Keletkezés helye, ideje, szerzője és a hitvallási helyzet:

1559. május 25-29 Párizsi Zsinaton a Rendtartás elfogadása után Genfből hozták a 35 pontból álló hitvallást a kegyetlen üldözéseket megélő, de a népesség 15%-át kitevő kétezer francia földön élő gyülekezet lelkészeinek.  A szöveg Kálvin, Béza, Viret, Anton de Chandieu és Francois de Morel  (párizsi lelkészek) keze nyomát hordozza. A zsinat az eredeti első pontot az istenismeretről négy skolasztikusabb artikulussal helyettesítette, s betoldotta a 15. pontot. Ezt a 40 pontos változatot erősíti meg 1571-ben Béza elnökletével a La Rochelle-i zsinat. A szöveg 1598 óta nem változtatható.

Fordítás: La Rochelle-i Hitvallás (Confessio Gallicana) (1559) – Francia eredetiből fordította Visky S. Béla. In: Confessio reformatorum. Sorozatszerkesztő: Bálint Ágnes – Horváth Levente. Koinónia, Kolozsvár, 2000.

Szöveg:

La Rochelle-i Hitvallás (Confessio Gallicana 1559)

1. Hisszük és valljuk, hogy egy Isten van, aki egyedi és osztatlan lényeg; szellemi, örökkévaló, láthatatlan, változhatatlan, végtelen, fölfoghatatlan, kifejezhetet­len, aki bármit megtehet, aki tökéletesen bölcs, jó, igazságos és maradéktalanul irgalmas.

1Móz 1,3; 2Móz 3,14; 34,6-7; 4Móz 23,19; 5Móz 4,35. 39; Zsolt 119,137; Jer 10,7. 10; 12,1; Mal 3,6; Mt 19,17; Lk 1,37; Jn 4,24; ApCsel 7,48; 17,23; Róm 1,20; 11,33; 16,27; 1Kor 8,4. 6; 2Kor 3,17; 1Tim 1,17.

 

2. Ez az Isten fölfedi magát az emberek előtt, mégpe­dig először alkotásaiban, úgy a világ teremtése, mint annak fönntartása és kormányzása által. Másodszor, és sokkal világosabban, Igéjén keresztül, melyet kez­detben, a próféciákban jelentett ki, majd pedig az általunk együttesen Szentírásnak nevezett könyvek­ben foglaltak írásba.

1Móz 15,1; 3,15; 18,1; 2Móz 24,3-4; Jn 5,39; Róm 1,2. 19-20; 15,4; Zsid 1,1.

 

3. Ez a teljes Szentírás az Ó- és Újszövetség alább felsorolt kanonikus könyveiben foglaltatik. Mózes öt könyve, azaz: Genezis, Exodus, Leviticus, Numeri, Deuteronomium. Szintúgy Józsué, Ruth, Sámuel első és második könyve, Királyok első és második könyve, Krónikák első és második könyve, az úgynevezett Paralipomenonok. Hasonlóképpen Ezsdrás első köny­ve, Nehémiás, Eszter könyve, Jób, Dávid Zsoltárai, Salamon Példabeszédei vagy Szentenciái, a Prédikátor könyve, Salamon Énekek éneke. Továbbá Ézsaiás, Jeremiás könyvei, Jeremiás Siralmai, valamint Ezékiel, Dániel, Hóseás, Jóel, Ámos, Abdiás, Jónás, Mikeás, Náhum, Habakuk, Zofónias, Aggeus, Zakariás, Malakiás könyvei. Úgyszintén a Szent Evangélium Szent Máté, Szent Márk, Szent Lukács és Szent János szerint. Továbbá Szent Lukacs második könyve, amit másképp Apostolok Cselekedeteinek neveznek. Következnek Szent Pál levelei: a Római­akhoz egy, a Korinthusiakhoz kettő, a Galatákhoz egy, az Efézusiakhoz egy, a Filippibeliekhez egy, a Kolos­sébeleiekhez egy, a Thesszalonikaiakhoz kettő, Timó­teushoz kettő, Tituszhoz és Filemonhoz egy-egy levél. Ezt követi a Zsidókhoz írt levél, Szent Jakab levele, Szent Péter első és második levele, Szent János első, második és harmadik levele, Szent Júdás leve­le. Úgyszintén az Apokalipszis, vagy más néven Szent János Jelenesek könyve.

 

4. Mindezeket kanonikus könyvekként és hitünk biztos mércéjeként ismerjük el, nem is annyira az egyház közös megegyezése és egyetértése folytán, mint inkább a Szentlélek belső tanúságtétele és meg­győzése révén, aki elválasztja számunkra ezeket a többi apokrifus könyvtől. Ez utóbbiakra, bármennyire hasznosak is, nem alapozható egyetlen hittétel sem.

Zsolt 12,7; 19,8-9.

