Keletkezés helye, ideje, szerzője és a hitvallási helyzet:

Westminsteri Hitvallás, Westminsteri Kis és Nagy Káté

Skóciában az 1560-as évektől elterjedt a helvét irányú reformáció. Közben Angliában Jakab király 1610-ben visszaállította a püspökségeket. I. Károly angol király tudomást nem véve a skót helyzetről angol mintára át akarta szervezni az ottani egyházat, ezért új egyházkormányzati és egyházfegyelmi rendet vezetett be 1636-ban. A következő évben a katolikus hagyományokon nyugvó Angol Imakönyv istentiszteleti használatát is kötelezővé tették. 1638-ban a reformáció védelmére a skótok nemzeti szövetséget hoztak létre s megszüntették a püspöki rendszert. A király 11 évi szünet után összehívta a parlamentet, hogy segítséget kérjen, de a parlament a skótok pártjára állt – 1642 augusztusában kitört a polgárháború. Az angol-skót szövetség diadalmaskodott, katonailag, s az egyházi ügyek rendezésére, valamint az ír, a skót és az angol egyházak számára a 39 cikkely alapján egy hitvallás és káté kidolgozására, az egyházkormányzati, egyházfegyelmi és liturgikus gyakorlat megreformálására összehívta a parlament a Westminsteri Zsinatot. A zsinat az üléseit 1643. június 12. és 1649. február 22. között tartotta. A zsinat 151 résztvevőjéből 121 volt lelkész. A Westminsteri Hitvallás 1646. december 3-án elkészült, és a parlamentnek bemutatásra került, de az igehelyek mutatóival még kiegészítették, s így a végleges formában csak 1647. április 29-re lett kész. A Westminsteri Kiskátét 1646. november 5-én fejezték be. A Westminsteri Nagykáté összeállítása pedig 1648. április 14-én készült el. 

Fordítás: Westminsteri Hitvallás (1647) – Készítette Sándor Balázs (Nagy Albertnek a Koinónia Confessio reformatorum sorozatában megjelent fordításának és a miskolci Károlyi Gáspár Teológiai és Missziói Intézet fordításának felhasználásával – mind a ketten az angol szöveget használták). 

Szöveg:

Westminsteri Hitvallás (1647)

 

1. A Szentírásról

1. A természet világossága, a teremtés és gondviselés munkái egyértelműen Isten jóságát, bölcsességét, erejét bizonyítják, amellyel szemben az ember nem találhat mentséget. Ezek mégsem elegendők Isten akaratának az üdvösségre elégséges ismeretére. Ezért tetszett Istennek, hogy különböző időben és módon kijelentse magát, kinyilvánítsa akaratát egyházának, és ezt követően a kijelentést teljes egészében leírassa. Tette ezt az igazság jobb megőrzése és továbbadása végett, az egyház biztonságosabb megalapozása és vigasztalása érdekében, a test romlottságával, a Sátán és a világ gonoszságával szemben. Most tehát a Szentírás a legszükségszerűbb és legteljesebb módja az isteni akarat közvetítésének, hiszen megszűnt az a mód, ahogy Isten régen kijelentette akaratát népének

 

2. A Szentírásnak, Isten írott Igéjének nevezzük az Ó- és Újszövetség könyveit, amelyek a következők: Az Ószövetség: Mózes első könyve (Genezis), Mózes második könyve (Exodus), Mózes harmadik könyve (Leviticus), Mózes negyedik könyve (Numeri), Mózes ötödik könyve (Deuteronomium), Józsué könyve, Bírák könyve, Ruth könyve, Sámuel első könyve, Sámuel második könyve, Királyok első könyve, Királyok második könyve, Krónikák első könyve, Krónikák második könyve, Ezsdrás könyve, Nehémiás könyve, Eszter könyve, Jób könyve, Zsoltárok könyve, Példabeszédek, Prédikátor könyve, Énekek Éneke, Prédikátor könyve, Ézsaiás próféta könyve, Jeremiás próféta könyve, Jeremiás siralmai, Ezékiel próféta könyve, Dániel próféta könyve, Hóseás próféta könyve, Jóel próféta könyve, Ámos próféta könyve, Abdiás próféta könyve, Jónás próféta könyve, Mikeás próféta könyve, Náhum próféta könyve, Habakuk próféta könyve, Zofóniás próféta könyve, Aggeus próféta könyve Zakariás próféta könyve, Malakiás próféta könyve.

Az Újszövetség: Máté Evangéliuma, Márk Evangéliuma, Lukács Evangéliuma, János Evangéliuma, Az Apostolok Cselekedetei, Pál Apostol levelei: a Rómaiakhoz, a Korintusbeliekhez I, a Korintusbeliekhez II, a Galatabeliekhez, az Efézusiakhoz, a Filippiekhez, a Kolossébeliekhez, a Thesszalonikaiakhoz I, a Thesszalonikaiakhoz II, Timóteushoz I, Timóteushoz II, Tituszhoz, Filemonhoz. A Zsidókhoz írt levél, Jakab Apostol Levele, Péter Apostol I. Levele, Péter Apostol II. Levele, János Apostol I. Levele, János Apostol II. Levele, Júdás Apostol Levele, János Apostol Mennyei Jelenésekről szóló könyve. Mindez Isten inspirációja által adatott, hogy a hit és az élet mércéje legyen.

 

3. Az általában apokrifoknak nevezett könyvek, mivel nem Istentől inspiráltak, nem részei a szentírási kánonnak. Ezért nincs tekintélyük Isten Egyházában, és csak annyira engedélyezettek és használhatóak, mint egyéb emberi írás.

 

4. A Szentírás tekintélye, amiért azt nekünk hinnünk és neki engedelmeskednünk kell, nem függ egyetlen ember vagy egyház bizonyságtételétől sem, hanem egyedül Istentől, a Szentírás szerzőjétől, aki maga az Igazság, s mivel Isten szava, el kell fogadnunk.

 

5. Az egyház bizonyságtétele a Szentírás nagyfokú tiszteletére és megbecsülésére ösztönözhet, buzdíthat. Tartalmának mennyei jellege, tanításának hatékonysága, stílusának méltósága, minden részének egybehangzó volta, egész célja (tudniillik, hogy minden dicsőséget Istennek adjon), üdvösségünk egyedüli útjáról szóló teljes kinyilatkoztatása, és sok más összehasonlíthatatlan kiválósága, egész tökéletessége, mind olyan érvek, melyek bőséges bizonyítékul szolgálnak arra nézve, hogy ez Isten Igéje. Mégis a mi teljes meggyőződésünk és bizonyosságunk a Szentírás tévedhetetlen igazsága és isteni tekintélye felől, a Szentlélek belső munkájából származik, aki az Igével és az Ige által tesz bizonyságot a mi szívünkben.

 

6. Isten örök végzése mindazon szükségszerű dolgokról, amelyek az Ő dicsőségére, az ember üdvösségére, hitére és életére vonatkoznak, világosan ki vannak fejtve a Szentírásban, vagy pedig jó és szükségszerű következtetés által megállapítható a Szentírásból, amelyhez soha nem szabad semmit hozzátenni, legyen az a Lélek új kijelentése vagy emberek hagyománya. Ugyanakkor elismerjük, hogy Isten Lelkének belső megvilágosító munkája szükséges az Igében kijelentett dolgok üdvözítő megértéséhez. Azt is elismerjük, hogy van néhány az istentiszteletet és az egyházkormányzást illető, az emberi tevékenységre és társadalomra vonatkozó körülmény, amelyet az élet és a keresztyén világnézet, és a mindenkor szem előtt tartott Ige alapelvei szerint kell szabályozni.

 

7. A Szentírás nem minden rendelkezése világos önmagában, vagy nem egyformán világos mindenkinek. Mégis mindaz, amit az üdvösséghez szükséges ismerni és megtartani, annyira világosan vannak meghatározva és megmagyarázva a Szentírás valamely helyén, hogy nem csak a tanultak, de a kevésbé képzettek is megérthetik az egyszerű eszközök megfelelő használatával.

 

8. A héber nyelven (Isten egykori választott népének anyanyelvén) írt Ószövetség és a görög nyelven (a megírás idején a nemzetek között legelterjedtebb nyelven) írt Újszövetség egyenesen Istentől inspirált, és az Ő egyedi gondoskodása és gondviselése minden időben tisztán megőrizte. Ezért tekintéllyel bír. Az egyháznak a vallási vitákban rájuk kell hivatkoznia. Mivel azonban ezek az eredeti nyelvek Isten egész népe számára nem érthetők, mégis mindenkinek joga van a Szentírásokhoz, és meg is parancsoltatott, hogy Isten népe istenfélelemmel olvassa és kutassa azt; a Szentírást le kell fordítani minden nemzet saját nyelvére, hogy így Isten Igéje lakozzon gazdagon mindenkiben, hogy Őt neki tetsző módon tisztelhessék, és az állhatatosság és a Szentírás bátorítása által reménységük legyen.

 

9. Az Írás értelmezésének tévedhetetlen mércéje maga a Szentírás. Tehát amikor kérdéses valamely igehely igazi és teljes értelme (amely nem sokféle, hanem egyféle), ezen értelmet más világosabban szóló igehely által kell megkeresni és megállapítani.

 

10. A legfelsőbb döntőbíró, aki által a vallásos vitákat tisztázni, a zsinatok döntéseit, az egyházatyák véleményeit, az emberek tanításait, személyes kijelentéseket vizsgálni kell, nem lehet más, csak a Szentírás által hozzánk szóló Szentlélek. Az Ő döntésével kell megelégednünk.

 

2. Istenről és a Szentháromságról

1. Csak egy élő és igaz Isten van, aki lényében és tökéletességében végtelen. Ő a legtisztább lélek, láthatatlan, test vagy testrészek nélkül való, szenvedélytől, indulattól mentes. Ő változhatatlan, határtalan, örökkévaló és felfoghatatlan. Mindenható, a legbölcsebb, a legszentebb, a legszabadabb és a legteljesebb. Mindent saját akaratának változhatatlan és igazságos végzése szerint az Ő dicsőségére tesz. A legszeretetteljesebb, kegyelmes, irgalmas, hosszútűrő, bővölködik a jóságában és az igazságában, megbocsátja a gonoszságot, törvényszegést és a bűnt, megjutalmazza azokat, akik állhatatosan keresik Őt. Ő a legigazságosabb és ítéleteiben félelmetes, gyűlöli a bűnt, és semmiképpen sem hagyja büntetés nélkül a bűnöst.

