A bűn

Tanítják továbbá, hogy Ádám bűnbe esése óta a származás természetes rendjében minden ember bűnösen születik tehát Isten félelme és Istenbe vetett bizalom nélkül, bűnös kívánsággal. Ez az eredendő betegség vagy romlás valóságos bűn, kárhozatot és örök halált hoz most is azokra, akik a keresztség által és a Szentlélektől újjá nem születnek.

Elítélik a pelagiánusokat és másokat, akik tagadják, hogy az eredendő romlás bűn. Ezek Krisztus érdemének és ajándékainak dicsőségét kisebbítve azt állítják, hogy az ember a saját természetes képességeiből is megigazulhat Isten színe előtt.

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás (1530)

I. Rész: A fő hitcikkek: II. Az eredendő bűn

Az eredendő bűnről szóló második hitcikket helyeslik ellenfeleink, azonban oly módon, hogy mégis megtámadják az eredendő bűnnek meghatározását, melyet mi csak mellékesen említettünk. Itt mindjárt az elején megtudhatja császári Felséged, hogy akik a Cáfolatot írták, azoknak nemcsak ítéletük nem volt, hanem őszinteségük is hiányzott. Mert amidőn mi őszintén, mellesleg akartuk megemlíteni, hogy mit foglal magában az eredendő bűn, azok idétlen magyarázattal mesterségesen elferdítik a magában semmi rosszat nem foglaló állítást. Ők ti. így szólnak: Istenfélelem és hit nélkül lenni tevőleges bűn, minélfogva tagadják, hogy ez eredendő bűn lenne.

Eléggé világos, hogy ezen elménckedés a skolasztikus hagyományokban és nem a császári tanácsban keletkezett. Jóllehet azonban ezen szőrszálhasogató okoskodás igen könnyen megcáfolható, mégis, hogy minden jóravaló ember meggyőződjék, hogy mi e tárgyról semmi képtelenséget nem tanítunk, elsőben azt kívánjuk, hogy tekintsék meg a német hitvallást, s ez minket fel fog menteni az újítás gyanúja alól. Ott ugyanis ez áll: „Továbbá tanítják, hogy Ádám esete után az összes, természetes módon születő emberek bűnben fogantatnak és születnek, azaz ők mindnyájan anyjuk méhétől fogva telve vannak rossz kívánsággal és hajlammal, s természettől fogva nem lehet semmiféle igaz istenfélelmük, semmiféle igaz hitük Istenben”. Ez a hely bizonyítja, hogy mi azoktól, akik test szerint származtak, nemcsak a jó tetteket, hanem az azokra való képességet, vagyis az istenfélelem és Isten iránt való bizalom létesítésének ajándékát is megtagadjuk. Mi ugyanis azt tanítjuk, hogy az így szülötteknek érzéki vágyaik vannak, és nem képesek igaz istenfélelmet és Isten iránt való bizalmat létesíteni. Mit lehet itt kifogásolni? Azt hisszük legalább, hogy minden jóravaló ember előtt eléggé tisztán állunk.

Mert ebben az értelemben a latin szöveg is megtagadja a természettől a jóra való képességet, más szóval az adományt és erőt Isten iránt való félelemnek és bizalomnak létesítésére, a felnőttektől pedig megtagadja a cselekvést is. Midőn tehát az érzéki vágyat említjük, nemcsak a cselekedeteket vagy gyümölcsöket értjük, hanem a természetnek folytonos hajlandóságát a rosszra.

Alább majd több szóval megmutatjuk, hogy a mi meghatározásunk egyezik a szokásos és régi meghatározással. Előbb ugyanis igazolnunk kell, hogy miért használtuk e helyen leginkább ezeket a szavakat. Ellenfeleink iskoláikban azt tanítják, hogy az eredendő bűnnek anyagi elve (mint ők nevezik) az érzéki vágy. Ez okból a meghatározásánál ezt nem volt szabad elhagynunk, különösen ez alkalommal nem, amikor egyesek nemigen vallásos érzülettel bölcselkednek felette.

Egyesek ugyanis azt állítják, hogy az eredendő bűn nem az emberi természetnek valamely vétke, vagy romlottsága, hanem csupán szolgaság, vagy halandósági állapot, melyet, mint Ádámból származottak, másnak hibájából magukban hordanak az emberek anélkül, hogy ők magok vétkeztek volna. Ehhez hozzáfűzik, hogy az eredendő bűn miatt örök halállal senki sem kárhozik el, amiként a szolgálótól szolgák születnek és viselik ezen sorsukat természeti (velük született) vétkek nélkül, csupán az anyának szerencsétlen állapota miatt. Annak kimutatása céljából, hogy nekünk ez a keresztyénellenes nézet nem tetszik, tettünk mi említést az érzéki vágyról, s jó lélekkel betegségnek neveztük, és kifejtettük, hogy az emberi természet romlottnak és bűnösnek születik.

De mi nem csupán az érzéki vágyat neveztük meg, hanem azt is mondottuk, hogy hiányzik az Isten félelme és a hit. Ezt a következő okból tettük hozzá: A skolasztikus doktorok is kisebbítik az eredendő bűnt, mert nem eléggé értik az atyáktól átvett eredendő bűnnek fogalmát. A fomesről, vagy bűnös hajlamról vitatkozva, azt a test tulajdonságának mondják és amint szokásuk szerint elménckednek, azt kérdezik, hogy vajon ezen tulajdonság az almának fertőzéséből, vagy a kígyónak leheletéből támadt-e? s vajon orvosságok által fokoztatik-e, vagy nem? Ilynemű kérdésekkel elnyomták a dolog lényegét. Midőn tehát ők az eredendő bűnről szólnak, az emberi természetnek súlyosabb vétkeit nem említik meg, ti. Istennek nem ismerését, Isten megvetését, istenfélelemnek s benne való bizalomnak hiányát, Isten ítéletének gyűlöletét, az ítélő Isten kerülését, Isten ellen való haragot, kegyelmének megvetését s az anyagiakban való bizalmat stb. Ezeket a bajokat – melyek leginkább ellenkeznek Isten törvényével – a skolasztikusok nem veszik figyelembe; ellenkezőleg: ők az emberi természetnek ép erőt tulajdonítanak Istennek mindenek felett való szeretetére, Isten parancsainak teljesítésére a cselekedeteknek lényegéig, és nem látják, hogy önmaguknak ellentmondanak.