 

5. Hisszük, hogy az e könyvekbe foglalt Ige Istentől származik és tekintélyét egyedül tőle nyeri, nem pe­dig emberektől. Minthogy ez az Ige minden igazság mértéke, és tartalmazza mindazt, ami Isten szolgálatára és a mi üdvösségünkre szükséges, nincs meg­engedve az embereknek - de még az angyaloknak sem-, hogy ahhoz hozzátoldjanak, abból elvegyenek, vagy azt megváltoztassák. Következésképp sem antikvitás, sem szokás, sem sokaság, sem bölcsesség, sem ítélet, sem határozat, sem ediktum, sem dekrétum, sem zsinatok, sem látomások, sem csodák - semmi nem szegezhető szembe a Szentírással. Ellenkezőleg, mindent az Írás szerint kell megvizsgálni, szabályozni és újjáalakítani. Ezt szem előtt tartva valljuk a három hitvallást, tudniillik az Apostoli, a Niceai és az Athaná­sius-féle Hitvallásokat, mert ezek Isten Igéjével össz­hangban vannak.

5Móz 4,2; 12,32; Péld 30,6; Mt 15,9; Jn 3,26-31; 5,33-34; 15,15; Jn 20,31; ApCsel 5,28-29; 20,27; 1Kor 11,2. 23; Gal 1,8; 1Tim 1,15; 2Tim 3,16-17; 1Pt 1,11-12; 2Pt 1,20-21; Jel 22,18-19.

 

6. Ez a Szentírás arra tanít minket, hogy ebben az egyedi és osztatlan isteni lényegben, akit megval­lottunk, három személy van: az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Az Atya, minden létező ősoka, forrása és ere­dete. A Fiú, az ő örökkévaló Igéje és bölcsessége. A Szentlélek az Atya ereje, hatalma és hatékonysága. A Fiút öröktől fogva nemzette az Atya. A Szentlélek öröktől fogva mindkettőtől származik. A három személy elegyítetlenül különböző, ugyanakkor nem megosztott, hiszen ugyanazt a lényeget, örökkévalóságot, hatalmat és egyenlőséget birtokolják. Valljuk tehát erről, amit a régi zsinatok meghatároztak, és megvetünk minden olyan szektát és tévtanítást, ame­lyeket a szent doktorok - mint szent Hilarius, szent Athanásius, szent Ambrus és szent Cirill - már elutasítottak.

5Móz 4,12; 10,17; Mt 28,19; Jn 1,1; Jn 17,5; ApCsel 17,25; Róm 1,7; 1Jn 5,7.

 

7. Hisszük, hogy a háromszemélyű Isten erejével, bölcsességével és fölfoghatatlan jóságával együttmunkálkodva teremtett mindeneket, nemcsak az eget, a földet és minden benne levőket, hanem a láthatatlan lelkeket is, melyek közül némelyek elbuktak és kárhozatba süllyedtek, mások viszont megmaradtak az engedelmességben. Az előbbiek gonoszságtól ron­tottan minden jó ellenségei, következésképp az egész egyház ellenségei is. Az utóbbiak - mivel Isten ke­gyelme megőrizte őket - az ő neve dicsőítésének és a választottak üdvösségének szolgái.

1Móz l, l; 3,1; Zsolt 34,8; 91,11; 103,20-21; Jn 1,3; 8,44; Kol 1,16; Zsid 1,2. 7-14; 2Pt 2,4; Júd 6.

 

8. Hisszük, hogy Isten nem csupán megteremtett minden dolgot, hanem kormányozza és vezeti is azo­kat, úgy, hogy akarata szerint rendelkezik és határoz minden felől, ami a világon történik. Nem úgy azon­ban, hogy ő volna a gonosz szerzője, vagy hogy a bűnt neki tulajdoníthatnánk, hisz épp az ő akarata csa­latkozhatatlan és öntörvényű mércéje minden jogosságnak és méltányosságnak, ellenben csodálatos mó­don úgy veheti hasznát mind az ördögöknek, mind a gonoszoknak, hogy jóra fordítja az általuk elkövetett rosszat, melyért ők maguk felelősek. Ily módon mi­közben megvalljuk, hogy semmi sem történik Isten gondviselése nélkül, alázattal hódolunk a számunkra rejtett titkok előtt, anélkül azonban, hogy mérték felett tudakozódnánk róluk. Hasznunkra fordítjuk viszont mindazt, amit a Szentírás elénk ad, hogy békében és biztonságban legyünk, hisz Isten, aki mindent saját hatalma áll vetett, olyan atyai gonddal őrködik felettünk, hogy akarata nélkül meg csak egy hajszál sem eshetik le a fejünkről, ugyanakkor az ördögöket és minden mi ellenségünket úgy kötőféken tartja, hogy engedelme nélkül nekünk semmit sem árthatnak.

1Móz 3,15; Jób 1,12. 22; 2,6; Zsolt 104; 119,89-96; 147; Péld 16,4; Mt 8,31; 10,29. 30; Lk 21,18; Jn 19,11; ApCsel 2,23-24; 4,27-28; 17,24. 26. 28; Róm 9,11. 19-20; 11,33; Ef 1,11; Zsolt 5,5; Hós 13,9; 1Jn 2,16; 3,8.