 

2. Egyedül Isten sajátja és tőle származik minden élet, dicsőség, jóság és boldogság. Ő egyedül önmagában és önmagának teljesen elegendő, nem szorul rá egyetlen általa alkotott teremtményre sem, nem nyer semmilyen dicsőséget tőlük, hanem inkább megmutatja saját dicsőségét bennük, általuk, értük és rajtuk keresztül. Egyedül ő minden létező forrása, akitől, aki által, akire nézve van minden. Uralma teljesen független fölöttük, hogy azt tegyen általuk, értük vagy rájuk nézve, ami neki tetszik. Előtte minden nyitott és leplezetlen, tökéletesen, tévedhetetlenül és szabadon ismeri teremtményeit; így számára semmi sem véletlen vagy bizonytalan. Végzéseiben, minden munkájában és parancsolatában a legszentebb. Őt illeti az angyalok, emberek és minden más teremtmény által adott mindenféle imádat, tisztelet és engedelmesség, amelyet ő megkíván.

 

3. Az Istenség egységében három egylényegű, azonos hatalmú, és egyformán örökkévaló személy van: az Atya Isten, a Fiú Isten és a Szentlélek Isten. Az Atya senkitől sem született és senkitől sem származik, a Fiú örökkévaló módon az Atyától született, a Szentlélek örökkévaló módon az Atyától és a Fiútól származik.

 

3. Isten örök végzéséről

1. Isten öröktől fogva, akaratának legbölcsebb és legszentebb végzése szerint szabadon és megváltozhatatlanul elrendelt mindent, ami lesz. Mindent elrendelt, de nem szerzője a bűnnek, nem is kényszeríti a teremtményeit, hogy azok akaratuk ellenére cselekedjenek, és a másodlagos okok szabad voltát sem veszi el, hanem megerősíti.

 

2. Habár Isten tudja mindazt, ami az összes elképzelhető feltétel mellett bekövetkezhet, semmit sem azért rendelt el, mert előre látta azt vagy annak következményeit az adott feltételek mellett a jövőben.

 

3. Isten végzése szerint, az Ő dicsőségének megmutatására egyes emberek és angyalok az örök életre rendeltettek, mások pedig az örök halálra rendeltettek.

 

4. Az ekképpen predestinált és elrendelt angyalok és emberek, különösképpen és változhatatlan módon vannak erre szánva, és számuk annyira biztos és meghatározott, hogy azt sem növelni, sem csökkenteni nem lehet.

 

5. Isten azokat az embereket, akiket a világ alapjainak lehelyezése előtt az életre predestinált, örökkévaló és változhatatlan célja, titkos végzése és jótetszése szerint, Krisztusban az Örökkévaló dicsőségére választotta. Őket az Ő ingyen kegyelméből és szeretetéből választotta ki, nem azért mert hitet, jócselekedeteket, kitartást vagy bármi mást látott előre teremtményeiben mint feltételt vagy okot, mely Őt arra indította volna, hogy ezt megtegye. Mindezt dicsőséges kegyelme magasztalására tette.

 

6. Amint Isten választottait a dicsőségre rendelte, úgy - az ő örökkévaló és akaratának legszabadabb terve szerint - elrendelte az eszközöket is e célra. Ezért az ő választottait, akik mindnyájan elbuktak Ádámban, megváltotta Krisztus által, és eredményesen elhívta őket a Krisztusba vetett hitre az Ő Lelkének alkalmas időben történő munkája által. Őket megigazította, fiakká fogadta, megszentelte és ereje által megtartotta hit által az üdvösségre. Senki más nincs Krisztus által megváltva, eredményesen elhívva, megigazítva, fiúvá fogadva, megszentelve és üdvözítve, hanem csak a választottak.

 

7. Az emberiség többi részét Isten az Ő tetszése és akaratának kifürkészhetetlen végzése szerint - amely által kiterjeszti vagy visszavonja kegyelmét úgy, ahogy neki kedves az ő szuverén hatalmának dicsőségére, az ő teremtményei felett -, elhagyta, gyalázatra és haragra rendelte őket bűneik miatt, az Ő dicsőséges igazsága magasztalására.

 

8. A predestináció e nagy titkának tanítását különös figyelemmel és óvatossággal kell kezelni, hogy az emberek (akik eredményes elhívásuk bizonyossága által felismerik és engedelmeskednek Isten Igéjében kijelentett akaratának) biztosítva legyenek örökkévaló választottságukról. Így e tanítás adjon okot az Isten dicséretére, tiszteletére és csodálatára valamint alázatra, fegyelemre és bőséges vigasztalásra azok számára, akik őszintén engedelmeskednek az evangéliumnak.

 

4. A teremtésről

1. Tetszett az Atya, Fiú, Szentlélek Istennek örökkévaló hatalma, bölcsessége és jósága kinyilvánítására, hogy kezdetben megteremtse a világmindenséget és minden benne lévőt a láthatókat és láthatatlanokat, azaz a semmiből megalkossa hat nap alatt. Mindez pedig nagyon jó volt.

 

2. Miután Isten minden más teremtményt megalkotott, megteremtette az embert a saját képére, férfiúvá és nővé, értelmes és halhatatlan lélekkel. Ismerettel, igazságossággal és valóságos szentséggel ruházta fel. Szívébe Isten törvényét írta, és erőt adott neki, hogy teljesítse azt. Megkapta viszont a törvényszegés lehetőségét is, a változásnak alávetett szabad akarat folytán. A szívébe írt törvény mellé még azt a parancsot kapta, hogy ne egyen a jó és gonosz tudásának fájáról. Ameddig engedelmeskedett ennek a parancsnak, boldog volt az Istennel való közösségben és uralkodott a teremtmények fölött.

 

5. A gondviselés

1. Isten - minden dolog nagy Alkotója - minden teremtményt, történést, ügyet a legnagyobbtól a legkisebbig fenntart, igazgat, elrendel és kormányoz legbölcsebb és legszentebb gondviselése által. Ezt tévedhetetlen eleve ismerése, akaratának szabad és változhatatlan végzése szerint gyakorolja bölcsessége, hatalma, igazsága, jósága, és irgalma dicsőségének magasztalására.

 

2. Habár Isten eleve ismeréséből és végzéséből, mint elsődleges okból minden változhatatlanul és tévedhetetlenül beteljesedik, mégis ugyanezen gondviselés által, a másodrendű okok természete szerint elrendelte, hogy azok vagy szükségszerűen, vagy szabadon, vagy véletlenszerűen történjenek meg.  

 

3. Mindennapi gondviselésében Isten eszközöket használ, habár Ő szabad arra, hogy ezek nélkül, ezek fölött vagy akár ezek ellenében cselekedjen, ha neki ez úgy kedves.

 

4. Isten mindenható ereje, kikutathatatlan bölcsessége és végtelen jósága gondviselésében olyan nyilvánvaló, hogy az kiterjed még az első bűnre, valamint az angyalok és emberek minden más bűnére. Nem csak azáltal, hogy megengedi azokat, hanem mint amelyeket a legbölcsebb és legerőteljesebb módon korlátozza, és ily módon igazgatja és kormányozza a különböző korokban, az ő szent célja érdekében. Így a bűn egyedül a teremtménytől származik és nem Istentől, aki a legszentebb és legigazságosabb lévén, nem lehet és nem is szerzője, vagy jóváhagyója a bűnnek.

 

5. A legbölcsebb, legigazságosabb és legirgalmasabb Isten gyakran hagyja gyermekeit egy időre különféle kísértések között, és szívük romlottságában, hogy korábbi bűneikért megfedje őket vagy, hogy felfedje számukra a romlottság rejtett erejét, szívük csalárdságát, azért hogy megalázkodjanak. Ugyanakkor azért is teszi ezt, hogy egy sokkal közvetlenebb és állandóbb ráhagyatkozásra serkentse őket az ő védelmükben, hogy éberebbekké tegye őket a bűn mindenféle eljövendő kísértésével szemben, valamint egyéb különféle igaz és szent célok érdekében.

 

6. Egyes gonosz és istentelen embereket Isten, mint igazságos bíró megvakít és megkeményít korábbi bűneikért, és nemcsak visszatartja tőlük kegyelmét, amely által értelmük megvilágosodhatna, és szívűk érzékenyé válhatna, hanem olykor elveszi ajándékaikat, melyekkel rendelkeznek, és kiteszi őket olyan körülményeknek, amelyeket romlott természetük felhasznál a bűnre. Továbbá átadja őket saját vágyaiknak, a világ kísértéseinek és a Sátán hatalmának, mely által ők még jobban megkeményítik magukat, még olyan eszközök alatt is, melyeket Isten mások szívének meglágyítására használ fel.

 

7. Ahogy Isten gondviselése általánosan minden teremtményre kiterjed, úgy különleges módón gondoskodik egyházáról, és minden dolgot javára fordít.

 

6. Az ember bukásáról, a bűnről és annak büntetéséről

1. Első szüleinket a Sátán ravaszsága és kísértése által elcsábította és vétkeztek, mivel ettek a tiltott gyümölcsből. Isten bölcs és szent végzése szerint megengedte, hogy vétkezzenek, mert az volt a célja, hogy ezáltal önmagát dicsőítse meg.

 

2. E bűn miatt kiestek korábbi igaz állapotukból, Istennel való közösségükből, és így meghaltak bűneikben; lelkük és testük minden részében és képességében teljes mértékben beszennyeződtek.

 

3. Mivel ők képezik az emberiség gyökerét, engedetlenségük vétke utódaiknak átadatott, és ugyanaz a bűn által való halál és megromlott természet adatott minden természetes úton tőlük származó utódjuknak.

 

4. Az eredendő romlottságból kifolyólag mi magunk ellene szegülünk, s teljesen alkalmatlanok és képtelenek vagyunk minden jóra, minden gonoszra viszont teljes mértékben hajlamosak vagyunk; s ebből származik minden jelenlegi törvényszegésünk.

 

5. Az emberi természet romlottsága az újjászületettek életében is megmarad. Bár ez a természet bocsánatot nyert és halálra adatott Krisztus által, annak romlottsága és minden megnyilvánulása, mégis bűnös.

 

6. Minden bűn - az eredendő és az elkövetett is - Isten igazságos törvényének megszegése és ellene való fordulás, természete szerint ítéletet hoz a bűnösre, aki ezáltal Isten szent haragja és a törvény átka alatt van. Így pedig ki van szolgáltatva a halálnak, annak minden lelki, ideiglenes és örökkévaló nyomorúságával együtt.

 

7. Isten szövetségéről az emberrel

1. Az értelmes teremtmények engedelmességgel tartoznak Istennek, mint Teremtőjüknek. De Isten és az ő teremtményei közötti nagy távolság miatt Isten önkéntes leereszkedésére van szükség, amelyet a szövetség formájában fejez ki, ahhoz, hogy a teremtmények az Istenben való örömöt áldásként vagy jutalomként tapasztalhassák meg.

 

2. Az első szövetség, amelyet Isten az emberrel kötött, cselekedeti szövetség volt, melyben a tökéletes és személyes engedelmesség feltétele mellett Isten életet ígért Ádámnak és őbenne az ő utódainak.

