Keletkezés helye, ideje, szerzője és a hitvallási helyzet:

1561-ben dobja be Guy de Bres, utazó prédikátor az apologetikus céllal írt hitvallási iratát Pálmai Margit spanyol helytartó kertjébe, melyet súlyos megtorlások követnek, s mártírhalált hal Antwerpenben. Az angliai és genfi menekült évek alatt szerzett tapasztalatai alapján írja erősen kálvinista és hugenotta gyökereket mutató hitvallását, hogy tisztázza gyülekezeteit a radikális anabaptizmus vádja alól. Franciscus Junius rövidítette le 16 cikkelyre, küldte el hasonló céllal II. Fülöp spanyol királynak. 1566-ban az Antwerpeni zsinat fogadta el. A későbbi arminiánus vita egyik alapirata.

Fordítás: Belga Hitvallás (Confessio Belgica) (1561) – Francia eredetiből fordította: Juhász Ágnes. In: Confessio reformatorum. Sorozatszerkesztő: Horváth Levente. Koinónia, Kolozsvár, 1998. 

Szöveg:

Belga Hitvallás (1561)

igaz keresztyén hitvallása, mely tartalmazza az Istenről és a lelkek örök üdvösségéről szóló tanítás lényegét

 

1. cikkely Isten természete

Szívvel hisszük és szájjal teszünk vallást arról, hogy létezik egy oszthatatlan szellemi lényeg, akit Isten­nek nevezünk; ő örök, felfoghatatlan, láthatatlan, vál­tozhatatlan, végtelen, mindenható, tökéletesen bölcs, igazságos és jó, minden jónak kimeríthetetlen forrása.

 

2. cikkely Isten ismerete

Kétféle módon ismerjük meg őt. Először az egész világ teremtése, fenntartása és kormányzása által; minthogy az gyönyörűséges könyvként tárul szemünk elé, amelyben valamennyi teremtmény, kicsik és nagyok egyaránt olyanok, mint a betűk, amelyek szemeink előtt feltárják Isten láthatatlan dolgait, tudniillik az ő örökkévaló hatalmát és istenségét, ahogyan Pál apostol mondja a Róm 1,20-ban. Mindez pedig elegendő ar­ra, hogy az embereket meggyőzze, és fel nem ment­hetővé tegye. Másodszor Isten sokkal nyilvánvalób­ban és teljesebben tárja fel magát szent és isteni Igé­jében, mint amennyire az szükséges ebben az élet­ben, saját dicsőségére és a mi üdvösségünkre.

 

3. cikkely A Szentírás

Valljuk, hogy Isten Igéje nem emberi akaratból je­lentetett ki és adatott át, hanem ahogyan Péter apos­tol mondja, a Szentlélektől indíttatva szólottak az Isten­nek szent emberei. Később pedig Isten, irántunk és a mi üdvösségünk felőli különös gondoskodásából meg­parancsolta szolgainak, a prófétáknak és az aposto­loknak, hogy kinyilatkoztatásait foglalják írásba. Sőt tulajdon kezével írta le a törvényt két táblára. Ezért az így keletkezett iratokat szent és isteni Írásoknak nevezzük.

 

4. cikkely Az Ó- és Újszövetség kanonikus könyvei

A Szentírás két részből, mégpedig Ó- és Újszövet­ségből áll, amelyek kanonikus könyvek, és ezekkel szemben semmit sem lehet állítani. Isten egyházában sorrendjük pedig a következő:

Az Ószövetség: Mózes öt könyve, nevezetesen Genesis, Exodus, Leviticus, Numeri, Deuteronomi­um; valamint Józsué, Bírák és Ruth könyve, Sámuel és Királyok két-két könyve, Krónikák két könyve, más néven Paralipomena; Ezsdrás első könyve, Ne­hémiás és Eszter. Hasonlóképpen Jób könyve, Dávid Zsoltárai, Salamon három könyve, tudniillik a Példabeszédek, a Prédikátor könyve és az Énekek éneke; a négy nagy próféta: Ézsaiás, Jeremiás és az ő Siralmai, Ezékiel és Dániel; valamint a tizenkét kispróféta: Hóseás, JóeI, Ámós, Abdiás, Jónás, Mikeás, Náhum, Habakuk, Zofónias, Aggeus, Zakariás és Malakiás.

Az Újszövetség pedig: a négy evangélista, azaz Szent Máté, Márk, Lukács és János; az Apostolok cse­lekedetei; a tizennégy szent páli levél, mégpedig a Rómabeliekhez, a Korinthusbeliekhez irt két levél, a Galáciabeliekhez, az Efézusbeliekhez, a Filippibeli­ekhez, a Kolossébeliekhez, a Thessalonikabeliekhez és Timótheushoz irt két-két levél, valamint Titushoz, Filemonhoz és a Zsidókhoz irt levél; továbbá a többi apostol hét levele: vagyis Jakab apostol levele, Péter kettő és János három levele, Júdás apostol levele és végül János apostol Mennyei jelenesekről irt könyve.

 

5. cikkely A Szentírás tekintélye

Egyedül csak ezeket a könyveket fogadjuk el szen­teknek és kanonikusoknak, és hitünk mint valami mértékhez ezekhez igazodik, ezen az alapon nyug­szik és áll. Mindazt pedig, amit tartalmaznak, min­den kétség nélkül hisszük; nemcsak azért, mert azo­kat az Anyaszentegyház szenteknek és kanonikusok­nak fogadja és ismeri el, hanem mindenekelőtt azért, mert szívünkben a Szentlélek tanúsítja, hogy Istentől valók, s ennek bizonyítékát annyira önmagukon hor­dozzák, hogy erről még a vakok is biztosan meggyő­ződhetnek, hiszen mindaz, amit bennük megjöven­döltek, beteljesedett.

 

6. cikkely A kanonikus és az apokrif iratok közti különbség

A szent könyveket megkülönböztetjük az apokrif iratoktól, melyek a következők: Ezsdrás harmadik és negyedik könyve, Tóbit, Judit, a Bölcsességek és a Prédikátor könyve, Báruk könyve Jeremiás levelével, Eszter könyvének toldalékai, Ének a tüzes ke­mencébe vetett három ifjúról, Zsuzsanna, Bél bálvány és a sárkány története, Manassé imája, valamint a Makkabeusok két könyve. Ezeket az Anyaszentegyház olvashatja és tanulságos példákat meríthet belő­lük, amennyiben megegyeznek a kanonikus köny­vekkel, ám semmiképpen sincs akkora erejük és te­kintélyük, hogy egyetlen bizonyságtételükből is biz­tos tantételt lehetne alkotni a hitre vagy a keresztyén vallásra nézve; vagy, hogy a már említett szent könyvek tekintélyét kisebbíthetnék.

 

7. cikkely A Szentírás tökéletessége

Hisszük, hogy a Szentírás teljes mértékben tartalmaz­za Isten akaratát, és el6gsdgesen megtanítja mindazt, amit az embereknek hinniük kell, ahhoz hogy üd­vösségüket elnyerjék. És mivel ott részletesen leíratott minden olyan isteni tiszteletnek a rendje, ami­lyent Isten tőlünk megkövetel, egyetlen embernek, még az apostoloknak sem tanácsos másképpen tanítaniuk annál, amit a szent iratok egyszer már nekünk megtanítottak; még akkor sem, ha azt mennyből va1ó angyal hirdetné, amint azt Pál apostol mondja. És mert tiltva van, hogy Isten Igéjéhez bárki valamit is hozzá­tegyen vagy abbó1 elvegyen, világos, hogy ez a tanítás a lehet6 legtökéletesebb és minden tekintetben a leg­teljesebb. Nem hasonlítható ezekhez az isteni iratok­hoz egyetlen, bármilyen szentséggel felruházott em­ber írása sem, továbbá nem mérhető az isteni igazsághoz (mely igazság mindenek felett áll) egyetlen szokás sem, de még az emberi sokaság, a régiek, a korok és személyek egymást követő öröklődése [szukcesszió­ja], a zsinatok, a delcl6tumok 6s a rendeletek sem. Minden ember önmagában hazug és hiúbb a hiuságnál is. Éppen ezért szívünk teljes erejével elvetjük azt, ami nem felel meg e biztos szabálynak, ahogyan az apostolok tanítottak, mondván: próbáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől valók-e? Hasonlóképpen: Ha va­laki elmegy hozzátok és nem ezt a tudományt viszi, ne fo­gadjátok azt be a házatokba.

