye, amely isteni kijelentésű volt, nem érdemelt ki bűnbocsánatot, mennyivel kevésbé érdemelnek ki bűnbocsánatot azok az ostoba gyakorlatok, amelyek a társadalmi szokásoktól visszariadnak!

Ellenfeleink azt koholják, hogy Pál eltörli Mózes törvényét, és Krisztus úgy következik azután, hogy nem kegyelemből ajándékozza a bűnbocsánatot, hanem más törvények cselekedeteiért, amelyeket véletlenül most kigondolnak. Ezzel az istentelen és rajongó képzelődéssel eltemetik Krisztus jótéteményét. Azután elképzelik, hogy azok között, akik Krisztusnak ezt a törvényét megtartják, a szerzetesek jobban tartják azt meg, mint mások, a szegénységnek, engedelmességnek és szüzességnek álarca miatt, holott mindez csupa tettetés. A szegénységgel dicsekszenek, holott mindennek bőségében úsznak; engedelmességgel dicsekszenek, holott az emberiség semmiféle nemzetsége nem rendelkezik nagyobb szabadsággal, mint a szerzetesek. A nőtlenségre vonatkozólag nem illik semmit sem szólani; hogy ki mennyire tiszta a többiek között, kik buzgólkodnak az önmegtartóztatásban, azt Gerson kimutatja. És vajon hányadrésze igyekszik közülük önmegtartóztató lenni?

Talán a tettetésükkel igazolják a szerzetesek, hogy az evangélium szerint tökéletesebben élnek, mint mások? Krisztus nem úgy következik Mózes után, hogy a mi tetteinkért bocsássa meg bűneinket, hanem hogy saját érdemeit, saját engesztelését állítsa szembe Isten haragjával miérettünk, hogy kegyelemből való legyen a bűnbocsánat. Aki ellenben Krisztus engesztelésének mellőzésével saját érdemeit állítja szembe Isten haragjával, és saját érdemeiért kísérli meg a bűnbocsánat elnyerését, az akár a mózesi törvény szerinti tetteit hozza fel, akár a tízparancsolatnak, akár Benedek, akár Augustinus szabályainak, akármely más szabályoknak megfelelő cselekedeteket hoz fel, megsemmisíti Krisztus ígéretét, elveti a Krisztust, és kiesik a kegyelemből.

Ez Pálnak a meggyőződése. Lássad azonban, Károly Császár, legkegyelmesebb uralkodónk, lássátok ti, Fejedelmek, lássátok ti, Rendek, mily nagy a mi ellenfeleinknek szemtelensége! Mikor mi Pálnak egyik helyét idéztük ily értelemben, akkor ők maguk ezt írták: "Istentelenség mindaz, amit itt a szerzetesség ellen idéznek."

De mi bizonyosabb, mint az, hogy az emberek hit alapján a Krisztusért nyernek bűnbocsánatot? És ezt a felfogást azok a haszontalanok istentelennek merészelik nevezni! Nem kétkedünk, hogy ennek a nagy káromkodásnak a Cáfolatból való kihagyásáról gondoskodtatok volna, hogy ha e pontra figyelmeztetve lettetek volna.

Minthogy azonban fentebb terjedelmesen kimutattuk, hogy istentelen az a nézet, amely szerint cselekedeteinkért nyerjük a bűnbocsánatot, ez okból e helyütt rövidebbek leszünk. Mert a gondolkozó olvasó ebből könnyen következtethet arra, hogy szerzetesi cselekedetek által nem érdemlünk ki bűnbocsánatot. Ez okból azt az Aquinói Tamásnál olvasható istenkáromlást sem lehet semmiképpen tűrni, amely szerint a szerzetesi hivatás egyenlő a keresztséggel. Őrültség az emberi hagyományt, amely sem isteni parancsolaton nem alapszik, sem ígérete nincsen, egyenlőnek tartani Krisztus rendelésével, amely egyrészt isteni parancsolaton alapszik, másrészt Isten ígéretét foglalja magában, amely viszont a kegyelemnek és örök életnek szövetségét tartalmazza.

Másodszor. Az engedelmesség, szegénység és nőtlenség – úgy azonban, ha nem tisztátalan –, közömbös gyakorlatok. S ez okból ezeket a szentek megtarthatják anélkül, hogy bűnt követnének el, miként Szent Bernát, Szent Ferenc és más szent férfiak megtartották. Ezek testi előnyök miatt tartották meg, hogy szabadabbak legyenek a tanításra s más kegyes kötelességek teljesítésére nézve, de nem azért, mivel ezek a cselekedetek önmagukban oly istentiszteletek, amelyek megigazítanak, vagy örök életet érdemelnek ki. Végül olyanformák, aminőkről Pál szól (1Tim 4,8): "A test gyakorlásának kevés haszna vagyon." S hihető, hogy elszórtan most is akadnak egyes derék emberek a kolostorokban, akik az ige szolgálatában buzgólkodnak, s akik azokat a rendszabályokat gonosz felfogás nélkül tartják meg. De az a gondolat, hogy azok a rendszabályok istentiszteletek, amelyek miatt az emberek Isten előtt igazaknak tartatnak, és amelyek által örök életet érdemelnek ki – ellenkezik az evangéliumnak hit általi megigazulás-tanával, amely azt tanítja, hogy Krisztusért ajándékképpen nyerjük az igazságosságot és örök életet. Ellenkezik Krisztus ezen mondásával is (Mt 15,9): "Hiába tisztelnek pedig azzal is, ha oly tudományokat tanítanak, melyek embereknek parancsolatai." Ellenkezik ezen állítással is (Róm 14,23): "Ami pedig hitből nincsen, bűn az." De miképp nevezhetik azokat olyan istentiszteleteknek, amelyeket az Isten önmaga előtt érvényes igazságosságként elfogadna, amikor az Isten igéje semmivel sem tesz bizonyságot mellettük?

Ámde lássátok ellenfeleink szemérmetlenségét! Nemcsak azt tanítják, hogy ezen szabályok megigazító istentiszteletek, hanem még azt is hozzáteszik, hogy tökéletesebb istentiszteletek, más szóval könnyebben érdemlik ki a bűnbocsánatot és megigazulást, mint az életnek más nemei. És ebből sok hamis és veszedelmes nézet kerül ki. Azt képzelik, hogy ők a parancsolatokat és a tanácsokat is megtartják. Azután meg bőkezű emberek, mivel azt képzelik, hogy felesleges érdemeik vannak, s másoknak eladják! Mindez telve van farizeusi hiúsággal. A legnagyobb vallástalanság azt gondolni, hogy a tízparancsolatnak annyira eleget tesznek, hogy még felesleges érdemeik is vannak, amikor a következő parancsolatok az összes szenteket vádolják: "Szeressed a te Uradat, Istenedet teljes szívedből." (5Móz 6,5), s éppúgy: "Ne kívánjad." (Róm 7,7) A próféta így szól (Zsolt. 116,11): "Minden ember hazug," azaz Istenről nem helyesen gondolkozó, nem eléggé istenfélő, nem eléggé hívő. Ez okból hamis dicséret az, amellyel a szerzetesek büszkélkednek, hogy a szerzetesi életnek megtartása által nemcsak a parancsolatoknak tesznek eleget, hanem többet is tesznek, mint amennyit a parancsolatok előírnak.

Azután az is hamis tan, hogy a szerzetesi élet tettei az evangéliumi tanácsok szerinti cselekedetek. Mert az evangélium nem tanácsolja a ruházatban s ételekben való különbségtételt és a magánvagyonról való lemondást. Ezek emberi hagyományok, melyekről együttesen mondatott (1Kor 8,8): "Az eledel pedig minket Isten előtt kedvesekké nem tészen." Ez okból sem megigazító istentiszteleteknek, sem tökéletességnek nem veendők; sőt amidőn ily hangzatos címekkel ellátva terjesztik, merőben az ördögöknek tanai.

A szüzességet ajánljuk, de csak azoknak, akiknek – mint feljebb mondtuk – erre való adományuk van. Azonban a legveszedelmesebb tévedés azt gondolni, hogy az evangéliumi tökéletesség az emberi hagyományokban van. Mert így még a mohamedánok szerzetesei is dicsekedhetnek, hogy az evangéliumi tökéletességnek birtokában vannak. Más, ún. közömbös cselekedetekre vonatkozó hagyományos előírások megtartásában sem áll; de mivel Isten országa igazságosság és szívben való élet (Róm 14,47), ez okból a tökéletesség a következőkben áll: nagyobbítani az istenfélelmet, a Krisztusban megígért könyörületben való bizalmat és a hivatásban való buzgó engedelmességet, miként Pál is leírja a tökéletességet (2Kor 3,18): "Elváltoztatunk dicsőségből dicsőségbe, úgy, mint az Úrnak Lelkétől." Nem mondja azt: ezután más barátcsuhát, vagy más sarukat, vagy más öveket kapunk. Nyomorúságos dolog, hogy az egyházban ilyen farizeusi, sőt mohamedán hangokat lehet olvasni s hallani, azt ti., hogy az evangéliumnak, a Krisztus országának, amely örök élet tökéletességét a ruháknak és hasonló kicsiségeknek ostoba megtartásában találják.

Halljuk azonban tovább bölcs bíráinkat, mily méltatlan nézetet fejeztek ki a Cáfolatban. Így szólnak: "Meg van írva a Szentírásban, hogy a szerzetesi élet a köteles gondossággal megtartva, amint Isten kegyelméből minden szerzetes megtarthatja, kiérdemli az örök életet, éspedig sokkal nagyobb mértékben ígérte azt Krisztus mindazoknak, kik elhagyták házukat, testvéreiket" stb. (Mt 19,29). Ezek ellenfeleink szavai, melyekben legelőször a legszemtelenebb módon azt állítják, hogy a Szentírásban áll az, mintha a szerzetesi élet örök életet érdemelne ki. Mert hol szól a Szentírás a szerzetesi életről? Így tárgyalják ellenfeleink a kérdést, így idézik az Írást a haszontalan emberek; s amidőn mindenki tudja, hogy a szerzetességet még nem régen gondolták ki, ők mégis a Szentírás tekintélyére hivatkoznak, mégpedig azt állítják, hogy ezen rendeletük szó szerint meg van írva a Szentírásban.

Ezenfelül gyalázattal illetik Krisztust, midőn azt tanítják, hogy az emberek szerzetesség által érdemlik ki az örök életet. Az Isten még a saját törvényének sem tulajdonította ezt a nagy dicsőséget, hogy kiérdemelné az örök életet, miként azt világosan mondja az Ezékiel 20,25-ben: "És én is adtam nekik nem jó parancsolatokat s törvényeket, amelyek által ne éljenek."

