Keletkezés helye, ideje, szerzője és a hitvallási helyzet:

II. Bázeli / I. Helvét Hitvallás

A korábban a helyi igényeknek megfelelő, egymástól független tanrendszereket elfogadó Zürich, Bern, Bázel, Schaffhausen, St. Gallen, Mühlhausen és Biel városok magisztrátusának megbízásából 1536. január 30-án Svájc legkiválóbb protestáns teológusai gyűltek össze a Baseli Ágostonrendi Kolostorba, hogy egy közös hitvallást szerkesszenek. A II. Baseli Hitvallást (Confessio Basileensis Posterior) Bullinger Henrik, Grynaeus Simon, Myconius Oswald, Leo Jud és Megander Gáspár fogalmazta meg 1536-ban Baselben. A tanácskozáson a strasbourgiak közül Martin Bucer és Wolfgang Capito is jelen voltak, akik a Lutherrel való egységet képviselték, ennek megfelelően az ő jelenlétükben megszövegezett latin verzió rövidebb és egységre törekvőbb; míg a Leo Jud által készített bővebb, német nyelvű változat markánsan képviseli a svájciak úrvacsoratanát. A németajkú protestáns svájci kantonok a német nyelvű változatot elfogadták közös hitvallásuknak, ezért nevezik ezt a hitvallást I. Helvét Hitvallásnak (Confessio Helvetica Priori).  30 éven keresztül, a II, Helvét Hitvallás elfogadásáig a német-svájci reformáció legfontosabb hitvallási irata maradt.

Fordítás: Bullinger Henrik: Bullinger Henrik – Grynaeus Simon – Myconius Oswald: II. Bázeli / I. Helvét Hitvallás (Confessio Helvetica Priori sive Basileensis Posterior) (1536) – Németből fordította Sándor Balázs (Felhasználva a rövidebb latin verziót és Filó Lajos franciából készített magyar fordítását 1859-ből).  

Szöveg: 

1. A Szentírásról

   A Bibliába foglalt szent, isteni Írás, maga Isten Igéje – mely a Szentlélektől sugalmazott; és a próféták s apostolok által a világnak előadott; ez a legősibb, legtökéletesebb, legkimagaslóbb tanítás; egyedül magába foglal mindent, ami Isten igaz ismeretére, szeretetére és tiszteletére; a helyes és igaz kegyességre, s a jámbor, jóravaló és istenfélő életre szolgál.[1]

    

2. Az Írás magyarázásáról

   Ezt a szent, isteni Írást nem lehet máshonnan, mint önmagából magyarázni, és értelmezni a hit és a szeretet vezérfonala által.[2]

    

3. A régi tanítókról

   Ahol tehát a szent atyák és a régi tanítók, akik az Írást magyarázták és értelmezték, ettől a vezérfonaltól nem tértek el, nem csak az Írás értelmezőinek ismerjük és tartjuk őket, hanem kiválasztott eszközöknek is, akiken keresztül Isten szólt és munkálkodott.

    

4. Az emberi tanításokról

   Ami viszont az emberi tanításokat és előírásokat illeti, amelyek oly szépnek, tetszetősnek néztek ki, és régóta szokásban vannak, mintha csak Istentől származnának, és igaz hitre vezetnének el minket. Mi viszont hiábavalónak és erőtlennek tartjuk, amint ezt szent Máté a 15 fejezetben tanúsítja, amikor ezt mondja: „Hiábavalóságokkal tisztelnek engem, amikor emberi tanításokat tanítanak.”[3]

    

5. Mi a Szentírás célja, és mire vezérel?

   A teljes bibliai Írás azért van, hogy az ember megértse: Isten kegyes és jóindulatú vele szemben, és hogy Ő ezt a jóakaratát Krisztus, az Ő Fia által az egész emberi nem számára nyilvánvalóan kijelentette és bebizonyította, ami egyedül a hiten keresztül jut el hozzánk, egyedül hit által fogadhatjuk el, és szeretet által mutathatjuk meg és bizonyíthatjuk felebarátaink felé.[4] 

    

