A szabad akaratról azt tanítják: az emberi akaratnak van annyi szabadsága, hogy becsületes világi életet tudjon folytatni, és választani tudjon olyan dolgok közül, amelyek az értelem hatáskörébe tartoznak. De arra nincs ereje, hogy a Szentlélek nélkül megvalósítsa az Isten színe előtt érvényes vagy másképpen lelki igazságot. Mert a természetes ember nem érti meg az Isten Lelkének dolgait (1 Kor 2,14). Ez az igazság csak akkor valósul meg a szívekben, ha az ige által a Szentlelket vesszük. Ezt ugyanilyen szavakkal fejti ki Augustinus a Hypognosticon III. könyvében: „Valljuk, hogy szabad akarat van minden emberben, s ehhez az értelem ítélőképessége is hozzátartozik: Nem minthogyha ezáltal valamihez kezdhetne, vagy éppen elérhetne valamit azokban a dolgokban, amik Istenre tartoznak; egyedül csak a jelenvaló élet dolgaiban képes erre, akár jók ezek, akár rosszak. Jónak mondom mindazt, ami az (emberi) természet jó oldaláról származik, mint azt akarni, hogy a mezőn dolgozzunk, együnk és igyunk, legyenek barátaink, legyen ruhánk, házat építsünk, házasságra lépjünk, barmokat tartsunk, különféle hasznos mesterségeket tanuljunk, - vagy akarni bármiféle jót, ami a jelenvaló életre tartozik. Mindezek a dolgok sem az isteni világkormányzás nélkül léteznek, hanem éppen tőle, általa vannak és vették kezdetüket. Rossznak pedig az olyat mondom, mint a bálványimádást, emberölést akarni, stb.”

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás (1530)

I. Rész: A fő hitcikkek: XVIII. A szabad akarat

A szabad akaratról szóló 18. cikket elfogadják ellenfeleink, habár hozzáadnak egyes bizonyítékokat, amelyek erre a kérdésre kevésbé alkalmazhatók. Hozzáfűzik azt a nagyhangú figyelmeztetést is, hogy nem kell szerfelett sokat tulajdonítani a szabad akaratnak, mint a pelagiánusok teszik, és nem kell minden szabadságától megfosztani, mint a manicheusok tették.

Valóban kitűnő! De micsoda különbség van a pelagiánusok és a mi ellenfeleink között, mikor mind a kettő azt gondolja, hogy az emberek a Szentlélek nélkül szerethetik az Istent és teljesíthetik az ő parancsolatait lényegük szerint, cselekedeteikkel kiérdemlik a kegyelmet és igazságosságot, amelyeket az ész önmagában a Szentlélek nélkül eszközöl? Mily sok képtelenség következik ezekből a pelagiusi nézetekből, amelyeket az iskolákban nagyképűsködéssel tanítanak? Augustinus ezeket Pál nyomán nagy alapossággal megcáfolja; nézetét fentebb, a megigazulásról szóló tanban elmondtuk. De a szabadságot nem vesszük el az emberi akarattól. Az emberi akaratnak van szabadsága a cselekedetek és dolgok választásában, amelyeket az ész önmagában megért. Bizonyos határig képes eszközölni polgári igazságosságot, vagyis a lelkek igazságosságát, szólhat az Istenről, tisztelheti őt [meg]határozott külső cselekedetekkel, engedelmeskedhetik a hatóságoknak és szülőknek, a külső tett választása tekintetében visszatarthatja kezét az öldökléstől, a házasságtöréstől, lopástól. Minthogy az ember természetében megmaradt az érzékiségnek alávetett dolgokra nézve a megértési és ítélő képesség, annálfogva megmaradt ezen dolgoknak választása, a polgári igazságosság eszközlésének szabadsága és az arra való képessége is. Mert a Szentírás azt nevezi a test igazságosságának, amit a testi természet, azaz az ész önmagában, a Szentlélek nélkül képes eszközölni. De az érzékiségnek oly nagy hatalma van, hogy az ember a rossz indulatoknak gyakrabban engedelmeskedik, mint a helyes ítéletnek. S az ördög, ki az istentelenekben működik, mint Pál mondja (Ef 2,2) nem szűnik meg különböző bűnökre ingerelni ezt a gyenge természetet. Ezek az okai annak, hogy még a polgári igazságosság is ritka az emberek között, s amint látjuk, még maguk a bölcsészek, akik szemmel láthatólag törekedtek elnyerésére, sem érték el. Az azonban hamis nézet, hogy az az ember nem vétkezik, aki a törvény cselekedeteit kegyelem nélkül cselekszi. S azután még hozzáteszik, hogy az ily cselekedetek méltányossági alapon (de congruo) kiérdemlik a bűnbocsánatot és a megigazulást. Mert az emberi szívnek a Szentlélek nélkül nincsen istenfélelme, nincs bizalma Isten iránt, nem hiszi, hogy az Isten meghallgatja őt, megbocsát neki, segít rajta és megtartja őt. Ennélfogva az ilyen szív nem kegyes. Végül "a rossz fa nem teremhet jó gyümölcsöket." (Mt 7,18). És "hit nélkül lehetetlen dolog, hogy valaki néki kedves legyen." (Zsid 11,6).