 

8. cikkely A személyek szentséges háromsága az egy isteni lényegben

Isten Igéjébe foglalt ezen igazság szerint hiszünk az egy Istenben, aki egyetlen lényeg, és akiben három személy van, melyek közölhetetlen tulajdonságaik szerint öröktől fogva valóságosan és ténylegesen elkü­lönülve léteznek, név szerint az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Az Atya ősoka, eredete és kezdete minden látható és láthatatlan dolognak; a Fiú az Atya Igéje, bölcsessége és képmása; a Szentlélek erő és örök hata­lom, aki az Atyától és a Fiútól származik. Mindazonáltal ez a megkülönböztetés nem jelenti azt, hogy Is­ten három részre lenne osztva, mint ahogy a Szentírás tanítja is: az Atya, a Fiú és a Szentlélek sajátos tulajdonságaik szerint különböző lényegű (hüposztaszisz - állag) személyek, ám oly módon, hogy ez a három Személy mégis amaz egy és egyedüli Isten. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az Atya nem a Fiú, a Fiú pedig nem az Atya; hasonlóképp a Szentlélek sem az Atya, sem a Fiú. E személyek viszont ily módon megkülön­böztetve sincsenek megosztva, sem összeelegyítve vagy összekeverve egymással, hiszen nem az Atya vagy a Szentlélek öltött testet, hanem egyedül a Fiú, az Atya pedig sohasem létezett a Fiú és az ő Szentlelke nélkül, mivel e három személy egy és ugyanazon lényegben öröktől fogva egyenlőek. Egyik sem előzte meg vagy követte a másikat, mivelhogy mindhárman egyek mind igazságban és hatalomban, mind jóságban és irgalomban.

 

9. cikkely A Szentháromság

Mindezeket egyrészt a Szentírás tanúságtételeiből, másrészt e személyek munkáinak hatásaiból ismerjük meg; különösképpen azokból, melyeket önma­gunkban érzékelünk. A Szentírás tanúságtételei, me­lyek arra tanítanak, hogy a Szentháromságot higgyük, az Ószövetségben számos helyen előttünk állnak, me­lyeknek nem is annyira a felsorolására kell töreked­nünk, mint inkább kiválogatásukra és rendszerezésükre. A Genezis könyvében így szól Isten: „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra...; Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt. Férfivá és asszonnyá teremté őket.” Hasonlóképpen: „Íme az ember olyanná lett, mint miközülünk egy.” Tehát ab­ból, hogy azt mondta, teremtsünk embert a mi képünkre, meglátszik, hogy az istenségben több személy van. Az a kijelentés pedig, hogy teremté Isten, az egységre utal. Igaz ugyan, hogy itt nem fejezi ki azt, hogy hány személyről is van szó, de ami az Ószövetségben még kissé homályos, az Újszövetségben már egészen világos. Mert amikor a mi Urunk megkeresztelkedett a Jordánban, az Atya szózata hangzott, mondván: Ez amaz én szerelmes fiam. A Fiú a folyóban volt, a Szentlélek pedig galamb formájában jelent meg. Sőt, min­den hívő megkeresztelésére nézve ezt a kifejezést írta elő Krisztus: kereszteljetek meg minden népeket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Szent Lukács evangéliumában így köszönti Gábriel angyal Máriát, a mi Urunk anyját: A Szentlélek száll tereád, és a Magas­ságosnak ereje árnyékoz meg téged; azért ami születik is, szentnek hívatik, Isten Fiának. Hasonlóképp: Az Úr Jézus Krisztusnak kegyelme, és az Istennek szeretete, és a Szentléleknek közössége mindnyájatokkal. És: Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a mennyben, az Atya, az Ige és a Szentlélek: és ez a három egy. Mindezen he­lyekből tökéletesen megtanuljuk, hogy Isten egyetlen lényegében három személy van. Ámbár ez a tanítás messze meghaladja emberi értelmünk határait, mégis Isten Igéjéből e földi életben elhisszük azt, várván viszont ennek teljes ismeretét és közösségét a mennyekben. Továbbá meg kell említenünk e három személy irányunkba végzett sajátos szolgálatainak hatását: az Atyát a mi Teremtőnknek nevezzük ereje mi­att, a Fiú Szabadítónk és Megtartónk vére által, a Szentlélek pedig szent Megszentelőnk, aki szívünkben lakozik. A Szentháromság tanát az igaz egyházban mindig is védelmezték és őrizték az apostolok korától napjainkig a zsidókkal, a mohamedánokkal, egyes ha­mis keresztyénekkel és eretnekekkel szemben, úgymint Markión, Manes, Praxeász, Szabelliosz, Samosate­nus, Áriusz és más hasonlók, akiket joggal és méltán ítéltek el az igazhitű egyházatyák. Ezért e tantételre nézve készséggel elfogadjuk ama bizonyos három hitvallást, ti. az Apostolit, a Niceait és az Athanászioszét; hasonlóképp mindazt, amit az egyházatyák e hitvallások alapján tanításként meghatároztak.

 

10. cikkely Jézus Krisztus, a^-mi Urunk örök istensége

Hisszük, hogy Jézus Krisztus isteni természete sze­rint Isten egyszülött Fia, öröktől fogva létezik, nem lett vagy teremtetett (akkor ugyanis teremtmény len­ne), hanem az Atyával egylényegű, vele egyformán örök, az Atya lényegének képmása és az ő dicsőségé­nek visszatükröződése, vele mindenben egyenlő. Nem csupán azóta Isten Fia, mióta a mi természetün­ket magára öltötte, hanem örök időktől fogva, amint azt nekünk e tanúságtételek egybehangzóan tanítják. Mózes mondja: Isten teremtette a világot. Szent Já­nos pedig: minden az Ige által lett, akit Istennek is nevez. Az apostol pedig ezt mondja: Isten a világot Fia által teremtette. Valamint: Isten mindeneket Jé­zus Krisztus által teremtett. Következésképp annak, akit Istennek, Igének, Fiúnak valamint Jézus Krisz­tusnak hívnak, már akkor léteznie kellett, amikor min­den teremtetett. Ezért mondja Mikeás: származása eleitől fogva, öröktől fogva van. Az apostol pedig: sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs. Tehát az igaz, örök és mindenható Isten, akit segítségül hívunk, imádunk és tisztelünk.

 

11. cikkely A Szentlélek személye és örök istensége

Továbbá hisszük és valljuk, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól öröktől fogva származik; nem lett, nem teremtetett, sem nem született, hanem mindkettőtől egyaránt származik, aki sorrendben a Szentháromság harmadik személye, lényeg, méltóság és dicsőség tekintetében egy az Atyával és a Fiúval, olyannyira, hogy igaz és örök Isten, ahogy azt a Szentírás tanítja nekünk.