 

3. Az ember bukása által képtelenné tette magát, hogy ezáltal a szövetség által életet nyerjen, ezért úgy volt kedves az Úrnak, hogy egy második szövetséget kössön, amelyet általában kegyelmi szövetségnek neveznek. Isten ebben ingyen felajánlja az életet és üdvösséget Jézus Krisztus által a bűnösöknek, és a belé vetett hitet várja el, hogy üdvözülhessenek; és a Szentlelket ígéri az örök életre rendelteknek, hogy hajlandóvá és képesekké tegye őket a hitre.

 

4. A Szentírás gyakran mutatja be úgy e kegyelmi szövetséget mint testamentumot, utalva a végrendelkező, Jézus Krisztus halálára és az örökkévaló örökségre, mely minden tőle nyert ajándékunkat magába foglalja.

 

5. A törvény ideje alatt e szövetséget másként alkalmazták, mint később az evangélium ideje alatt. A törvény alatt ígéretek, próféciák, áldozatok, körülmetélkedés, páskabárány és más jelképek jelenítették meg e szövetséget a zsidóknak adott rendeletek szerint, amelyek mind az eljövendő Krisztus árnyékai voltak. Ezek abban az időben a Lélek munkája által elegendőek és hatékonyak voltak, hogy a választottaknak a megígért Messiásba vetett hitet megtanítsák és megszilárdítsák, aki által ők bűneik teljes bocsánatát és az örök üdvösséget nyerték. A szövetség ezen időszakát nevezik Ótestamentumnak.

 

6. Az evangélium alatt Krisztus, mint valóság jelentetett ki; a szövetség alkalmazásának eszközei pedig az Ige hirdetése, a keresztség és az Úrvacsora sákramentumának kiszolgáltatása. Bár számbelileg kevesebb ilyen eszköz van, és ezek egyszerűebbek, kevésbé látványosak, általuk a szövetség mégis teljesebben, világosabban és nagyobb lelki hatékonysággal tárul minden nemzet (zsidók és pogányok) elé. Ezt nevezzük Újszövetségnek. Nincs két, lényegét tekintve különböző kegyelmi szövetség, hanem csak egy és ugyanaz különböző rendelkezések szerint.

 

8. A közbenjáró Krisztusról

1. Úgy volt kedves Isten előtt, hogy örökkévaló terve szerint kiválassza és arra rendelje az ő egyszülött Fiát, az Úr Jézust, hogy közbenjáró legyen Isten és ember között. Mint közbenjáró, ő próféta, pap és király, az egyház feje és megváltója, mindenek örököse és a világ ítélő bírája. Isten az örökkévalóságtól fogva egy népet adott neki, hogy az az ő magva legyen, melyet a maga idejében megváltott, elhívott, megigazított, megszentelt és megdicsőített.

 

2. Isten Fia a Szentháromság második személye, aki igaz és örök Isten, az Atyával egylényegű és egyenlő, aki amikor az idők teljessége eljött, magára vette az emberi természetet, minden lényeges tulajdonságával és általános gyengeségével együtt, de bűn nélkül. A Szentlélek ereje által, Szűz Mária méhében, az ő lényéből fogantatott. Ily módon két teljes, tökéletes, megkülönböztethető természet – az isteni és az emberi – kapcsolódott össze Jézus személyében szétválaszthatatlanul, változástól, keveredéstől vagy összeolvadástól mentesen. Ő tehát egy személyben valóságos Isten és valóságos ember, mégis egy Krisztus, az egyetlen közbenjáró Isten és ember között.

 

3. Az Úr Jézust, akinek emberi természete ily módon egyesült az istenivel, az Atya megszentelte és Szentlélekkel felkente minden mértéket meghaladó módon. Őbenne van a bölcsességnek és az ismeretnek minden gazdagsága. Tetszett az Atyának, hogy Krisztusban lakozzon az egész teljesség mindvégig, hogy mint szent, ártatlan, szeplőtlen, valamint kegyelemmel és igazsággal teljes – tökéletesen képes legyen a közbenjáró és a kezes szolgálatának az elvégzésére. Nem ő ragadta magához ezt a tisztséget, hanem az Atya hívta el erre, aki minden hatalmat és ítéletet neki adott és elrendelte, hogy mindezeket gyakorolja.

 

4. Ezt a tisztet az Úr Jézus a legkészségesebben vállalta, és annak érdekében, hogy kötelességeinek eleget tegyen, a törvény alatt született és tökéletesen betöltötte azt. A legszörnyűbb kínokat viselte el lelkében és a legfájdalmasabb szenvedést testében, megfeszítették, meghalt és eltemették. A halál hatalmába került, de teste nem látott romlást, és a harmadik napon feltámadt a halálból ugyanabban a testben, amelyben szenvedett. Ebben a testben ment fel a mennybe, ahol az Atya jobbján ül, közbenjár érettünk, és vissza fog térni, megítélni embereket és angyalokat a világ végén.

 

5. Az Úr Jézus tökéletes engedelmessége és önmaga feláldozása révén, az Örökkévaló Lélek által egyszer s mindenkorra felajánlotta magát Istennek. Ezzel teljes mértékben eleget tett az Atya igazságának, és azok számára, akiket az Atya neki adott, megszerezte nemcsak az engesztelést, hanem a mennyek országának örökkévaló örökségét is.

 

6. Bár a megváltás tényleges munkáját csak azután végezte el Krisztus, miután testté lett, annak erejét, hatékonyságát és javait már a világ kezdetétől fogva közölte a választottakkal folyamatosan, azokban az ígéretekben, jelképekben, áldozatokban, amelyek úgy fedik fel és jelképezik őt, mint az asszony magvát, aki a kígyó fejére tapos, és mint a világ kezdetétől fogva megöletett Bárányt, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.

 

7. Közbenjáró munkájában, Krisztus mindkét természete szerint cselekszik. A természetek mindegyike azt teszi, ami annak sajátja, mégis a személyi egységéből adódóan azt, ami megfelel egyik természetének, a Szentírás olykor a másik természet által meghatározott személynek tulajdonítja.

 

8. Akiknek megváltást szerzett, azokkal ezt biztos és hatékony módon közli és rajtuk beteljesíti. Közbenjár értük, valamint Igéjében és Igéje által kijelenti nekik az üdvösség titkait. Lelke által eredményesen győzi meg őket, hogy higgyenek és engedelmeskedjenek. Igéje és Lelke által irányítja szívüket. Mindenható ereje és bölcsessége által legyőzi minden ellenségüket oly módon, ahogyan az az Ő csodálatos és kikutathatatlan végzésének a legmegfelelőbb.

 

9. A szabad akaratról

1. Isten az ember akaratát olyan természetes szabadsággal ruházta fel, amelyet sem kényszerít, sem a természet valamilyen feltétlen szükségszerűsége nem készteti a jónak vagy gonosznak cselekvésére.

 

2. Az ember ártatlansága állapotában szabadsággal bírt, és képes volt akarni és cselekedni azt, ami jó és Istennek tetsző, de nem változhatatlanul, hiszen ebből az állapotból ki is eshetett.

 

3. Az ember, a bűnbeesés miatt teljes mértékben elvesztette minden képességét, amely által az üdvösséges lelki jót választhatta. Ezért természeti ember, mivel e jót ellenzi, és halott a bűnben, képtelen saját erejéből önmagát megtéríteni vagy akár felkészíteni magát a megtérésre.

 

4. Amikor Isten megtérít egy bűnöst, és a kegyelem állapotába vonja, akkor megszabadítja őt a bűn alatti természet megkötözöttségéből, és kegyelme által képessé teszi őt, hogy szabadon akarja és tegye azt, ami lelkileg jó. A megmaradó romlottsága miatt az ember mégsem tökéletesen és egyedül csak a jót akarja, hanem azt is, ami gonosz.

 

5. Az ember akarata csak a dicsőség állapotában lesz tökéletesen és változhatatlanul szabad a jó a cselekvésére.

 

10. Az eredményes elhívásról

1. Mindazokat, és csak azokat, akiket Isten eleve elrendelt az életre, neki úgy volt kedves, hogy az őáltala kijelölt és elfogadható időpontban eredményesen elhívja Igéje és Lelke által a bűn és a halál állapotából - melyben természet szerint vannak - a Jézus Krisztus által való kegyelemre és üdvösségre. Isten az elhívásban lelkileg és üdvösséges módon megvilágítja elméjüket, hogy megérthessék az ő dolgait. Elveszi tőlük a kőszívet, és hússzívet ad nekik, megújítja akaratukat, mindenható hatalma által a jó felé fordítja őket, és eredményes módon Jézus Krisztushoz vezeti őket. Teszi ezt olyan módon, hogy ők Isten kegyelme által akarják őt, és szabadon jönnek Hozzá.

 

2. Ez az eredményes elhívás kizárólag Isten szabad és különleges kegyelméből származik, és nem azért, mert Isten előre látott valamit az emberben, ugyanis az ember teljes mértékben passzív mindaddig, amíg a Szentlélektől megelevenítve és megújítva, általa képessé nem lesz az elhívásra válaszolni, és az ebben felajánlott és adott kegyelmet elfogadni.

 

3. A csecsemő korukban meghalt, kiválasztott kisdedek, Krisztusban a Lélek által újjászületnek és üdvözülnek, hisz a Lélek ott, akkor és úgy végzi munkáját, ahogy neki kedves. Ugyanez a helyzet azokkal a választottakkal is, akiket lehetetlen az Ige hirdetése által külső módon elhívni.

 

4. A ki nem választott személyek is elhívhatók az Ige hirdetése által, és a Lélek általános munkáját is megtapasztalják, mégsem jönnek ténylegesen Krisztushoz, és ezért nem üdvözülhetnek. Természetesen azok sem üdvözülhetnek, akik nem is vallják magukat keresztyéneknek. Még akkor sem, ha figyelmesen rendezik életüket a természet világossága és valamely általuk gyakorolt vallás törvényei szerint. Azt feltételezni és gondolni, hogy ők másféleképpen üdvözülhetnek, nagyon veszélyes és elvetendő.

 

11. A megigazulásról

1. Akiket Isten eredményesen elhív, azokat ingyen meg is igazítja, nem az igazságosság beléjük plántálása, hanem bűneik megbocsátása által, őket igazaknak tekintve és elfogadva. Nem azért, ami őbennük van, s nem is cselekedeteikért, hanem egyedül Krisztus érdeméért igazíttatnak meg. Nem a hit, az elhívés cselekedete vagy valamely más keresztyén engedelmességi tett tulajdoníttatik nékik igazságul, hanem Krisztus engedelmessége és elégtétele, és csak azoknak, akik Őt elfogadják, őbenne és igazságosságában hit által megnyugodnak. Ők nem rendelkeznek maguktól ezzel a hittel, Isten ajándéka ez.