Ennélfogva hogyha a szabad akaratnak engedünk is szabadságot és képességet arra, hogy a törvény külső cselekedeteit teljesítse, ezeket a szellemieket mégsem tulajdonítjuk neki, ti. az igaz istenfélelmet, a valódi hitet Istenben, a tiszta meggyőződést és annak ismeretét, hogy az Isten minket figyelmére méltat, meghallgat, bűneinket megbocsátja, stb. Ezek az első törvénytáblának igazi cselekedetei, amelyeket az emberi szív a Szentlélek nélkül nem képes teljesíteni, miként Pál is mondja (2Kor 2,14): "a lelkes ember pedig," azaz csupán természeti erőit használó ember, "meg nem foghatja azokat, amelyek az Istennek Lelkéi."

És ezt megítélhetik az emberek, ha figyelembe veszik, hogy miképpen gondolkoznak szíveik Isten akaratáról, hogy vajon csakugyan meg vannak-e arról győződve, hogy az Isten figyelmére méltatja és meghallgatja őket. Ezt a hitet megőrizni még a szenteknek is nehéz, s így szinte lehetetlen, hogy az istentelenekben meglegyen. Ez pedig, amint feljebb mondottuk, akkor keletkezik, amikor a megrémült szívek az evangéliumot hallgatják és vigasztalást találnak.

Helyénvaló tehát az a különbségtétel, amely szerint a szabad akaratnak polgári igazságosságot, a Szentlélek kormányzásának pedig, amely az újjászülöttekben működik, a szellemit tulajdonítjuk. Ily módon ugyanis fenn lehet tartani a külső rendet is, mert minden embernek egyformán tudnia kell egyrészről azt, hogy az Isten ezt a polgári igazságosságot kívánja, másrészről azt, hogy mi azt bizonyos határig tanúsítani képesek vagyunk. S mégis van különbség az emberi és szellemi igazságosság között, a bölcsészet és a Szentlélek tana között, s érthető, mely célból van szükség a Szentlélekre. Ezt a különbséget nem mi fedeztük fel, hanem az Írás szól róla igen világosan. Augustinus is szól róla, utoljára pedig kitűnően tárgyalta a párizsi Vilmos; hanem bűnös módon elnyomták azok, kik azt képzelték, hogy az emberek a Szentlélek nélkül engedelmeskedhetnek Isten parancsainak; a Szentlelket pedig [szerintük] azért adja az Isten, hogy lehetővé váljék az érdemnek figyelembe vétele.

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás Apológiája (1531)

XVIII. cikk.  A szabad akaratról

Ezért az embernek csak olyan szabad döntést tulajdonítunk, amint azt mi magunkban is találjuk, hogy tudva és akarva cselekedjük mind a jót, mind a rosszat. A rosszat ugyan képesek vagyunk magunktól tenni, a jót viszont sem elfogadni, sem elvégezni nem tudjuk; csak Krisztus kegyelme által nyerünk világosságot, ébredünk fel és vezettetünk. Mert Isten az, aki munkálja bennünk mind az akarást, mind a cselekvést az Ő tetszésének megfelelően; Istentől van a mi üdvösségünk, tőlünk nincs semmi, csak bűn és kárhozat.

I. Helvét Hitvallás (1536): A szabad döntésről, amit szabad akaratnak mondanak

Mivel az ember természetétől fogva meg van fosztva minden Isteni világosságtól és igazságtól (amint azt fent írtuk), valljuk, hogy magára utalva nem várhat mást, mint Isten haragját és kárhozatát, ezért nem magában, hanem másban kell keresnie az üdvözülés lehetőségét.

