Keletkezés helye, ideje, szerzője és a hitvallási helyzet:

Az Ágostai Hitvallás sikert aratott a rendek és a nép körében. A pápai legátus, Campegius Lorenzo 20 teológust bízott meg egy cáfolat megírásával. Késlekedésük miatt végül J. Eck tervezeteiket felhasználva és kizárólag az Ágostai Hitvallás tartalmára koncentrálva összeállította a Cáfolatot (Confutatio). Ezt 1530. augusztus 3-án a birodalmi rendek előtt németül fölolvasták, s ezáltal a teológusok véleményéből a rendek és a császár állásfoglalása lett. A császár úgy gondolta ezzel semmissé tette az Ágostai Hitvallást, és a Cáfolat ellenvetés nélküli elfogadását várta. Megkezdődött a protestáns rendek és a császár egyezkedése. Az uralkodó odaadta a Cáfolatot, de a protestánsok megígérték, még nem adják ki az Ágostai Hitvallást. A közös bizottságban nem jött létre megállapodás. Szeptember 20-án Melanchthon, von Brück kérésére, a nürnbergi teológusok és jogászok Cáfolatra írt feljegyzései alapján, elkészítette az Apológia első változatát. A császár 1531 áprilisáig haladékot adott a protestánsoknak az Ágostai Hitvallás cáfolatának, és az 1521-es wormsi ediktumnak az elfogadására, amely Luthert és híveit birodalmi átokkal sújtotta, és kiirtásra ítélte.  Ők tiltakozásuk jeleként ekkor megkísérelték átadni a császárnak az Apológiát, de unokaöccse, Ferdinánd herceg azt nem engedte. Amikor 1531 őszére elkészült Melanchthon az Apológia végleges szövegével, leginkább a megigazulástanról szóló fejezetet javítva; akkor latinul meg is jelentette. Németül Justus Jonas fordításában adták ki. 1537-ben a Schmalkaldeni Szövetség ülésén a protestáns rendek mind aláírták az Apológiát.

Fordítás: Az Ágostai Hitvallás Apológiája (1531) - Latin eredetiből fordította Wiczián Dezső (Figyelembe véve a német szöveget, és a magyar fordítások közül: Pálházi Göncz Miklós XVII. század eleji munkáját, és Mayer Endre fordítását 1900-ból). Bp. 1957.

Szöveg:

A HITVALLÁS VÉDELME.

I. cikk: Az Istenről.

Hitvallásunknak első cikkét elfogadják ellenfeleink, amelyben ti. előadjuk, hogy mi hisszük és, tanítjuk, hogy van egy isteni osztatlan stb. lény, és hogy ugyanezen isteni és örökkévaló lénynek mégis három megkülönböztetett személye van: Atya, Fiú és Szentlélek. Ezt a hitcikket mi mindig tanítottuk és védelmeztük, s azt hisszük, hogy meg nem dönthető határozott és biztos tanúbizonyságot tesz róla a Szentírás. És állhatosan állítjuk, hogy a másként vélekedők Krisztus Egyházának nem tagjai, bálványimádók és az Istent gyalázzák.

 

II. cikk: Az eredendő bűnről.

Az eredendő bűnről szóló második hitcikket helyeslik ellenfeleink, azonban oly módon, hogy mégis megtámadják az eredendő bűnnek meghatározását, melyet mi csak mellékesen említettünk. Itt mindjárt az elején megtudhatja császári Felséged, hogy akik a Cáfolatot írták, azoknak nemcsak ítéletük nem volt, hanem őszinteségük is hiányzott. Mert amidőn mi őszintén, mellesleg akartuk megemlíteni, hogy mit foglal magában az eredendő bűn, azok idétlen magyarázattal mesterségesen elferdítik a magában semmi rosszat nem foglaló állítást. Ők ti. így szólnak: Istenfélelem és hit nélkül lenni tevőleges bűn, minélfogva tagadják, hogy ez eredendő bűn lenne.

Eléggé világos, hogy ezen elménckedés a skolasztikus hagyományokban és nem a császári tanácsban keletkezett. Jóllehet azonban ezen szőrszálhasogató okoskodás igen könnyen megcáfolható, mégis, hogy minden jóravaló ember meggyőződjék, hogy mi e tárgyról semmi képtelenséget nem tanítunk, elsőben azt kívánjuk, hogy tekintsék meg a német hitvallást, s ez minket fel fog menteni az újítás gyanúja alól. Ott ugyanis ez áll: „Továbbá tanítják, hogy Ádám esete után az összes, természetes módon születő emberek bűnben fogantatnak és születnek, azaz ők mindnyájan anyjuk méhétől fogva telve vannak rossz kívánsággal és hajlammal, s természettől fogva nem lehet semmiféle igaz istenfélelmük, semmiféle igaz hitük Istenben”. Ez a hely bizonyítja, hogy mi azoktól, akik test szerint származtak, nemcsak a jó tetteket, hanem az azokra való képességet, vagyis az istenfélelem és Isten iránt való bizalom létesítésének ajándékát is megtagadjuk. Mi ugyanis azt tanítjuk, hogy az így szülötteknek érzéki vágyaik vannak, és nem képesek igaz istenfélelmet és Isten iránt való bizalmat létesíteni. Mit lehet itt kifogásolni? Azt hisszük legalább, hogy minden jóravaló ember előtt eléggé tisztán állunk.

Mert ebben az értelemben a latin szöveg is megtagadja a természettől a jóra való képességet, más szóval az adományt és erőt Isten iránt való félelemnek és bizalomnak létesítésére, a felnőttektől pedig megtagadja a cselekvést is. Midőn tehát az érzéki vágyat említjük, nemcsak a cselekedeteket vagy gyümölcsöket értjük, hanem a természetnek folytonos hajlandóságát a rosszra.

Alább majd több szóval megmutatjuk, hogy a mi meghatározásunk egyezik a szokásos és régi meghatározással. Előbb ugyanis igazolnunk kell, hogy miért használtuk e helyen leginkább ezeket a szavakat. Ellenfeleink iskoláikban azt tanítják, hogy az eredendő bűnnek anyagi elve (mint ők nevezik) az érzéki vágy. Ez okból a meghatározásánál ezt nem volt szabad elhagynunk, különösen ez alkalommal nem, amikor egyesek nemigen vallásos érzülettel bölcselkednek felette.

Egyesek ugyanis azt állítják, hogy az eredendő bűn nem az emberi természetnek valamely vétke, vagy romlottsága, hanem csupán szolgaság, vagy halandósági állapot, melyet, mint Ádámból származottak, másnak hibájából magukban hordanak az emberek anélkül, hogy ők magok vétkeztek volna. Ehhez hozzáfűzik, hogy az eredendő bűn miatt örök halállal senki sem kárhozik el, amiként a szolgálótól szolgák születnek és viselik ezen sorsukat természeti (velük született) vétkek nélkül, csupán az anyának szerencsétlen állapota miatt. Annak kimutatása céljából, hogy nekünk ez a keresztyénellenes nézet nem tetszik, tettünk mi említést az érzéki vágyról, s jó lélekkel betegségnek neveztük, és kifejtettük, hogy az emberi természet romlottnak és bűnösnek születik.

De mi nem csupán az érzéki vágyat neveztük meg, hanem azt is mondottuk, hogy hiányzik az Isten félelme és a hit. Ezt a következő okból tettük hozzá: A skolasztikus doktorok is kisebbítik az eredendő bűnt, mert nem eléggé értik az atyáktól átvett eredendő bűnnek fogalmát. A fomesről, vagy bűnös hajlamról vitatkozva, azt a test tulajdonságának mondják és amint szokásuk szerint elménckednek, azt kérdezik, hogy vajon ezen tulajdonság az almának fertőzéséből, vagy a kígyónak leheletéből támadt-e? s vajon orvosságok által fokoztatik-e, vagy nem? Ilynemű kérdésekkel elnyomták a dolog lényegét. Midőn tehát ők az eredendő bűnről szólnak, az emberi természetnek súlyosabb vétkeit nem említik meg, ti. Istennek nem ismerését, Isten megvetését, istenfélelemnek s benne való bizalomnak hiányát, Isten ítéletének gyűlöletét, az ítélő Isten kerülését, Isten ellen való haragot, kegyelmének megvetését s az anyagiakban való bizalmat stb. Ezeket a bajokat – melyek leginkább ellenkeznek Isten törvényével – a skolasztikusok nem veszik figyelembe; ellenkezőleg: ők az emberi természetnek ép erőt tulajdonítanak Istennek mindenek felett való szeretetére, Isten parancsainak teljesítésére a cselekedeteknek lényegéig, és nem látják, hogy önmaguknak ellentmondanak.

Mert ha Istent önerőnkből mindenekfelett szerethetjük, Isten parancsolatait teljesíthetjük, mi más az, mint eredendő igazságossággal bírni? Hogyha az emberi természetnek megvan az a nagy képessége, hogy Istent önerejéből szeretheti mindenekfelett, amint a skolasztikusok elbizakodva állítják, vajon mi akkor az eredendő bűn? De akkor mi szükségünk van Krisztusnak kegyelmére, ha mi saját igazságosságunk alapján lehetünk igazakká? Mi szükség van a Szentlélekre, ha az emberi erő önmagában is képes Istent mindenek felett szeretni és Isten parancsolatait teljesíteni? Ki nem látja azt, mennyire visszás ellenfeleinknek gondolkozása? Ők az emberi természetnek kisebb fogyatkozásait felismerik, nagyobb fogyatkozásait nem ismerik fel; pedig ezekre mindenütt figyelmeztet az Írás, és a próféták folytonosan panaszkodnak a test elbizakodottsága, Istennek megvetése, Isten elleni gyűlölet s hasonló velünk született bűnök miatt. De miután a skolasztikusok a keresztyén tudományba belekeverték a természet tökéletességéről szóló bölcsészetet, a szabad akaratnak és általa eszközölt (kicsalt) cselekedeteknek kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítottak, és azt tanították, hogy az emberek bölcsészeti, vagy jogi igazságosság által, amelyről mi is azt valljuk, hogy az észnek van alárendelve és bizonyos fokig hatalmunkban van, igazulnak meg: annak következtében az emberi természetnek belső tisztátalanságát nem láthatták. Ezt ugyanis csak Istennek igéje alapján lehet megítélni, melyet a skolasztikusok a maguk vitatkozásaiban nem igen gyakran tárgyalnak.

Ezek voltak azok az okok, amelyek miatt az eredendő bűn meghatározásában egyrészt az érzéki vágyat megemlítettük, másrészt az ember természeti erőitől megtagadtuk az istenfélelmet és Isten iránt való bizalmat. Mi ugyanis jelezni akartuk, hogy az eredendő bűn a következő gyarlóságokat is foglalja magában: ti. Istennek nem ismerését, Isten megvetését, Isten félelmének és Isten iránt való bizalomnak hiányát, s az Isten szeretetére való képesség hiányát. Ezek az emberi természet főbűnei, melyek különösen a tíz parancsolat első táblájával ellenkeznek.

És mi semmi újat nem mondottunk. A régi meghatározás helyesen felfogva, szintén ugyanezt tanítja, midőn így szól: az eredendő bűn az eredeti igazságosságnak hiánya. De mi az igazságosság? A skolasztikusok itt dialektikai kérdések felett veszekszenek, de azt nem magyarázzák meg, hogy mit kell érteni az eredeti igazságosság alatt. Azonfelül az igazságosság az Írásban a tízparancsolatnak nem csupán második tábláját foglalja magában, hanem az elsőt is, amely az istenfélelmet, hitet és Istennek szeretetét parancsolja.

Ennélfogva az eredeti (veleszületett) igazságosságnak nemcsak a test tulajdonságainak egyenlő természeti sajátosságait kellett magában foglalnia, hanem a következő adományokat is: Istennek biztosabb ismeretét, istenfélelmet, Isten iránt való bizalmat, vagy legalább az ezeknek megszerzéséhez szükséges irányítást és erőt.

S ezt bizonyítja az Írás, a midőn az embert Isten képére és hasonlatosságára teremtettnek mondja (1Móz 1,27). És ez nem azt jelenti-e, hogy az emberben képződött az a bölcsesség és igazságosság, melynél fogva ő az Istent felfogja, s amely által az Isten szeme visszatükröződik, más szóval nem ajándékképpen adattak-e az embernek ezen adományok: Istennek ismerete, istenfélelem, Istenben való bizalom s hasonlók? Így magyarázzák az Istenhez való hasonlóságot Irenaeus és Ambrosius is, mely utóbbi sok más, ezen meghatározásba tartozónak elmondása után végül így szól: „Nem Isten képére van tehát teremtve az a lélek, melyben nincs mindig az Isten.”  És Pál az efézusiakhoz (5,9) és kolossebeliekhez (3,10) írott leveleiben kimutatja, hogy Istennek képe nem más, mint „istenismeret, igazságosság és igazság.” És Lombard Péter nem tartózkodik annak kijelentésétől, hogy az eredeti igazságosság maga az Istenhez való hasonlatosság, melyet Isten adott az embernek. Elősoroljuk itt a régi íróknak nézeteit, amelyek nem ellenkeznek Augustinusnak Isten képmására vonatkozó magyarázatával.

Ennélfogva tehát midőn a régi meghatározás az eredendő bűnt az eredeti igazságosság hiányának mondja, nemcsak az ember alsóbb rangú erőinek engedelmességét, hanem az Isten ismeretét, Istenben való bizalmat, istenfélelmet, Isten iránt való szeretetet, sőt még az arra való képességet is megtagadja az embertől. Mert még maguk a teológusok is tanítják iskoláikban, hogy ezek a kegyelemnek bizonyos ajándékai és segélye nélkül nem létesíthetők. Hogy a tárgy érthető legyen, mi magukat az ajándékokat említjük, ti. Isten ismeretét, Isten félelmét és a benne való bizalmat. Ezekből világos, hogy a régi meghatározás ugyanazt mondja, a mit mi mondunk, a midőn a természetes embertől megtagadjuk az istenfélelmet, bizalmat, azaz nem csupán azoknak cselekvését, hanem az eszközlésükre szolgáló adományokat és erőt is. Ugyanaz az értelme az Augustinusnál lévő meghatározásnak, aki az eredendő bűnt érzéki kívánságnak szokta mondani. Ő ugyanis azt fejezi ki vele, hogy az érzéki kívánság az eredeti igazságosság elvesztése után következett be. Mert a beteg természet, mivel nem képes Istent félni és szeretni s Istenben hinni, keresi és szereti a testieket; Istennek ítéletét vagy megveti elbizakodottságában, vagy rettegve gyűlöli. Ekképp Augustinus összefoglalja az igazságosság hiányát és az azt követő vétkes állapotot.

De az érzéki vágy nemcsak a test tulajdonságainak megromlása, hanem egyúttal ferde irányú hajlam is a testiekre a magasabb (szellemi) erőkben. És nem látják, mit mondanak, midőn egyszerre tulajdonítanak az embernek Szentlélek által ki nem ölt érzéki vágyat és Istennek mindenek felett való szeretetét.

Mi tehát az eredendő bűnnek meghatározásában helyesen fejeztük ki mind a kettőt, még pedig úgy a hiányokat (gyarlóságokat), melyeknél fogva Istenben nem hihetünk, Őt nem félhetjük és nem szerethetjük, mint az érzéki vágynak bírását, amely Isten igéje ellenére a testieket keresi, más szóval keresi nemcsak a testnek gyönyöreit, hanem a testi bölcsességet és igazságosságot, és Istent megvetve bízik ezen javakban. S nem csupán a régiek, hanem az újabbak is, amennyiben értelmesebbek is vannak köztük, szintén tanítják, hogy valóban ezekben áll az eredendő bűn, ti. az általam említett hiányokban (gyarlóságokban) és az érzéki vágyban. Tamás (Aquinói) ugyanis ekképp szól: „az eredendő bűn az eredeti igazságosságnak elvesztését, és ezzel együtt a lélek részeinek rendellenes állapotát foglalja magában; ennélfogva az nem tisztán veszteség, hanem bizonyos romlottsági állapot.”  És Bonaventura így szól: "Mikor azt kérdik, mi az eredendő bűn? – helyesen felelik, hogy féktelen érzéki vágy; de azt is helyesen válaszolják, hogy a kötelességszerű igazságosságnak hiánya. És e feleletek egyikében foglaltatik a másik." Ugyanezt érti Hugo, midőn így szól: "Az eredendő bűn az észben létező tudatlanság és a testben lévő érzéki vágy." Azt jelzi ugyanis, hogy mi születésünk alkalmával magunkkal hozzuk Isten ismeretének hiányát, hitetlenséget, bizalmatlanságot, meg vetést és Isten iránt való gyűlöletet. Ezeket foglalta ugyanis egybe a tudatlanság neve alatt. S ezek a nézetek egyeznek a Szentírással. Mert Pál olykor határozottan megnevezi ezt a hiányt, mint 1Kor 2,14.: „a természeti ember nem fogja fel azokat, melyek az Isten lelkééi.” Másutt az érzéki vágyat „a test tagjaiban működőnek és rossz gyümölcsöt termőnek” (Róm 7,5) mondja. Sok helyet idézhetnénk mind a kettőnek igazolására, de világos tárgyban nincs szükség bizonyítékokra. S az okos olvasó könnyen átlátja, hogy az istenfélelemnek és hitnek hiánya nem csupán cselekvési vétkek. Ezek ugyanis állandó gyarlóságok, a meg nem újított természetben.

Mi tehát semmit sem tanítunk az eredendő bűnről, ami akár a Szentírástól, akár a katolikus egyház felfogásától eltérő volna; mi csupán az Írásnak és az egyházi atyáknak legnyomósabb állításait – melyeket az újabb hittudósok szőrszálhasogató civakodásai betemettek – megtisztítjuk és ismét világosakká tesszük. Mert a kérdés maga mutatja, hogy az újabb kori hittudósok nem vették észre, mit akartak az atyák a hiány (gyarlóság – defectus) szóval mondani. Pedig az eredendő bűnnek ismerete szükséges, mert Krisztus kegyelmének nagyságát nem lehet megérteni, ha előbb betegségeinket meg nem ismertük. Az egész emberi igazságosság merő képmutatás Isten előtt, ha azt be nem ismerjük, hogy a szív a maga természeti állapotában nélkülözi a szeretetet, félelmet s bizalmat Isten iránt. Ezért mondja a próféta (Jer. 31,19) „minekutána megismertem magamat, combomat vertem” és Zsolt. 116,11. „Csüggedezésemben azt mondtam én: minden ember hazug!” – azaz nem helyesen gondolkozik az Isten felől.

Ellenfeleink e helyütt Luthert is ostorozzák, hogy azt írta: az eredendő bűn megmarad a keresztség után," s hozzáteszik, hogy ez állítást joggal kárhoztatta X. Leó. Császári Felséged azonban e helyen világos rágalmat fog találni. Ellenfeleink ugyanis jól tudják, minő értelemben veszi Luther azt az állítását, hogy az eredendő bűn a keresztség után megmarad. Mindig oly értelemben írt, hogy a keresztség megszünteti az eredendő bűn betudását, még akkor is, ha a bűnnek általuk úgynevezett anyagi elve, vagyis az érzéki vágy megmarad. Hozzáteszem még az anyagi elvre vonatkozólag, hogy a keresztség által adott Szentlélek kezdi elölni az érzéki vágyat és új törekvéseket teremt az emberben.

Hasonló módon nyilatkozik Augustinus is, aki így szól: "A bűn a keresztségben megbocsáttatik, nem mintha megszűnnék létezni, de hogy be ne számíttassék". Itt nyíltan vallja, hogy létezik, azaz, hogy megmarad a bűn, jóllehet be nem számíttatik. És ez a felfogás annyira tetszett a későbbieknek, hogy a pápai rendeletekbe (decretumok) ismételve felvétetett. És Julianus ellenében így nyilatkozik Augustinus: "A tagokban lévő törvény a szellemi megújításkor megszűnt, de megmarad a halandó testben. Megszűnt, mivel a beszámítás a szentség által feloldatott, mely által a hívők újjászületnek; megmarad pedig, mivel vágyakat kelt föl, melyek ellen a hívők küzdenek."  Ellenfeleink tudják, hogy Luther így gondolkozik és tanít, s mivel e tényt nem kárhoztatják, legalább szavait megrágalmazzák, hogy ezen ráfogással ártatlanul elnyomják.

De ők azt állítják, hogy az érzéki vágy büntetés és nem bűn. Luther bűnnek mondja. Feljebb mondottuk, hogy Augustinus az eredendő bűnt érzéki vágynak minősíti. Ha ezen állításban valami helytelen foglaltatik, ám civódjanak Augustinusszal. Azonfelül Pál így szól (Róm. 7,7): „Az érzéki vágyat nem ismertem volna bűnként, ha a törvény nem mondotta volna: Ne kívánd...” Hasonlóan (7,23): „Más törvényt látok az én tagjaimban, amely az én eszem törvénye ellen harcol, és amely foglyává tesz a tagjaimban levő bűn törvényének.” Ezeket a bizonyítékokat semmiféle furfanggal nem lehet megdönteni. Mert világosan bűnnek mondják az érzéki vágyat, amely azonban mégsem számíttatik be a Krisztusban levőknek, dacára annak, hogy természeténél fogva meg nem bocsátás esetére méltó a halálra. Így gondolkoznak az Atyák ellenvetés nélkül, Augustinus ugyanis hosszú védiratban cáfolja azoknak nézetét, akik azt hitték, hogy az emberben levő érzéki vágy nem vétek, hanem közönyös dolog (adiaphoron), miként a testnek színét, vagy betegségét közönyösnek mondják. Hogyha ellenfeleink a bűnös hajlamot (fomes) közönyösnek mondják, az ellen szól nemcsak a Szentírásnak sok mondása, hanem az egész egyház. Mert ki merte valamikor azt mondani, hogy a következők közönyös dolgok, hogy ha e tekintetben tökéletes egyetértés nem is volt: kételkedni Isten haragjában, Isten kegyelmében, Isten igéjében; haragudni Isten ítéletei miatt; zúgolódni amiatt, hogy az Isten nem azonnal szabadít meg a kísértésektől; morogni afelett, hogy az istentelenek jobb sorsban részesülnek, mint a jók; felingereltetni a haragtól, az érzéki kívánságtól, dicsőség és gazdaság utáni vágytól? stb. És ezeket a kegyes emberek – miként az a zsoltárokból és prófétákból kitűnik – saját magukon veszik észre. Azonban az iskolákban azokat a bölcsészeti idegen nézeteket vegyítették ebbe bele, (1) hogy szenvedések miatt sem jók, sem rosszak nem vagyunk; sem dicséretet, sem korholást nem érdemlünk. Más szóval a bűn nem lehet más, mint önelhatározásbeli. Ezek a bölcsészeti nézetek a világi ítéletre, nem pedig Isten ítéletére vonatkoznak. Még kevesebb ésszel tákolnak ide más nézeteket, mint pl. azt, hogy a természet nem rossz. Ezt a maga helyén nem kifogásoljuk, de nem helyesen vonatkoztatják erőszakosan az eredendő bűnnek gyengítésére. És mindazáltal ezek a nézetek olvashatók a skolasztikusoknál, kik ügyetlenül összekeverik a bölcsészeti vagy polgári erkölcstant az Evangéliummal. És efelett nemcsak az iskolákban vitatkoztak, de, mint rendesen, a nép közé is vitték. S ezek a nézetek uralkodtak és táplálták az emberi tehetségekben való bizalmat és elnyomták a Krisztus kegyelmének ismeretét. Ez okból tehát Luther, hogy nyilvánvalóvá tegye az eredendő bűnnek és az emberi gyengeségnek nagyságát, azt tanította, hogy az eredendő bűnnek ama maradékai természetüknél fogva nem közönyösek az emberben, hanem éppúgy rászorulnak Krisztus kegyelmére, hogy be ne számíttassanak, mint a hogy a Szentlélekre, hogy megölessenek.

Jóllehet a skolasztikusok egyaránt kisebbítik úgy a bűnt, mint a büntetést, midőn azt tanítják, hogy az ember saját erejéből képes Isten parancsait teljesíteni, mindamellett Mózes első könyve másként írja le az eredendő bűnre mért büntetést. A szerint ugyanis nemcsak a halálnak és más testi bajoknak vettetik alá az emberi természet, hanem még az ördög uralma alá is. Mert ott a következő borzasztó ítélet van kimondva (1Móz 3,15): "Ellenkezést szerzek te közötted és ez asszony között, a te magod között és az ő magva között." A hiány (gyarlóság = fogyatkozás) és érzéki vágy [olyan viszonyban áll egymással, mint] büntetés és bűn; a halál és más testi bajok és az ördög zsarnoksága valóban büntetések. Mert az emberi természet valóban szolgaságra van kárhoztatva, és az ördög tartja fogva, istentelen gondolatokkal és téves nézetekkel félrevezeti és mindennemű bűnökre ösztönzi. Miként azonban az ördögöt csak Krisztus segítségével lehet legyőzni, akként nem vagyunk képesek saját erőnkből abból a szolgaságból megszabadulni. Maga a világtörténet mutatja, mily nagy az ördög uralmának hatalma. Telve van a világ Isten ellen való káromlással, istentelen nézetekkel és ezekkel, mint kötelékekkel fogva tartja az ördög a világ szerint bölcs és igazságos embereket. Másokban durvább bűnök mutatkoznak. Mivel azonban Krisztus azért adatott nekünk, hogy úgy ezeket a bűnöket, mint ezeket a büntetéseket elvegye és az ördögnek uralmát: a bűnt és halált megsemmisítse: ennélfogva Krisztus jótéteményeit másképp meg nem ismerhetjük, csak úgy, ha nyomorúságunkról meggyőződést szerzünk. Emiatt tanítottak a mi prédikátoraink szorgalmatosan ezekről a dolgokról, és semmi újat nem adtak elő, csupán a Szentírást és a szent Atyáknak nézeteit hirdették.

Ezek, azt hisszük, ki fogják elégíteni császári Felségedet a gyermekes és alaptalan furfangra nézve, mellyel ellenfeleink ezen hitcikkünket megrágalmazták. Mert mi jól tudjuk, hogy helyesen és Krisztus egyetemes (katolikus) egyházával egyezően gondolkozunk. De ha ellenfeleink megújítják az efelett való vitát, nálunk sem fognak hiányozni egyesek, akik válaszolni és az igazságot védelmezni fogják. Mert ellenfeleink ebben a tárgyban nagy részben nem értik, amit mondanak. Gyakran ellenmondásokba keverednek, és sem az eredendő bűnnek alaki elvét, sem a hiányokat (gyarlóságokat = defectus), amint őket nevezik, nem írják le helyesen és az okoskodás szabályainak megfelelő módon. Mi azonban ezen a helyen nem akartuk az ő veszekedésüket hegyiről-tövire megvitatni. Csupán a szent Atyák felfogását – amelyet mi is követünk – akartuk közönségesen használt és ismert szavakkal elmondani.

 

III. Krisztusról.

A harmadik pontot helyeslik ellenfeleink, amelyben valljuk, hogy Krisztusban két természet van, mégpedig úgy, hogy az Ige az emberi természetet az ő egységes személyében magára vette, és hogy ugyanaz a Krisztus szenvedett és meghalt, hogy az Atyát velünk kiengesztelje, és feltámasztatott, hogy uralkodjék, megigazítsa és megszentelje a hívőket stb., miként azt az apostoli és nicaeai hitvallás tanítja.

 

IV-VI. A megigazulásról.

A negyedik, ötödik, hatodik és későbben a huszadik pontban kárhoztatnak minket azon tanításunkért, hogy az ember nem saját érdemei alapján, hanem ingyen, Krisztusért nyeri bűnei bocsánatát a Krisztusban való hit által. Ők ugyanis mind a kettőt kárhoztatják, úgy azt, hogy tagadjuk, hogy az ember érdemei alapján nyer bűnbocsánatot, mint azt a tanításunkat, hogy hit által nyer bűnbocsánatot és Krisztusban való hit által igazul meg. Mivel azonban ebben a vitás kérdésben a keresztyén tannak egyik legfőbb pontjáról van szó, amely helyesen felfogva megvilágítja és nagyobbítja Krisztusnak dicsőségét, és a kegyes lelkiismeretűeknek szükséges és igen gazdag vigasztalást nyújt: annálfogva kérjük, hogy császári Felséged az ily nagy ügyben kegyelmesen meghallgasson. Mert ellenfeleink sem azt nem tudják, mi a bűnbocsánat, sem azt, mi a hit, mi a kegyelem és mi az igazságosság, s azzal nyomorúságos módon bemocskolják e cikket, elhomályosítják Krisztus dicsőségét és jótéteményeit, és megfosztják a kegyes lelkiismeretűeket a Krisztusban adott vigasztalástól. Hogy azonban hitvallásunkat megerősíthessük és ellenfeleink ellenvetéseit megsemmisíthessük: szükséges, hogy az elején elmondjunk egyet-mást, hogy mind a két nemű felfogásnak, úgy a mienknek, mint ellenfeleinkének, forrásait megismerni lehessen.

Az egész Szentírás ezen kétféle helyekre osztandó: törvényre és ígéretekre. Az első neműekben ugyanis adja a törvényt, a más neműekben közli a Krisztusról szóló ígéretet, éspedig amint egyrészről kilátásba helyezi Krisztusnak eljövetelét és őérette ígér bűnbocsánatot, megigazulást és örök életet, s amint másrészről a megjelent Krisztus az evangéliumban ígér bűnbocsánatot, megigazulást és örök életet. Törvénynek mondjuk pedig ebben a fejtegetésben a tíz parancsolatnak rendeléseit, bárhol is olvashatók azok az írásban. A szertartásokról és Mózesnek ítéletet hozó törvényeiről most semmit sem szólunk.

Ellenfeleink ezek közül a törvényt választják, mivel az emberi elme természetszerűleg bizonyos fokig felfogja a törvényt, – ezen ítélőképessége ugyanis isteni adományként lelkébe van vésve - és törvény által keresnek bűnbocsánatot és megigazulást. A tízparancsolat azonban nem csak a külső polgári cselekedeteket követeli, melyeket az elme valamennyire teljesíteni képes, hanem más, az emberi elmét messze felülhaladó cselekedeteket is, ti. Istennek igaz félelmét, igaz szeretetét, igaz imádását, őszinte meggyőződést arról, hogy az Isten meghallgat, és Isten segítségének várását a halálban s minden kísértésekben; végül engedelmességet követel Isten iránt a halálban és minden kísértésben, hogy ne fussunk előlük vagy el ne forduljunk, midőn Isten sújt velük.

A skolasztikusok a bölcsészek nyomán csupán észbeli igazságosságot, azaz polgári cselekedeteket tanítanak, és azonfelül azt képzelik, hogy az ész a Szentlélek nélkül képes az Istent mindenek fölött szeretni. Mert míg az emberi szív tétlen és nem érzi Isten haragját vagy ítéletét, elhiteti magával, hogy van akarata az Istent szeretni, s van akarata Isten iránt való szeretetből jót tenni. Ilyképpen azt tanítják, hogy az ember kiérdemli a bűnbocsánatot erejéhez mért munkássággal, azaz úgy, hogy az ész fájlalva a bűnt, Isten szeretetének munkáját mintegy kicsalja magából, vagy jól cselekszik az Isten kedvéért. S mivel e felfogás természetszerűleg hízeleg az embernek, ezért szült és szaporított az Egyházban sok szertartást, szerzetesi fogadalmat, misevisszaéléseket, és így idővel egymás után különböző más szertartásokat és szabályokat gondoltak ki ezen felfogás alapján. És hogy az ily cselekedetekben való bizakodást táplálják és nagyobbítsák, azt erősítgették, hogy az Isten az így cselekvőnek szükségszerűleg adja a kegyelmet, mégpedig nem kényszerűségből, hanem változhatatlanságának szükségszerűsége alapján.

Ebben a felfogásban sok nagy és veszedelmes tévedés található, de ezeknek előszámlálása hosszadalmas volna. Csupán csak azt gondolja el az okos olvasó, hogy ha ez keresztyén igazságosság, mi különbség van a bölcsészet és Krisztus tana között? Ha a bűnbocsánatot ezen kicsalt cselekedetek által kiérdemeljük, akkor mit használ a Krisztus? Ha az ész által és az észnek cselekedetei által megigazulhatunk, mi szükség van Krisztusra, vagy újjászületésre?

És e felfogásból kifolyólag már odáig jutottunk, hogy sokan kigúnyolnak minket, akik azt tanítjuk, hogy a bölcsészeti igazságosságon felül másat kell keresni. Magunk hallottuk, amint egyesek a gyülekezetek előtt az evangélium félretevésével Arisztotelész erkölcstanát magyarázták. S ezek nem is tévedtek, ha igaz, a mit ellenfeleink védelmeznek. Mert Arisztotelész oly készültséggel (bölcsen) írt a polgári erkölcsökről, hogy ennél többet követelni sem lehet. Azt látjuk, hogy léteznek könyvek, amelyekben Krisztusnak egyes mondásait összehasonlítják Szókratész, Zénón és mások mondásaival; mintha Krisztus azért jött volna, hogy valamilyen törvényeket adjon, amelyek által a bűnbocsánatot kiérdemeljük, s nem kapjuk ingyen az ő érdemeiért. Ennélfogva, ha ebben elfogadjuk ellenfeleink azon tanát, amely szerint a bűnbocsánatot és megigazulást az észnek cselekedetei által kiérdemeljük, többé semmi különbség nem lesz a bölcsészeti, vagy farizeusi és keresztyén igazságosság között.

Jóllehet ellenfeleink, hogy Krisztust teljesen ne mellőzzék, követelik a Krisztusról szóló történetnek ismeretét, és annyit tulajdonítanak neki, hogy kiérdemelte részünkre egy bizonyos tulajdonságnak, vagy a mint ők nevezik, az első kegyelemnek (prima gratia) adását, mely alatt azt a tulajdonságot értik, mely hajlandóvá tesz Isten könnyebb szeretetére. Mindamellett csekélység az, amit erről a tulajdonságról tartanak, mivel az akaratnak cselekedeteit ezen tulajdonság vétele előtt és után egy természetűeknek képzelik. Azt képzelik, hogy az emberi akarat képes Isten szeretetére; az a tulajdonság pedig arra való, hogy ösztökélje ugyanannak örömestebb cselekvésére. Követelik, hogy ezt a tulajdonságot előbb ki kell érdemelni azt megelőző érdemek alapján; azután azt is követelik, hogy a törvény cselekedetei alapján ki kell érdemelni ezen tulajdonságnak erősbödését és az örök életet. Ekként a Krisztust eltemetik, hogy az emberek őt közbenjárónak ne használják, és ne gondolják, hogy őérette ingyen kapják a bűnbocsánatot és kiengesztelést, hanem hogy azt képzeljék, hogy a törvénynek saját erejükből való betöltése által kiérdemlik a bűnbocsánatot, és a törvénynek saját erejükből való betöltése által bizonyulnak igazaknak az Isten előtt; pedig a törvénynek soha senki sem tesz eleget, és az ész semmit egyebet nem tesz, csak egyes polgári cselekedeteket, s amellett sem az Istent nem féli, sem igazán nem hiszi, hogy ő az Isten gondviselésének tárgya. És dacára annak, hogy ezen tulajdonság létezéséről szólnak, mindamellett Isten szeretete a hitből való igazságosság nélkül az emberekben sem nem lehetséges, sem megérteni nem lehet, hogy mi legyen az Isten szeretete.

És hogy különbséget képzelnek a méltányossági és teljes (kegyelmi) érdem között (meritum congrui és meritum condigni), csupán csak játékot űznek, hogy világosan fel ne tűnjék pelagiánus voltuk ({pelagianizein}). Ha ugyanis az Isten szükségképpen kegyelmet gyakorol méltányossági érdemek miatt, akkor az már nem méltányossági, hanem teljes érdem. De hát ők nem látják, mit mondanak. A szeretet ama tulajdonságának elnyerése után (az isteni kegyelemnek vétele után, mely a tiszta erkölcsi tettekre képesíti) azt hitetik el, hogy teljes (kegyelmi) érdemeket szerez az ember. S mégis azt követelik tőle, hogy kételkedjék, megvan-e ezen tulajdonsága. Miképpen tudják tehát hogy vajon méltányossági vagy teljes (kegyelmi) alapon szereznek-e érdemeket? Az egész tant tulajdonképpen léha emberek gondolták ki, akik nem tudják, miképp részesül az ember bűnbocsánatban, és miképp semmisül meg az embernek cselekedeteiben való bizalma Isten ítélete és a lelkiismeret rettegései közepette. Azok a képmutatók, kik azt hiszik, hogy biztonságban vannak, mindig azt mondják, hogy teljes érdemeket szereznek, akár vannak a kegyelemnek birtokában, akár nincsenek, mivel az emberi természet hozza magával, hogy bízik a saját igazságosságában; de a remegő lelkiismeretűek ingadoznak és kételkednek, folyton más cselekedeteket keresnek és összehalmoznak, hogy nyugalmat leljenek. Ezek sohasem tudják, hogy teljes érdemeket szereznek, és kétségbeesnek, ha csak a törvénynek tanításán kívül nem hallják az evangéliumnak tanítását a bűnöknek kegyelemből való megbocsátásáról és a hit által való megigazulásról.