 

9. Hisszük, hogy az Isten képmására szeplőtelennek és tökéletesnek teremtett ember saját vétke miatt kiesett a kapott kegyelemből, és így annyira elide­genedett Istentől, minden jóság és igazság forrásától, hogy természete teljesen megromlott, és lelkében e1sötétedve, szívében pedig megfertőzve elveszítette épségét, anélkül hogy abból morzsányi is megmaradt volna. És noha rendelkezik még a jó és a rossz meg­különböztetésének bizonyos képességével, mégis azt mondjuk, hogy ami benne világosság, az is rögtön elhomályosul, amikor Isten kereséséről van szó, így, hogy egyáltalán nem közelíthet felé saját értelmével vagy belátásával. És noha saját akarattal rendelkezik, melynek ösztönzésére megteheti ezt vagy amazt, mindemellett akarata teljességgel a bűn foglya, úgy hogy semmi szabadsága sincs a jóra, csupán az, amit Isten neki adományoz.

1Móz 1,26; 3,17; 6,5; 8,21; Préd 7,29; Jer 10,23; Jn 1,12; 3,6; 8,36; 15,5; Róm 1,20-21; 2,18-20; 5,12; 6,16-17; 7,18; 8,6-7; 1Kor 2,14; 4,7; 2Kor 3,5; Ef 2,2-3; 4,24; Fil 2,13.

 

10. Hisszük, hogy Ádám minden ivadékát megfer­tőzte az eredendő bűn, ami örökletes vétek is egyben, és nem csupán utánzás, ahogyan a pelágiánusok állították, akiket megvetünk tévelygéseikben. Továbbá úgy véljük, nem szükséges afelől tudakozódni, hogy a bűn miként származik át egy emberről a többiekre, hisz bőven elég tudnunk, hogy amit Isten Ádámnak adott, azt nemcsak neki adta, hanem minden sarjának is egyben, és ugyanígy mi őbenne mindannyian meg­fosztattunk` minden jótól, ezért botladozunk szegényen és átkozottan.

1Móz 6,5; 8,21; Jób 14,4; Zsolt 51,7; Mt 15,19; Róm 5,12-18.

 

11. Hisszük, hogy ez a gonoszság valóban vétek, mégpedig olyan, hogy az elégséges az egész emberi nemzetség kárhoztatására, beleértve a kisgyermekeket is, már az anyaméhtől kezdve; Isten maga így tekint erre, és ami a vétséget illeti, ez bűn marad még a keresztség után is, noha ő ezt ingyenvaló jóságából nem tulajdonítja többé gyermekeinek és eltörli ítéletüket. Továbbá, hogy az egy olyan torzulás, mely szüntelenül a gonoszság és a lázadás gyümölcseit termi, olyannyira, hogy még a legszentebbek is, ámbár hadakoznak el­lene, amíg ebben a világban élnek, nem mentesek a nyomorúságok és vétkek szennyétől.

Zsolt 51,7; Róm 3,9-12. 23; 5,12; 7; 2Kor 12,7; Ef 2,3.

 

12. Hisszük, hogy ebből az általános romlásból és ítéletből, melybe minden ember alámerült, Isten ki­emeli azokat, akiket örökkévaló és változhatatlan tanácsából, egyedül az ő jósága és irgalmassága révén, cselekedeteikre való tekintet nélkül elválasztott a mi Urunk Jézus Krisztusban; a többieket azonban meg­hagyja ugyanabban a romlásban és ítéletben, hogy megmutassa rajtuk igazságát, ahogyan az előbbiekben irgalma gazdagságát ragyogtatja fel. Mert némelyek semmivel sem jobbak, mint mások, mielőtt Isten elválasztaná őket az ő változhatatlan akarata szerint, melyet eleve elrendelt Jézus Krisztusban a világ teremtése előtt; és senki sem juthatna saját erényei révén ebbe az üdvösségbe, hisz természet szerint egyetlen jó mozdulatra, érzésre vagy gondolatra sem vagyunk képesek mindaddig, amíg Isten ezeket fel nem kínálja, és rendelkezésünkre nem bocsátja.

2Móz 9,16; Jer 1,5; 10,23; Róm 3,22-23. 28; 8, 28-30; 9; Ef 1,4-5. 7; Fil 2,13; 2Tim 1,9; 2,20; Tit 3,3. 5.

 

13. Hisszük, hogy mindaz, ami az üdvösségre szükséges, Jézus Krisztusban felkínáltatott és velünk kö­zöltetett. Ő lett bizonnyal, aki üdvösségünkre adatott, a mi bölcsességünk, igazságunk, szentségünk és váltságunk, úgy, hogy tőle elhajolva az Atya irgalmát utasítjuk vissza, ami pedig egyetlen menedékünk.

Jn 3,18; 1Kor 1,30; Ef 1,7; Kol 1,13. 14; 1Tim 1,15; Tit 2,14; 1Jn 2,23.

 

14. Hisszük, hogy Jézus Krisztus, aki az Atya bölcsessége és örökkévaló Fia, magára öltötte a mi tes­tünket avégre, hogy Isten és ember legyen egy sze­mélyben, sőt hozzánk hasonló, testében-lelkében érző ember, noha mentes volt minden bűntől. Embervoltát tekintve pedig hisszük, hogy Ábrahám és Dávid igaz magva ő, jóllehet a Szentlélek titkos erejéből fogan­tatott. Megvetünk e dologban minden tévtanítást, melyek a korábbi időkben megzavarták az egyházat, közelebbről pedig Servet ördögi képzelgéseit, me­lyekkel az Úr Jézusnak valami fantasztikus istenséget tulajdonit, minthogy őt minden dolog elvének és ősmintájának tartja, személyes illetve jelképes értelemben nevezi őt Isten Fiának, végül pedig három teremtetlen elemből kovácsol neki testet, összevegyítve és lerombolva ily módon mindkét természetet.