Fárel Vilmos – Kálvin János:

 Genfi Hitvallás (1536)

5. Az ember önmagában kárhozatra van ítélve

A keresztyén szabadságnak négy fokát valljuk: 1. Hogy a Krisztus által megszabadultunk az Isten haragjától, a törvény kárhoztatásától, a bűntől és az örök haláltól. 2. Hogy e világ veszedelmeiben kapjuk a Szentlelket és megtartatunk minden nyomorúságban, nehogy a veszedelem nagyságától legyőzve elhagyjuk az evangéliumot. 3. Hogy ami a megigazulást illeti: meg vagyunk szabadítva a törvény cselekedeteitől; ami pedig az engedelmességet illeti: nem vagyunk felmentve az erkölcsiektől. 4. Hogy mi minden emberi hagyományoktól, szertartásoktól és a püspökök rendeleteitől, melyeket a lelkek lenyűgözésére, mint szükséges isteni szolgálatokat követelnek, szabadok vagyunk. Egyébiránt a jórend kedvéért kegyesen megtarthatók azon szertartások, amelyek valóban közvetlenül megkívántatnak? – minők a szükséges istentiszteletek, - amelyekről mi azt tartjuk, hogy azok keresztyén szabadsággal megtartandók.

Az 1545. évi erdődi első zsinat hitvallása

VIII. Cikk: A keresztyén szabadság fokozatai

Ádám bukása után az ember olyan állapotba került, hogy saját maga erejéből és jó cselekedeteivel nem képtelen megtérni és önmagát alkalmassá tenni a hitre és Isten hívására. Ezért nincs erőnk Isten előtt jót, kedveset és elfogadhatót tenni Isten Jézus által adott kegyelme nélkül, ami megvéd minket, hogy jó szándékunk lehessen, és velünk munkálkodik, amikor jó szándékunk van.