Mert ha Istent önerőnkből mindenekfelett szerethetjük, Isten parancsolatait teljesíthetjük, mi más az, mint eredendő igazságossággal bírni? Hogyha az emberi természetnek megvan az a nagy képessége, hogy Istent önerejéből szeretheti mindenekfelett, amint a skolasztikusok elbizakodva állítják, vajon mi akkor az eredendő bűn? De akkor mi szükségünk van Krisztusnak kegyelmére, ha mi saját igazságosságunk alapján lehetünk igazakká? Mi szükség van a Szentlélekre, ha az emberi erő önmagában is képes Istent mindenek felett szeretni és Isten parancsolatait teljesíteni? Ki nem látja azt, mennyire visszás ellenfeleinknek gondolkozása? Ők az emberi természetnek kisebb fogyatkozásait felismerik, nagyobb fogyatkozásait nem ismerik fel; pedig ezekre mindenütt figyelmeztet az Írás, és a próféták folytonosan panaszkodnak a test elbizakodottsága, Istennek megvetése, Isten elleni gyűlölet s hasonló velünk született bűnök miatt. De miután a skolasztikusok a keresztyén tudományba belekeverték a természet tökéletességéről szóló bölcsészetet, a szabad akaratnak és általa eszközölt (kicsalt) cselekedeteknek kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítottak, és azt tanították, hogy az emberek bölcsészeti, vagy jogi igazságosság által, amelyről mi is azt valljuk, hogy az észnek van alárendelve és bizonyos fokig hatalmunkban van, igazulnak meg: annak következtében az emberi természetnek belső tisztátalanságát nem láthatták. Ezt ugyanis csak Istennek igéje alapján lehet megítélni, melyet a skolasztikusok a maguk vitatkozásaiban nem igen gyakran tárgyalnak.

Ezek voltak azok az okok, amelyek miatt az eredendő bűn meghatározásában egyrészt az érzéki vágyat megemlítettük, másrészt az ember természeti erőitől megtagadtuk az istenfélelmet és Isten iránt való bizalmat. Mi ugyanis jelezni akartuk, hogy az eredendő bűn a következő gyarlóságokat is foglalja magában: ti. Istennek nem ismerését, Isten megvetését, Isten félelmének és Isten iránt való bizalomnak hiányát, s az Isten szeretetére való képesség hiányát. Ezek az emberi természet főbűnei, melyek különösen a tíz parancsolat első táblájával ellenkeznek.

És mi semmi újat nem mondottunk. A régi meghatározás helyesen felfogva, szintén ugyanezt tanítja, midőn így szól: az eredendő bűn az eredeti igazságosságnak hiánya. De mi az igazságosság? A skolasztikusok itt dialektikai kérdések felett veszekszenek, de azt nem magyarázzák meg, hogy mit kell érteni az eredeti igazságosság alatt. Azonfelül az igazságosság az Írásban a tízparancsolatnak nem csupán második tábláját foglalja magában, hanem az elsőt is, amely az istenfélelmet, hitet és Istennek szeretetét parancsolja.

Ennélfogva az eredeti (veleszületett) igazságosságnak nemcsak a test tulajdonságainak egyenlő természeti sajátosságait kellett magában foglalnia, hanem a következő adományokat is: Istennek biztosabb ismeretét, istenfélelmet, Isten iránt való bizalmat, vagy legalább az ezeknek megszerzéséhez szükséges irányítást és erőt.

S ezt bizonyítja az Írás, a midőn az embert Isten képére és hasonlatosságára teremtettnek mondja (1Móz 1,27). És ez nem azt jelenti-e, hogy az emberben képződött az a bölcsesség és igazságosság, melynél fogva ő az Istent felfogja, s amely által az Isten szeme visszatükröződik, más szóval nem ajándékképpen adattak-e az embernek ezen adományok: Istennek ismerete, istenfélelem, Istenben való bizalom s hasonlók? Így magyarázzák az Istenhez való hasonlóságot Irenaeus és Ambrosius is, mely utóbbi sok más, ezen meghatározásba tartozónak elmondása után végül így szól: „Nem Isten képére van tehát teremtve az a lélek, melyben nincs mindig az Isten.” És Pál az efézusiakhoz (5,9) és kolossebeliekhez (3,10) írott leveleiben kimutatja, hogy Istennek képe nem más, mint „istenismeret, igazságosság és igazság.” És Lombard Péter nem tartózkodik annak kijelentésétől, hogy az eredeti igazságosság maga az Istenhez való hasonlatosság, melyet Isten adott az embernek. Elősoroljuk itt a régi íróknak nézeteit, amelyek nem ellenkeznek Augustinusnak Isten képmására vonatkozó magyarázatával.

Ennélfogva tehát midőn a régi meghatározás az eredendő bűnt az eredeti igazságosság hiányának mondja, nemcsak az ember alsóbb rangú erőinek engedelmességét, hanem az Isten ismeretét, Istenben való bizalmat, istenfélelmet, Isten iránt való szeretetet, sőt még az arra való képességet is megtagadja az embertől. Mert még maguk a teológusok is tanítják iskoláikban, hogy ezek a kegyelemnek bizonyos ajándékai és segélye nélkül nem létesíthetők. Hogy a tárgy érthető legyen, mi magukat az ajándékokat említjük, ti. Isten ismeretét, Isten félelmét és a benne való bizalmat. Ezekből világos, hogy a régi meghatározás ugyanazt mondja, a mit mi mondunk, a midőn a természetes embertől megtagadjuk az istenfélelmet, bizalmat, azaz nem csupán azoknak cselekvését, hanem az eszközlésükre szolgáló adományokat és erőt is. Ugyanaz az értelme az Augustinusnál lévő meghatározásnak, aki az eredendő bűnt érzéki kívánságnak szokta mondani. Ő ugyanis azt fejezi ki vele, hogy az érzéki kívánság az eredeti igazságosság elvesztése után következett be. Mert a beteg természet, mivel nem képes Istent félni és szeretni s Istenben hinni, keresi és szereti a testieket; Istennek ítéletét vagy megveti elbizakodottságában, vagy rettegve gyűlöli. Ekképp Augustinus összefoglalja az igazságosság hiányát és az azt követő vétkes állapotot.

De az érzéki vágy nemcsak a test tulajdonságainak megromlása, hanem egyúttal ferde irányú hajlam is a testiekre a magasabb (szellemi) erőkben. És nem látják, mit mondanak, midőn egyszerre tulajdonítanak az embernek Szentlélek által ki nem ölt érzéki vágyat és Istennek mindenek felett való szeretetét.