6. Az Istenről

   Istenről valljuk, hogy egyetlen igaz, élő és mindenható Isten létezik, lényegére nézve egyetlen, személyére nézve három, minden dolog Igéje által, azaz az Ő Fia által a semmiből teremtetett, és minden dolgot az Ő gondviselése által helyesen, igazán és bölcsen igazgat, intéz és megtart.[5]

    

7. Az emberről

   Az ember Isten legtökéletesebb képmása a földön, minden látható teremtmény közül a legnemesebb és legkiválóbb, testből és lélekből áll; a test halandó, a lélek halhatatlan. Ez az ember, aki Istentől jónak és tökéletesnek teremtetett, a saját hibájából bűnbe esett, és az egész emberi nemet magával rántotta ebbe bukásba, és ennek a nyomorúságnak a szolgájává tette.[6]

    

8. Az eredendő bűnről

   Ez az eredendő bűn, vagy eredeti bűn úgy átjárta az egész emberi nemet, annyira megrontotta és megmérgezte, hogy az emberen, aki a harag gyermekévé és Isten ellenségévé lett, senki más nem tudott segíteni, és senki nem tudta újra helyreállítani csak Isten, és ami jó megmaradt az emberben, az a naponkénti hibák és vétkek által egyre jobban meggyengül, úgy hogy még gonoszabbá lesz; mert a bűn és a vétek ereje bennünk olyan hatalmas, hogy sem az ész, amely, amit elítélt, azt követi, sem az értelem az isteni szikrát plántálni és továbbadni nem képes. [7]

    

9. A szabad döntésről, amit szabad akaratnak mondanak

   Ezért az embernek csak olyan szabad döntést tulajdonítunk, amint azt mi magunkban is találjuk, hogy tudva és akarva cselekedjük mind a jót, mind a rosszat. A rosszat ugyan képesek vagyunk magunktól tenni, a jót viszont sem elfogadni, sem elvégezni nem tudjuk; csak Krisztus kegyelme által nyerünk világosságot, ébredünk fel és ösztönöztetünk. Mert Isten az, aki munkálja bennünk mind az akarást, mind a cselekvést az Ő tetszésének megfelelően; Istentől van a mi üdvösségünk, tőlünk nincs semmi, csak bűn és kárhozat.[8]

    

10.  Hogyan állította helyre Isten az embert az Ő örök tanácsvégzése által?

    Jóllehet ugyan az ember saját vétke és engedetlensége miatt örök kárhozatra méltóvá lett, és Isten jogos haragját vonta magára; Isten, a kegyelmes Atya, azonban soha nem hagyta abba a gondviselést róla; amit mi elég világosan és nyíltan felismerhetünk és megérthetünk az első ígéretből, és az egész törvényből (ami által a bűn felébred, de ki nem alszik), és az erre rendelt és adatott Úr Krisztustól.[9]

     

11.  Az Úr Krisztusról, és arról, amit általa nyertünk

    Ez az Úr Krisztus, aki Isten valóságos Fia, valóságos Isten és ember, az időben, amit Isten az örökkévalóságból erre rendelt, valóságos emberi természetet vett fel, testtel és lélekkel; úgy, hogy egy szétválaszthatatlan személyben két megkülönböztetett, össze nem elegyített természet van; az emberi természetnek ez a felvétele azért történt, hogy Ő minket, akik halottak voltunk újra élővé és Isten örököstársaivá tegyen, ezért Ő a mi testvérünk is lett.

    Ez az Úr Krisztus, az igaz élő Isten Fia, a szeplőtelen szűz Máriából a Szentlélek Isten közreműködésével felvette a testet, amely az Istenséggel való egyesülés által megszentelődött, s a mi testünkhöz mindenben hasonló – kivéve a bűnt, mert ennek egy tiszta, szeplőtelen áldozatnak kellett lennie. Értünk halálra adatott, minden bűn megfizetésére, megkegyelmezésére, és lemosására.

    Azért, hogy a reménységünk és bizalmunk a mi halhatatlan életünk felől tökéletes legyen, az Ő testét, amely a halálból újra életre kelt, mindenható Atyja jobbjára ültette.