Ekképp ellenfeleink nem tanítanak egyebet, mint az ész, vagy inkább a törvény igazságosságát, melyre rátekintenek, miként a zsidók Mózesnek befedett arcára és a képzelt biztonságban leledző képmutatókban, kik azt hiszik, hogy a törvénynek eleget tesznek, felköltik a cselekedetek iránt való előítéleteket, az azokban való hiú bizalmat és Krisztus kegyelmének megvetését. Ezekkel szemben kétségbeejtik a remegő lelkiismeretűeket, kik is kétségbeesésben cselekedve, sohasem tapasztalhatják, hogy mi a hit, mennyire hatékony erő az, és így végül teljesen kétségbe hajtatnak.

A mi nézetünk az észnek igazságosságáról pedig az, hogy az Isten tőlünk azt követeli, és hogy Istennek parancsa folytán nekünk szükségképpen kell jó cselekedeteket tennünk, amint azokat a tíz parancsolat e mondás szerint előírja (Gal 3,24): „a törvény nevelő mester,” és éppúgy (1Tim 1,9): „a törvény az igazságtalanoknak adatott.” Mert az Isten ezzel a polgári fegyelmezéssel korlátolni akarja az érzéki embereket, és annak (a fegyelmezésnek) fenntartása céljából adott törvényeket, Írást, tudományt, hatóságokat, büntetéseket.

És ezt az igazságosságot az ész saját erejéből valamennyire képes kieszközölni, dacára annak, hogy gyakran legyőzi a természeti gyengeség és az ördög, ki nyilvánvaló gyalázatosságokra izgatja. Jóllehet azonban az ész ezen igazságosságának örömest megadjuk az őt megillető dicséreteket, mert úgysincs más nagyobb java ezen megromlott természetnek, és helyesen mondja Arisztotelész, hogy "sem az esti, sem a hajnali csillag  nem tündöklőbb az igazságosságnál," de meg az Isten is ékesíti testi jutalmakkal: mindazáltal még sem szabad azt Krisztus meggyalázásával dicsérni.

Hamis ugyanis a tétel, hogy tetteink által bűneink bocsánatát kiérdemeljük.

Hamis az is, hogy az emberek Isten előtt igazaknak vétetnek az észnek igazságossága miatt.

Hamis az is, hogy az ész saját erőiből képes az Istent mindenek felett szeretni és Istennek törvényét teljesíteni, más szóval Istent igazán félni, valóban meggyőződve lenni arról, hogy az Isten meghallgat minket, hogy van akaratunk Istennek engedelmeskedni a halálban és Isten más végzéseiben, másét nem kívánni stb., még ha képes is az ész polgári cselekedeteket végrehajtani.

Hamis és Krisztust gyalázó az is, hogy az emberek nem vétkeznek, amikor kegyelem nélkül cselekszik Isten parancsolatait.

Ezen állításunknak igazolására nemcsak a Szentírásból, hanem az Atyákból is vannak bizonyítékaink. Mert Augustinus elég terjedelmesen szól a pelagiánusok ellen arról, hogy a kegyelem nem adatik érdemeink miatt. És a természetről s kegyelemről így szól: "ha a természeti képesség a szabad akaratból kifolyólag elegendő úgy annak megismerésére, mi a jó, mint arra, hogy jó életet éljünk: akkor Krisztus hiába halt meg; akkor értéktelenné lett a kereszt botránya. Miért nem kiáltok fel én is itt? Igenis, fel fogok kiáltani és keresztyén fájdalommal fogom őket feddeni: "El vagytok taszítva a Krisztustól, akik a természetben igazultok meg; kiestetek a kegyelemből" (Gal 5,4; 2,21) Mert ha nem értitek Isten igazságosságát és a magatokét akarjátok érvényesíteni, akkor nem vagytok alárendelve Isten igazságosságának. Miként ugyanis a törvénynek vége, úgy az emberi bűnös természetnek üdvözítője a Krisztus minden hívőnek megigazulására. (Róm 10,3.4) És Jn 8,36: "Ha a Fiú szabadokká tesz titeket, szabadok lesztek." Mi tehát eszünk segítségével nem szabadulhatunk meg bűneinktől és nem érdemelhetjük ki bűneink bocsánatát. És meg van írva (Jn 3,5): "Ha valaki nem születik újjá vízből és Szentlélekből, nem mehet be Istennek országába." Hogyha szükség van Szentlélekből való újjászületésre, akkor az ész igazságossága nem tesz igazakká Isten előtt, s nem tölti be a törvényt. Róm 3,23: "Mindnyájan híján vannak Isten dicsőségének," azaz Isten bölcsessége és igazságossága nélkül vannak, amely éppen az Istent felismeri és dicsőíti. Szintúgy Róm 8,7.8: "A testnek bölcsessége ellensége Istennek, mert az Isten törvényének nem veti magát alá, mert arra nem is képes. Azért akik a testben vannak, Istennek nem lehetnek kedvesek."

Ezek annyira világos bizonyítékok, hogy nem szorulnak éles elméjű, hanem csak figyelmes hallgatóra – hogy Augustinus szavaival éljünk, melyeket ő ugyane kérdésben használt. – Ha a testnek bölcsessége ellenségeskedés Istennel szemben: akkor a test bizonyára nem szereti az Istent; ha nem képes magát Isten törvényének alávetni, akkor nem képes őt szeretni. Ha a test bölcsesége ellenségeskedés Istennel szemben, vétkezik a test akkor is, midőn a külső polgári cselekedeteket végrehajtjuk. Ha nem képes magát Isten törvényének alávetni, bizonyára vétkezik, még ha az emberi ítélet szerint kitűnő és dicséretreméltó tettei vannak is. Ellenfeleink a második tábla parancsait veszik figyelembe, amelyek a polgári igazságosságot foglalják magukban, amelyet az ész felfog. Azzal megelégedve, azt hiszik, eleget tesznek Isten törvényének. Emellett nem veszik észre az első táblát, mely azt rendeli, hogy az Istent szeressük, hogy valóban meggyőződve legyünk, hogy az Isten a bűnre haragszik, hogy az Istent igazán féljük, hogy valóban meggyőződve legyünk arról, hogy az Isten meghallgat minket. De az emberi lélek a Szentlélek nélkül vagy biztonságban tudva magát, megveti Isten ítéletét, vagy a büntetés idején fut az ítélő Isten elől és gyűlöli őt. Annakokáért nem engedelmeskedik az első táblának. Minthogy tehát az emberi természethez hozzátartozik az Istennek megvetése, Isten igéjében, fenyegetéseiben és ígéreteiben való kétkedés: valóban vétkeinek az emberek akkor is, amikor a Szentlélek bírása nélkül jó cselekedeteket tesznek, mivel hitetlen szívvel teszik azokat; eme mondás szerint Róm 14,23: "ami pedig nincs a hitből, bűn az." Az ilyenek ugyanis Istent megvetve cselekszenek, miként Epicurus nem hiszi, hogy az Isten gondját viseli, hogy figyelemmel viseltetik iránta és meghallgatja őt. Istennek ezen megvetése bűnösökké teszi a külsőleg jóknak tetsző cselekedeteket, mivel az Isten a szívek felett mond ítéletet.

Végül nagyon esztelenül írják ellenfeleink azt, hogy az örök haraggal sújtott emberek a szeretetnek magától létesülő tettei által (per actum elicitum dilectionis) bűnbocsánatot érdemelnek ki, holott képtelenség Istent szeretni, mielőtt az ember bűnbocsánatot nyert hite által. Mert az olyan szív, amely valóban érzi Isten haragját, nem szeretheti Istent, míg kiengeszteltnek nem látszik neki. Míg rettegtet és az örök halálba vetni látszik: addig az emberi természet nem képes (annyira) felemelkedni, hogy a haragra gerjedt ítélő és büntető Istent szeresse. Könnyű a tunya, tétlen embereknek a szeretetről azt álmodni, hogy (még) a halálos bűnnel vádolt (is) szeretheti Istent mindenek felett, mivel nem érzik, mi a harag, vagy az Isten ítélete. De a lelkiismeret tusájában és életharcában tapasztalja a lelkiismeret ama bölcsészeti okoskodásoknak ürességét. Pál állítja (Róm 4,15): "a törvény haragot nemz."  Nem állítja, hogy az ember törvény által érdemli ki a bűnbocsánatot, mert a törvény mindig vádolja és rettegésben tartja a lelkiismeretet. Annálfogva nem igazít meg tehát, mivel a törvény által megrémített lelkiismeret fut az Isten ítélete elől. Tévednek tehát, akik abban bizakodnak, hogy törvény által saját cselekedeteik által bűnbocsánatot érdemelnek ki. Legyen elég abból, amit eddig mondottunk az észnek vagy törvénynek igazságosságáról, melyet ellenfeleink tanítanak. Mert valamivel később, amikor a hitből való megigazulási tanunkat kifejteni fogjuk, úgyis kénytelenek leszünk több bizonyítékot felhozni, amelyek ellenfeleink eddig előadott tévelygéseinek megdöntésére is szolgálni fognak.

Mivel tehát az emberek saját erejükből nem képesek Isten törvényét teljesíteni, mert mindnyájan bűn alatt és örök haraggal és halállal sújtva vannak: ez okból a törvény segítségével a bűntől meg nem szabadulhatunk és meg nem igazulhatunk; de adatott nekünk a bűnbocsánatnak és Krisztusért való megigazulásnak ígérete, aki miérettünk küldetett, hogy eleget tegyen a világ bűneiért és helyeztetett közbenjárónak és engesztelőnek. És ezen ígéret nincs feltételezve tetteink érdemszerűségétől, hanem kegyelemből ad bűnbocsánatot és megigazulást, miként Pál mondja (Róm 11,6): "Ha cselekedetekből van, többé már nem kegyelem," és másutt (Róm 3,21): "Istennek igazságossága kijelentetett a törvény nélkül," azaz ingyen (kegyelemből) adatik a bűnök bocsánata. És így a kiengesztelés nem függ érdemeinktől. Hogyha a bűnbocsánat érdemeinktől függne és a kiengesztelés törvény által létesülne, hasznavehetetlen volna. Mivel ugyanis a törvényt nem teljesítjük, következnék, hogy a kiengesztelés ígéretében sem lenne soha részünk. Pál ekképp bizonyítja ezt (Róm 4,14): "Ha törvényből lenne az örökség, hiábavaló lenne a hit és eltöröltetnék az ígéret." Ha ti. az ígéret beteljesedése érdemeinktől, vagy törvénytől függne, mint feltételtől, az ígéret hiábavaló volta következnék, mert a törvényt sohasem teljesítjük.

Minthogy azonban a megigazítás kegyelmi ígéret alapján jut osztályrészünkül, ebből következik, hogy nem igazíthatjuk meg önmagunkat. Máskülönben miért lett volna szükség ígérettételre? Minthogy pedig az ígéretet csak hit alapján kaphatja az ember, azért az evangélium, amely tulajdonképp a bűnbocsánatnak és a Krisztusért való megigazulásnak ígérete, a Krisztusban való hit általi megigazulást hirdeti, melyet nem tanít a törvény, és amely nem azonos a törvény által való megigazulással. A törvény ugyanis tetteinket és tökéletességünket követeli tőlünk. Az ígéret pedig nekünk, a bűn és halál által sújtottaknak Krisztusért nyújtja az ingyen való kiengesztelést, s mi azt nem cselekedetek által, hanem a hit által vesszük. Ez a hit nem visz Isten elé saját érdemeinkben való bizalmat, hanem csupán az ígéretben, vagy a Krisztusban megígért könyörületességben való bizalmat.

Ezen sajátos hit, amelynél fogva minden egyes ember azt hiszi, hogy Krisztusért megbocsáttatnak bűnei, és hogy Krisztusért kiengeszteltetett az Isten és kegyelmes, elnyeri a bűnbocsánatot és megigazít minket. És minthogy a bűnbocsánatban, azaz a rettegésekben megvigasztalja és felemeli a szíveket, annálfogva megújít minket és elhozza a Szentlelket, hogy azután betölthetjük Isten törvényét, más szóval: Istent szerethetjük, Istent igazán félhetjük, valóban meggyőződve lehetünk, hogy az Isten meghallgat, engedelmeskedhetünk Istennek minden kísértésekben, elöli az érzéki vágyat stb. Így tehát az a hit, amely ingyen nyert bűnbocsánatot, mivelhogy Isten haragjával szembe a közbenjáró és engesztelő Krisztust, nem pedig a mi érdemeinket vagy szeretetünket állítja, az a hit, a mely azonos Krisztusnak igaz ismeretével, amint egyrészt igénybe veszi Krisztus jótéteményeit, úgy másrészt megújítja a szíveket, és megelőzi a törvény betöltését. És erről a hitről egy betű sincsen ellenfeleink tanításában. Épp ez okból vádoljuk ellenfeleinket, hogy csupán a törvény igazságosságát tanítják és nem az evangéliumét, amely a Krisztusban való hit igazságosságát hirdeti.

A megigazító hitről.

Ellenfeleink csupán képzelik azt hogy a hit történeti ismeret, és azért tanítják, hogy az a halálos bűn mellett is megállhat. Ennélfogva semmit sem szólnak arról a hitről, amelyről Pál annyiszor állítja, hogy az embereket megigazítja, mert akiket Isten igazaknak tekint, azok nincsenek a halálos bűnben. Ámde az a hit, mely megigazít, nemcsak történeti ismeret, hanem jelenti az Isten ígéretében való bizalmat, amelyben bűnbocsánat és igazságosság ingyen nyújtatik a Krisztusért. És hogy azt ne vélje valaki, hogy csak történeti ismeret: hozzátesszük még azt is, hogy az akarása és elfogadása azon adott ígéretnek, hogy bűneink megbocsáttatnak, és mi megigazulunk.

És könnyen lehet különbséget tenni ezen hit és a törvény igazságossága között. A hit oly szolgálat, mely elfogadja az Isten által nyújtott jótéteményeket; a törvény igazságossága oly szolgálat, mely Isten elé terjeszti érdemeinket. Úgy akar tehát az Isten mi tőlünk hit által tiszteltetni, hogy tőle magától elfogadjuk azt, amit ígér és nyújt.

Hogy azonban a hit nemcsak történeti ismeretet jelent, hanem azt a bizalmat, amely az ígéretnek hitelt ad, azt világosan bizonyítja Pál, aki így szól (Róm 4,l6): "azért kell hitből valónak lennie az igazságosságnak, hogy az ígéret biztos legyen." Tudja ugyanis azt, hogy az ígéretet csak hit által lehet elfogadni. Ez okból az ígéretet és hitet elválaszthatatlanul egymásra való hatásában hasonlítja és köti össze. De könnyű lesz megmondani, mi a hit, ha megnézzük az apostoli hitvallást, melyben biztosan e tétel áll: "bűnöknek bocsánatát". Ennélfogva nem elég azt hinni, hogy Krisztus született, szenvedett és feltámadott, ha hozzá nem tesszük azt a tételt is, amely a történeti fejlődésnek alapja s végcélja: "a bűnöknek bocsánatát." Erre a tételre kell alapítani a többit, hogy ti. Krisztusért és nem érdemeinkért vesszük a bűnbocsánatot. Mert mi szükség volt arra, hogy Krisztus a mi bűneinkért adassék, ha a mi érdemeink bűneinkért eleget tehetnek?

Valahányszor tehát a megigazító hitről szólunk, tudnunk kell, hogy a következő három fogalom együvé tartozik: az ígéret, éspedig a kegyelemből való; Krisztus érdemei, mint bizonyos ár és a kiengesztelés. A hitet ígéret alapján vesszük; az ígéretnek a kegyelemből való volta kizárja érdemeinket, és azt jelenti, hogy a jótéteményt könyörületből adja az Isten. Krisztus érdemei az ár, mert kell valamely meghatározott engesztelésnek léteznie a mi bűneinkért. Az Írás gyakran könyörögve említi a könyörületességet, és a szent Atyák sokszor mondják, hogy könyörületből üdvözülünk. Valahányszor tehát könyörületességről említés történik, tudnunk kell, hogy ott a hitre mint alapra van szükség, mely a könyörület ígéretét elfogadja. És viszont, valahányszor hitről szólunk, értetni akarjuk a tárgyát is, ti. az ígért könyörületet. A hit ugyanis nem azért igazít meg, vagy üdvözít, mivel önmagában érdemszerű cselekedet, hanem csak azért, mivel elfogadja az ígért könyörületességet.

És ezen istentisztelet, ez a szolgálat (latreia) a prófétákban és zsoltárokban sok helyütt különös dicsérettel említtetik, dacára annak, hogy a törvény a bűnöknek kegyelemből való megbocsátását nem tanítja. De az Atyák ismerték a Krisztusra vonatkozó ezt az ígéretet, hogy az Isten a Krisztusért akarja a bűnöket megbocsátani. Midőn tehát belátták, hogy Krisztus lesz a bűneinkért adandó díj, megtudták, hogy a mi cselekedeteink nem díjai ennek a nagy jótéteménynek. Ez okból hit alapján vették a kegyelemből való irgalmasságot és bűnbocsánatot, miként az újszövetségi szentek.

Innen van az irgalmasságnak és hitnek ama gyakori emlegetése a zsoltárokban és prófétákban, mint Zsolt 130,3.4: "Ha bűneinket számon tartod Uram, Uram, kicsoda maradhat meg?" Itt megvallja a bűneit, de nem említi fel érdemeit. Hozzáfűzi: "mivel nálad van a kiengesztelés" – itt felemelkedik Isten irgalmában való bizalmával, és idézi hozzá az ígéretet. "Az én lelkem kitartott az Ő igéjében, az én lelkem reménykedett az Úrban." Más szóval: mivel megígérted a bűnbocsánatot, ezen te ígéreted tart fenn engemet. Eszerint tehát az Atyák is nem a törvény, hanem ígéret és hit által igazultak meg. És csudálatos dolog, hogy ellenfeleink annyira elhomályosítják a hitet, holott látják, hogy mindenütt kitűnő istentiszteletként dicsértetik, mint pl. Zsolt 50,15: "Hívj segítségül engemet a te nyomorúságodnak idején, és én kiragadlak tégedet." Ekképp akarja magát az Isten velünk megismertetni, így akarja magát tiszteltetni, hogy tőle magától vegyük a jótéteményeket, mégpedig az ő könyörületességéből, s nem a mi érdemeinkért. Ez minden kísértéseinkben legteljesebb vigasztalás. És ilynemű vigasztalásainkat semmisítik meg ellenfeleink, amidőn a hitet elhomályosítják és gyalázzák, és csupán azt tanítják, hogy az emberek cselekedeteik és érdemeik által lépnek érintkezésbe Istennel.

A Krisztusban való hit megigazít

Nehogy azt vélje valaki, hogy mi egy semmit sem jelentő történeti fogalomról szólunk, előbb azt kell elmondanunk, miképp sajátítjuk el a hitet. Azután megmutatjuk úgy azt, hogy megigazít, mint azt, hogy miképp kell azt érteni, és lerontjuk azokat az érveket, melyeket ellenfeleink felhoznak ellenünk. Krisztus Lukács evangéliumának végén (24,47) elrendeli, hogy "hirdessék az ő nevében a bűnbánatot és bűnbocsánatot."

Az evangélium ugyanis az összes embereket vádolja azzal, hogy a bűn alatt állanak, s hogy mindnyájan az örök harag és halál által sújtva vannak, és nyújt a Krisztusért bűnbocsánatot és megigazulást, amelyet hit által sajátít el az ember. A bűnbánat hirdetése, amely minket vádol, megrettenti a lelkiismeretet igazi komoly félelmekkel, s ezek között a szív ismét kénytelen vigasztalást keresni. És ez megtörténik, ha hiszünk Krisztus amaz ígéretében, hogy érette nyerünk bűnbocsánatot. Az a hit, mely azokban a rettegésekben felemel és megvigasztal, nyeri a bűnbocsánatot, megigazít és éltet. Mert az a vigasztalás új és szellemi élet. Ezek egyszerű és világos dolgok, az istenfélők megérthetik, és az egyház részéről is vannak ezekre bizonyítékok. Ellenfeleink sehol sem mondhatják, miképp adatik a Szentlélek. Azt képzelik, hogy a Szentlelket a szentségek közlik gépies cselekvényük végrehajtása által (ex opere operato), a befogadónak jóindulatú hozzájárulása nélkül, mintha bizony a Szentlélek adományozása csak mellékes volna. De mivel mi olyan hitről szólunk, amely nem üres fogalom, hanem amely megszabadít a haláltól, a szívben új életet szül és a Szentlélek műve: annálfogva az a halálos bűnnel együtt nem létezhet, hanem ameddig csak megvan, jó gyümölcsöket terem, miként azt később fogjuk elmondani.

Lehet még a bűnösnek megtéréséről, vagy a megújulás módjáról egyszerűbben és világosabban szólani? A sententiákhoz írt magyarázatok közül az írók nagy tömegének műveiből (1) hozzanak fel csak egyet is, amely az újjászületés módjáról szól. Midőn a szeretetnek tulajdonságáról szólnak, azt hitetik el, hogy azt az emberek tetteik által kiérdemlik, nem tanítják, hogy az ige által kapja az ember, miként napjainkban az anabaptisták is tanítják. Ámde az Istennel nem lehet alkudozni, az Istent csak az ige által lehet felfogni. Ezért a megigazulás az ige által történik, miként Pál mondá (Róm 1,l6): "Az evangélium Istennek hatalma minden hívő üdvösségére," és (Róm 10,17.): "a hit hallásból vagyon." S már innét vehető egy bizonyíték arra, hogy a hit megigazít, mert ha csak ige által megy végbe a megigazítás és az ige hit által sajátíttatik el, abból következik, hogy a hit megigazít. De vannak még más nyomósabb bizonyítékaink. Ezeket eddig csak azért mondottuk el, hogy feltüntessük az újjászületés módját, és hogy meg lehessen érteni, milyen a szóban lévő hit.

Most azt fogjuk bizonyítani, hogy a hit megigazít. Itt mindenekelőtt figyelmeztetnünk kell az olvasókat arra, hogy amint szükséges azt a nézetet védelmezni, hogy Krisztus a közbenjáró, így szükséges védelmezni azt is, hogy a hit megigazít. Mert mi módon lesz Krisztus közbenjárónk, ha a megigazulásban nem használjuk őt közbenjárónak, ha nem tudjuk, hogy őérette tekint az Isten igazaknak. Hinni pedig azt jelenti: bízni Krisztus érdemeiben, hogy őérette az Isten egész bizonyossággal kegyelmes akar lenni hozzánk. Hasonlóan figyelmeztetnünk kell, hogy amiként védeni kell azt a nézetet hogy a törvényen kívül szükséges Krisztus ígérete, akként védeni kell azt is, hogy a hit megigazít A törvény ugyanis csak a Szentlélek előző vétele után valósulhat meg. Ez okból védenünk kell azt, hogy Krisztus ígérete szükségszerű. Azt azonban csak hit által lehet elsajátítani. Ezek alapján tehát akik tagadják a hitből � való megigazítást, nem tanítanak egyebet, mint a törvényt, és az evangéliumot s Krisztust teljesen elvetik.

De midőn azt mondjuk, hogy a hit megigazít, egyesek talán a kezdetre értik oly formán, hogy a hit a megigazulás kezdete, vagy előkészület a megigazulásra, úgy, hogy nem maga a hit az, amely által Isten igazakul elfogad, hanem a cselekedetek, melyek azt követik, és azt álmodják, hogy a hitet azért magasztalják oly nagyon, mivel az a kezdete. A kezdetnek tényleg nagy jelentősége van, mint közönségesen mondják: "a kezdet az egésznek fele" (arkhé hémiszü pantosz). Ugyanannyit tesz, mintha azt mondaná valaki, hogy a nyelvtan minden tudományok doktorává tesz, mivel más tudományokra előkészít, pedig kit-kit a saját mestersége tesz valóban mesterré. Mi nem így gondolkozunk a hitről, hanem azt védelmezzük, hogy sajátlag és valóban a hit által Krisztusért tekint az Isten igazaknak, más szóval: elfogad magáéinak. És minthogy megigazulni azt jelenti: igazságtalanból igazságossá lenni vagy újjászületni, jelenti azt is: igazságosnak kijelentetni vagy tekintetni. Az Írás ti. mind a két módon szól. Ez okból előbb azt akarjuk bebizonyítani, hogy egyedül a hit tesz igazságtalanból igazságossá, más szóval: elnyeri a bűnbocsánatot.

Egyeseket megbotránkoztat az "egyedül" szócska, holott Pál is mondja (Róm. 3,28): "Azt véljük, hogy hitből s nem cselekedetekből igazul meg az ember," s éppúgy (Ef 2,8): "Istennek ajándéka az, nem tőletek származik, sem a cselekedetekből, hogy senki se dicsekedjék;" szintúgy (Róm 3,24): "Ingyen igazulnak meg..." Ha nem tetszik a mindent kizáró "egyedül" szócska, küszöböljék ki Pálból ezeket a kizáró szócskákat: ingyen, nem cselekedetekből, ajándék stb. Mert ezek is kizárók. Mi pedig kizártuk az érdemről való felfogást. Nem zártuk ki az igét, vagy a szentségeket, miként ellenfeleink rágalmaznak. Feljebb ugyanis azt mondottuk, hogy a hit az Igéből fogantatik, és igen nagyra becsüljük az Ige körül való szolgálatot (lelkészi szolgálatot). A szeretetnek és cselekedeteknek következniük kell a hitből, amiért is nem úgy zárjuk ki őket a megigazításból, hogy ne kövessék a hitet, de kizárjuk a megigazulásból a szeretetnek vagy cselekedeteknek érdemszerűségében való bizalmat. És ezt világosan be fogjuk bizonyítani.

Bűnbocsánatot egyedül a Krisztusban való hit által nyerünk.

Abban a meggyőződésben élünk, hogy ellenfeleink is megvallják, hogy a megigazulásban legelsőbben bűnbocsánatra van szükségünk, mert mi mindnyájan bűn alatt vagyunk. Ez okból így okoskodunk: Bűnbocsánatot nyerni annyi, mint megigazulni, e bizonyíték szerint (Zsolt 32,1): "Boldogok, akiknek megbocsáttattak az ő bűneik." Egyedül a Krisztusban való hit által, nem szeretet által, s nem a szeretet, vagy cselekedetek miatt nyerjük bűneink bocsánatát, dacára annak, hogy a szeretet következik a hitből. Tehát egyedül a hit által igazulunk meg, értve megigazulás alatt ezt: igazságtalanból igazságossá lenni, vagy újjászületni.

A második tétel (hogy hit által, s nem cselekedetek által nyerjük bűneink bocsánatát) akként lesz könnyen bizonyítható, ha tudjuk, miképp történik a bűnbocsánat. Ellenfeleink a legízetlenebb módon vitatkoznak afelett, vajon a bűnök megbocsátása és a kegyelem közlése egyetlen változás-e? Haszontalan emberek, nem volt mit mondaniuk! A bűnbocsánatkor le kell győzni a bűn és örök halál rettegéseit a szívben, miként ezt Pál bizonyítja (1Kor 15,56 s következő versben): "A halálnak fullánkja a bűn, a bűnnek ereje a törvény. De az Istennek legyen hála, aki adott nekünk diadalmat, ami Urunk Jézus Krisztus által." Ez azt jelenti, hogy a bűn rettegésben tartja a lelkiismereteket; az pedig a törvény által történik, mely Istennek a bűn ellen való haragját mutatja, amelyet azonban Krisztus által győzünk le. Mi módon? Hit által, amidőn is felemelkedünk a Krisztusért ígért könyörületességben való bizalom alapján. A második tételt tehát így bizonyítjuk: Istennek haragja nem engesztelhető ki, ha ellenébe saját cselekedeteinket helyezzük, mivel Krisztus engesztelőnek adatott, hogy ő érette kegyelmes legyen hozzánk az Atya. Krisztus azonban közbenjáróul másképp nem sajátítható el, csak a hit által. Ennélfogva tehát egyedül hit által nyerünk bűnbocsánatot, amidőn szíveinket felemeljük a Krisztusért ígért könyörületességben való bizalom által.

Éppúgy szól Pál (Róm 5,2): "Őáltala van odajárulásunk az Atyához," és hozzáteszi: "hit által." Tehát úgy engeszteltetünk ki az Atyával és nyerünk bűnbocsánatot, ha a Krisztusért ígért irgalomban való bizalom által felemeltetünk. Ellenfeleink Krisztust azért tartják közbenjárónak és engesztelőnek, mivel kiérdemelte a szeretetnek állapotát; nem kívánják, hogy őt most is közvetítőnek használjuk, hanem miután teljesen eltemették a Krisztust, azt képzelik, hogy saját cselekedeteink által van odajárulásunk Istenhez, ezek által kiérdemeljük a szeretetnek állapotát és azután a szeretet által járulunk Istenhez. Vajon nem azt jelenti-e ez: Krisztust eltemetni, és a hitről szóló egész tant megsemmisíteni? Ezzel szemben Pál azt tanítja, hogy nekünk Krisztus által van odajárulásunk, más szóval kiengesztelésünk. És hogy megmutassa, miképp megy az végbe, hozzáteszi, hogy hit által van odajárulásunk. Ennélfogva hit által Krisztusért nyerjük bűneink bocsánatát. Isten haragjával szemben nem helyezhetjük a mi szeretetünket és a mi cselekedeteinket.

Másodszor bizonyos, hogy bűneink az engesztelő Krisztusért bocsáttatnak meg. Róm 3,25: "Akit az Isten tett engesztelővé;" de hozzáteszi Pál: "a hit által." Tehát ezen engesztelő [ú]gy használ nekünk, ha hittel megragadjuk a benne ígért könyörületességet és azt szembeállítjuk Isten haragjával és ítéletével. Ily értelemben van írva Zsid 4,14: "Mivelhogy nagy főpapunk vagyon, járuljunk hozzá bizalommal." Eszerint azt rendeli, hogy járuljunk Istenhez – ne érdemeinkben, hanem a főpapi Krisztusban való bizalom alapján, s így hitet követel.

Harmadszor, Péter (Csel 10,43) így szól: "Az összes próféták bizonyságot tesznek amellett, hogy bűnbocsánatot az ő neve által nyer mindenki, aki hiszen őbenne." Miképp szólhatott volna még világosabban? Bűnbocsánatot – úgymond – az ő neve által, azaz őmiatta kapunk: tehát nem érdemeink miatt nem a mi töredelmességünk, bűnbeismerésünk, szeretetünk, istentiszteletünk s tetteink miatt. És hozzáteszi: "midőn hiszünk benne." Tehát hitet követel. Másként nem is tudjuk felfogni Krisztus nevét, csak a hit által. Ezenkívül az összes próféták egyetértésére hivatkozik. Ez valóban az Egyház tekintélyére való hivatkozás. De erről a tételről alább, a bűnbánatnál fog kelleni ismét szólanunk.

Negyedszer. A bűnbocsánat Krisztusért ígért dolog, s ennélfogva egyedül hit által sajátítható el. Mert az ígéret is egyedül hit által sajátítható el. Róm 4,16: "Azért vagyon a hitből, hogy kegyelemből való legyen, és hogy erős legyen az ígéret." Mintha azt mondaná: ha a mi érdemeinktől függne e dolog, bizonytalan és haszontalan lenne az ígéret, mivel sohasem állapíthatnók meg biztosan, mikor szereztünk elég érdemet, s a tapasztalt lelkiismeretűek ezt könnyen belátják. Ezért mondja Pál (Gal 3,22): "De az Isten mindeneket a bűn alá vetett, hogy az ígéret a Jézus Krisztusban való hit által adassék a hívőknek." Itt megtagad tőlünk minden érdemet, mivel azt mondja, hogy mindnyájan vádlottak és bűn alá vetettek vagyunk; azután hozzáteszi, hogy az ígéret, ti. a bűnbocsánat és megigazulás ígérete adatik nekünk, és végül hozzáteszi, hogy miképp lehet ezt az ígéretet kapni, ti. hit által. Ezen okoskodás az ígéret természetéből van véve; Pálnál alapelv és gyakran ismételve található.  És sem kigondolni, sem elképzelni nem lehet semmit, amivel Pál ezen bizonyítéka megdönthető volna. Ez okból a jólelkűek ne hagyják magokat eltántoríttatni attól a meggyőződéstől, hogy csupán hit által a Krisztusért nyerünk bűnbocsánatot. Ebben határozott és biztos vigasztalásuk van a bűn rettegései, az örök halál és a pokol minden kapui ellenében.

Mivel azonban egyedül hit által nyerünk bűnbocsánatot és Szentlelket, ennélfogva egyedül a hit igazít meg, mert azok, akik kiengeszteltettek, igazságosaknak és Isten fiainak tekintetnek, nem a maguk tisztaságáért, hanem Krisztusért könyörületességből; úgy azonban, ha hogy ezen könyörületességet hittel megragadják. Ez okból bizonyítja az Írás (Róm 3,26), hogy hit által vétetünk igazaknak.

Hozzá fogjuk venni tehát azokat a bizonyítékokat, amelyek világosan mondják, hogy a hit maga az az igazságosság, amelynél fogva Isten előtt igazaknak tekintetünk, mégpedig nem azért, mivel az önmagában véve érdemet szerző cselekedet, hanem azért mivel elfogadja azt az ígéretet, amelynél fogva Isten megígérte, hogy a Krisztusért kegyelmes akar lenni a benne hívőkkel szemben, vagyis azért, mivel meg van győződve, hogy "Krisztus lett nekünk Istentől bölcseség, igazságosság, megszentelés és megváltás." (1Kor 1,30)

Pál apostol a rómaiakhoz írt levelében legfőképpen ezt a tételt fejtegeti és adja elő, hogy ingyen, hitből igazulunk meg, ha ti. hisszük, hogy az Isten kegyelmes hozzánk a Krisztusért. És ezt a tételét, mely tárgyalásának magvát képezi, a 3. fejezetben ekképp fejezi ki (3,28): "Úgy vélekedünk, hogy az emberek hit által igazulnak meg, nem a törvénynek cselekedeteiből." Ebből ellenfeleink papi (leviticus) szertartásokat magyaráznak ki. Pál azonban nem csupán a papi szertartásokról, hanem az egész törvényről szól. Alább ugyanis a tíz parancsolatból idézi (Róm 7,7): "Ne kívánjad..." És ha erkölcsi tetteink kiérdemelnék a bűnbocsánatot és a megigazulást, úgy semmi szükség nem lenne Krisztusra s ígéretre, és összeomolnék mindaz, amit Pál az ígéretről mond. Az efézusbelieknek is rosszul írná (2,8): "hogy kegyelemből üdvözültünk, és ez nem tőlünk ered... Istennek ajándéka." Éppúgy hivatkozik Pál (Róm 4,1.6) Ábrahámra s Dávidra. Ámde ezeknek a körülmetélésre vonatkozólag volt parancsuk Istentől. Ennélfogva, ha valamely tettek megigazító erővel bírtak, úgy az ő cselekedeteiknek is kellett megigazító erővel bírniuk akkor, amikor isteni parancsolaton alapultak. De helyesen mondja Augustinus, hogy Pál az egész törvényt érti, s amint a "lélekről és betűről" terjedelmesen értekezik, végül így szól: "Miután ezeket megfontoltak és erőnkhöz képest kifejtettük, amelyeket az Úr nekünk ajándékozni kegyeskedik, összefoglaljuk őket abban, hogy az ember nem a jó élet parancsolatai által igazul meg, hanem a Jézus Krisztusban való hit által."

S hogy azt ne gondoljuk, hogy ezen állítása, hogy a hit megigazít, meggondolatlanul csúszott ki Pálnak szájából, hosszasan tárgyalva bizonyítja s erősíti azt a Róm 4. fejezetben, s azonkívül ismétli minden levelében. Róm 4,4.5-ben így szól: "Annak, aki cselekedetek által akar megigazulni, a jutalom nem számíttatik be kegyelem szerint, hanem tartozás szerint. Annak azonban, aki nem cselekedetek alapján akar megigazulni, hanem mert hisz abban, ki az istentelent megigazítja, annak a hit igazságosságnak számíttatik be." Itt világosan mondja, hogy maga a hit számíttatik be igazságosságnak. A hit tehát az a tárgy, melyet az Isten igazságosságnak jelent ki, és hozzáteszi, hogy kegyelemből számíttatik be, és tagadja a kegyelemből való beszámíthatóságát, ha az cselekedetekért tartozásként adatnék. Ez okból kizárja az erkölcsi tetteknek érdemszerűségét is. Mert ha ezeknek kellene tulajdonítani megigazító erőt Isten előtt, nem számíttatnék be a hit igazságosságnak cselekedetek nélkül. Azután Róm 4,9: "Mondjuk ugyanis, hogy Ábrahámnak a hit számíttatott be igazságosságnak." Az 5. fej. 1-ben így szól: "Hitből megigazulván, békénk van Istennel," azaz van tiszta és vidám lelkiismeretünk az Isten előtt.