Először bizonyos az, hogy a szerzetesi élet nem érdemel ki bűnbocsánatot, hanem azt hit által kegyelemből kapjuk, mint feljebb mondtuk. Azután Krisztusért könyörületességből ajándékképpen adja az Isten az örök életet azoknak, akik hit által veszik a bűnbocsánatot, és a magok érdemeit nem állítják szembe Isten ítéletével, miként Bernát is igen nyomatékosan mondja: "Mindenekelőtt hinned kell, hogy bűnbocsánatod nem lehet, csupán Isten kegyelméből. Azután, hogy semmiféle jó cselekedeted nem lehet, mint az, amelyet ő maga adott neked. Végül az örök életet semmiféle cselekedetekkel ki nem érdemelheted, csupán azokkal, melyeket ő maga kegyelemből ad neked." A többit, ami ugyanily értelemben hozzá tartozik, fentebb elmondtuk. A végén pedig hozzáteszi Bernát: "Senki se ámítsa önmagát, mert ha jól meg akarja fontolni, kétség nélkül azt fogja találni, hogy még tízezerrel sem mehet ellenébe annak, aki húszezerrel jő hozzá."

Minthogy pedig még az isteni törvény cselekedeteivel sem érdemeljük ki a bűnbocsánatot vagy az örök életet, hanem kénytelenek vagyunk a Krisztusban megígért könyörületességet keresni: ennélfogva még kevésbé tulajdoníthatjuk ezt a dicsőséget – hogy bűnbocsánatot vagy örök életet érdemelnek ki – a szerzetesi szabályoknak, amelyek tisztára emberi hagyományok.

Ily módon azok, akik azt tanítják, hogy a szerzetesi élet bűnbocsánatot vagy örök életet érdemel ki, s a bizalmat, mellyel Krisztusnak tartozunk, azokba az ostoba szabályokba helyezik, tökéletesen eltemetik a bűnöknek kegyelemből való megbocsátásáról és a Krisztusban ígért irgalmasságnak elsajátításáról szóló evangéliumot. Ők Krisztus helyett barátcsuháikat, a maguk szennyesét tisztelik. Mikor pedig ők is irgalomra szorulnak, istentelen módon cselekszenek, hogy felesleges érdemeket képzelnek maguknak, s azokat másoknak eladják.

Ezekről a dolgokról rövidebben szólunk, mivel abból, amit fentebb mondottunk a megigazulásról, a bűnbánatról s emberi hagyományokról, eléggé kiviláglik, hogy a szerzetesi fogadalmak nem oly ellenérték, amelyért bűnbocsánat és örök élet járna. S mivel Krisztus a hagyományokat haszontalan szertartásoknak nevezi, semmiképpen sem képezhetik az evangéliumi tökéletességet.

Ellenfeleink azonban fortélyos módon azt a látszatot akarják kelteni, hogy ők a tökéletességről szóló közönséges felfogást mérséklik. Tagadják azt hogy a szerzetesi élet tökéletesség volna, hanem azt állítják, hogy az a tökéletesség elnyerésének bizonyos foka. Szépen van mondva, s ha jól emlékszünk, ezen javítás Gersonnál van. Mert világos dolog, hogy amikor a józan belátású emberek megütköztek a szerzetesi élet mérték nélküli dicsőítésén, akkor, mivel nem merték egészen megfosztani a tökéletesség dicséretétől, azt a helyesbítést tették hozzá, hogy az a tökéletesség elnyerésének egy foka. Ha ezt követjük, egy cseppet sem lesz tökéletesebb élet a szerzetesé, mint a földművelőnek, vagy mesterembernek élete. Mert ezek is a tökéletesség elnyerésének "bizonyos fokai." Mert bárminő hivatásban vannak is az emberek, tartoznak a tökéletesség után törekedni; más szóval erősödni istenfélelemben, hitben, a felebarátok iránti szeretetben és hasonló szellemi erényekben.

Vannak példák a remeték történetében, mint Antalnak és másoknak példái, amelyek az életnek különböző nemeit egyenlőknek tartják. Azt írják, hogy midőn Szent Antal azt kérte az Istentől, hogy mutassa meg neki, mennyire tökéletesedett az életnek ezen irányában, ti. remeteéletében, – akkor álmában egy varga jelent meg neki Alexandria városából, akivel össze kellett hasonlítania magát. Másnap Antal a városba jővén, beszólt a vargához, hogy kitudakolja, minő gyakorlatokat végez és adományokat ad; szóba állván emberével, semmi egyebet nem hallott, mint azt, hogy az reggelenként kevés szóval az egész városért imádkozik, s azután mesterségének él. Itt megtanulta Antal, hogy annak az élethivatásnak, amelyet választott, nem szabad megigazító erőt tulajdonítania.

Jóllehet azonban ellenfeleink alábbhagynak most a tökéletességnek dicséretével, a valóságban mégis másként gondolkoznak. Mert ők érdemeket adnak el és számítanak be másoknak azon ürügy alatt, hogy ezzel a parancsolatokat és a tanácsokat megtartják, amiért valójában mégis azt hiszik, hogy felesleges érdemeik vannak. Ha ez nem a tökéletességnek követelése a magok részére, akkor vajon mi legyen az? Azután meg benne van magában a Cáfolatban, hogy a szerzetesek jobban törekszenek az evangélium szerint élni, mint mások. Ennélfogva tehát a Cáfolat tökéletességet tulajdonít az emberi hagyományoknak, ha a szerzetesek azért élnek szigorúbban az evangélium szerint, mivel nincsen magánvagyonuk, mivel nőtlenek, s mivel szabályzatuknak engedelmeskednek, ruházatban, ételekben és hasonló aprólékos dolgokban.

Továbbá azt mondja a Cáfolat, hogy a szerzetesek könnyebben kiérdemlik az örök életet, és idézi az Írást (Mt 19,29): "Aki elhagyja házát, atyjafiait" stb., más szóval itt is tökéletességet követel a tettetett vallásosságnak. Pedig az Írásnak e helye semmiben sem igazolja a szerzetesi életet. Mert nem azt akarja Krisztus mondani, hogy a szülőknek, nőnek s testvéreknek elhagyására van szükség a végből, hogy bűnbocsánatot és örök életet érdemeljen ki az ember. Ellenkezőleg, kárhoztatja az ily elhagyást. Krisztus meggyalázása az, ha valaki abból a célból hagyja el szülőit vagy nejét, hogy ezzel a tettével bűnbocsánatot és örök életet érdemeljen ki.

Az elhagyás kétféle. Az egyik elhagyás elhívás és Isten rendelése nélkül történik, s azt Krisztus nem helyesli (Mt 15,9). Mert az általunk választott cselekedetek haszontalan szertartások. Hogy pedig Krisztus nem helyesli ezt a futást, még világosabban kitűnik abból, hogy ő itt a feleségnek és gyermekeknek elhagyásáról szól. Tudjuk pedig, hogy Istennek parancsa tiltja a nő és gyermekek elhagyását. A másik elhagyás az, amely Isten parancsából történik, amikor ti. az erőszak kényszerít, hogy vagy engedjünk a zsarnokoknak, vagy tagadjuk meg az evangéliumot. Itten van parancsolatunk, hogy inkább tűrjük el az igazságtalanságot s inkább raboltassuk el magunktól nemcsak a vagyont, feleséget s gyermekeket, hanem még az életet is. Ezt az elhagyást helyesli Krisztus és ez okból teszi hozzá: "az evangéliumért," jelezve azt, hogy azokról szól, akik nem hogy igazságtalanságot követnek el feleségükkel s gyermekeikkel szemben, hanem akik igazságtalanságot tűrnek az evangélium vallásáért. Az evangéliumért még saját testünket is tartozunk elhagyni. Itt azonban nevetséges volna azt gondolni, hogy az Istent tisztelné, ha valaki önmagát megölné, és Isten parancsa nélkül elhagyná a testét. Épp így nevetséges azt gondolni, hogy Istent tiszteli, aki Isten parancsolata nélkül elhagyja vagyonát, barátait, feleségét és gyermekeit.

Világos tehát, hogy rosszindulatúan elferdítve magyarázzák Krisztus nyilatkozatát a szerzetesi életre. Talán az illik jobban reájuk, hogy az életben mindent százszorosan kapnak vissza. Mert a legtöbben nem az evangélium kedvéért lesznek szerzetesekké, hanem a konyha és tétlenség kedvéért, és csekély örökség helyett töméntelen kincseket találnak. Hanem, miként az egész szerzetesség csupa álszenteskedéssel van tele, akként álürügy alatt idézik a Szentírás bizonyítékait is, úgyhogy kétszeresen vétkeznek: ámítják az embereket, éspedig Isten nevének ürügye alatt ámítják őket.

Más helyet is idéznek a tökéletességről (Mt 19,21): "Ha tökéletes akarsz lenni, eredj el, add el minden marhádat és osztogasd el a szegényeknek, és jer, és kövess engemet." Ez a hely sok olyan embert foglalkoztatott, akik azt képzelték, hogy a tökéletesség a vagyonnak s uradalomnak elvetésében áll. Hagyjuk a bölcseket, hadd prédikálják Aristippust, aki nagy súlyú aranyat dobott a tengerbe. Az ily példák éppenséggel nem tartoznak a keresztyén tökéletesség példái közzé. Vagyon-elosztás, uradalmak és birtoklás polgári intézmények, amelyeket Isten a maga igéje által e parancsolatban helyesel: "Ne lopj!" (2Móz 20,15). A vagyon elhagyása nem alapszik szentírási parancsolaton vagy tanácson. Mert az evangéliumi szegénység nem elhagyása a vagyonnak, hanem azt jelenti, hogy nem kell fösvénynek lenni, nem kell a gazdagságban bizakodni, miként Dávid szegény volt a leggazdagabb országban.

Ez oknál fogva a vagyon elhagyása, mivel az merőben emberi hagyománynak előírása, haszontalan istentisztelet. Mértéktelen az a nagy dicséret az Extravagansban[1] amely szerint minden, Istenért történő tulajdonról való lemondás érdemet szerző, szent és a tökéletesség felé vezető út; s nagyon veszélyes dolog ily mérték nélküli dicséretekkel kitüntetni olyasmit, ami ellenkezik a polgári szokásokkal. Ámde Krisztus az idézett helyen mégis tökéletességnek nevezi!? – Sőt ellenkezőleg, jogtalanságot követnek el a szöveg ellen, kik azt így csonkítva idézik. A tökéletesség abban van, amit Krisztus hozzátesz: "Kövess engemet." Az engedelmesség példája a hivatásban van kifejezve. S mivel a hivatások különbözők, ez okból az itteni hivatás nem mindenkinek szól, hanem tulajdonképp arra a személyre vonatkozik, akivel ott Krisztus szól, mint ahogy Dávidnak királlyá elhívása és Ábrahámnak fia feláldozására való felhívása nem követésre szóló példák. A hivatkozások személyiek, miként a foglalkozások maguk változnak idők és személyek szerint; de az engedelmesség példája mindenkinek szól. A tökéletesség arra az ifjúra nézve elkövetkezett volna, ha ő annak a hívásnak hitt és engedelmeskedett volna. Így tehát a mi tökéletességünk abban áll, hogy mindenki igaz hittel engedelmes a maga hivatásában.