    Ez az Úr Krisztus, aki a halált, bűnt és minden pokolbéli hatalmasságot legyőzött és diadalt nyert, Ő a mi elöljárónk, vezérünk és a mi fejünk; Ő az igaz főpap, aki ott ül  az Isten jobbján, és a mi dolgainkat mindig óvja és irányítja, amíg Ő minket a képmására, amelyre teremtettünk, meg nem újít és vissza nem formál, és az Ő isteni lényével közösségbe nem juttat.

    Ettől az Úr Jézus Krisztustól várjuk, hogy eljöjjön a világ végén, mint valóságos, igaz bíró, aki igazságos ítéletet hoz minden test fölött, akik általa ítéletre támasztatnak fel; a kegyeseket és a hívőket a mennybe vezeti, és a hitetleneket testestől-lelkestől az örök kárhozatba taszítja és elveti.

    Ez az Úr Jézus, mivel egyedül Ő a mi Szószólónk, Közbenjárónk, Áldozatunk, Főpapunk, Urunk és Királyunk, ezért csak Őt fogadjuk el, és teljes szívvel hisszük, hogy egyedül Ő a mi megbékélésünk, megváltásunk, megszentelődésünk, váltságunk, bölcsességünk, oltalmunk és segítségünk. Itt elutasítjuk mindazt, ami a mi életünk közbenjárójának, értünk való áldozatnak, életünk megbékéltetőjének mondja magát, és senki mást sem ismerünk el, mint egyedül az Úr Krisztust.[10]

     

12.  Mi az evangéliumi tanítás célja?

    Ezért kell minden evangéliumi tanításban annak a legfőbb és legfontosabb résznek lennie, amit minden prédikációban is nyomatékosan szorgalmazni kell, és szükséges az emberek szívébe bevésni, hogy mi egyedül Isten kegyelmessége és Krisztus érdeme által tartatunk meg és nyerünk üdvösséget. Ezáltal pedig az emberek megértik, mennyire szükséges számukra Krisztus ahhoz, hogy elnyerjék az üdvösséget és örök életük legyen. A bűn nagyságát és súlyát számukra a törvényen és Krisztus halálán keresztül a legérthetőbben és a legvilágosabban hirdetni kell, eléjük kell tárni és szemeik előtt kell tartani.[11]

     

13.  Hogyan közöltetik velünk a Krisztus kegyelme és érdeme, és ebből milyen gyümölcs származik?

    Az isteni kegyelemnek ily nagy jótéteményét, és Isten Lelkének valódi megszentelését nem érdemeink és erőnk által nyerjük el, hanem a hit által, ami Istentől való merő adomány és ajándék.[12]

     

14.  Mi a hit?[13]

    Ez a hit egy biztos, szilárd, sőt kétségen felül álló alap, és minden Istentől remélt dolog megragadása; amelyből származik a szeretet és ennélfogva mindenféle erkölcs és jócselekedet gyümölcstermése. És jóllehet a kegyesek és hívők a hit ilyen gyümölcseiben szüntelenül gyakorolják magukat, a kegyessé tételt és az elnyert üdvösséget mégsem ezeknek a cselekedeteknek tulajdonítjuk, hanem kizárólag Isten kegyelmének.

    Ennek a hitnek – ami nem a saját tetteivel, jóllehet számos jó cselekedetet munkál, hanem Isten irgalmasságával vigasztal – az igazi, valóságos haszna az, hogy ezzel az ember Istennek tetszik.[14]

     

15.  Az egyházról

    Valljuk, hogy felépül és összegyűjtetik az élő kövekből, amelyek erre az élő sziklára épültek, egy szent, egyetemes egyház, minden szentnek a közössége és gyülekezete, amely Krisztus menyasszonya és jegyese, amelyet az Ő vére által megtisztított, és végezetre az Atyának hibátlanul, teljesen szeplőtelenül mutat majd be.