 

2. A hit tehát, amely ekképpen fogadja Krisztust, és az ő igazságában megnyugszik, az egyetlen eszköze a megigazulásnak. A megigazítottban mégsem egyedül van jelen, hanem mindig társul hozzá az összes üdvösséges áldás. Ezért a hit nem halott, hanem a szeretett által munkálkodó hit.

 

3. Krisztus engedelmessége és halála által teljes mértékben elvette a megigazítottak vétkét. Ő érettük megfelelő, valódi és teljes engesztelést mutatott be az Atya igazságának. Mégis, mivel Őt az Atya önként szabadon adta érettük, engedelmességét és elégtételét önként fogadta el, helyettük és nem valamiért, ami bennük található; ezért az ő megigazulásuk egyedül ingyen kegyelemből van. A bűnösök megigazításában Isten célja, az ő igazságának és gazdag kegyelmének megdicsőítése.

 

4. Isten az öröktől fogva elrendelte, hogy megigazítja minden választottját. Az idők teljességében Krisztus meghalt bűneikért, és feltámadt megigazításukért. Mégsem igazulnak meg addig, amíg az arra rendelt időben a Szentlélek ténylegesen szívükre nem helyezi Krisztust.

 

5. Isten továbbra is megbocsátja azok bűneit, akik megigazultak. Habár megigazulásuk állapotából soha ki nem eshetnek, de bűneik miatt szembesülhetnek Isten atyai nemtetszésével. Isten jelenlétének világosságát nem nyerik vissza addig, amíg meg nem alázzák magukat megvallva bűneiket, bocsánatért esedezve, megújítva hitüket és bűnbánatukat.

 

6. Az Ószövetségben a hívők megigazulása minden tekintetben ugyanolyan volt, mint az újszövetségi hívők megigazulása.

 

12. A fiúvá fogadásról

1. A megigazultaknak, Isten kegyelmesen biztosítja, hogy egyetlen Fia, Jézus Krisztus érdeméért a fiúvá fogadás ajándékának részesei legyenek. Ezáltal Isten a saját gyermekei közé számlálja őket, élvezve e kapcsolat előjogait és kiváltságait: az Ő nevéről nevezik őket, az örökbefogadás Lelkét kapják, a kegyelmi trónus elé járulhatnak bátorsággal és kiálthatják: Abba, Atya. Mint Atya, Isten könyörül rajtuk, védelmezi, táplálja és feddi őket, azonban soha el nem vettetnek, mert elpecsételtettek a megváltás napjára, és örökölni fogják az ígéreteket az örökkévaló üdvösség örököseiként.

 

13. A megszentelődésről

1. Akiket Isten eredményesen elhívott, újjászült, új szívet és új lélek adott nékik, azokat továbbra is megszenteli valóságos és személyes módon Krisztus halálának és feltámadásának ereje, Isten bennük lakozó Igéje és Lelke által. A bűn hatalmában álló test teljes uralmát lerombolja, különböző vágyait egyre inkább meggyengíti és megöldökli, az elhívottakat és az újjászületetteket pedig egyre inkább megeleveníti és megerősíti minden üdvös kegyelmi ajándékban, amely az igazi szentség gyakorlásához vezet, mely nélkül senki nem fogja meglátni az Urat.

 

2. Ez a megszentelődés, habár nem tökéletes ebben az életben, a teljes emberre kihat. Mégis a romlottság némely eleme megmarad a teljes emberben, és ebből állandó és kibékíthetetlen harc támad: a test harcol a lélek ellen, a lélek pedig a test ellen.

 

3. Ebben a harcban a megmaradt romlottság győzedelmeskedhet ugyan egy időre, mégis a Krisztus megszentelő Lelkének folyamatos erősítése által az újjászületett természet felülkerekedik. Ez által a szentek növekednek a kegyelemben, tökéletesítve megszentelődésüket az Isten félelmében.

 

14. Az üdvözítő hitről

1. A hit kegyelmi ajándéka Krisztus Lelkének munkája a választottak szívében, amely képessé teszi őket a hitre, lelkük üdvössége érdekében. A hit általában az igehirdetés által jön létre. Az igehirdetés, a sákramentumok kiszolgálása, az imádság növelik és erősítik e hitet.

 

2. E hit által, a keresztyén ember igaznak tartja mindazt, amit Isten Igéjében kijelentetett, a benne megnyilvánuló isteni tekintélyért. Ugyanakkor különbözőképpen viszonyul minden egyes igehely tartalmához: engedelmeskedik a parancsolatoknak, fél a fenyítésektől, elfogadja Isten ígéreteit a mostani és eljövendő életre. De az üdvözítő hit legfontosabb cselekedetei: Krisztus elfogadása, befogadása és a benne való megnyugvás a megigazulás, megszentelődés, örök élet érdekében, a Kegyelmi Szövetség alapján.

 

3. E hit különbözhet mértékében. Lehet gyenge vagy erős. Gyakran és különféleképpen támadhatják, gyengíthetik, de ennek ellenére győzelemre jut. Sokakban a teljes bizonyosság eléréséig növekszik Krisztus által, aki hitünk szerzője és bevégzője.

 

15. Az életre vezető megtérésről

1. Az életre vezető megtérés olyan evangéliumi kegyelmi ajándék, amelyről az evangélium minden hirdetőjének úgy kell prédikálnia, mint a Krisztusba vetett hit tanításáról.

 

2. Ez által a bűnös meglátja és érzi nemcsak bűnei veszélyét, hanem azok szennyes és utálatos voltát is, amelyek Isten szent természete és igazságos törvénye ellen irányulnak. Ezért Istenhez fordul bűneitől, felismerve azt, hogy Isten irgalmat ígér Krisztusban azoknak, akik megbánják bűneiket. Ezért bánkódik bűnei miatt, és gyűlöli azokat, elhatározza és törekszik Istennel járni mindenben, amit Isten parancsol.

 

3. Habár a megtéréssel mint bűnért való elégtétellel vagy bűnbocsánatot szerző tettel az ember nem nyugtathatja meg magát, mivel ez Isten ingyen kegyelmének Krisztusban véghezvitt cselekedete, mégis a megtérés annyira szükséges minden bűnös számára, hogy enélkül senki sem remélhet bocsánatot.

 

4. Nincs olyan kicsiny bűn, amely ne érdemelné meg a kárhozatot. De egy bűn sem oly nagy, hogy kárhozatot hozhasson az igazi megtérőkre.

 

5. Nem szabad megelégedni egy általános megtéréssel, hanem mindenkinek kötelessége törekednie minden bűnéből külön-külön megtérni.

 

6. Mindenkinek kötelessége, hogy személyes bűnvallást tegyen Isten előtt, imádkozva azok bocsánatáért, mert aki megvallja bűneit, bűnbocsánatért könyörög, és elhagyja azokat, irgalmat talál. Ugyanígy, aki megbántotta testvérét vagy Krisztus egyházát, egyéni vagy nyilvános bűnvallás által, bűne fölött szomorkodva, ki kell nyilvánítania bűnbánatát azok felé, akiket megbántott. Azok pedig meg kell, hogy béküljenek vele, befogadván őt szeretettel.

 

16. A jócselekedetekről

1. Csak az nevezhető jócselekedetnek, amit Isten parancsolt szent Igéjében; s nem azok, amelyeket az emberek a Szentírás felhatalmazása nélkül, vakbuzgóságból és a jószándék valamilyen látszatával gondoltak ki.

 

2. Azok a jócselekedetek, amelyeket Isten parancsa iránti engedelmességből teszünk, az igazi, élő hit gyümölcsei és bizonyítékai. Ezek által a hívők kinyilvánítják hálájukat, megerősítik bizonyosságukat, testvéreik épülését szolgálják, ékesítik az evangéliumi bizonyságtételt, elnémítják ellenfeleiket, és Istent, akinek Jézus Krisztusban jócselekedetekre teremtett munkatársai, dicsőítik, hogy a megszentelődés gyümölcseit teremve örök életük legyen.

 

3. A jócselekedetekre való képesség nem a hívők saját erejéből van, hanem teljesen Krisztus Lelkétől. Hogy erre képesek legyenek, az elnyert kegyelem mellett szükségük van a Szentlélekre, aki Isten jótetszése szerint munkálja mind az akarást, mind a cselekvést. Ez az igazság azonban nem szabad, hogy a hívőket hanyaggá tegye, mintha nem lenne semmi kötelességük, hanem csak akkor, amikor a Lélek különleges indítását tapasztalják. Hanem szükséges, hogy fegyelmezetten táplálják és felgerjesszék Isten bennük levő kegyelmi ajándékait.

 

4. Azok, akik engedelmességük által elérik a legmagasabbat, ami elérhető ebben az életben, azok még mindig nagyon távol állnak attól, hogy túlteljesítsenek és többet tegyenek, mint amennyit Isten megkövetel, így tehát híjával találtatnak kötelességük betöltésében.

 

5. Legjobb cselekedeteinkkel sem érdemelhetjük ki a bűnbocsánatot vagy az örök életet Isten kezéből, mert nagy a különbség legjobb cselekedeteink és az eljövendő dicsőség között, ahogy végtelen távolság van Isten és közöttünk. Nem nyerhetjük meg Istent legjobb cselekedeteinkkel sem, és nem szolgáltathatunk elégtételt előbbi bűneink adósságáért sem, mert miután mindent megtettünk, amit megtehettünk, csak kötelességünket cselekedtük és haszontalan szolgák vagyunk. Ez pedig azért van, mert ha jók ezek a cselekedetek, akkor a Lélektől származnak; ha pedig mi tettük őket, akkor sok gyengeséggel és tökéletlenséggel szennyeződtek és keveredtek, és nem viselhetik el Isten ítéletének szigorúságát.

 

6. Mindezek ellenére Isten elfogadja a hívőket Krisztus által és így jócselekedeteiket is ugyancsak Őbenne. Nem azért fogad el, mert a hívők ebben az életben feddhetetlenek és tökéletesek Isten előtt, hanem mivel Ő reájuk Fián keresztül néz és kedves neki elfogadni, megjutalmazni azt, ami őszinte, annak ellenére, hogy sok gyengeség és tökéletlenség kíséri azt.

 

7. Habár az újjá nem született emberek cselekedetei önmagukban lehetnek olyan dolgok, amelyeket Isten parancsolt: hasznosak maguk és mások számára, mégis - mivel nem hit által megtisztított szívből származnak, nem az Ige szerinti helyes módon vitték véghez, és nem Isten dicsősége a végső céljuk - bűnösök, nem kedvesek Istennek, ugyanakkor nem is szerezhetnek kegyelmet Istentől az ember számára. Mégis ezek elhanyagolása sokkal nagyobb bűnt jelent, és Isten nemtetszését vonja maga után.