Harmadszor. A szerzetesi fogadalmak között szüzességet is ígérnek. De feljebb, a papok házasságánál mondtuk, hogy fogadalmakkal vagy törvényekkel nem lehet megsemmisíteni a természet jogát az emberekben. S minthogy nem mindenkinek van az az adománya, hogy önmegtartóztató lehessen, ez okból sokan gyengeségükben szerencsétlenül tartóztatják magukat vissza. Azonban semmiféle fogadalmak vagy törvények nem semmisíthetik meg a Szentlélek ezt a parancsát (1Kor 7,2): "A paráznaság eltávoztatásáért minden férfiúnak tulajdon felesége legyen." Ez okból e fogadalom nincsen megengedve azoknál, akiknek nincs meg az önmegtartóztatás adománya, hanem gyengeségük miatt bűnbe esnek. Erről az egész cikkről eleget szólottunk feljebb, s valóban csudálatos dolog, hogy ellenfeleink ezt a maguk hagyományát Istennek nyilvánvaló parancsolata ellenére védelmezik, holott szemeikkel láthatják annak veszedelmes és botrányos voltát. Krisztus szavai sem hatnak reájuk, amelyekkel a farizeusokat korholja (Mt 23,13 sköv.), hogy Isten parancsolata ellenére csináltak előírásokat.

Negyedszer. A zárdákban lakókat elidegenítik ez élet alól a gonosz istentiszteleti szertartások, mint amilyenek a következők: a misének üzletszerű megszentségtelenítése a holtakért való alkalmazásában; a szenteknek tisztelete, amiben kettős vétek van: egyik az, hogy a megholt szenteket Krisztus székébe ültetik, a másik az, hogy őket vallásellenesen tisztelik, miként a dominikánusok a boldogságos szűz olvasóját kigondolták, ami merőben nem egyéb, mint üres fecsegés, s éppoly ostoba, mint istentelen és lehető legüresebb bizalmat keltő. Azután meg ugyanezen istentelenségeket csupán üzérkedésre használják fel. A kegyelemből Krisztusért való bűnbocsánatról, a hitből való megigazulásról, az igaz bűnbánatról s az Isten parancsolatán alapuló cselekedetekről szóló evangéliumot sem nem hallgatják, sem nem tanítják. Hanem vagy bölcsészeti fejtegetésekben, vagy hagyományos szertartásokban buzgólkodnak, amelyek Krisztust elhomályosítják.

Nem fogunk itt szólani azokról az összes szertartásos istentiszteletekről, a leckékről, éneklésről és hasonló dolgokról, amelyeket lehetne tűrni, ha gyakorlatokul lehetne őket tekinteni, mint az iskolákban a leckéket, amelyeknek rendeltetése a hallgatóságot tanítani, és tanítás közben egyeseket istenfélelemre, vagy hitre indítani. Ők azonban azt képzelik most, hogy ezek a szertartások azonosak Isten tiszteletével, s bűnbocsánatot érdemelnek ki nekik és másoknak. Ez az oka annak, hogy szaporítják a szertartásokat. Hogyha a hallgatóság tanítására és buzdítására törekednének, rövid és oda illő leckék többet használnának ezen végtelen fecsegéseknél. Ekként az egész szerzetesi élet telve van képmutatással és hamis nézetekkel. Mindezekhez járul még az a veszedelem is, hogy akik a kolostorokban vannak, kénytelenek igazat adni az igazságot üldözőknek. Így tehát sok és fontos ok tartja vissza a józan belátású embereket az ilyféle élettől.

Végül sokat felmentenek ez élet alól maguk a kánonok is, nevezetesen azokat, akik a szerzetesek cselfogásai által elcsábíttatva kellő belátás hiányában tettek fogadalmat, vagy barátaik által kényszerítve tettek fogadalmat. Ily fogadalmakat még a kánonok sem tekintenek fogadalmaknak. Mindezekből világos, hogy igen sok körülmény bizonyítja, hogy a szerzetesi fogadalmak, aminőket eddig tettek, nem fogadalmak, és ez okból ez az életirány, amely telve van képmutatással és hamis tanokkal, bízvást elhagyható.

Ellenvetésül a törvényből felhozzák a Nazirokat (4Móz 6,2 sköv.). Csakhogy ezek fogadalmaikat nem abban az értelemben tették, amelyben mi eddig a szerzetesi fogadalmakat elvetettük. A Naziroknak szertartása gyakorlat vagy a hitnek emberek előtti bizonyítása volt, nem érdemelt ki bűnbocsánatot és nem igazított meg Isten előtt. Azután, miként a körülmetélés, vagy áldozatok leölése nem lenne most istentisztelet, éppúgy a Nazirok gyakorlatát sem szabad most istentisztelet-számba venni, hanem egyszerűen közömbös dolognak (adiaforon) kell tekinteni. Ennélfogva helytelenül hasonlítják össze a szerzetességet, melyről megfelelő Isten igéje nélkül gondolták ki azt, hogy valamiféle istentisztelet lenne, amely bűnbocsánatot és megigazulást érdemel ki, a Nazirok szertartásával, mely Isten igéjén alapult, s nem abban az értelemben volt rendelve, hogy bűnbocsánatot érdemeljen ki, hanem, hogy éppoly külső gyakorlat legyen, mint a törvénynek egyéb szertartásai. Ugyanezt lehet mondani a törvényben rendelt egyéb fogadalmakról is.

Idézik a Rechabitákat is, akiknek sem vagyonuk nem volt, sem bort nem ittak, miként a Jer 35,5 írja. Valóban gyönyörűen illik a Rechabitáknak példája a mi szerzeteseinkre, akiknek zárdái felülmúlják a királyok palotáit, s akik fényesen élnek. A Rechabiták pedig az ő anyagi nyomorúságukban még házasok is voltak. A mi szerzeteseink, midőn minden gyönyörűségben bővelkednek, nőtlenséget fogadnak.

Egyébiránt a példákat szabály szerint, más szóval az Írás biztos és világos nézete szerint, nem a szabály ellenére, vagyis a Szentírás ellenére kell magyarázni.

Ha valami, úgy bizonyára az biztos, hogy a hagyományos szabályok megtartása nem érdemel ki bűnbocsánatot vagy megigazulást. Ez okból, midőn a Rechabitákat az Írás dicséri, szükségszerűen be kell látnunk, hogy a maguk szabályát nem azért tartották meg, mivel tudták, hogy általa bűnbocsánatot érdemelnek ki, vagy hogy az megigazítást eszközlő istentiszteleti cselekedet, vagy hogy azért nyernek örök életet, nem pedig Isten könyörületessége, nem az ígért mag (messiás) miatt, hanem azért dicséri engedelmességüket, mivel megtartották a szülőkre vonatkozó ezen parancsolatot, amely felől Istennek rendelkezése fennáll: "Tiszteld atyádat és anyádat."

Életmódjuknak azonban volt sajátos célja: Mivel pogányok, s nem izraeliták között voltak, ez okból világos, hogy ősatyjuk őket határozott jelekkel akarta elválasztani honfitársaiktól, hogy a pogány vallástalanságba ne süllyedjenek. Ezekkel a jelekkel akarta őket a hitnek és halhatatlanságnak tanára figyelmeztetni. Ilyen cél meg van engedve. De a szerzetesi célok egészen másként vannak meghatározva. Azt hitetik el, hogy a szerzetesi cselekedetek istentisztelet, azt hitetik el, hogy azok bűnbocsánatot és megigazulást érdemelnek ki. A Rechabiták példája tehát különbözik a szerzetesekétől, hogy egyéb hátrányait ne említsük itt, amelyek a mostani szerzetességgel járnak.

A Timótheushoz írt első levélből (5,11.12.) is idézik az özvegyekre vonatkozó utasítást, akik az egyházat szolgálva a közvagyonból tartattak el, s ahol így szól: "Férjhez akarnak menni, kik azért méltók a szidalomra, hogy az első hitet megvetették." Legelőször is, feltéve, hogy az apostol itt fogadalmakról szól, ez a hely mégsem bizonyít a szerzetesi fogadalmak mellett, amelyek gonosz szertartásokból, isteni tiszteletekből abban a véleményben keletkeznek, hogy bűnbocsánatot és megigazulást érdemelnek ki. Mert Pál a legnagyobb határozottsággal elítél minden szertartást, minden törvényt, minden cselekedetet, ha oly értelemben tartjuk meg, hogy bűnbocsánatot érdemelnek ki, vagy hogy ezekért, s nem Krisztusért könyörületességből nyerjük el az örök életet. Ez okból az özvegyek fogadalmainak, ha voltak ilyenek, különbözniük kellett a szerzetesi fogadalmaktól.

De ha ellenfeleink ezt a helyet minden áron erőszakosan a fogadalmakra akarják vonatkoztatni, ugyanilyen módon kell erőszakosan vonatkoztatni azt is, amely tiltja, hogy hatvan évesnél fiatalabb özvegy választassék (1Tim 5,9). Ekként az ezen kor előtt tett fogadalmak érvénytelenek. Ámde az egyház akkor nem ismerte még ezen fogadalmakat. Ez okból Pál nem azért ítéli el az özvegyeket, mert férjhez mennek, hiszen azt kívánja, hogy a fiatalabbak menjenek férjhez, hanem azért, mivel közös költségen eltartva kéjelegtek, és ez okból a hitet elvetették. Ezt nevezi ő első hitnek, ti. nem a szerzetességi fogadalom, hanem a keresztyénség hitét. S ugyan ily módon veszi a hitet ugyane fejezet 8. versében: "Ha valaki az övéiről és főképpen az ő házanépéről gondot nem visel, az a hitet megtagadta, és a hitetlennél alább való." Mert az apostol másképp szól a hitről, mint a szofisták. Nem tulajdonít azoknak hitet, akikben halálos bűn van. Ezért mondja, hogy akik övéikről nem gondoskodnak, elvetik a hitet. S ugyanezen módon állítja, hogy az érzékieskedő fiatal nőcskék a hitet elvetik.