Róm 10,10: "Szívvel hisz az ember, hogy megigazuljon." Itt a hitet a szív igazságosságának nyilvánítja.

Gal 2,16: "Mi is a Jézus Krisztusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hit által, és nem a törvény cselekedetei által."

Ef 2,8.9: "Mert kegyelemből tartattatok meg hit által, és ez nem titőletek vagyon – Isten ajándéka ez. Nem a cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék."

Jn 1,12.13: "Adott nekik hatalmat, hogy Isten fiaivá legyenek; azoknak, kik az ő nevében hisznek; kik nem a vértől, sem a testnek akaratjától, sem a férfiúnak indulatjától, hanem Istentől születtek."

Jn 3,14.15: "Miképpen pedig Mózes felemelte a kígyót a pusztában, akképpen fel kell magasztaltatni az ember fiának, hogy valaki hiszen benne, el ne vesszen." 96. Szintúgy 17. v.: "Mert nem azért bocsátá Isten az ő fiát e világra, hogy kárhoztassa e világot, hanem hogy megtartassék e világ Őáltala. Aki Őbenne hiszen, el nem kárhozik."

ApCsel. 13,38.39: "Azért légyen néktek tudtotokra, atyámfiai! hogy ez által hirdettetik néktek a bűnöknek bocsánata, és mindenekből, amelyekből a törvény által meg nem igazíttathattatok, ez által mindenki, aki hiszen, megigazul." Lehetett-e világosabban Krisztus hivataláról és a megigazulásról szólani? A törvény – úgymond – nem igazított meg. Ez okból Krisztus adatott, hogy higgyük, hogy mi Őérette igazulunk meg. Nyíltan megvonja a törvénytől a megigazulást. Ennélfogva tehát Krisztusért tekint az Isten igazaknak, hogy ha hisszük, hogy az Isten Őérette kegyelmes mihozzánk.

ApCsel 4,11.12: "Ez ama kő, akit ti építők semminek állítottatok, ki lett a szegeletnek fejévé, és nincsen senkiben másban üdvösség: mert nem is adatott emberek között ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk." Krisztusnak nevét csupán hit által lehet elsajátítani. Tehát a Krisztus nevében való bizalom által, nem pedig cselekedeteinkben való bizalom által üdvözülünk. A név ugyanis itten okot jelent, amelyre hivatkozunk, s amely által az üdvösség osztályrészünkké lesz. Krisztus nevére hivatkozni annyi, mint Krisztus nevében bízni, mint okban, vagy díjban, amelyért üdvözülünk.

ApCsel 15,9: (És semmi különbséget nem tett miköztünk és azok között), "megtisztítván azoknak szívét hit által." Ez okból az a hit, amelyről az apostolok szólnak, nem üres fogalom, de oly tárgy, mely a Szentlelket fogadja és minket megigazít.

Habakuk 2,4: "A hitből igaz élni fog." Itt főképpen azt mondja, hogy az emberek hit alapján igazulnak meg, amennyiben hiszik, hogy az Isten engesztelő, és hozzáteszi, hogy ugyanez a hit éltet, mivel ez a hit szül a szívben békességet, örömet és örök életet.

Ézs 53,11: "Az ő ismerete sokakat fog megigazítani." Ámde mi a Krisztus ismerete? Nem egyéb, mint Krisztus jótéteményeinek s ígéreteinek a megismerése, amelyeket az evangélium által a világba elhintett. S ezen jótéteményeket megismerni tulajdonképpen igazán annyi, mint hinni Krisztusban, hinni azt, hogy amit az Isten Krisztusért megígért, valóban megadja.

De a Szentírás telve van ilyen bizonyítékokkal, amennyiben egyes helyeken a törvényről, más helyeken Krisztusról, bűnbocsánatról és a Krisztusért való kegyelembe fogadtatásról szóló ígéreteket közöl.

A szent atyáknál is találhatók helyenként hasonló bizonyítékok. Ambrosius ugyanis egy bizonyos Irenaeushoz szóló levelében így szól: "A világ pedig azért vettetett alá a törvény által, mivel a törvény parancsolata szerint mindenki vádoltatik, és a törvény cselekedeteiből senki sem igazul meg – más szóval azért, mivel a törvény által megismerjük a bűnt, de vádja alól fel nem szabadulunk." – "Úgy látszott, hogy a törvény ártalmunkra szolgál, mert mindenkit bűnössé tett, de az Úr Jézus eljővén, a bűntől, melyet senki sem kerülhetett ki, mindenkit felszabadított és ami kézírásunkat saját vérének kiontásával letörölte." Azonos ez azzal, amit a Róm 5,20-ben mond: "a bűn megnövekedett a törvény által; de sokkal inkább bővölködött Jézus által a kegyelem. Mert miután az egész világ alávettetett, az egész világnak bűneit elvette," mint János bizonyította, mondván (Jn 1,29): "Íme Istennek báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit." "És ez okból senki se dicsekedjék cselekedeteivel, mivel cselekedetei által senki sem igazul meg. De aki igazságos, ajándékképpen bírja azt, mivel a keresztség után lett igazzá. A hit az, mely a Krisztus vére által megszabadít, mivel boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott, és akinek bűne elfedeztetett." (Zsolt 32,1) Ezek Ambrosiusnak szavai, s ezek világosan a mi felfogásunk mellett szólnak. Ő tagadja a cselekedeteknek megigazító jelentőségét, és tulajdonítja azt a hitnek, mely a Krisztus vére által tisztít meg. Hordassanak össze egy halomra az összes sententiariusok, akik nagyságos címekkel ékeskednek, mert egyesek Angelicusoknak,  mások Subtiliseknek s ismét mások Irrefragabileseknek (3) neveztetnek, és ha mindnyájukat újból meg újból olvassuk, azok mindannyian annyit nem használnak Pál megértésében, amennyit Ambrosius ezen egy állítása használ.

Ugyanilyen értelemben sokat ír Augustinus a pelagiánusok ellen. A lélekről és betűről szóló könyvében ezeket mondja: "Azért van előnkbe adva a törvény igazságossága, hogy aki teljesíti, éljen benne, hogy amikor minden egyes ember a maga erőtlenségét megismerte, nem a saját erői, s nem ugyanezen törvénynek betűje által, ami nem lehetséges, hanem hit által kiengesztelvén a megigazítót, jusson az (üdvösségre) igazságosság birtokába, teljesítse az igazságosságot s éljen benne. Oly jó cselekedet, amelynek teljesítése által él az ember, csak annál található, aki megigazult. De a megigazulás hitből történik." Világosan mondja itt, hogy a megigazítót hit által engeszteljük ki, és a megigazulást hit alapján nyerjük el. És kevéssel később: "Törvény alapján féljük az Istent, hit alapján reménykedünk az Istenben, de akik félnek a büntetéstől, azok előtt rejtve van a kegyelem, s ha ezen félelem miatt szenved valamely ember stb., kik alapján meneküljön Isten irgalmához, hogy adja meg neki, amit rendel". Itt azt tanítja, hogy a törvény rettegésben tartja az emberi szíveket, a hit pedig vigasztalást ad nekik, és tanítja, hogy előbb kíséreljük meg hit által megszerezni a könyörületességet, s azután mint a törvényt betölteni. Kevéssel azután még más bizonyítékokat is fogunk hozni.

Valóban csudálatos dolog, hogy ellenfeleinket a Szentírásnak ennyi helye sem győzi meg, pedig ezek világosan a hitnek tulajdonítanak megigazító erőt, s megtagadják azt a cselekedetektől.

Vajon azt hiszik-e, hogy az Írás hiábavalóan ismétli annyiszor ugyanazt? Vajon azt hiszik-e, hogy a Szentlélek meggondolás nélkül ejtette ki e szavakat?  De hát ők kigondoltak egy szőrszálhasogató okoskodást, amellyel kijátszanak. Azt mondják, hogy az Írás helyei az alakított hitről (fides formata) veendők, más szóval ők nem tulajdonítanak a hitnek megigazító erőt, csak a szeretet kedvéért. Sőt tovább menve a hitnek egyáltalában nem tulajdonítanak megigazító erőt, hanem csak a szeretetnek, mivel azt képzelik, hogy a hit megfér a halálos bűnnel is. Hová vezet az, ha nem oda, hogy az ígéretet ismételten eltörlik itt is, s a törvényhez térnek vissza? Ha a hit a szeretetért nyeri el a bűnbocsánatot, mindig bizonytalan lesz a bűnbocsánat, mivel sohasem szeretünk annyira, amennyire kellene; sőt általában nem szeretünk, ha a szív bizonyossággal nem állítja, hogy ajándékképpen kapjuk a bűnbocsánatot (1) Amíg tehát ellenfeleink a saját szeretetükben való bizalmat követelnek a bűnbocsánatnál és megigazulásnál, addig a bűnnek kegyelemből való megbocsátásáról szóló evangéliumát elvetik, holott ennek dacára azt a szeretetet sem nem tanítják, sem nem ismerik, mert hisz abban nem hisznek, hogy a bűnbocsánatot kegyelemből kapjuk.

Mi is mondjuk, hogy a szeretetnek a hitet követnie kell, miként Pál is mondja (Gal 5,6): "A Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés nem használ, sem a körülmetéletlenség; hanem a hit, mely a szeretet által cselekszik." Annak dacára mégsem kell azt gondolni, hogy az e szeretetben való bizalom által, vagy a szeretet által nyerünk bűnbocsánatot és kiengesztelést, mint ahogy nem részesülünk bűnbocsánatban más, ezt követő cselekedetek alapján, hanem egyedül hit által, mégpedig a tulajdonképpen értett hit által, mivel az ígéret másképp nem fogadható be, csak hit által. A tulajdonképpeni értelemben vett hit pedig az a hit, mely az ígéretben feltétlenül bízik, s amely hitről szál maga az Írás. És minthogy ez nyer bűnbocsánatot és engesztel ki az Istennel, ennélfogva ezen hit alapján a Krisztusért előbb tekint az Isten igazaknak, s csak azután szeretünk, és a törvényt megtartjuk, dacára annak, hogy a szeretet szükségszerűleg utána következik. És ezen hit nem holmi üres fogalom, és nem is férhet meg a halálos bűnnel, hanem a Szentlélek műve, mely által megszabadulunk a haláltól, s mely által a rettegő emberi elmék felemelkednek és élőkké lesznek. És minthogy egyedül ez a hit nyeri el a bűnöknek bocsánatát, ez tesz bennünket Isten előtt kedvesekké, s ez hozza meg nekünk a Szentlelket; azért helyesebben ezt lehetett volna kedvessé tevő kegyelemnek (gratia gratum faciens) nevezni, semmint a szeretetet, amely annak gyümölcse.

Eddig immár elég körülményesen bizonyítottuk úgy az Írásnak bizonyítékaival, mint a Szentírásból vett okokkal, hogy minél világosabb légyen az a kérdés, hogy egyedül hit által nyerünk bűnbocsánatot a Krisztusért, és hogy egyedül hit által igazulunk meg, azaz igazságtalanokból igazakká leszünk, vagyis újjászületünk. Azonban, hogy mennyire szükséges ezen hitnek ismerete, könnyen megítélhető abból is, hogy ebből az egyből érthetjük meg Krisztus hivatalát, ezen egy által vesszük Krisztus jótéteményeit, s ez az egy eszközöl határozott és biztos vigasztalást az istenfélő embereknek.

És az egyházban kell léteznie oly tannak, melyből a kegyesek az üdvnek biztos reményét merítik. Ellenfeleink szerencsétlen tanácsokat adnak az embereknek, midőn kételkedésre utalják afelett, vajon nyernek-e bűnbocsánatot vagy sem. Mi módon állnak meg a halálban, akik e hitről semmit sem hallottak, s kik azt vélik, hogy kételkedni kell a bűnbocsánat elnyerése felett?

Azonfelül szükség van arra, hogy megtartassék az egyháznak a Krisztus evangéliuma, vagyis az az ígéret, hogy kegyelemből Krisztusért nyerünk bűnbocsánatot. Ezt az evangéliumot teljesen eltörlik, akik a szóban levő hitről semmit sem tanítanak. Márpedig a skolasztikusok még csak egy szót sem szólnak erről a hitről. Ellenfeleink őket követik, és helytelenítik ezt a hitet. És nem látják, hogy midőn e hitet helytelenítik, megsemmisítik a kegyelemből való bűnbocsánatnak és Krisztusban való igazságosságnak ígéretét.

III. A szeretetről és a törvény betöltéséről

Itt a következő ellenvetéseket teszik ellenfeleink: "Ha pedig be akarsz az életre menni, tartsd meg a parancsolatokat" (Mt 19,17); szintúgy (Róm 2,13): "A törvény cselekvői fognak megigazulni," és sok más hasonlót a törvényről és cselekedetekről. Mielőtt ezekre felelnénk, el kell mondanunk, mit tartunk mi a szeretetről és a törvény betöltéséről.

Meg van írva a prófétánál (Jer 31,33): "Az én törvényemet az ő szíveikbe fogom adni," és Róm 3,31: "a törvény megerősíttetik s nem semmisíttetik meg a hit által." És Krisztus mondja (Mát 19,17): "Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat," s szintúgy (1Kor 13,3): "Ha nincs szeretetem, semmi sem vagyok." Ezek és hasonló állítások bizonyítják, hogy a törvény betöltését nekünk kell kezdenünk, s azután napról-napra jobban megvalósítanunk. Szólunk pedig nem a szertartási parancsolatokról, de arról a törvényről, mely a szívnek indulataira nézve ad parancsolatokat, más szóval a tíz parancsolatról. Mivel pedig a hit Szentlelket eszközöl és új életet szül a szívekben, azért szükségképpen lelki indulatokat kell támasztania a szívekben. S hogy mely indulatok legyenek azok, mutatja a próféta, midőn azt mondja (Jer 31,33): "Szíveikbe fogom adni az én törvényemet." Miután tehát hit által megigazultunk és újjászülettünk, akkor azután kezdjük az Istent félni, szeretni, kérni és várni tőle segítséget, hálákat adni, dicsőíteni és engedelmeskedni neki a kísértésekben. A felebarátokat is kezdjük szeretni, minthogy szíveinkben lelki és szent indulatok vannak.

Mindez előbb nem történhetik, csak miután hit által megigazultunk, és újjászületve, a Szentlelket vettük. Elsőben azért, mivel a törvény Krisztus nélkül be nem tölthető. Éppúgy nem tölthető be a Szentlélek nélkül. A Szentlelket azonban hit által veszi az ember Pálnak azon mondása szerint (Gal 3,14): "hogy a Léleknek ígéretét hit által vegyük." Továbbá: Miképp szeretheti az emberi szív az Istent, midőn azt tudja, hogy az Ő szörnyű haragja nyugszik rajtunk, és elnyom minket ideigtartó és örökkévaló szerencsétlenségekkel? (1) Pedig a törvény mindig vádol minket, s mindig tanúsítja, hogy az Isten haragszik. Az Istent ugyanis nem szeretjük, hacsak akkor nem, miután hittel elfogadtuk az ő irgalmasságát. Így válik végre szeretetünknek kedves tárgyává.

Habár tehát polgári tettek, azaz a törvénynek külső cselekedetei Krisztus és Szentlélek nélkül némileg teljesíthetők, mégis világos a mondottakból, hogy ami tulajdonképp a szent törvény lényege, ti. a szívnek az Isten iránt való indulata, ami az első táblán van parancsolva, nem történhetik meg a Szentlélek nélkül. De a mi ellenfeleink szelíd teológusok; ők a második táblára és a külső cselekedetekre ügyelnek, az elsővel semmit sem törődnek, mintha ez éppenséggel nem tartoznék reájuk, vagy csupán csak külső szertartásokat követelnek. Azt az örökkévaló és az összes teremtmények érzését és eszét messze felülhaladó törvényt (5Móz 6,5): "Szeresd uradat, Istenedet egész szívedből" – éppen nem veszik tekintetbe.

Azonban Krisztus azért adatott nekünk, hogy Őérette kapjuk ajándékul bűneink bocsánatát és a Szentlelket, hogy ez bennünk új és örökkévaló életet és örökké tartó igazságosságot szüljön. Ez okból a törvény igazán másképp be nem tölthető, csak ha a hit alapján a Szentlelket vettük. Ez okból mondja Pál: hogy "a törvény a hit által megerősíttetik és nem megsemmisíttetik;" minthogy a törvény végül akkor tölthető be, amidőn a Szentlélek vételében részesültünk.

Pál azt tanítja (2Kor 3,15), hogy a takaró, mellyel Mózes arca fedve van, le nem vehető, csak a Krisztusban való hit által, amellyel a Szentlelket vesszük. Ő ugyanis így nyilatkozik: "De mind a mai napig, mikor Mózest olvassák, az ő szíveikre fedél vettetett. Minekutána pedig megtér az ő szívük az Úrhoz, elvétetik a fedél. Az Úr pedig ama Lélek; ahol pedig az Úrnak ama Lelke vagyon, ott vagyon a szabadság." Takaró (fedél) alatt érti Pál az emberi felfogásokat az egész törvényről, a tíz parancsolatról és a szertartásokról; nevezetesen azt, hogy a képmutatók azt hiszik, hogy a külső és polgári cselekedetek eleget tesznek Isten törvényének, és hogy áldozatok s istentiszteleti cselekvények külsőségükkel megigazítanak az Isten előtt. Ezen takaró azonban levétetik rólunk, azaz a tévedésektől megszabadulunk, amikor az Isten megmutatja szívünk tisztátalanságát és bűneink nagyságát. Akkor látjuk csak, hogy nagyon távol állunk a törvény betöltésétől. Akkor tudjuk csak meg, hogy mily módon nem féli az Istent a gondtalan és hiábavaló test, és nincs meggyőződve arról, hogy az Isten gondot visel rólunk, hanem hogy véletlenül születünk és halunk meg. Akkor tapasztaljuk, hogy mi nem hiszünk abban, hogy az Isten megbocsát és meghallgat. De miután hallottuk az evangéliumot s bűnbocsánatban részesültünk, hit által felemelkedünk, s vesszük a Szentlelket, hogy már helyesen gondolkozhassunk Istenről, őt féljük, benne higgyünk stb. Ezekből világos, hogy a törvény, Krisztus nélkül és Szentlélek nélkül be nem tölthető.

Mi tehát azt valljuk, hogy a törvénynek bennünk kezdődnie s azután napról-napra jobban teljesülnie kell. És egyúttal egybefoglaljuk mind a kettőt, ti. a lelki indulatokat és a külső jó cselekedeteket. Ellenfeleink tehát álnokul rágalmaznak minket arról, hogy a mieink nem tanítják a jó cselekedeteket, holott azokat nemcsak követelik, hanem még meg is mutatják, miképp teljesíthetők. Az eredmény cáfolja ezeket a képmutatókat, mert a saját erejükből próbálván a törvényt betölteni, nem képesek sikert felmutatni annál, amit megkísérelnek. Mert az emberi természet sokkal gyengébb, semhogy képes lenne saját erejéből az ördögnek ellenállani, aki mindenkit foglyul ejt, aki a hit által szabaddá nem lett. Krisztus hatalmára van szükségünk az ördög ellenében, más szóval, mivel tudjuk, hogy mi Krisztusért hallgattatunk meg és részesülünk ígéretben, annálfogva kérjük, hogy a Szentlélek kormányozzon és oltalmazzon, hogy megcsalatva ne tévelyegjünk és zúgolódva semmit ne merészeljünk Isten akarata ellen tenni.

Miként a zsoltár (68,19) is tanít: "A fogságot foglyul ejtette, és az embereknek ajándékokat adott." Krisztus ugyanis legyőzte az ördögöt és adta nekünk az ígéretet és Szentlelket, hogy isteni segítséggel mi is győzzünk. 1Jn 3,8: "Azért jelent meg az Istennek fia, hogy az ördögnek cselekedeteit megrontsa." Azután meg mi nem csak azt tanítjuk, hogy miképp teljesíthető a törvény, de azt is, hogy miképp tetszik az Istennek, ha valamit tesz az ember, hogy ti. nem azért tetszik, mivel eleget tett a törvénynek, hanem azért, mivel a Krisztusban van, amint azt kevéssel alább fogjuk kimutatni. Bizonyos tehát, hogy a mieink követelik a jó cselekedeteket. Sőt hozzátesszük azt is, hogy az Isten iránt való szeretetet, bármily csekély legyen is, lehetetlenség a hittől elszakítani, mert a Krisztus által jutunk az Atyához, és csak a bűnbocsánat elnyerése után állítjuk bizonyossággal, hogy van Istenünk, más szóval azt, hogy az Isten gondot visel rólunk, őt segítségül hívjuk, neki hálákat adunk, őt féljük, szeretjük, miként János tanítja első levelében (4,19): "Mi szeretjük őt, mert ő előbb szeretett minket," más szóval: azért, mivel fiát adta érettünk és bűneinket megbocsátotta. Ekképp jelzi, hogy a hit elöl jár, s őt követi a szeretet. Mégpedig az a hit, amelyről mi szólunk, már a bűnbánatban létezik, ami azt jelenti, hogy megfogamzik a lelkiismeret rettegéseiben, abban a lelkiismeretben, amely érzi Istennek bűneink ellen való haragját és keres bűnbocsánatot s bűntől való szabadulást. Ily rettegésekben és más megpróbáltatásokban kell e hitnek nőnie és megerősödnie.

Ez okból nem létezhet azokban, akik test szerint élnek, kik örömet lelnek érzéki vágyaikban és nekik engednek. Ezért szól Pál (Róm 8,1): "Semmi kárhoztatásuk nincsen immár azoknak, kik a Jézus Krisztusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem a Lélek szerint" és (a 12, 13. versben): "annakokáért, atyámfiai, adósok vagyunk nem a testnek, hogy test szerint éljünk, mert ha a test szerint éltek, meghaltok; de ha a Lélekkel a testnek cselekedeteit megöldöklitek, éltek," Ez oknál fogva ama hit, mely a megrémített és bűnt kerülő szívben bűnbocsánatot nyer, nem marad azokban, kik érzéki vágyaiknak engednek, és nem létezik együtt a halálos bűnnel.

A hitnek ezen következményei közül ellenfeleink egyet kiragadnak, ti. a szeretetet, és azt tanítják róla, hogy a szeretet megigazít. Ekképp világosan kitetszik, hogy ők csupán a törvényt tanítják. Nem tanítják azt, hogy az ember előbb bűnbocsánatot nyer hit által. A közbenjáró Krisztusról nem azt tanítják, hogy Krisztusért, hanem azt, hogy szeretetünkért van kiengesztelt Istenünk. S annak dacára mégsem mondják, de meg nem is mondhatják, hogy milyen legyen ez a szeretet. Azt prédikálják, hogy ők a törvényt betöltik, holott ez a dicsőség tulajdonképp csak Krisztust illeti meg, és a saját cselekedeteikben való bizalmat szembeállítják Isten ítéletével, azt állítva, hogy ők kegyelemből (de condigno) érdemlik ki a kegyelmet és az örök életet. Ez egyszerűen istentelen és hiú bizalom. Mert mi ebben az életben nem tehetünk eleget a törvénynek, mivel a testiség szüntelenül rossz kívánságokat szül, még ha ellenáll is nekik a bennünk levő Lélek.

De azt kérdheti valaki: Midőn mi is azt valljuk, hogy a szeretet a Szentlélek műve, s midőn az mégis igazságosságnak veendő, mivel a törvény betöltése: miért nem tanítjuk, hogy megigazít? Arra azt kell felelnünk: Először bizonyos az, hogy bűnbocsánatot sem szeretetünk által, sem szeretetünkért nem nyerünk, hanem a Krisztusért egyedül hit által. Egyedül a hit, mely figyelembe veszi az ígéretet, és amely ez okból biztos abban, hogy az Isten megbocsát Krisztusnak nem hiábavaló halála miatt, győzi le a bűnnek és halálnak rettegéseit. Ha valaki kétkedik abban, hogy megbocsáttatnak-e bűnei, az rágalommal illeti Krisztust, minthogy bűnét nagyobbnak és nagyobb következményekkel bírónak tekinti, mint Krisztusnak halálát és ígéretét; holott Pál (Róm 5,20) azt állítja, hogy a kegyelem sokkal gazdagabb, mint a bűn, azaz a könyörületesség nagyobb a bűnnél. Ha valaki azt gondolja, hogy azért nyer bűnbocsánatot, mivel szeretete van, az gyalázattal illeti Krisztust, és az Isten ítéletében fogja tapasztalni, hogy a saját igazságosságában való ezen bizalom istentelen és hiábavaló. Ennélfogva szükségszerűleg áll, hogy a hit kiengesztel és megigazít.

És amint a törvénynek más erényes cselekedetei miatt, mint amilyen a türelmesség, erkölcsi tisztaság, hatóság iránti engedelmesség stb., nem nyerünk bűnbocsánatot – s ezen erényeknek mégis be kell következniük az egyes hívőknél: éppúgy nem nyerünk bűnbocsánatot az Isten iránt való szeretet miatt sem, jóllehet ennek is a hitre szükségszerűleg következnie kell.

Egyébként ismeretes az a szokásos beszédmód, hogy némelykor ugyanazzal a szóval az okot és az okozatot kifejezzük (synekdoché). Így a Lk 7,47-ben ekképp szól Krisztus: "az ő sok bűnei megbocsáttatnak néki, mert igen szeretett." Önnönmagát magyarázza pedig azzal a toldással (50. vers): "a te hited tégedet megtartott." Mert Krisztus nem azt akarta mondani, hogy a nő a szeretetnek ama cselekedete által (1) érdemelte ki a bűnbocsánatot, s azért elég világosan mondja: "a te hited megtartott tégedet." De a hit az, amely a könyörületességet Isten igéjéért ingyen kapja. Ha valaki tagadja, hogy ez hit, az éppen nem tudja, hogy mi a hit. És maga a történet mutatja e helyen, mit nevez szeretetnek. Az asszony abban a véleményben van Krisztus felől, amikor odajön, hogy nála kell keresnie bűnbocsánatot. Ez a tiszteletadás Krisztusnak legnagyobb tisztelete. Ennél nagyobbat már semmit nem adhatott Krisztusnak. A Messiásnak valódi felismerése abban állott, hogy nála keres bűnbocsánatot. Valóban hit így gondolkozni a Krisztus felől, őt így tisztelni, Krisztust ekképp befogadni. A szeretet szót azonban Krisztus nem a nővel, hanem a farizeussal szemben használta, mivel a farizeusnak egész tiszteletét a nő egész tiszteletével hasonlította össze. Megpirongatja a farizeust, hogy nem ismerte el őt Messiásnak, bárha a külső tiszteletadását megadta is neki, mint vendégnek, mint nagy és szent férfiúnak.

Rámutat a szegény nőre, s kitünteti az ő tiszteletét, kenőcseit, könnyeit stb., amelyek mind megannyi jelei valának az ő hitének, és egy neme az ő hitvallásának, az ti., hogy ő Krisztusnál keresett bűnbocsánatot. Valóban méltó példa, amely nem ok nélkül indította Krisztust arra, hogy megpirongassa a farizeust, aki bölcs és tisztességtudó, de nem hívő ember volt. Ezt a hitetlenségét veti szemére, és figyelmezteti a szegény nőnek példájára, kimutatva előtte, hogy mennyire rút dolog az, hogy míg a tanulatlan gyenge nő hisz Istenben, ő, a törvénytudó nem hisz, nem ismeri a Messiást, s nem keres nála bűnbocsánatot és üdvösséget. Így tehát dicséri a nő részéről jött ezen egész tiszteletet, amint az gyakran történik a Szentírásban, hogy egy szóban sokat találunk összefoglalva, miként azt alább terjedelmesebben fogjuk elmondani hasonló helyeken, mint pl. Lk 11,41: "Adjatok alamizsnát és íme mindenek tiszták lesznek nektek." Nem csupán alamizsnát követel, hanem a hitből való igazságosságot is. Így szól e helyen is: "Az ő sok bűnei megbocsáttatnak néki, mert igen szeretett," azaz, mert engemet igazán tisztelt hitből, és a hitnek gyakorlati cselekedeteivel és jeleivel. Ezt az egész tiszteletet összefoglalva fejezi itt ki. Emellett mégis azt tanítja, hogy tulajdonképpen hit által nyer az ember bűnbocsánatot, habár a szeretet, vallás és más jó gyümölcsök szükségszerűleg követik azt. Ez okból nem akarja azt kifejezni, hogy azok a hitgyümölcsök az ár vagy engesztelő eszköz, amelyért bűnbocsánat adatnék nekünk, minthogy Istennel kiengesztel. Fontos kérdés felett vitatkozunk; a Krisztus iránt való tiszteletről és arról, hogy hol keressen a hívő lélek határozott és biztos vigasztalást, vajon Krisztusba kell-e vetnünk bizalmunkat, vagy cselekedeteinkbe? Hogyha cselekedeteinkbe vetjük bizalmunkat, akkor Krisztust megfosztjuk közbenjáró és engesztelő tisztétől. Az Isten ítélete előtt mégis azt fogjuk tapasztalni, hogy ezen bizalom hiábavaló, és hogy a lelkiismeretünk emiatt kétségbe hajtatik. Hogyha a bűnbocsánat és kiengesztelés nem ingyen jár a Krisztusért, hanem a mi szeretetünkért, akkor senki sem fog nyerni bűnbocsánatot, míg az egész törvényt be nem töltötte, mert ameddig a törvény vádolhat, mindaddig meg nem igazít. Világos ugyanis, hogy mivel a megigazulás a Krisztusért való kiengesztelés, hogy hit által igazulunk meg, minthogy kétségen kívül áll, hogy egyedül a hit által nyer az ember bűnbocsánatot.

Most tehát feleljünk a fent felhozott ellenvetésre. Helyesen gondolkoznak ellenfeleink, hogy a szeretet a törvény betöltése és a törvény iránt való engedelmesség bizonyára igazságosság; de az téveszti meg őket, hogy azt vélik, mintha a törvényből megigazulnánk. Minthogy azonban a törvényből meg nem igazulunk, hanem a bűnbocsánatot és kiengesztelést hit által Krisztusért, s nem a szeretet vagy a törvény betöltése alapján nyerjük, ezért szükségképpen következik, hogy a Krisztusban való hit által igazulunk meg. Továbbá: a törvénynek szóban lévő betöltése, vagy a törvény iránt való engedelmesség igazságosság ugyan, amikor tökéletes; csakhogy bennünk csekély és tisztátalan. Ez okból önmagában Istennek nem tetszik, s ő azt önmagában nem fogadja el. Jóllehet azonban a fentebb mondottakból világos, hogy a megigazulás nemcsak a megújulás kezdetét jelenti, hanem kiengesztelést, melynél fogva később is kegyelembe fogadottak vagyunk: mindazáltal most sokkal világosabb lesz, hogy a törvénynek ama megkezdett betöltése (melyről feljebb volt szó) nem igazít meg, mivel azt csupán hit alapján fogadja kedvesen az Isten. S nem szabad elbizakodnunk, hogy saját tökéletességünk és a törvény betöltése alapján, s nem Krisztusért tart az Isten igazaknak.

Először azért nem, mivel Krisztus nem szűnik meg közbenjáró lenni még akkor sem, amikor mi megújultunk. Tévednek, akik azt képzelik, hogy ő csupán az első kegyelmet érdemelte ki számunkra, s mi azután a törvény teljesítéséért tetszünk, s érdemeljük ki az örök életet. Krisztus ezután is közbenjárónk marad, s mindig ahhoz kell ragaszkodnunk, hogy őérette marad hozzánk kegyelmes az Isten, még ha mi méltatlanok vagyunk is reá. Miként ezt Pál világosan tanítja (1Kor 4,4), midőn így szól: "Semmiben nem vádol engem az én lelkem; de ezáltal nem igazulok meg;" hanem tudja, hogy hit alapján Krisztusért vétetik igaznak ezen szentírási hely szerint (Zsolt 32,1, Róm 4,7): "boldogok azok, kiknek bűnei megbocsáttattak." De ezen bűnbocsánat mindig hit alapján vétetik. Továbbá az evangélium szerinti igazságosságnak beszámítása is ígéretből van, s azért mindig hit által vesszük. Mindig azt kell állítanunk, hogy hit által tekintetünk igazaknak Krisztusért. Ha az újjászülötteknek azután azt kellene érezniük, hogy a törvény betöltéséért fogadtatnak be Isten kegyelmébe, mikor lehetne biztos a lelkiismeretük afelől, hogy tetszik Istennek, holott a törvénynek sohasem teszünk eleget? Ez okból mindig az ígérethez kell folyamodnunk, általa kell fenntartanunk gyengeségünket, és állítanunk azt, hogy Krisztusért vétetünk igazaknak, "aki az Atya jobbján ül, és mindig közbenjár érettünk" (Róm 8,34). Ezt a főpapunkat gyalázattal illeti, aki azt hiszi, hogy ő már megigazult és kegyelembe fogadtatott saját törvény-betöltése, nem pedig az Ő ígérete miatt. S nem lehet érteni, miképp képzelhető, hogy az ember Isten előtt megigazulhat Krisztusnak, mint engesztelőnek és közvetítőnek kizárásával.

Végül is mi szükség van hosszú vitatkozásra? Az egész Írás, az egész Szentegyház kiáltja, hogy a törvénynek nem teszünk eleget. A törvénynek ama tökéletlen betöltése tehát nem tetszik önmagáért, hanem a Krisztusban való hitért. Egyébként a törvény mindig vádol. Mert ki szereti eléggé vagy féli eléggé az Istent? Kicsoda viseli elég türelemmel az Isten által reánk mért megpróbálásokat? Kicsoda az, aki nem kételkedik gyakran, hogy vajon Isten akarata, vagy a véletlen kormányozza-e az ember sorsát? Ki az, aki nem kételkedik sokszor, vajon meghallgatja-e az Isten? Ki az, aki nem zúgolódik sokszor, hogy az istenteleneknek jobb sorsuk van, mint az istenfélőknek, s hogy az istentelenek elnyomják az istenfélőket? Ki tesz eleget az ő hivatásának? Ki szereti felebarátját úgy, mint önmagát? Kicsoda nem csábíttatik az érzéki vágyaktól? Ez okból mondja Pál (Róm 7,19): "Nem cselekszem a jót, melyet akarnék, hanem a gonoszat cselekszem, melyet nem akarok," és a 25. versben: "azért jóllehet én az én elmémmel szolgálok az Isten törvényének, de testemmel a bűn törvényének." Itt világosan hirdeti, hogy a bűn törvényének szolgál. És Dávid ekképp szól (Zsolt 143,2): "Ne szállj perbe a te szolgáddal, mert egy élő sem igaz előtted!" Itt még az Isten szolgája is könyörög az ítélet eltávolításáért. Hasonló (Zsolt 32,2): "Boldog ember az, akinek az Úr nem számítja be a bűnt." Tehát ezen gyarlóságunkban mindig jelen van a bűn, amely beszámítható volt, s melyről valamivel később így szól (6. vers): "ezért könyörög neked minden szent." Itt azt mutatja, hogy még a szenteknek is kell bűnbocsánatot kérniök. Vakoknál is vakabbak azok, akik a testben lévő vágyakat nem tartják bűnöknek, amelyekről Pál így nyilatkozik (Gal 5,17): "A test a lélek ellen törekedik, a lélek pedig a test ellen." A test nem bízik Istenben, bízik a jelenvaló dolgokban, s emberi segítséget keres a szerencsétlenségben még Isten akarata ellenében is, kerüli a megpróbáltatásokat, amelyeket Isten rendeletéből eltűrnie kellene, kételkedik Isten irgalmában stb. Ily indulatok ellen küzd a Szentlélek a szívekben, hogy azokat elnyomja, megöldökölje és új lelki indulatokat oltson beléjük.

De erre a tételre alább, – jóllehet mindenütt találhatók, nemcsak a Szentírásban, hanem a szent atyáknál is – több bizonyítékot fogunk felhozni.