 

12. cikkely A mindenség teremtése és az angyalok

Hisszük, hogy az Atya a semmiből teremtette az eget, a földet és minden teremtményt, amikor jónak látta, az Ige, azaz Fia által, és közülük mindeniknek tulaj­don lényeget, alakot és képmást adott, valamint kü­lönféle feladatokat adott nekik, hogy Teremtőjüket szolgálják; azokat örök gondviselése és véghetetlen ereje által fenntartja és kormányozza, hogy a teremtmények az embert, az ember pedig Istenét szolgálja. Teremtette továbbá az angyalokat, őket pedig jóknak, hogy követei legyenek és választottjait szolgálják; ezek közül némelyek ama kiváló állapotból, melyben Isten őket teremtette, az örök pusztulásba süllyedtek; a többiek isteni kegyelemből változatlanul kitartot­tak és megmaradtak kezdeti állapotukban. Az ördögök és a gonosz lelkek pedig annyira megromlottak, hogy Istennek és minden jónak ellenségei, és mint valami gonosztevők feszült figyelemmel leselkednek az Anyaszentegyházra és annak minden tagjára, hogy csalárdságukkal mindent szétromboljanak és elpusztítsanak. Ezért tulajdon gonoszságuk miatt örök kárhozatra ítéltetnek, mindennap várván rettenetes kínoztatásukat. Elutasítjuk tehát a szadduceusok téve­dését, akik tagadják a lelkek és az angyalok létezését; hasonlóképpen a manicheusokét is, akik azt állítják, hogy az ördögök saját maguktól származnak, és önnön természetük, nem pedig romlottságuk miatt go­noszok.

 

13. cikkely Az isteni gondviselés

Hisszük, hogy ez a kegyes Isten, mindenek megteremtése után semmit sem engedett át a véletlennek és a végzetnek, hanem szentséges akarata szerint a teremtményeket úgy irányítja és kormányozza, hogy akarata nélkül semmi nem történhet a világon; mindazonáltal nem Isten a szerzője a bűnnek és nem is felelős érte. Hatalma és jósaga ugyanis oly nagy és felfoghatatlan, hogy munkáját a lehető legjobban és legigazságosabban rendeli el és viszi véghez, még ak­kor is, amikor az ördög és a hitetlenek igazságtalanul cselekszenek. Ám mindez meghaladja emberi értelmünket, tehát csak addig a fokig vizsgálhatjuk, amed­dig felfogóképességünk engedi. Sőt lelkünk teljes alá­zatával és tiszteletével imádjuk Istennek előlünk rejt­ve maradt döntését, és megelégedünk azzal, hogy Krisztus tanítványai vagyunk, egyedül csak azt tanul­mányozván, amit Igéjében elénk tár, hogy soha át ne lépjük annak határait. Ez a tan kifejezhetetlen vigaszt nyújt számunkra midőn megtanuljuk belőle, hogy semmi sem történhet velünk véletlenül, hanem csak a mi jóságos mennyei Atyánk akaratából, aki atyai gondoskodással őrködik felettünk és minden teremtmény annyira hatalma alatt áll, hogy még a fejünk hajszálait is mind számon tartja és Atyánk akarata nélkül egyet­len hajszál, sőt egyetlen verebecske sem hull a föld­re. Ebben teljesen megnyugszunk, meg lévén győ­ződve, hogy mind az ördögöket, mind valamennyi el­lenségünket megzabolázza, hogy azok, engedélye és akarata nélkül, ne árthassanak nekünk. Így aztán el­vetjük az epikureusok megvetésre méltó tévedését, akik azt állítják, hogy Isten nem törődik semmivel, és mindent rábíz a szerencsére.

 

14. cikkely Az ember teremtése, elbukása és romlottsága

Hisszük, hogy Isten a föld porából teremtette az em­bert, saját képére és hasonlatosságára alkotta és formálta őt jónak, igaznak és szentnek, aki saját akaratából képes az isteni akarat szerint cselekedni min­denben. Ámde az ember e nagy méltóságban nem értette meg és nem ismerte fel kiváltságos helyzetét, hanem önszántából hallgatván az ördög szavaira, önként bűnre, halálra és kárhozatra adta magát, mert megszegte az élet parancsát, amelyet kapott és ön­magát bűntől áthatva elszakította Istentől, aki számára az igaz életet jelentette, és megrontotta egész termé­szetét. Ezzel engedetlen és gonosz lett, erejében és törekvéseiben romlottá vált, s elvesztette Istentől ka­pott kiváló ajándékait, olyannyira, hogy azoknak csak csekély nyoma maradt, amely viszont nem elegendő arra, hogy őt felmentse, hiszen mindaz, ami bennünk fény volt, sötétséggé változott, ahogy a Szentírás mondja: a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt. Szent János itt az embereket ne­vezi sötétségnek. Éppen ezért visszautasítunk az em­ber szabad akaratáról szóló minden tanítást, mely ez­zel ellenkezik; az ember ugyanis szolgája a bűnnek és önmagától semmije sincs, hacsak a mennyből nem adatik neki. Ki merne azzal dicsekedni, hogy mint­egy önmagától valami jót képes cselekedni, hiszen Jézus Krisztus mondta: Senki sem jöhet énhozzám, ha­nemha az Atya vonja azt, aki elküldött engem. Ki fitog­tatná akaratát, megértvén, hogy a test gondolata ellensé­geskedés Isten ellen. Ki merészelne akár értelmével kér­kedni, tudván azt, hogy érzéki ember nem képes fel­fogni Isten Lelkének dolgait. Röviden, ki merészel­ne egyetlen gondolatot is felhozni, ha megérti ezt: Nem mintha magunktól volnánk alkalmatosak valamit gondolni,úgy mint magunkból; ellenkezőleg a mi alkalma­tos voltunk az Istentől van. Méltán kell szilárdan és biztosan érvényben maradnia az apostol mondásának: Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jókedvéből. Sem az értelem, sem az akarat nem mérhető az Istenéhez, hacsak nem Krisztus maga munkálkodott bennük, aki így tanít minket: nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.

 

15. cikkely Az eredendő bűn

Hisszük, hogy Ádám engedetlensége miatt az egész emberi nemre kiterjedt az eredendő bűn, amely az egész természet romlottsága és az öröklődő vétek, s ez meg a gyermekeket is megfertőzi anyjuk méhében, s mint gyökér a bűnök minden nemét megtermi az emberben. Ezért annyira utálatos és kárhozatos Isten előtt, hogy elegendő ok arra, hogy Isten az egész emberiséget elítélje. Ezt a bűnt még maga a kereszt­ség sem törli el teljesen, vagy nem tépi ki gyökeres­től, mivel akárcsak a víz, ez is mindig feltör és szétárad valamiféle áldatlan forrásból. Ezt azonban Isten nem számítja be gyermekeinek ítéletképpen, hanem ke­gyelemből és könyörületből megbocsát nekik, de nem azért, hogy gondtalanul szenderegjenek a bűnben, hanem azért, hogy azon hívőkben, akik vágyakoznak megszabadulni a halál testéből, sűrű sóhajtozást gerjesszen fel romlottságuk miatt. Ezért elutasítjuk a pelagianusok tévedését, akik vallják, hogy a bűn csak utánzásból származik.

 

16. cikkely Isten eleve elrendelése

Hisszük, hogy minekutána Ádám egész nemzetsége az első ember vétke miatt ily módon romlásra és pusztulásra jutott, Isten feltárta, milyen is ő valójában: irgal­mas és igazságos. Irgalmas, mert a pusztulástól megszabadítja és megőrzi azokat, akiket örök és változhatatlan tanácsából kiválasztott és elkülönített a mi Urunk Jézus Krisztusban, egyedül az ő ingyen jóságából, tekintet nélkül cselekedeteikre. Igazságos, mert a többieket meghagyta a bukásban és a pusztulásban, amelybe önnön magukat juttatták.

 

17. cikkely Az emberi nem helyreállítása Isten Fia által

Hisszük, hogy ez a mi jóságos Istenünk, látván, hogy az ember önmagától a testi és lelki halálba siet és telje­sen nyomorúságos lett, csodálatra méltó bölcsesség­gel és jósággal megkereste és megvigasztalta az em­bert, midőn az félelemtől remegve elszaladt előle, megígérvén, hogy neki ajándékozza Fiát, aki asszony­tól fog majd születni, a kígyó fejére tapos, és üdvözíti őt.