Mi tehát az eredendő bűnnek meghatározásában helyesen fejeztük ki mind a kettőt, még pedig úgy a hiányokat (gyarlóságokat), melyeknél fogva Istenben nem hihetünk, Őt nem félhetjük és nem szerethetjük, mint az érzéki vágynak bírását, amely Isten igéje ellenére a testieket keresi, más szóval keresi nemcsak a testnek gyönyöreit, hanem a testi bölcsességet és igazságosságot, és Istent megvetve bízik ezen javakban. S nem csupán a régiek, hanem az újabbak is, amennyiben értelmesebbek is vannak köztük, szintén tanítják, hogy valóban ezekben áll az eredendő bűn, ti. az általam említett hiányokban (gyarlóságokban) és az érzéki vágyban. Tamás (Aquinói) ugyanis ekképp szól: „az eredendő bűn az eredeti igazságosságnak elvesztését, és ezzel együtt a lélek részeinek rendellenes állapotát foglalja magában; ennélfogva az nem tisztán veszteség, hanem bizonyos romlottsági állapot.” És Bonaventura így szól: "Mikor azt kérdik, mi az eredendő bűn? – helyesen felelik, hogy féktelen érzéki vágy; de azt is helyesen válaszolják, hogy a kötelességszerű igazságosságnak hiánya. És e feleletek egyikében foglaltatik a másik." Ugyanezt érti Hugo, midőn így szól: "Az eredendő bűn az észben létező tudatlanság és a testben lévő érzéki vágy." Azt jelzi ugyanis, hogy mi születésünk alkalmával magunkkal hozzuk Isten ismeretének hiányát, hitetlenséget, bizalmatlanságot, meg vetést és Isten iránt való gyűlöletet. Ezeket foglalta ugyanis egybe a tudatlanság neve alatt. S ezek a nézetek egyeznek a Szentírással. Mert Pál olykor határozottan megnevezi ezt a hiányt, mint 1Kor 2,14.: „a természeti ember nem fogja fel azokat, melyek az Isten lelkééi.” Másutt az érzéki vágyat „a test tagjaiban működőnek és rossz gyümölcsöt termőnek” (Róm 7,5) mondja. Sok helyet idézhetnénk mind a kettőnek igazolására, de világos tárgyban nincs szükség bizonyítékokra. S az okos olvasó könnyen átlátja, hogy az istenfélelemnek és hitnek hiánya nem csupán cselekvési vétkek. Ezek ugyanis állandó gyarlóságok, a meg nem újított természetben.

Mi tehát semmit sem tanítunk az eredendő bűnről, ami akár a Szentírástól, akár a katolikus egyház felfogásától eltérő volna; mi csupán az Írásnak és az egyházi atyáknak legnyomósabb állításait – melyeket az újabb hittudósok szőrszálhasogató civakodásai betemettek – megtisztítjuk és ismét világosakká tesszük. Mert a kérdés maga mutatja, hogy az újabb kori hittudósok nem vették észre, mit akartak az atyák a hiány (gyarlóság – defectus) szóval mondani. Pedig az eredendő bűnnek ismerete szükséges, mert Krisztus kegyelmének nagyságát nem lehet megérteni, ha előbb betegségeinket meg nem ismertük. Az egész emberi igazságosság merő képmutatás Isten előtt, ha azt be nem ismerjük, hogy a szív a maga természeti állapotában nélkülözi a szeretetet, félelmet s bizalmat Isten iránt. Ezért mondja a próféta (Jer. 31,19) „minekutána megismertem magamat, combomat vertem” és Zsolt. 116,11. „Csüggedezésemben azt mondtam én: minden ember hazug!” – azaz nem helyesen gondolkozik az Isten felől.

Ellenfeleink e helyütt Luthert is ostorozzák, hogy azt írta: az eredendő bűn megmarad a keresztség után," s hozzáteszik, hogy ez állítást joggal kárhoztatta X. Leó. Császári Felséged azonban e helyen világos rágalmat fog találni. Ellenfeleink ugyanis jól tudják, minő értelemben veszi Luther azt az állítását, hogy az eredendő bűn a keresztség után megmarad. Mindig oly értelemben írt, hogy a keresztség megszünteti az eredendő bűn betudását, még akkor is, ha a bűnnek általuk úgynevezett anyagi elve, vagyis az érzéki vágy megmarad. Hozzáteszem még az anyagi elvre vonatkozólag, hogy a keresztség által adott Szentlélek kezdi elölni az érzéki vágyat és új törekvéseket teremt az emberben.

Hasonló módon nyilatkozik Augustinus is, aki így szól: "A bűn a keresztségben megbocsáttatik, nem mintha megszűnnék létezni, de hogy be ne számíttassék". Itt nyíltan vallja, hogy létezik, azaz, hogy megmarad a bűn, jóllehet be nem számíttatik. És ez a felfogás annyira tetszett a későbbieknek, hogy a pápai rendeletekbe (decretumok) ismételve felvétetett. És Julianus ellenében így nyilatkozik Augustinus: "A tagokban lévő törvény a szellemi megújításkor megszűnt, de megmarad a halandó testben. Megszűnt, mivel a beszámítás a szentség által feloldatott, mely által a hívők újjászületnek; megmarad pedig, mivel vágyakat kelt föl, melyek ellen a hívők küzdenek." Ellenfeleink tudják, hogy Luther így gondolkozik és tanít, s mivel e tényt nem kárhoztatják, legalább szavait megrágalmazzák, hogy ezen ráfogással ártatlanul elnyomják.

De ők azt állítják, hogy az érzéki vágy büntetés és nem bűn. Luther bűnnek mondja. Feljebb mondottuk, hogy Augustinus az eredendő bűnt érzéki vágynak minősíti. Ha ezen állításban valami helytelen foglaltatik, ám civódjanak Augustinusszal. Azonfelül Pál így szól (Róm. 7,7): „Az érzéki vágyat nem ismertem volna bűnként, ha a törvény nem mondotta volna: Ne kívánd...” Hasonlóan (7,23): „Más törvényt látok az én tagjaimban, amely az én eszem törvénye ellen harcol, és amely foglyává tesz a tagjaimban levő bűn törvényének.” Ezeket a bizonyítékokat semmiféle furfanggal nem lehet megdönteni. Mert világosan bűnnek mondják az érzéki vágyat, amely azonban mégsem számíttatik be a Krisztusban levőknek, dacára annak, hogy természeténél fogva meg nem bocsátás esetére méltó a halálra. Így gondolkoznak az Atyák ellenvetés nélkül, Augustinus ugyanis hosszú védiratban cáfolja azoknak nézetét, akik azt hitték, hogy az emberben levő érzéki vágy nem vétek, hanem közönyös dolog (adiaphoron), miként a testnek színét, vagy betegségét közönyösnek mondják. Hogyha ellenfeleink a bűnös hajlamot (fomes) közönyösnek mondják, az ellen szól nemcsak a Szentírásnak sok mondása, hanem az egész egyház. Mert ki merte valamikor azt mondani, hogy a következők közönyös dolgok, hogy ha e tekintetben tökéletes egyetértés nem is volt: kételkedni Isten haragjában, Isten kegyelmében, Isten igéjében; haragudni Isten ítéletei miatt; zúgolódni amiatt, hogy az Isten nem azonnal szabadít meg a kísértésektől; morogni afelett, hogy az istentelenek jobb sorsban részesülnek, mint a jók; felingereltetni a haragtól, az érzéki kívánságtól, dicsőség és gazdaság utáni vágytól? stb. És ezeket a kegyes emberek – miként az a zsoltárokból és prófétákból kitűnik – saját magukon veszik észre. Azonban az iskolákban azokat a bölcsészeti idegen nézeteket vegyítették ebbe bele, (1) hogy szenvedések miatt sem jók, sem rosszak nem vagyunk; sem dicséretet, sem korholást nem érdemlünk. Más szóval a bűn nem lehet más, mint önelhatározásbeli. Ezek a bölcsészeti nézetek a világi ítéletre, nem pedig Isten ítéletére vonatkoznak. Még kevesebb ésszel tákolnak ide más nézeteket, mint pl. azt, hogy a természet nem rossz. Ezt a maga helyén nem kifogásoljuk, de nem helyesen vonatkoztatják erőszakosan az eredendő bűnnek gyengítésére. És mindazáltal ezek a nézetek olvashatók a skolasztikusoknál, kik ügyetlenül összekeverik a bölcsészeti vagy polgári erkölcstant az Evangéliummal. És efelett nemcsak az iskolákban vitatkoztak, de, mint rendesen, a nép közé is vitték. S ezek a nézetek uralkodtak és táplálták az emberi tehetségekben való bizalmat és elnyomták a Krisztus kegyelmének ismeretét. Ez okból tehát Luther, hogy nyilvánvalóvá tegye az eredendő bűnnek és az emberi gyengeségnek nagyságát, azt tanította, hogy az eredendő bűnnek ama maradékai természetüknél fogva nem közönyösek az emberben, hanem éppúgy rászorulnak Krisztus kegyelmére, hogy be ne számíttassanak, mint a hogy a Szentlélekre, hogy megölessenek.