Futólag felhoztunk néhány érvet, és talán megdöntöttük az ellenfeleink által ellenünk felhozott bizonyítékokat. És nem csupán ellenfeleink miatt hordtuk őket össze, de sokkal inkább az istenfélő lelkek miatt, hogy szemeik előtt lebegjenek azon okok, amelyek miatt elítélendők a szerzetesi képmutatás és a kieszelt szerzetesi szertartások, s amelyeket összességükben Krisztusnak következő egy mondása megsemmisít (Mt 15,9): "Hiába tisztelnek engemet emberek parancsolataival." Ez okból maguk a fogadalmak és az ételekre, leckékre, énekekre, ruházatra, sarukra és övekre vonatkozó előírások haszontalan ceremóniák az Isten előtt. S biztosan kell tudnia minden vallásos léleknek, hogy az farizeusi, kárhozatos tan, amely szerint azok az előírások bűnbocsánatot érdemelnek ki, s hogy azok miatt igazaknak tekintetünk, s hogy azokért nyerjük el az örök életet, nem Krisztusért könyörületesség által. Ez okból azon szent férfiaknak, akik ilynemű életet éltek, szükségszerűen azon meggyőződésre kellett jutniuk, hogy elvetvén az ily előírásokban való bizalmat, a bűnbocsánatot Krisztusért ingyen nyerik, hogy az örök életet Krisztusért, könyörületességéért s nem azok miatt a szertartások miatt kapják meg, minthogy az Isten csupán a saját igéje által rendelt hiten alapuló szertartásokat fogadja szívesen.

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás Apológiája (1531)

XXVII. cikk.  A szerzetesi fogadalmakról

 

Ezért azt is megvalljuk, hogy az egyház szolgái Isten munkatársai, ahogy őket szent Pál nevezi, akik által Ő a híveivel az önmagáról való ismeretet, és a bűnök bocsánatát osztja meg és közli, az embereket megtéríti, erősíti, vigasztalja, sőt el is rettenti, és megítéli. De abban az értelemben, hogy mi mindenben minden cselekvést és erőt egyedül az Úr Istennek tulajdonítunk, a szolgálattevőnek pedig a szolgálatot; mert az biztos, hogy ezt az erőt és cselekvést nem szabad és nem lehet soha az Ő teremtményéhez kapcsolni, hanem Isten részesíti bennük az Ő szabad akarata szerint, azokat, akiket akar.

I. Helvét Hitvallás (1536): 16. Isten Igéjének szolgáiról, és az egyház szolgálatáról

 

Ezt a tisztet és ezt a szolgálatot nem szabad akárkire rábízni, csak arra, akit először is:

• a Szentírásban és Isten akaratának ismeretében tájékozottnak,
• a kegyes és ártatlan életben feddhetetlennek,
• a serénységben és komolyságban, a tiszteletben és a Krisztus nevének hordozásában buzgónak és lelkesnek

találtak mind az egyház szolgái, mind az egyház vezetői, mind pedig azok, akik a keresztyén felsőbbségtől az egyházból erre a tisztre kiválasztattak. S mivel ez Istennek egy igazságos és valóságos választása, szükséges, hogy az egyház ítélete által és a vének kézrátétele által érvényesnek és törvényesnek ismerjék és fogadják el.

I. Helvét Hitvallás (1536): 18. Az egyházi szolgák választásáról

 

Egyedül maga Krisztus az Ő egyháznak igazi és valóságos feje és pásztora; Ő maga ad az egyházának pásztorokat és tanítókat, akik az Ő parancsa szerint rendben és törvényesen – amint az fentebb jelezve lett – hirdetik az igét és gyakorolják a kulcsok hatalmát. Ezért sem el nem ismerjük, sem el nem fogadjuk azokat, akik csak névleg püspökök, és a Római főt sem.

I. Helvét Hitvallás (1536): 19. Ki az egyház pásztora és feje?

 

A legfontosabb része ennek a tisztnek az, hogy az egyház szolgái hirdessék a bűnbánatot és a töredelmet, a megtérést és a bűnbocsánatot – s mindezt Jézus Krisztus által. Továbbá, hogy ők szüntelenül könyörögjenek a népért, szenteljék magukat komolyan és szorgalmasan a Szentírás és Isten igéjének olvasására és a szent elmélkedésre. Isten igéjével, mint a Lélek kardjával az ördögöt mindenütt halálos gyűlölettel üldözzék, és erejét letörjék és meggyengítsék, hogy Krisztus egészséges polgárait védelmezzék. A gonoszokat ellenben intsék, visszatartsák és eltávolítsák, és ha ezek galádságukban és szégyentelen gyalázatukban a Krisztus egyházát egyre inkább botránkoztatni és feldúlni akarják, akkor azok által, akik az ige szolgái közül és a keresztyén felsőbbségből erre rendeltettek ki kell taszítani őket, vagy más megfelelő és illendő módon meg kell őket büntetni és jobbítani; mindaddig, amíg tévelygésüket felismerik, magukat megváltoztatják és egészségesek lesznek, azután viszont Krisztus polgárát, aki egészségtelen és beteg lett, s kizáratott, újra az egyházba fel kell venni, ha megtért, s bűnét és tévelygését elég komolyan felismerte és megvallotta (hiszen erre kell szolgálnia ennek a büntetésnek) és szívesen keresi bajának gyógyszerét, magát a lelki fegyelemnek aláveti, s a jámborságban való új kegyességével és igyekezetével megörvendeztet minden kegyes embert.

I. Helvét Hitvallás (1536): 20. Mi a szolgák és az egyház tiszte?

 

Csak azokat tartjuk az Egyház lelkészeinek, akik hűen hirdetik az Igét, és Jézus Krisztus bárányait eszerint táplálják tanítással, feddéssel, vigasztalással, intéssel, megrovással, ugyanakkor ellenállnak az ördög minden hamis tanításának és hazugságának nem keverve a Szentírás tiszta tanításába sem álmaikat, sem képzeletük vad szüleményeit. Nem tulajdonítunk nekik más hatalmat, mint azt, hogy az Ige által vezessék, irányítsák és kormányozzák Isten rájuk bízott népét, az Ige hatalmazza fel őket arra, hogy irányítsanak, védjenek, ígéretekkel bíztassanak és fegyelmezzenek, az Ige nélkül nem szabad és nem is kell semmit megkísérelniük. Isten Igéjének igaz hirdetőit pedig Isten hírnökeiként és követeiként fogadjuk, akiket úgy hallgatunk, mint magát Istent, szolgálatukat az Egyház működéséhez szükséges isteni küldetésnek tekintjük, másrészt viszont valljuk, hogy nem szabad eltűrni, sem támogatni egyetlen olyan rosszra csábítót, hamis prófétát sem, aki eltér az Evangélium tisztaságától és saját kitalációit követi, bármilyen lelkészi címet is viseljen, sőt el kell utasítani, és el kell távolítani Isten népétől.

Fárel Vilmos – Kálvin János:

Genfi Hitvallás (1536)

20. Az Ige hirdetői

 

 

Minthogy az ősök az alapítványi intézményeket és kolostorokat a legjobb szándékkal, tudós férfiak és derék nők kiképzése végett alapították, azokat újra vissza kellene adni eredeti rendeltetésüknek, hogy a községekben és tartományokban papjaink, prédikátoraink és egyházi szolgáink, úgyszintén más szükséges világi tisztviselőink s egyszersmind anyáknak és gazdaasszonyoknak való derék leányaink nevelődjenek.

Ahol ezen intézetek e célnak nem felelnek meg, sokkal jobb, ha üresen maradnak. Döntsük le inkább, semhogy bálványozó és emberek által kieszelt istentiszteletükkel a közönséges keresztyénségnél és az Istentől szerzett hivataloknál és rendeknél többre becsüljük. Mert ez esetben a Jézus Krisztus váltságáról szóló első főcikkel össze nem férnek. Ezen felül éppúgy nincsenek megparancsolva, mint bármely más emberi találmány, se nem szükségesek, se nem hasznosak, sőt inkább veszedelmesek, és csak haszontalan fáradságot okoznak, aminthogy az ily istentiszteletet a próféták is Aven-nek, azaz fáradságnak mondják. (Hós 4,15; Ámós 5,5)

Luther Márton: Shmalkaldeni cikkek (1537)

II. RÉSZ: A Jézus Krisztus hivatalára és művére, vagyis
a mi váltságunkra vonatkozó cikkekről

Harmadik cikk: Az alapítványi intézményekről és kolostorokról

 

Hogy: a pápa nem isteni jogon (jure divino) avagy Isten igéje alapján feje az egész keresztyénségnek, (mert ezt csakis egyről állíthatjuk, s ez a Jézus Krisztus), hanem csupán a rómabeli egyháznak és azoknak püspöke és papja, akik önként csatlakoztak, vagy inkább emberi, illetőleg a világi hatalom által csatoltattak hozzá, nem azért, hogy uruk legyen, hanem, hogy vele, mint keresztyén testvérek és társak együtt éljenek, amint ezt a régi zsinatok és Cypriánus kora is bizonyítják. Most azonban nincs püspök, aki a pápát testvérének merné nevezni, mint hajdanta, hanem legkegyelmesebb urának kell őt neveznie, még ha király vagy császár volna is. Hát ezt nem akarjuk, nem tudjuk és nem is vehetjük a lelkünkre. Aki azonban meg akarja tenni, ám tegye meg nélkülünk.

Ebből következik, hogy mindaz, amit a pápa ily hamis, erőszakos, kárhozatos, bitor hatalomból tett s a maga számára lefoglalt, csupa ördögi művelet és üzlet volt; most is az (ide nem értvén a világi kormányt, ami által Isten még zsarnokok és gyermekek útján is sok jót cselekszik a néppel) az egész szent keresztyén egyháznak vesztére (már ti. amennyiben az még őtőle függne) és a Jézus Krisztus váltságáról szóló első főcikk rontására.

Íme ott vannak bullái s könyvei, amikben oroszlán módjára ordítja (mint az angyal a Jel. könyve 13. fejezetében példázza), hogy egy keresztyén sem üdvözülhet, hacsak nem engedelmeskedik néki és magát alája nem veti mindenben, amit ő cselekszik. Ez egybevéve annyit jelent, mintha mondaná: habár a Krisztusban hiszel és bírsz is benne mindent, ami szükséges az üdvösségre, az mind semmi, az mind haszontalanság, hogyha engem Istenednek nem tekintesz, nekem nem hódolsz és nem engedelmeskedsz. Márpedig nyilvánvaló, hogy a szent egyháznak legalább is öt századon át pápája nem volt, és hogy a görög és sok más nyelvű egyház egész máig soha sem volt pápa alatt, és most sincsen. Eddig is gyakran mondottam: bizony ez merő emberi találmány, nincs rendelve, szükségtelen és haszontalan, mert a szent keresztyén egyház ily fő nélkül ugyancsak ellehet, és százszorta jobban boldogult volna, ha ilyen főt az Ördög sohasem sóz a nyakába. Nincs a pápaságnak semmi haszna az egyházban, hiszen nem végez keresztyén tisztet. Épp ezért az egyháznak pápa nélkül kell maradnia és fennállnia.