 

17. A szentek állhatatosságáról

1. Azok, akiket Isten az ő szeretett Fiában elfogadott, eredményesen elhívott és Lelke által megszentelt, soha teljesen vagy véglegesen a kegyelem állapotából ki nem eshetnek, hanem abban állhatatosan kitartanak mindvégig, és örök üdvösséget nyernek.

 

2. A szentek állhatatossága nem saját szabad akaratuktól függ, hanem a kiválasztás változhatatlan végzésén, amely az Atya Isten szabad és változhatatlan szeretetéből fakad; továbbá Jézus Krisztus érdemének és közbenjárásának a hatékonyságától, valamint a Lélek állandó jelenlététől és a bennünk levő isteni magtól és a Kegyelmi Szövetség természetétől. Állhatatosságuk bizonyossága és változhatatlansága ezeken alapszik.

 

3. Ennek ellenére a Sátán és a világ kísértései, a bennük megmaradt romlottság mindent átható volta, és a megőrzésükre adott eszközök elhanyagolása által súlyos bűnökbe eshetnek, és egy ideig azokban maradhatnak. Ezért Isten nemtetszését váltják ki, és megszomorítják a Szentlelket; Isten kegyelmének és vigasztalásának egy bizonyos része elvétetik tőlük; szívük megkeményedik és lelkiismeretük megsérül; megbántanak másokat, okot adnak nekik a bűnre és ideig való ítéletet vonnak magukra.

 

18. A kegyelem és az üdvösség bizonyosságáról

1. A képmutató és újjá nem született emberek hamis reménységgel és testi elbizakodottsággal saját magukat hiábavaló módon félrevezetik, mikor úgy gondolják, hogy ők Isten kegyelmében és az üdvösség állapotában vannak. Ez a reménységük semmivé lesz. Mégis azok, akik igazán hisznek az Úr Jézusban, őszintén szeretik Őt és igyekeznek jó lelkiismerettel járni előtte, bizonyságot nyerhetnek ez életben, hogy a kegyelem állapotában vannak, és örvendezhetnek Isten dicsőségének reménységében. Ez a reménység soha nem fogja őket megszégyeníteni.

 

2. Ez a bizonyosság nem csak egy sejtett vagy feltételezett meggyőződés, amely gyarló reménységen alapul, hanem a hit tévedhetetlen bizonyossága, amely az üdvösség ígéretének isteni igazságára van alapozva. Azoknak a kegyelmi ajándékoknak a belső bizonyítéka, amelyekre nézve ezek az ígéretek adattak. A fiúvá fogadás Lelkének bizonyságtétele, aki a mi lelkünkkel együtt bizonyosságot tesz arról, hogy Isten gyermekei vagyunk; Ő a mi üdvösségünk záloga, aki által elpecsételtettünk a megváltás napjára.

 

3. Ez a tévedhetetlen bizonyosság nem tartozik a hit lényegéhez, mert az igazi hívő is sokáig várhat, és sok nehézségbe ütközhet, amíg részese lesz; mégis eljuthat erre a bizonyosságra rendkívüli kijelentés nélkül, a megszokott eszközök helyes használata által úgy, hogy a Lélek megismerteti vele mindazt, amit Isten ingyen adott neki.  Ezért kötelessége mindenkinek, hogy teljes buzgósággal azon legyen, hogy elhívása és kiválasztása felől megbizonyosodjon, hogy ez által a szíve megteljen a Szentlélek által való békességgel és örömmel, Isten iránti szeretettel és hálaadással, erővel és jókedvvel az engedelmesség feladataiban; melyek ennek a bizonyosságnak gyümölcsei. Így tehát ez távolról sem tesz hajlamossá senkit a szabadosságra.

 

4. Az igazi hívőknek az üdvbizonyossága különféleképpen megrendülhet, meggyengülhet és ideig-óráig meg is szűnhet. Megtörténhet ez azért, mert megőrzésében hanyagságot tanúsítottak, vagy valamilyen sajátos bűn elkövetése folytán, ami megsebezte a lelkiismeretet és megszomorította a Szentlelket. Történhet továbbá azért, mert valamilyen hirtelen jövő, erőteljes kísértés miatt, vagy Isten visszavonta támogatásának világosságát és megengedte azt is, hogy még azok is, akik őt félik, sötétségben fény nélkül járjanak. Még sincsenek véglegesen megfosztva Isten magvától, a hitben való élettől, mely szereti Krisztust és a testvéreket, a szív őszinteségétől a kötelességtudat lelkiismeretétől, amelyekből a Lélek munkája által ez a bizonyosság a maga idejében újra feléledhet, és ez idő alatt a teljes kétségbeeséssel szemben támogatást nyerhetnek.

 

19. Isten törvényéről

1. Isten törvényt adott Ádámnak – a cselekedeti szövetséget, mellyel őt és összes utódját személyes, teljes, pontos és állandó engedelmességre kötelezte. Betöltése esetén életet ígért, megszegése esetén halállal fenyegette meg. Hogy e törvényt megtarthassa, megáldotta őt erővel és képességgel.

 

2. Ádám elbukása után ez a törvény megmaradt az igazságosság tökéletes mércéjeként; és mint ilyet Isten tízparancsolatként, két táblára írva adta át a Sínai hegyen. Az első négy parancsolat tartalmazza kötelességeinket Isten iránt, a másik hat pedig kötelességeinket az emberek iránt.

 

3. E törvény mellett, amelyet közismerten erkölcsi törvénynek nevezünk, tetszett Istennek, hogy Izráel népének, mint az Ő korabeli egyházának a szertartásokra vonatkozó törvényeket is adjon, amelyek számos jelképes rendeletet tartalmaznak, részben az istentiszteletet illetően előrevetítve Krisztust, az ő kegyelmi ajándékait, cselekedeteit, szenvedéseit és szerzeményeit; és részben különböző erkölcsi kötelességekre való utasításokat. Mindezek a szertartásokra vonatkozó törvények az újszövetség alatt most eltöröltettek.

 

4. Népének, mint politikai közösségnek különböző, jogi törvényeket is adott, melyek e nép államának megszűntével érvényüket vesztették. Így nem kötelezhet senkit egyébre, mint amennyit az általános méltányosság megkövetel.

 

5. Az erkölcsi törvény mindenkit - megigazultakat és másokat egyaránt – örök érvényűen kötelez annak megtartására. Ezt pedig nem csak a törvény tartalma miatt, hanem a törvényadó teremtő Isten tekintélye miatt is teszi. Krisztus az evangéliumban ezeket a kötelességeket nem megszünteti, hanem megerősíti.

 

6. Bár az igazi hívők nincsenek a törvény, mint őket megigazító vagy elítélő cselekedeti szövetség alatt; mégis mind nekik, mind másoknak nagy hasznára van, mert az élet mércéjeként tudatja Isten akaratát és az emberek kötelességét, irányítja őket, hogy ennek megfelelően járjanak. Ugyanakkor felfedi természetük, szívük és életük bűnös tisztátalanságát, hogy önmagukat megvizsgálva, bűneikről meggyőződve alázatosak, bűngyűlölők legyenek, és világosan lássák, hogy szükségük van Krisztusra, és az Ő tökéletes engedelmességére.

Hasznára van a törvény az újjászületetteknek a romlottság visszaszorításában azáltal, hogy megtiltja a bűnt; és elrettent, ugyanakkor megmutatja, mit érdemel a bűn, és milyen nyomorúságokra számíthatnak miatta ebben az életben, bár szabadok attól az átoktól, amellyel a törvény rettent. A törvény az ígéretein keresztül azt is megmutatja nekik, hogy Isten helyesli az engedelmességet, s hogy milyen áldásokat várhatnak annak megtartásától, bár ezt nem érdem szerint, a törvénynek, mint cselekedeti szövetségnek a megtartásáért kapják.

Ezért, ha valaki teszi a jót, és őrizkedik a gonosztól - ugyan az egyiket a törvény is bátorítja, a másikat pedig megveti -, mégsem jelenti azt, hogy ő a törvény és nem a kegyelem alatt van.

 

7. A törvény fentebb említett haszna, nincs az evangélium kegyelmével ellentétben, hanem azzal szép összhangban van. Krisztus Lelke ugyanis legyőzi, és képessé teszi az ember akaratát, hogy szabadon és jókedvvel tegye Isten akaratát, amelyet a törvény kijelent és megkövetel.

 

20. A keresztyén szabadságról és a lelkiismeret szabadságáról

1. A szabadság, amelyet Krisztus szerzett a hívőknek az evangélium által, a bűn vétkétől, Isten elítélő haragjától, az erkölcsi törvény átkától való megszabadulásban áll. Továbbá szabadulást e jelenvaló gonosz világtól, a Sátán rabságából és a bűn hatalmából; a szenvedések nyomorúságától, a halál fullánkjától, a sír győzelmétől és az örök kárhozattól. Szabadság alatt azt is értjük, hogy a hívők szabadon járulhatnak Isten elé, és alázatosan engedelmeskednek Neki, nem szolgai félelemből, hanem gyermeki szeretetből és jóakaratból. Mindez ugyanígy volt a törvény alatt levő hívőkkel is.

Az újszövetség idején a keresztyének szabadsága tovább bővült, megszabadultak a szertartási törvény igájától, amelynek a zsidóság alávettetett. Kiterjed arra is, hogy nagyobb bátorsággal járulhatnak a kegyelem királyi székéhez, valamint Isten Szentlelke teljesebben közli velük magát, mint a törvény alatt levő hívőkkel.

 

2. Egyedül Isten a lelkiismeret ura, ezért felszabadította azt az emberi tanításoktól és parancsolatoktól, amelyek bármilyen téren is Isten Igéjével ellenkeznek, vagy mellékesek a hit és az istentisztelet dolgában. Tehát ha elhisszük az emberi tanításokat, ha engedelmeskedünk ilyen parancsoknak, akkor eláruljuk a lelkiismeret igazi szabadságát. A fenntartás nélküli hit elvárása, a feltétlen és vak engedelmesség ilyen esetekben a lelkiismereti szabadságnak valamint az értelemnek a lerombolását jelenti.

 

3. Azok, akik a keresztyén szabadság ürügye alatt a bűnt cselekszik, vagy bármilyen szenvedélyt ápolnak, tönkreteszik a keresztyén szabadság célját, amely nem más, mint hogy az ellenségünk kezéből megszabadulva szolgálhassunk félelem nélkül, szentségben és igazságban az Úr előtt, életünk minden napján.