 

18. cikkely Isten Fiának testté létele

Valljuk, hogy Isten beteljesítette az ősatyáknak a szent próféták szava által adott ígéretét, azzal, hogy a ren­delt időben elküldte a világra tulajdon egyszülött és örökkévaló Fiat, aki szolgai formát vett föl, emberekhez hasonlóvá lett, valóságos emberi természetet öltött magára, annak minden gyarlóságával együtt, kivéve a bűnt. A boldogságos Szűz Mária méhében fogant, Szentlélek erejétől nem pedig férfiúnak indulatából. Sőt, nemcsak az emberi természetet, mintegy a testet öltötte magára, hanem a valóságos emberi lelket is, hogy teljesen emberré legyen, és mert a lélek éppúgy megromlott, mint a test, szükség volt mindkettőt magára vennie, hogy mindkettőt együtt üdvözítse. Ezért az anabaptisták eretnekségével szemben, akik tagad­ják, hogy Krisztus anyjától emberi testet vett fel, vall­juk, hogy Krisztus ugyanazon testnek és vérnek lett részese, mint a gyermekek, test szerint Dávid ágyékának gyümölcse, test szerint lett Dávid magvából; Szűz Mária méhének gyümölcse, asszonytó1 lett, Dávidnak sarja, vesszőszál Isai törzsökéből, Júdából tá­madott, az atyák ... közül való Ábrahám magvából, ha már Ábrahám magvát vette fel, testvéreihez min­denben hasonlatossá lett, kivéve a bűnt, és így valóban ő a mi Immánuelünk, ami azt jelenti: Velünk az Isten.

 

19. cikkely A két természet lényegi avagy személyes egysége Krisztusban

Hisszük, hogy e fogantatással a Fiú személye elválaszthatatlanul egyesült és összekapcsolódott az em­beri természettel, annyira, hogy Istennek nincs két Fia, sem két személy, hanem a két természet egy sze­mélyben egyesült és mindkettő megtartotta jellegze­tes tulajdonságait. Tehát egyrészt az isteni természet­nek megmaradt az öröktől fogva tartó, nem teremtettségi tulajdonsága, sem napjainak kezdete, sem, életének vége nincs, betölti az eget és a földet, másrészt az em­beri természet sem veszítette el sajátosságait, hanem teremtett maradt, napjainak kezdete van, természete véges, és az igazi test összes tulajdonságát megtartot­ta. Bármennyire is halhatatlanná tette Krisztus az emberi természetet feltámadásával, mégsem változtatta meg annak valódiságát, hiszen a mi üdvösségünk és feltámadásunk is az ő testének valóságos voltától függ. Továbbá ez a két természet egy személyben oly módon egyesült, hogy még a halál sem választhatta szét őket. Az tehát, amit a haldokló Krisztus Atyjának fel­ajánlott, valóságos, a saját testéből eltávozó emberi lélek volt, de isteni természete mindvégig egyesülve maradt emberi természetével még akkor is, amikor a sírban feküdt. Továbbá az istenség akkor sem szűnt meg benne lenni, amikor rövid ideig nem nyilvánult meg, például benne volt gyermekkorában is. Ezért valljuk, hogy ő valóságos Isten és valóságos ember. Valóságos Isten, mert hatalmával legyőzte a halált, és valóságos ember, mert erőtlen teste szerint elszen­vedte a halált érettünk.

 

20. cikkely: A megváltás útja Isten igazságosságának és irgalmasságának Krisztusban való kinyilatkoztatása által

Hisszük, hogy a tökéletesen irgalmas és igazságos Is­ten elküldte Fiát, hogy magára öltse, azt a természetet, melyben az engedetlenséget elkövették, és hogy ugyanebben a természetben elégtételt tegyen, és a bűnök miatt kiérdemelt büntetésért gyötrelmes szenvedésével és halálával engesztelést szerezzen. Isten tehát igazságosságát oly módon nyilvánította ki, hogy saját Fiára helyezte bűneink terhét, ránk pedig, kár­hozatot érdemlő bűnösökre kiárasztotta jóságát és irgalmasságát, midőn Fiát értünk halálra adta és a halot­tak közül feltámasztotta a mi megigazulásunkra, hogy általa elnyerjük a halhatatlanságot és az örök életet.

 

21. cikkely Krisztus elégtétele bűneinkért

Hisszük, hogy Jézus Krisztus örökre szóló esküvel fel­szentelt főpap a Melkisedek rendje szerint, aki a mi nevünkben az Atya színe elé állt, hogy teljes elégté­telével az Atya haragját megengesztelje, önként a ke­resztfára adta magát és kiontotta drága vérét bűneink elmosására, ahogy azt a proféták megjövendölték. Megíratott ugyanis: békességünknek büntetése Is­ten Fiára tétetett és az ő sebeivel gyógyultunk meg; mint bárány halálra adatott és a bűnösök közé szám­láltatott, Pontius Pilatus elítélte, mint gonosztevőt, noha kezdetben ártatlannak mondta őt. Megfizette, amit nem ragadott el, és mint igaz a hamisakért mind testben, mind lélekben szenvedett, amikor a bűnein­kért kijáró rettenetes büntetéseket magára vette, és földre hulló vércseppeket izzadt, végül így kiáltott fel: - Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet. Mindezt pedig bűneink bocsánatára tette. Ezért mél­tán mondjuk Pál apostollal: semmi másról nem aka­runk tudni, csak a megfeszített Krisztusról. Sőt, min­dent szemétnek ítélünk azért, hogy a mi Urunk Jézus Krisztust kiváltképpen megismerjük, akinek se­beiben teljes vigasztalást találunk. Éppen ezért nem tartjuk szükségesnek Isten megengesztelésére semmi mást keresnünk vagy kitalálnunk, amaz egyetlen­egy, és egyszeri áldozat mellett, amely a hívőknek örökre elegendő. Ezért van az, hogy Isten angyala őt Jézusnak, azaz Megváltónak nevezte, mert ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből.

 

22. cikkely A megigazító hit és a hit általi megigazulás

Hisszük, hogy a Szentlélek igaz hitet gerjeszt fel szívünkben, hogy eljussunk e nagy titok igaz ismeretére, amellyel magunkba fogadjuk Krisztust minden érde­meivel együtt, amellyel őt tulajdonunkká tesszük, és amely rajta kívül hatalmasabbat nem keres. Mert vagy nincs meg Jézus Krisztusban minden, ami üdvössé­günkre szükséges, vagy ha megvan benne, akkor azok, akik hit által Jézus Krisztust birtokolják, a tel­jes üdvösséget nyerik el. Ezért egyetértünk azzal, hogy Isten elleni gyalázatos káromlás azt állítani, hogy Jézus Krisztus nem elegendő, hanem rajta kívül még másra is szükségünk van. Ebből ugyanis az következ­nék, hogy Jézus Krisztus csak részben üdvözítő. Méltán mondjuk Pállal, hogy hit által igazulunk meg, vagy hitből, cselekedetek nélkül. Még világosabban szól­va, semmiképp sem gondoljuk, hogy maga a hit iga­zít meg minket, mivel az csupán eszköz, mellyel Krisz­tust, a mi igazságunkat megragadjuk, aki nekünk tulajdonította minden érdemét, érettünk és helyettünk tett oly sok szent cselekedetet; ő tehát a mi igazságunk. A hit pedig eszköz, mellyel közösségben maradunk vele és minden ő jótéteményével, és mert azo­kat érettünk cselekedte, bőségesen elegendőek a bű­neinkből való feloldozásra.