Gondoljunk egy nagy dolgot és próbáljuk föltenni a pápáról, hogy nem isteni jogra vagy parancsolatra alapítja felsőségét, hanem a közszükségre, mivel a szektákkal és eretnekekkel szemben a keresztyénség egységének fenntartása kedvéért kell egy főnek lennie, akit a többiek mind elismernek fejüknek. Próbáljuk föltenni, hogy a pápa elismeri hatalmának emberi akarattól és választástól való függését; elismeri, hogy az egyház fejét szabadon változtathatják, fölemelhetik vagy letehetik, ahogy a constanzi zsinat három pápát le is tett, és egy negyediket választott. Próbáljuk föltenni, hogy a római pápa minderre rászánná magát és mindebbe beleegyeznék, noha ez nyilvánvaló képtelenség lenne, mert ez esetben kormányzatának egész rendjét meg kellene változtatnia, jogait, könyveit tűzre vetnie, amit semmiképp meg nem tehet. Próbáljuk föltenni és elhinni, hogy mindez megvalósulhat, – [de] a keresztyénség sorsán éppen nem segítene, mert még több szekta támadna, mint ennek előtte. Ha az egyház feje előtt nem Isten parancsolata szerint hajolnánk meg, hanem emberi szabad akaratból, nagy hamarsággal lenéznék, úgyhogy végtére egyetlen szál híve sem maradna; nem is volna végérvényesen egyetlen helyhez, sem Rómához, sem más városhoz kötve, hanem hol itt, hol ott volna, váltakozva mindig ott, ahol s amely egyházban Isten rátermett embert támasztana. Ez pedig nyilvánvalóan zavaros és siralmas állapotot szülne.

Ennélfogva nincs rá eset, hogy az egyházat jobban kormányozhatnók és tarthatnók fenn, mint ha mi mindnyájan egy fő, Krisztus alatt élünk és ha a püspökök (bárha kegyadományokra nézve különböznek is egymástól, de hivatal dolgában mind egyenlők), erősen egyetértenek és összetartanak a tan, a hit, a szentségek, a könyörgések és a szeretet műveiben, amint Szent Jeromos szerint az alexandriai papok mind egy szálig egyetértve kormányozták az egyházat. Az apostolok ugyanígy cselekedtek, utánuk a keresztyén világ összes püspökei, amíg a pápa mindnyájunknak a fejére nem nőtt.

Mindebből tisztára kitűnik, hogy a pápa az igazi Antikrisztus, aki magát Krisztus fölé emeli és vele szembe helyezi. Ő az, aki nem engedi, hogy a keresztyének az ő hatalma nélkül üdvözüljenek, ami pedig mesebeszéd, mert Isten nem rendelte, nem parancsolta. A pápa tulajdonképpen önmagát Isten fölé és Isten ellenébe helyezi, amint Pál mondja (2Thessz 2,4). Hát ilyet még a török, meg a tatár sem tesz, ha mégoly nagy ellenségei is a keresztyéneknek. A török meg a tatár szó nélkül engedi, hogy az, aki akar, higgyen a Krisztusban kedve szerint, és csupán adót s engedelmességet követel a keresztyénektől.

A pápa nyilván útjában áll a hitnek, amikor azt mondja, hogy csak az üdvözül, aki néki engedelmeskedik. Mi bizony ezt nem tesszük, még ha meg kellene is halnunk az Isten nevében. S mindezt azért, mert ő a keresztyén egyháznak isteni jog alapján akarna a feje lenni. Ezért kellett magát Krisztussal egyenlővé tenni, sőt Krisztus fölébe helyezni, ezért kellett magát előbb, mint főt, majd mint az egyház s végre is az egész világ urát, egyszóval mint földi Istent imádtatni, mígnem maguknak a mennyei angyaloknak sem átallott parancsolni. Ha a pápának tanát egybevetjük a Szentírással, arról győződünk meg, hogy a pápa tana, még a legjava is, a pogány császári jogból van kiböngészve és amint rendeletei mutatják, csupa világi dolgokról s ügyekről beszél. Azután egyházi szertartásokról, ruhákról, ételekről, személyekről, sok ezer egyéb gyermekes és kicsinyes dologról, de egyáltalán sehol semmit a Krisztusról, a hitről és Isten parancsolatairól.

Végre semmi más, mint merő ördögség az, amikor a mise, a tisztítótűz, a szerzetesség, a jó cselekedetek és istentisztelet, (szóval az igazi pápaság dolgait) bolygatja, Isten helyett s ellenére átkozza, öldösi, gyötri az összes keresztyéneket, akik ezen ő csalárdságát nem akarják mindenek fölé helyezve tisztelni. Éppen ezért amily kevéssé imádhatjuk Urunk és Istenünk gyanánt magát az ördögöt, épp oly kevéssé szenvedhetjük el fejünk s urunk gyanánt annak apostolát, a pápát vagy Antikrisztust mind egész országával, mert országlása csupa hazugság és gyilkosság, a test és lélek örök megrontása, amint ezt már nem egy könyvemben megmutattam.

E négy cikkben bőven találnak kárhoztatni valót a zsinaton, mert e cikkek bármelyikéből egy árva betűt sem hagyhatnak meg nekünk, de bizton tudom, nem is akarnak. Ezt biztosra kell vennünk és jól megfontolnunk abban a reményben, hogy maga Krisztus urunk kelt fel az ő ellenségei ellen és leveri őket mind Lelkével, mind eljövetelével Ámen.

Mert a zsinaton nem a Császár vagy a világi felsőség elé állunk (mint Ágostában), ahová kegyelmes parancs szólított, és ahol jóságosan meghallgattak minket, hanem a pápa, sőt maga az ördög elé, aki meg se hallgat, hanem egyszerűen elátkoz, rakásra öl minket, és bálványozásra kényszerít. Azért szó sincs róla, hogy lábait csókolgassuk, avagy mondjuk: „Te vagy az én kegyes uram!” hanem a hogy Zakariásnál (Zak 3,2) az angyal az ördögnek szól vala: „Verjen meg Téged az Isten, Sátán!”

Luther Márton: Shmalkaldeni cikkek (1537)

II. RÉSZ: A Jézus Krisztus hivatalára és művére, vagyis
a mi váltságunkra vonatkozó cikkekről

A negyedik cikk: A pápaságról

 

Mivel pedig nem örvendhetünk másképp Jézus Krisztusban, hanemha az evangélium által, hisszük, hogy az egyház megállapított rendjének a maga tekintélyében szentnek és sérthetetlennek kell ma­radnia, és hogy az egyház másképp nem állhat fenn, csak ha vannak tanítással megbízott pásztorai, akiket tisztelni és akikre tiszteletteljesen hallgatni kell, amennyiben megfelelő módon hívattak el és hűsé­gesen gyakorolják szolgálatukat. Nem mintha Isten efféle gyarló eszközökhöz vagy segédekhez volna kötve, hanem mert jótetszésére van, hogy minket ilyen fék és gyeplő által tartson meg. Ezért megvetünk minden rajongót, akik - amennyiben rajtuk állna - igencsak el szeretnék törölni Isten Igéje hirdetésének és a sákramentumok kiszolgáltatásának rendjét.

Mt 10,27; Róm 1,16-17; 10,17; Mt 18, 20; Ef 1,22-23; Mt 10,40; Jn 13,20; Lk 10,16; Róm 10,14-15; Ef 4,11-12.

La Rochelle-i Hitvallás (Confessio Gallicana 1559) (25.)

 

Ami az igaz egyházat illeti, hisszük, hogy azt a szerint a felügyelet szerint kell kormányozni, melyet a mi Urunk Jézus Krisztus meghatározott, azaz, hogy legyenek pásztorok, felvigyázók és diakónusok avég­re, hogy a tiszta tanítás akadálytalanul folyjon, hogy a bűnöket kiigazítsák és elfojtsák, hogy a szegényeknek és bánkódóknak szükségükben támaszuk legyen, és hogy az egybegyülekezéseket Isten nevében tartsák, ahol kicsiny és nagy egyaránt épüljön.

ApCsel 6,3-4; Ef 4,11; 1Tim 3,1-13; Tit 1,5-9; 1Kor 12.

La Rochelle-i Hitvallás (Confessio Gallicana 1559) (29.)

 

Hisszük, hogy önhatalmúlag senki sem avatkozhat az egyház az kormányzásába, mert - amennyiben ez le­hetséges és Isten megengedi - annak választásokon kell alapulnia; hozzáfűzzük azonban, hogy vannak kivételes esetek, hisz szükséges volt némelykor - mégpedig a mi időnkben, amikor az egyház jóformán megszűnt létezni -, hogy Isten rendkívüli módon támasszon embereket a romokban és pusztulásban heverő egyháza újjáépítésére. De bárhogy is legyen, hisszük, hogy mindig ehhez a szabályhoz kell alkalmazkodni, hogy tudniillik minden lelkipásztornak, felügyelőnek és diakónusnak jó bizonysága legyen afelől, hogy elhivatott a szolgálatra.

Mt 28,19; Mk 16,15; Jn 16,15; ApCsel 1,21; 6,1-3; Róm 10,15; Tit 1,5; Gal 1,15; 2Tim 3,7-10. 15.

La Rochelle-i Hitvallás (Confessio Gallicana 1559) (31.)

 

Hisszük, hogy az igaz egyházat lelki igazgatással kell kormányozni, ahogy Isten az ő Igéjében tanította ne­künk. Legyenek tehát egyházi szolgák és lelkipászto­rok, akik hirdetik Isten Igéjét és kiszolgáltatják a sák­ramentumokat; legyenek vének is és diakónusok, akik a lelkipásztorokkal együtt mintegy az Anyaszen­tegyház Tanácsát alkotják, hogy ily módon az igaz val­lást megőrizni, az igaz tanítást pedig mindenütt ter­jeszteni lehessen, lelkileg megróva és megfékezve a bűnös embereket; segítséget és vigasztalást nyújtva a szegényeknek és a nyomorultaknak, kinek-kinek szüksége szerint. Ezért, ha hűséges férfiakat választa­nak Pál apostol azon szabálya szerint, amelyet a Timó­teushoz írt levelében előirt, az egyházban minden sza­bályszerűen és rendben történik.