Kitűnően mondja Augustinus: "Istennek minden rendelete érvényesül, amikor mindaz bocsánatot nyer, amit az ember nem teljesít." Ő tehát a jó cselekedetekben is hitet követel, hogy higgyük, hogy Krisztusért nyerjük Istennek tetszését és hogy a cselekedetek önmagukért nem méltók Istennek tetszésére. És Hieronymus a pelagiánusok ellen: "akkor vagyunk tehát igazak, amikor bűnösöknek valljuk magunkat, és a mi igazságosságunk nem tulajdon érdemünkön, hanem Isten könyörületén alapul." Kell tehát hitnek lennie a törvény ama tökéletlen betöltésekor, amely abban a meggyőződésben van, hogy az Isten Krisztusért kegyelmes mihozzánk. Mert az irgalmat máskép nem nyerhetjük el, csak a hit által, miként azt feljebb néhányszor elmondtuk.

Ennélfogva, midőn Pál azt állítja, hogy "a hit által a törvényt megerősítjük" (Róm 3,31), ezalatt nemcsak azt kell értenünk, hogy hit által újjászületve, a Szentlelket kapjuk, és Isten törvényével egyező indulataink vannak, hanem kiváltképpen még azt is hozzá kell vennünk, hogy éreznünk kell, hogy távol vagyunk a törvény teljes betöltésétől.

Ennélfogva nem lehetünk bizonyosak, hogy az Isten törvénybetöltésünk alapján tekint igazaknak, hanem, hogy lelkiismeretünk nyugodt legyen: másutt kell keresnünk a megigazulást. Mindaddig ugyanis nem vagyunk Isten előtt igazak, amíg Isten ítéletétől félve, haragszunk reá. Áthatva kell tehát lennünk attól a tudattól, hogy kiengeszteltetve, hit által, Krisztusért tekint minket igazaknak az Isten, de nem a törvény, vagy cselekedeteink alapján; hogy a törvénynek részünkről való tökéletlen betöltése is kedves Isten előtt hitünkért – és hogy éppen hitünkért nem is számíttatik be az, ami a törvény betöltéséből hiányzik, még ha a saját tisztátalanságunk látása rettent is bennünket.

Már ha kellene is másutt keresni a megigazulást, de a mi szeretetünk és a mi cselekedeteink nem igazítanak meg. A mi tisztaságunk fölé, de sőt jó magasan a törvény fölé kell helyeznünk Krisztusnak halálát és elégtételét, melyeket avégből ajándékozott, hogy meggyőződjünk, s valljuk, hogy ezen elégtétel miatt kegyelmes hozzánk Istenünk, s nem a mi törvénybetöltésünk miatt.

Ezt tanítja Pál (Gal 3,13), midőn így szól: "A Krisztus pedig megváltott minket a törvénynek átkától, mikor miérettünk átokká lett." Ez azt jelenti, hogy a törvény minden embert kárhoztat; de hogy Krisztus bűn nélkül vetette magát alá a bűn büntetésének és hogy áldozattá lett miérettünk, ezáltal eltörölte a törvénynek azt a jogát, hogy vádolja és kárhoztassa azokat, akik benne hisznek, minthogy ő maga érettük való oly kiengesztelés, amelyért most igazaknak tekinti őket az Isten. Mivel pedig az Isten igazaknak tekinti őket, azért a törvény nem vádolhatja és nem kárhoztathatja, még ha valóban nem is tettek eleget a törvénynek. Ugyanilyen értelemben ír a Kol 2,10-ben: "Őbenne lettetek teljesekké." Mintha azt mondaná: Jóllehet, még távol vagytok a törvény tökéletességétől, mégsem kárhoztatnak el titeket a bűnnek maradványai, ha hisztek, mivel Krisztusért határozott és biztos kiengesztelésünk vagyon, még ha testetekben lappang is a bűn.

Mindig szemeink előtt kell lebegnie annak az ígéretnek, hogy az Isten a maga ígérete folytán, Krisztusért akar kegyelmes lenni, vagy megigazítani, és nem a törvény, vagy cselekedeteink miatt. Ebben az ígéretben keressék a remegő lelkek a kiengesztelést és megigazulást, ezen ígéretre támaszkodjanak, s biztos meggyőződéssel bírjanak arra nézve, hogy Krisztusért, az ő ígéretéért kegyelmes hozzájuk az Isten. Így tehát a cselekedetek sohasem nyugtathatják meg a lelkiismeretet, hanem egyedül az ígéret. Ha tehát a megigazulás és a lelkiismeret nyugalma a szereteten és cselekedeteken kívül másutt keresendők, akkor a szeretet és cselekedetek nem igazítanak meg, jóllehet azok erények és a törvénynek igazságossága, ameddig a törvény betöltőinek tekinthetők. És ily értelemben a törvény iránt való engedelmesség megigazít a törvény igazságosságával. Csakhogy az Isten ezt a törvényből való tökéletlen igazságosságot nem fogadja el, csak a hit alapján. Ez okból nem is igazít meg, azaz sem ki nem engesztel, sem újjá nem szül, sem önmagától Isten előtt kedvesekké nem tesz.

Ezekből világos, hogy egyedül hit által igazulunk meg Isten előtt, minthogy egyedül hit által nyerünk bűnbocsánatot és kiengesztelést a Krisztusért, minthogy a kiengesztelés, vagy megigazulás Krisztusért és nem a törvényért ígértetett meg. Ennélfogva egyedül hit által nyerjük a megigazulást, ámbátor a Szentlélek adományozása után követi azt a törvény betöltése.

Válasz ellenfeleink bizonyítékaira

Miután tehát a kérdésnek alapjait, azaz a törvény és ígéretek, vagy evangélium közötti különbséget megismertük, könnyű lesz ellenfeleink ellenvetéseit megdönteni. Ők ugyanis a törvényről és cselekedetekről szóló helyeket hoznak fel, és elhagyják az ígéretről szóló nyilatkozatokat. A törvényről szóló összes nézetekről azonban egyszer s mindenkorra kinyilatkoztathatjuk, hogy a törvény Krisztus nélkül nem érvényes és ha netán teljesülnek is Krisztus nélkül egyes polgári cselekedetek, azok az Istennek nem tetszenek. Ez okból a cselekedetek dicsőítésénél hozzá kell tenni, hogy hit kívántatik hozzájuk, hogy a hit miatt dicsőíttetnek, s hogy azok a hitnek gyümölcsei és tanúságai. Kétes természetű és veszélyes ügyek sok és különböző megoldásokat idéznek elő; mert igaz amaz ókori költőnek szava: "az igazságtalan ügynek, mivel (önmagában) természeténél fogva beteg, a bölcsek orvosságára van szüksége". De a jó és biztos ügyekben a forrásokból merített egyik vagy másik magyarázat mindent helyreigazít, ami vele ellenkezni látszik. Ez történik a mi ügyünkben is. Mert az imént felhozott szabály minden mondatot megmagyaráz, amely a törvényről és cselekedetekről idéztetik. Mi ugyanis azt valljuk, hogy az Írás némely helyeken a törvényt, más helyeken az evangéliumot, vagyis a bűnöknek Krisztusért való ingyenes megbocsátását tanítja. Ellenfeleink azonban egyszerűen megsemmisítik a kegyelmi ígéretet, mivel tagadják, hogy a hit megigazít, s mivel azt tanítják, hogy szeretet és cselekedeteink miatt nyerünk bűnbocsánatot és kiengesztelést. Ha a bűnbocsánat cselekedeteinktől feltételeztetik, úgy éppen bizonytalanná válik. Az ígéret pedig megsemmisíttetik. Ezért hívjuk mi fel a kegyes lelkűeket az ígéretek megfigyelésére és ezért tanítjuk őket a bűnöknek kegyelemből való megbocsátására és kiengesztelődésre, amely a Krisztusban való hit által megy végbe. Azután hozzávesszük a törvénynek tanítását is. És ezeket „helyesen kell egymástól megkülönböztetni,” mint Pál mondja (2Tim 2,15). Meg kell fontolnunk, mit tulajdonít az Írás a törvénynek, és mit az ígéreteknek. Nevezetesen akként dicséri a cselekedeteket, hogy nem semmisíti meg a kegyelmi ígéreteket.

A cselekedeteket először Isten parancsára kell teljesítenünk, azután a hitnek gyakorlására, s végül hitvallás és hálaadás okáért. Ez okoknál fogva a jó cselekedeteknek szükségszerűleg kell történniük, és jóllehet ezek még nem teljesen megújított test által vitetnek véghez, mely lassítja a Szentlélek működését, és a maga tisztátalanságából reáhint valamit: mindamellett e cselekedetek a hit miatt szent cselekedetek, isteniek, áldozati cselekedetek és Krisztusnak kormányzására vonatkoznak, aki a maga uralkodását igazolja velük e világ előtt. Mert ezekben megszenteli a szíveket és elnyomja az ördögöt, s hogy az evangéliumot az emberek közt fenntartsa, kívül az ördög uralma ellenében a szentek hitvallását állítja szembe, és a mi gyengeségünkben nyilvánítja a maga hatalmát. Pál apostolnak, Athanasiusnak, Augustinusnak és hasonló egyházi tanítóknak veszedelmei, harcai s prédikálása – szent cselekedetek, valódi, Istennek tetsző áldozatok, és Krisztusnak harcai, amelyek segítségével az ördögöt visszaszorította, és elűzte a benne hívőktől. Dávidnak fáradalmai a hadviselésben és az állam kormányzásában szent cselekedetek, igazi áldozatok, harcai annak az Istennek, aki megvédte az ő igéjét megtartó népet az ördög ellen, hogy Istennek ismerete teljesen ki ne vesszen e földön. Így gondolkozunk mi az egyes jó cselekedetekről is a legalsóbb rendű hivatásokban és a magánügyekben. Ezen cselekedetek által győzedelmeskedik Krisztus az ördög felett; mint pl. akkor is, midőn a korinthusiak alamizsnát összeraktak (1Kor 16,1), szent cselekedet, áldozat és Krisztusnak küzdelme volt az az ördög ellen, aki azon mesterkedik, hogy az Isten dicsőségére semmi se történjék. Ily cselekedeteknek, mint aminők Jézus tanának vallása, a megpróbáltatások, a szeretetnek kötelességei, s a testiség elölése: ilyeneknek gyalázása valóban annyi volna, mint gyalázni Krisztus országának az emberek között fennálló rendjét. Megemlékszünk még itt a jutalmakról és az érdemről.

A mi tanításunk szerint a hívőknek kilátásba van helyezve s megígérve a tetteiket illető jutalom. Mi ezekről azt tanítjuk, hogy a jó cselekedetek érdemeket szereznek ugyan, de nem bűnbocsánatot, kegyelmet, vagy megigazulást, miután ezeket csupán hit által kapjuk, hanem más testi és szellemi érdemeket, úgy ebben az életben, mint ezen élet után, mivel Pál azt mondja (1Kor 3,8.): „mindenik pedig veszi az ő jutalmát az ő munkája szerint.” A tettek különfélesége szerint tehát különfélék lesznek a jutalmak. A bűnbocsánat azonban hasonló és egyenlő mindenkinél, miként a Krisztus is egy – és kegyelemből nyújtatik mindenkinek, aki hisz abban, hogy Krisztusért bocsáttattak meg az ő bűnei. Ennélfogva a bűnbocsánat és megigazulás egyedül hit által vétetik, nem pedig valamely cselekedetek alapján, amint a lelkiismeretnek félelmeiből is tapasztaljuk, hogy Isten haragjával nem állíthatjuk szembe semmiféle cselekedeteinket, miképp azt Pál világosan mondja (Róm 5,1): „Megigazulván azért a hit által, békességünk vagyon Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által van hitben odajárulásunk is” stb. Mivel pedig a hit Isten fiaivá tesz, így Krisztus öröklőtársaivá is tesz. Ennélfogva, minthogy a megigazulást cselekedeteink által ki nem érdemeljük, – ami által pedig Isten fiaivá és Krisztus öröklőtársaivá leszünk, – az örök életet sem érdemeljük ki saját cselekedeteink által. Mert a hit nyeri azt el, minthogy a hit igazít meg minket, és bírja Isten kegyelmét. Adatnia kell pedig a megigazultak részére ezen kijelentés szerint (Róm 8,30): „akiket megigazított, azokat meg is dicsőítette.”

Pál (Ef 6,2 s köv.) szívünkre köti a szülők tiszteletéről szóló parancsolatot, s megemlíti a jutalmat is, mely ama parancsolathoz kötve van; de azt nem akarja ott mondani, hogy a szülők iránt való engedelmesség megigazít minket az Isten előtt, hanem azt (akarja mondani), hogy ha ezt, ti. az engedelmességet, a megigazultak teszik, azzal más nagy jutalmakat érdemelnek ki. Az Isten különböző módon teszi próbára a szenteket, és sokszor halogatja a cselekedetekből való igazságosság jutalmát, hogy tanulják meg, miszerint nem szabad bizakodniuk a saját igazságosságukban, s hogy tanulják meg, miszerint inkább kell keresniük Isten akaratát, mint jutalmakat, miként az Jób, Krisztus és más szentek példájából is kitűnik. Erre tanít minket sok zsoltár is, amelyek megvigasztalnak az istenteleneknek szerencséjével szemben, mint a Zsolt 37,1: „ne irigykedjél a gonoszul cselekedőkre” stb. Jézus pedig így szól (Mát 5,10): „Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságosságért, mert azoké a mennyeknek országa.”

A jó cselekedeteknek ez a dicsőítése kétségtelenül ösztönzi a hívőket jó cselekvésre. Amellett azonban a bűnbánatot is prédikálja az istenteleneknek, akik rosszat tesznek, s rámutat Isten haragjára, mellyel mindenkit fenyegetett, aki nem tanúsít bűnbánatot. Mi tehát dicsérjük és követeljük a jó cselekedeteket, és sok okot hozunk fel annak igazolására, hogy miért kell jót tenni.

Így tanít a cselekedetekről maga Pál is, amikor (Róm 4,9 stb.) elmondja, hogy Ábrahám körülmetéltette magát, de nem azért, hogy e tette által megigazíttassék, mert már hit által érte azt el, hogy igaznak tekintetett. De a körülmetélés ehhez hozzájött, hogy legyen a testén egy írott jegy, amely őt arra inti, hogy a hitet gyakorolja, hitéről mások előtt is tegyen vallást, és példájával másokat is hitre ösztönözzön. Ábel hiténél fogva mutatott be kedvesebb áldozatot, mivel ti. hit alapján igazult volt meg, azért tetszett az általa bemutatott áldozat – nem mintha ezen cselekedet által bűnbocsánatot és kegyelmet akart volna kiérdemelni, hanem hogy hitét gyakorolja, és azt másoknak is mutassa hitre való buzdítás végett.

Minthogy ekként a jó cselekedeteknek a hitből következniük kell, ennélfogva egészen másként méltatják a jó cselekedeteket azok, akik nem hihetik és szívükben nem lehetnek meggyőződve arról, hogy bűneik kegyelemből, Krisztusért bocsáttatnak meg, és hogy az Isten kegyelemből Krisztusért kegyelmes hozzájuk. Midőn ezek a szenteknek tetteit látják, emberi szokás szerint akként okoskodnak, hogy a szentek ezen tetteik által érdemelték ki a bűnbocsánatot és a kegyelmet. Ez okból utánozzák tetteiket, és azt hiszik, hogy hasonló tettek által ők is kiérdemlik a bűnbocsánatot és kegyelmet, azt hiszik, hogy e tetteik által kiengesztelik Isten haragját, s elérik azt, hogy miattuk igazaknak tekintetnek. Ezt az Isten-ellenes, cselekedetekre vonatkozó felfogást kárhoztatjuk. Először: azért mivel elhomályosítja Krisztus dicsőségét azáltal, hogy az emberek ezen tetteiket Isten elé terjesztik, mint a váltság és kiengesztelés árát. Ez a tisztelet, mely egyedül Krisztust illeti meg, ekképp a mi tetteinknek tulajdoníttatik. Másodszor a lelkiismeretes emberek ezekben a cselekedetekben mégsem találnak nyugalmat, hanem míg igazi félelmükben ily cselekedeteket egymásra halmoznak, végül kétségbeesnek, mert egy tettet sem találnak eléggé tisztának. A törvény mindig vádolja őket és haragot szül. Harmadszor: az ilyenek sohasem jutnak Isten ismeretére; mivel ugyanis haragjukban menekülnek az ítéletet tartó és büntető Isten elől, azt gondolják, hogy sohasem hallgattatnak meg. A hit ellenben bizonyságot tesz az Isten jelenlétéről, miután meg van győződve arról, hogy az Isten ingyen megbocsát és meghallgat.

A világban azonban mindig ezen gonosz nézet volt elterjedve a cselekedet felől. A pogány népeknek atyáiktól örökölt áldozataik voltak. Ezeknek tetteit utánozták; hitük nem volt, hanem azt gondolták, hogy cselekedeteik váltsága kiengesztelési ár, amelyért Isten velük kiengesztelődik. A törvény alatt lévő nép (a zsidó) azon véleményben utánozta az áldozatokat, hogy ezen tettek alapján kiengeszteltnek tekintheti az Istent, hogy úgy mondjuk: a gépies külső cselekedetek (ex opere operato) alapján. Itt tapasztaljuk, mily hevesen ostorozzák a próféták a népet. (Zsolt 50,8): „Nem áldozatok miatt feddlek meg téged.” És (Jer 7,22): „Nem adtam parancsolatokat az égőáldozatra vonatkozólag.” Ilyen helyek nem a cselekedeteket kárhoztatják, amelyeket Isten bizonyára, mint e világrendben szükséges gyakorlatokat rendelt volt el, hanem azt a gonosz meggyőződést, amelynél fogva azt hitték, hogy e cselekedetek által kiengesztelik Isten haragját és ezért a hitet elvetették. S minthogy a lelkiismeretet semmiféle tettek nem nyugtatják meg, ez okból az Isten által rendelteken kívül újabb meg újabb cselekedeteket gondolnak ki. Izrael népe azt látta, hogy a próféták a magaslatokon áldoztak. Ámde az embereket nagyon buzdítják a szentek példái, mivel azt remélik, hogy hasonló tettekkel éppen úgy elnyerik a kegyelmet, mint azok elnyerték. Ez okból a nép csudálatos buzgósággal kezdte utánozni ezt a cselekvésüket, hogy e működése által kiérdemelje a bűnbocsánatot, kegyelmet és megigazulást. De a próféták nem azért áldoztak a magaslatokon, hogy e tetteik által érdemeljék ki a bűnbocsánatot és kegyelmet, hanem azért, mivel azokon a helyeken tanítottak, s így ott hitükről bizonyságot tettek. A nép azt is hallotta, hogy Ábrahám a maga fiát feláldozta. Ez okból ők is, hogy a legfájóbb és legsúlyosabb tettel kiengeszteljék Isten haragját, fiaikat ölték le áldozatul. Csakhogy Ábrahám nem abban a balhitben hozta áldozatul fiát, hogy e tette váltságbér és engesztelő eszköz legyen, amelyért igazságosnak kell tekintetnie. Így rendeltetett az egyházban az Úr vacsorája, hogy a Krisztus ígéreteire való visszaemlékezéssel, amelyekre az Úr vacsorájának jegyei figyelmeztetnek, megerősíttessék bennünk a hit, s külsőleg tegyünk vallást hitünkről és hirdessük Krisztus jótéteményeit, miként Pál mondja (1Kor 11,26): „Valahányszor eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek” stb. Ellenfeleink ellenben azt állítják, hogy a mise az a tett, amely gépies külsőségével megigazít, s megsemmisíti a bűnnek és büntetésének beszámítását azoknál, akikért bemutatják. Így ír ti. Gabriel. 

Szent Antal, Bernát, Domonkos, Szent Ferenc és más szent atyák sajátságos életmódot választottak, egyrészt az Írás tanulmányozása, másrészt más nemű hasznos gyakorlatok végzése céljából. De emellett ők tudták, hogy hit alapján Krisztusért igazíttatnak meg és részesülnek Isten kegyelmében, nem pedig saját gyakorlataikért. A tömeg azonban következetesen utánozta nem az atyák hitét, hanem a példájukat hit nélkül, hogy cselekedeteik által bűnbocsánatot, kegyelmet és megigazítást érdemeljenek ki; nem gondoltak arra, hogy ezeket ingyen, az engesztelő Krisztusért kapják meg.

Így ítél a világ az összes cselekedetről, hogy azok engesztelő erővel bírnak, amely által az Isten kiengeszteltetik, hogy váltságdíj, amely miatt igazaknak tekint az Isten. Nem érti, hogy Krisztus az engesztelő, nem érti, hogy hit által ingyen nyerjük el azt, hogy az Isten Krisztusért tekint igazaknak. S annak dacára, mivel éppen a cselekedetek a lelkiismeretet meg nem nyugtathatják, mindig új cselekedeteket keresnek, új istentiszteleti szokások, új fogadalmak, s új szerzetességek keletkeznek isteni parancs nélkül, hogy csak valamely rendkívüli cselekedetet találhassanak fel, amelyet Isten haragjával s ítéletével szembeállíthatnának.

A cselekedetekről szóló ezen istentelen nézeteket ellenfeleink az Írás ellenében is védelmezik. Ámde cselekedeteinknek azt tulajdonítani, hogy azok kiengesztelést létesítenek, hogy kiérdemlik a bűnbocsánatot és kegyelmet, s hogy miattuk, nem pedig hit által a kiengesztelő Krisztusért tekint az Isten igazaknak, nem egyéb, mint Krisztust megfosztani attól a tisztelettől, amely őt, mint közbenjárót és engesztelőt megilleti.

Jóllehet tehát mi azt hisszük és tanítjuk, hogy jó cselekedeteket szükségszerűleg tenni kell (mert a hitből következnie kell a törvény – bár tökéletlen – betöltésének), mindamellett megadjuk Krisztusnak az őt megillető tiszteletet. Hisszük és tanítjuk, hogy hit által Krisztusért igazulunk meg Isten előtt, hogy ő nem cselekedeteink miatt, Krisztus közvetítése nélkül tekint igazaknak, hogy a bűnbocsánatot, kegyelmet és megigazulást nem érdemeljük ki cselekedeteink által, hogy cselekedeteink nem állíthatók szembe ellenértékül Isten haragjának és ítéletének, s hogy a cselekedetek nem képesek a bűn okozta félelmeket legyőzni; hanem, hogy egyedül a hit által győzzük meg a bűn okozta félelmet, s hogy egyedül a közbenjáró Krisztust kell hit által állítani Isten haragjával és ítéletével szembe. Ha valaki másképp gondolkozik, az nem adja meg Krisztusnak a köteles tiszteletet, aki azért adatott, hogy legyen engesztelőnk, hogy általa legyen odajárulásunk az Atyához. Most pedig arról az igazságosságról szólunk, amely által Istennel s nem emberekkel vagyunk összeköttetésben, de amely által a kegyelmet és a lelkiismeret nyugalmát vesszük. Isten előtt pedig másképp nem lehet a lelkiismeretet megnyugtatni, mint egyedül a hit által, minthogy az bizonyossá tesz, hogy az Isten a Krisztusért kegyelmes hozzánk ezen tanúbizonyság szerint (Róm 5,1): „Megigazulván azért hit által, békességünk vagyon Istennel;” mivel a megigazulás ingyen a Krisztusért ígért dolog, minélfogva mindig egyedül hit által vesszük Isten előtt.

Jer, feleljünk meg azért immár azokra a helyekre, amelyeket ellenfeleink azon célból idéznek, hogy bebizonyítsák a szeretet és cselekedetek által való megigazíttatásunkat. A korinthusi levelekből idézik (1Kor 13,2): „Ha egész hitem volna is ... szeretetem pedig nincsen, semmi sem vagyok.” S itt egész elragadtatással ujjonganak. Az egész egyházat – mondják – biztosítja Pál, hogy egyedül a hit meg nem igazít. Könnyű azonban a feleletünk, mivel feljebb kimutattuk, mi a véleményünk a szeretetről és cselekedetekről. Pálnak e helye a szeretetet követeli; mi is követeljük. Feljebb ugyanis megmondtuk, hogy szükséges bennünk valami megújulásnak és a törvény (bár tökéletlen) betöltésének lennie e mondás szerint (Jer 31,33): „Adom az én törvényemet az ő szíveikbe.” Ha valaki eldobta a szeretetet, még ha nagy hite van is, még sem tartaná azt meg, mivel a Szentlelket nem tartja meg. De Pál ezen a helyen nem tanítja is a megigazulás módját, hanem azoknak ír, akiket megigazulásuk után figyelmeztetni kellett, hogy jó gyümölcsöket teremjenek, hogy a Szentlelket el ne veszítsék.

Ellenfeleink azonban megfordítva járnak el; azt az egy helyet idézik, amelyben Pál a gyümölcsökről szól, a többi igen sok helyet, amelyekben rendszeresen tárgyalja a megigazulás módját, elhagyják. Sőt megteszik, hogy a hitről szóló helyeken javítási eszközölnek, hogy azok az alaki hitről értendők; ezen a helyen nem eszközölnek semmiféle javítást, hogy ti. hitre is van szükség, amely érzi, hogy a kiengesztelő Krisztusért tekintetünk igazaknak. Ekként ellenfeleink kizárják Krisztust a megigazításból és csupán a törvényből való megigazítást tanítják. De térjünk vissza Pálhoz. Ebből a szövegből senki sem okoskodhatik ki többet, mint azt, hogy a szeretet szükséges. Ezt valljuk mi is, mint ahogy szükséges vallanunk, hogy nem szabad lopni. De nem is helyesen okoskodnék az ember, ha ebből az állításból: "nem szabad lopni," azt akarná következtetni, hogy a nem lopás megigazít, mivel a megigazítás nem valamely tettnek jóvoltától, hanem az egész személy jóságának elismerésétől függ. Pálnak ezen mondása tehát semmiben sem ellenkezik a mi állításunkkal; csak ne képzeljenek hozzá semmit ellenfeleink az ő tetszésük szerint. Ő ugyanis nem azt mondja, hogy a szeretet megigazít, hanem azt, hogy semmi sem vagyok, azaz megszűnnék a hit, bármily nagy mértékben lennénk is részesei. Nem mondja, hogy a szeretet legyőzi a bűn és halál félelmeit, hogy a szeretetet ellenérték gyanánt szembe állíthatjuk Isten haragjának és ítéletének, hogy szeretetünk eleget tesz Isten törvényének, hogy a szeretet alapján Krisztus közvetítése nélkül van odajárulásunk Istenhez, és hogy szeretetünknél fogva nyerjük az ígért bűnbocsánatot. Ezek közül Pál egyet sem állít. Ő tehát nem gondolja, hogy a szeretet megigazít, mivel csupán úgy igazulunk meg, hogyha Krisztust engesztelőnek elfogadjuk, és hisszük, hogy az Isten Krisztusért kegyelmes hozzánk. S nem kell kigondolni oly megigazulást, amelyben Krisztus kiengesztelő jelentősége mellőztetik.

Ellenfeleink hadd semmisítsék meg a Krisztusra vonatkozó ígéretet, hadd töröljék el az evangéliumot, ha semmi szükség nincsen Krisztusra, ha szeretetünkkel legyőzhetjük a halált, ha szeretetünk által Krisztus engesztelése nélkül van odajárulásunk Istenhez. Ellenfeleink a legtöbb helyet meghamisítják, mivel a maguk nézetét magyarázzák azokba bele, és nem a helyes értelmet magyarázzák ki azokból. Mert mi helytelent foglal e hely magában, ha megszabadítjuk attól a magyarázattól, melyet ellenfeleink adnak neki, mert nem tudják, mi a megigazulás vagy miképpen történik. A korinthusiak előbb megigazultak, s azután sok kitűnő lelki ajándékban részesültek. Eleinte, amint az történni szokott, égtek a buzgóságtól. Azután kezdtek közöttük pártok alakulni, amint azt Pál jelzi; kezdték unni a jó tanítókat. Ez okból megfeddi őket Pál, hivatkozva a szeretet kötelességeire, amelyek bármennyire szükségesek is, mégis ostobaság volna azt képzelni, hogy a második tábla cselekedetei igazzá teszik az embert Isten előtt, amely tábla nem is Istenhez, hanem emberekhez való viszonyunkat határozza meg. A megigazításban Istenhez való viszonyunk meghatározásáról van szó, az ő haragját kell kiengesztelnünk, s lelkiismeretünket az Istenhez való viszonyában megnyugtatni. A második táblának cselekedetei ezek egyikét sem eszközlik.

De ellenvetésképpen felhozzák, hogy az apostol a szeretetet fölibe helyezi a hitnek és reménynek. Azt mondja ugyanis 1Kor 13,13: "Ezek közül nagyobb a szeretet." Ebből – szerintük – természetszerűleg következik, hogy a legnagyobb és legfőbb erény megigazít.

Csakhogy Pál e helyütt tulajdonképpen a felebarátok iránt való szeretetről szól, és erről szólva állítja, hogy a szeretet legnagyobb, mivel legtöbb gyümölcsöt terem. A hit és remény csupán Istenre vonatkozik. De a szeretetnek kifelé az emberekkel szemben számtalan kötelességei vannak; s mi mégis örömmel értünk egyet ellenfeleinkkel, hogy az Isten és felebarátok iránt való szeretet legnagyobb erény, mivel ez a legnagyobb parancsolat: „szeresd a te Uradat Istenedet.” (Máté 22,37) Vajon miképp okoskodják ki ebből, hogy a szeretet megigazít? A legnagyobb erény – mondják – megigazít. Ellenkezőleg, miként a törvény – legyen az a legnagyobb, vagy a legelső – meg nem igazít, akként a törvény szerinti legnagyobb erény sem. De megigazít az az erény, amely a Krisztust befogadja, amely közvetíti nekünk Krisztus érdemeit, s amelynek alapján kapjuk a kegyelmet és békét Istentől. Ez az erény pedig a hit. Mert, miként gyakrabban mondtuk, a hit nemcsak ismeret, hanem sokkal inkább azon akaró képesség, melynél fogva elfogadjuk, vagy megragadjuk mindazt, amit az ígéret a Krisztusra vonatkozólag nyújt. Az Isten iránt való ez az engedelmesség is, hogy mi akarjuk elfogadni a nekünk nyújtott ígéretet, nem kevésbé istentisztelet (latreia), mint maga a szeretet. Az Isten akarja, hogy benne higgyünk; akarja, hogy tőle magától elfogadjuk a jót, és ezt nyilvánítja ő igaz tiszteletnek.

Egyébként ellenfeleink azért tulajdonítanak a szeretetnek megigazító erőt, mivel mindenütt törvényből való megigazulást tanítanak és követelnek. Nem tagadhatjuk ugyanis, hogy a szeretet a törvénynek legfőbb cselekedete. S az emberi bölcsesség a törvényre figyel, s abban keres igazságosságot. Ez okból magasztalják a skolasztikus tudósok is – akik nagy és lángelméjű férfiak – a törvénynek ezt a legmagasztosabb tettét, s ennek a tettnek tulajdonítanak megigazító erőt. De ők rászedetve az emberi bölcsesség által, nem látták Mózesnek födetlen, hanem csak födött arcát, miként a farizeusok, a bölcsészek és mohamedánok. Mi ellenben az evangélium bolondságát hirdetjük (1Kor 1,18), amelyben más megigazulás van kijelentve, ti. az, hogy mi az engesztelő Krisztusért tekintetünk igazaknak, amikor hisszük, hogy Isten Krisztusért kegyelmes mihozzánk. Jól tudjuk, hogy e tan nagyon különbözik az észnek és törvénynek tanától, és nagyon jól tudjuk azt is, hogy a törvénynek tana a szeretetről sokkal tetszetősebb, mert bölcsesség. De mi nem szégyelljük az evangélium bolondságát. Mi ezt Krisztus dicsőségéért védelmezzük, és kérjük őt, hogy segítsen minket a maga Szentlelkével, hogy ezt megvilágíthassuk és megérthetővé tehessük.

Ellenfeleink cáfolatukban (Confutatio) a Kolossei levélből a következő helyet (3,14) is idézték ellenünk: "a szeretet a tökéletességnek köteléke." Ebből azt okoskodják ki, hogy a szeretet megigazít, mert tökéletesekké tesz. Jóllehet sokféleképpen felelhetnénk itt arra, hogy mi a tökéletesség, mindamellett mi egyszerűen csak Pál nézetét fogjuk előadni. Az bizonyos, hogy Pál a felebarátok iránt való szeretetről szól. De azért nem szabad azt gondolnunk, hogy Pál akár a megigazítást, akár az Isten előtti tökéletességet inkább a második, mintsem az első tábla cselekedeteinek tulajdonította volna. S hogyha a szeretet tökéletesekké tesz, akkor semmi szükség az engesztelő Krisztusra, mert a hit csupán elfogadja az engesztelő Krisztust. Az előbbi pedig nagyon távol esik Pál felfogásától, aki sohasem tűri, hogy az engesztelő Krisztus kizárassék.

Ő tehát nem szól a személyi tökéletességről, hanem az egyház egyetemes egységéről. Abból a célból mondja a szeretetet köteléknek, vagy szövetségnek, hogy jelezze, hogy az egyháznak több, egymás közt összekötendő és összekapcsolandó tagjáról beszél. Miként ugyanis minden családban s minden közügyben kölcsönös kötelességteljesítéssel kell az egyetértést ápolni, és a nyugalom nem tartható fenn, csak ha az emberek netáni tévedéseiket egymásnak elnézik és megbocsátják: akként Pálnak meghagyása szerint az egyházban a szeretetnek kell uralkodnia, hogy fenntartsa az egyetértést, s ahol szükség van, eltűrje a testvérek durvább szokásait elsimítsa a netán előforduló könnyebb tévedéseket, hogy ne legyen az egyház különféle szakadások tanyája, s a szakadásokból gyűlölet, pártoskodások és eretnekségek ne keletkezzenek.

Mert szét kell bomolnia az egyetértésnek, amikor vagy a püspökök súlyosabb terheket raknak a népre, és nem veszik tekintetbe a népnek gyengeségét, vagy pártoskodások keletkeznek, amikor a nép nagy elkeseredettséggel elítéli a tudósok viselkedését, vagy egyes könnyű vétségeikért megutálja a tudósokat, és ez okból azután úgy másféle tanokat, mint más tudósokat keres.

Ellenben fenntartatik az egyház tökéletessége, vagyis sérthetetlensége, egysége, amikor az erősek a gyengéket eltűrik, amikor a nép a tudósok némi erkölcsi botlásait jó lélekkel elnézi, s amikor a püspökök megbocsátják a nép gyengeségéből folyó netáni tévedéseit.

A méltányosság ezen parancsolataival telve vannak az összes bölcsek könyvei, hogy az élet viszonyaiban sokat nézzünk el egymásnak a közös béke kedvéért. És ezt úgy itt, mint másutt gyakran rendeli az apostol. Ez okból ellenfeleink nem okosan következtetik a tökéletesség szóból azt, hogy a szeretet megigazít, mivel Pál az egységről és köznyugalomról szól. Ambrosius is így magyarázza e helyet: Miként az épületet akkor mondhatjuk bevégzettnek vagy kifogástalannak, amikor minden része egymáshoz illően van összekötve." 115. Csúf dolog azonban ellenfeleink részéről, hogy a szeretetet olyan nagyon dicsőítik, holott ők azt sehol sem tanúsítják.

Mit cselekszenek most? Szétszaggatják az egyházakat, vérrel írnak törvényeket, s a császár elé s a mi legkegyelmesebb fejedelmünk elé terjesztik megerősítés végett, gyilkolnak papokat és más derék férfiakat, ha egyik-másik könnyelműen elárulta, hogy valamely nyilvános visszaélést nem tart egészen helyesnek. Ez nem egyeztethető össze a szeretetnek nagyhangú felmagasztalásával, s ha ellenfeleink azt gyakorolnák, az egyházak nyugodtak lennének, s az állam békében lehetne. (l) Mert a jelen zavargások elnémulnának, ha ellenfeleink egyes, a kegyességre haszontalan hagyományokat (ceremóniákat) szerfeletti keserűséggel nem bolygatnának, amelyeknek legtöbbjét még azok sem tartják meg, akik leghevesebben védelmezik. De ők önmaguknak könnyen megbocsátanak, másoknak nem annyira, mint a költőnél Maevius mondja: "Én megbocsátok magamnak." Ez azonban nagyon messze esik a szeretetnek ama dicsőítéseitől, melyeket itt Pálból idéznek, de nem értik jobban, mint a hangot visszaverő falak.