    És jóllehet Krisztusnak ez az egyháza és gyülekezete egyedül Isten szeme előtt nyilvánvaló és ismert, mégis vannak külső jegyek:

    • a szertartások és rendszabályok, amelyeket Krisztus maga szerzett és rendelt el,
    • és az Isten igéje,
    • valamint egy általános, nyilvános és elrendelt fegyelem,

    amelyek által nem csak láthatóvá és megismerhetővé válik az egyház, hanem annak összegyűjtésére és felépülésére is szolgálnak, úgy hogy ezek nélkül a dolgok nélkül ehhez az egyházhoz tartozónak nem számítható senki (a szabályos esetről szólva, és eltekintve az Istenről kinyilatkoztatott különleges szabadságtól).[15] 

     

16.  Isten Igéjének szolgáiról, és az egyház szolgálatáról

    Ezért azt is megvalljuk, hogy az egyház szolgái Isten munkatársai, ahogy őket szent Pál nevezi, akik által Ő a híveivel az önmagáról való ismeretet, és a bűnök bocsánatát osztja meg és közli, az embereket megtéríti, erősíti, vigasztalja, sőt el is rettenti, és megítéli. De abban az értelemben, hogy mi mindenben minden cselekvést és erőt egyedül az Úr Istennek tulajdonítunk, a szolgálattevőnek pedig a szolgálatot; mert az biztos, hogy ezt az erőt és cselekvést nem szabad és nem lehet soha az Ő teremtményéhez kapcsolni, hanem Isten osztja ezeket az Ő szabad akarata szerint, azoknak, akiknek akarja.[16] 

     

17.  Az egyház hatalmáról

    Hatalom – az Isten igéjét prédikálni, és az Úr báránykáit pásztorolni, ami tulajdonképpen maga a kulcsok hatalma, minden ember számára előír egy egységes életformát, legyenek akár magas-, akár alacsonyabb rangúak. Ezt a külső rendet, mint Isten egyik parancsát, kimagaslónak, drágának és sértetlennek kell tartani. Az igazgatásnak ezt a hatalmát senki sem veheti magára, csak az, akit előbb isteni szózat által, és választás által azok, akik az egyházból erre lettek rendelve és kiválasztva jól megfontolt tanácskozás után alkalmasnak és elhívottnak találtak.[17]

     

18.  Az egyházi szolgák választásáról

    Ezt a tisztet és ezt a szolgálatot nem szabad akárkire rábízni, csak arra, akit először is:

    • a Szentírásban és Isten akaratának ismeretében tájékozottnak,
    • a kegyes és ártatlan életben feddhetetlennek,
    • a serénységben és komolyságban, a tiszteletben és a Krisztus nevének hordozásában buzgónak és lelkesnek

    találtak mind az egyház szolgái, mind az egyház vezetői, mind pedig azok, akik a keresztyén felsőbbségtől az egyházból erre a tisztre kiválasztattak. S mivel ez Istennek egy igazságos és valóságos választása, szükséges, hogy az egyház ítélete által és a vének kézrátétele által érvényesnek és törvényesnek ismerjék és fogadják el.[18]

     

19.  Ki az egyház pásztora és feje?

    Egyedül maga Krisztus az Ő egyháznak igazi és valóságos feje és pásztora; Ő maga ad az egyházának pásztorokat és tanítókat, akik az Ő parancsa szerint rendben és törvényesen – amint az fentebb jelezve lett – hirdetik az igét és gyakorolják a kulcsok hatalmát. Ezért sem el nem ismerjük, sem el nem fogadjuk azokat, akik csak névleg püspökök, és a Római főt sem.[19]

     