Jóllehet a skolasztikusok egyaránt kisebbítik úgy a bűnt, mint a büntetést, midőn azt tanítják, hogy az ember saját erejéből képes Isten parancsait teljesíteni, mindamellett Mózes első könyve másként írja le az eredendő bűnre mért büntetést. A szerint ugyanis nemcsak a halálnak és más testi bajoknak vettetik alá az emberi természet, hanem még az ördög uralma alá is. Mert ott a következő borzasztó ítélet van kimondva (1Móz 3,15): "Ellenkezést szerzek te közötted és ez asszony között, a te magod között és az ő magva között." A hiány (gyarlóság = fogyatkozás) és érzéki vágy [olyan viszonyban áll egymással, mint] büntetés és bűn; a halál és más testi bajok és az ördög zsarnoksága valóban büntetések. Mert az emberi természet valóban szolgaságra van kárhoztatva, és az ördög tartja fogva, istentelen gondolatokkal és téves nézetekkel félrevezeti és mindennemű bűnökre ösztönzi. Miként azonban az ördögöt csak Krisztus segítségével lehet legyőzni, akként nem vagyunk képesek saját erőnkből abból a szolgaságból megszabadulni. Maga a világtörténet mutatja, mily nagy az ördög uralmának hatalma. Telve van a világ Isten ellen való káromlással, istentelen nézetekkel és ezekkel, mint kötelékekkel fogva tartja az ördög a világ szerint bölcs és igazságos embereket. Másokban durvább bűnök mutatkoznak. Mivel azonban Krisztus azért adatott nekünk, hogy úgy ezeket a bűnöket, mint ezeket a büntetéseket elvegye és az ördögnek uralmát: a bűnt és halált megsemmisítse: ennélfogva Krisztus jótéteményeit másképp meg nem ismerhetjük, csak úgy, ha nyomorúságunkról meggyőződést szerzünk. Emiatt tanítottak a mi prédikátoraink szorgalmatosan ezekről a dolgokról, és semmi újat nem adtak elő, csupán a Szentírást és a szent Atyáknak nézeteit hirdették.

Ezek, azt hisszük, ki fogják elégíteni császári Felségedet a gyermekes és alaptalan furfangra nézve, mellyel ellenfeleink ezen hitcikkünket megrágalmazták. Mert mi jól tudjuk, hogy helyesen és Krisztus egyetemes (katolikus) egyházával egyezően gondolkozunk. De ha ellenfeleink megújítják az efelett való vitát, nálunk sem fognak hiányozni egyesek, akik válaszolni és az igazságot védelmezni fogják. Mert ellenfeleink ebben a tárgyban nagy részben nem értik, amit mondanak. Gyakran ellenmondásokba keverednek, és sem az eredendő bűnnek alaki elvét, sem a hiányokat (gyarlóságokat = defectus), amint őket nevezik, nem írják le helyesen és az okoskodás szabályainak megfelelő módon. Mi azonban ezen a helyen nem akartuk az ő veszekedésüket hegyiről-tövire megvitatni. Csupán a szent Atyák felfogását – amelyet mi is követünk – akartuk közönségesen használt és ismert szavakkal elmondani.

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás Apológiája (1531)

II. Cikk: Az eredendő bűnről

A bűn okáról azt tanítják, hogy bár Isten teremti és tartja fenn a természetet, a bűn oka mégis a gonoszok, vagyis az ördög és az „istentelenek” akarata. Ez - Isten segítsége nélkül - elfordult Istentől. Amint Krisztus mondja: „Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól”, Jn 8,44.

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás (1530)

I. Rész: A fő hitcikkek: XIX. A bűn oka

Ellenfeleink a 19. cikket is elfogadják, amelyben azt valljuk, hogy habár egy és egyetlen Isten alkotta az egész természetet, és mindent fenntart ami létezik: a bűnnek oka mindamellett az ördögben és emberekben levő akarat, amely Istentől elfordul, Krisztusnak az ördögről szóló ezen mondása szerint (Jn 8,44): „valamennyiszer hazugságot szól, az ő magáéból szól.”

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás Apológiája (1531)

XIX. A bűn okáról

… Az ember azonban szándékosan bűnbe esett (1Móz 3,6), és ezáltal az eset által az egész emberi nemzetség megromlott, átok alá esett (1Móz 5,3; Róm 5,12-19; 1Kor 15,21. 22), a mi természetünk is úgy meggyengült (Ef 2,3), és a bűnre olyan hajlandóságunk lett (1Móz 6,5; 8,21; Jn 3,5. 6.), hogyha Isten az Ő Lelke által újjá nem teremtené az embert (Róm 3,10-12; Zsolt 142), akkor saját magától nem tudná a jót még akarni sem (Ef 2,1-3. 5.).

Bázeli Hitvallás (1534): 2. Az emberről

… Ez az ember, aki Istentől jónak és tökéletesnek teremtetett, a saját vétke folytán bűnbe esett, és az egész emberi nemet magával rántotta ebbe a bukásba, és ennek a nyomorúságnak a szolgájává tette.