Az Anglikán Egyház 39 Cikkelye (1562): 10. A szabad akaratról

Ebben a kérdésben, mely az egyházban mindig sok vitatkozást szült, azt tanítjuk, hogy az embernek háromféle állapotát kell fontolóra vennünk. (Milyen volt az ember a bűneset előtt.) Először, hogy milyen volt az ember a bűneset előtt, tudniillik igaz és szabad, aki mind a jóban megmaradhatott, mind a rosszra hajolhatott volna; de a rosszra hajlott és ezáltal mind magát, mind az egész emberi nemzetséget – mint előbb mondtuk – bűnbe és halálba döntötte. (Milyen volt az ember a bűneset után.) Ezután azt kell fontolóra vennünk, milyen volt az ember a bűneset után. Nem vesztette el ugyan értelmét vagy akaratát az ember, nem is változott kővé vagy fatuskóvá, de azok a tulajdonságai úgy megváltoztak és megerőtlenedtek benne, hogy nem képesek többé arra, amire képesek voltak a bűneset előtt. Értelme ugyanis elhomályosult, akarata pedig szabad akaratból szolgai akarattá lett. Mert nem nem-akarva, hanem akarva szolgál a bűnnek, hiszen az akaratot ezért mondjuk akaratnak. (Az ember önként teszi a rosszat.) Tehát ami a rosszat vagy bűnt illeti, az ember nem az Istentől vagy ördögtől kényszerítve, hanem a maga jószántából teszi a rosszat és ennyiben teljesen szabad akaratú. Az sem szünteti meg az embernek a rosszra való szabadságát, hogy – amit nem ritkán látunk – az embernek leggonoszabb tetteit és szándékait meggátolja Isten abban, hogy célt érjenek; hanem Isten a maga hatalmával csupán azt akadályozza meg, amit az ember egyébként szabadon határozott. Mint ahogy József testvérei szabadon határozzák el József elpusztítását, de nem tudják végrehajtani, mert Isten másként látta jónak. (Az ember nem tud magától jót tenni.) Ami pedig a jót és az erényeket illeti, az ember értelme magától nem ítél helyesen Isten dolgairól. A Szentírás evangéliumi és apostoli része ugyanis mindnyájunktól, akik csak üdvözülni szeretnénk, újjászületést kíván. Ezért nekünk az Ádámtól való első születésünk az üdvösség dolgában mit sem használ. Pál apostol szerint érzéki ember nem foghatja meg az Isten lelkének dolgait stb. (1Kor 2,14). Ugyanő tagadja másutt, mintha magunktól alkalmatosak volnánk valamit jót gondolni (2Kor 3,5). Az pedig ismeretes, hogy az akarat vezére az értelem vagy ész. Minthogy pedig a vezér vak, világos, hogy mennyire jut el az akarat. Ezért a még újjá nem született embernek nincs semmi szabad akarata a jóra, nincs semmi ereje a jó véghezvitelére. Az Úr azt mondja az evangéliumban: Bizony, bizony mondom néktek, hogy mindaz, aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek (Jn 8,34). És Pál apostol szerint a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti (Róm 8,7). (Az e világi tudás.) Egyébként a földi dolgokhoz a bűnbeesett embernek is van valamelyes értelme, mert irgalmasságból meghagyta neki az Isten az elmét, bár az nagyon különbözik attól, ami a bűneset előtt volt az emberben. Parancsolja is Isten, hogy elménket kiműveljük, egyszersmind tálentumokat és előmenetelt is ad ehhez. És nyilvánvaló, hogy Isten áldása nélkül semmire sem megyünk a tudományokban. Valóban az Írás minden tudományt az Istentől származtat. Még a pogányok is a tudományok eredetét, mint azoknak feltalálóira, az istenekre vezették vissza. (Milyen képességeik vannak azoknak, akik újjászülettek és hogyan van szabad akaratuk?) Végül meg kell vizsgálnunk, vajon az újjászülötteknek van-e szabad akaratuk, s ha igen, mennyiben. Az újjászületésben az értelem megvilágosodik a Szent Lélek által, hogy Istennek mind titkait, mind akaratát megértse. Magát az akaratot is nemcsak megváltoztatja a Szent Lélek, hanem fel is ruházza oly képességekkel, hogy önként akarja és tehesse a jót (Róm 8,1 skk). Ha ezt nem fogadnánk el, megtagadnánk a keresztyén szabadságot és behoznánk a törvénynek való szolgaságot. De a próféta is így beszélteti az Istent: Törvényemet az ő belsejükbe helyezem és az ő szívükbe írom be (Jer 31,33; Ez 36,26 sk). Az Úr is ezt mondja az evangéliumban: Ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek (Jn 8,36). Pál apostol is így szól a filippibeliekhez: Néktek adatott az a kegyelem a Krisztusért, nemcsak hogy higyjetek Őbenne, hanem hogy szenvedjetek is Őérette (Fil 1,29). Továbbá: Meg lévén győződve arról, hogy aki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégzi a Krisztus Jézusnak napjáig (Fil 1,6). Valamint: Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jókedvéből (Fil 2,13). (Azok, akik újjászülettek, cselekvőleg működnek, nemcsak szenvedőleg.) Itt azonban, úgy véljük, két dolgot nem szabad figyelmen kívül hagynunk: Először, hogy azok, akik újjászülettek, a jónak választásában és végrehajtásában nemcsak szenvedőleg, hanem cselekvőleg is részt vesznek. Arra cselekedteti ugyanis őket Isten, hogy maguk cselekdjék azt, amit tesznek. Mert helyesen hivatkozik arra Ágoston, hogy Istent a mi segítőnknek mondja a Szentírás. Már pedig csak annak lehet segíteni, aki valamit csinál. A manicheusok megfosztották az embert minden cselekvéstől és mintegy kővé és fatuskóvá tették. (Az újjászülöttekben erőtlen a szabad akarat.) Másodszor nem szabad elfelejtenünk, hogy azokban, akik újjászülettek, megmarad a gyarlóság. Minthogy ugyanis bennünk lakozik a bűn és a test az újjászületett emberben mind életünk végéig tusakodik a Lélek ellen, nem egykönnyen viszik véghez az újjászülöttek azt, amit elhatároztak. Ezt az apostol is megerősíti a Róm 7-ben és a Gal 5-ben. Így hát erőtlen ez a mi szabad akaratunk, az óembernek, vagyis a velünk született emberi romlottságnak bennünk egészen életünk végéig továbbélő maradványai miatt. Minthogy azonban a testiség ereje és az óember maradványai nem olyan hathatósak, hogy egészen megoltanák a Lélek munkáját, ezért mondhatók szabadoknak a hivők, de csak úgy, hogy elismerik gyarlóságukat és egyáltalában nem kérkednek szabad akaratukkal. Ugyanis a hivők lelkének sohasem szabad elfelejtenie azt, amit nem győz eleget hangoztatni Szent Ágoston Pál apostol alapján: Mid van ugyanis, amit nem kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekedel, mintha nem kaptad volna? Ezekhez járul még az is, hogy nem mindjárt teljesül az, amit elhatároztunk. A dolgok kimenetele ugyanis Isten kezében van. Ezért kéri Pál apostol az Urat, hogy vigye jó végre az ő útját (Róm 1,10). Ezért hát ez okból is erőtlen a szabad akarat. (A külső dolgokban szabadok vagyunk.) Egyébként senki sem tagadja, hogy külső dolgokban mind az újjá született, mind az újjá nem született embernek van szabad akarata. Mert az embernek közös tulajdonsága más élőlényekkel (melyeknél nem alábbvaló), hogy egyes dolgokat akar, másokat nem akar. Így beszélhet vagy hallgathat, házából kiléphet vagy otthon maradhat stb. De még itt is mindig figyelembe kell vennünk Isten hatalmát: ez okozza azt, hogy Bálám nem tudott oda eljutni, ahova akart, sem Zakariás a templomból visszatérve nem tudott beszélni, holott akart. (Eretnekségek.) Elítéljük ebben a kérdésben a manicheusokat, akik tagadják, hogy a jó embernek szabad akaratából volt a rossznak a kezdete. De elítéljük a pelagiánusokat is, akik azt mondják, hogy a megromlott embernek elégséges mértékben van szabad akarata a parancsolt jónak megtételére. Mindkettőjüket megcáfolja a Szentírás, mely amazoknak ezt mondja: Teremté Isten az embert igaznak; ezeknek meg azt mondja: Ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek.