 

4. Mivel az Isten által rendelt hatalmakat és a Krisztus által szerzett szabadságot nem arra szánta Isten, hogy lerombolják, hanem hogy kölcsönösen fenntartsák és megőrizzék egymást, akik a keresztyén szabadság ürügyén bármilyen törvényes hatalommal – legyen az polgári vagy egyházi – vagy annak törvényes gyakorlásával szembehelyezkednek, Isten rendelésével ellenkeznek. Mivel olyan véleményeket terjesztenek, olyan gyakorlatokat tartanak fenn, amelyek ellene vannak a természet világosságának, a keresztyénség ismert alapelveinek, legyen az a hitet, istentiszteletet, beszélgetést illető. Vagy a kegyesség erejével ellenkező véleményeik nyilvánosságra hozatala vagy szokásaik fenntartása miatt, illetve olyan téves nézetek és üzelmek miatt, melyek akár természetüknél, akár módszerüknél fogva – mellyel nyilvánosságra hozták és képviselik őket – romboló hatással vannak a külső békére és rendre, melyet Krisztus alapozott meg az egyházban, törvényesen számon kérhetők, és eljárás indítható ellenük az egyházi fegyelmezés eszközeivel és a polgári hatóság hatalma által.

 

21. Az istentiszteletről és a nyugalom napjáról

 1. A természet világossága nyilvánvalóvá teszi Isten létét, akinek hatalma és korlátlan uralma van mindenek felett, aki jó és mindenkivel jót tesz. Ezért Őbenne bíznunk, Őt félnünk, szeretnünk, dicsőítenünk, imádnunk és teljes szívünkkel, lelkünkkel és erőnkkel szolgálnunk kell. Azonban az igaz Isten tiszteletének megfelelő módját Ő maga rendelte el, meghatározta saját, kijelentett akarata által, hogy Ő nem tisztelhető emberi elképzelések és elgondolások, a Sátán ösztönzései szerint, látható kiábrázolás vagy bármilyen más módon, amely nincs előírva Isten Igéjében.

 

2. Egyedül csak Isten, az Atya, Fiú és a Szentlélek imádható. Ez nem illeti meg sem az angyalokat, sem a szenteket, sem más teremtményeket. A bűneset óta istentisztelet nem mutatható be csak közbenjáró által, és a közbenjáró nem lehet más, mint Jézus Krisztus.

 

3. Az istentisztelet sajátos részét képezi a hálaadó imádság, amit Isten minden embertől megkíván. Ahhoz, hogy az imádság elfogadható legyen, a Fiú nevében, az Ő Lelkének segítségével kell Isten elé terjeszteni az Ő akarata szerint értelemmel, tisztelettel, alázattal, odaadással, hittel, szeretettel és állhatatossággal. A hangos imádság érthető nyelven kell, hogy elhangozzon.

 

4. Imádkozni kell törvényes dolgokért és mindenféle emberért, aki most él vagy ezután fog megszületni. A halottakért viszont nem kell imádkozni, és azokért sem akikről nyilvánvalóvá lett, hogy halálos bűnt követtek el.

 

5. A szokásos istentisztelet részei: a Szentírás istenfélelemmel való olvasása; az Ige tiszta hirdetése és lelkiismeretes hallgatása Isten iránti engedelmességben megértéssel, hittel és tisztelettel, a zsoltárok szívbeli hálaadással való éneklése, és a Krisztus által elrendelt sákramentumok helyes kiosztása és méltó elfogadása. Különleges eseményekkor az istentiszteletnek más részei is vannak: vallásos eskük, fogadalmak, komoly böjtök és hálaadások. Ezekkel szent és kegyes módon kell élni az Istentől rendelt alkalmas időben.

 

6. Az újszövetség idején sem az imádság, sem az istentisztelet bármely más része nincs valamely helyhez kötve ahol, vagy amely hely felé irányulva elfogadhatóbb lenne. Istent ugyanis mindenütt lélekben és igazságban kell imádni; egyfelől családi körben, naponta, a belső szobában mindenkinek önmagában, másfelől még inkább ünnepélyesen a nyilvános istentiszteleteken. Az ilyen istentiszteleti alkalmakat nem szabad meggondolatlanul vagy készakarva elhanyagolni és lemondani róluk, főleg amikor Isten Igéje vagy gondviselése szólítja az embereket ezekre.

 

7. Amiként általánosan a természet törvényétől való, hogy az időnek egy megfelelő része Isten imádására legyen elkülönítve, úgy Isten az ő Igéjében egy határozott, erkölcsi és állandó törvény által, mely minden embert, minden időkre kötelez, kifejezetten elrendelt egy napot a hétből a nyugalom napjaként, hogy azt neki szenteljék. A világ teremtésétől Krisztus feltámadásáig a nyugalom elrendelt napja a hét utolsó napja volt. Krisztus feltámadásával kezdődően a nyugalom napja a hét utolsó napjáról a hét első napjára tevődött át. Ezt a Szentírás az Úr napjának nevezi, amelyet mint keresztyén nyugalom napot kell megtartani az idők végéig.

 

8. Ez az Úrnak szentelt nyugalomnap, melyen az emberek szívük megfelelő előkészítése és mindennapi dolgaik előzetes elrendezése után nemcsak saját munkájukban, beszédükben és gondolataikban tartanak egész napon át szent pihenőt földi elfoglaltságaik, valamint szórakozásaik tekintetében, hanem egész idő alatt a nyilvános és személyes istentisztelettel, valamint a szükségszerű feladatok végzésével és az irgalmasság cselekedeteivel vannak elfoglalva.

 

22. A törvényes eskükről és fogadalmakról

1. A törvényes eskü hozzátartozik a vallás gyakorlásához. Ily módon az esküt tevő személy igaz ügyet képviselve ünnepélyesen tanúnak hívja Istent állításához vagy ígéretéhez, hogy fogadásának igazsága vagy hamissága szerint ítélje meg őt.

 

2. Az emberek csak Isten nevére esküdhetnek, ezt pedig szent félelemmel és tisztelettel kell tenniük. Bűnös dolog tehát hiábavaló módon vagy meggondolatlanul esküdni erre a dicsőséges és rettenetes névre vagy egyáltalán bármi más egyébre, ezért ettől irtózni kell.  Mivel az Isten Igéje mind az Ó- és Újszövetségben indokolja az esküt a jelentős dolgokban, így ha a törvényes hatóság elrendeli, ilyen esetekben törvényes esküt kell tenni.

 

3. Bárkinek, aki esküszik, komolyan fontolóra kell vennie az ilyen rendkívüli cselekedet súlyát, és eközben csakis azt kell állítania, aminek az igazságáról teljesen meg van győződve. Az esküt tevő személy az eskü által csak arra kötelezheti el magát, amiről hiszi, hogy jó és igazságos, és amit elhatározott és képes megcselekedni. A polgári hatóság által elrendelt bármilyen jó és igaz dolgot érintő esküt visszautasítani bűnös dolog.

 

4. Esküt a szó megszokott értelmét használva, közérthető szavakkal kell tenni, elhallgatott gondolat vagy kétértelműség nélkül. Az eskü nem kényszeríthet senkit arra, hogy vétkezzen, de az ártatlan dolgok esetében kötelez az eskü véghezvitelére még akkor is, ha az fájdalommal jár. Az eskü még akkor sem szeghető meg, ha az eretnekeknek vagy hitetleneknek tétetett.

 

5. A fogadalom természetét tekintve hasonló az ígéretet tartalmazó eskühöz, ezért ugyanolyan istenfélő gondossággal kell megtenni és hasonló hűséggel kell teljesíteni azt is.

 

6. Fogadalmat csak Istennek tehetünk, és ez egy teremtményt sem illet meg. Ahhoz, hogy a fogadalom elfogadható legyen, annak önkéntesnek, hitből fakadónak és kötelességtudónak kell lennie; hálából a kapott kegyelemért, vagy abból a vágyból, hogy elérjük azt, amiben szűkölködünk. Azáltal hogy fogadalmat teszünk, szigorúbban lekötelezzük magunkat bizonyos szükséges kötelességekre olyan mértékben, hogy ezek hozzájáruljanak a kötelességek betöltéséhez.

 

7. Senki sem fogadhat olyat, amit Isten Igéje megtiltott, vagy ami megakadályozná az Igében elrendelt kötelessége teljesítésében. Senki sem fogadhat olyat, amire nem képes vagy aminek teljesítésére Isten nem adott ígéretet. Ilyen vonatkozásban a római egyház szerzetesi fogadalmai, amelyek a nőtlenséget, a szegénységet és az állandó engedelmességet illetik - távol attól, hogy tökéletességre vezető léptékek lennének -, valójában babonás és bűnös csapdák, amelyektől minden keresztyénnek távol kell tartania magát.

 

23. A világi hatóságokról

1. Isten a világ legfőbb Ura és Királya, uralma alá és az emberek fölé rendelte a világi hatóságokat saját dicsőségére és a köz javára. E célból Isten a kard hatalmával fegyverezte fel őket a jók védelmére és bátorítására, és mindazok megbüntetésére, akik gonoszt cselekszenek.

 

2. A keresztyéneknek megengedett, hogy amikor meghívást nyernek egy nyilvános tisztségre, azt vállalják és betöltsék. Tisztségük ellátásában elsősorban a kegyességet, az igazságosságot és a békességet kell fenntartaniuk, ki-ki saját hazája üdvös törvényeinek megfelelően. Ilyen okból ők most az Újszövetség szerint, igazságos és szükséges esetekben törvényesen hadat is viselhetnek.

 

3. A világi hatóságok nem sajátíthatják ki maguknak az Ige hirdetését, a sákramentumok kiosztását, sem a mennyország kulcsainak hatalmát[1]. Mégis fel vannak hatalmazva és az a kötelességük, hogy biztosítsák a rendet, hogy az egyházban az egység és a béke megőríztessék, hogy Isten igazsága tiszta és sértetlen maradjon, az istenkáromlást és eretnekséget elfojtsák, hogy mindenféle istentiszteletet és fegyelmet érintő romlást és visszaélést elhárítsanak vagy helyrehozzanak, és legyenek Isten rendelései helyesen megállapítva, alkalmazva és megtartva. Hogy mindezeket jobban megvalósíthassa, hatalma van zsinatokat összehívni, azokon megjelenni, és gondoskodni arról, hogy Isten akarata szerint való legyen mindaz, amit azokon tárgyalnak.

 

 

4. Az embereknek kötelességük imádkozni az ilyen tisztségben levőkért, őket tisztelniük, nekik adót vagy más járadékot fizetniük, törvényes parancsolataiknak engedelmeskedniük, hatalmuknak pedig alá kell vetniük magukat lelkiismeretük kedvéért. A tisztségviselők igazságos és törvényes hatalmát, beleértve az egyházi hatóságokat is, sem ezek hitetlensége, sem ezek közömbössége a vallás iránt nem érvényteleníti, és nem is mentesíti az embereket a nekik való engedelmességtől.

Még kevésbé van a pápának hatalma vagy illetékessége a világi hatóságok hatásköre vagy emberei fölött, és nem foszthatja meg őket hatáskörüktől vagy életüktől, sem eretnekség vádjával, sem bármely más indokból.