20.  Mi a szolgák és az egyház tiszte?

    A legfontosabb része ennek a tisztnek az, hogy az egyház szolgái hirdessék a bűnbánatot és a töredelmet, a megtérést és a bűnbocsánatot – s mindezt Jézus Krisztus által. Továbbá, hogy ők szüntelenül könyörögjenek a népért, szenteljék magukat komolyan és szorgalmasan a Szentírás és isten igéjének olvasására és a szent elmélkedésre. Isten igéjével, mint a Lélek kardjával az ördögöt mindenütt halálos gyűlölettel üldözzék, és erejét letörjék és meggyengítsék, hogy Krisztus egészséges polgárait védelmezzék. A betegeket ellenben intsék, visszatartsák és eltávolítsák, és ha ezek galádságukban és szégyentelen gyalázatukban a Krisztus egyházát egyre inkább botránkoztatni és feldúlni akarják, akkor azok által, akik az ige szolgái közül és a keresztyén felsőbbségből erre rendeltettek ki kell taszítani őket, vagy más megfelelő és illendő módon meg kell őket büntetni és jobbítani; mindaddig, amíg tévelygésüket felismerik, magukat megváltoztatják és egészségesek lesznek, azután viszont Krisztus polgárát, aki egészségtelen és beteg lett, s kizáratott, újra az egyházba fel kell venni, ha megtért, s bűnét és tévelygését elég komolyan felismerte és megvallotta (hiszen erre kell szolgálnia ennek a büntetésnek) és szívesen keresi bajának gyógyszerét, magát a lelki fegyelemnek aláveti, s a kegyességben való új szorgalmával és igyekezetével megörvendeztet minden kegyes embert.[20]

     

21.  A szentségek erejéről és hatásáról

    Két jegy van, amit szentségnek nevezünk, mégpedig a keresztség és az úrvacsora. Ezek a szentségek magasztos, titkos dolgok jelentőségteljes, szent jegyei; viszont nem puszta és üres jegyek, hanem jegyből és lényegi dologból állnak. Ugyanis a keresztségben a víz a jegy, a lényegi és lelki dolog pedig az újjászületés és az Isten népébe való befogadtatás. Az úrvacsorában, vagy hálaadásban a kenyér és a bor a jegyek, a lényegi és lelki dolog pedig a Krisztus testével és vérével való egyesülés, a kereszten megszerzett üdvösség, és a bűnök bocsánata. A lényegi, láthatatlan és lelki dolgokat hitben fogadjuk el, éppen úgy mint a jegyet testileg. S ezekben a lelki, lényegi dolgokban van a szentségek teljes ereje, hatása és haszna. Ezért valljuk, hogy a szentségek nem csak külső jelei a keresztyén közösségnek, hanem valljuk, hogy jelei az Isteni kegyelemnek is, amely által az egyház szolgái az Úrral célravezetően mindvégig munkálkodnak, ahogy ezt Ő maga nekünk megígérte, felkínálta és hathatósan megszerezte. Azonban, ahogy fentebb az Ige szolgáiról mondtuk, hogy minden üdvözítő és megszentelő erőt egyedül Istennek, az Úrnak tulajdonítunk. 

     

22.  A keresztségről

    A keresztség az Úr rendelése szerint az újjászületés fürdője, melyet az Úr az Ő választottainak egy látható jeggyel az egyház szolgája által kínál és ábrázol ki – mint fentebb elmondtuk és megmagyaráztuk. Ebben a szent fürdőben a mi gyermekeinket is megkereszteljük, mert méltánytalan volna, hogy azokat, akik tőlünk, mint Isten népétől születtek az Isten népének közösségétől megfosszuk. Ők ugyanis az Isten igéje szerint arra rendeltettek, és róluk sejthetjük, hogy Isten választottai.[21]

     

23.  Az úrvacsoráról, vagyis a hálaadásról

    A szent vacsoráról pedig azt tartjuk, hogy az Úr abban az Ő testét és vérét, azaz önmagát az övéinek valósággal felajánlja, és olyan haszonélvezetét adja, hogy Ő egyre inkább bennük, ők pedig Őbenne élnek. Nem mintha az Úr teste és vére a kenyérrel és a borral természete szerint egyesülne, vagy a térben azokba be lenne zárva, vagy egy testi, húsbeli jelenvalóságról lenne itt szó, hanem a kenyér és a bor az Úr rendelése szerint magasztos dolgokat jelentő, szent és valóságos jegyek, melyek által az egyház szolgáján keresztül az Úr Önmagát közli, a Krisztus testével és vérével való valóságos egyesülést a hívőknek megadja és felkínálja, nem a hasnak mulandó eledelül, hanem lelki és örök életre szolgáló táplálékul.[22]