Belga Hitvallás (1561) 30. cikkely: Az Anyaszentegyház kormányzása

 

Hisszük, hogy Isten Igéjének szolgait, a véneket és a diakónusokat tisztségükre Isten nevének segítségül hívásával, törvényes egyházi választással kell megválasztani, az Isten Igéjében előirt sorrend szerint. Min­denkinek őrizkedni kell tehát attól, hogy törvénytelen eszközökkel önmagát előretolja, inkább várja meg az időt, mikor Isten elhívja, hogy így hivatásának kétség nélküli, Istentől származó bizonyítéka legyen. Ami pedig Isten Igéjének szolgáit illeti, bárhol is éljenek, egyforma hatalmuk és tekintélyük van, minthogy mindnyájan Krisztusnak, az egyetlen egyetemes Főpapnak, az Egyház egyedüli fejének szolgái. Azonfe­lül, nehogy Istennek e szent rendelését sértés vagy megvetés érje, azt mondjuk, hogy Isten Igéjének szol­gáit és az Anyaszentegyház véneit hivatalukra való tekintettel mindenkinek teljes tisztelettel kell övez­ni, és velük, amennyire csak lehet, békességben kell élni, méltatlankodás, marakodás és versengés nélkül.

Belga Hitvallás (1561) 31. cikkely Az Anyaszentegyház szolgáinak elhívása

 

Törvénytelen bárkinek hivatalosan igét hirdetni, vagy sákramentumokat kiszolgáltatni a gyülekezetben anélkül, hogy törvényesen elhívták és megbízták volna ezzel. És azok, akiket törvényesen felhatalmaztak és elhívtak erre, azok, akiknek ez jogukban állt az egyházközösségben, csak ők hívhatnak el és küldhetnek igehirdetőket Isten szőlőskertjébe.

Az Anglikán Egyház 39 Cikkelye (1562):

23. A gyülekezetben való szolgálatról

 

Az érsekek, püspökök, lelkészek, diakónusok felszenteléséről szóló könyv, melyet először VI. Edvárd idejében alkottak és a parlament is megerősítette, tartalmaz minden, a felszenteléshez és elhíváshoz szükséges dolgot, és nem tartalmaz semmi olyat, ami babonaság vagy istentelen.

Ezért azok, akik a könyv szertartásai szerint vannak felszentelve Edvárd király uralkodásának második évétől mostanáig, vagy ezután lesznek felszentelve ezen szertartások szerint, azok mindannyian megfelelően, jogszerűen és törvényesen vannak felszentelve.

Az Anglikán Egyház 39 Cikkelye (1562):

36. A püspökök és lelkészek felszentelése

 

(Isten szolgákat használ fel az egyház szervezésében.) Isten avégre, hogy magának egyházat gyűjtsön vagy szervezzen, s azt kormányozza és megtartsa, mindig felhasznált szolgákat, ma is felhasználja és a jövőben is fel fogja használni őket, amíg csak egyház lesz a földön. Tehát az egyházi szolgák eredete, felhatalmazása és tiszte igen régi és isteni, nem pedig új és emberi rendelés. (Az egyházi szolgák rendelése és eredete.) Tudna ugyan az Isten közvetlenül a maga hatalmával egyházat gyűjteni maga köré az emberek közül, de jobban tetszett neki az emberek között az emberek szolgálata által munkálkodni. Ezért az egyházi szolgákra nem úgy kell néznünk, mint akik csak maguk által szolgák, hanem mint az Isten szolgáira, mint akik által Isten munkálja az emberek üdvösségét.

(Az egyházi szolgálatot nem szabad lebecsülni.) Ezért intünk mindenkit: vigyázzunk, hogy ami a mi megtérésünkre és taníttatásunkra vonatkozik, azt ne úgy tulajdonítsuk a Szent Lélek titkos erejének, hogy azáltal az egyházi szolgálatot megfosszuk jelentőségétől. Mert jó, ha mindig visszaemlékezünk az apostol szavaira. Mi módon hisznek abban, aki felől nem hallottak? Mi módon hallanának pedig prédikáló nélkül? Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által (Róm 10,14.17). Meg arra is, amit az Úr mondott az evangéliumban: Bizony, bizony mondom néktek: Aki befogadja, ha valakit elküldök, engem fogad be, aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött (Jn 13,20). – És arra, amit az a macedon férfiú kötött a szívére a Kis-Ázsiában munkálkodó Pál apostolnak, látomásban megjelenvén előtte: Jer átal Macedóniába, és légy segítségül nékünk! (ApCsel 16,9). – Másutt ugyanis ugyanez az apostol így szólt: Isten munkatársai vagyunk: Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok (1Kor 3,9). – Viszont arra is vigyáznunk kell, hogy az egyházi szolgáknak és szolgálatnak ne tulajdonítsunk kelleténél nagyobb fontosságot, megemlékezvén itt is arról, amit az Úr az evangéliumban mond: Senki sem jöhet énhozzám, hanemha az Atya vonja azt (Jn 6,44). És az apostol szavairól: Hát kicsoda Pál és kicsoda Apollós? Csak szolgák, kik által hívőkké lettetek, éspedig amint kinek-kinek az Úr adta. Én plántáltam, Apollós öntözött; de az Isten adja vala a növekedést. Azért sem aki plántál, nem valami, sem aki öntöz, hanem a növekedést adó Isten (1Kor 3,5 skk). (Az Isten indítja meg a szíveket.) Higgyük tehát, hogy Isten az Ő igéjével kívülről az Ő szolgái által tanít bennünket, belülről pedig a Szent Lélek által indítja hitre az Ő választottainak a szívét és ezért az egész jótéteményért a dicsőséget Istennek kell tulajdonítani. De erről a dologról már e mű első fejezetében is szóltunk.

(Milyen egyházi szolgákat adott Isten e világnak.) És már a világ kezdetétől fogva felhasználta Isten a világon levő legjelesebb embereket (akiknek többsége ugyan együgyű volt a világi bölcsességben vagy filozófiában, de nagyon kiváló az igaz teológiában), tudniillik a pátriárkákat, akikkel gyakran angyalok által beszélt. A pátriárkák voltak ugyanis a maguk korának prófétái vagy tanítói; ezeket Isten azért éltette több száz esztendeig, hogy legyenek a nép atyái és a világ világosságai. Követte ezeket Mózes a világszerte ismert prófétákkal. (Krisztus, a tanítómester.) Sőt ezek után elküldte a mennyei Atya az Ő egyszülött Fiát, a világ tökéletes tanítóját, akiben van a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve, amely azután a legszentebb, legegyszerűbb és mindennél tökéletesebb tanítás által reánk is szállt. Választott ugyanis maga mellé tanítványokat, akiket apostolokká tett. Azok pedig elmenvén széles e világra, mindenütt gyülekezeteket alapítottak az evangélium hirdetése által, azután pedig Krisztus parancsolata szerint a világ minden gyülekezetébe rendeltek pásztorokat és tanítókat, akiknek utódai által tanította és kormányozta mindezidáig az egyházat. Tehát ahogy Isten az Ószövetség népének pátriárkákat adott Mózessel és a prófétákkal egyetemben, úgy küldte el asz Újszövetség népének az Ő egyszülött Fiát az apostolokkal és az egyház tanítóival.

(Az újszövetségi szolgák.) Továbbá az Újszövetség népének szolgáit különböző néven nevezik; mondják ugyanis őket apostoloknak, prófétáknak, evangélistáknak, püspököknek, presbitereknek, pásztoroknak és tanítóknak (1Kor 12,28, Ef 4,11). (Apostolok.) Az apostolok egy helyen sem telepedtek le, hanem szerte a világon különböző gyülekezeteket alapítottak. Mihelyt ezek megalakultak, lejárt az apostolok ideje és az ő helyükre állottak a pásztorok, mindegyik a maga gyülekezetében. (Próféták.) A próféták egykor a jövő ismerői, jövendőmondók voltak, de a Szentírást is magyarázták. Ma is vannak még ilyenek. (Evangélisták.) Evangélistáknak hívták a szent történet íróit, de a Krisztus evangéliumának a hirdetőit is, mint ahogy Pál apostol is felszólítja Timóteust, hogy töltse be az evangélista tisztét. (Püspökök.) A püspökök pedig az egyház felügyelői és őrei, akik a gyülekezet élelmével és más szükséges dolgaival sáfárkodnak. (Presbiterek.) A presbiterek idősebb emberek és mintegy szenátorai és atyjai a gyülekezetnek és azt üdvös tanácsaikkal igazgatják. (Pásztorok.) A pásztorok az Úr nyáját őrzik és annak szükségleteiről gondoskodnak. (Tanítók.) A tanítók oktatnak és az igaz hitre és kegyességre tanítanak. Szabad tehát most az egyház szolgáit püspököknek, presbitereknek, pásztoroknak és tanítóknak hívni.

(A pápisták egyházi rendjei.) A következő időkben azután az egyházi szolgáknak sok más elnevezését is bevezették asz Isten egyházába. Némelyeket ugyanis pátriárkává avattak, másokat, érsekké, másokat püspökké, valamint metropolitává, esperessé, diakónussá, aldiakónussá, gyertyahordozóvá, ördögűzővé, kántorrá, ajtónállóvá és nem tudom még mivé, mint például bíbornokká, préposttá és perjellé, apáttá és főapáttá, kisebb és nagyobb rendek viselőjévé. Hogy mindezek mik voltak hajdan, vagy mik most, az már nem érdekel bennünket. Elég nekünk az egyházi szolgákról szóló apostoli tanítás.

(A szerzetesekről.) Ugyanígy, minthogy bizonyosan tudjuk, hogy a szerzeteseket és a szerzetesrendeket vagy szerzeteket sem Krisztus sem az apostolok nem alapították, azt tanítjuk, hogy azok nem hasznosak, sőt károsak az Isten egyházára nézve. Mert ámbár régebben (amikor még remeték voltak és kezük munkájával keresték meg élelmüket és nem voltak senkinek a terhére, hanem mindenütt engedelmeskedtek a gyülekezetek pásztorainak éppen úgy, mint a világiak) meg lehetett tűrni őket, hogy azonban most milyenek, azt látja és érzi az egész világ. Palástolják magukat holmi fogadalmakkal és élnek a fogadalmaikkal teljesen ellenkező életet úgyannyira, hogy még közülük a legjobbak is megérdemlik, hogy azok közé számláltassanak, akikről azt mondta az apostol: Halljuk, hogy némelyek rendetlenül élnek közületek, akik semmit nem dolgoznak, hanem nyughatatlankodnak (2Thess 3,11). – Ilyenek tehát a mi gyülekezeteinkben nincsenek és azt tanítjuk, hogy nincs is szükség ilyenekre a Krisztus egyházában.