Péterből még azt az állítást idézik (1Pét. 4,8.): „az atyafiúi szeretet elfedezi a vétkeknek sokaságát.” Ebből világos, hogy Péter is a felebarátok iránti szeretetről szól, mert hisz e helyet ahhoz a parancsolathoz csatolja, amelyben elrendeli, hogy egymást kölcsönösen szeressék. De egy apostolnak sem juthatott eszébe azt állítani, hogy a mi szeretetünk legyőzi a bűnt és halált, hogy a szeretet kiengesztelés, amelyért Isten Krisztus közvetítésének mellőzésével kiengeszteltetnék, s hogy a szeretet megigazulás Krisztus közvetítése nélkül. Mert ez a szeretet, – ha egyáltalán ilyen létezik, – a törvénynek s nem az evangéliumnak igazságossága lenne, amely kiengesztelést és igazságosságot ígér nekünk, ha hisszük, hogy az Atya az engesztelő Krisztusért kegyelmes hozzánk, s hogy Krisztus érdemei ajándékul adatnak nekünk. Ezért Péter kevéssel előbb azt hagyja meg, hogy járuljunk Krisztushoz, hogy rajta mint alapon felépüljünk, és hozzáteszi (1Pt 2,4-6): „aki benne hiszen, meg nem szégyenül.” A mi szeretetünk nem szabadít meg megszégyenülésünktől, amikor az Isten ítél és vádol minket. De a Krisztusban való hit megszabadít ezen félelmeinktől, mivel tudjuk, hogy Krisztusért meg vannak bocsátva a mi bűneink.

Egyébként a szeretetről szóló ezen állítás a Példabeszédek könyvéből (10,12) van véve, ahol ennek ellentétes mondata világosan mutatja, mily értelemben veendő: „A gyűlölség szerez versengést; minden vétket pedig elfedez a szeretet.” Ugyanazt tanítja, amit Pálnak a Kol. levélből feljebb idézett mondása, hogy ti. ha egyenetlenségek keletkeznek, enyhítse és egyenlítse ki azokat a mi igazságszeretetünk és barátságunk. Az egyenetlenségek, úgymond, gyűlölségből támadnak, amint gyakran látjuk, hogy a legcsekélyebb sérelmekből a legsúlyosabb tragédiák keletkeznek. Caius Julius Caesar és Cn. Pompeius között könnyű sérelmek támadtak, s ha ezekben egyik a másikának csak egy keveset engedett volna, nem tör ki köztük a polgárháború. De mivel mind a kettő gyűlöletének engedett, semmis dolgokból a legnagyobb zavarok keletkeztek. Az egyházban is sok eretnekség csupán a tudósok gyűlöletéből támadt. Ennélfogva nem a saját bűneiről, hanem a másokéról szól, midőn ezt mondja: „a szeretet befedi a bűnöket,” mégpedig másoknak bűneiről, ti. azokról, melyeket ember ember ellen követ el, ami azt jelenti, hogy ha előfordulnak is egyes sérelmek, a szeretet azokat elsimítja, megbocsátja, elengedi, s nem cselekszik mindent a jog túlhajtott szigora szerint.

Péter tehát nem azt akarja kifejezni, hogy a szeretet bűnbocsánatot érdemel ki Isten előtt, hogy az kiengesztelés Krisztus közbenjárásának kizárásával, hogy újjászül és megigazít, hanem azt, hogy az emberekkel szemben nem duzzogó, nem durva, nem összeférhetetlen, hogy barátainak tévedéseit elnézi, hogy másoknak durvább szokásait is jóra magyarázza, miként azt egy közmondás előírja: "Barátodnak szokásait ismerjed meg, de ne gyűlöljed." S az apostolok nem ok nélkül rendelkeznek annyiszor a szeretetnek ezen parancsáról, amelyet a bölcsészek {epieikeiá}-nak (méltányosság) neveznek. Mert szükséges ezen erény a köz-egyetértés fenntartására, amely nem állhat fenn, hacsak a lelkészek és gyülekezetek sokat el nem néznek és meg nem bocsátanak egymásnak.

Jakab leveléből ezt idézik (2,24): „Látjátok annakokáért, hogy a cselekedetekből ismertetik meg az ember igaznak lenni, és nem csak a hitből.” És egyetlenegy helyről sem hiszik, hogy annyira ellenkeznék a mi állításunkkal, mint ez. Azonban feleletünk könnyű és világos. Ha ellenfeleink a cselekedetek érdemszerűségéről szóló saját nézeteiket bele nem magyarázzák, akkor Jakab szavai semmi nehézséget nem foglalnak magukban. Csakhogy ahol csak említés történik a cselekedetekről, ellenfeleink abba a saját gonosz tanaikat magyarázzák bele, ti., hogy jó cselekedetek által kiérdemeljük a bűnbocsánatot, hogy a jó cselekedetek kiengesztelés és váltságdíj, amelyért Isten kiengesztelődik velünk, hogy a jó cselekedetek legyőzik a bűnnek és halálnak félelmét, hogy a jó cselekedeteket jóságuknál fogva fogadja szívesen az Isten, és hogy nincs szükségük könyörületre és Krisztus kiengesztelésére. Mindezekből semmi sem jut Jakabnak eszébe, ellenfeleink mégis mindezt védelmezik most Jakab mondásának ürügye alatt.

Legelőször tehát azt kell megbírálnunk, hogy ez a hely inkább ellenfeleink ellen bizonyít, mint miellenünk. Ellenfeleink ugyanis azt tanítják, hogy az ember szeretet és cselekedetek által igazul meg. A hitről, amely által az engesztelő Krisztust befogadjuk, semmit sem szólanak. Sőt helytelenítik ezt a hitet; és nemcsak szóval s írással helytelenítik, hanem még tűzzel s vassal is megkísérlik kiirtani az egyházból. Mennyivel jobban tanítja ezt Jakab, aki a hitet nem mellőzi, a hitet szeretettel nem helyettesíti, hanem a hitet fenntartja, hogy az engesztelő Krisztus a megigazításból ki ne zárassék. Így tesz Pál is, mikor a keresztyén élet főelvét kifejezi, hogy egybefoglalja a hitet és szeretetet (1Tim 1,5): „a parancsolatnak vége pedig a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és az igaz hitből való szeretet.”

Másodszor: a szóban levő tárgy magában foglalja, hogy itt azokról a tettekről van szó, melyek a hitet követik, és amelyek azt mutatják, hogy a hit nem holt, hanem élő és a szívben működő erő. Mert Jakab nem értette úgy, hogy jó cselekedetek által kiérdemeljük a bűnbocsánatot és kegyelmet. Ő ugyanis a megigazultaknak tetteiről szól, akik már kiengeszteltettek, Istentől befogadtattak és a bűnbocsánatot elnyerték. Annálfogva tévednek ellenfeleink, midőn ebből azt következtetik, hogy Jakab arra tanít, hogy jó cselekedetek által kiérdemeljük a bűnbocsánatot és kegyelmet, és hogy jó cselekedeteink által a kiengesztelő Krisztus nélkül járulhatunk Istenhez.

Harmadszor: Jakab kevéssel előbb az újjászületésről szólott, melynek az evangélium által kell történnie. Ugyanis ekképp szól (1,18): „ki az ő akarata szerint szült minket az igazságnak beszéde által, hagy legyünk az ő teremtett állatinak néminemű első zsengéjük.” Midőn azt mondja, hogy az evangélium által születtünk újjá, akkor azt tanítja, hogy hit által születtünk újjá és igazíttattunk meg. Mert a Krisztusra vonatkozó ígéret csupán hit által sajátítható el, amikor azt a bűn és halál félelmeivel állítjuk szembe. Jakab tehát nem gondolja, hogy mi cselekedeteink által születünk újjá.

Ezekből világos, hogy Jakab nem mond ellent nekünk, midőn azokat a tétlen és elbizakodott elméket, akik hit nélkül hit bírásáról álmodoztak, megfeddve, különbséget tett holt és élő hit között. Holtnak nevezi azt, amely nem eredményez jócselekedeteket, és élőnek azt, amely jócselekedeteknek forrása. Azután meg mi már gyakran megmutattuk, mit nevezünk hitnek. Nem szólunk ugyanis az üres ismeretről, aminő hitük az ördögöknek is van, hanem arról a hitről, mely a lelkiismeret rettegéseinek ellenáll, s amely felemeli és megvigasztalja a megrémített szíveket. Az ilyen hit sem nem könnyű dolog, mint ellenfeleink képzelik, sem nem emberi erő, hanem isteni hatalom, amely által új életet nyerünk, s mellyel az ördögöt és a halált legyőzzük. Miként Pál (Kol 2,12) mondja, hogy a hit Isten hatalma által működik és legyőzi a halált, „melyből föl is támadtatok az Isten erejéből való hit által.” Ezen hit, amennyiben új élet, szükségszerűleg új indulatokat és cselekedeteket hoz napvilágra. Ezért helyesen mondja Jakab, hogy a cselekedetek nélküli hit által nem igazulunk meg. Hogy pedig azt is mondja, hogy mi hit és cselekedetek által igazulunk meg, azzal bizonyára nem mondja, hogy cselekedetek által születünk újjá. Azt sem mondja, hogy részben Krisztus az engesztelő, részben pedig a mi cselekedeteink. És nem írja itt le a megigazulás módját, hanem azt, hogy milyenek az igazak, ha már megigazultak és megújultak. És megigazulni, itt nem jelenti ezt: istentelenből igazzá tenni, hanem bírói szokás szerint igazságosnak kihirdettetni, miként e helyen (Róm 2,13): „akik a törvényt betöltik, azok igazulnak meg.” Miként tehát ezen szavak: „akik a törvényt betöltik, azok igazulnak meg” – semmi ellentétest nem foglalnak magokban, akként gondolkoznak Jakabnak ezen szavairól: „az ember nem egyedül hit által, hanem a cselekedetek által is megigazul,” mivel tényleg igazaknak jelentetnek ki a hittel és jó cselekedettel bíró emberek. Mert a jó cselekedetek, miként mondtuk, a szenteknél az igazságosság következményei, s a hit miatt tetszenek. Jakab ugyanis csak azokat a tetteket dicsőíti, melyeket a hit eszközöl, miként erről bizonyságot tesz, mikor Ábrahámról szól (2,22): „a hit segíti az ő tetteit.” Ebben az értelemben van mondva ez is: „akik a törvényt betöltik, azok igazulnak meg,” azaz igazaknak jelentetnek ki azok, akik szívvel hisznek az Istennek és azután vannak jó cselekedeteik, amelyek a hitért tetszenek, és ez okból a törvény betöltésének nevezhetők. Ezek ily egyszerűséggel mondva, semmi rosszat nem foglalnak magukban, de ellenfeleink kiforgatják eredeti értelmükből, költött gonosz gondolatokat magyarázva bele önmagukból. Mert azokból a szavakból nem következik, hogy a jó cselekedetek kiérdemlik a bűnbocsánatot, hogy megnyitják a szíveket, hogy a cselekedetek engesztelő eszköz, hogy a cselekedetek tetszenek az engesztelő Krisztus nélkül, s hogy a cselekedeteknek nincs szükségük Krisztus engesztelésére. Mindezekből Jakab semmit sem mond, ellenfeleink mindamellett esztelenül Jakab szavaiból okoskodják ki.

Még más mondásokat is idéznek ellenünk a cselekedetekre vonatkozólag. Lk 6,37: „Megbocsássatok, és nektek is megbocsáttatik.” Ézs 58,7: „Az éhezőnek megszegd kenyeredet, akkor fordulj Istenhez és az Úr meghallgat téged.” Dániel 4,24: „A te vétkeidet alamizsnaosztogatással váltsad meg.” Mát 5,3: „Boldogok a lelki szegények, mivel ilyeneké a mennyeknek országa,” s éppúgy a 7. versben: „boldogok az irgalmasok, mivel ők irgalmasságot nyernek.” Ezek a mondások szintén semmi rosszat nem foglalnának magukban, ha ellenfeleink semmit nem képzelnének beléjük. Ezek ugyanis két dolgot foglalnak magukban: az egyik a törvénynek, vagy a bűnbánatnak prédikálása, amely a rosszul cselekedőket vádolja és a jó cselekvést elrendeli; a másik az ígéret, mely amahhoz hozzá van adva. De nincsen hozzá írva, hogy a bűnök hit nélkül bocsáttatnak meg, vagy hogy maguk a cselekedetek azonosak a kiengeszteléssel. A törvénynek prédikálásában mindig e kettő értendő: egyrészről az, hogy a törvény nem valósulhat meg, csak ha újjászülettünk a Krisztusban való hit által, miként Krisztus mondja (Jn 15,5): „nálam nélkül semmit nem cselekedhettek;” másrészről az, hogy habár egyes külső cselekedetek tehetők is, mégis megtartandó ezen általánosan elfogadott nézet, mely az egész törvényt magyarázza: „hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni” (Zsid 11,6), megtartandó az evangélium, hogy: „Krisztus által van odajárulásunk Istenhez.” (Róm 5,2) Az ugyanis kétségbevonhatatlan, hogy a törvényből meg nem igazulunk. Egyébként mi szükség volna Krisztusra vagy az evangéliumra, ha a törvénynek egyedül a hirdetése is elegendő volna? Így a megtérés prédikálásában nem elegendő a törvény prédikálása, vagyis a bűnöket kárhoztató ige, minthogy a törvény haragot eszközöl, csupán vádolja, csupán rémíti a lelkiismeretet – mivel a lelkiismeret sohasem nyugodt, ha nem hallja Istennek szavát, amelyben világosan ígéri a bűnök bocsánatát. Ezért szükséges az evangéliumnak hozzáadása, hogy Krisztusért bocsáttatnak meg bűneink, és hogy a Krisztusban való hit által nyerjük el bűneink bocsánatát. Ha ellenfeleink a bűnbánat prédikálásából kizárják a Krisztusról szóló evangéliumot, joggal kell őket Krisztus elleni káromlással vádolnunk.

Ennélfogva, mikor Ézsaiás (1,10-18) a bűnbocsánatot prédikálja, ekképp szól: „szűnjetek meg gonoszt cselekedni; tanuljatok jót tenni; törekedjetek igazságra, javítsátok az erőszakoskodót, pártoljátok az árvát és özvegyek ügyét. No jertek, törvénykezzünk, azt mondja az Úr! ha bűneitek skarlátpirosak, hófehérek lesznek, és ha vérszínűek, mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú.” Így int előbb a próféta bűnbánatra és azután tűzi hozzá az ígéretet. És ostobaság volna az ily mondásban csak ezekre a cselekedetekre figyelni: „gyámolítani az elnyomottat, igazságot szolgáltatni az árvának;” mert az elején, ahol megrója a szívnek gonoszságát és hitet követel, ezt mondja: „hagyjatok fel a gonosz cselekvéssel.” Nem is állítja a próféta, hogy ezen tettek által, mint: „javítani az erőszakoskodót, pártolni az árvát,” ki lehetne érdemelni a bűnbocsánatot gépies végrehajtásuk folytán – de előírja azokat, mint az új életben szükségszerű cselekedeteket. Amellett mégis azt akarja kifejezni, hogy az ember a bűnbocsánatot hitből nyeri, s épp ezért csatolja oda az ígéretet. S így kell értelmezni az összes hasonló tartalmú helyeket. Krisztus bűnbánatot prédikál, midőn így szól (Lk 6,37): „megbocsássatok,” és hozzáteszi az ígéretet: „nektek is megbocsáttatik.” De ezzel nem mondja azt, hogy a megbocsátási tettnek, amint mondják, gépies teljesítésével (ex opere operato) érdemeljük ki bűneink bocsánatát; hanem ő új életet követel, amely minden bizonnyal szükséges. Amellett mégis azt akarja, hogy hit által vesszük a bűnbocsánatot. Ekként új életet kíván Ézsaiás (58,7), mikor azt mondja: „az éhezőnek szegd meg a te kenyeredet.” És a próféta itt nem is erről az egy tettről szól, hanem az egész bűnbánatról, miként azt a szöveg jelzi. Amellett ő is azt akarja, hogy hit által vegyük a bűnbocsánatot. Mert megdönthetetlen az az igazság, amelyet a pokolnak semmiféle kapui nem lesznek képesek megdönteni, hogy a bűnbánat prédikálásában nem elégséges a törvénynek hirdetése, minthogy a törvény haragot eszközöl, és mindig vádol. De hozzá kell adni az evangélium prédikálását, hogy a bűnbocsánatot akként kapjuk ajándékba, ha hisszük, hogy bűneink Krisztusért megbocsáttatnak. Egyébiránt micsoda szükség volt az evangéliumra, micsoda szükség volt Krisztusra? Ezen igazságnak mindig szemünk előtt kell lebegnie, hogy szembe lehessen állítani azoknak, akik Krisztus elvetésével s az evangélium megrontásával gonoszul csűrik-csavarják a Szentírást emberi véleményeiknek igazolására, hogy ti. a bűnbocsánatot saját tetteinkkel vásároljuk meg.

Éppúgy hitet kell keresnünk Dánielnek prédikálásában is (4,24). Dániel ugyanis nem azt akarta, hogy a király csupán bő alamizsnát osztogasson, hanem az egész bűnbánatot foglalja egybe, amikor így szól: „vétkeidet irgalmassággal váltsd meg,” más szóval: „szabadulj meg vétkeidtől a szív és cselekedetek megváltoztatásával.” Ahhoz azonban hit is kívántatik. És Dániel sokat prédikál neki Izrael egy Istenének tiszteletéről, s megtéríti a királyt nem csupán az alamizsnák gazdag osztogatására, hanem sokkal inkább hitre. Ránk maradt ugyanis a királynak kitűnő hitvallása Izrael Istenére vonatkozólag: „mert nincs más Isten, aki úgy üdvözíthessen, mint Ő” (Dán 3,29). Ekként tehát Dániel prédikálásának két része van. Az egyik része az, amely az új életre és az új élet tetteire vonatkozólag ad utasítást; a másik része az, amelyben Dániel a királynak bűnbocsánatot ígér. S a bűnbocsánatnak ez az ígérete nem törvényhirdetés, hanem valódi prófétai és evangéliumi szózat, amelyről Dániel is azt akarta mondani, hogy hit által nyerhető el. Mert Dániel tudta, hogy a Krisztusban való bűnbocsánat nemcsak az Izraelitáknak ígértetett meg, hanem az összes népeknek is. Különben a királynak nem ígérhetett volna bűnbocsánatot. Mert az embernek nincsen joga – különösen a bűn félelmei között – Istennek határozott igéje nélkül azt állítani Isten akaratáról, hogy felhagy a haraggal. Dánielnek szavai az ő nyelvén azonban tisztábban szólnak az egész bűnbánatról, és világosabban emelik ki az ígéretet: „Vétkeidet igazsággal váltsd meg, és a te hamisságaidat a szegényekhez való irgalmassággal.” Ezek a szavak az egész bűnbánat felől rendelkeznek. Azt rendelik ugyanis, hogy legyen igazságos, azután hogy jót cselekedjék és hogy ami a király kötelessége volt: védelmezze meg a szegényeket az igazságtalanság ellen.

Az igazságosság pedig a hit a szívben. Bűneinktől bűnbánat által szabadulunk meg; más szóval a bűntudat, vagy beszámítás megsemmisül, mert az Isten megbocsát a bűnbánóknak, mint Ezékielben (18,21.22) írva van. De ebből nem szabad azt következtetnünk, hogy a később teljesítendő tettekért, az alamizsnákért bocsát meg, hanem megbocsát ígéreténél fogva azoknak, akik az ígéretet elfogadják. Az ígéretet pedig csak azok fogadják el, akik igazán hisznek, és hittel győzik le a bűnt és halált. Ezeknek az újjászületésük után „megtéréshez illő gyümölcsöket kell teremniük,” amint azt Keresztelő János mondja (Lk 3,8). Ez okból van hozzácsatolva az ígéret: „Íme, ez lesz orvossága a hamisságodnak” (Dán 4,24). Hieronymus ezen helyen egy kétkedést jelentő kötőszót vett fel a szövegbe, és magyarázatában igen nagy meggondolatlansággal még azt is állította, hogy a bűnbocsánat bizonytalan. Mi azonban tartsuk meg jól emlékezetünkben, hogy az evangélium biztosra ígéri a bűnbocsánatot. S annak kétségbevonása, hogy a bűnbocsánatnak ígérete szükségszerűen biztos, nem egyéb, mint az evangéliumnak megsemmisítése. Hagyjuk el tehát e helyen Hieronymust, habár a „megszabadítás” szóban is már benne foglaltatik az ígéret. Ebben ugyanis azt jelzi, hogy a bűnbocsánat lehetséges, hogy a bűnöktől való megváltás lehetséges, azaz hogy megsemmisíttetik az emberben a vétkesség tudata, vagyis a beszámítás; más szóval kiengeszteltetik az Isten haragja.

A mi ellenfeleink azonban az ígéreteket mindenütt elhagyják, csupán a parancsolatokat veszik figyelembe, és hozzáképzelik emberi balvéleményeiket, hogy a bűnbocsánat cselekedeteink alapján lesz osztályrészünk; pedig ezt a szöveg nem mondja, hanem sokkal inkább hitet követel. Mert ahol ígéretről van szó, ott mindenütt hit kívántatik. Az ígéret ugyanis csak hit által sajátítható el.

A cselekedetek ellenben feltűnnek az embereknek; az emberi ész természetszerűleg csudálja őket és mivel csupán a cselekedeteket látja, a hitet nem érti és nem veszi tekintetbe, ezért azt képzeli, hogy ezek a cselekedetek érdemlik ki a bűnbocsánatot és igazítanak meg. A törvényről való ezen felfogás természetszerűleg benne van az emberi lélekben, és nem lehet kiirtani, csak az isteniekben való oktatás által.

Csakhogy az emberi elmét az ily testi felfogásoktól vissza kell vezetni az Isten igéjéhez. Látjuk, hogy az evangélium és a Krisztusról szóló ígéret előttünk van, amikor tehát a törvényt hirdetik, amikor a cselekedeteket előírják, nem szabad visszautasítanunk a Krisztusról szóló ígéretet, hanem ellenkezőleg, előbb ezt kell megragadnunk, hogy jót cselekedhessünk, és hogy cselekedeteink Istennek tetszhessenek, miként Krisztus mondja (Jn 15,5): „nálam nélkül semmit nem cselekedhettek.” Ennélfogva, ha Dániel ezeket a szavakat használta volna: „váltsd meg bűneidet bűnbánat által,” ellenfeleink e helyet mellőznék. Most azonban, midőn ugyanezt a gondolatot – amint látjuk – más szavakkal fejezte ki, ellenfeleink elcsavarják a szavakat a kegyelemről és hitről szóló tan ellen, holott Dániel különösen a hitet akarta értetni. Mi tehát Dániel szavaira úgy felelünk, hogy mivel a bűnbánatot prédikálja, nem csupán a cselekedetekről, hanem a hitről is tanít, miként erről a szövegben maga a történet bizonyságot tesz. Másodszor, mivel Dániel világosan kiemeli az ígéretet, szükségszerűen hitet követel, amely hiszi, hogy az Isten a bűnöket ingyen, kegyelemből bocsátja meg. Dacára tehát annak, hogy Dániel a bűnbánatnál a cselekedeteket is említi, mégsem mondja azt, hogy azok által érdemeljük ki a bűnbocsánatot. Dániel ugyanis nem szól csupán a büntetés elengedéséről, amelyet az ember hiába keres, ha előbb a szív a bűnnek megbocsátásában nem részesült. Egyébiránt, ha ellenfeleink Dánielnek ezt a helyét csupán a büntetés elengedésére értik, úgy e hely semmit sem mond ellenünk, mert akkor maguk kénytelenek lesznek azt megvallani, hogy a bűnbocsánat és a kegyelemből való megigazítás megelőzi azt. Azután mi is teszünk engedményt, hogy büntetéseinket, melyekkel sújtatunk, enyhíthetjük imádságainkkal, jó cselekedeteinkkel, s végül teljes bűnbánatunkkal e kijelentés alapján (1Kor 11,31): „ha mi magunk ítélnénk meg magunkat, nem büntettetnénk Istentől.” És Jer 15,19: „Ha megtérsz, én is visszatérítlek tégedet.” És Zak 1,3: „Térjetek hozzám ... és hozzátok térek.” És Zsolt 50,15: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején.”

Tartsuk meg tehát a cselekedetek minden dicséretében s a törvénynek hirdetésében azt a főszabályt, hogy a törvény Krisztus nélkül nem érvényesül, miként ő maga mondja: „nálam nélkül semmit nem cselekedhettek” (Jn 15,5), és éppúgy ezt: „hit nélkül lehetetlen dolog Istennek tetszeni” (Zsid 11,6). Kétségtelen ugyanis, hogy a törvény tanítása nem akarja érvénytelenné tenni az evangéliumot, nem akarja félretolni a kiengesztelő Krisztust. Átkozottak legyenek a farizeusok, a mi ellenfeleink, hogy a törvényt úgy magyarázzák, miszerint a cselekedeteknek tulajdonítják a Krisztust megillető dicsőséget, hogy ti. a cselekedetek kiengesztelők, s hogy kiérdemlik a bűnbocsánatot. Ebből tehát az következik, hogy úgy kell a tetteket dicsérni, hogy a hitért tetszenek, amennyiben a cselekedetek Krisztus kiengesztelése nélkül nem tetszenek. „Általa van odajárulásunk az Istenhez” (Róm 5,2), nem pedig a cselekedetek által a közbenjáró Krisztus nélkül.

Midőn tehát azt mondja az Írás (Mát 19,17): „Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat” – az úgy értendő, hogy a parancsolatok Krisztus nélkül meg nem tartatnak, s nélküle nem tetszenek. Így magához a tízparancsolat első parancsához is (2Móz 20,6): „Irgalmasságot cselekszem ezer íziglen azokkal, akik engemet szeretnek és parancsolatimat megtartják,” a törvénynek legnagyobb ígérete van csatolva. De ezen törvény nem valósul meg Krisztus nélkül. Ugyanis mindig vádolja a lelkiismeretet, amiért nem tesz eleget a törvénynek, s amiért félelmében menekül az ítélet és törvény büntetése elől. „A törvény ugyanis haragot eszközöl.” (Róm 4,15) De akkor teljesíti a törvényt, amikor hallja, hogy az Isten Krisztusért velünk kiengeszteltetik, jóllehet a törvénynek nem tehetünk eleget. Midőn ezen hit alapján elsajátítjuk Krisztus közbenjárását, megnyugszik a szív, kezdi szeretni az Istent s teljesíteni a törvényt, és tudja, hogy ő már a közbenjáró Krisztusért tetszik Istennek, dacára annak, hogy a törvény tökéletlen betöltése messze esik a tökéletességtől és nagyon tisztátalan. Ilyen nézetben kell lennünk a bűnbánat prédikálásáról is. Habár ugyanis skolasztikusaink a bűnbánatról szóló tanukban semmit sem mondottak a hitről, mégis azt véljük, hogy ellenfeleink egyikét sem fogta el annyira a vak düh, hogy a feloldozást ne az evangélium szavának tekintse. A feloldozást mindenesetre hittel kell elfogadni, hogy a megrémített lelkiismeretet felemelje.

Így tehát a bűnbánatról szóló tan, mivel nem csupán új tetteket ír elő, hanem bűnbocsánatot is ígér, szükségszerűleg hitet követel. Bűnbocsánatban ugyanis másképp nem részesül az ember, csak hit által. Ennélfogva a bűnbánatról szóló ezen helyek mindig úgy értendők, hogy nemcsak a cselekedetek, hanem a hit is szükséges, mint Mát 6,14: „Ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsátja nektek is a ti mennyei Atyátok.” Itt cselekedetet kíván, és hozzáteszi a bűnbocsánat ígéretét, amely nem valamely tett miatt jár nekünk, hanem a Krisztusért hit által. Miként másutt sok helyen bizonyítja ezt az Írás. Csel 10,43: „Erről minden próféta is bizonyságot tesz, hogy bűneinek bocsánatát veszi az Ő neve által minden[ki], aki hiszen őbenne.” 1Jn 2,12: „Megbocsáttatnak nektek a ti bűneitek az Ő nevéért.” Ef 1,7: „Akiben vagyon váltságunk az Ő vére által, tudniillik bűneinknek bocsánata az Ő kegyelmességének gazdagsága szerint.” Ámde mi szükség van bizonyítékoknak elősorolására? Ez az evangéliumnak tulajdon szava, hogy a Krisztusért, nem tetteinkért, hit által nyerjük bűneinknek bocsánatát. Az evangéliumnak ezt a szavát ellenfeleink el akarják temetni rosszindulatúlag elmagyarázott helyekkel, amelyek a törvényről, vagy cselekedetekről szóló tanítást foglalják magukban. Az igaz ugyan, hogy a bűnbánatról szóló tan cselekedeteket is kíván, mivel új életet követel; ámde ellenfeleink itt tévesen fűzik hozzá azt, hogy ily cselekedetekkel kiérdemeljük a bűnbocsánatot, vagy a megigazulást. És Krisztus mégis gyakran csatolja a bűnbocsánat ígéretét a jó cselekedetekhez, de nem azért, mivel azt akarná kifejezni, hogy a jó tettek kiengesztelők, mert ezek a kiengesztelést követik, hanem két okból. Az egyik az, hogy a jó gyümölcsöknek természetszerűleg következniük kell a kiengesztelésre. Ez ugyanis arra int, hogy képmutatás és képzelt bűnbánat az, amelyre jó gyümölcsök nem következnek. A másik ok az, hogy nekünk szükségünk van ily nagy ígéretnek külső jeleire, amennyiben a remegő lelkiismeretnek sokszoros vigasztalásra van szüksége. Miként a keresztség s az Úr vacsorája olyan jelek, amelyek a félénk lelkeket intik, felemelik és megerősítik, hogy erősebben higgyenek a bűnök bocsánatában: akként ugyanaz az ígéret leíratott és lefestetett a jó cselekedetekben is, hogy ezek buzdítsanak minket, hogy erősebben higgyünk. S akik nem cselekszenek jót, azok nem buzdítják magukat hitre, hanem megvetik az ígéreteket; az istenfélők ellenben örömmel fogadják azokat, és örülnek, hogy az ily nagy ígéret jeleivel és bizonyítékaival rendelkeznek. Ez okból gyakorolják magokat azokban a jelekben és bizonyítékokban. Miként tehát az Úr vacsorájának gépies élvezése hit nélkül nem igazít meg, akként nem igazítanak meg az alamizsnák sem gépies osztogatásukkal, hit nélkül.

Így kell érteni Tóbiásnak szavát is (4,11): „az alamizsna minden bűntől és a haláltól megszabadít.” Nem mondjuk, hogy ez nagyítás (hyperbola), jóllehet úgy kell venni, hogy Krisztus dicséretéből semmit se vonjon le, akinek sajátos hivatala megszabadítani a bűntől s haláltól. De vissza kell mennünk a szabályra, hogy a törvényről szóló tan Krisztus nélkül nem használ. Tehát Istennek azok az alamizsnák tetszenek, amelyek a kiengesztelés, vagy megigazulás után következnek, de nem azok, amelyek azt megelőzik. És így megszabadítanak a bűntől és haláltól, nem gépies cselekvésből kifolyólag, hanem amiképp a bűnbánatról feljebb mondtuk, hogy a hitet és gyümölcseit egybe kell foglalnunk, úgy kell szólanunk itt az alamizsnáról, hogy az egész új élet üdvözít. Az alamizsnák is gyakorlatai annak a hitnek, amely a bűnbocsánatot elfogadja, amely, mialatt önmagát jobban és jobban gyakorolja, a halált legyőzi és a gyakorlatok által erőben gyarapszik. Azt is megengedjük, hogy az alamizsnák Istennek sok jótéteményét kiérdemelik, s enyhítik a büntetéseket, hogy kiérdemlik részünkre azt, hogy védekezhessünk a vétek és halál veszedelmei ellen, miként kevéssel előbb az egész bűnbánatra vonatkozólag mondtuk.

Sőt jól megfigyelve, Tóbiásnak egész tanítása mutatja, hogy az alamizsnák előzőjeként a hitet kívánja. „Életednek minden napján tartsd eszedben az Istent.” (4,6) És a 20. versben: „Minden időben áldjad az Istent és kérjed őt, hogy utaidon vezéreljen.” Ez pedig már tulajdonképp ama hitnek sajátja, amelyről szólunk, s amelynek alapján az ember tudja, hogy az Isten a maga könyörületessége folytán ki van engesztelve, és Isten által akar megigazíttatni, megszenteltetni és kormányoztatni.

De a mi ellenfeleink, a kedves emberek, kiragadnak egyes megcsonkított gondolatokat, hogy port hintsenek a tapasztalatlanoknak szemébe, azután hozzátoldanak valamit a maguk nézeteiből. Fel kell tehát keresnünk azokat a helyeket a maguk épségében, mert az általánosan elfogadott szabály szerint jogtalan dolog ítélni vagy feleletet adni a törvény valamely kis részecskéjének előadása szerint, hacsak az egész törvényt figyelembe nem vettük. S a maguk egészében idézett helyek legtöbbnyire magukkal hozzák magyarázatukat is.

Csonkítva idéztetik Lukács e helye is (11,41): „adjatok alamizsnát, és íme minden tiszta lesz nektek.” A mi ellenfeleink teljesen süketek. Annyiszor mondjuk már, hogy a törvény tanításához hozzá kell csatolni a Krisztusról szóló evangéliumot, akiért a jó cselekedetek tetszenek; de ők a Krisztus mellőzésével mindenütt azt tanítják, hogy az ember a törvény cselekedetei által érdemli ki a megigazulást. Ez a hely a maga épségében idézve meg fogja mutatni a hit szükségességét. Krisztus feddi a farizeusokat, mivel azt vélték, hogy ők megtisztulva állnak az Isten előtt, azaz megigazulnak gyakori mosakodásaikkal. Éppúgy, mint valamely pápa, – hogy melyik, nem tudom, – a megsózott szentelt vízről mondotta, hogy az a népet megszenteli és megtisztítja. És egy magyarázat (glossa) hozzáteszi: megtisztítja a megbocsátható bűnöktől. Ilyformák voltak a farizeusok nézetei is, amelyeket Krisztus megró, és ezen képzelt megtisztulással kettős tisztulást: egy belsőt és egy külsőt állít szembe. Meghagyja, hogy belül tisztuljanak meg és a külső tisztulásra nézve hozzáteszi: „sőt inkább azokból, amelyek nálatok vannak, adjatok alamizsnát, és íme mindenek tiszták lesznek nektek.”

Ellenfeleink ezt az általános tartalmú szócskát: "mindenek" – helytelenül alkalmazzák. Krisztus ugyanis az utómondatot mind a két előtte álló mondatra érti: akkor lesz minden tiszta, ha belül tiszták lesztek és külsőleg alamizsnát adtok. Ugyanis azt jelenti ki, hogy a külső tisztulás Istentől elrendelt cselekedetekben, s nem emberi hagyományokban keresendő, aminők akkor ezek a mosakodások voltak, s aminők most a vízzel való mindennapos behintés, a szerzeteseknek ruházata, az ételek közötti különbségtétel és hasonló külsőségek. De a mi ellenfeleink meghamisítják a mondást, midőn szofisztikus módon csak egy mondatra vonatkoztatják az általános tartalmú ("minden") szócskát, ilyképpen: mindenek tiszták lesznek nektek, ha alamizsnát adtok. De Péter is mondotta (ApCsel 15,9): hogy hit által tisztul meg a szív. Ha az egész helyet vesszük tekintetbe, olyan értelmet ád, mely az Írással egyezik, hogy ti. ha a szív megtisztul, és azután külsőleg hozzájárulnak az alamizsnák, azaz a szeretetnek összes tettei, akkor egészen tiszta a szív, azaz nem csupán belül, hanem kívül is. Vajon miért nem kötik össze ezt az egész tanítást? A szemrehányásnak több része van, melyek közül némelyek a hitről, mások a cselekedetekről adnak utasításokat. A tiszta lelkű olvasónak nem szokása a cselekedetekre vonatkozó parancsolatokat kiszedni és a hitről szólókat elhagyni.

Végül arra is kell figyelmeztetnünk olvasóinkat, hogy ellenfeleink nagyon rossz tanácsokat adnak az istenfélő lelkiismeretűeknek, amidőn azt tanítják, hogy cselekedetek által érdemlik ki a bűnbocsánatot, minthogy a cselekedetek által bocsánatot kereső lelkiismeret nem állíthatja, hogy valamely tett eleget tesz Istennek.

Ez okból mindig aggodalmaskodik, és azután más tetteket, más szertartásokat gondol ki, míg végül kétségbe esik. Ezt a felfogást találjuk Pálnál is (Róm 4,5), ahol kimutatja, hogy a megigazulás ígérete nem cselekedeteink miatt válik osztályrészünkké, mivelhogy sohasem állíthatjuk, hogy Istennel kiengesztelve vagyunk. A törvény ugyanis mindig vádol. Így az ígéret hiábavaló és bizonytalan lenne. Ezért következteti, hogy a bűnbocsánat és megigazulás ígérete hit által, s nem cselekedetek által vétetik. Ez Pálnak hamisítatlan, egyszerű s magyarán kifejezett tana; amelyben az istenfélő lelkiismeretűeknek a legnagyobb vigasztalást adja, és megvilágosítja Krisztus dicsőségét, aki bizonyára azért adatott nekünk ajándékul, hogy általa lehessen tulajdonunk a kegyelem, a megigazulás és a béke.