    Erre a magasztos és szent eledelre gyakran szükségünk van, hogy ezáltal a megfeszített Krisztus halálának és vérének hitünk szemeivel való meglátására, és a mi üdvösségünknek a mennyei lét előízével és az örök élet valóságos érzésével való szemlélésére emlékeztessünk. Ez a lelki, megelevenítő, belső eledel minket kimondhatatlan édességgel vidámít meg és üdít fel, és fenséges örömmel tölt el, hogy mi a Krisztus halálában életünket találjuk meg. Ennél fogva az örömtől teljes szívből ujjongunk, és ezért a drága és nagy jótettért, amit irántunk tanúsított teljes erőnkből hálaadásra fakadunk.

    Ebből kifolyólag méltánytalanul vádolnak minket azzal, hogy a magasztos jelképeknek kevés értéket tulajdonítunk, mert ezek a szent jegyek és szentségek szent és tiszteletreméltó dolgok, amelyeket Krisztus, a Főpap szerzett és használt. Így közvetítik és kínálják ezek az általuk jelzett lelki dolgokat, oly módon, mint ahogy arról fentebb beszéltünk; s bizonyságot tesznek a megtörtént dolgokról. Ezek a jegyek az oly magasztos és szent dolgoknak egy képét és egy emlékét adják; és különleges hasonlóságuk az általuk jelzett dolgokkal nagyszerű és pompás fényt gyújtanak a szent, isteni dolgokba. Ezen felül segítséget és támaszt nyújtanak a hitnek, és hasonlóak egy eskühöz, amellyel a hívők elkötelezik magukat és szövetséget kötnek az Ő fejükkel, és az egyházzal. Ilyen magasztosnak és drágának tartjuk a szent és nagyjelentőségű jelképeket; mégis a megelevenítő és szent erőt mi mindenképpen csak annak tulajdonítunk, aki egyedül az Élet – akinek legyen dicsőség örökké. Ámen.

     

24.  A szent összejövetelről, és a hívők egyességéről

    A szent összegyülekezéseket és a hívők összejöveteleit úgy kell megtartani, hogy mindenekelőtt a népnek Isten igéjét egy nyilvános és arra rendelt helyen hirdessék, az Írás titkait alkalmas szolgák által naponként magyarázzák és érthetővé tegyék, úrvacsorát és szent hálaadást tartsanak, hogy ezzel a hívők a hitüket egyre jobban gyakorolhassák, minden ember szükségéért buzgón imádkozzanak. Az egyéb ceremóniák, amelyeknek száma sincs, mint a kelyhek, miseruhák, kórusi ingek, csuhák, tonzúrák, lobogók, gyertyák, oltárok, arany és ezüst, amennyiben ezek az igaz vallás és a helyes istentisztelet megzavarására és felforgatására szolgálnak, és különösen a bálványok és képek, amelyek imádásra és botránkozásra valók, s az ilyen istentelen dolgokból több is van – mi azokat szent gyülekezeteinkből messzire száműzzük.[23]

     

25.  Azokról a dolgokról, amelyek sem megparancsolva sem megtiltva nincsenek, hanem közömbös dolgok és szabadok[24]

    Minden dolgot, amit közömbös dolognak neveznek, ha egyáltalán vannak ilyenek, egy kegyes, hívő keresztyén bármikor és bárhol szabadon használhat, ezt azonban helyes belátás szerint és szeretetből tegye; mivel a hívő embernek minden dologgal úgy kell élniük, hogy az Isten dicsőségét szolgálja, és az egyházat, s a felebarátot ne botránkoztassa meg.[25]

     