 

23. cikkely Igazságunk, amellyel Isten előtt megállhatunk

Hisszük, hogy üdvösségünk azon áll, hogy bűneink bocsánatot nyertek Jézus Krisztusért, és ez a mi igazságunk is Isten előtt, amint azt David és Pál tanítja mondván: boldog az az ember, akinek az Isten igazságot tulajdonit cselekedetek nélkül. Ugyanazon apostol mondja másutt: ingyen vagyis kegyelemből igazulunk meg, megváltás által, amely Jézus Krisztus­ban van. Ezért ezt a biztos fundamentumot örökre megtartjuk, minden dicsőséget Istennek adunk, megalázván magunkat őelőtte. Önmagunkat csak annyira tartjuk, amilyenek valójában vagyunk, és nem tulajdonítunk semmit magunknak avagy érdemeinknek, ha­nem egyedül a megfeszített Jézus Krisztus engedel­mességére támaszkodunk, és ebben megnyugszunk. Mindez pedig akkor lesz a miénk, ha hiszünk őbenne. Ezek elegendők minden alkalmatlanságunk elfedé­sére, és arra, hogy bizalommal közeledjünk Istenhez továbbá arra, hogy elűzzük szívünkből a félelmet, a borzadást és a rettegést, és ne kövessük amaz első szülőnk példáját, aki remegve fügefalevéllel próbál­ta eltakarni meztelenségét. És valóban, hogyha önma­gunkban vagy bármilyen más kicsiny teremtmény­ben bízva kellene Isten elé járulnunk, akkor (ó jaj) azon nyomban elpusztulnánk. Így mindnyájunknak imádkoznunk kell Dáviddal együtt: Uram, ne szállj perbe a te szolgáddal, mert egy élő sem igaz előtted!

 

24. cikkely A megszentelődés és a jócselekedetek

Hisszük, hogy az Isten Igéjének hallásából és a Szent­léleknek az emberben végzett munkájából származó igaz hit újjáteremti az embert, új emberré teszi őt, sőt felgerjeszti benne a vágyat, hogy új életet éljen és a bűn rabságából megszabaduljon. A megigazító hit nemhogy nem teszi restté az embereket a helyes és szent életre való igyekezetükben, hanem épp ellenkezőleg, enélkül soha senki nem cselekedne Is­ten iránti szeretetből, hanem inkább önmaga iránti szeretetből vagy a kárhozattól való félelemből. Ezért nem lehetséges, hogy ez a szent hit az emberben tétlen maradjon: mivelhogy nem hiábavaló hitről be­szélünk, hanem olyanról, amelyről a Szentírás azt mondja, szeretet által munkálkodó hit. Ez a hit indítja az embert arra, hogy az Isten Igéjében előírt cseleke­detekben magát gyakorolja. És ezek a cselekedetek, melyek a hit jó gyökeréből származnak, Isten előtt kedvesek és neki tetszőek, mivel megszentelődnek az ő kegyelme által. Mindazonáltal megigazulásunkat illetően nem számíttatnak be és nem jöhetnek szóba. Kizárólag a Krisztusba vetett hit által igazu­lunk meg, még mielőtt jócselekedeteket tennénk. Hiszen másként nem lennének jócselekedetek, amint a fa gyümölcse sem lehet jó annak előtte, hogy a fa maga jó ne volna. Tehát jót cselekedünk ugyan, de nem azért, hogy azokkal érdemeket szerezzünk (hi­szen mi a mi érdemünk?), hanem inkább mi vagyunk lekötelezve Istennek jócselekedeteinkért, mintsem ő nekünk, mert ő az, aki munkálja bennünk mind az akarást, mind a munkálást jókedvéből. Fontoljuk hát meg azt, mi megíratott: ha mindazokat megcselekedtétek, amik nektek parancsoltattak, mondjátok, hogy: Haszonta­lan szolgák vagyunk; mert amit kötelesek voltunk cseleked­ni, azt cselekedtük. Mindazonáltal nem tagadjuk, hogy Isten megfizet a jócselekedetekért, de ezt inkább úgy nevezzük, hogy kegyelemből megkoronázza ajándékait, de bármilyen jót is cselekedjünk, üdvösségünk alapját nem arra helyezzük. Ugyanis semmi olyant nem cselekedhetünk, mely ne lenne testileg beszen­nyezve, és ennélfogva ne lenne méltó a büntetésre.

Mert ha képesek is lennénk egyetlen ilyen dolgot cselekedni, egyetlen bűn felidézése elegendő volna arra, hogy miatta Isten eldobja színe elől cselekede­tünket. Ezért állandóan kétség és bizonyosság között hánykódnánk ide s tova, nyomorult lelkiismeretünk örökre gyötrődne, hacsak a mi Megváltónk halálának és szenvedésének egyetlen érdemében megnyugvást nem találna.

 

25. cikkely A szertartási törvény eltörlése és az Ó- és Újszövetség egyezése

Hisszük, hogy Krisztus eljövetelével a törvény cere­móniái és jelképei megszűntek és minden árnyéknak vége szakadt, ezért ezek használatát a keresztyének­nek ki kell iktatniuk, ám oly módon, hogy igazságuk és lényegük megmaradjon számunkra Jézus Krisztus­ban, akiben beteljesültek. A törvényből és a próféták­tól származó tanúságtételeket arra használjuk, hogy minket az evangélium tanításában megerősítsenek, és hogy életünket nagy tisztelettel Isten dicsőségére, az ő akarata szerint rendezzük.

 

26. cikkely Krisztus közbenjárása

Hisszük, hogy nem járulhatunk Istenhez, csak a mi egyetlen közbenjárónk és szószólónk, az igaz Jézus Krisztus által, aki egyesítvén az emberi természetet az istenivel azért lett ember, hogy ily módon mi embe­rek Isten felségéhez mehessünk, ami másképpen le­hetetlen lett volna. Viszont semmiképpen nem kell megrettennünk e közbenjáró méltóságától - akit az Atya önmaga és az emberek közé rendelt - s e rette­net arra indítson, hogy helyette kényünk-kedvünk szerint mást keressünk. Nincs ugyanis se égen, se föl­dön olyan teremtmény, aki minket jobban szeretne, mint Jézus Krisztus, aki noha Istennek formájában volt ... önmagát megüresítette, érettünk emberi és szolgai formát vett fel és mindenben hasonlóvá lett testvéreihez. Ha netán mégis más jóindulatú közbenjárót keres­nénk magunknak, vajon találnánk-e olyat, aki jobban szeretne minket, mint az, aki életét adta érettünk, amikor még ellenségei voltunk. És ha valaki mást, hatalommal és tekintéllyel felruházott személyt ke­resnénk, van-e olyan, aki annyira hatalmas, mint ő, aki Istennek jobbján ül és akinek adatott minden hata­lom mennyen és földön. És vajon kire hallgat Isten job­ban, mint tulajdon és egyetlen szeretett Fiára? Tehát bizonnyal kétségeskedésből vezették be azt a gyakor­latot, melynek folytán a szenteket tisztelet helyett gyalázattal illetik, amikor olyan cselekedetet tulajdo­nítanak nekik, amelyet soha nem tettek, vagy ame­lyet ők sem kívántak soha saját magukra ruházni, ha­nem hivatásuk tudatából mindig visszautasították, amint az írásaikból meglátszik. Itt a mi méltó vol­tunkra sem hivatkozhatunk, mert nem arról van szó, hogy az Istennek felajánlott imádságaink a mi méltó­ságunk által jutnak eléje, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus kiválósága és méltósága folytán, aki igazsá­gunk hit által. Éppen ezért az apostol - hogy elűzze belőlünk e balga félelmet, vagy inkább a kétséges­kedést - méltán mondja, hogy Krisztusnak annak­okáért mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz, hogy könyörülő legyen és hű főpap az Isten előtt való dolgokban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűne­iért. Mert amennyiben szenvedett ő maga is megkísértetvén, segíthet azokon, akik megkísértetnek. Avégre, hogy még inkább bátorítson minket Isten elé járulnunk, így szólt: Lévén annakokáért nagy főpapunk, aki áthatolt az egeken, ... ragaszkodjunk vallásunkhoz. Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságain­kon, hanem aki megkísértetett mindenekben, hozzánk hason­lóan, kivéve a bűnt. Járuljunk azért bizodalommal a kegye­lem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyel­met találjunk, alkalmas időben való segítségül. Ugyan­csak az apostol mondja: szabadságunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által. Járuljunk hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével... És ismét: Krisztusnak papsága örök. Ennekokáért ő mindenképpen üdvözítheti is azo­kat, akik őáltala járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék ertünk. De mi mást is kívánhatnánk, mikor maga Krisztus jelentette ki: Én vagyok az út, az igaz­ság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha énálta­lam. Miért keressünk, kérdem én, más szószólót ma­gunknak, mikor úgy tetszett Istennek, hogy saját Fiát adja nekünk szószólónak. Ezért óvakodjunk attól, hogy erről megfeledkezve másikat válasszunk, vagy netán keressünk, hiszen ilyet soha sehol nem találunk. Igen jól tudta ugyanis Isten, midőn őt nekünk adta, hogy bűnösök vagyunk. Ennélfogva Krisztus paran­csa szerint mennyei Atyánkat egyedüli közbenjárónk, Krisztus által szólítjuk meg, ahogyan az Úr imájában tanította nekünk, biztosan tudván, hogy amit csak kérni fogunk az Atyától az ő nevében, megadja nekünk.