Jn 1,14; Fil 2, 6-7; Zsid 2,17; 2Kor 5,21; ApCsel 13,23; Róm 1,3; 8,3; 9,5; Zsid 2,14-15; 4,15; Lk 1,28. 31. 35; 2,11; Mt 1,18.

 

15. Hisszük, hogy egy ugyanazon személyben, tudni­illik Jézus Krisztusban a két természet valósággal és elválaszthatatlanul összekapcsolódott és egyesült, mindazáltal oly módon, hogy mindkettő megmaradt a maga sajátos tulajdonságaiban. Ahogyan tehát ebben az összekapcsolódásban az isteni természet - tulajdonságát megtartva - teremtetlen, végtelen és min­deneket betöltő maradt, ugyanígy az emberi természet is megmaradt a maga végességében, hordozva saját formáját, mértékét és tulajdonságát, és noha Jézus Krisztus feltámadásában halhatatlansággal ruházta fel testét, ezzel azonban nem fosztotta meg azt természetének igaz valójától. Ily módon úgy tekintjük őt a maga istenségében, hogy nem fosztjuk meg em­bervoltától sem.

Mt 1,20-21; Lk 1,31-32. 35. 42-43; 24,38-39; Jn 1,14; Róm 1,4; 9,5; Fil 2,6-11; 3,21; 1Tim 2,5; 3,16; Zsid 5,8.

 

16. Hisszük, hogy Isten az ő Fia elküldésével irántunk való felmérhetetlen jóságát és szeretetét mutatta meg; kiszolgáltatta őt a halálnak és föltámasztotta avégre, hogy minden igazságot betöltsön és számunkra az örök életet megszerezze.

Jn 3,16; 15,13; Róm 4,25; 1Tim 1,14-15; 1Jn 4,9.

 

17. Hisszük, hogy az Úr Jézus kereszten bemutatott egyetlen áldozata révén megbékéltünk Istennel, hogy így igaznak tartassunk szemében; mert mi másképp nem lehetünk kedvesek előtte, sem a fiúvá fogad­tatásból részünk nem lehet, csak amennyiben megbocsátja bűneinket és eltemeti azokat. Ekképpen valljuk, hogy Jézus Krisztus a mi teljes és tökéletes megmosatásunk, hogy halálában teljes elégtételt nye­rünk és így felmentetünk minden gonosztettünk és igazságtalanságunk tartozása alól, melyekkel vétkeztünk, és csakis ily módon lehet szabadulásunk.

2Kor 5,19; Ef 5,2; Zsid 5,7-9; 9,14; 10,10. 12. 14; 1Tim 1,15; 1Pt 2,24-25; Ef 5,26; Tit 3,5; Zsid 9,14; 1Pt 1,18-19; 1Jn 1,7; Róm 3,26.

 

18. Hisszük, hogy minden igazságunk bűneink bocsánatán alapszik; minthogy ez a mi egyetlen boldogságunk is, ahogyan David mondja. Elvetünk tehát minden más eszközt, amely által megigazulhatnánk Isten előtt, és anélkül hogy bármiféle erényre vagy érdemre hivatkoznánk, egyszerűen a Jézus Krisztus engedelmességéhez kötjük magunkat, mely azért adatott, hogy elfedezze minden vétkünket, valamint hogy kegyelmet és jótetszést találjunk Istennél. Ezért hisszük, hogy ettől az erősségünktől bármily kevéskét is elhajolva egyáltalán nem lelünk nyugalomra máshol, sőt szüntelen nyugtalanság zaklat, mivelhogy sohasem békülünk meg Istennel addig, amíg komolyan el nem szánjuk magunkat arra, hogy Jézus Krisztusban le­gyünk szeretettek, tudva, hogy önmagunkban gyű­löletre méltók vagyunk.

Zsolt 32,1-2; ApCsel 4,12; Róm 1,16; 3,19; 4,7-8; 5,19; 1Tim 2,5; 1Jn 2,1-2.

 

19. Hisszük, hogy ily módon van szabadságunk és előjogunk arra, hogy Istent segítségül hívjuk, azzal a teljes bizalommal, hogy ő úgy fog megmutatkozni, mint a mi Atyánk. Mert egyáltalán nem lenne szabad utunk az Atyához, ha nem a Közbenjáró által for­dultunk volna felé, és ahhoz, hogy az ő nevében meghallgattatásra leljünk, szükség, hogy életünket hozzá, mint a mi Urunkhoz kapcsoljuk.

Róm 5,1; 8,15; Gal 4,6; Ef 3,12; Jn 15,16; Róm 5,2; Ef 2,13. 15; 1Tim 2,5; Zsid 4,14.