Eddig azokat a legfőbb helyeket vizsgáltuk, amelyeket ellenfeleink ellenünk avégből idéznek, hogy kimutassák, hogy a hit meg nem igazít, s hogy a bűnbocsánatot és kegyelmet cselekedeteink által érdemeljük ki. Azonban reméljük, hogy az istenfélő lelkiismeretűeknek eléggé kimutattuk, hogy e helyek nem állanak ellentétben a mi felfogásunkkal, s hogy ellenfeleink gonosz módon kiforgatják az Írást tanaiknak igazolására; hogy a legtöbb helyet csonkítva közlik, hogy a hitről legvilágosabban szóló helyeket elhagyják, s csupán a cselekedetekről szólókat az Írásból kivonatolják és elferdítik; hogy azonfelül ahhoz, amit a Szentírás szavai tanítanak, még egyes emberi tanokat hozzácsatolnak, és a törvényt úgy tanítják, hogy vele a Krisztusról szóló evangéliumot eltemetik. Ellenfeleinknek egész tanítása tulajdonképp egyrészről az emberi elmének szüleménye, másrészről a törvénynek s nem az evangéliumnak tana. Ők ugyanis a megigazulásnak két módját adják: az egyik az észből, a másik a törvényből, s nem a Krisztusról szóló evangéliumból, vagy ígéretből van véve.

A megigazulás első módját náluk találjuk, amennyiben azt tanítják, hogy az ember jó cselekedetek által úgy méltányossági, mint kegyelmi érdemekből kifolyólag érdemli ki a kegyelmet. Ez a mód az észnek tana, s mivel az ész nem látja a szívnek tisztátalanságát, azért azt gondolja, hogy az Istent akként engeszteli ki, ha jól cselekszik, és ennélfogva későbben nagy veszedelmekben más cselekedeteket s más istentiszteleti szokásokat gondoltak ki az emberek a lelkiismeretnek rettegései ellen. Pogányok és izraeliták emberi áldozatokat mutattak be, és sok más, igen súlyos cselekedetre is vállalkoztak Isten haragjának kiengesztelése végett. Azután kitalálták a szerzetesrendeket, és ezek versenyeztek egymással a lelkiismereti félelmek ellen s Isten haragja ellen alkalmazott szabályok szigorúságának kigondolásában. S minthogy a megigazulás[nak] ez a módja ésszel felfogható és külső cselekedetekben nyilatkozik, azért érthető és valamennyire teljesíthető. Ehhez alkalmazták a kanonisták az egyházi rendeleteket, amelyeket hamisan értelmeztek, amennyiben az Atyák egészen más szándékkal hozták, ti. nem azért, hogy ilynemű cselekedetek által keressünk megigazulást, hanem azért, hogy az egyházban valamely rend legyen az embereknek egymás közötti békessége céljából. Ily módon kiforgatták értelmükből a szentségeket, s különösen a misét, mely által megigazulást, kegyelmet s üdvösséget elérni remélnek, mégpedig annak gépies végrehajtása által.

A megigazulás másik módját a skolasztikus teológusok adják elő, amidőn azt tanítják, hogy igazakká leszünk egy bizonyos, Isten által belénk öntött tulajdonság, azaz a szeretet folytán; hogy ezen tulajdonság által segítve belsőleg és külsőleg teljesítjük Isten törvényét, s végül, hogy a törvénynek ezen betöltése méltó a kegyelemre s az örök életre. Ez a tan meg éppen a törvénynek tana. Mert igaz, amit a törvény mond (2Móz 6,5): „szeressed a te Uradat Istenedet” és (3Móz 19,18): „szeressed felebarátodat” stb. A szeretet tehát a törvénynek betöltése.

A keresztyén embernek ítélete azonban könnyű mind a két megigazulási módra nézve. Mivel mind a kettő kizárja Krisztust, azért el kell őket vetni. Az elsőben, amely azt tanítja, hogy tetteink bűneinkért való engesztelés, világos az istentelenség. A második sok helytelent foglal magában; nem tanítja, hogy a Krisztushoz kell folyamodnunk, midőn újjászületünk. Nem tanítja, hogy a megigazulás bűnbocsánat. Nem tanítja, hogy előbb bűnbocsánatban részesülünk, s csak azután szeretünk, hanem azt képzeli, hogy a szeretetnek azt a cselekvését, amely által bűnbocsánatot érdemelünk, magunk varázsoljuk elő. S nem tanítja azt, hogy a Krisztusban való hit által győzi le az ember a bűn és halál félelmeit. Azt hiteti el, hogy az emberek saját törvénybetöltésükkel a kiengesztelő Krisztus nélkül járulnak Istenhez; azután elhiteti, hogy a törvény betöltése az engesztelő Krisztus nélkül kegyelmet és örök életet érdemlő igazságosság, holott a törvénynek gyenge s csekély betöltése még a szenteknek is alig sikerül.

Ha azonban az ember elgondolja, hogy az evangélium nem hiába adatott a világnak, hogy a Krisztus nem hiába ígértetett, adatott, született, szenvedett és feltámadott: igen könnyen belátja, hogy nem az észből, vagy törvényből igazulunk meg. Mi tehát kényszerítve vagyunk arra, hogy ellenfeleinkétől eltérő nézetünk legyen a megigazulás felől. Az evangélium ugyanis más utat mutat; az evangélium kényszerít, hogy a megigazulásban Krisztushoz folyamodjunk, arra tanít, hogy őáltala van odajárulásunk Istenhez a hit alapján, tanítja, hogy magát a közbenjárót és kiengesztelőt kell Isten haragjával szembeállítanunk, s végül arra tanít, hogy a Krisztusban való hit által vesszük a bűnbocsánatot és kiengesztelést, s győzzük le a bűntől és haláltól való félelmeinket. Így szól Pál is, hogy a megigazulás nem törvényből, hanem ígéretből van, amelyben ti. az Atya ígéretet tett, hogy megbocsátani s kiengesztelődni kívánt a Krisztusért. De ezt az ígéretet csupán hit által kapjuk, miként ezt Pál (Róm 4,13) bizonyítja. Egyedül ez a hit nyeri a bűnbocsánatot, megigazít és újjászül. Azután következik a szeretet és a többi jó gyümölcs. Így tanítjuk tehát az ember megigazulását, amint feljebb mondtuk, hogy a lelkiismeret a bűnbocsánat prédikálása által megrémítve felemelkedik, és hiszi, hogy Isten a Krisztusért kegyelmes őhozzá. „Ez a hit igazságosságul számíttatik be neki Isten előtt.” (Róm 4,3)

És midőn ily módon hite által felemelkedik, akkor nyeri a Szentlelket, amely megújít, hogy a törvényt teljesíthessük, hogy Istent s az ő igéjét szerethessük, hogy megpróbáltatásainkban engedelmeskedjünk neki, hogy tiszták lehessünk és felebarátainkat szerethessük stb. S habár ezen tettek messze esnek a törvény teljes betöltésétől, mégis tetszenek a hit miatt, amelynél fogva igazaknak tekintetünk, minthogy hisszük azt, hogy Krisztusért kegyelmes hozzánk az Isten. Ez világos, az evangéliummal egyező s a józan ésszel felfogható.

Ezen alapon könnyen lehet elbírálni, miért tulajdonítunk mi a hitnek megigazító erőt, s nem a szeretetnek, dacára annak, hogy a szeretet a hitet követi, mivel a szeretet a törvény betöltése. De Pál azt tanítja, hogy mi nem a törvényből, hanem ígéretből igazulunk meg, amelyet csupán hit által sajátítunk el. Mert sem a közbenjáró Krisztus nélkül nem járulhatunk Istenhez, sem bűnbocsánatot nem nyerünk szeretetünkért, hanem a Krisztusért. De meg nem is szerethetjük a haragvó Istent, s a törvény mindig vádol minket, mindig haragvónak mutatja az Istent. Előbb tehát hittel kell vennünk az ígéretet, hogy az Atya a Krisztusért engesztelődött ki és bocsát meg; azután kezdjük a törvényt teljesíteni. Távol az emberi értelemtől, távol Mózestől, szemeinket Krisztusra kell irányítanunk, és éreznünk azt, hogy Krisztus ajándékul adatott, hogy érette tekintessünk igazaknak. A törvénynek testben soha sem teszünk eleget; így tehát nem a törvény miatt tekint az Isten igazaknak, hanem a Krisztusért, akinek érdemeit ajándékul adta nekünk, ha benne hiszünk. Ha tehát valaki megvizsgálja ezeket az alapokat, hogy a törvényből nem igazulunk meg, mert az Isten törvényét emberi természet nem teljesítheti, s Istent nem szeretheti, hanem hogy ígéretből igazulunk meg, amely Krisztusért kiengesztelést, igazságosságot és örök életet ígért: az könnyen megérti, hogy szükségszerűleg a hitnek kell tulajdonítani a megigazítást, ha csak megfontolja, hogy Krisztus nem hiába ígértetett, adatott, született, szenvedett s feltámadott; ha megfontolja, hogy a kegyelemnek Krisztusban való ígérete nem hiába adatott törvény előtt és törvényen kívül mindjárt a világ kezdetétől fogva; ha megfontolja, hogy az ígéretet hit által kell elsajátítani, miként János mondja (Első levele 5,10 s köv.): „Aki nem hiszen az Istennek, hazuggá tette őt, mert nem hitt a bizonyságtételnek, melyet tett Isten az ő fia felől. Ez pedig a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nekünk az Isten, és ez az élet az ő Fiában vagyon. Akinél a Fiú vagyon, annak élete vagyon; akinél nincsen Istennek Fia, nincsen annak élete.” És Krisztus mondja (Jn 8,36): „Azért, ha a Fiú megszabadít titeket, bizonnyal szabadok lesztek.” És Pál (Róm 5,2): „Általa van odajárulásunk Istenhez,” és hozzáteszi: „hit alapján.” A Krisztusban való hit által vesszük a bűnbocsánat és igazságosság ígéretét. És nem igazulunk meg Isten előtt észből vagy törvényből.

Ezek annyira világos és kézzel fogható dolgok, hogy csudálkoznunk kell ellenfeleink oly nagy dühén, mellyel ezeket kétségbe vonják. Világos bizonyítása (apodeixisz) ez annak, hogy amidőn Isten előtt törvény alapján meg nem igazulunk, hanem ígéretből, hogy akkor szükségszerűen a hitnek kell tulajdonítanunk a megigazítást. Mit lehet ezen bizonyítás ellen felhozni, ha csak az egész evangéliumot és az egész Krisztust nem akarja valaki megsemmisíteni? Krisztusnak dicsősége magasztosabb lesz, midőn azt tanítjuk, hogy őt használjuk közbenjáróul és engesztelőül. A kegyes lelkiismeretűek azt találják, hogy ők ebben a tanban a legteljesebb vigasztalást találják, abban ti., hogy hinniük és biztosan állítaniuk kell, hogy Krisztusért van kegyelmes Istenük, s nem a mi igazságosságunkért, és hogy csupán Krisztus segít a törvény teljesíthetésében.

Ellenfeleink megfosztják az egyházat ezen javaitól, amidőn kárhoztatják s amidőn eltörülni próbálják a hitből való megigazulás tanát. Meglássa tehát minden jó lélek, hogy ellenfeleink istentelen szándékaival ne értsen egyet! Ellenfeleink megigazulási tanában nem történik említés Krisztusról arra nézve, hogy miként kell őt szembeállítani Isten haragjával; mintha bizony szeretettel legyőzhetnők Isten haragját, vagy szerethetnők a haragvó Istent. Ezeken felül a lelkiismeret bizonytalanságban marad. Mert ha azért kell az Istent kegyelmesnek, kiengeszteltnek tekintenie, mivel [az illető ember] szeret, mivel a törvényt teljesíti, akkor folyton kétségben kell lennie aziránt, hogy tényleg ki van-e engesztelve az Isten, minthogy azt a szeretetet vagy nem érzi, mint ellenfeleink bevallják, vagy nagyon gyengének érzi, vagy sokkal gyakrabban érzi, hogy Isten ítéletére haragszik, aki az emberi természetet sok borzasztó rosszal, ezen életnek szomorúságaival, az örök harag borzalmaival stb. sújtja. Mikor talál tehát nyugalmat a lelkiismeret? Mikor lesz megnyugtatva? Mikor fogja szeretni az Istent ezen kételkedés, ezen félelmek közepette? Mi más a törvénynek ezen tana, mint a kétségbeesésé? Vagy álljon elő ellenfeleink közül valaki, és értesse meg velünk a szeretetet, miképpen szereti ő maga az Istent. Egyáltalán nem tudják, mit beszélnek, Csupán a "szeretet" szót, s nem annak értelmét visszhangoztatják, miként a falak. Annyira zavaros és homályos az ő tanuk, hogy nem csak Krisztus dicsőségét ruházza emberi cselekedetekre, hanem a lelkiismeretet is gyanakvóvá teszi, vagy kétségbeesésbe hajtja. De a miénket – reméljük – könnyen megértik az istenfélő lelkek, és hisszük, hogy a remegő lelkiismeretűeknek istenfélő s üdvös vigasztalást nyújt. Mert hogy ellenfeleink azzal élcelődnek, hogy sok istentelennek és az ördögnek is van hite, arra már gyakran megjegyeztük, hogy nem erről, hanem a Krisztusban való hitről, azaz bűnbocsánatban való hitről s arról a hitről szólunk, amely őszintén és szívből összhangban van a kegyelem ígéretével. Ez az emberi szívekben nem keletkezik nagy küzdelem nélkül. S a józan emberek könnyen megítélhetik, hogy az a hit, amely azt hiszi, hogy az Isten tekintettel van reánk, nekünk megbocsát, minket meghallgat: természetfeletti; mert az emberi lélek önmagától semmi ilyet Istenről meg nem állapított. Így tehát az a hit, amelyről mi szólunk, nincsen meg sem az istentelenekben, sem az ördögökben.

Ha azonfelül még valamely szofista azt vitatja, hogy az igazságosság az akaratban keresendő s ez okból nem tulajdonítható a hitnek, amely az értelemnek sajátja: arra könnyű a felelet, mivel ők iskoláikban szintén azt vallják, hogy az akarat parancsol az értelemnek, hogy egybehangzó legyen Isten igéjével. De mi világosabban mondjuk: Miként a bűntől s haláltól való félelmek nem csupán az értelemnek gondolatai, hanem az Isten ítélete elől menekülő akaratnak borzasztó indulatai, akként a hit nem csupán az értelemben levő ismeret, hanem az akaratban levő bizalom is, azaz akarása és elfogadása annak, ami az ígéretben adatik, vagyis a kiengesztelésnek és a bűnbocsánatnak. Így használja a hit szót az Írás, amint Pálnak ezen mondása bizonyítja (Róm 5,1): „Megigazulván azért a hit által, békénk vagyon Istennel.” „Megigazítani” pedig ezen a helyen törvénykezési szokás szerint jelenti ezt: a vádlottat felmenteni és igazságosnak nyilvánítani, azonban másnak igazságosságáért, ti. Krisztus igazságosságáért, amely idegen igazságosság hit által közöltetik velünk. Minthogy tehát e helyen a mi igazságosságunk idegen igazságosságnak beszámítása, másként kell itt az igazságosságról szólanunk, mint mikor a bölcsészetben, vagy a törvényszék előtt saját tetteinknek igazságosságát keressük, amely tényleg az akaratban van. Ezért mondja Pál (1Kor 1,30): „De az Istentől vagytok ti a Jézus Krisztusban, ki lett nekünk Istentől bölcseség, igazságosság, szentség és váltság.” És (2Kor 5,28): „Mert az Isten azt, aki bűnt nem tud vala, tevé miérettünk bűnné, hogy mi legyünk Isten igazságossága őbenne.” De mivel Krisztus igazságosságát hit által kapjuk, ez okból bennünk a hit az igazságosság, mégpedig beszámítás alapján; más szóval: ez azon eszköz, mely által Isten kegyelmébe fogad bennünket az ő beszámítása és rendelése szerint, miként Pál mondja (Róm 4,3.5.): „A hit igazságosságul számíttatik be.” És hogy egyesek kedvéért, kik a kákán is csomót keresnek, műszóval fejezzük ki magunkat: a hit valóban maga az igazságosság, mivel az engedelmesség az evangélium iránt. Tény ugyanis az, hogy a hatóság parancsolata iránt való engedelmesség valóban az osztó igazságosságnak egyik alakja. És az evangélium iránt való ezen engedelmesség annyira beszámíttatik igazságosságnak, hogy csupán érette – amennyiben általa fogadjuk be az engesztelő Krisztust, – tetszenek jó cselekedeteink, vagyis a törvény iránti engedelmességünk. Mert még a törvénynek sem teszünk eleget, hanem az a Krisztusért megbocsáttatik nekünk, miként Pál mondja (Róm 8,1): „Semmi kárhoztatásuk nincsen ezért immár azoknak, kik a Jézus Krisztusban vannak.” Ez a hit tisztelettel viseltetik Isten iránt, megadja Istennek, ami az övé, azáltal, hogy engedelmeskedik az ígéretek elfogadásával. Miként Pál is mondotta (Róm 4,20): „Az Istennek ígéretét is hitetlensége által nem vizsgálta, hanem az ő hitében erős volt, adván az Istennek dicsőséget.”

Így tehát az evangélium tisztelete és szolgálata (latreia) a jónak Istentől való elfogadásában áll; ezzel szemben a törvénynek tisztelete jó tetteinknek Isten előtt való felajánlásában és bemutatásában áll. De mi Istennek semmit fel nem ajánlhatunk, hacsak előbb ki nem engesztelődtünk és újjá nem születtünk. Legnagyobb vigasztaló ereje van e helynek abban, hogy az a legkiválóbb Istentisztelet az evangélium szerint, hogy akarjuk elfogadni Istentől a bűnbocsánatot, kegyelmet és igazságosságot. Erről a tiszteletről mondja Krisztus (Jn 6,40): „Ez is pedig Annak akarata, aki engem elbocsátott, hogy mindenki, aki látja a Fiút és hiszen őbenne, örök élete legyen.” És az Atya így szól (Mát 17,5): „Ez az én szerelmes Fiam, kiben én megnyugodtam: őt hallgassátok.” Ellenfeleink a törvény iránt való engedelmességről szólnak, de nem szólnak az evangélium iránt való engedelmességről, holott a törvénynek nem engedelmeskedhetünk, hacsak az evangélium által újjá nem születtünk; mert Istent sem szerethetjük, hacsak előbb bűnbocsánatban nem részesültünk. Amíg ugyanis azt gondoljuk, hogy haragszik reánk, emberi természetünk kerüli haragját s ítéletét.

Ha valaki még ezt is szőrszálhasogató módon akarná cáfolni: ha a hit az, amely az ígéretben nyújtott dolgokat akarja, akkor mi, úgy látszik, összezavarjuk a szeretetnek képességét, a hitet és reményt, mert éppen a remény az, mely ígért dolgokat vár: arra mi azt válaszoljuk, hogy ezeket a lelki állapotokat a valóságban nem lehet úgy elválasztani egymástól, mint a hogy azokat az iskolákban szétválasztják hiábavaló okoskodásokkal. Mert a Zsidókhoz írt levélben is (11,1) a hit úgy határoztatik meg, hogy az „a reménylendő dolgok várása.” Ha valaki mégis tudni akarja a különbséget, annak azt mondjuk, hogy a remény sajátos tárgya a jövőben bekövetkező esemény, a hit ellenben a jövő és a jelen dolgokra vonatkozik, és a jelenben részesül az ígéret által nyújtott bűnbocsánatban.

Ezekből – úgy reméljük – eléggé érthető úgy az, hogy mi a hit, mint az, hogy mi kénytelenek vagyunk azt érezni, hogy hit által megigazíttatunk, kiengeszteltetünk és megújíttatunk, ha csakugyan az evangélium igazságosságát és nem a törvényét akarjuk tanítani. Mert akik a szeretet alapján való megigazulást tanítják, azok a törvényből való megigazulást tanítják, és nem tanítják, hogy a megigazulásban a közbenjáró Krisztushoz forduljunk. S ezek nyilvánvaló dolgok, hogy nem szeretettel, hanem hittel győzzük le a bűnnek s halálnak félelmeit és hogy saját szeretetünket és törvénybetöltésünket nem állíthatjuk szembe ellenértékképpen Isten haragjával, mivel azt mondja Pál (Róm 5,2): „Krisztus által van odajárulásunk Istenhez hitünknél fogva.” Ezt a mondást érthetősége miatt hangoztatjuk annyiszor, mert az egész vitatárgyunk lényegét a legvilágosabban mutatja, és pontosan figyelembe véve alkalmas arra, hogy az egész tárgyról bőséges oktatást adjon, és a jó lelkűeket megvigasztalja. Ez okból hasznos azt készen s szem előtt tartanunk, nem csupán abból a célból, hogy szembeállíthassuk ellenfeleinknek azon tanításával, amely szerint nem hit által, hanem szeretet és érdemek által, a közbenjáró Krisztus nélkül járulhat az ember Istenhez, hanem azért is, hogy általa félelmeinkben felemelkedjünk és a hitet gyakoroljuk. Nyilvánvaló az is, hogy Krisztus segítsége nélkül a törvényt nem teljesíthetjük, miként ő maga mondja (Jn 15,5.): „Nálam nélkül semmit nem cselekedhettek.” Ez okból, mielőtt a törvényt teljesítenők, szívünknek újjá kell születnie a hit által.

Ebből meg lehet érteni azt is, hogy miért vetjük el ellenfeleinknek tanát a kegyelemből való érdemszerűségről (meritum de condigno). (1) Nagyon könnyű erre a következő nézetünket kimondanunk, hogy azért vetjük el, mert nem tesznek említést a hitről, hogy ti. hitből Krisztusért tetszünk Istennek, hanem ahelyett azt képzelik, hogy a jó cselekedetek, melyeket a szeretet említett tulajdonságának segítségével teszünk, [ez] azon igazságosság, mely önmagától kiérdemli Istennek tetszését, és az örök életet, és nincs szükség Krisztus közbenjárására. Mi más ez, mint Krisztus dicsőségének átruházása a mi cselekedeteinkre, hogy ti. cselekedeteink miatt és nem Krisztusért vagyunk kedvesek Isten előtt? Ámde ez egyúttal megfosztása Krisztusnak az ő közbenjárói dicsőségétől, aki nekünk folytonosan – s nemcsak a megigazulás kezdetén – közbenjárónk. És Pál mondja (Gal 2,17), hogy ha a Krisztusban megigazított szükségét érezné annak, hogy utóbb másutt keressen igazságosságot, úgy Krisztusnak kellene tulajdonítani, hogy Ő a bűnnek szolgája, más szóval: nem teljesen igazít meg. És a legnagyobb képtelenség, amit ellenfeleink tanítanak, hogy jó cselekedeteink teljes kegyelmi érdem alapján érdemlik ki a kegyelmet, mintha bizony a megigazulás kezdete után, ha netán, – amint előfordul, – a lelkiismeret remeg, az isteni kegyelem jó cselekedet által s nem a Krisztusban való hit által volna keresendő.

Másodszor. Ellenfeleink tana kétségben hagyja a lelkiismeretet, hogy sohasem lehet nyugodt, mert a törvény mindig vádol minket, még a jó cselekedetekben is. A test ugyanis mindig a lélek ellen törekedik (Gal 5,17). Miképpen lesz tehát itt a lelkiismeretnek békéje hit nélkül, ha tudja, hogy nem Krisztusért, hanem már tulajdon tettéért kell Istennek tetszenie? Mely tettet fog felfedezni, hogy őt biztosítsa arról, miszerint méltó az örök életre – hogyha ti. a reménynek érdemekre kell építenie. Ezen kételyekkel szemben mondja Pál (Róm 5,1): „Megigazulván azért a hit által, békességünk vagyon Istennel;” biztosaknak kell lennünk abban, hogy Krisztusért ajándékképpen kapjuk az igazságosságot és az örök életet. És Ábrahámról mondja (Róm 4,18): „remény ellenére hitt a reményben.”

Harmadszor. Miképp fogja tudni a lelkiismeret, hogy a szeretetre való képesség fogyatkozásának idején mikor végez oly cselekedetet, amelynek alapján állíthatja, hogy teljes kegyelmi érdemből szerez kegyelmet? De magát ezt a megkülönböztetést, hogy másként a méltányossági s másként a teljes kegyelmi érdem alapján igazul meg az ember, csupán az Írás kijátszására gondolták ki, minthogy – amint feljebb mondtuk – a cselekvőnek akarata nem tesz különbséget az érdemek fajai között, de a biztonságban lévő képmutatók egyszerűen azt gondolják, hogy az ő cselekedeteik érdemesek arra, hogy értük igazaknak tekintessenek. Ezzel szemben a remegő lelkiismeretűek minden cselekedet felől kételkednek, azért azután másokat keresnek. Méltányossági érdemeket szerezni éppen azt jelenti: kételkedni és hit nélkül cselekedni, amíg a kétségbeesés be nem következik. Összegezve azt, amit ellenfeleink ebben a kérdésben előadnak, mondhatjuk, hogy az minden tévedésekkel és veszélyekkel van telve.

Negyedszer. Az egész egyház vallja, hogy az örök életet irgalomból kapjuk. Augustinus ugyanis ekképp nyilatkozik a "Kegyelemről és szabad akaratról" írt könyvében, amikor a szenteknek (1) a megigazulás utáni cselekedeteiről szól: "Nem érdemeink miatt vezet Isten az örök életre, hanem könyörületessége folytán." És a "Vallomások" 9. könyvében: "Jaj az emberek életének, bármennyire is dicséretes, ha az irgalom mellőzésével esik ítélet alá." És Cyprianus (2) az Úr imájának magyarázatában így szól: "senki se tessék önmagának, mintha ártatlan lenne, és el ne vesszen azért, hogy magát felmagasztalja, azért oktatjuk és tanítjuk, hogy minden nap vétkezik, amidőn meghagyjuk neki, hogy naponkint imádkozzék bűneiért." Ámde e kérdés ismeretes, és igen sok s nagyon világos bizonyítéka van a Szentírásban és az egyházi atyáknál, akik mindnyájan egy szívvel-szájjal hirdetik, hogy még ha vannak is jó cselekedeteink, ezek mellett is rászorulunk az Isten irgalmára.

Ez az irgalomra figyelő hit felemel és megvigasztal minket. Ez okból ellenfeleink rosszul tanítanak, mikor az érdemeket annyira magasztalják, hogy a hitnek semmit sem tulajdonítanak, mely pedig az irgalmat elsajátítja. Miként ugyanis feljebb mondottuk, hogy a hit és ígéret egymást kiegészítik, s az ígéretet csak hit által lehet elsajátítani: úgy mondjuk itt is, hogy a megígért irgalmasság kiegészítőleg hitet követel, és nem lehet azt másképp magunkévá tenni, mint hit által. Joggal vetjük el tehát a teljes kegyelmi érdemről szóló tant, minthogy az semmit sem tanít a hitnek megigazító erejéről, és elhomályosítja a közbenjáró Krisztus dicsőségét és művét.

De nem kell rólunk azt gondolni, hogy mi ebben a kérdésben valami újat tanítunk, mivel az atyák az egyházban nagyon világosan előadták ezt a tant, hogy még a jó cselekedetekben is rászorulunk Isten irgalmára.

A Szentírás gyakran vési azt az elménkbe. Zsolt 143,2: „Ne szállj perbe a te szolgáddal, mert egy élő sem igazul meg előtted!” Itt egyszerűen mindenkitől, még a szentektől és Isten szolgáitól is megtagadja az igazságosság dicsőségét, – ha az Isten meg nem bocsát nekik, – hanem elítéli és vádolja szíveiket. Mert hogy Dávid más helyütt dicsekszik a maga igazságosságával: ott a maga ügyéről szól Isten igéjének üldözőivel szemben, s nem szól a maga személyi tisztaságáról, és azt kéri az Istentől, hogy védje meg a maga ügyét, dicsőségét, mint Zsolt 7,9: „Bírálj meg engem, Uram, az én igazságom és ártatlanságom szerint,” s ismét a Zsolt 130,3 mondja, hogy senki sem állhat meg Isten ítélete előtt, ha figyelembe veszi bűneinket: „Ha bűneinket számon tartod Uram, Uram, kicsoda maradhat meg?” És Jób 9,28: „Minden tetteimtől féltem,” s a 30. versben: „Ha hóvízzel mosakodom is meg, ha szappannal mosom is meg kezeimet, akkor is a posványvízbe mártanál engemet.” Péld 20,9: „Ki mondhatná azt: megtisztítottam szívemet, tiszta vagyok az én bűnömtől?” 1Jn 1,8: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mibennünk, magunkat csaljuk meg és nincs bennünk igazság” stb. S az Úr imádságában a szentek kérnek bűnbocsánatot, mert a szenteknek is vannak bűneik. 4Móz 14,18: „És az ártatlan nem lesz ártatlan.” 5Móz 4,24: „A te Urad, Istened pusztító tűz.” Zak 2,13 mondja: „Minden test hallgasson az Úr színe előtt.” És Ézs 40,67: „Minden test fű, és minden szépsége, mint a mező virága! Megszáradt a fű, elhullt a virág, ha az Úrnak szele fuvallt reá; bizony fű a nép,” azaz a test és a testnek igazságossága nem bírhatja ki az Isten ítéletét. És Jónás (2,9) mondja: „Hasztalanul tartják fenn a hiú dolgokat, akik elhagyják az irgalmasságot,” azaz hiábavaló minden bizalom, a könyörületességben való bizalmon kívül. A könyörületesség tart meg minket, tulajdon érdemeink, saját törekvéseink nem tartanak meg minket. Ezért könyörög Dániel is (9,18.19): „Mert nem a mi igazságunkban bízva borulunk elődbe esedezéseinkkel, hanem a te nagy irgalmasságodban bízva. Uram, hallgass meg! Uram, légy kegyelmes! Uram, légy figyelmes, és cselekedd meg, ne késedelmezzél tennen magadért, óh én Istenem; mert a te nevedről neveztetik a te városod és a te néped!” Így arra tanít minket Dániel, hogy az imádságban ragadjuk meg a könyörületet, azaz bízzunk Isten könyörületében, ne bízzunk saját érdemeinkben Isten előtt.

És csodálkozunk azon, mit tesznek ellenfeleink könyörgéseikben, ha a lelketlenek egyáltalában valamikor kérnek valamit az Istentől. Ha arra hivatkoznak, hogy ők érdemekkel bírnak, mert szeretetük és jó cselekedeteik vannak, és a kegyelmet, mint őket megilletőt követelik, valóban úgy imádkoznak, mint a farizeus a Lk 18,11-ben, aki ekként szól: „nem vagyok olyan, mint a többi ember.” Aki ily módon kér kegyelmet, és nem bízik Isten irgalmában, igazságtalansággal vádolja Krisztust, aki – főpapunk lévén – közbenjár érettünk. Mert akkor támaszkodik az imádság Isten irgalmára, amikor hisszük, hogy Krisztusért, mint főpapért hallgattatunk meg, miként maga mondja (Jn 14,13): „amit kérendetek az én nevemben az Atyától, megadja néktek.” „Az én nevemben,” mondja, mivel nélküle, mint főpap nélkül nem járulhatunk az Atyához.

Ide tartozik Krisztusnak ez a mondása is (Lk 17,10): „ha mindeneket megcselekedtetek, amelyek parancsoltattak nektek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk.” Ezek a szavak világosan mondják, hogy az Isten könyörületből és ígérete miatt üdvözít, s nem mert köteles üdvözíteni tetteinknek érdemei folytán.

Ellenfeleink azonban csudálatos módon játékot űznek itt Krisztus szavaival. Először ellenkezőre ({antisztrefon}) fordítják a tételt, s azután ellenünk alkalmazzák. Sokkal inkább – mondják ők – lehet ezt állítani: "ha mindeneket hisztek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk." Azután hozzáteszik, hogy a tettek Isten előtt haszontalanok ugyan, de nekünk nem haszontalanok.

Lássátok, mennyire gyönyörködteti ellenfeleinket a szofisztikának gyermekes játéka! S jóllehet ezen alkalmatlankodások nem érdemesek a mi cáfolatunkra, mindazáltal mégis pár szóval válaszolunk rájuk.

Az ellentétes állítás (antistrephon) hibás. Mert először is ellenfeleink csalatkoznak a "hit" szó értelme tekintetében: mintha ez alatt csak azt a történeti ismeretet kellene értenünk, amely a vallástalanoknál és ördögöknél is található. Erről ellenfeleink helyesen következtetnék, hogy a hit haszontalan, amidőn azt mondják: mikor mindeneket elhittetek, mondjátok, "haszontalan szolgák vagyunk." Csakhogy mi nem történeti ismeretről, hanem Isten ígéretében és irgalmában való bizalomról szólunk. És az ígéretben való ezen bizalom vallja, hogy haszontalan szolgák vagyunk, sőt az a vallomás, hogy cselekedeteink nem érdemet szerzők, magának a hitnek szózata, miként ez Dánielnek példájából kitűnik, amelyet kevéssel előbb idéztünk (9,18): "Nem a mi igazságunkban bízva borulunk elődbe esedezéseinkkel."

A hit üdvözít, mivel megragadja az irgalmat, vagy a kegyelemnek ígéretét, még ha tetteink érdemetlenek is reá. S ily értelemben nem sért minket az az (antistrephon) ellentétes állítás, hogy: ha mindeneket elhittetek, mondjátok, haszontalan szolgák vagyunk, más szóval, hogy cselekedeteink nem érdemszerzők. Azt ugyanis az egész egyházzal közösen tanítjuk, hogy Isten irgalma által üdvözülünk. De ha a hasonlóból akarnak következtetést levonni: "ha mindeneket megtettél, ne bízzál tetteidben, s éppúgy: ha mindeneket elhittél, ne bízzál az Isten ígéretében," az nem függ össze egymással, mert ezek legkevésbé sem hasonlók egymáshoz. Sem az okok, sem hasonló bizalmi tárgyak nincsenek az elő- és utómondatban. Az elsőben említett bizalom cselekedeteinkben való bizalom, a másodikban levő az isteni ígéretben való bizalom. Krisztus pedig kárhoztatja a tetteinkben való bizalmat, de nem kárhoztatja az ígéretében való bizalmat. Nem akarja, hogy mi az Isten kegyelme és könyörülete felől kétségbeessünk; elítéli tetteinket, mint nem érdemszerzőket, de nem ítéli el az ígéretet, amely ingyen nyújt irgalmasságot. Kitűnően nyilatkozik erre vonatkozólag Ambrosius: „Meg kell ismerni a kegyelmet, de nem szabad félreismerni a természetet; a kegyelem ígéretében kell bízni, nem a mi természetünkben.” De ellenfeleink az ő szokásuk szerint cselekszenek, s a hitről szóló tan ellenében elferdítik a hit érdekében szóló mondásokkal. De ezeket az elménckedéseket visszautasítjuk az ő iskoláikba. Az a szőrszálhasogató okoskodásuk meg, – amely szerint haszontalan szolgáknak mondják az embereket, mivel a cselekedetek Istennek haszontalanok, nekünk azonban hasznosak, – éppenséggel gyermekes. Krisztus azon haszonról szól, mely megállapítja, hogy az Isten nekünk kegyelmét adja. De nem illő dolog e helyütt a hasznosról és haszontalanról vitatkozni. A „haszontalan szolgák” jelentik azokat, akik nem tesznek eleget, mert senki sem féli annyira az Istent, senki sem szereti annyira az Istent, sem nem hisz annyira Istenben, amennyire kellett volna. Azonban hagyjuk el ellenfeleinknek ezen sivár szőrszálhasogatásait, amelyekről az értelmes emberek könnyen megítélhetik, hogy mit fognak egykor az emberek róluk mondani, ha majdan napfényre kerülnek. A legegyszerűbb és legvilágosabb szavakban [is] kibúvót találtak. De mindenki látja, hogy az idézett helyen a cselekedeteinkben való bizalom helyteleníttetik.