26.  Azokról, akik hamis tanítással Krisztus egyházát szétszakítják, vagy abból kiválnak és gyülekezetet alapítanak

    Mindazokat, akik magukat az egyház szent közösségéből és társaságából kiszakítják, s attól elkülönülnek; idegen, istentelen tanításokat vezetnek be az egyházba, vagy ilyenek hívéül szegődnek, - az ilyen tévelygést korunkban leginkább az újrakeresztelők mutatják, - amikor az egyház intésére és a keresztyén tanításra nem hallgatnak, és nem követik azt, hanem az egyház botránkoztatásában és tévútra vezetésében makacsul meg akarnak maradni és kitartanak viszálykodásukban és tévedésükben, - a felsőbb hatalom által meg kell büntetni, és el kell fojtani, hogy Isten nyáját  tévtanításukkal ne mérgezzék és meg ne sebezzék, vagy be ne szennyezzék.[26]

     

27.  A világi felsőbbségről

    Mivel minden hatalom és felsőbbség Istentől van, ezért annak legmagasztosabb és legfőbb tiszte, ha nem akar zsarnokká válni,

    • hogy óvja és pártolja Isten igaz tiszteletét és a helyes istentiszteletet, azzal, hogy fenyít és kipusztít minden istenkáromlást,
    • lehetséges buzgalmát arra fordítja, hogy segítse és végrehajtsa azt, amit az egyház szolgája és az evangélium hirdetője Isten igéjéből tanít és elébe terjeszt.

    Ahhoz viszont, hogy az ilyen vallás, és az igaz istentisztelet és az erényesség kialakuljon és növekedjen, a felsőbbségnek minden igyekezetét különösen arra kell fordítania,

    • hogy Isten tiszta igéjét a gyülekezetnek hűségesen hirdessék, és abból senki ne legyen kirekesztve,
    • hogy az iskolák jól szervezettek legyenek, az egész polgárság jól képzett, gondosan tanított és fegyelmezett legyen,
    • hogy nagy gondot fordítsanak az egyház szolgáira és a szegényekre az egyházban, hogy azok szűkségei méltányosság szerint és illendően el legyenek látva, mert erre kell hogy szolgáljanak az egyház javai.

    Továbbá kötelessége a felsőbbségnek

    • méltányos, isteni törvények szerint kormányoznia a népet,
    • az igazságszolgáltatást és a jogot megtartania és alkalmaznia,
    • az általános békét és a jólétet fenntartania, a közjót védeni és óvni,
    • a gonosztevőket vétkeik mibenléte szerint vagyonukban, testükben, életükben – ahogy méltányos megbüntetni.

    És, ha ezt teszi, Istenét, az Urat szolgálja, amint az kötelessége.  

    Az ilyen felsőbbségnek mindenünkkel, aminkkel Krisztusban szabadon rendelkezünk, testünkkel, vagyonunkkal és javainkkal engedelmesnek és szolgálatkésznek kell lennünk; s szívből jövő szeretetet és hitből fakadó alázatot kell tanúsítanunk iránta, hűséggel és tisztelettel szükséges viseltetni iránta; mindaddig, amíg parancsai nyíltan nem az ellen vannak, aki iránti tiszteletből tiszteljük őt és engedelmeskedünk neki.[27]    

     

28.  A szent házasságról

    Erről azt tartjuk, hogy Istentől szerzett és rendelt minden ember házas állapota, akik arra alkalmasak, és Istentől nincs elhívásuk házasság nélküli szűz életre; hogy nincs semmilyen rend, vagy állapot, ami olyan szent és tiszteletreméltó lenne, hogy a házas állapottal ellenkezne, és azt tiltaná. S mivel az ilyen házasságot az egyház előtt egy nagyszerű, nyilvános buzdítással és fogadalommal hagyják jóvá, tehát a felsőbbségnek is figyelnie kell arra, és gondoskodnia kell arról, hogy a házasságokat törvényesen és tisztességesen kössék meg, szabályosan és erényesen tartsák meg, s ne könnyedén, fontos és törvényes ok nélkül bontsák fel és váljanak el. Ezért nem dicsérhetjük a kolostorokat, és minden állítólagos lelki ember tisztátalan és rendetlen szüzességét, sem ezek lusta és haszontalan életét, amit némelyek megalapozatlan buzgóságból bevezettek és elrendeltek; hanem elvetjük, mint utálatos és gyalázatos dolgot, amit az emberek Isten rendelése ellenében költöttek és találtak ki.[28]