 

20. Hisszük, hogy mi egyedül hit által részesültünk ebből az igazságból, ahogyan megmondatott, hogy ő azért szenvedett, hogy számunkra üdvösséget sze­rezzen, hogy ha valaki hisz őbenne, el ne vesszen; és hogy a benne nyert élet-ígéretek alkalmasak arra, hogy hasznunkra legyenek, hatásukat pedig érezzük is, amikor elfogadjuk azokat, és semmi kétségünk nincs afelől, hogy ezt soha senki el nem ragadhatja tőlünk, mert maga Isten beszéde biztosítja számunkra. Ily módon az igazság, melyet hit által nyerünk, Isten azon ingyenvaló ígéreteitől függ, melyekben kijelenti és igazolja irántunk való szeretetét.

Jn 3,16; 17, 23-26; ApCsel 10,43; Róm 1,16-17; 3,24-25. 27-28. 30; 4,3; 9,30-32; 11,6; Gal 2,16. 21; 3,9-10. 18. 24; 5,4; Fil 3,9; 2Tim 1,9; Tit 3,5-6; Zsid 11,7.

 

21. Hisszük, hogy a Szentlélek titkos kegyelme világosit meg a hitben, ily módon az nem más, mint Isten ingyenvaló és sajátos ajándéka, melyet azoknak oszt, akik számára jónak látja, úgyhogy a hívőknek nincs mivel dicsekedniük, sőt kettős kötelezettség van raj­tuk, mivel ők választattak másokkal szemben. Ugyan­akkor a hit sem úgy adatik egy csapásra a választottaknak, hogy az vezetné el őket a jó útra, illetve a végsőkig való kitartásra; minthogy Isten az, aki elkezdi a jó munkát, szintén ő viszi véghez is azt.

Róm 9,16. 18. 24-25; 1Kor 1,8-9; 4,7; Ef 1,17-18; 2,8; Fil 1,6; 2,13; 1Thessz 1,5; 2Pt 1,3-4.

 

22. Hisszük, hogy akik természet szerint a bűn alávetettjei vagyunk, e hit által helyreállíttatunk az új életben. Mert hit által vesszük a szent és istenfélő élethez való kegyelmet, valamint az evangélium ígéretét, tudniillik hogy Isten a maga Szentlelkét közli velünk. Ily módon a hit nemcsak hogy nem hűti le a jó és szent élet iránti buzgalmunkat, hanem azt egye­nesen fölkelti és megerősíti bennünk, és szükség­képpen jó cselekedeteket eredményez. Egyébként pedig: noha Isten üdvösségünk teljessége érdekében újjászül és helyreállít, hogy képesek legyünk a jó cselekvésére, mindazáltal megvalljuk, hogy Szentlelke vezetésével véghezvitt jó cselekedeteink nem tehetnek minket igazakká őelőtte, vagy nem érde­melhetjük ki ezekkel azt, hogy Isten minket gyer­mekeinek tekintsen, mert mi mindannyiszor két­ségek és nyugtalanság közepette hányódnánk, valahányszor lelkiismeretünk nem arra az áldozatra támaszkodna, mellyel Jézus Krisztus minket felmentett.

5Móz 30,6; Zsolt 6,2; Tit 3,5; Lk 17,10; Jn 3,5; Róm 3,19-20; 4,3-5; 5,1.2; 6,17-20; Gal 5,6. 22; Kol 2,13; 3,10; Jak 2,17. 26; 1Pt 1,3; 2Pt 1,5-8; 1Jn 2,3-4.

 

23. Hisszük, hogy a törvény minden formája véget ért Jézus Krisztus eljövetelével. Ám jóllehet a cere­móniák nem használatosak többé, mindazáltal lényegük és igazságuk megmaradt számunkra annak személyében, akiben lakozik az egész teljesség. Ezen kívül pedig a Törvényt és a Prófétákat segítségül kell hívnunk avégre, hogy szabályozzák életünket, illetve hogy az evangélium ígéretét megerősítsék számunkra.

Róm 10,4; Gal 3;4; Kol 2,17; Jn 1,17; Gal 4,3.9; 2Pt 1,19; Lk 1,70; Jak 5,10; 2Tim 3,16; 2Pt 3,2.

 

24. Hisszük, hogy Jézus Krisztus adatott nekünk egyetlen Szószólóként, aki azt parancsolja, hogy az ő nevében ki-ki személyesen járuljon az Atya színe elé, és hogy nem megengedett másképp imádkozni, mint követni azt a mintát, melyet az ő szavaiban maga Isten adott számunkra. Éppen ezért mindaz, amit az em­berek elhunyt szentek közbenjárásáról képzeltek, nem más, mint az imádsággal való visszaélés és a Sátán ámítása, amellyel el akarta tántorítani őket a helyes imádság módjától. Úgyszintén elvetünk minden más eszközt, amellyel az emberek úgy vélik, hogy meg­válthatnák magukat Isten előtt, megcsorbítva mintegy Jézus Krisztus szenvedésének és halálának áldozatát. Végül pedig ugyanabból a bazárból való képzelgésnek tarjuk a purgatóriumot, mint ahonnan az összes többi hasonló portéka származik: szerzetesi fogadalom, búcsújárás, házasság- és húsfogyasztás tiltása, bizonyos napok ceremoniális megtartása, fülbegyónás, bűnbocsátó cédulák, melyek által úgy gondolják, hogy kiérdemlik a kegyelmet és üdvösséget. Mindezeket a dolgokat elvetjük, mégpedig nem csupán a hozzájuk tapadó érdemszerzés hamis gondolata miatt, hanem mert olyan emberi kitalálmányok ezek, melyek igába fogják a lelkiismeretet.