Ragaszkodjunk tehát ahhoz, amit az egyház vall, hogy irgalomból üdvözülünk. S nehogy azt gondolja valaki, hogy ha könyörületből kell üdvözülnünk, akkor bizonytalanná válik a remény, ha előzőleg semmi (változás) sem megy végbe azokban, akik az üdvösségben részesülnek, ami által megkülönböztetni lehetne őket azoktól, akik abban nem részesülnek: annálfogva még erre is kell felelnünk. A skolasztikusok ugyanis – úgy látszik – ezen ok által indíttatva keresték a teljes (kegyelmi) érdemet. Mert az az okoskodás nagyon nyugtalaníthatja az ember lelkét. Erre tehát röviden válaszolunk. Épp abból az okból, hogy biztos legyen a remény, s hogy előzőleg legyen különbség azok között, akik nem részesülnek az üdvösségben – épp azért kell megállapítani, hogy irgalomból üdvözülünk. Amikor mi ezt ily leplezetlenül mondjuk, képtelenségnek látszik. Mert a törvénykezésben s az emberi ítéletekben a jog, vagy tartozás biztos, de az irgalom bizonytalan. De másként áll a dolog Isten ítéletéről. Itt ugyanis az irgalmat Istennek világos és biztos ígérete és rendelete biztosítja. Mert maga az evangélium tulajdonképpen azon rendelet, amely meghagyja az abban való hitet, hogy az Isten kegyelmes hozzánk a Krisztusért. „Nem azért bocsátá Isten az ő Fiát e világra, hogy kárhoztassa e világot, hanem, hogy megtartassék e világ őáltala. Aki hiszen őbenne, el nem kárhozik” stb. (Jn 3,17.18). Valahányszor tehát irgalomról van szó, hozzá kell venni az ígéretben való hitet. S ez a hit szül biztos reménységet, mivel Isten igéjében és parancsában gyökerezik. Ha a remény a cselekedetekben gyökereznék, akkor valóban bizonytalan lenne, minthogy a cselekedetek, miként feljebb mondtuk, nem nyugtathatják meg a lelkiismeretet. És ezen hit tesz különbséget azok között, akik részesülnek az üdvösségben, és azok között, kik nem részesülnek benne. A hit tesz különbséget a méltók és méltatlanok között, mivel az örök élet a megigazultaknak van ígérve, a hit pedig az, amely megigazít.

De itt ismét kiabálni fognak ellenfeleink, hogy semmi szükség a jó cselekedetekre, ha az örök életet ki nem érdemlik. Ezeket a rágalmakat feljebb megcáfoltuk. Sőt ellenkezőleg, kell jót cselekedni. Mi azt mondjuk: A megigazultaknak van ígérve az örök élet. Azonban sem hitet, sem igazságosságot nem kapnak azok, akik test szerint járnak. Azért igazulunk meg, hogy mint megigazultak kezdjünk jót tenni és Isten törvényének engedelmeskedni. Ezért újulunk meg és vesszük a Szentlelket, hogy az új életnek legyenek új cselekedetei, új indulatai, félelme, Istenszeretete, s az érzékiség iránt való gyűlölete stb. Az a hit, amelyről szólunk, a bűnbánatban keletkezik, s a jó cselekedetek között, a kísértések között és veszedelmek között megerősödnie és nőnie kell, hogy azután annál biztosabban meggyőződhessünk, hogy az Isten a Krisztusért méltat figyelmére, megbocsát nekünk, s meghallgat minket. Ezt nem tanuljuk sok és nagy küzdelmek nélkül. Hányszor ütközik meg a lelkiismeret, hányszor hajt a kétségbeesésig, amidőn vagy a régi, vagy az új bűnöket, vagy a természetnek tisztátalanságát tárja elénk. Ez a kézírás nem törültetik el nagy küzdelem nélkül, melyben a tapasztalás bizonyítja, mily nehéz dolog a hit. És míg mi félelmek között felemeltetünk és vigasztalást merítünk, azalatt fejlődnek bennünk más lelki indulatok, Istennek ismerete, istenfélelem, remény, Isten szeretete és „mi megújulunk,” miként Pál mondja (Kol 3,10 és 2Kor 3,18), „Istennek megismerésére, és látván az Úrnak dicsőségét, elváltoztatunk ugyanilyen ábrázattá,” azaz igaz Isten-ismeretre teszünk szert, hogy őt valóban féljük s valóban bízzunk abban, hogy gondot visel rólunk s meghallgat minket. Ez a megújulás mintegy kezdete az örök életnek, mint Pál mondja (Róm 8,10): „hogyha a Krisztus tibennetek vagyon, jóllehet a test meghal a bűnért, de a lélek élet az igazságért.” És (2Kor 5,2.3) „felöltöztetünk, mert fel is öltözve és nem mezítelenen találtatunk.” Ezekből megítélheti az őszinte olvasó, hogy mi igen nagyon kívánjuk a jó cselekedeteket, amennyiben tanítjuk, hogy ezen hitnek benne kell lennie a bűnbánatban és azután fejlődnie kell a bűnbánatban. És épp ebben találjuk mi a keresztyén és szellemi tökéletességet, ha ti. a bűnbánatban együtt nő a hit a bűnbánattal. Ezeket az istenfélő emberek jobban megérthetik, mint azt, amit ellenfeleink a szemlélődésről és tökéletességről tanítanak. Miként pedig a megigazulás függ a hittől, akként függ tőle az örök élet is. Péter mondja (1Pét 1,9): „A ti hiteteknek jutalmát elvévén, tudniillik a ti lelketeknek üdvösségét.” Azt ugyanis elfogadják ellenfeleink, hogy akik megigazultak, azok Isten fiai, és Krisztus öröklő társai. Azután a cselekedetek, mivel a hit alapján Istennek tetszenek, más, anyagi és szellemi jutalmakat érdemelnek ki. Mert a szentek dicsőségében lesznek különbségek.

De itt azt kiáltják ellenfeleink, hogy az örök élet jutalomnak neveztetik, ennélfogva azt jutalom fejében jó cselekedetek által kiérdemeljük. Röviden és világosan válaszolunk. Pál a Róm 6,23-ban az örök életet ajándéknak nevezi, mivel a megigazulás ajándékozása után Krisztusért egyúttal Isten fiaivá és Krisztus öröklő társaivá leszünk, miként János mondja (3,36): „aki hiszen a Fiúban, örök élete vagyon.” Augustinus állítja, és őt követve sokan mások ugyanazt mondták: "Ajándékait megkoronázza mibennünk az Isten." Másutt pedig írva van (Lk 6,23): „a ti jutalmatok bőséges lesz a mennyekben.” Ha ez ellenfeleink ellen látszik szólani, keressenek belőle kibontakozást ők maguk. De ők nemigen igazságos bírák, mert az ajándék szót elhagyják, elhagyják a kérdésnek forrásait is, s csupán a jutalom szót hangsúlyozzák, s azt kegyetlen módon magyarázzák – nem csupán az Írás ellen, hanem a szokásos nyelvhasználat ellen is. Ebből következtetik, hogy mivel "jutalom"-nak neveztetik, annálfogva tetteink oly természetűek, hogy díjnak kell őket tekintenünk, melyért tartozásképpen az örök életnek kell járnia. Tetteink ugyanis érdemesek a kegyelemre és örök életre, s nincs szükségük irgalomra, vagy Krisztus közbenjárására, vagy hitre. Ez az okoskodás meg teljesen új. Mi halljuk a jutalom szót, ennélfogva nincs szükség a közbenjáró Krisztusra, vagy hitre, melynek odajárulása van Istenhez a Krisztusért s nem a mi tetteinkért!

Ki az, aki nem látja, hogy ezek nem következnek egymásból? Mi nem civódunk a jutalom szó felett. Afelett vitatkozunk: vajon a jó tettek önmagukban érdemesek-e a kegyelemre és örök életre, vagy pedig csupán a hit miatt tetszenek, amely a közvetítő Krisztust befogadja? Ellenfeleink nemcsak azt tulajdonítják a cselekedeteknek, hogy érdemesek a kegyelemre és örök életre, hanem azt is képzelik, hogy felesleges érdemek is vannak, melyeket másoknak ajándékozhatnak és melyek másokat megigazíthatnak, mint ahogy a szerzetesek a maguk rendjének érdemeit másoknak eladják. Ezeket a szörnyűségeket chrysippusi módon összehalmozzák, mivel az egy jutalom szót hallották. Jutalom van említve, tehát vannak cselekedeteink, amelyek azt a díjat képezik, melyért nekünk jutalom jár; ennélfogva cselekedeteink önmagukban s nem a közbenjáró Krisztusért tetszenek Istennek. S minthogy az egyiknek több érdeme van, mint a másiknak, ez okból egyeseknek felesleges érdemeik vannak s ezeket az érdemeket azok, kik kiérdemelték, másoknak elajándékozhatják. Állj meg, szíves olvasó, még nincs vége az okoskodás sorozatának (sorites). Ehhez az ajándékozáshoz még valami sakramentum-féléket (titokzatos szent cselekményeket) is kell adni, mint pl. hogy a holtakra barátcsuhát adnak stb. Ily dolgok összehalmozásával elhomályosítják Krisztus jótéteményét és a hitből való megigazulást.

Nem kezdünk üres szóharcot a jutalom szóról. Ha ellenfeleink megengedik, hogy hit által Krisztusért igazulunk meg, és hogy a jó cselekedetek hit alapján tetszenek Istennek, a jutalom szó felett ezután nemigen fogunk vitatkozni. Mi azt valljuk, hogy az örök élet jutalom, mivel az ígéret alapján jár nekünk, de nem érdemeink miatt. A megígért megigazítás ugyanis, amelyet feljebb bizonyítottunk, sajátlag Isten ajándéka, mely ajándékkal össze van kapcsolva az örök élet ígérete is, e mondás szerint (Róm 8,30): „akiket megigazított, azokat meg is dicsőítette.” Ide tartozik, amit Pál mondott (2Tim 4,8): „Eltétetett nekem az igazságosság koronája, melyet adni fog nekem az Úr, az igazságos bíró” stb. Mert a korona az ígéret következtében megigazultaknak jár. Ezt az ígéretet ismerniük kell a szenteknek, nem azért, hogy a maguk sorsáért fáradjanak (mert Isten dicsőségéért kell fáradniuk), hanem azért, hogy a kísértésekben kétségbe ne essenek; ismerniük kell Isten akaratát, hogy ő akarja őket segíteni, bajból kimenteni s megtartani. Jóllehet másként hallják a tökéletesek s másként a tökéletlenek a büntetéseknek és jutalmaknak említését; mert a tökéletlenek a maguk hasznáért dolgoznak.

Mindamellett szükséges a büntetésről és jutalomról szóló prédikálás. A büntetés prédikálásában Isten haragját mutatják be, amiért az a bűnbánat prédikálásához tartozik. A jutalmak prédikálásában a kegyelmet tüntetik fel. És miként az Írás a jó cselekedeteknek megemlítésébe gyakran belefoglalja a hitet is (amennyiben a szívnek megigazulását gyümölcseivel együtt akarja kifejezni), épp úgy közli olykor más jutalmakkal a kegyelmet is, mint Jer 58,8 és gyakran más helyeken a próféták könyveiben. Azt is valljuk, amit gyakran bizonyítottunk, hogy jóllehet a megigazulás és az örök élet a hittől függnek, mindamellett a cselekedetek érdemelnek [valamilyen], de más, testi és lelki jutalmakat, és a jutalmak különböző fokait ezen mondás szerint (1Kor 3,8): „mindenik pedig az ő jutalmát veszi az ő munkája szerint.” Mert az evangéliumi igazságosság, mely a kegyelem ígéretén alapszik, ingyen kapja a megigazulást és az új életet. De a törvény betöltése, mely a hitet követi, a törvényen alapszik, amelyben nem ingyen, hanem cselekedeteinkért kapjuk és kell vennünk a jutalmat. Akik azonban azt kiérdemlik, azok előbb megigazultak, s csak azután teljesítik a törvényt. Tehát előbb „átvitettek Isten Fiának országába,” mint Pál mondja (Kol 1,13, Róm 8,17) és „lettek Krisztus öröklő társaivá.” Ellenfeleink, ahányszor érdemről van szó, a másnemű jutalmakról szóló dolgokat mindjárt az igazságosságra vonatkoztatják, holott az evangélium ingyen adja a megigazulást Krisztusnak érdemeiért, és nem a mieinkért; és Krisztusnak érdemei hit által közöltetnek velünk. Egyébiránt a cselekedetek és szenvedések szereznek [jutalmat], de nem megigazulást, hanem más jutalmakat, mint a következő mondásokban is jutalom van ígérve a cselekedeteknek: „Aki szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat” (2Kor 9,6). Itt világosan a tett mértékéhez van viszonyítva a jutalom mértéke. „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy jól legyen dolgod és hosszú életű légy e földön” (2Móz 20,12). Itt is egy határozott cselekedetnek egy megfelelő jutalmat helyez kilátásba a törvény.

Jóllehet tehát a törvény betöltése jutalmat érdemel, amennyiben a jutalom tulajdonképpen a törvénnyel együtt jár: mindamellett emlékezetünkben kell tartanunk az evangéliumot, amely a megigazulást ingyen adja a Krisztusért. S a törvényt előbb nem is teljesítjük és nem is teljesíthetjük, csak ha már Istennel kiengesztelődtünk, megigazultunk és újjászülettünk. Nem is tetszenék az Istennek a törvény ezen betöltése, hogyha a hitnél fogva nem lennénk kegyelmébe fogadva. És mivel az emberek hit alapján vannak Isten kegyelmébe befogadva, annálfogva a törvénynek tökéletlen betöltése is tetszik, s van jutalma ebben az életben és ezen élet után. A jutalom szóról több más dolgot is lehetne elmondanunk a törvénynek természetéből, de azt terjedelménél fogva más helyen kell majd kifejtenünk.

Ellenfeleink azonban erősen ragaszkodnak ahhoz, hogy tulajdonképpen a jó cselekedetek érdemlik ki az örök életet, mivel Pál azt mondja (Róm 2,6). „Megfizet kinek-kinek az ő tettei szerint,” s továbbá (10. vers): „dicsőség pedig, tisztesség és békesség minden jó cselekedőnek, Zsidónak először, azután Görögnek.” Jn 5,29: „És akik jókat cselekedtek, az életnek feltámadására.” Máté 25,36: „Éheztem és ennem adtatok” stb. Ezeken a helyeken és minden hasonló helyen, amelyeken az Írás dicséri a cselekedeteket, nemcsak a külső tetteket kell érteni, hanem a szívnek hitét is, minthogy az Írás nem szól a képmutatásról, hanem a szívnek megigazulásáról és ennek gyümölcseiről.

Ahányszor pedig említés történik törvényről és cselekedetekről, tudnunk kell, hogy nem szabad a közbenjáró Krisztust kizárni. Mert ő a törvény vége, s ő maga mondja (Jn 15,5): „Nálam nélkül semmit nem cselekedhettek.” Feljebb mondtuk: Ezen törvény alapján lehet elbírálni a cselekedetekről szóló összes helyeket. Ez okból, midőn cselekedetek alapján adatik az örök élet, [akkor ez] a megigazultaknak adatik, mivel az emberek sem jót cselekedni nem képesek, ha csak meg nem igazultak, s a Krisztus Lelke által nem vezettetnek; sem jó cselekedeteik nem tetszenek a közbenjáró Krisztus és hit nélkül e mondás szerint (Zsid 11,6): "Hit nélkül lehetetlen dolog Istennek tetszeni." Mikor azt mondja Pál: "megfizet mindenkinek az ő tettei szerint," ez alatt érteni kell nem csupán a külső tettet, hanem az egész igazságosságot, vagy Isten-ellenességet. Így szól: "dicsőség annak, aki jót cselekszik," azaz az igaznak. "Ennem adtatok," felhozza a szív igazságosságának és hitének gyümölcseit és bizonyságát; tehát az igazságosság kapja az örök életet. Ily módon az Írás együvé foglalja a szív igazságosságát és gyümölcseit. És gyakran megemlíti a gyümölcsöket, hogy a járatlanok könnyebben megértsék, és hogy jelezze, hogy új életet és megújulást követel, s nem képmutatást. Történik pedig ez a megújulás hit és bűnbánat által.

Egy józan gondolkozású ember sem ítélhet ebben másképp, és mi nem mesterkedünk itt semmiféle hiábavaló szőrszálhasogatásokkal, hogy a jó cselekedeteket a szív igazságosságától elválasszuk, ha ellenfeleink csak annyit engednének, hogy a cselekedetek a hit miatt és a közbenjáró Krisztusért tetszenek s önmagukért nem méltók a kegyelemre és az örök életre.

Mert mi azt rójuk meg ellenfeleinknek tanában, hogy az Írásnak ilyen helyein bölcsészeti és zsidó felfogással eltörlik a hitből való megigazulást, és kizárják belőle a közbenjáró Krisztust. Ezekből a helyekből okoskodják ki, hogy a cselekedetek kiérdemlik a kegyelmet akár méltányossági, akár teljes kegyelmi érdem alapján, amikor ti. hozzájárul a szeretet; más szóval, hogy megigazítanak, és minthogy azonosak az igazságossággal, méltók az örök életre. Ez a tévedés nyilvánvaló módon megsemmisíti a hit igazságosságát, amely tudja, hogy Krisztusért van odajárulásunk Istenhez, s nem tetteinkért, amely tudja, hogy minket Krisztus főpapsága és közbenjárása vezet az Atyához, és általa van kegyelmes Atyánk, amint azt feljebb eléggé kifejtettük. S a hit igazságosságáról szóló ezen tant nem szabad elhanyagolni Krisztus egyházában, mivelhogy anélkül Krisztus hivatala meg nem érthető, és a megigazulás többi tanítása csupán a törvény tanának marad meg. Nekünk azonban minden áron ragaszkodnunk kell az evangéliumhoz és a Krisztusért ajándékozott ígéretről szóló tanhoz.

Mi tehát ebben a cikkben nem csekély dologról vitatkozunk ellenfeleinkkel. Nem keresünk üres szőrszálhasogatásokat, midőn őket azért támadjuk, mert azt tanítják, hogy az örök életet cselekedetek által érdemeljük ki, mellőzésével annak a hitnek, mely megragadja a Krisztus közbenjárását. Mert arról a hitről, amely azt hiszi, hogy az Atya a Krisztusért kegyelmes hozzánk, egyetlen egy betű sincsen a skolasztikusoknál. Mindenütt azt hiszik, hogy az Isten azon cselekedeteinkért, amelyeket vagy eszünkből kifolyólag, vagy bizonyára a szeretetnek azon hajlandósága folytán hajtunk végre, amelyről szólani szoktak: fogadott kegyelmébe s ismert el igazaknak. S mégis vannak egyes mondásaik, melyeket, mint okos írók bizonyos aranymondásait, magyarázatuk által értelmükből kiforgatnak. Iskoláikban hánytorgatják, hogy a jó cselekedetek kegyelemből tetszenek, és hogy Isten kegyelmében bízni kell. Itt a kegyelmet oly képességnek mondják, amelynél fogva az Istent szeretjük; mintha bizony a régiek azt akarták volna mondani, hogy a saját szeretetünkben kell bíznunk; pedig bizonyára tapasztaljuk róla, mennyire csekély s mennyire tisztátalan. Mégis csudálatos dolog: miképpen parancsolhatják, hogy bízni kell a szeretetben, holott azt tanítják felőle, hogy nem lehet tudni, létezik-e? Miért nem magyarázzák itt az Isten kegyelmét s könyörületességét irántunk? És valahányszor erről említés történik, hozzá kell vala tenni a hitet. Mert csak hit által sajátítható el a könyörületnek, kiengesztelésnek és Isten irántunk való szeretetének ígérete. Ily értelemben egészen helyesen mondanák, hogy a kegyelem iránt bizalommal kell viseltetnünk, hogy a jó cselekedetek kegyelem alapján tetszenek, mivel a hit az, amely a kegyelmet elsajátítja. Azt is hánytorgatják iskoláikban, hogy a mi jó cselekedeteinknek Krisztus szenvedéseinek erejénél fogva van hatásuk. Helyesen mondják. De miért nem tesznek említést a hitről? Krisztus ugyanis „kiengesztelés,” amint Pál mondja, „a hit által” (Róm 3,25). Midőn a remegő lelkiismeret hit által felemelkedik, és tudja, hogy bűneink Krisztus halála által eltörültettek, és hogy az Isten kiengeszteltetett velünk Krisztus szenvedései által, akkor valóban használ nekünk Krisztus szenvedése. Ha a hitről szóló tant elhagyjuk, akkor hiába mondják, hogy a cselekedeteknek Krisztus szenvedéseinek erejénél fogva van hatásuk.

Sok más tant is megrontanak iskoláikban, mivel nem tanítják a hitből való megigazulást, és a hitet csupán történeti vagy dogmai ismeretnek tekintik, és nem tekintik azon erénynek, mely a kegyelem és igazságosság ígéretét elfogadja, mely feléleszti a szíveket a bűn és halál félelmeiben. Mikor azt mondja Pál (Róm 10,10): „Szívvel hiszünk az igazságosságra, szájjal pedig teszünk vallást az üdvösségre,” itt azt hisszük: bevallják ellenfeleink, hogy a gépies szájvallás nem igazít meg, sem nem üdvözít, hanem csupán a szívnek hite. És Pál azért mondja azt, hogy a hitvallás üdvözít, hogy megmutassa, mely hit nyeri el az örök életet, ti. a szilárd és működő hit. Az a hit azonban, amely nem nyilatkozik hitvallásban, nem szilárd hit. Így a többi cselekedetek is a hit miatt tetszenek, miként az egyházi imádságok is könyörögnek, hogy Krisztusért mindent kegyelmesen fogadjon az Isten. Hasonlóan kérnek mindent a Krisztusért. Mert tudvalevő dolog, hogy az imádságok végéhez mindig ezen záradék szokott hozzátétetni: "Krisztusért, a mi Urunkért." Ez okból következtetjük mi, hogy hit által igazulunk meg Isten előtt, engeszteltetünk ki az Istennel és születünk újjá; azon hit által, amely a bűnbánatban megragadja a kegyelem ígéretét, és valóban élteti a remegő lelket, s meg van győződve arról, hogy az Isten Krisztusért kegyelmes és engesztelékeny mihozzánk. És ezen hit alapján, mondja Péter (1Pt 1,5): "Megtartatunk az üdvösségre, amely kijelentetni fog." E hitnek ismeretére szükségük van a keresztyéneknek, és ez igen gazdag vigasztalást nyújt minden megpróbáltatásban, és mutatja nekünk Krisztus hivatalát, mivel azok, akik tagadják az embernek hitből való megigazulását, tagadják, hogy Krisztus közbenjáró és engesztelő, s tagadják a kegyelemnek ígéretét és az evangéliumot. Csupán vagy az észnek, vagy a törvénynek tanát tanítják a megigazulásról. Mi, amennyire az itt történhetett, rámutattunk ezen kérdésnek forrásaira, és megvilágítottuk ellenfeleink ellenvetéseit. Ebben a kérdésben a jó emberek könnyen fognak ítélni, ha meggondolják, hogy hányszor idéztetik a szeretetről, vagy cselekedetekről szóló azon cikk, hogy a törvény nem valósul meg Krisztus nélkül, és mi nem a törvényből, hanem az evangéliumból, azaz a Krisztusban megígért kegyelem ígéretéből igazulunk meg. És reméljük, hogy ezen – habár rövid – kifejtés a jólelkű embereknek hitük megerősítésére, lelkiismeretük tanítására és megvigasztalására lesz hasznos. Mert mi jól tudjuk, hogy amit mondottunk, az egyezik a prófétai és apostoli iratokkal, a szent Atyákkal, Ambrosiusszal, Augustinusszal és sok mással, meg Krisztus egyetemes egyházával, mely biztosan vallja, hogy Krisztus az engesztelő és a megigazító.

És nem kell azt gondolni, hogy amit a pápa jónak talál, vagy a bíborosok, vagy a püspökök, vagy egyes teológusok, vagy szerzetesek: azt tartja a római egyház is. Mert ismeretes dolog, hogy a pápáknak sokkal több gondot okoz az ő uralmuk, mint Krisztus evangéliuma. És többről a tapasztalás bizonyítja, hogy nyilvánosan epikureusok. A teológusokról ismeretes, hogy a bölcsészekből többet kevertek a keresztyén tanba, mint amennyi elég volt. S ezeknek tekintélyét nem kell oly nagyra becsülni, hogy az ő állításaiktól sehol sem volna szabad eltérni, holott sok nyilvánvaló tévedés található náluk, mint az, hogy tiszta természeti erőnkből képesek volnánk az Istent mindenek felett szeretni. Ez a hittétel sok más tévelygést szült, jóllehet világosan hamis. Ellentmondanak neki mindenütt az Írás, a szent Atyák és minden kegyes ember ítélete. Ennélfogva, jóllehet az egyházban a főpapok, vagy egyes teológusok és szerzetesek tanították is, hogy a bűnbocsánatot, kegyelmet és megigazulást cselekedeteink és új istentiszteleti formák által szerezzük meg, amelyekkel elhomályosították Krisztusnak hivatalát, és Krisztusból nem engesztelőt és megigazítót, hanem csupán törvényhozót csináltak: mindamellett egyes istenfélő embereknél mindig megmaradt a Krisztusnak ismerete.

Azután meg az Írás előre mondotta annak bekövetkezését, hogy a hitből való igazságosságot ily módon elhomályosítják az emberi hagyományok és cselekedetekről szóló tan. Miként Pál gyakran (Gal 4,9; 5,7; Kol 2,8.16 stb, 1Tim 4,2 s köv. és más helyek) panaszkodik, hogy akkor is voltak olyanok, akik a hit által való megigazulás helyett azt tanították, hogy az emberek saját cselekedeteik és saját istentiszteletük által, s nem hit által a Krisztusért engeszteltetnek ki Istennel és igazulnak meg, mivel az ember már természeténél fogva azt gondolja, hogy az Istent a cselekedetek által kell kiengesztelnie. És az ész nem is lát más igazságosságot, mint a polgári értelemben vett törvényből való igazságosságot. Ez okból mindig voltak a világon egyesek, akik egyedül ezt a testi igazságosságot tanították, a hitből való igazságosságot s elnyomták, és ilyen tudósok mindig is fognak találtatni.

Ugyanaz történt Izrael népének kebelében. A népnek legnagyobb része azt gondolta, hogy saját tettei által érdemli ki a bűnbocsánatot, s ezért sokasította az áldozatokat és istentiszteleti szertartásokat. A próféták ellenben, kárhoztatván ezt a felfogást, a hitből való megigazulást tanították. És az Izrael népének viselt dolgai példája annak, aminek az egyházban be kellett következnie. Ennélfogva a kegyes lelkűeket nem fogja megzavarni ellenfeleinknek sokasága, akik nézetünket helytelenítik. Mert könnyen lehet ítéletet mondani az ő lelkületükről, mivel egyes cikkekben annyira világos és kézzelfogható igazságot kárhoztattak, hogy az ő gonoszságuk világosan kitűnik. Mert X. Leónak bullája is kárhoztatott egy igen szükséges cikket, amelyet az összes keresztyéneknek megtartaniuk és hinniük kell, ti. azt, hogy nem kell bízni abban, hagy a mi töredelmességünkért oldoztattunk fel, hanem Krisztus ezen szavaiért (Mt 16,19): "Amit megkötendesz" stb. És most ebben a gyűlésben a Cáfolatnak szerzői világos szavakkal kárhoztatták azt az állításunkat, hogy a hit a bűnbánatnak egy része, amely által bűnbocsánatot nyerünk, legyőzzük a bűn félelmeit, és lelkiismeretünk megnyugvást talál. De ki nem látja azt, hogy ezen cikk, amely szerint hit által nyerünk bűnbocsánatot, a legigazabb, legbiztosabb és leginkább szükséges az összes keresztyéneknek? Vajon az utókorban fog-e akadni ember, aki hallván ilyen tannak kárhoztatását, merészkedik majd azt mondani, hogy ezen kárhoztatás szerzőinek volt-e valaminő ismeretük is a Krisztusról?

Az ő lelkükre lehet következtetést vonni abból a hallatlan kegyetlenségből, amelyet eddig köztudomás szerint a legtöbb jóravaló emberrel szemben gyakoroltak. És ebben a gyűlésben hallottuk, hogy egy tisztelendő atya a birodalmi ülésben, mikor a mi hitvallásunkról szó volt, azt felelte, hogy semmi más nézet nem látszik előtte hasznosabbnak, mint ha az általunk tintával írt s átadott hitvallásra vérrel válaszolnának. Mondhatna-e Phalaris ennél kegyetlenebbet? Ennélfogva ezt a nyilatkozatot egyes fejedelmek is méltatlannak találták arra, hogy ily ülésben kimondassék. Ez okból, ha ellenfeleink a maguk részére követelik is az egyház nevet, nekünk mindamellett tudnunk kell, hogy azoknál van Krisztus egyháza, akik Krisztus evangéliumát tanítják, s nem azoknál, akik az evangélium ellenére titkos nézeteket védelmeznek, miként az Úr mondja (Jn 10,27): „az én juhaim az én számat hallják.” És Augustinus ezt mondja: „Az a kérdés: hol van az Egyház? Mit fogunk tehát tenni? A mi szavainkban fogjuk-e keresni, vagy fejének, a Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak szavaiban-e? Azt hiszem, annak szavaiban kell keresnünk, aki igazság, és legjobban ismeri a maga testét.” Ez okból nem zavarnak meg minket ellenfeleink ítéletei, amidőn az evangélium ellenére, a szent atyák tekintélye ellen, akik az Egyházban írtak, és az istenfélők tanúbizonysága ellenére emberi véleményeket védelmeznek.

 

IV. (VII.-VIII.) Az egyházról

Hitvallásunknak hetedik cikkét, amelyben az egyházat "a szentek gyülekezetének" mondtuk, kárhoztatták. S hozzácsatoltak egy hosszú lére eresztett fejtegetést, hogy a rosszakat nem szabad az egyházból kirekeszteni, mivel Keresztelő János (Mt 3,12) az egyházat egy szérűhöz hasonlította, amelyen búza és polyva van összehalmozva, és Krisztus (Mt 13,47) egy hálóhoz hasonlította, melyben jó és rossz halak vannak stb. Tényleg igaz, amit mondanak, hogy a sykofantának harapása ellen nincs orvosság (2) (rossz nyelvek ellen nincs védelem). Semmit sem lehet oly nagy gonddal mondani, hogy a rágalmat el lehetne kerülni. Mi épp abból az okból csatoltuk hozzá a nyolcadik cikket, hogy senki se gondolja, mintha mi a rosszakat és képmutatókat kizárnók az egyház külső közösségéből, vagy a képmutatók, vagy rosszak által kiszolgáltatott szentségektől megtagadnók a hatékonyságot. Ennélfogva ezen rágalom ellenében nincs szükség hosszú védelemre. Eléggé megvéd tőle a nyolcadik cikk. Megengedjük ugyanis, hogy a képmutatók és rosszak ez életben vegyesen találhatók az egyházban, és tagjai az egyháznak a külső hovatartozásnak jelei szerint, más szóval: az igének, hitvallásnak és szentségeknek jelei szerint, kiváltképpen ha nincsenek kiátkozva. És a szentségek nem is vesztik el hatékonyságukat azért, mivel rossz emberek szolgáltatják ki őket; ellenkezőleg: helyesen élhetünk a szentségekkel akkor is, ha azokat rosszak szolgáltatják ki. Mert Pál is megjövendöli, hogy eljő az idő, amikor az antikrisztus fog ülni az Isten templomában, más szóval: uralkodik az egyházban és hivatalokat visel (2Thess 2,4). Ámde az egyház nem csupán külső dolgok és istentiszteleti formák végett való közösség, mint más közös intézmények, hanem főképpen a hitnek s Szentléleknek a szívekben való közössége, amelynek mégis vannak külső megismertető jelei, ti. az evangéliumnak tiszta tanítása és a szentségeknek Krisztus evangéliumával egyező kiszolgáltatása. És egyedül az az Egyház neveztetik Krisztus testének, amelyet Krisztus a maga lelkével megújít, megszentel és kormányoz, miként Pál bizonyítja (Ef 1,22.23), midőn így szól: "és őtet tette mindeneknek fejévé, az Anyaszentegyháznak fejévé, amely az ő teste és teljessége annak, aki mindenekben mindeneket elvégez." Ez okból azok, akikben Krisztus semmit sem cselekszik, nem tagjai a Krisztusnak. Ellenfeleink szintén vallják, hogy a rosszak az egyháznak holt tagjai. Ezért csudálkozunk, miért támadják meg a mi meghatározásunkat, amely élő tagokról szól.

És nem is mondtunk semmi újat. Pál is ugyanily módon határozta meg az egyházat (Ef 5,25 s köv.), hogy azt meg kell tisztítani, hogy szent legyen, s hozzáteszi külső ismertetőjeleiül: az igét és a szentségeket. Ugyanis így szól: "Krisztus szerette az Anyaszentegyházat, és önmagát adta azért, hagy azt megszentelje, megtisztítván víznek feredőjével az ige által, hogy tegye azt magának dicsőséges Anyaszentegyházzá, melyben nem lesz makula, vagy sömörgőzés, vagy valami afféle, hanem hogy legyen szent és feddhetetlen." Ezt a tant majdnem ugyanazokkal a szavakkal fejeztük ki a hitvallásban. Így határozza meg az egyházat az apostoli hitvallásnak erre vonatkozó cikke is, amely annak hívő elfogadását rendeli, hogy van "egy közönséges keresztyén Anyaszentegyház." Az istentelenek azonban nem szentegyház. A következő kifejezés is: "szenteknek közössége," láthatólag azért van hozzátéve, hogy kifejezze, mit jelent az egyház, ti. a szenteknek gyülekezetét, akik egymással ugyanazon evangélium vagy tan, és ugyanazon Szentlélek közösségében vannak, aki szíveiket megújítja, megszenteli és kormányozza.

És ezen cikk szükségszerű okból vétetett fel. Mert végtelen veszedelmeket látunk, amelyek elpusztulással fenyegetik az egyházat. Végtelen az istenteleneknek sokasága magában az egyházban, akik azt elnyomják. Hogy tehát ne essünk kétségbe, hanem tudjuk, hogy az egyház mégis meg fog maradni, – továbbá, hogy tudjuk, hogy a gonoszoknak nagy sokasága dacára az egyház mégis fennáll, és hogy Krisztus megadja mindazt, amit az egyháznak ígért: a bűnök bocsánatát, a meghallgattatást és a Szentlelket; ez okból sorolja elő az apostoli hitvallásnak eme cikke azokat a vigasztalásokat. És katolikusnak mondja az egyházat, hogy senki se tartsa az egyházat egyes bizonyos nemzetek külső szervezetének, hanem inkább az egész föld kerekségén elszórt emberekből állónak, akik egyeznek az evangélium felfogásában, s ugyanazon Krisztusuk, ugyanazon Szentlelkük és ugyanazon szentségeik vannak, legyenek bár emberi hagyományaik akár azonosak, akár különbözők. És a dekrétumokban  mondja egy magyarázat, hogy a tágabb értelemben vett egyház jókat és rosszakat foglal magában; továbbá: a rosszak csak névleg, nem valóban vannak az egyházban, a jók ellenben tényleg és névleg. És ebben az értelemben sokat olvashatunk az egyházi atyáknál. Hieronymus például így szól: "Amely bűnös valamely szennyes dologgal van bemocskolva, az Krisztus gyülekezetének nevéről nem nevezhető és Krisztus alattvalójának nem mondható."

Jóllehet tehát a képmutatók és rosszak a külső szertartások szempontjából tagjai ezen valódi egyháznak, mégis fogalmának meghatározásánál azt kell egyháznak értenünk, amely a Krisztusnak élő teste, vagyis amelyik nemcsak névleg, hanem tényleg is egyház. És erre sok okunk van. Szükséges ugyanis megértetni, hogy mi tesz minket főképpen az egyház tagjaivá, mégpedig annak élő tagjaivá. Ha az egyházat úgy határozzuk meg, hogy az csupán a jók és rosszak külső szervezete, akkor az emberek Krisztus uralkodását nem fognák a szív igazságosságának s a Szentlélek adományának tartani, hanem azt csupán bizonyos szertartások és szokások külső megőrizőjének tekintenék. Továbbá mi különbség lenne a törvény népe és az egyház között, ha az egyház külső szervezet? Pál akként különbözteti meg az egyházat a törvény népétől, hogy az egyház szellemi nép, azaz nem polgári szokások által különbözik a pogány népektől, hanem Istennek valódi népe, mely a Szentlélek által újjászületett. A törvény népénél a Krisztusról szóló ígéreten kívül a testileg leszármazóknak is voltak ígéreteik a testi dolgokra, uralkodásra stb. És ezek miatt Isten népének neveztettek a köztük lévő rosszak is, amennyiben az Isten a testileg leszármazókat más népektől elkülönítette volt bizonyos külső rendeletek s ígéretek által, s amellett azok a rosszak mégsem voltak kedvesek előtte. De az ő evangéliuma nemcsak árnyékát adja az örökkévaló dolgoknak, hanem az örökkévaló dolgokat magukat: a Szentlelket és igazságosságot, amelynél fogva Isten előtt igazak vagyunk.