I. Helvét Hitvallás (1536): 7. Az emberről

Ez az eredendő bűn, vagy eredeti bűn úgy átjárta az egész emberi nemet, annyira megrontotta és megmérgezte, hogy az emberen, aki a harag gyermekévé és Isten ellenségévé lett, senki más nem tudott segíteni, és senki nem tudta újra helyreállítani csak Isten, és ami jó megmaradt az emberben, az a naponkénti hibák és vétkek által egyre jobban meggyengül, úgy hogy még gonoszabbá lesz; mert a bűn és a vétek ereje bennünk olyan hatalmas, hogy sem az ész, amely, amit elítélt, azt követi, sem az értelem az isteni szikrát plántálni és továbbadni nem képes.

I. Helvét Hitvallás (1536): 8. Az eredendő bűnről

Valljuk, hogy az ember természeténél fogva vak, homályban jár és semmit nem képes felfogni, szíve tele van bűnnel és romlottsággal, olyannyira, hogy a maga erejéből nem képes igazán megismerni Istent és ezért a jót cselekedni sem. Ha Istentől elhagyatva, saját természete szerint él, tudatlanságban marad, és nem tud mást cselekedni, csak a bűnt. Ezért van szüksége Isten világosságára, hogy üdvözüléséről helyes ismeretet szerezzen, szeretetében felemelkedjen, és megigazulván engedelmeskedjen az isteni igazságnak.

Fárel Vilmos – Kálvin János:

Genfi Hitvallás (1536)

4. Az ember természete

Mivel az ember természetétől fogva meg van fosztva minden Isteni világosságtól és igazságtól (amint azt fent írtuk), valljuk, hogy magára utalva nem várhat mást, mint Isten haragját és kárhozatát, ezért nem magában, hanem másban kell keresnie az üdvözülés lehetőségét.

Fárel Vilmos – Kálvin János:

Genfi Hitvallás (1536)

5. Az ember önmagában kárhozatra van ítélve

A következő cikkeket a tudósokkal, értelmes emberekkel, avagy magunk között megbeszélhetjük. A pápa és hada nem sokat törődnek velük, mert ő a lelkiismeretet semmibe se veszi, hanem csak a pénzt, dicsőséget és hatalmat áhítja.

E részben vallanunk kell, amit Pál (Róm. 5. rész 12. v.) mond, hogy a bűn egy embertől, Ádámtól eredt, akinek engedetlensége miatt minden ember a bűnösök sorába jutott, a halál és ördög hatalma alá vettetett; ez az eredendő bűn vagy főbűn.

E bűn gyümölcsei aztán ama rossz cselekedetek, amelyeket a tíz parancsolat tilt, mint: a hitetlenség, hamis hit, bálványimádás, istenfélelem nélkül való élet, elbizakodottság, kétségbeesés, vakság, egyszóval: Isten ismeretének és tiszteletének hiánya. Azután a hazugság, Isten nevére való esküdözés, Isten imádásának és segítségül hívásának kerülése, Igéjének meg nem becsülése, a szülők iránt való engedetlenség, gyilkosság, paráznaság, lopás, csalás stb.

Ez az eredendő bűn az emberi természetnek oly mélységes, gonosz romlottsága, hogy értelmünkkel fel sem foghatjuk; ezt az Írás kijelentéséből kell hinnünk: 51. Zsolt. (7.v.); Róm 5. (12. v.) II. Móz. 33. (3.v.) I. Móz. 3. (6.v.) Éppen azért e cikk alapján merő tévelygés és vakság, amit a régi iskolás teológusok (skolasztikusok) tanítottak, ti.:

1. Hogy Ádám esete után az ember természeti erői épen és romlatlanul maradtak, és hogy az embernek természettől helyes gondolkodása és jó akarata van, amint ezt ama bölcselkedők hirdetik.

2. Hogy az embernek szabad akarata van cselekedni a jót, kerülni a rosszat, s viszont: kerülni a jót s cselekedni a rosszat.

3. Hogy az ember saját természeti erejével az Isten minden parancsolatát teljesítheti és megtarthatja.

4. Hogy az ember saját természeti erejével Istent mindenek fölött szeretheti, és felebarátait, mint önmagát.

5. Hogy ha az ember megteszi mindazt, ami tőle telik, bizonnyal megnyeri az Isten kegyelmét.

6. Hogy a szentséggel való élésnél nem szükséges a jó szándék, hogy jót cselekedjünk, hanem elégséges, hogy ha nincs meg a rossz szándék, hogy bűnt cselekedjünk: annyira az emberi természet, és a szentség annyira foganatos.

7. Szintúgy az is, hogy az Írásból nem mutatható ki, hogy a jó cselekedethez feltétlenül szükséges a Szent Lélek kegyelme.

Ilyesfajta özönnyi tan keletkezett a bűnre és Krisztusra, a mi Üdvözítőnkre vonatkozó értetlen és tudatlan felfogásból. Ezek mind tőrőlnetszett pogány tételek, amiket mi nem tűrhetünk. Mert ha e tételeket helybenhagyhatnók, akkor Krisztus hiába halt meg, hiszen se kár, se bűn nem esett bennünk, amiért neki meg kellett volna halnia; vagy csupán csak a testért halt volna meg, nem egyszersmind a lélekért is, minthogy a lélek ép, és csakis a test az, ami halált érdemel.

Luther Márton: Shmalkaldeni cikkek (1537)

III. A cikkek harmadik része

A bűnről

Hisszük, hogy az Isten képmására szeplőtelennek és tökéletesnek teremtett ember saját vétke miatt kiesett a kapott kegyelemből, és így annyira elidegenedett Istentől, minden jóság és igazság forrásától, hogy természete teljesen megromlott, és lelkében e1sötétedve, szívében pedig megfertőzve elveszítette épségét, anélkül hogy abból morzsányi is megmaradt volna. És noha rendelkezik még a jó és a rossz megkülönböztetésének bizonyos képességével, mégis azt mondjuk, hogy ami benne világosság, az is rögtön elhomályosul, amikor Isten kereséséről van szó, így, hogy egyáltalán nem közelíthet felé saját értelmével vagy belátásával. És noha saját akarattal rendelkezik, melynek ösztönzésére megteheti ezt vagy amazt, mindemellett akarata teljességgel a bűn foglya, úgy hogy semmi szabadsága sincs a jóra, csupán az, amit Isten neki adományoz.

1Móz 1,26; 3,17; 6,5; 8,21; Préd 7,29; Jer 10,23; Jn 1,12; 3,6; 8,36; 15,5; Róm 1,20-21; 2,18-20; 5,12; 6,16-17; 7,18; 8,6-7; 1Kor 2,14; 4,7; 2Kor 3,5; Ef 2,2-3; 4,24; Fil 2,13.

La Rochelle-i Hitvallás (Confessio Gallicana 1559) (9.)