1Jn 2,1-2; 1Tim 2,5; ApCsel 4,12; Jn 16,23-24; Mt 6,9kk; Lk 11,2kk; ApCsel 10, 25-26; 14,15; Jel 19,10; 22,8-9; Mt 15,11; 6,16-18; ApCsel 10,14-15; Róm 14,2; Gal 4,9-10; Kol 2,18-23; 1Tim 4,2-5.

 

25. Mivel pedig nem örvendhetünk másképp Jézus Krisztusban, hanemha az evangélium által, hisszük, hogy az egyház megállapított rendjének a maga tekintélyében szentnek és sérthetetlennek kell ma­radnia, és hogy az egyház másképp nem állhat fenn, csak ha vannak tanítással megbízott pásztorai, akiket tisztelni és akikre tiszteletteljesen hallgatni kell, amennyiben megfelelő módon hívattak el és hűsé­gesen gyakorolják szolgálatukat. Nem mintha Isten efféle gyarló eszközökhöz vagy segédekhez volna kötve, hanem mert jótetszésére van, hogy minket ilyen fék és gyeplő által tartson meg. Ezért megvetünk minden rajongót, akik - amennyiben rajtuk állna - igencsak el szeretnék törölni Isten Igéje hirdetésének és a sákramentumok kiszolgáltatásának rendjét.

Mt 10,27; Róm 1,16-17; 10,17; Mt 18, 20; Ef 1,22-23; Mt 10,40; Jn 13,20; Lk 10,16; Róm 10,14-15; Ef 4,11-12.

 

26. Hisszük tehát, hogy senki sem vonulhat vissza önmagával megelégedve, hanem együttesen kell megőrizni és fönntartani az egyház egységét, saját magát ki-ki a közös szabályoknak és a Jézus Krisztus igájának alávetve, mégpedig bármely helyen, ahol Isten megalapítja az egyház igaz rendjét, még akkor is, ha a hatóságok és azok rendeletei ezzel ellen­keznének; és bárki, aki nem ehhez tartja magát, vagy aki elkülönül, Isten parancsával szegül szembe.

Zsolt 5,8; 22,23; 42,5; Ef 4,12; Zsid 2,12; ApCse14,17. 19-20; Zsid 10,25.

 

27. Hisszük ugyanakkor, hogy szükséges gondosan és óvatosan körülhatárolni, hogy mi is az igaz egyház, mert igencsak visszaélnek ezzel a névvel. Isten Igéje alapján azt mondjuk tehát, hogy az nem más, mint a hívek azon közössége, akik egyetértenek ennek az Igének és az abból fakadó tiszta vallásnak a követésében, akik egész életükben az Igéből táplálkozva növekednek és erősödnek Isten félelmében, hisz szükségük van arra, hogy ebben napról-napra ha­ladjanak és tovább lépjenek; ugyanakkor, bármilyen erőfeszítéseket is tennének, szüntelenül igénybe kell venniük bűneik bocsánatát. Mindazáltal nem tagad­juk, hogy a hívek közösségében is vannak képmutatók és elvetemültek, ám az ő gonoszságuk sem töröl­heti el az egyház nevet.

Jer 7,4. 8. 11-12; Mt 3,8-10; 7,22. 24; 1Kor 3, 10-11; Mik 2,10-12; Ef 2,19-20; 4,11-12; 1Tim 3,15; 5Móz 31,12; Róm 3; Mt 13; 2Tim 2,18-20.

 

28. Ebben a hitben állva kijelentjük, hogy ahol nem fogadják el Isten Igéjét és nem tesznek fogadalmat az annak való engedelmességre, és ahol nem történik meg a sákramentumok kiszolgáltatása, ott tulajdon­képpen semmiféle egyház nem létezik. Ezért ítéljük el a pápista összejöveteleket, tudva, hogyan száműzik onnan Isten tiszta igazságát, hogy a sákramentumokat megrontják, kicsavarják, meghamisítják vagy teljesen tönkreteszik, ezenkívül szokásban van mindenféle babonaság és bálványimádás. Úgy tartjuk tehát, hogy aki ilyen dolgokba keveredik és azokban részesül, elválasztja és elszakítja magát Jézus Krisztus testétől. Mindemellett, mivel a pápaságban is megmaradt né­miképp az egyház halvány nyoma, és a keresztség lényege sem szűnt meg, hozzátéve, hogy a keresztség hatékonysága és ereje nem függ annak kiszolgálójától, kinyilvánítjuk, hogy az itt megkeresztelteknek nincs szükségük egy második keresztségre. Mégis, e pápás egyházban nem lehetséges úgy bemutatni a gyermekeket, hogy az abban pusztító romlás miatt ezek ott meg ne fertőztessenek.