 

27. cikkely Az egyetemes egyház

Hisszük és valljuk az egy katolikus, azaz egyetemes Anyaszentegyházat, mely szent gyülekezet, minden igaz keresztyén hívő közössége, akik teljes üdvössé­güket az egy Jézus Krisztusban várják, mint akiket megmosott vérével, megszentelt és megpecsételt Lelkével. Ez az egyház a világ kezdetétől fogva fennáll, és megmarad egészen annak végezetéig; ez abból tűnik ki világosan, hogy Krisztus örök király, aki nem lehet alattvalók nélkül. Az Anyaszentegyházat, ám­bár némelykor az emberek szemében kicsinynek és csaknem megsemmisültnek látszik, Isten mégis óvja a világ dühétől, amiként például Akháb veszedelmes idejében Isten megtartott magának hatezer embert, akik nem hajtottak térdet a Baálnak. Ennélfogva az Anyaszentegyház nincs valamely helyhez kötve, vagy korlátozva, és nem kapcsolódik bizonyos személyekhez sem, hanem az egész világra kiterjed és kiárad; mindazonáltal szívvel és akarattal összekapcsolódik és egy­ségben van, egy és ugyanazon Lélekben, a hitnek erejénél fogva.

 

28. cikkely A szentek közössége az igaz egyházzal

Hisszük, hogy azért mert ez a szent közösség és gyülekezet a választottaknak közössége és rajta kívül nincs üdvösség, egyetlen, bármilyen rendű és rangú ember­nek sem kell attól elszakadnia, hogy önmagával meg­elégedve külön éljen, hanem mindenkinek egyaránt ehhez kell csatlakoznia, és ezzel egyesülve kell meg­maradnia. Őriznie kell az Anyaszentegyház egységét, alá kell vetnie magát tanításának és fegyelmének, fel kell vennie Jézus Krisztus igáját, és mint ugyanazon testnek közös tagja a testvérek épülését kell szolgálnia; ki-ki az Istentől kapott ajándékai szerint. Avégre pedig, hogy ez jobban megtartassék, minden hívőnek kötelessége Isten Igéje szerint távol tartani magát azoktól, akik az Anyaszentegyházon kívül vannak, és csatlakoznia kell ehhez a közösséghez, bárhol is alapí­totta légyen azt Isten, még akkor is, ha ezt ellenzik a hatóságok és a fejedelmek rendeletei, és ha netán ezért halált, vagy más testi fenyítést kellene is el­szenvednie. Tehát aki elszakad ettől az igaz egyház­tól, avagy nem csatlakozik hozza, Isten törvénye ellen vét.

 

29. cikkely Az igaz egyház jegyei

Mindenekelőtt hisszük, hogy Isten Igéje alapján kell figyelmesen és körültekintően eldöntenünk azt, hogy melyik az igaz egyház, hiszen manapság a világon min­den egyes szekta egyháznak mondja magát. Tehát semmiképp nem a képmutatók gyülekezetéről beszé­lünk, akik ugyan elvegyülnek a jók között az egyház­ban, de mégsem az egyházhoz tartoznak, noha test szerint abban vannak. Megkülönböztetjük ezért az igaz egyház testét és közösségét minden más szektától, akik magukat egyháznak mondják. Az igaz egyház ugyanis az alábbi jegyekről ismerhető fel: az evan­gélium tiszta hirdetése, a sákramentumokkal való he­lyes élés, amelyeket Krisztus rendelése szerint szolgál ki, az egyházfegyelem megtartása a vétkek kiigazítására. Egyszóval, mindent az isteni Ige mértékéhez iga­zit, elvetvén mindazt, ami az ellen való, végezetül egyedüli főként Jézus Krisztust ismeri el. Ily módon az igaz egyház, melytől senkinek sem tanácsos elszakadni, biztosan felismerhető. Ami pedig az egyház tagjait illeti, őket a keresztyénség jegyei, vagyis a hit alapján lehet felismerni, és arról, hogy elfogadván Jé­zus Krisztust egyedüli Megtartónak, a bűnt kerülik, az igazságot cselekszik, az igaz Istent és felebarátaikat szeretik, sem jobbra, sem balra el nem hajolnak, a tes­tet pedig indulataival együtt megfeszítik. Ámde ez a legkevésbé sem jelenti azt, hogy nem maradt bennük erőtlenség, hanem azt, hogy egész életük során harcolnak ellene a Lélekkel, és szüntelenül az Úr Jézus vérében, halálában, szenvedésében és engedel­mességében találnak menedéket, akiben hit által bűn­bocsánatukat elnyerik. Ami pedig a hamis egyházat illeti, több tekintélyt tulajdonít magának és saját taní­tásainak, mint Isten Igéjének, nem hajlandó Krisztus igéjét magára venni, sem pedig a sákramentumokat úgy kiszolgálni, ahogyan azt Krisztus Igéjében előír­ja, hanem azokhoz kénye-kedve szerint hozzátesz és elvesz, és inkább bízik az emberekben, mint Jézus Krisztusban. Üldözi azokat, akik Isten Igéje szerint szentül élnek, és akik a hamis egyházat olyan vétkei miatt, mint a kapzsiság és a bálványimádás, elítélik. Ezek alapján tehát könnyen fel lehet ismerni és meg lehet különböztetni egymástól mindkét egyházat.

 

30. cikkely Az Anyaszentegyház kormányzása

Hisszük, hogy az igaz egyházat lelki igazgatással kell kormányozni, ahogy Isten az ő Igéjében tanította ne­künk. Legyenek tehát egyházi szolgák és lelkipászto­rok, akik hirdetik Isten Igéjét és kiszolgáltatják a sák­ramentumokat; legyenek vének is és diakónusok, akik a lelkipásztorokkal együtt mintegy az Anyaszen­tegyház Tanácsát alkotják, hogy ily módon az igaz val­lást megőrizni, az igaz tanítást pedig mindenütt ter­jeszteni lehessen, lelkileg megróva és megfékezve a bűnös embereket; segítséget és vigasztalást nyújtva a szegényeknek és a nyomorultaknak, kinek-kinek szüksége szerint. Ezért, ha hűséges férfiakat választa­nak Pál apostol azon szabálya szerint, amelyet a Timó­teushoz írt levelében előirt, az egyházban minden sza­bályszerűen és rendben történik.

 

31. cikkely Az Anyaszentegyház szolgáinak elhívása

Hisszük, hogy Isten Igéjének szolgait, a véneket és a diakónusokat tisztségükre Isten nevének segítségül hívásával, törvényes egyházi választással kell megválasztani, az Isten Igéjében előirt sorrend szerint. Min­denkinek őrizkedni kell tehát attól, hogy törvénytelen eszközökkel önmagát előretolja, inkább várja meg az időt, mikor Isten elhívja, hogy így hivatásának kétség nélküli, Istentől származó bizonyítéka legyen. Ami pedig Isten Igéjének szolgáit illeti, bárhol is éljenek, egyforma hatalmuk és tekintélyük van, minthogy mindnyájan Krisztusnak, az egyetlen egyetemes Főpapnak, az Egyház egyedüli fejének szolgái. Azonfe­lül, nehogy Istennek e szent rendelését sértés vagy megvetés érje, azt mondjuk, hogy Isten Igéjének szol­gáit és az Anyaszentegyház véneit hivatalukra való tekintettel mindenkinek teljes tisztelettel kell övez­ni, és velük, amennyire csak lehet, békességben kell élni, méltatlankodás, marakodás és versengés nélkül.