Hisszük, hogy Ádám minden ivadékát megfertőzte az eredendő bűn, ami örökletes vétek is egyben, és nem csupán utánzás, ahogyan a pelágiánusok állították, akiket megvetünk tévelygéseikben. Továbbá úgy véljük, nem szükséges afelől tudakozódni, hogy a bűn miként származik át egy emberről a többiekre, hisz bőven elég tudnunk, hogy amit Isten Ádámnak adott, azt nemcsak neki adta, hanem minden sarjának is egyben, és ugyanígy mi őbenne mindannyian megfosztattunk` minden jótól, ezért botladozunk szegényen és átkozottan.

1Móz 6,5; 8,21; Jób 14,4; Zsolt 51,7; Mt 15,19; Róm 5,12-18.

La Rochelle-i Hitvallás (Confessio Gallicana 1559) (10.)

Hisszük, hogy ez a gonoszság valóban vétek, mégpedig olyan, hogy az elégséges az egész emberi nemzetség kárhoztatására, beleértve a kisgyermekeket is, már az anyaméhtől kezdve; Isten maga így tekint erre, és ami a vétséget illeti, ez bűn marad még a keresztség után is, noha ő ezt ingyenvaló jóságából nem tulajdonítja többé gyermekeinek és eltörli ítéletüket. Továbbá, hogy az egy olyan torzulás, mely szüntelenül a gonoszság és a lázadás gyümölcseit termi, olyannyira, hogy még a legszentebbek is, ámbár hadakoznak ellene, amíg ebben a világban élnek, nem mentesek a nyomorúságok és vétkek szennyétől.

Zsolt 51,7; Róm 3,9-12. 23; 5,12; 7; 2Kor 12,7; Ef 2,3.

La Rochelle-i Hitvallás (Confessio Gallicana 1559) (11.)

Ezzel a törvényszegéssel, amelyet általánosan eredendő bűnnek nevezünk, az Isten képe teljességgel megromlott romlott az emberben; mind ő, mind természet szerinti utódai Isten ellenségeivé, a Sátán rabszolgáivá és a bűn szolgáivá lettek. Rajtuk mindörökké a halál uralkodik, hacsak újjá nem születtek, születnek vagy fognak születni. Az újjászületés a Szentlélek ereje által történik, aki az Isten választottainak szívében biztos hitet támaszt az ő ígéretei iránt, amelyeket Igéjében jelentett ki. Ezzel a hittel fogadjuk el Jézus Krisztust, a benne megígért kegyelemmel és jótéteményekkel együtt.

Skót Hitvallás (1560) 3. cikkely: Az eredendő bűn

… Ámde az ember e nagy méltóságban nem értette meg és nem ismerte fel kiváltságos helyzetét, hanem önszántából hallgatván az ördög szavaira, önként bűnre, halálra és kárhozatra adta magát, mert megszegte az élet parancsát, amelyet kapott és önmagát bűntől áthatva elszakította Istentől, aki számára az igaz életet jelentette, és megrontotta egész természetét. Ezzel engedetlen és gonosz lett, erejében és törekvéseiben romlottá vált, s elvesztette Istentől kapott kiváló ajándékait, olyannyira, hogy azoknak csak csekély nyoma maradt, amely viszont nem elegendő arra, hogy őt felmentse, hiszen mindaz, ami bennünk fény volt, sötétséggé változott, ahogy a Szentírás mondja: a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt. Szent János itt az embereket nevezi sötétségnek. Éppen ezért visszautasítunk az ember szabad akaratáról szóló minden tanítást, mely ezzel ellenkezik; az ember ugyanis szolgája a bűnnek és önmagától semmije sincs, hacsak a mennyből nem adatik neki. Ki merne azzal dicsekedni, hogy mintegy önmagától valami jót képes cselekedni, hiszen Jézus Krisztus mondta: Senki sem jöhet énhozzám, hanemha az Atya vonja azt, aki elküldött engem. Ki fitogtatná akaratát, megértvén, hogy a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen. Ki merészelne akár értelmével kérkedni, tudván azt, hogy érzéki ember nem képes felfogni Isten Lelkének dolgait. Röviden, ki merészelne egyetlen gondolatot is felhozni, ha megérti ezt: Nem mintha magunktól volnánk alkalmatosak valamit gondolni,úgy mint magunkból; ellenkezőleg a mi alkalmatos voltunk az Istentől van. Méltán kell szilárdan és biztosan érvényben maradnia az apostol mondásának: Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jókedvéből. Sem az értelem, sem az akarat nem mérhető az Istenéhez, hacsak nem Krisztus maga munkálkodott bennük, aki így tanít minket: nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.

Belga Hitvallás (1561)

14. cikkely: Az ember teremtése, elbukása és romlottsága

Hisszük, hogy Ádám engedetlensége miatt az egész emberi nemre kiterjedt az eredendő bűn, amely az egész természet romlottsága és az öröklődő vétek, s ez meg a gyermekeket is megfertőzi anyjuk méhében, s mint gyökér a bűnök minden nemét megtermi az emberben. Ezért annyira utálatos és kárhozatos Isten előtt, hogy elegendő ok arra, hogy Isten az egész emberiséget elítélje. Ezt a bűnt még maga a keresztség sem törli el teljesen, vagy nem tépi ki gyökerestől, mivel akárcsak a víz, ez is mindig feltör és szétárad valamiféle áldatlan forrásból. Ezt azonban Isten nem számítja be gyermekeinek ítéletképpen, hanem kegyelemből és könyörületből megbocsát nekik, de nem azért, hogy gondtalanul szenderegjenek a bűnben, hanem azért, hogy azon hívőkben, akik vágyakoznak megszabadulni a halál testéből, sűrű sóhajtozást gerjesszen fel romlottságuk miatt. Ezért elutasítjuk a pelagianusok tévedését, akik vallják, hogy a bűn csak utánzásból származik.

Belga Hitvallás (1561)

15. cikkely: Az eredendő bűn

Az eredendő bűn nem abban áll, hogy Ádámot követjük (ahogy azt a pelágiánusok hasztalan állítják); hanem ez a bűne és romlottsága minden ember természetének, amely természet szerint abból fakad, hogy az ember Ádámtól származik, így nagyon messzire került az eredendő igazságtól, természetéből adódóan a hajlamos a rosszra, és a test mindig a lélekkel ellentétesre vágyakozik; így minden ember, aki erre a világra születik, Isten haragját és kárhozatot érdemeli. A természetnek e fertőzöttsége megmarad a további leszármazottakban is, ahol a testi vágy, görögül phronema szarkosz, - amit néhányan magyaráznak bölcsességnek, érzékiségnek, a test vágyakozásának, - nem Isten törvényei szerint való. És bár nem kárhoznak el azok, akik hisznek és megkeresztelkednek, az apostol vallomást tesz arról, hogy a vágy és a vágyakozásnak magában bűnös természete van.