 

24. A házasságról és a válásról

1. Házasság egy férfi és egy nő között köthető. Nincs megengedve egyetlen férfinak sem, hogy több felesége legyen, hasonlóképpen egyetlen nőnek sem, hogy egyszerre több férje legyen.

 

2. Isten a házasságot a férj és a feleség kölcsönös megsegítésére rendelte, továbbá azért, hogy az emberiség törvényes utódokkal, az egyház pedig istenfélő gyermekekkel gyarapodjék, és hogy a tisztátalanságot megelőzze.

 

3. A házasság mindazok számára megengedett, akik képesek józan ítélőképességgel beleegyezésüket adni ahhoz. A keresztyéneknek mégis az a kötelességük, hogy csak az Úrban kössenek házasságot. Ezért mindazok, akik gyakorolják az igaz református vallást, nem házasodhatnak össze hitetlenekkel, pápistákkal vagy más bálványimádókkal. Egyetlen istenfélő se kötözze meg magát felemás igával, házasságot kötve olyannal, aki közismerten gonosz életet él, vagy kárhozatos eretnekséget képvisel.

 

4. Az Ige tiltja a házasságot azok között, akik vérségi vagy rokoni viszonyban vannak egymással. Az ilyen vérfertőző házasságot pedig sosem lehet törvényessé tenni semmilyen emberi törvénnyel vagy akár a felek beleegyezésével, hogy ők mint férj és feleség éljenek együtt. Férfi nem nősülhet feleségének oly közeli vérrokonával, mint amilyen közelit tulajdon rokonságából el nem vehet, asszony sem mehet feleségül férjének oly közeli vérrokonához, mint amilyennel ezt tulajdon rokonai közül nem teheti.  

 

5. Ha még házasságkötés előtt fény derül a jegyesség alatt elkövetett paráznaságra vagy fajtalankodásra, az ártatlan félnek jogos lehetősége van a jegyességet felbontani. A házasságkötés után elkövetett házasságtörés esetében az ártatlan fél törvényszerűen kieszközölheti a válást, és a válás után pedig házasságot köthet mással, pontosan úgy mintha a bűnös fél meghalt volna.

 

6. Habár az emberiség annyira megromlott, hogy az emberek képesek érvelni amellett, hogy igazolják azoknak jogtalan elválását, akiket Isten egyesített a házasság által, mégis a házasságkötés felbontásának egyedüli oka a házasságtörés vagy a hűtlen elhagyás, amelyet sem az egyház, sem a világi hatóság semmilyen módon sem tud orvosolni. A házasságkötés felbontása nyilvános és szabályos módon kell, hogy történjen, és nem az érintett személyek akarata és belátása szerint.

 

25. Az egyházról

1. A katolikus, vagyis egyetemes egyház, amely láthatatlan, mindazokból a választottakból áll, akiket a múltban, a jelenben és a jövőben Isten  egybegyűjtött és egybe fog gyűjteni az egyház feje, Krisztus uralma alatt. Ez az egyház Krisztus jegyese, teste és annak teljessége, aki betölt mindent mindenekben.

 

2. Az egész világon azok alkotják a látható egyházat, amely katolikus, azaz egyetemes is az evangélium szerint (tehát nem korlátozódik egyetlen nemzetre, mint azelőtt, a törvény idején), akik az igaz vallást gyakorolják, gyerekeikkel együtt. Ez az egyház az Úr Jézus Krisztus királysága, Isten házanépe és családja, amelyen kívül nincs más lehetőség az üdvösségre.

 

3. A látható egyetemes egyházra bízta rá Krisztus az Isten szolgálatát, kijelentéseit és rendeléseit a szentek ebben az életben való összegyűjtése és tökéletesítése céljából egészen a világ végéig. Ígérete szerint jelenléte és Szentlelke által erre alkalmassá teszi őket.

 

4. Ez az egyetemes egyház néha jobban, máskor kevésbé látható. Az egyedi gyülekezetek, amelyek ennek az egyetemes egyháznak tagjai, többé-kevésbé tiszták, oly mértékben, amilyen mértékben az evangélium tanításait tanítják és elfogadják, vallási szabályait betartják, az istentiszteleteket pedig többé - kevésbé tisztán végzik-e.

 

5. A földön legtisztább gyülekezetek is keverednek és tévednek, egyesek pedig annyira megromlottak, hogy többé nem Krisztus egyházai, hanem a Sátán zsinagógái. Mégis mindig lesz egyház a földön, amely Istent az ő akarata szerint imádja.

 

6. Az egyháznak nincs más feje csak az Úr Jézus Krisztus. Még a római pápa sem lehet az semmilyen értelemben sem; ellenkezőleg, ő az Antikrisztus, a bűn embere és a kárhozat fia, aki mindenek fölé emelkedik az egyházban Krisztusnak és mindannak ellenében, amit Istennek neveznek.

 

26. A szentek közösségéről

1. Minden szent, aki Krisztussal, az ő fejével egyesült a Szentlélek és a hit által, közösségben van vele az ő kegyelmében, szenvedéseiben, halálában, feltámadásában és dicsőségében. Egymással szeretetben egyesülve a szentek részesülnek egymás kegyelmi ajándékában, és kötelesek mindazon közösségi és személyes kötelezettségek elvégzésére, amelyek az ő kölcsönös javukat szolgálják úgy belsőleg, mint külsőleg.

 

2. A hitvalló szentek kötelessége fenntartani a szent gyülekezést, az istentiszteleti közösséget, és olyan lelki szolgálatok végzése, amelyek egymás építését segítik elő. Ugyanakkor a külső dolgokban egymást segíteniük kell különböző képességeik és szükségleteik szerint. Ahogyan Isten készíti az alkalmakat, ezt a közösséget ki kell terjeszteni mindazokra, akik az Úr Jézus nevét bármely helyen segítségül hívják.

 

3. A szentek Krisztussal való közössége, semmiképpen sem teszi őket az Ő isteni lényegének részeseivé, sem Krisztussal egyenlővé semmilyen tekintetben. Ilyet kijelenteni istentelen és káromló dolog. A szentek egymással való közössége nem veszi el és nem sérti az egyes ember tulajdonjogát, javait és vagyonát.

 

27. A sákramentumokról

1. A sákramentumok Isten kegyelmi szövetségének szent jegyei és pecsétjei. Ezeket Isten rendelte, hogy Krisztust és az ő javait ábrázolják ki, és a vele való kapcsolatunkat megszilárdítsák. Ezek arra is valók, hogy látható megkülönböztetést tegyenek az egyházhoz tartozók és a világ többi része között, és őket az Ő Igéje szerint ünnepélyesen elkötelezzék Isten szolgálatára Krisztusban.

 

2. Minden sákramentumot lelki kapcsolat vagy sákramentumi egység jellemez a látható jel és a jelzett dolog között. Ebből következik az, hogy a jel és a jelzett dolog nevei és hatásai kölcsönösen egymásnak tulajdoníthatóak.

 

3. A kegyelmet, mely a helyesen kiszolgáltatott sákramentumokban vagy általuk tárul elénk, nem valami bennük lévő erő közvetíti. Hasonlóképpen a sákramentum hatékonysága sem függ az azt kiszolgáltató személy kegyességétől vagy szándékától, hanem inkább a Lélek munkájától és a szereztetési igétől. Ez a szereztetési ige pedig a sákramentumok használatára feljogosító előírás mellett tartalmazza az ígéretet is, mely szerint, aki azt méltóképpen fogadja, annak javára szolgál.

 

4. Csupán két sákramentum van, melyet a mi Urunk Krisztus rendelt az evangéliumban. Ezek név szerint a szent keresztség és az Úr szent vacsorája. Egyik sákramentumot sem szolgáltathatja ki más csak az Ige szolgálatára törvényesen felszentelt lelkipásztor.

 

5. A jelképezett és bemutatott lelki áldások tekintetében az Ószövetség sákramentumai, megegyeznek az Újszövetség sákramentumaival.

 

28. A keresztségről

1. A keresztség Jézus Krisztus által elrendelt újszövetségi sákramentum nemcsak azért, mert általa a megkeresztelt személy ünnepélyes befogadást nyer a látható egyházba, hanem azért is, mert ez számára a kegyelmi szövetségnek, a Krisztusba való beoltásának, újjászületésének, bűnei bocsánatának, és a Jézus Krisztus által Istennek szentelt, megújult életének jegye és pecsétje. Ezt a sákramentumot, Krisztus saját rendelése szerint az ő egyházában fenn kell tartani a világ végéig.  

 

2. Ebben a sákramentumban vizet kell használni külső elemként, mellyel a megkeresztelendőt az evangélium hirdetésére törvényesen elhívott lelkipásztor megkereszteli az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében.

 

3. A megkeresztelendő személyt nem szükséges alámeríteni a vízbe. A keresztséget helyesen szolgáltatják ki az illető személy vízzel való leöntése vagy meghintése által.

 

4. Nem csak azokat kell megkeresztelni, akik Krisztus iránt való engedelmességben a hitüket ténylegesen megvallják, hanem azoknak a szülőknek a kisgyermekeit is, ahol egyik vagy mindkét szülő hitben él.

 

5. Habár nagy bűn megvetni vagy elhanyagolni ezt a rendelkezést, mégis a kegyelem és üdvösség nincsenek elválaszthatatlanul ehhez kapcsolva, mintha nélküle egyetlen személy sem születhetne  újjá, vagy nem üdvözülhetne, vagy hogy a megkereszteltek minden kétséget kizáróan újjászületettek lennének.

 

6. A keresztség hatékonysága nincs hozzákötve ahhoz az időponthoz, amikor azt kiszolgáltatják, mégis e rendelkezés helyes használata által Isten nem csak kínálja a megígért kegyelmet, hanem a Szentlélek által valóságosan felmutatja és adja is mindenkinek (akár felnőttek, akár csecsemők) oly módon, hogy ez a kegyelem a megkeresztelt sajátjává válik Isten akaratának tanácsa szerint, az általa kijelölt időben.

 

7. A keresztség sákramentumát mindenkinek csak egyszer lehet kiszolgáltatni.

 

29. Az úrvacsoráról

1. Jézus Urunk elárultatása éjszakáján szerezte testének és vérének a sákramentumát, amelyet úrvacsorának nevezünk. Ezt az ő egyházában meg kell tartani a világ végéig azért, hogy folyamatosan emlékeztessen az Ő kereszthalála áldozatára, és hogy megpecsételje halálának minden hasznát az igaz hívők számára. A lelki táplálék és a Krisztusban való növekedés miatt is meg kell tartani, hogy elkötelezettségük növekedjen azon kötelességek végrehajtására, amelyekkel tartoznak Neki, és végül, hogy mint titokzatos testének tagjai számára e sákramentum biztosítéka és záloga legyen a Vele és egymással való közösségüknek.