II. Helvét Hitvallás (1566):

IX. fejezet: Van-e szabad akarat

és mire képes az ember?

Miután a Zsinat kifejtette az igaz hitvallást az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni, elutasítja azoknak a tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „A szellemi adományok a szellemi halál bekövetkeztével nem különültek el az ember akaratától, minthogy az önmagában vett akarat soha nem romlott meg, hanem csupán az értelem homálya és az érzelmek zavarodottsága akadályozza annak működését; ezért az emberi akarat, ha eltávolította ezeket az akadályokat, képes felszínre hozni a benne rejlő szabad képességet, azaz képes arra, hogy ami jót csak akar, azt a saját erejéből akarja, avagy válassza, illetve ne akarja, avagy ne válassza.” Ez az újdonsült tanítás ugyancsak téves, és azzal jár, hogy a szükségesnél jobban magasztalja a szabad akarat érdemeit, ellenben Jeremiás prófétával, aki kijelentette (17,9): „Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az.” És ellentétben az apostollal, Ef 2,3: „Egykor mi is mindnyájan közöttük (azaz az engedetlenek között) éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait”

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

3-4. Fejezet. III. Anatéma.

Miután a Zsinat kifejtette az igaz hitvallást az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni, elutasítja azoknak a tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „A kegyelem és a szabad akarat részleges okok, amelyek együttesen vezetnek a megtérés kezdetéhez; nem igaz, hogy a kegyelem ok-okozati viszony tekintetében megelőzi az akaraterőt. Isten csupán akkor segíti hozzá az emberi akaratot a megtéréshez, amikor már maga az emberi akarat is megmozdul és elhatározásra jut.” E hittételt ugyanis a pelagianusok kapcsán egyszer már elítélte az akkori egyház, az apostol alapján: „nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” (Róm 9,16). Valamint, „ki tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál?” (1Kor 4,7). Végül: „Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően” (Fil 2,13).

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

3-4. Fejezet. IX. Anatéma.

1. Isten az ember akaratát olyan természetes szabadsággal ruházta fel, amelyet sem kényszerít, sem a természet valamilyen feltétlen szükségszerűsége nem készteti a jónak vagy gonosznak cselekvésére.

2. Az ember ártatlansága állapotában szabadsággal bírt, és képes volt akarni és cselekedni azt, ami jó és Istennek tetsző, de nem változhatatlanul, hiszen ebből az állapotból ki is eshetett.