(Az egyházi szolgákat el kell hívni és meg kell választani.) Senki sem bitorolhatja azonban az egyházi szolgálat tisztét, azaz vesztegetéssel vagy valamely mesterkedéssel vagy önkényesen nem ragadhatja magához. Az egyházi szolgákat meg kell hívni és törvényes egyházi választással meg kell választani, azaz válassza ki őket lelkiismeretesen az egyház vagy azok, akiket erre az egyház kiküldött, szép rendben, zavargás, pártoskodás és marakodás nélkül. De ne akárkit válasszanak, hanem alkalmas embereket, akik szent és igaz tudománnyal, kegyes ékesszólással, természetes bölcsességgel, mértékletességgel és életük tisztességével tűnnek ki az apostoli előírás szerint, amelyet az apostol a Timóteushoz írt első levél harmadik részében és a Titushoz írt levél első részében fogalmazott meg. (A felszentelés.) Akiket pedig megválasztottak, azokat a vének közös imádsággal és kézrátétellel szenteljék fel. Elítéljük ezzel kapcsolatban mindazokat, akik a saját elhatározásukból „futnak”, jóllehet nem választották meg, nem küldötték ki vagy nem szentelték fel őket (Jer 23,10). Elítéljük az alkalmatlan egyházi szolgákat, akik nincsenek a lelkipásztorsághoz szükséges ajándékokkal felruházva. Ugyanakkor elismerjük, hogy a régi egyházban egyes lelkipásztorok ártatlan együgyűsége némelykor többet használt az egyháznak, mint másoknak sokoldalú, kiváló, csiszolt, de kissé felfuvalkodott tudománya. Ezért még ma sem vetjük el egyeseknek becsületes, de azért nem teljesen tapasztalatlan együgyűségét.

(Minden hívő ember pap.) Krisztus apostolai ugyan minden Krisztusban hívő embert papnak hívnak, de nem az egyházi szolgálat szempontjából, hanem azért, mert Krisztus által mindnyájan királyokká és papokká lévén, lelki áldozatokat mutathatunk be Istennek (2Móz 19,6, 1Pt 2,9, Jel 1,6). Más tehát a papság és más az egyházi szolgálat. Amaz ugyanis mint az imént láttuk, közös minden keresztyénnel, ez azonban nem. Nem is töröltük el az egyházban a lelkipásztori szolgálatot, amikor kivetettük a Krisztus egyházából a pápista papi tisztet. (A papok és a papság.) Az Újszövetségben bizonyára nincs többé Krisztusnak olyan papsága, amilyen volt az Ószövetség népénél; azt a papságot külső kenet, szent öltözetek és sok-sok szertartás jellemezte, melyek mind Krisztusra utaltak. Ő azonban amikor eljött, mindezt betöltvén el is törölte. Ő ellenben megmarad egyedül papnak mindörökké (Zsid 7,3.8). Hogy pedig az Ő méltóságából semmit le ne vonjunk, azért az egyházi szolgák közül senkinek sem adjuk meg a papi nevet. Mert maga a mi Urunk nem rendelt az Újszövetség egyházában semmiféle olyan papot sem, aki a felszentelő püspöktől hatalmat nyervén naponta megáldozza az ostyát, mint az Úr testét és vérét élőkért és holtakért, hanem csak olyanokat, akik tanítsanak és szolgáltassák ki a sákramentumokat.

(Milyenek az újszövetségi egyházi szolgák.) Pál apostol ugyanis egyszerűen és röviden kifejti, mit gondoljunk az újszövetségbeli vagy a keresztyén egyház szolgáiról és milyen jelentőséget tulajdonítsunk nekik, ezt mondván: Úgy tekintsen minket az ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait (1Kor 4,1). Ezért azt akarja az apostol, hogy az egyházi szolgákról úgy gondolkozzunk mint szolgákról; uphreths-eknek, azaz evezősöknek nevezte őket az apostol, akik egyedül a kapitányra néznek, vagy olyan embereknek, akik nem maguknak és nem a saját kényük és kedvük szerint, hanem másoknak, azaz uraiknak élnek és azok parancsaitól függnek teljesen. Mert az egyházi szolga azt a parancsot kapta, hogy egészen és minden tisztében ne a maga akaratának kedvezzen, hanem csak azt hajtsa végre, amit utasításul kapott az ő Urától. Azt is mindjárt megmondja ezen a helyen az apostol, hogy kicsoda ez az Úr: a Krisztus, akinek az egyházi szolgálat minden foglalatosságában személyes tulajdonai az egyházi szolgák. (Az egyházi szolgák Isten titkainak sáfárai.) Hozzáteszi azután, hogy az egyházi szolgálatot még világosabban megmagyarázza, hogy az egyházi szolgák tiszttartók vagy Isten titkainak sáfárai. Isten titkainak pedig sok helyen, elsősorban az Efézusi levél 3. részében a Krisztus evangéliumát nevezte az apostol. Titkoknak hívták a régiek Krisztus sákramentumait is. Azért tehát arra hívattak az egyházi szolgák, hogy a Krisztus evangéliumát hirdessék a híveknek és a sákramentumokat kiszolgáltassák. Másutt ugyanis azt olvassuk az evangéliumban a hű és bölcs szolgáról, hogy őt az Úr gondviselővé tette az ő háza népén, hogy adja ki nekik élelmüket a maga idejében (Lk 12,42). Ismét másutt az evangéliumban egy ember idegen országba utazik, hátrahagyva házát és abban átadva szolgáinak hatalmát, illetve vagyonát, kinek-kinek megszabja a dolgát.

(Az egyházi szolgák hatalmáról.) Most tehát helyénvaló lesz, ha mondunk egyet-mást az egyházi szolgák hatalmáról és tisztéről. Ennek a hatalomnak az értelmezésében egyesek túlságosan nagy buzgalmat fejtettek ki és nem lehetett a földön semmi olyan nagy, hogy alá ne vetették volna a maguk hatalmának, mégpedig az Úr határozott parancsa ellenére, aki megtiltotta övéinek az uralkodást, az alázatosságot pedig a legnagyobb mértékben a lelkükre kötötte (Lk 22,24 skk, Mt 18,3 sk, 20,25 skk). Valóban van egy másfajta, tiszta és feltétlen hatalom, az ilyet önjogúnak is mondják. Ilyen hatalom szerint van minden alávetve Krisztusnak, a mindenség Urának, amint erről ő maga is bizonyságot tett, mondván: Teljes hatalom adatott nékem mennyen és földön (Mt 28,18). És ismét: Én vagyok az első és az utolsó és íme élek örökkön örökké, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai (Jel 1,18). Továbbá: Nála van a Dávid kulcsa, aki megnyitja és senki be nem zárja, és bezárja és senki meg nem nyitja (Jel 3,7). (Az igazi hatalmat magának tartja fenn az Úr.) Ezt a hatalmat magának tartja fenn az úr és nem ruházza át senki másra, hogy maga azután tétlen szemlélőként álljon ott munkálkodó szolgái mellett. Mert Ézsaiás azt mondja: Az ő vállára adom a Dávid házának kulcsát (Ézs 22,22). És ismét: Az uralom az ő vállán lesz (Ézs 9,6). Mert a kormányzást nem veti másoknak a vállaira, hanem magának tartja fenn és mindeneket kormányozva él az ő hatalmával.

(A hivatali és szolgálati hatalom.) Más azután a hivatali vagy szolgálati hatalom. Ezt korlátozza az, aki teljes hatalmat gyakorol; ez a hatalom inkább hasonlít a szolgálathoz, mint az uralkodáshoz. (A kulcsok.) Átengedheti ugyanis a ház ura az ő tiszttartójának a házán való hatalmat; ezen a címen adhatja neki a kulcsokat is, hogy bocsássa be a házba, vagy zárja ki a házból azokat, akiket az úr vagy be akar bocsátani, vagy ki akar zárni. E szerint a hatalom szerint cselekszi a szolga hivatalból azt, amit az ő ura neki parancsolt, és az úr is jóváhagyja azt, amit cselekszik és azt akarja, hogy szolgájának cselekedeteit úgy értékeljék és úgy ismerjék el, mint az övéit. Erre vonatkoznak természetesen a következő evangéliumi mondások: Néked adom a mennyek országának kulcsait. És: Amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lesz; és amit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lesz (Mt 16,19). Valamint: Akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak; akikéit megtartjátok, megtartatnak (Jn 20,23). Ha pedig a szolga nem úgy végzett el mindent, ahogy azt az ő Ura megparancsolta, hanem a megbízatás határait áthágta, bizonyára érvénytelennek tekinti az Úr azt, amint művelt. Ezért tehát az egyházi szolgák egyházi hatalma az a tevékenység, mellyel a szolgák Isten egyházát kormányozzák ugyan, de az egyházban mindent úgy tesznek, ahogy azt az Úr igéjében előírja. Ha ez megtörtént, a hívek úgy becsülik ezeket a cselekedeteket, mintha maga az Úr vitte volna véghez azokat. De a „kulcsokról” az előbb is szóltunk már egyet mást.

(Az egyházi szolgák hatalma egy és ugyanaz.) Minden egyházi szolga pedig egy és ugyanazt a hatalmat, illetve hivatalt kapta. Bizonyára kezdetben a püspökök vagy presbiterek az egyházat közös munkával kormányozták. Egyik sem helyezte magát a másik elé és egyik sem bitorolt nagyobb hatalmat vagy uralmat püspöktársaival szemben. Nem felejtették el ugyanis a mi Urunk szavait: Aki közületek első akar lenni, legyen a ti szolgátok (Lk 22,26), tehát megmaradtak az alázatosságban és kölcsönös segítséggel támogatták egymást az egyház kormányzásában és fenntartásában. (A rendet fenn kell tartani.) Azonközben a rend kedvéért az egyházi szolgák közül egyvalaki hívta össze a gyűlést és ott a megtárgyalandó dolgokat előterjesztette, valamint a többiek véleményét összefoglalta, általában teljes erejéből vigyázott arra, hogy semmiféle zűrzavar ne támadjon. Az Apostolok cselekedeteiben azt olvassuk, hogy így járt el Péter is, de azért sem mások fölé nem volt helyezve, sem a többinél nagyobb hatalommal nem volt fölruházva. Nagyon helyesen mondja ugyanis Cyprianus vértanú „De simplicitate clericorum” című írásában: Olyanok voltak minden tekintetben a többi apostolok is, mint Péter; mind a tisztességnek, mind a hatalomnak egyenlő mértékével voltak felruházva, de a kezdeményezés egytől indul ki, hogy az egyház egynek mutatkozzék. (Mikor és hogyan helyeztetett egy a többiek elé.) Jeromos is hasonló dolgokról számol be a Titushoz írott levél magyarázatában, ezt mondván: „Mielőtt az ördög ösztönzésére versengések támadtak a hitben, a presbiterek közös tanácsa által kormányozták a gyülekezeteket; miután azonban kiki azokat, akiket megkeresztelt, a magáénak tekintette és nem a Krisztusénak, elhatározták, hogy a presbiterek közül egy kiválasztott személy a többiek fölé helyeztessék, akire az egyház minden gondját reábízzák és így vegyék elejét a szakadásoknak.” – De azért Jeromos ezt a határozatot nem tünteti fel isteni eredetűnek, mert mindjárt hozzáteszi: „Amiképpen a presbiterek tudják, hogy ők az egyház szokásai következtében vannak alávetve annak, aki föléjük van rendelve, úgy a püspököknek is tudniuk kell, hogy ők inkább szokásból, mint az Úr rendelésének igazsága szerint állnak felette a presbitereknek és velük együtt kell az egyházat kormányozniuk.” Ezt mondja ő, és ezért senki joggal meg nem tilthatja, hogy visszatérjünk Isten ősi alkotmányához és azt fogadjuk el emberi szokás helyett.