Az Anglikán Egyház 39 Cikkelye (1562):9. Az eredendő bűnről

Nem minden halálos, keresztelés után elkövetett akarattal elkövetett bűn, van a Szentlélek ellen, és megbocsáthatatlan. Ezért a bűnbánat nem tagadható meg azoktól, akik a keresztelés után bűnbe esnek. Miután befogadtuk a Szentlelket, eltérhetünk a kegyelemtől, amit kapunk, bűnbe eshetünk, és Isten kegyelméből újra felemelkedhetünk és helyreigazíthatjuk életünket. Ezért elítélendőek azok, akik azt mondják, hogy nincs több bűnük, míg itt élnek, vagy nem fogadják el, hogy megbocsáttatnak azoknak bűnei, akik igazán megbánják.

Az Anglikán Egyház 39 Cikkelye (1562):

16. Keresztelés utáni bűnről

Honnan ered tehát az emberi természetnek e romlottsága?
Első szüleinknek, Ádámnak és Évának paradicsomi esetéből (bukásából) és engedetlenségéből, mely által a mi természetünk úgy megromlott, hogy mindnyájan bűnben fogantatunk és bűnben születünk.

Heidelbergi Káté (1563): 7. Kérdés – felelet

De hát annyira megromlottunk, hogy egyáltalán képtelenek vagyunk valami jónak a cselekvésére, minden gonoszra pedig hajlandók?
Igen, ha csak a Szentlélek újjá nem szül bennünket.

Heidelbergi Káté (1563): 8. Kérdés – felelet

Nem igazságtalanul cselekszik-e Isten az emberrel, ha törvényében tőle olyant kíván, amit nem képes teljesíteni?
Nem, mert Isten az embert olyanná teremtette, hogy azt teljesíthette volna. De az ember az Ördög ösztönzésére, szándékos engedetlensége által mind magát, mind ivadékát megfosztotta ettől az isteni ajándéktól.

Heidelbergi Káté (1563): 9. Kérdés – felelet

Ilyen engedetlenséget és elszakadást büntetlenül hagy-e Isten?
Semmiképpen nem; sőt felettébb haragszik mind a velünk született bűnért, mind az elkövetett bűnért és azokat igazságos ítéletéből ideigvaló és örök büntetéssel akarja sújtani, amint maga mondotta: „Átkozott minden, aki meg nem marad mindazokban, amik megírattak a törvény könyvében, hogy azokat cselekedje.”

Heidelbergi Káté (1563): 10. Kérdés – felelet

Hát Isten egyszersmind nem irgalmas is?
Isten igenis irgalmas, de igazságos is. Ennélfogva igazsága azt kívánja, hogy a bűnt, melyet az ember az Ő legszentségesebb felsége ellen elkövetett ugyancsak a legnagyobb, azaz örökkétartó testi-lelki büntetés kövesse.

Heidelbergi Káté (1563): 11. Kérdés – felelet

Mivel tehát Isten igazságos ítélete szerint ideigvaló és örök büntetésre méltók vagyunk, mi módon szabadulhatunk meg e büntetéstől és miképpen juthatunk ismét kegyelembe?
Isten igazsága elégtételt kíván. Ezért annak vagy mi magunk, vagy valaki más által eleget kell tennünk.

Heidelbergi Káté (1563): 12. Kérdés – felelet

Eleget tehetünk mi magunk?
Semmiképpen nem sőt inkább még napról-napra szaporítjuk a bűnt.

Heidelbergi Káté (1563): 13. Kérdés – felelet

Hát valamely teremtmény eleget tehet-e érettünk?
Nem; először, mert Isten nem akar más teremtményt büntetni az ember bűnéért; másodszor puszta teremtmény nem viselhetné el az Isten bűn ellen való haragjának súlyát, hogy attól másokat megszabadítson.

Heidelbergi Káté (1563): 14. Kérdés – felelet

(Az ember elbukása.) Kezdetben az Isten az embert a maga képére igazságban és valóságos szentségben jónak és igaznak teremtette; de az ember a kígyó ösztönzésére és a saját hibájából a jóságtól és igazságtól elszakadva a bűnnek, a halálnak és különféle nyomorúságoknak lett martaléka. És amilyen lett a bűneset következtében, olyanok mindazok, akik tőle származtak, tudniillik a bűnnek, a halálnak és a különféle nyomorúságoknak martalékai. …

(A bűn.) A bűnön pedig értjük az embernek azt a veleszületett és első szüleinktől mindnyájunkra átszármazott vagy elterjedt romlottságát, amely miatt gonosz kívánságokba merülve, a jótól elfordulva és minden rosszra hajolva, mindenféle gonoszsággal, Isten iránti bizalmatlansággal, megvetéssel és gyűlölettel eltelve magunktól semmi jót nem tehetünk, még csak nem is gondolhatunk. Sőt amint múlnak az évek, Isten törvénye ellen való gonosz gondolatainkkal, szavainkkal és tetteinkkel rossz fához illő romlott gyümölcsöket termünk (Mt 12,33 skk.); ezért érdemünk szerint Isten haragját magunkra vonva igazságos büntetései alá vagyunk vetve, és így Isten teljességgel eltaszított volna magától mindnyájunkat, ha a Szabadító Krisztus vissza nem vitt volna hozzá. …