 

32. cikkely Az Egyház hatalma az egyházi törvények megtartatásában és a rend fenntartásában

Hisszük továbbá, hogy jóllehet hasznos és jó, ha az Egyház vezetői egymás között bizonyos rendet terem­tenek és biztosítanak az Egyház testének megőrzésé­re, mégis gondosan őrizkednünk kell attól, nehogy el­térjenek Krisztusnak, a mi egyetlen Tanítómesterünknek rendeléseitől. Ennélfogva elutasítunk mindenfé­le emberi találmányt és törvényt, melyet Isten tiszte­letére bárhova bevezetnek, hogy általuk a lelkiismere­ten erőszakot kövessenek el vagy kényszer alatt tart­sák. Így csak azt [az egyházi törvényt] ismerjük el, amely alkalmas az egyetértés és az egység megőrzé­sére és növelésére, valamint amelyik mindenkit meg­tart az Isten iránti engedelmességben. Erre alkalmas mindenekelőtt az Isten Igéje szerinti kiközösítés, an­nak minden következményével együtt.

 

33. cikkely A sákramentumok

Hisszük, hogy a mi kegyes Istenünk, erőtlenségünkre és gyengeségünkre való tekintettel, sákramentumokat szerzett nekünk, hogy megpecsételje bennünk ígéreteit, és hogy azok irántunk való isteni jóindulatának és kegyelmének zálogai legyenek, hitünk növe­lésére és megtartására. Ezeket mintegy az Evangéli­um Igéjéhez csatolta, hogy külső érzékeinknek hathatósabban mutassa meg mindazt, amit egyfelől Igéjé­ben külsőleg kijelent nekünk, másfelől szívünkben belsőleg cselekszik; továbbá hogy mind inkább meg­erősítse bennünk az üdvösséget, melyben minket ré­szesít. Ezek ugyanis látható jelképei és pecsétjei ama benső és láthatatlan dolognak, mely által Isten mun­kálkodik bennünk a Szentlélek erejével. Ezek egyáltalán nem hiábavaló és üres jegyek, nem csalnak meg és nem vezetnek félre minket. Ugyanis Jézus Krisz­tust valósággal tartalmazzák, aki nélkül egyáltalán semmi jelentőségük nincsen. Következésképp ele­gendő számunkra az a két sákramentum, melyet Krisztus, a mi Mesterünk szerzett, vagyis a keresztség és az úrvacsora.

 

34. cikkely A keresztség

Hisszük és valljuk, hogy Jézus Krisztus, aki a törvény vége, vére ontásával minden olyan további vérontás­nak véget vetett, melyet az emberek bűneik miatt áldozatként és elégtételként felajánlhatnak vagy fela­jánlanak. Eltörölte a körülmetélkedést, mely vér ál­tal történt, helyette a keresztség sákramentumát sze­rezte, mely minket Isten Anyaszentegyházának tag­jává tesz, és elválaszt minden más néptől és minden idegen vallástól, hogy teljesen annak szenteljük magunkat, akinek jegyét és ismertető jeleit magunkon viseljük. Ez mintegy bizonyosság számunkra, hogy ő örökre a mi Istenünk és kegyes Atyánk marad. Meg­parancsolta azért, hogy az övéi mind tiszta vízzel ke­resztelkedjenek meg az Atyának, a Fiúnak és a Szent­léleknek nevében, ezzel jelezvén, hogy amint a ránk öntött vagy a megkeresztelt testét elöntő víz külsőleg lemossa a test szennyét, úgy Krisztus vére a Szent­lélek által ugyanazt cselekszi bensőleg a lélekben, vagyis azt meghinti és a bűnöktől megtisztítja, min­ket pedig újjászül a harag fiaiból Isten gyermekeivé. Ezt azonban nem maga a víz cselekszi, hanem Isten Fiának kiontott drága vére, aki olyan számunkra, mint a Vörös tenger, melyen át kell kelnünk, hogy a Fáraó, azaz az ördög zsarnokságából kivonulhassunk és Ká­naán lelki földjére beléphessünk. Ennélfogva ami az egyházi szolgákat illeti, ők szolgálják ki nekünk a sákramentumot, vagyis a látható jegyet, ám a mi Urunk ajándékozza nekünk azt, amit ez a sákramentum jel­képez, ajándékait: láthatatlan kegyelmét, lemossa és megtisztítja lelkünket minden szennytől és gyarló­ságtól, megújítja és vigasztalással tölti el szívünket, igaz bizodalmat nyújt atyai jóindulata iránt, hozzáse­gít, hogy felöltözzük az új embert és levetkőzzük az óembert. Ezért hisszük, hogy minden embernek, aki azon fáradozik, hogy örök életre jusson, ki kell szol­gáltatni ezt a keresztséget, amit azután nem kell meg­ismételni, minthogy megszületni sem tudunk kétszer. Ám a keresztség nemcsak addig használ, amíg a víz ránk árad és rajtunk marad, hanem életünk egész ide­jére kihat. Elítéljük tehát az anabaptisták tévedését, akik nem elégedtek meg az egyetlen és egyszeri ke­resztséggel, és ezenkívül kárhoztatják a hívő szülők gyermekeinek megkeresztelését is. Mi viszont hisszük, hogy őket meg kell keresztelni és a szövetség jelével meg kell pecsételni, úgy amint egykor Izrael­ben körülmetélték a gyermekeket, ugyanazon ígéretek alapján, amelyeket a mi gyermekeink is kaptak. Krisztus nem kevésbé ontotta vérét a felnőttek megtisztítására, mint a gyermekekére, tehát azt a jelt vagy sákramentumot, melyet Krisztus érettük is szerzett, meg kell kapniuk, ahogyan az Úr megparancsolta a törvényben, hogy Krisztus halálának és szenvedé­sének sákramentumát az újszülötteknek is kiszolgál­ják, felajánlva érettük a bárányt, mely Jézus Krisztus sákramentuma volt. Továbbá, amit a zsidó népnek a körülmetélkedés nyújtott, azt nyújtja a mi gyermeke­inknek is a keresztség. Ezért van az, hogy Pál a ke­resztséget Krisztus körülmetélésének nevezi.

 