Mt 10,14.15; Jn 10; 1Kor 3,10-13; Ef 2, 19-21; 2Kor 6,14-16; 1Kor 6,15; Mt 3,11; 28,19; Mk 1,8; ApCsel 1,5; 11,15-17; 19,4.5; 1Kor 1,13.

 

29. Ami az igaz egyházat illeti, hisszük, hogy azt a szerint a felügyelet szerint kell kormányozni, melyet a mi Urunk Jézus Krisztus meghatározott, azaz, hogy legyenek pásztorok, felvigyázók és diakónusok avég­re, hogy a tiszta tanítás akadálytalanul folyjon, hogy a bűnöket kiigazítsák és elfojtsák, hogy a szegényeknek és bánkódóknak szükségükben támaszuk legyen, és hogy az egybegyülekezéseket Isten nevében tartsák, ahol kicsiny és nagy egyaránt épüljön.

ApCsel 6,3-4; Ef 4,11; 1Tim 3,1-13; Tit 1,5-9; 1Kor 12.

 

30. Hisszük, hogy minden igaz lelkipásztor, bármely helyen, ugyanazzal a tekintéllyel és egyenlő hata­lommal rendelkezik az egyetlen fő, egyetlen Úr és egy egyetemes püspök, a Jézus Krisztus uralma alatt. Éppen ezért egyetlen gyülekezet sem igényelhet semmiféle fölényt vagy uralmat másokkal szemben.

Mt 20,20-28; 1Kor 3,4-9; 4,1; Ef 1,22; Kol 1,18-19.

 

31. Hisszük, hogy önhatalmúlag senki sem avatkozhat az egyház az kormányzásába, mert - amennyiben ez le­hetséges és Isten megengedi - annak választásokon kell alapulnia; hozzáfűzzük azonban, hogy vannak kivételes esetek, hisz szükséges volt némelykor - mégpedig a mi időnkben, amikor az egyház jóformán megszűnt létezni -, hogy Isten rendkívüli módon támasszon embereket a romokban és pusztulásban heverő egyháza újjáépítésére. De bárhogy is legyen, hisszük, hogy mindig ehhez a szabályhoz kell alkalmazkodni, hogy tudniillik minden lelkipásztornak, felügyelőnek és diakónusnak jó bizonysága legyen afelől, hogy elhivatott a szolgálatra.

Mt 28,19; Mk 16,15; Jn 16,15; ApCsel 1,21; 6,1-3; Róm 10,15; Tit 1,5; Gal 1,15; 2Tim 3,7-10. 15.

 

32. Hisszük ugyanakkor, hogy jó és hasznos, hogy akik szuperintendensi tisztségbe választatnak, közöljék egymással, hogy milyen eszközökkel kívánják kormányozni az egész testet, egyszersmind, hogy hajszálnyit se hajoljanak el attól, amit a mi Urunk Jézus Krisztus számunkra megparancsolt; nem jelenti vi­szont az előző kijelentés azt, hogy bárhol, ahol a zökkenőmentesebb eljárás úgy igényli, ne hozhatnának néhány helyi határozatot.

ApCsel 15,6-7. 25. 28; Róm 12,6-8; 1Kor 14,40; 1Pt 5,1-3.

 

33. Kizárunk egyben minden emberi kitalálást és minden olyan törvényt, melyet az Isten szolgálatának leple alatt akarnak becsempészni, amelyekkel viszont csak megkötöznék a lelkiismeretet; mi pedig csak azt fogadjuk el, ami tiszta és tisztává tesz, ami alkalmas arra, hogy egyetértést munkáljon, és hogy az elsőtől az utolsóig mindenkit engedelmességben tartson. Ebben pedig követnünk kell azt, amit a mi Urunk a kiközösítésről mondott, amelyet elfogadunk és vall­juk, hogy az szükséges minden tartozékával együtt.

Mt 17,18; Róm 16,17-18; 1Kor 3,11; 5,45; Gal 5,1; Kol 2,8; 1Tim 1,20.

 

34. Hisszük, hogy a sákramentumok - annak még teljesebb megerősítéséül - az Igéhez járulnak avégre, hogy számunkra Isten kegyelmének biztosítékai és zálogai legyenek és ily módon segítsék és támogassák hitünket, tekintettel a bennünk lévő érzéketlenségre és nyomorúságra; továbbá, hogy miközben ezek külső jelek, Isten az ő Lelkével munkálkodik mibennünk általuk, hogy jelentésük nehogy hiábavaló legyen. Egyszersmind úgy tartjuk, hogy lényegük és igazságuk magában Jézus Krisztusban van, és ha tőle elválasztják, nem marad más, csak füst és árnyék.

2Móz 12; Mt 26,26-27; Róm 4,11; 1Kor 11,23-24; ApCsel 22,16; Gal 3,27; Ef 5,26.

 

35. Csak a mindenik egyházban közös két sákramentumot valljuk, melyek közül az első, a keresztség, azért adatott, hogy a fiúvá fogadtatásunkról tanúskodjék, hisz ezzel oltatunk be Krisztus testébe azért, hogy az ő vére megmosson és megtisztítson, majd pedig hogy Lelke által megújítson a szent életre. Továbbá azt tartjuk, hogy jóllehet csak egyszer kereszteltettünk meg, az abban jelzett haszon egész életünkre érvényes avégre, hogy állandó pecsétünk legyen, hogy Jézus Krisztus lesz mindenkor a mi igazságunk és szentségünk. És noha ez a hit és bűnbánat sákramentuma, mindemellett - mivel Isten befogadja egyházába a kisgyermekeket szüleikkel együtt - azt tartjuk, hogy Jézus Krisztus hatalmánál fogva a hívektől született kisgyermekeket meg kell keresztelni.