3. Az ember, a bűnbeesés miatt teljes mértékben elvesztette minden képességét, amely által az üdvösséges lelki jót választhatta. Ezért természeti ember, mivel e jót ellenzi, és halott a bűnben, képtelen saját erejéből önmagát megtéríteni vagy akár felkészíteni magát a megtérésre.

4. Amikor Isten megtérít egy bűnöst, és a kegyelem állapotába vonja, akkor megszabadítja őt a bűn alatti természet megkötözöttségéből, és kegyelme által képessé teszi őt, hogy szabadon akarja és tegye azt, ami lelkileg jó. A megmaradó romlottsága miatt az ember mégsem tökéletesen és egyedül csak a jót akarja, hanem azt is, ami gonosz.

5. Az ember akarata csak a dicsőség állapotában lesz tökéletesen és változhatatlanul szabad a jó a cselekvésére.

Westminsteri Hitvallás (1647): 9. Fejezet: A szabad akaratról

1. A szabadság, amelyet Krisztus szerzett a hívőknek az evangélium által, a bűn vétkétől, Isten elítélő haragjától, az erkölcsi törvény átkától való megszabadulásban áll. Továbbá szabadulást e jelenvaló gonosz világtól, a Sátán rabságából és a bűn hatalmából; a szenvedések nyomorúságától, a halál fullánkjától, a sír győzelmétől és az örök kárhozattól. Szabadság alatt azt is értjük, hogy a hívők szabadon járulhatnak Isten elé, és alázatosan engedelmeskednek Neki, nem szolgai félelemből, hanem gyermeki szeretetből és jóakaratból. Mindez ugyanígy volt a törvény alatt levő hívőkkel is.

Az újszövetség idején a keresztyének szabadsága tovább bővült, megszabadultak a szertartási törvény igájától, amelynek a zsidóság alávettetett. Kiterjed arra is, hogy nagyobb bátorsággal járulhatnak a kegyelem királyi székéhez, valamint Isten Szentlelke teljesebben közli velük magát, mint a törvény alatt levő hívőkkel.

2. Egyedül Isten a lelkiismeret ura, ezért felszabadította azt az emberi tanításoktól és parancsolatoktól, amelyek bármilyen téren is Isten Igéjével ellenkeznek, vagy mellékesek a hit és az istentisztelet dolgában. Tehát ha elhisszük az emberi tanításokat, ha engedelmeskedünk ilyen parancsoknak, akkor eláruljuk a lelkiismeret igazi szabadságát. A fenntartás nélküli hit elvárása, a feltétlen és vak engedelmesség ilyen esetekben a lelkiismereti szabadságnak valamint az értelemnek a lerombolását jelenti.

3. Azok, akik a keresztyén szabadság ürügye alatt a bűnt cselekszik, vagy bármilyen szenvedélyt ápolnak, tönkreteszik a keresztyén szabadság célját, amely nem más, mint hogy az ellenségünk kezéből megszabadulva szolgálhassunk félelem nélkül, szentségben és igazságban az Úr előtt, életünk minden napján.

4. Mivel az Isten által rendelt hatalmakat és a Krisztus által szerzett szabadságot nem arra szánta Isten, hogy lerombolják, hanem hogy kölcsönösen fenntartsák és megőrizzék egymást, akik a keresztyén szabadság ürügyén bármilyen törvényes hatalommal – legyen az polgári vagy egyházi – vagy annak törvényes gyakorlásával szembehelyezkednek, Isten rendelésével ellenkeznek. Mivel olyan véleményeket terjesztenek, olyan gyakorlatokat tartanak fenn, amelyek ellene vannak a természet világosságának, a keresztyénség ismert alapelveinek, legyen az a hitet, istentiszteletet, beszélgetést illető. Vagy a kegyesség erejével ellenkező véleményeik nyilvánosságra hozatala vagy szokásaik fenntartása miatt, illetve olyan téves nézetek és üzelmek miatt, melyek akár természetüknél, akár módszerüknél fogva – mellyel nyilvánosságra hozták és képviselik őket – romboló hatással vannak a külső békére és rendre, melyet Krisztus alapozott meg az egyházban, törvényesen számon kérhetők, és eljárás indítható ellenük az egyházi fegyelmezés eszközeivel és a polgári hatóság hatalma által.

Westminsteri Hitvallás (1647): 20. Fejezet:

A keresztyén szabadságról és a lelkiismeret szabadságáról