35. cikkely Az úrvacsora

Hisszük és valljuk, hogy Jézus Krisztus, a mi Megtar­tónk az úrvacsora sákramentumát azért rendelte és szerezte, hogy általa tápláljon és erősítsen minket, aki­ket már megújított és családjának, az Anyaszentegy­háznak részévé tett. Az újjászületetteknek kettős életük van: egy ideig való és testi, amely születéstől fogva hordozza azokat a tulajdonságokat, amelyek mindenkiben közösek, a másik lelki és mennyei, mely tulajdonságok a második születéskor adatnak nekik és az Evangélium Igéje által, Krisztus testének kö­zösségében mutatkoznak meg. Ez az élet csak Isten választottjainak sajátsága. Hasonlóképp Isten testi és földi életünk fenntartására közönséges földi kenyeret adott nekünk, mely mindenkinek egyaránt megada­tott, akárcsak maga az élet. A hívők lelki és mennyei életének megtartására Isten életet adó kenyeret kül­dött, mely a mennyből szállt alá, azaz Jézus Krisztust, akit ha esznek a hívők, tudniillik magukhoz vesznek és befogadnak, akkor Lélek és hit által táplálja és erő­síti lelki életüket. Krisztus, hogy ezt a lelki és mennyei kenyeret kiábrázolja számunkra, a földi és látható ke­nyeret testének, a bort pedig vérének sákramentumául szerezte. Általuk bizonyítja, hogy amennyire valóságosan kezünkbe vesszük és tartjuk, szájunkkal pedig esszük és isszuk a jegyeket életünk fenntar­tására, annyira valóságosan fogadjuk hit által (mely lelkünk keze és szája) lelkünkbe egyetlen üdvözítőnknek, Krisztusnak valóságos testét és valóságos vérét lelki életünk erősítésére. Teljességgel bizonyos, hogy Krisztus nem hiába rendelte a sákramentumokat. Ezzel mindazt véghezviszi bennünk, amit szent jegyeivel előttünk kiábrázol, noha ennek módja meg­haladja értelmünket és felfoghatatlan számunkra, ami­képpen Isten Lelkének működése is rejtett és fel­foghatatlan. Eközben nem tévedünk, midőn azt mondjuk, hogy amit magunkhoz veszünk, az Krisz­tus tulajdon és természeti teste, amit pedig iszunk, az ő tulajdon vére. Ám az evés módja olyan, hogy nem testi szájjal történik, hanem lélekben a hit által. És jóllehet Krisztus a mennyekben Atyja jobbján örökre elfoglalta helyét, mégis nem kevésbé közli önmagát velünk hit által. Ez a vendégség lelki eledel, mely­ben Krisztus saját magát közli velünk minden jótéte­ményével együtt, és azt cselekszi, hogy ott mind saját magában, mind szenvedésében és halálában része­sülünk, minden vigasztól megfosztott, nyomorult lel­künket testének evése megerősíti és megvigasztalja, vérének ivása pedig felfrissíti és felüdíti. És bár a sák­ramentumok összekapcsolódnak a jelzett dologgal, mindkettőben mégsem részesül mindenki. A hitetle­nek ugyan a sákramentumot saját ítéletükre veszik, de az igazi sákramentumot nem kapják. Júdás és Si­mon mágus is magukhoz vették a sákramentumot, de Krisztust, akit ez jelképezett, és aki csak a hívőkkel közöltetik, nem. Végül ezt a szent sákramentumot Isten népének közösségében alázattal és tisztelettel vesszük magunkhoz, Krisztus a mi Üdvözítőnk halá­lának emlékére, hálaadással szentül ünnepelvén, egyúttal vallást tévén hitünkről és keresztyén vallásunk­ról. Senkinek sem kellene ehhez az asztalhoz járulnia anélkül, hogy előtte illő módon meg ne próbálta vol­na magát, nehogy a kenyérből és a pohárból ítéletet egyék és igyék magának. Röviden, e sákramentummal való élés lángoló szeretetre lobbant Isten és fele­barátaink iránt. Ezért elvetünk minden koholmányt és átkos találmányt, melyet az emberek a sákramentumokhoz hozzáadtak vagy hozzákevertek mintegy megszentségtelenítve azokat, és kijelentjük: meg kell elégednünk azzal a rendeléssel, melyre Jézus és az ő apostolai tanítottak; úgy szólva azokról, ahogyan ők is tették.

 

36. cikkely A világi hatalom

Hisszük, hogy a mi kegyes Istenünk, az emberi nem­zetség romlottsága miatt királyokat, fejedelmeket és világi hatalmat rendelt, és azt akarta, hogy a világot törvényekkel és egyfajta közigazgatással kormányoz­zák az emberek közti zűrzavar megfékezésére, és hogy az emberek között minden helyes rendben történjék. Azért adatott kard a világi hatalom kezébe, hogy a vétkezőket megbüntesse, a jókat pedig megvédel­mezze. Nemcsak az a tisztük, hogy a közösségre gon­dot viseljenek és éberen őrködjenek, hogy a közigaz­gatás megmaradjon, hanem az is, hogy védelmezzék a lelkipásztori szolgálatot, távol tartsanak és megaka­dályozzanak mindenféle bálványimádást és hamis is­tentiszteletet, az Antikrisztus hatalmát lerombolják, a Krisztust pedig terjesszék és azon igyekezzenek, hogy az Evangélium Igéjét mindenütt hirdessék, hogy - így mindenki tisztelje és imádja Istent, amint azt Igé­jében megparancsolta. Továbbá mindenkinek alá kell rendelnie magát a hatalmasságoknak, bármilyen ren­dű; állapotú és rangú is legyen, fizetnie kell az adót, tiszteletet és megbecsülést kell irántuk tanúsítania, mindenben, ami nem ellenkezik Isten Igéjével, enge­delmeskedniük kell, imádságban könyörögvén éret­tük, hogy Isten irányítsa és kormányozza őket min­den cselekedetükben, hogy békés és nyugodt életet élhessünk kegyességben és tisztességben. Ezért el­ítéljük az anabaptistákat és megvetjük a többi láza­dót és általában mindazokat, akik elutasítják a Fejedelemségeket és a világi hatalmat, kiforgatják az igaz­ságot, vagyonközösséget vezetnek be, és feldúlják a rendet, amelyet Isten szabott meg az emberek között.

 

37. cikkely Az utolsó ítélet, a test feltámadása és az örök élet

Végül Isten Igéje alapján hisszük, hogy amikor az Úr által kijelölt, ám minden teremtmény előtt ismeretlen nap bekövetkezik és a választottak száma teljessé válik, a mi Urunk Jézus Krisztus nagy dicsőséggel és hatalommal érkezve, testben és látható alakban alászáll a mennyből, hogy élők és holtak ítélőbírója le­gyen, és a régi világot tűznek lángjával felperzselve megtisztítsa. Akkor pedig arkangyal szózatával és is­teni harsonával egybegyűjt mindenkit, férfiakat, nő­ket és gyerekeket egyaránt, ahányan csak a világ kez­detétől fogva annak végezetéig éltek, s ezek megje­lennek e bíró színe előtt. Azok, akik korábban meg­haltak, feltámadnak a sírból, és lelkük földi testükkel egyesül és összekapcsolódik. Azok pedig, akik akkor életben lesznek, nem halnak meg, mint a többiek, hanem egy szempillantás alatt átalakulnak a romlandóságból a romolhatatlanságba. Felnyílnak a könyvek (vagyis kinek-kinek a lelkiismerete), és a halottak megítéltetnek, ebben a világban elkövetett jó vagy rossz cselekedeteik szerint. Minden hivalkodó beszé­dért, amit beszéltek, számot adnak majd (ezt most a világ játéknak és tréfának veszi), az emberek el6tt minden addig elrejtett dolog es minden k6pmutatas lathat6vd lesz. Ezért méltán rettenetes és félelmetes ennek az ítéletnek a felidézése az istentelenek és a bűnösök előtt; ám fölöttébb kívánatos és mérhetetlen vigasztalására van az igazaknak és a választottaknak, hiszen akkor végleg beteljesedik megváltásuk, és elveszik addig elhordozott fáradozásuk és szenve­désük jutalmát. Ártatlanságuk mindenki előtt nyilvánvalóvá válik, és szemtanúi lesznek a rettenetes büntetésnek, amellyel Isten a gonoszokat sújtja, akik e földön kegyetlenül gyötörték, szorongatták és kínoz­ták őket. A gonoszok ellen önnön lelkiismeretük tesz majd bizonyságot, s halhatatlanná válnak ugyan, de oly módon, hogy az ördög és angyalai által készített tűzben fognak gyötrődni. Ezzel szemben a hívők és a választottak fejét a dicsőség és tisztelet koronája övezi, és Isten Fia vallást tesz róluk az Atya és a választott angyalok színe előtt, és letörli az Úr Isten a könny­hullatást minden orczáról, és ügyük, melyet ma sok bíró és világi hatóság mint eretnek és istentelen ügy­et elítél, akkor majd mint Isten Fiának az ügye válik ismertté. És ingyen jutalomként Isten őket olyan nagy dicsőségbe helyezi, amekkorát embernek szíve fel nem foghat. Ezt a nagy napot pedig a legnagyobb vágyakozással várjuk, hogy Isten Krisztus Urunkban tett ígéreteit teljesen élvezhessük. Ámen.