(Az eredendő bűn.) Valljuk tehát, hogy minden emberben van eredendő bűn; (A cselekedeti bűnök.) valljuk azt is, hogy minden más bűn, amely ebből ered, valóban bűn és annak is mondjuk, bármi legyen is a neve, akár halálos, akár bocsánatos bűn, akár az ún. Szent Lélek elleni bűn, mely nem nyer bocsánatot soha (Mk 3,29, Jn 5,16). Valljuk azt is, hogy a bűnök nem egyenlők, jóllehet a romlottságnak és a hitetlenségnek ugyanabból a forrásából erednek, de némelyek súlyosabbak, mint mások, ahogy az Úr mondta: könnyebb lesz a Sodoma és a Gomora földjének dolga, mint annak a városnak, mely az evangélium igéje elől elzárkózik (Mt 10,14 sk; 11,20 skk). (Szekták.) Elítéljük tehát mindazokat, akik ezekkel ellenkező dolgokat tanítottak, elsősorban Pelagiust és a pelagianusokat a jovinianistákkal egyetemben, akik, mint a sztoikusok, minden bűnt egyenlőnek tartanak. Ebben a kérdésben mindenben egyetértünk Szent Ágostonnal, aki a maga felfogását és annak védelmét a Szentírásból merítette. (Isten nem oka a bűnnek és mennyiben mondható el róla, hogy megkeményít.) Elítéljük ezenkívül Florinust és Blasiust, akik ellen Irenaeus is írt, és mindazokat, akik Istent teszik meg a bűn okozójává, pedig világosan meg van írva: Nem olyan Isten vagy te, aki hamisságban gyönyörködnél: gyűlölsz te minden bűnt cselekedőt. Elveszted, akik hazugságot szólnak (Zsolt 5,5 skk). És másutt: Mikor az ördög hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és hazugságnak atyja (Jn 8,44). De mimagunkban is éppen elég vétek és romlottság van, nem szükséges tehát, hogy Isten öntsön belénk új vagy több gonoszságot. Ezért, amikor azt mondja a Szentírás, hogy az Isten megkeményít, elvakít vagy elvetemült gondolkodásra ad át valakit, azt úgy kell érteni, hogy Isten igazságos ítéletképpen cselekszi ezt mint igaz Bíró és a bűn megtorlója. Végül valahányszor azt olvassuk vagy úgy látjuk a Szentírásból, hogy Isten valami rosszat cselekszik, ezt nem azért mondja a Szentírás, mintha nem az ember tenné a rosszat, hanem azért, mert Isten engedi és nem akadályozza meg, igaz ítéletéből, pedig ha akarta volna, megakadályozhatta volna; vagy mert jóra használja fel az emberi bűnt, mint József testvéreinek a bűnét; vagy mert úgy igazgatja a bűnöket, hogy kelleténél messzebbre ne törjenek ki és el ne szabaduljanak. Augustinus ezt írja Enchiridion című művében: „Titokzatos és kibeszélhetetlen módon nem történik az ő akaratán kívül az sem, ami az ő akarata ellen történik. Mert nem történnék meg, ha nem hagyná, hogy megtörténjék. És nem akaratlanul engedi meg, hanem akarva. És jó létére nem hagyná, hogy megtörténjék a rossz, ha mint mindenható nem tudna a rosszból is jót kihozni.”. (Kíváncsiskodó kérdések.) A többi kérdést pedig, mint például: akarta-e Isten Ádám bukását, vagy késztette-e a bukásra, vagy miért nem akadályozta meg a bukást? és más hasonló kérdéseket a hiábavaló kérdések közé soroljuk (ha csak nem kényszerít az eretnekek vagy más okvetetlenkedő emberek gonoszsága arra, hogy ezeket is Isten igéjéből magyarázzuk meg, mint ahogy azt nem ritkán az egyház kegyes tanítói tették). Elég azt tudnunk, hogy az Úr megtiltotta, hogy az ember egyék a tiltott gyümölcsből és tilalmának áthágását meg is büntette; de még a rossz is, ami megtörténik, nem az Isten gondviselése, akarata és hatalma szempontjából rossz, hanem a Sátán és a mi, Isten akaratával ellenkező akaratunk szempontjából.

II. Helvét Hitvallás (1566)

VIII. fejezet: Az ember elbukása,

a bűn és a bűn oka

Ahogyan lehetetlen, hogy az egymással ellentétes és egymást kölcsönösen lerontó dolgok a velük ellenkezőnek szerző és alaki okai lehessenek; amint a világosság nem oka a sötétségnek, és a melegség a hidegségnek (Zsolt 5; 46; 61, 66; 80; 84; 114, 135), úgy lehetetlen, hogy az Isten, aki világosság, jogosság, igazság, bölcsesség, jóság és élet, oka legyen a sötétségnek, bűnöknek és hazugságnak, tudatlanságnak, vakságnak, gonoszságnak és halálnak; hanem mindezeknek okai a Sátán és az emberek. Mert amiket az Isten megtilt, és amik miatt kárhoztat, azokat ö maga sem műveli (5Móz 32).

Méliusz Juhász Péter: Csengeri Hitvallás (1570) A bűn okáról

IV. Akik nincsenek eleve üdvösségre rendelve, bűneik miatt szükségszerűen elítéltetnek.

Lambeth Tételek - 1595

Egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál; így a halál mindenekre kihatott, mert mindnyájan vétkeztek.

Az eredendő bűn nem Ádám utánozásában áll (amint arról a pelágiánusok álmodoznak), hanem minden ember természetének hibája és romlottsága, aki Ádámtól természet szerint származik. Ebből következik, hogy az ember megfosztatott eredeti igazságától, és természet szerint hajlandó a bűnre. Ez pedig minden emberre, aki e világra született, Isten haragját és átkát vonja.

A természetnek e romlottsága megmarad az újjászületett emberekben is, amimért is a test a lélek ellen törekszik, és Isten törvényének nem tud engedelmeskedni. És mégis, Krisztus érdeméért nincsen semmi kárhoztatásuk azoknak, akik újjászülettek és hisznek, noha az apostol maga is elismeri, hogy az érzéki mivolt magában hordja a bűnnek természetét.

Ádám bukása után az ember állapota olyan, hogy saját természetes erejéből és jócselekedeteiből magát a hitre és Isten hívására alkalmassá nem teheti és ahhoz oda fordulni nem tud. Ezért nekünk nincsen erőnk Istennek tetsző és elfogadható jócselekedeteket végrehajtani, hacsak Isten kegyelme meg nem előz, hogy lehessen akaratunk a jóra, és velünk együtt nem munkálkodik, amikor megvan bennünk ez az akarat.

A Krisztus kegyelmét megelőző cselekedetek és azok, amelyek nem a Szentlélek ihletéséből származnak, nem kedvesek Isten előtt, mert amennyiben nem a Jézus Krisztusba vetett hitből fakadnak, a kegyelem elnyerésére sem juttathatják az embereket, vagy (ahogyan a skolasztikus szerzők mondják) az Istennek való megfelelés kegyelmét ki nem érdemelhetik: sőt mivel nem Isten akarata és parancsa szerint történnek, kétségkívül bűnösek.

Nem minden bűn egyforma, hanem egyik sokkal gonoszabb, mint a másik; mégis, azoknak legkisebbike is, természeténél fogva halálos, és Isten kegyelme híján elkövetőjét az örök kárhozatra teszi méltóvá.

Isten nem szerzője a bűnnek, jóllehet nem csupán megengedi, hanem gondviselése által irányítja és elrendeli azt, az Ő végtelen bölcsessége által oly módon vezérelve, hogy az a maga dicsőségére és választottainak javára forduljon.

Ír Hitvallás (1615) Az ember bukása, az eredendő bűn és az ember megigazulása előtti állapota (22-28)

Az Isten képmására teremtett ember elméje kezdetben még bírta mind Teremtőjének, mind a szellemi dolgoknak igaz és üdvös ismeretét, akarata és szíve az igazságosságot, valamint összes tulajdonsága tiszta, sőt egy ideig teljesen szent volt; de az Ördög ösztönzése és önnön szabad akarata által Istentől elpártolván, megfosztotta magát e rendkívüli adományoktól, s ezekkel éppen ellentétes helyről vakságot, rettentő sötétséget, hiábavalóságot, észbeli ítéleteinek fonákságát, gonoszságot, elpártolást, akaratának és szívének keménységét, s végül minden tulajdonságának tisztátalanságát szerezte magának.