 

2. Ebben a sákramentumban nem mutatjuk be áldozatul Krisztust az Atyának, és nem is az élők vagy holtak bűnbocsánatáért végzett valóságos áldozás, hanem csupán emlékezés arra az egyetlen áldozatra, amelyet Krisztus önmaga hozott a kereszten egyszer és megismételhetetlenül. A sákramentum legnagyobb dicséretünk lelki módon való felajánlása Istennek ezért az áldozatért. Így tehát a pápista miseáldozat – ahogyan ők nevezik azt – a legutálatosabb sértés Krisztus egyetlen áldozatára nézve, amely egyedüli engesztelés kiválasztottak minden bűnéért.

 

3. Az Úr Jézus ebben a szertartási előírásban megbízta szolgáit, hogy hirdessék a népnek az ő szereztetési igéjét; hogy imádkozzanak és áldják meg a kenyér és bor jegyeit, elkülönítve azokat az általános használattól szent célra. Azzal is megbízta őket, hogy vegyék és törjék meg a kenyeret, vegyék a poharat és adják oda mindkettőt az úrvacsorához járulóknak, és részesüljenek belőle ők is a gyülekezettel együtt. De nem oszthatják ki a jegyeket senkinek, aki nincs jelen a gyülekezetben.

 

4. A magán-misék, vagy a sákramentumból való részesedés egyedül, egy pap vagy bárki más által, hasonlóképpen a kehely megtagadása a néptől, a jegyek imádása, azok felmutatása vagy körbehordozása imádás céljából, vagy félretenni őket bármilyen színlelt vallásos célra, mind ellentétesek ennek a sákramentumnak a természetével és a Krisztus rendelésével.

 

5. E sákramentumnak a Krisztus által rendelt használatra helyesen elkülönített látható jegyei olyan kapcsolatban vannak vele, a megfeszítettel, hogy olykor valóságosan, jóllehet csak sákramentális értelemben, az általuk ábrázolt dolgok nevével illetjük, azaz a Krisztus testének és vérének nevezzük őket, bár lényegük és természetük tekintetében valódi kenyér és bor maradnak csupán, mint elkülönítésük előtt.

 

6. Az a tanítás, amely a kenyérnek és bornak Krisztus testévé és vérévé való lényegi átváltozását hirdeti (amit a közhasználatban átlényegülésnek, latinul transubstantiatio-nak nevezünk), mely egy pap áldása által vagy bármilyen más módon megy végbe, nemcsak a Szentírással, de a józanésszel és értelemmel is ellentétes. Eltorzítja a sákramentum természetét, ugyanakkor számos babonaságnak, sőt, mi több, sokak durva bálványimádásának is volt és maradt okozója.

 

7. Azok a méltó úrvacsorázók, akik e sákramentum látható jegyeiben külsőleg részesülnek, s ugyanakkor belsőleg is hit által, valóságosan és ténylegesen, de lelkileg és nem testileg, érzékelhetően veszik magukhoz és táplálkoznak a megfeszített Krisztussal és halálának minden áldásával. Krisztus teste és vére ugyanis nem érzékelhető módon vagy testileg található meg a kenyér és a bor jegyeiben, velük összekapcsolva vagy azok alatt. E rendelkezésben Krisztus teste és vére jelen vannak a hivők hite számára olyan valóságos lelki módon, mint amennyire jelen van a kenyér és a bor fizikai módon.

 

8. Ha a tudatlan és gonosz emberek részesülnek is e sákramentum külső jegyeiben, nem részesülnek abban, amit a jegyek jeleznek. Méltatlan módon való odajárulásukkal, az ő kárhozatukra, vétkeznek az Úr teste és vére ellen. Ezért minden tudatlan és istentelen ember, mivel nem kész arra, hogy örömteli közösségben legyen az Úrral, méltatlan arra, hogy részt vegyen az úrvacsorában. Amíg meg nem változnak, nem vehetnek részt e szentséges titokban, nem is bocsáthatók azokhoz, anélkül, hogy súlyosan ne vétkeznének Krisztus ellen.

 

30. Az egyházfegyelemről

1. Az Úr Jézus, mint Király és az Ő egyházának a feje olyan kormányzást jelölt ki és helyezett az egyház vezetőinek kezébe, amelyet megkülönböztetett a világi hatóságok kormányzásától.

 

2. Az egyházi tisztségviselőknek adta a mennyek országának kulcsait. Ezért nekik hatalmuk van arra, hogy amint a helyzet megkívánja, megtartsák vagy megbocsássák a bűnöket, az Ige és a fegyelmezés által a bűneiket meg nem bánók előtt bezárják a mennyek országát, valamint hogy megnyissák azt a megtérő bűnösök előtt az evangélium hirdetése és a fenyítés alól való feloldozás által.

 

3. Az egyházi fegyelmezés szükséges, hogy megjavítsuk és visszanyerjük azokat a testvéreket, akik vétkeztek, hogy így elrettentsünk másokat az ilyen jellegű vétkektől és törvényszegésektől. Így eltávolítsuk azt a kovászt, amely az egész tésztát megkeleszthetné. Szükséges azért is, hogy Krisztus dicsőségét és az evangélium szentséges hivatását védelmezze, hogy elhárítsa Isten haragját, amely igazságosan zúdulhat az egyházra, ha megtűrik, hogy az Ő szövetségét és annak pecsétjeit közismert és megátalkodott bűnösök meggyalázzák.

 

4. Annak érdekében, hogy ezek jobban megvalósuljanak, az egyház tisztségviselői intéssel, az úrvacsora sákramentumától egy időre való eltiltással és az egyházból való kizárással kell hogy eljárjanak a vétkező személyekkel szemben, fegyelmi vétségük és méltatlanságuk természete szerint.

 

31. A zsinatokról és tanácsokról

1. Az egyház jobb kormányzása és további növekedése érdekében szükségesek olyan gyűlések, melyeket rendszerint zsinatoknak vagy tanácsoknak neveznek.[2]

 

2. A világi felsőbbség törvényesen összehívhatja a lelkipásztorokból és más alkalmas személyekből álló zsinatot, hogy vallásos kérdésekben értekezzenek és tanácskozzanak. Ha azonban a hatóság nyílt ellensége az egyháznak, Krisztus elhívott szolgái önmaguktól is, hivataluknál fogva, az egyházaikból kiküldött alkalmas személyekkel együtt találkozhatnak ilyen gyűléseken egymással.[3]

 

2. Szolgálat szerint a zsinatokra és a tanácsokra tartozik, hogy hitvitákban és lelkiismereti ügyekben döntsenek, hogy szabályokat és útmutatásokat fogalmazzanak meg a nyilvános istentisztelet jobb szervezése érdekében és egyházkormányzási ügyekben; hogy meghallgassák a hivatali visszaélésekről szóló panaszokat, és az ilyen visszaélésekkel szemben hatalommal lépjenek fel. Ha ezeknek a zsinatoknak és tanácsoknak a rendeletei, és döntései megfelelnek Isten Igéjének, akkor ezeket alázattal és engedelmesen el kell fogadni, nemcsak azért, mert megfelelnek Isten Igéjének, hanem azért az Isten által rendelt hatalomért is, mellyel döntöttek, s melyre az Igéből nyertek felhatalmazást.

 

4. Az apostolok kora óta minden zsinat és tanács, akár egyetemes akár helyi volt is az, tévedhetett, és sokszor tévedett is. Ezért határozataik nem tekinthetők a hit és a gyakorlati élet mértékének, hanem e kettő segítségére kell használni.

 

5. A zsinatok vagy tanácsok ne foglalkozzanak semmi mással, és ne vonjanak le következtetéseket csak olyan kérdésekben, amelyek az egyházra vonatkoznak. Ne avatkozzanak bele az államot érintő polgári ügyekbe, kivéve az olyan rendkívüli eseteket, melyeket alázatos kérelemként, vagy a lelkiismeret megnyugtatására mint tanácsot kell előterjeszteni, ha a polgári hatóság igényt tart arra.

 

32. Az ember halál utáni állapotáról és a halottak feltámadásáról

1. A halál után az ember teste bomlásnak indul és visszatér a porba, de lelke, mely nem hal meg, sem nem alszik el, mert létében halhatatlan, azonnal visszatér Istenhez, aki adta. Ott, az igazak lelkét Isten tökéletessé teszi a szentségben, és befogadást nyernek a legmagasabb mennybe, ahol világosságban és dicsőségben szemlélhetik Isten arcát, várva testük teljes megváltását. A gonoszok lelke a pokolra vettetik és ott is marad gyötrődésben és teljes sötétségben fenntartva az ítélet nagy napjára. A Biblia nem ismer más helyet ezen a kettőn kívül, ahol a testtől elválasztott lelkek lennének.

 

2. Az utolsó napon azok, akik élnek, nem fognak meghalni, hanem elváltoznak. A halottak feltámadnak saját testükkel, és nem másik testtel, jóllehet ez minőségében különbözik az előzőtől, és egyesülnek saját lelkükkel örökre.

 

3. Krisztus ereje által a hamis emberek teste gyalázatra, az Ő Lelke által pedig az igazak teste dicsőségre támad fel, és Krisztus az Ő dicsőséges testéhez teszi hasonlóvá azokat.

 

33. Az utolsó ítéletről

1. Isten kijelölt egy napot, amelyen megítéli a világot igazságban Jézus Krisztus által, akinek az Atya minden hatalmat és ítéletet átadott. Azon a napon nemcsak az elpártolt angyalok nyerik el ítéletüket, hanem minden ember, aki valaha is a földön élt, meg fog jelenni Krisztus ítélőszéke előtt azért, hogy számot adjon gondolatairól, szavairól és cselekedeteiről, és megkapja ítéletét annak megfelelően, amit testben tett - legyen az jó vagy rossz.

 

2. E nap kijelölése által Isten célja az, hogy megmutassa az Ő irgalmának dicsőségét a választottak örök üdvözítésében, és az Ő igazságának dicsőségét az elvetettek kárhoztatásában, akik gonoszak és engedetlenek voltak. Azon a napon az igaz átmegy az örök életre, és részese lesz annak a felüdülésnek és teljes örömnek, amely az Úr jelenlétéből fakad; de a gonosz, aki nem ismeri Istent, és nem engedelmeskedik Jézus Krisztus evangéliumának, örökkévaló gyötrelemre vettetik, és az Úr jelenléte, valamint az Ő erejének dicsősége örökkévaló pusztulással bünteti és sújtja.

 

3. Krisztus azt akarja, hogy teljesen meggyőződjünk afelől, hogy lesz ítélet napja, azért hogy elriassza az embereket a bűntől, és hogy vigasztalja az istenfélőket a csapásokban; mégsem ismertette meg ezt a napot az emberekkel, azért hogy ők elvessenek minden testi biztonságot, és mindig éberek legyenek - mert nem tudják, mely órában jön el az Úr -, legyenek mindig készek elmondani „ Jövel, Uram Jézus. Jövel hamar. Ámen!”