(Melyek az egyházi szolgák feladatai.) Az egyházi szolgák feladatai sokfélék, ezeket azonban a legtöbben két dologra vezetik vissza, amelyekben minden más bennfoglaltatik: Krisztus evangéliumának tanítására és a sákramentumok helyes kiszolgáltatására. Az egyházi szolgák feladata ugyanis egybegyűjteni a szent gyülekezetet, ott Isten igéjét magyarázni és az általános igazságot a gyülekezet helyzetére és használatára alkalmazni, hogy az, amit tanítanak, javára váljék a hallgatóknak és építse a híveket. Az egyházi szolgák feladata, mondom, tanítani a tudatlanokat, buzdítani és haladásra késztetni az Úrnak útján hátramaradókat vagy lassabban haladókat, vigasztalni és erősíteni a kislelkűeket és felvértezni őket a Sátán különféle kísértései ellen, megdorgálni a vétkezőket, visszahívni a jó útra a tévelygőket, felemelni az elesetteket, megcáfolni az ellenmondókat, végül elűzni az Úr aklától a farkasokat, bölcsen és komolyan megróni a bűnöket és a bűnösöket, és szemet nem hunyni és nem hallgatni a bűn láttára; továbbá kiszolgáltatni a sákramentumokat, ajánlani a velük való helyes élést, és azok vételére mindenkit egészséges tudomány által előkészíteni, a híveket a szent egységben is megtartani, a szakadásoknak elejét venni, végül a tudatlanokat a hitben oktatni, a szegények gondját a gyülekezet figyelmébe ajánlani, a betegeket és a különböző kísértésekkel küzködőket meglátogatni, tanítani, az élet útján megtartani; ezenkívül szükség idején közös imádkozásokat vagy könyörgéseket rendezni, böjtöléssel, azaz szent önmegtartóztatással együtt, és a lehető legszorgalmasabban gondoskodni mindenről, ami a gyülekezetek nyugalmára, békességére és üdvére szolgál. Hogy pedig az egyházi szolga mindezt jobban és könnyebben teljesíthesse, elsősorban azt kívánjuk tőle, hogy legyen istenfélő, szüntelenül imádkozzék, merüljön el a Szentírás olvasásába, mindenben és mindig legyen éber és életének tisztaságával mindenki előtt példaként világoljon.

(Az egyházfegyelem.) Minthogy pedig mindenképpen szükséges, hogy legyen az egyházban fegyelem és a régieknél hajdan szokásban volt a kiközösítés és voltak egyházi ítélőszékei is Isten népének, amelyek által bölcs és kegyes férfiak gyakorolták ezt a fegyelmet, az egyház szolgáinak az is feladata volt, hogy ezt a fegyelmet a tagok épülésére az időkhöz, a közállapotokhoz és a szükséghez szabva gyakorolják. Itt mindig szem előtt kell tartani azt a szabályt, hogy mindenek ékesen és jó renddel legyenek zsarnokoskodás és pártoskodás nélkül. Pál apostol ugyanis bizonyságot tesz róla, hogy neki az Isten az anyaszentegyházban való hatalmat építésre és nem megrontásra adta (2Kor 10,8). Mert maga az Úr tiltotta meg, hogy az Úr szántóföldjén termő konkolyt kitépjük, amikor az a veszély fenyeget bennünket, hogy a búzát is kitépjük vele (Mt 13,29 sk).

(A rossz egyházi szolgákat is meg kell hallgatni.) Egyébként elvetjük ebben a kérdésben a donatisták tévelygését, akik az igehirdetést és a sákramentumok kiszolgáltatását az egyházi szolgák jó vagy gonosz élete szerint tartják hatékonynak vagy hatástalannak. Tudjuk ugyanis, hogy Krisztus szavát még a gonosz szolgák szájából is meg kell hallgatnunk, hiszen maga az Úr mondta: Amit parancsolnak néktek, megcselekedjétek, de az ő cselekedeteik szerint ne cselekedjetek (Máté 23:3). Tudjuk, hogy a sákramentumokat szereztetésük és Krisztus igéje szenteli meg és hogy azok hathatósak a kegyesek számára még akkor is, ha méltatlan szolgák szolgáltatják ki őket. Erről a dologról sokat vitatkozott a donatistákkal a Szentírás alapján Isten szolgája, Szent Ágoston.

(A zsinatok.) De azért kell az egyház szolgái között is illő fegyelemnek lennie. Zsinatokon szorgalmasan meg kell vizsgálni a lelkipásztorok tanítását és életét. Feddjék meg a vétkezőket a vének és térítsék őket jó útra, ha lehet, vagy fosszák meg őket tisztüktől és űzzék el őket az igazi pásztorok az Úrnak nyájától mint farkasokat, ha javíthatatlanok. Mert ha hamis tanítók, semmiképpen sem szabad őket megtűrni. Nem is kifogásoljuk az egyetemes zsinatokat sem, ha az apostoli példa szerint tartják őket, az egyház javára és nem ártalmára.

(Méltó a munkás a maga bérére.) Minden hű egyházi szolga is, mint jó munkás, méltó a maga bérére. Nem vétkeznek tehát, ha fizetést és minden más szükséges dolgot elfogadnak a maguk és családjuk számára. Mert az apostol az 1Kor 9-ben, az 1Tim 5-ben s másutt is kimutatja, hogy ezeket a dolgokat joggal adja a gyülekezet és joggal fogadják el az egyház szolgái. Az apostoli tanítás tehát megcáfolja az anabaptistákat, akik elítélik és szidalmazzák azokat a lelkipásztorokat, akik szolgálatukból élnek.

II. Helvét Hitvallás (1566): XVIII. fejezet:

Az anyaszentegyház szolgái,

azok rendeltetése és kötelességei

 

Minthogy a Szentírásban, sem az Ó, sem az Újszövetségben nincsenek semmi szabályzattal, alakkal vagy mértékkel körülírva vagy meghatározva az egyház szolgáinak közhasználatú ruhái: esztelen és kegyetlen dolog, hogy azokat, akik Istentől minden teremtmény örököseivé és uraivá tétettek, a ruházatban, babonás étkezésben és ivásban szolgákká tegyük. Mindezek tehát a tisztességnek, illemnek és szükségnek megfelelő legyenek, és ezekben a szent középszert kell a körülményekhez képest megtartani. Minden szélsőséget, s a fényűzést, kevélységet, botrányokat, tisztátalanságot, fösvénységet és a természetnek nem szolgáló, nem kedvező dolgokat pedig el kell kerülni. (1Kor 6; 14-15)

Méliusz Juhász Péter: Csengeri Hitvallás (1570) A lelkipásztorok ruházatáról

 

A Szentírás és a természet tanítja, hogy méltó a munkás a maga eledelére és bérére; tehát gonoszul bolondoskodnak, akik azt kiáltozzák, hogy a Krisztus igaz szolgáinak nem kell bért adni, mint azt az új eretnekek a barátokra hivatkozva mesélik, akik noha a juhokkal nem egyezkednek, mindazáltal azoknak húsát megnyúzván, bőrüket lehúzzák, mint Jn 10; 11; Jer 23,3. a Szentlélek a hamis prófétákról mondja. Ez 14; Ézs 58.

Méliusz Juhász Péter: Csengeri Hitvallás (1570)

A lelkipásztorok táplálásáról és díjazásáról

 

Törvénytelen dolog bárkinek is nyilvánosan magára venni az igehirdetés vagy a sákramentumok kiszolgáltatásának tisztét, amíg előbb annak végzésére törvényesen el nem hivatott. Azokat kell törvényesen elhívott és küldött szolgáknak tartanunk, akiket erre a munkára oly emberek választanak ki és hívnak el, akiket az egyház nyilvánosan felhatalmazott, hogy az Úr szőlőskertjébe szolgákat hívjanak és rendeljenek.

Isten Igéjével és az Ősegyház szokásával tejesen ellenkező dolog, hogy a nép számára érthetetlen nyelven történjék a nyilvános könyörgés vagy a sákramentumok kiszolgáltatása.

Azt a személyt, akit az egyház nyilvánosan eltávolít, és kiközösít a maga egységéből, a hívők egészének úgy kell tekinteni, mint pogányt és vámszedőt, amíg megtérve meg nem békél, és abba vissza nem fogadtatik az arra illetékesek döntése által.

Isten nem egyszerűen a bűnök megbocsátására hatalmazza fel az Ő szolgáit (ezt a jogot ugyanis magának tartotta fenn), hanem arra, hogy az Ő nevében hirdessék a bűnök bocsánatát és a feloldozást mindazoknak, akik igazán megtérnek és hamisítatlanul hisznek az Ő szent evangéliumában. Az sem kedves Isten előtt, hogy ha az Ő népét arra kötelezik, hogy bármely halandó embernek megvallják minden ismert bűnüket. Mindazonáltal ha valakinek a lelkiismerete valamilyen különleges oknál fogva megszomorodik, jól teszi, hogyha tanácsért és vigasztalásért egy istenfélő és bölcs szolgához fordul.

Ír Hitvallás (1615) Az egyház és az evangélium külső szolgálata (71-74)

 

- Kik hirdethetik Isten Igéjét?

- Isten Igéjét egyedül azok hirdethetik, akiknek megfelelő ajándékuk van erre, és akiket elismertek és beiktattak erre a tisztségre.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 158. Kérdés – Felelet

 

- Hogyan kell hirdetniük Isten Igéjét azoknak, akik erre hívattak el?

- Azoknak, akik az Ige szolgálatában való munkálkodásra hívattak el, az egészséges tanítást kell hirdetniük, szorgalmasan, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő; egyszerűen, nem az emberi bölcsesség megejtő szavaival, hanem a Lélek bizonyító erejével; hűségesen, megismertetve Isten teljes akaratát; bölcsen, hallgatóik szükségleteihez és befogadóképességükhöz alkalmazkodva; buzgó lélekkel, Isten és az ő népe iránt érzett szorongató szeretettel; öszintén, Isten dicsőségére, valamint az ő megtérésükre, épülésükre és üdvösségükre törekedve.