Mt 3,11; 19,14; Mk 1,4; 16,16; Lk 3,3; ApCsel 13,24; 19,4; 22,16; Róm 4; 6, 3-4. 22-23; 1Kor 7,14; Ef 5,26; Tit 3,5.

 

36. Valljuk, hogy a szent vacsora, ami a második sákramentum, a Jézus Krisztussal va1ó egységünk tanúbizonysága, mivel ő nem csupán meghalt és feltámadt egyszer érettünk, hanem valóban etet és táplál minket testével és vérével, hogy egyek legyünk vele és részesüljünk az ő életéből. És noha ő az égben van mind­addig, amíg eljön, hogy megítélje az egész világot, mégis hisszük, hogy Lelke titkos és fölfoghatatlan ereje által testének és vérének valóságából táplál és éltet bennünket. Nyilvánvaló, hogy ez lelki módon történik, és nem helyettesítjük a szent vacsora hatását vagy igazságát emberi képzelgéssel vagy gondolattal, hisz a titok nagyszerűsége felülmúlja értelmünk mér­tékét éppúgy, mint a természet egész rendjét, egyszóval, mivel mennyei, csupán hit által ragadható meg.

Mk 16,19; Jn 6, 35. 55-57; 17,21; ApCsel 1,2-11; 3,21; Róm 8,32; 1Kor 10,16-17; 11,24.

 

37. Hisszük, ahogyan már mondtuk is, hogy mind az úrvacsorában, mind a keresztségben Isten ténylegesen és hatékonyan adja nekünk a kiábrázolt való­ságot, és ezért kapcsoljuk a jelekhez annak igazi bir­toklását és örömét. Oly módon pedig mindazok, akik Krisztus szent asztalához szívük kelyhében tiszta hitet hoznak, valóban elnyerik azt, amiről a jelek tanúskodnak, hogy tudniillik a Jézus Krisztus teste és vére a léleknek éppúgy étele és itala, mint testünknek a kenyér és a bor.

Mt 26,26-29; Jn 6,51. 56; 1Kor 11,23-26.

 

38. Ugyanakkor azt tartjuk, hogy a víz, mint gyarló elem alig tudja kellőképp tanúsítani lelkünk Jézus Krisztus vérével való belső megmosatását, amit az ő Lelke tesz hatékonnyá, és hogy az úrvacsora kenyere és bora valóságos lelki táplálékunkra szolgál, amennyiben mintegy szemmel láthatóan elénk tarja Jézus Krisztus testét mint a mi ételünket, vérét pedig mint italunkat. Egyszersmind elvetjük a rajongók és sákra­mentáriusok nézeteit, akik egyáltalán nem akarják elfogadni e jeleket és pecséteket, habár Jézus Krisztus világosan kijelenti: „Ez az én testem, e pohár pedig az én vérem”.

Róm 6,3.4; 1Kor 6,11; Ef 5,26; Jn 6,51; 1Kor 11,24; Mt 26,26; 1Kor 11,24-25.

 

39. Hisszük: Isten akarata, hogy a világot törvények és rendfenntartók segítségével kormányozzák, mégpedig azért, hogy legyen némi gyeplő visszafogni annak rendetlen féktelenkedését. Továbbá, hogy - örökösödési jog vagy egyéb alapján - Isten rendeléséből vannak a királyságok, respublikák és minden más fejedelemségek, ugyanúgy bármi, ami a jogálláshoz tartozik, és Isten azt akarja, hogy őt ismerjük el ezek szerzőjeként; ezért adott kardot a hatóság kezébe, hogy fékezze Isten parancsainak nem csupán a második, hanem az első táblája ellen elkövetett bűnöket is. Istenre való tekintettel szükséges tehát, hogy ne csupán elviseljük a fölöttünk állók uralmát, hanem teljes tisztelettel és megbecsüléssel viseltes­sünk irántuk, Isten helytartóiként és tisztjeiként te­kintve őket, mint akiket ő rendelt jogos és szent megbízatás gyakorlására.

2Móz 18,20-21; Mt 17,24-27; Róm 13,1-7; 1Pt 2,13-14; 1Tim 2,2.

 

40. Úgy véljük tehát, hogy engedelmeskedni kell törvényeiknek és rendelkezéseiknek, fizetni kell az illetményeket, adót és egyéb járandóságot, valamint őszinte és jó lélekkel hordozni az alávetettség igáját, még akkor is, ha amazok hűtlenül sáfárkodnak, tudva, hogy Isten felséges országa sértetlenül megmarad. Ezért megvetjük azokat, akik el akarjak utasítani a felsőbbséget, szorgalmazzák a vagyonközösséget, és fel akarják borítani a jogrendet.

Mt 17,24; ApCsel 4,17-19.