Ennélfogva az evangélium szerint csak azok képezik az Isten népét, akik a Szentléleknek ezt az ígéretét elfogadják. Ez az egyház Krisztusnak országa, ellentétben az ördög országával. (1) Bizonyos ugyanis, hogy a hitetlenek az ördög hatalmában vannak és az ördög országának tagjai, miként Pál tanít (Ef 2,2), amidőn így szól: "az ördög a hitetlenekben működik." És Jézus a farizeusokhoz, – akiknek bizonyára volt közösségük a külső egyházzal, azaz a törvény népének kebelében levő szentekkel, mert hisz élén állottak, áldoztak és tanítottak, így szól: "Ti az ördögatyátoktól származtok." (Jn 8,44). Így tehát az egyház – amely valóban Krisztus országa – sajátlag a szenteknek gyülekezete. Mert a hitetleneken az ördög uralkodik, és az ördög foglyai, és nem Krisztus lelke uralkodik rajtuk.

De mi szükség van több szóra e világos kérdésben? Ha az egyház, amely valóban Krisztus egyháza, különbözik az ördög országától, akkor a hitetlenek, mivel az ördög országában vannak, szükségszerűleg nem képeznek egyházat, jóllehet ebben az életben mivel Krisztus országa teljesen még nem jelentetett ki, az egyházban vannak elkeverve, és tisztséget viselnek az egyházban. De nem azért Krisztus országa az istentelenek, mivel a kijelentés még nem történt meg; mert Krisztusnak országa mindig az marad, amelyet saját lelkével éltet, akár megtörtént a kijelentése, akár el van takarva a kereszt által, miként a Krisztus, aki most megdicsőülve van, ugyanaz azzal, aki előbb keresztre volt feszítve. S ezzel egyeznek Krisztus hasonlatai, aki világosan mondja (Mt 13,38), hogy "a jó mag Isten országának fiait, a konkoly pedig az ördög fiait jelenti;" a mezőt a világgal azonosítja, nem az egyházzal. Így szól Keresztelő János a zsidóknak egész akkori nemzedékéről, és kifejezi annak bekövetkezését hogy az igazi egyház elvétetik attól a néptől. Ennélfogva ez a hely inkább ellenfeleink ellen, mint mellettük szól, mivel azt mutatja, hogy az igazi és lelki népet el kell választani a testi néptől. Krisztus akkor szól az egyház alakjáról, amikor így nyilatkozik (Mt 13,47): "Hasonló a mennyeknek országa a hálóhoz, vagy a tíz szűzhöz," és hogy e tény a hívőket meg ne botránkoztassa, azt tanítja, hogy az egyház el van lepve a rosszak sokaságától, s szintúgy azt, hogy tudomásunk legyen arról, miszerint az igének és a szentségeknek van hatásuk, még ha rosszak kezelik is őket. De amellett azt is tanítja, hogy azok a hitetlenek, habár külső jelek szerint az egyház közösségéhez tartoznak, mégsem képezik Krisztus igazi országát, s nem tagjai Krisztusnak, amennyiben ők az ördög országának tagjai. De mi nem is álmodozunk plátói államról, mint némelyek gonoszul rágalmaznak, hanem mi azt állítjuk, hogy ez az egyház létezik, és hogy azt a valóban hívők és megigazultak képezik, akik elszórtan vannak az egész világon. És hozzátesszük ismertető jeleit: az evangéliumi tiszta tant és a szentségeket. És ez az egyház valóban az igazság oszlopa. (1Tim 3,15); ez őrzi meg ugyanis a tiszta evangéliumot, és miként Pál mondja, a "fundamentumot" (1Kor 3,11), azaz Krisztusnak igaz ismeretét és a hitet. Igaz, hogy vannak köztük nagy számmal gyengék, akik a fundamentumon veszendő polyvát építenek, azaz egyes haszontalan nézeteket. Ezek azonban, mivel az alapot ki nem forgatják, egyrészt megbocsáttatnak nekik, másrészt pedig kijavíttatnak. És a szent atyáknak iratai bizonyságot tesznek arról, hogy néha ők is polyvát építettek azon az alapon, de ezek nem rontották meg hitüket. De amit ellenfeleink védelmeznek, annak legtöbbje a hitet rontja meg, mint az is, hogy kárhoztatják a bűnbocsánatról szóló hitcikkünket, melyben azt mondjuk, hogy az ember hit által nyeri bűneinek bocsánatát. Továbbá világos és veszedelmes az a tévedés, melyet ellenfeleink tanítanak, hogy az emberek bűneiknek bocsánatát a kegyelmet megelőzőleg Isten iránt való szeretettel érdemlik ki. Mert ez is az alapnak, a Krisztusnak megsemmisítését jelenti. Továbbá mi szükség lesz a hitre, ha a szentségek külső, gépies végrehajtásukkal az élvezőnek jó indulata nélkül igazítanak meg? Miként az egyháznak mindig van ígérete arra nézve, hogy mindig lesz Szentlelke, épp úgy van fenyegetése is, hogy lesznek mindig hitetlen tanítók és farkasok. Ámde sajátlag az az egyház, amelynek van Szentlelke. A farkasok és rossz tanítók, jóllehet az egyházban fenn hordják fejüket, mégsem képezik sajátlag Krisztusnak országát. Miként Lyra is bizonyítja, midőn így szól: "Az egyház nem azoktól az emberekből áll, akik egyházi vagy világi hatalomnak és méltóságnak valamely magas fokán állanak, minthogy sok fejedelem, pápa és más alsóbb rangúak hitehagyóknak bizonyultak, hanem azokból az emberekből alakul, akikben igaz ismeret s a hitnek és igazságnak vallása van." Mi egyebet mondtunk mi hitvallásunkban, mint amit itten Lyra mond?

De talán ellenfeleink az egyháznak oly meghatározását követelik, amely szerint az az egész földkerekségnek legmagasabb külső egyeduralma, melyben a római pápának korlátlan hatalommal kell bírnia s amely felett senkinek sem szabad vitatkoznia vagy véleményt mondania. Ennélfogva csinálhat hitcikkeket, eltörülheti a Szentírást tetszése szerint, rendelhet isteni tiszteleteket s áldozatokat, hozhat törvényeket, aminőket akar, törvények alól tetszése szerint feloldhat és felmenthet, legyenek azok isteni, kánoni vagy polgári törvények; a császár s az összes királyok Krisztus meghagyásából tőle kapják hatalmukat és az uralkodás jogát, s azt a kifejezést, hogy az "Atya mindeneket neki alávetett," szerintük úgy kell értelmezni, hogy ez a jog a pápára ruháztatott át. Eszerint a pápának az egész földkerekség urának kellene lennie, teljhatalommal kellene bírnia testi és szellemi dolgokban a világ összes országai, az összes magán- és közügyek felett, s mind a két fegyverrel kellene bírnia: úgy a lelkivel, mint a testivel. Ámde ez a meghatározás, mely nem Krisztus egyházának, hanem a pápás birodalomnak meghatározása, nem csak a kánontudósoktól ered, hanem Dániel prófétától is (11,30 s köv. versekben).

Ha mi az egyházat ekképpen határoznók meg, bizonyára méltányosabb bíráink lennének. Mert sok, mértéket nem ismerő istentelen irat létezik a római pápa hatalmáról, s ezek miatt soha senkit nem vádoltak. Egyedül minket sújtanak, mert hirdetjük Krisztus azon jótéteményét, hogy a Krisztusban való hit alapján, s nem a pápa által kigondolt szertartások által nyerjük a bűnbocsánatot. De Krisztus, a próféták és az apostolok egészen másként határozzák meg Krisztus egyházát, mint amilyen a pápai uralom. S nem szabad azt a pápákra vonatkoztatni, ami az igazi egyházra vonatkozik, hogy ti. ők az igazságnak oszlopai lennének, s hogy ők nem tévednek: mert ugyan melyik közülük törődik az evangéliummal, vagy tartja azt olvasásra méltónak? Sőt sokan nyíltan kigúnyolják az összes vallásokat, s ha valamit helyesnek találnak, az csak olyasmi lehet ami az emberi értelemmel egyezik; a többit mesésnek és a poéták tragédiáihoz hasonlónak állítják. Ez okból mi a Szentírás alapján azt véljük, hogy az egyház tulajdonképpeni értelemben véve azoknak a szenteknek gyülekezete, akik igazán hisznek Krisztus evangéliumában, és vették a Szentlelket. Emellett azonban bevalljuk, hogy a külsőségeiben látható egyházban ez életben sok képmutató és rossz ember van a jók közé keverve, és ezek a külsőségekben való közösség alapján az egyháznak tagjai, és azért hivatalt is viselhetnek az egyházban. A szentségeket sem fosztja meg hatályosságuktól az, hogy méltatlanok szolgáltatják ki őket, mert ők Krisztus személyiségét képviselik az egyház meghívása alapján; nem képviselik a saját személyiségüket, miként ezt Krisztus bizonyítja (Lk 10,l0): "aki rátok hallgat, énrám hallgat." Amikor Krisztus igéjét hirdetik, amikor a szentségeket kiszolgáltatják, Krisztus képviseletében és őhelyette szolgáltatják ki. Erre tanít minket Krisztus idézett szava, hogy meg ne botránkozzunk az Úr szolgáinak méltatlan voltán.

De a hitvallásban elég világosan szólottunk arról, hogy mi helytelenítjük a donatistákat és wycleffitákat, akik azt tanítják, hogy az emberek vétkeznek, ha a szentségeket az egyházban érdemetlenektől elfogadják. Ez a jelen alkalommal elégnek látszott az egyház általunk adott fogalmának védelmére, és nem látjuk át, hogy mikor a tulajdonképi értelemben vett egyház Krisztus teste, mily más módon kellett volna meghatároznunk, mint ahogy meghatároztuk. Az ugyanis kétségtelen, hogy a hitetlenek az ördög országához és testéhez tartoznak, aki őket űzi és fogva tartja. Ez a déli napfénynél is világosabb, de ha ellenfeleink folytatják rágalmazásaikat, nem lesz terhünkre terjedelmesebben válaszolni.

Ellenfeleink a 7. cikknek azt a részét is kárhoztatják, amelyben azt mondottuk, hogy az egyház igaz egységéhez elegendő az evangélium tanában és a szentségeknek kezelésében való egyenlőség, és nincs szükség arra, hogy mindenütt egyforma emberi hagyományok, vagy szokások s emberek által létesített szertartások legyenek. Itt különbséget tesznek egyetemes és részleges szertartások között, és helyeslik hitcikkünket, amennyiben azt a részleges szertartásokra értjük, de elvetik, amennyiben az egyetemesekre vonatkozik.  Nem értjük egészen, mit akarnak ellenfeleink. Mi az igazi, ti. a szellemi egységről szólunk, amely nélkül a szívben hit, vagy a szívnek igazságossága Isten előtt nem létezhetik. Ehhez – a mi állításunk szerint – nincs szükség hasonló emberi szertartásokra, legyenek azok akár egyetemesek, akár részlegesek, mert a hitnek igazságossága nem bizonyos hagyományokhoz kötött igazságosság, miként a törvény igazságossága a mózesi szertartásokhoz volt kötve, mivel a szívnek ezen igazságossága szíveket éltető tulajdonság. Ennek az éltetésnek semmit sem használnak az emberi hagyományok, akár egyetemesek, akár részlegesek, s nem is a Szentléleknek művei, miként a szüzesség, békességtűrés, istenfélelem, a felebarátok szeretete és a szeretetből származó jó cselekedetek. Nem csekély okok indítottak bennünket e hitcikknek felvételére. Köztudomású ugyanis, hogy sok ostoba nézet csúszott be a hagyományokról az egyházba. Egyesek azt vélték, hogy az emberi hagyományok szükséges szertartások a megigazulás kiérdemléséhez. És azután vitatkoztak afelett, hogy miképp történt az, hogy az Istent oly nagy változatossággal tisztelik, mintha bizony azok a külső formaságok istentisztelet volnának, és nem inkább a külső rend fenntartására szolgáló rendeletek, melyeknek a szív megigazulásához, vagy Istennek tiszteletéhez semmi közük sincsen, s amelyek majd esetlegesen, majd valamely helyeselhető (megengedhető) okokból különböznek egymástól. Továbbá megtörtént, hogy egyes egyházak másokat az ilyen hagyományok miatt mint pl. a húsvétnak megtartása, képek és hasonló okok miatt kiközösítettek. Innét van, hogy egyes tapasztalatlanok azt gondolták, hogy a hit vagy a szívnek igazságossága Isten előtt nem létezhet ezen hagyományok nélkül. Erről a kérdésről ugyanis sok ügyetlen irat létezik a summistáktól és másoktól.

De amint nem sérti az Egyház egységét a napoknak és éjszakáknak különböző terjedelme, akként nem sértik – véleményünk szerint – az egyháznak igaz egységét az emberektől megállapított különböző szertartások sem. Azért mégis barátai vagyunk annak, hogy a béke kedvéért az egyetemes szertartások megtartassanak, miként mi is egyházainkban örömest megtartjuk a miserendet, a vasárnapot és más kiválóbb ünnepnapokat. S a legnagyobb örömmel felkaroljuk a hasznos és régi rendeleteket, kiváltképpen hogyha fegyelmezést foglalnak magukban, amelynek segítségével a népet és a tudatlanokat szoktatni és oktatni lehet. De most nem afelett vitatkozunk, hogy vajon hasznos-e azokat a békesség vagy testi haszon kedvéért megtartani. Másról van szó. Arról folyik ti. a vita, hogy vajon az emberi hagyományok megtartása szükséges szertartás-e az Isten előtt való megigazuláshoz? Ez a veleje ennek a vitatkozásnak és csak ennek eldöntése után lehet eldönteni: vajon az egyház igaz egységéhez szükséges-e, hogy mindenütt egyforma szertartások legyenek? Mert ha az emberi hagyományok nem szükséges szertartások az Isten előtti igazságosság megszerzésére, akkor ebből következik, hogy lehetünk igazak és Isten fiai, még ha egynémely hagyományok (szertartások) nálunk hiányzanak is, amelyek másutt el vannak fogadva. Úgy pl., ha a német ruházat formája nem szükséges istentisztelet az Isten előtt való igazságosság megszerzésére, következésképpen lehetnek egyesek igazak, Isten fiai és Krisztus egyháza, ha nem német, hanem francia ruhát viselnek is.

Világosan tanítja ezt Pál a Kolossei levelében (2,10), midőn így szól: "senki azért titeket ne kárhoztasson az ételért vagy italért, vagy az ünnepnapra vagy a holdnak napjára, vagy a szombatokra nézve, melyek a következendő dolgoknak árnyékai, de a valóság a Krisztusé." Továbbá a 20. versben: "Annakokáért, ha meghalván a Krisztussal, megszabadultatok e világnak betűitől; miért terhelitek magatokat ceremóniákkal, mintha e világban élők volnátok? Azok mondják: ne egyed, ingyen meg se kóstold, ingyen se illesd, melyek mind elvesznek azokkal való élés által, melyek embereknek hagyományából és tudományából vannak." Ez ugyanis a nézete: Minthogy a szív igazságossága szellemi s szíveket éltető, és mivel bizonyos, hogy az emberi hagyományok nem éltetik a szívet és nem művei a Szentléleknek, mint pl. a felebarátoknak szeretete, a szüzesség stb., és mivel végül nem oly eszközök, melyek által Isten hívésre indítja a szíveket, mint pl. az ige és az Istentől rendelt sakramentumok, hanem oly dolgok használata, amelyek a szívre semmiben sem vonatkoznak, s melyek használat által elvesznek: ez okból nem kell róluk azt gondolni, hogy az Isten előtt való megigazulás végett szükségesek. És ugyanilyen értelemben szól a Róm 14,17-ben: "Mert az Isten országa nem ételben, nem italban áll, hanem igazságosságban, békességben és a Szentlélek által való örömben." Ámde nincs szükség sok bizonyíték idézésére, midőn lépten-nyomon találkozunk velük a Szentírásban, és mi legtöbbjét összeszedtük a hitvallás utolsó cikkeiben. S ennek a vitás kérdésnek főpontját kevéssel későbben ismételnünk kell, ti. azt, hogy vajon az emberi hagyományok szükséges szertartások-e Isten előtti megigazulásunkhoz, vagy sem? S ott terjedelmesebben fogunk róla vitatkozni.

Ellenfeleink szerint az egyetemes szertartásokat azért kell megtartanunk, mivel közfelfogás szerint az apostoloktól erednek! Ó, vallásos emberek! Az apostoloktól kapott szertartásokat akarják megtartani, de az apostolok tanát nem!

Úgy kell ítélnünk ezen szertartásokról, amint az apostolok a saját irataikban ítélnek felettük. Az apostolok pedig korántsem akarták azt a hitet felkölteni bennünk, hogy az ily szertartások által megigazulunk, s hogy ily szertartások szükségesek az Isten előtti megigazulásra. Az apostolok nem akarták ily teherrel terhelni a lelkiismeretet, s nem akarták az igazságosságot és bűnt a napok, ételek és hasonló dolgok megfigyelésétől s megtartásától függővé tenni. Ellenkezőleg (1Tim 4,1) Pál az ilynemű nézeteket az ördögök tanításának nevezi. Ennélfogva az apostolok akaratát és véleményét irataikból kell kikeresnünk, s nem elég az ő példájukra hivatkoznunk. Megtartottak bizonyos napokat, de nem azért, mert megtartásuk szükséges volt a megigazulásra, hanem azért, hogy tudja a nép, mely időben kell összejönnie. Megtartottak másnemű szertartásokat is, s a leckék rendjét, valahányszor összejöttek. S amint az történni szokott: egyet-mást megtartott a nép az atyák szokásaiból is, amelyeket az apostolok némi módosítással az evangélium történetéhez alkalmaztak, mint pl. a húsvétot s pünkösdöt, hogy ne csak tanítás által, hanem ezen példák adása által is emlékeztessék az utódokat a legfontosabb eseményekre.

Hogy ha e példákat úgy adták át, mint a megigazuláshoz szükségszerűeket, miért változtattak később a püspökök épp ezekben sokat? Hogy ha e szertartások isteni jogon alapultak, nem volt szabad emberi tekintéllyel megváltoztatni azokat.  A húsvétot a niceai zsinat előtt különböző időben tartották, s ezen eltérés a hitet nem sértette. Azután kezdtek más számítást, amely szerint a mi húsvétunknak nem szabad egybeesnie a zsidók húsvétjának idejével. Ámde az apostolok azt rendelték, hogy az egyházak a zsidók közül áttért testvérekkel együtt tartsák a húsvétot. Ez okból egyes nemzetek ezen szokáshoz szívósan ragaszkodtak a niceai zsinat után is, s a zsidó időt tartották meg. Az apostolok azonban az ő határozatukkal nem akarták a gyülekezeteket kényszeríteni, amint azt szavaik bizonyítják. Határozatuk ugyanis azt rendeli, hogy senki se gondoljon azzal, hogy a testvérek a húsvét megtartásánál esetleg nem helyesen tartják be az időt. A határozat szavai megvannak Epiphaniusnál, s így hangzanak: "Ne számítsátok az időt (hogy mikor kell tartani a húsvétot), hanem tartsátok meg, amikor a körülmetéltségből való atyátokfiai megtartják; velük együtt tartsátok meg, és hogyha ők tévednek, ti azzal semmit se törődjetek." – Azt írja Epiphanius, hogy e szavak egy a pascháról (húsvét ünnepe) szóló apostoli rendeletben olvashatók, s ezekből az okos olvasó könnyen meggyőződhetik arról, hogy az apostolok meg akarták semmisíteni a népnek balga felfogását egy pontosan meghatározott időnek szükségszerűségéről, amidőn tiltják attól, hogy a netáni számításbeli tévedéssel foglalkozzék. Azután bizonyos "audiánusok" a Keleten, így nevezve hitirányuk alapítójáról, ezen apostoli határozat értelmében azt tanították, hogy a paschát a zsidókkal egyszerre kell megtartani. Ezeknek cáfolásában dicséri Epiphanius a határozatot, és azt mondja róla, hogy semmit sem tartalmaz, amiben a hittől vagy egyházi szabálytól különböznék, és gyalázza az audiánusokat, hogy a határozatot nem helyesen értelmezik, s oly értelmet tulajdonítanak neki, aminőt mi, hogy ti. az apostolok nem tartották fődolognak, mely időben tartatik meg a húsvét, hanem azt akarták, hogy mivel a zsidók közül egyes kiváló atyafiak áttértek, s a maguk szokásához ragaszkodtak, az egyetértés miatt a többiek is ezek példáját kövessék. S az apostolok igen bölcsen intették az olvasót, hogy ők sem az evangéliumi szabadságot el nem törlik, sem a lelkiismeretre kényszert nem gyakorolnak, amennyiben hozzáteszik, hogy nem kell vele törődni, ha van is a számításban tévedés.

Sok ilyfajta dolgot lehet a történelemből összegyűjteni, amiből kitetszik, hogy az emberi rendeletek különfélesége nem sérti a hitnek egységét. De hát szükség van a vitatkozásra? Ellenfeleink egyáltalán nem értik, mi a hitből való megigazulás és mi a Krisztus országa, ha azt tartják, hogy szükség van egyforma rendszabályokra ételekben, napokban, ruházatban és hasonló dolgokban, amelyekre nincs isteni parancsolat. Lássátok csak a mi ellenfeleinket, mennyire vallásosak! Az egyház egységéhez szükséges egyforma rendszabályokat követelnek, holott az úrvacsora élvezetére vonatkozó krisztusi rendeletet ők maguk változtatták meg, mely pedig azelőtt egyetemes rendszabály volt. Hogyha az egyetemes rendszabályok szükségszerűek, miért változtatják meg ők maguk éppen Krisztus vacsorájának rendeletét, amely nem emberi, hanem isteni eredetű? De erről a vitatárgyról alább még többször kell majd szólanunk.

A 8. cikket egészében elfogadták, amelyben ti. azt valljuk, hogy képmutatók és rosszak is keverten vannak az egyházban, és hogy a szentségeknek van hatásuk, még ha rossz szolgák által szolgáltatnak is ki, mivel ezek a szolgák Krisztus helyett szolgálnak, s nem képviselik a maguk személyét ezen mondás alapján (Lk 10,l6): „aki titeket hallgat, engemet hallgat.” A vallástalan tudósokat ott kell hagynunk, mivel ezek nem szolgálják Krisztus személyét, hanem antikrisztusok. És Krisztus így szól (Mt 7,15): „Őrizkedjetek a hamis prófétáktól.” Pál pedig (Gal 1,9.): „ha valaki néktek hirdet valamit azon kívül, amelyet vettetek: átok legyen.”

Egyébként Krisztus intett minket az egyházról szóló hasonlataiban, hogy sem a papok, sem a nép magánhibái által okozott sértések miatt ne idézzünk elő szakadásokat, miként a donatisták cselekedtek bűnös módon.

Azokat ellenben, akik azért idéztek elő szakadásokat, mivel tagadták, hogy a papoknak szabad földbirtokkal vagy egyéb tulajdonnal bírni, lázítóknak nevezzük. Mert a tulajdonjog világi rendelkezés alá esik. A keresztyéneknek pedig szabad a világi intézkedéseket felhasználni épp úgy, mint ezt a levegőt, ezt a napfényt, ételt s italt. Mert miként e dolgok természete és a csillagoknak meghatározott mozgása valóban Istennek rendelése és az Isten által tartatnak fenn: akként a törvényes polgári rend is valóban Istennek rendelése s Isten tartja azt fenn és védelmezi az ördög ellenében.

 

(IX.) A keresztségről.

A 9. cikket, amelyben a keresztségnek az üdvösségre való szükségszerűségét, a gyermekkeresztséget, s annak nem haszontalan, hanem szükséges s üdvözítő voltát valljuk, helyeslik. S minthogy nálunk az evangéliumot Isten jó akaratából tisztán és szorgalmasan tanítják, azon jó hasznunk is van belőle, hogy a mi egyházainkban semmiféle anabaptisták nem keletkeztek, mivelhogy népünk az Isten igéje által ama tolvajoknak istentelen s pártütő szakadása ellen védelmezve van. És amint az anabaptistáknak többi más tévedéseit kárhoztatjuk, úgy azt is, amelyben a kicsinyek keresztelésének hasznosságát elvitatják. Mi ugyanis egész bizonyosnak vesszük azt, hogy az üdvígéret a kicsinyekre is vonatkozik. S nem vonatkozik azokra, akik Krisztus egyházán kívül vannak, ahol sem ige, sem szentségek nincsenek, mivel Krisztus országa csak az igével és szentségekkel együtt létezik. Ennélfogva tehát a kicsinyeknek megkeresztelése szükséges, hogy az üdvígéret az ő sajátjukká is tétessék Krisztus ezen meghagyása szerint (Mát 28,19): "Kereszteljetek minden népeket." Amint mindenkinek nyújtatik az üdv, ügy a keresztség is mindenkinek nyújtatik: férfiaknak, nőknek, gyermekeknek, csecsemőknek. Hogy a csecsemőket keresztelni kell, az világosan következik abból, hogy az üdv a keresztséggel adatik. Másodszor nyilvánvaló, hogy az Isten helyesli a kisdedeknek keresztségét, s így az anabaptisták gonoszul gondolkoznak a gyermekkeresztség kárhoztatásában. Hogy pedig az Isten a gyermekkeresztséget helyesli, mutatja az, hogy az Isten az így keresztelteknek Szentlelkét adja. Mert ha ezen keresztség haszontalan dolog volna, senkinek sem adatnék a Szentlélek, senki sem üdvözülne, s végül semmiféle egyház sem léteznék. Egyedül ez az egyetlen ok képes a jó és kegyes lelkűeket eléggé megerősíteni az anabaptisták áldatlan és rajongó nézetei ellen.

 

(X.) Az Úr vacsorájáról

A 10. cikket elfogadják, amelyben vallást teszünk arról, hogy az Úr vacsorájában igazán és lényegileg jelen van Krisztus teste és vére, s valóban adatik a látható tárgyakban, kenyérrel és borral azoknak, akik a szentséget veszik. Ezt a felfogást állhatatosan védelmezzük, miután a dolgot szorgalmasan s ismételten megfontoltuk. Midőn ugyanis Pál (1Kor 10,16) azt mondja, hogy "a kenyér a Krisztus testében való részesülés" stb., ebből következnék, hogy a kenyér mégsem a Krisztus testében, hanem csupán Krisztus lelkében való részesülés, ha nem lenne jelen valóban az Úrnak teste. S biztosan tudjuk, hogy nemcsak a római egyház tanítja Krisztusnak testi jelenlétét, hanem ugyanazt hiszi most is, és hitte egykor a görög egyház. Ezt bizonyítja ugyanis náluk a mise kánona, amelyben az áldozár világosan imádkozik azért, hogy a kenyér átváltozván, valóban Krisztusnak testévé legyen. És Vulgarius, aki - mint nekünk látszik – nem ostoba író, ékesen mondja, hogy a kenyér nem csupán kép, hanem az valóban testté változik. És Cyrillusnak hosszú magyarázata Jn 15. fejezetéhez azt tanítja, hogy az Úr vacsorájában Krisztus testileg adatik nekünk. Ő ugyanis így nyilatkozik: Nem tagadjuk ugyan, hegy igazi hit és tiszta szeretet által Krisztussal szellemileg összeköttetünk. De hogy semmiféle test szerinti kapcsolatban nem lennénk vele, azt valóban tagadjuk, s azt a szent iratoktól teljesen eltérőnek mondjuk. Mert van-e valaki, aki kételkedett valamikor abban, hogy Krisztus így is szőlőtő, mi pedig a szőlővesszők vagyunk, akik magunknak innen szerzünk életet? Hallgasd meg Pált, mit mond (1Kor 10,17, Róm 12,5, Gal 3,28): mivel "a Krisztusban mindnyájan egy test vagyunk," mivel "jóllehet sokan vagyunk őbenne, mégis egy vagyunk, mert mindnyájan egy kenyérből részesülünk." Avagy talán azt hiszi valaki, hogy előttünk ismeretlen a misztikus (vallásilag titkos) áldásnak ereje? És hogyha az bennünk van, nem eszközli-e testileg is Krisztus testének közlésével, hogy Krisztus mibennünk lakjék?" És kevéssel később így szól: "Ebből kifolyólag érthetjük, hogy Krisztus nemcsak azon tulajdonság útján van bennünk, melyet a szeretetben tapasztalunk, hanem természeti közösség útján is" stb. Ezeket nem azért soroltuk fel, hogy itt erről a tárgyról vitatkozást kezdjünk, mert császári felséged ezt a cikket nem helyteleníti; hanem azért, hogy akik ezt olvassák, annál világosabban lássák, hogy mi azt az egész Egyház által elfogadott tant védelmezzük, mely szerint az Úr vacsorájában Krisztus teste és vére valóban és lényegileg jelen van, és ezekkel a látható tárgyakkal: a kenyérrel és borral valóban kiosztatik. És szólunk az élő Krisztus jelenlétéről, „mivelhogy tudjuk, ... hogy a halál többé rajta nem uralkodik.” (Róm 6,9)

 

(XI.) A gyónásról (Confessio.)

A 11. cikket, mely a feloldozásnak az egyházban való fenntartásáról szól, elfogadják; de a gyónásra vonatkozólag egy javítást tesznek hozzá, nevezetesen azt, hogy meg kell tartani a Constitutiónak ezt a fejezetét: "Omnis utriusque sexus" stb. (minden hívő, bármely nemhez tartozik), hogy mindenki gyónjon meg évente – és ámbár lehetetlen dolog minden bűnt előszámlálni, mégis nagy gondot kell fordítani arra, hogy emlékezetben tartassanak, és azok, amelyek az emlékezet által felidézhetők, a gyónásban elő is számláltassanak. Erről a cikkről valamivel későbben bővebben fogunk szólani, amikor a bűnbánatról szóló nézetünket egészében fogjuk kifejteni. Tagadhatatlan, hogy itt a feloldozás jótéteményét és a kulcsok hatalmát úgy tettük szemlélhetővé, és úgy fejtettük ki, hogy sok meggyötrött lelkiismeret, miután a mieinknek tanításából vigasztalást merített, hallotta, hogy Istennek parancsa, sőt az evangéliumnak saját szava az, hogy higgyünk a feloldozásban, és legyünk biztosak abban a meggyőződésben, hogy a bűnbocsánat ingyen adatik Krisztusért, és tudjuk, hogy mi e hit által tényleg kiengeszteltetünk Istennel. Ez a tan sok kegyes lelket emelt fel és kezdetben a legjobb ajánlás volt Luther részére minden jó lelkű embernél, minthogy a lelkiismeretnek határozott és biztos vigasztalást nyújt, mivel ezelőtt a feloldozásnak egész ereje el volt nyomva a cselekedetekről szóló tan által, minthogy a hitből és a kegyelemből való megbocsátásról a szofisták és szerzetesek semmit sem tanítottak.

Ami egyébként az időt illeti, a mi egyházainkban bizonyára legtöbben évenként gyakrabban is élnek a sakramentumokkal, a feloldozással és az Úr vacsorájával. És amikor lelkészeink a szentségeknek méltóságáról és gyümölcseiről tanítanak, úgy szólnak, hogy felhívják a népet a szentségeknek gyakori élvezésére. Vannak ugyanis a mieinknek e tárgyról oly értelemben írott műveik, hogy ellenfeleink, – ha ugyan vannak köztük jó lelkű emberek, – azokat kétségtelenül helyeslik és dicsérik.  A megátalkodott bűnösnek és a szentségek megvetőinek kiközösítést is hirdetnek. S ez így történik úgy az evangélium, mint a régi egyházi törvények szerint. Azonban határozott időpont nincs előírva, mivel nem mindenkinek alkalmatos egy és ugyanazon időben előkészülni reá. Sőt ha az emberek mindnyájan egy időben sietnek az Úr vacsorájához, rendesen ki sem hallgathatók, sem ki nem oktathatók. A régi egyházi törvények és az egyházi atyák sem állapítanak meg határozott időpontot. A Kánon (1) csak ennyit mond: "Ha egyesek az Úr egyházába jönnek, s azt tapasztalják róluk, hogy soha sem veszik fel az Úr vacsoráját, figyelmeztetni kell őket, hogy ha akkor sem járulnak az Úr vacsorájához, akkor vezeklésre intendők. Hogyha az Úr vacsorájával élnek, nem kell őket mindenkorra kizárni; ha nem teszik meg, kizárandók." Krisztus úgy szól (1Kor 11,29), hogy ítéletet esznek maguknak, akik méltatlanul esznek. Ez okból a lelkészek nem kényszerítik azokat, akik nincsenek előkészítve a szentség élvezéséhez.

A bűnöknek elősorolásáról a gyónásban úgy tanítjuk az embereket, hogy lelkiismereteiket ne ámítsák. Hasznos dolog volna ugyan a tudatlanokat hozzászoktatni, hogy némely bűneiket elősorolják, hogy könnyebben lehessen őket kioktatni; de most afelett vitatkozunk, mit kell isteni jognál fogva tenni. Ellenfeleinknek ugyanis nem az "Omnis utriusque sexus" rendeletet kellett volna idézniük, amely nem ismeretlen előttünk, hanem azt az isteni jogot kellett volna kimutatniuk, amelynek alapján a bűnbocsánat elnyeréséhez szükséges a bűnöknek elősorolása. Az egész európai egyház tudja, minő hurkot vetett a lelkiismeretre az egyházi szabálynak az a pontja, mely minden bűnnek bevallását rendeli. S a szöveg magában véve nem foglal magában annyi helytelenséget, amennyit a summisták későbben képzeletükből hozzácsatoltak, akik a bűnöknek körülményeit elősorolják. Minő labirintusok ezek ott?! Micsoda sanyargatásai a legkiválóbb elméknek?! Mert a vadlelkűeket és világi gondolkodásúakat nem indították meg e rémképek. Azután milyen tragédiákat idézett elő a lelkészek és a barátok között a saját áldozópapjukra vonatkozó kérdés, s bizony akkor legkevésbé voltak ők barátok, amikor a gyónás uralmáról folyt köztük a háború. Mi azért azt hisszük, hogy a bűnöknek isteni jog szerint való elősorolása nem szükséges. Ezt tartja Panormitanus és a legtöbb tanult jogtudós. S mi nem akarjuk a mieinknek lelkiismeretére rákényszeríteni az "Omnis utriusque sexus" rendeletet, amely felől épp úgy ítélünk, mint más emberi hagyományokról, amelyekről az a véleményünk, hogy azok nem oly szertartások, amelyek szükségesek a megigazuláshoz. Ez a rendelet lehetetlen dolgot követel azzal, hogy összes bűneinket bevalljuk. Tudjuk ugyanis, hogy a legtöbbjére sem nem emlékezünk, sem nem ismerjük, e mondás szerint (Zsolt 19,13): "Kicsoda tudhatja a vétkeket?"

Jó lelkészek tudni fogják, meddig hasznos a tudatlanokat kikérdezni, de a summistáknak azt a kínzását nem akarjuk megerősíteni, amely mégis kevésbé lett volna tűrhetetlen, ha legalább egy szócskát tettek volna hozzá a lelkiismeretet vigasztaló és felemelő hitről. Így azonban arról a hitről, amely által a bűnbocsánatot elnyerjük, egy betű sincsen a Constitutiók, Glossák, Summák és gyónási könyvek nagy tömegében. Ezekben sehol sem lehet Krisztusról olvasni; csupán a bűnöknek felszámlálásáról lehet bennük olvasni. És a legnagyobb részük az emberi hagyományok ellen való bűnökkel foglalkozik, ami pedig csakugyan hiábavaló. Ez a tan sok kegyes lelket, akik nem tudtak lelki nyugalmat találni, mivel azt hitték, hogy isteni rendelés szerint a bűnöket elő kell sorolni, s mégis annak lehetetlenségét tapasztalták, – egészen a kétségbeesésbe hajtott. De ellenfeleinknek a bűnbánatról szóló tanukban más, nem kisebb tévedések találhatók, amelyeket mi már sorban vizsgálat alá fogunk venni.

 

V. (XII.) A bűnbánatról (Poenitentia)

A 12. cikknek első részét helyeslik, amelyben kifejtjük, hogy a keresztség után bűnbeesetteknek lehetséges bűnbocsánatot nyerniök, amely időben és ahányszor megtérnek. A második részét helytelenítik, amelyben a bűnbánat részeinek a töredelmességet (contritio) és hitet (fides) állítjuk. Ők tagadják, hogy a bűnbánatnak másik része a hit. Győzhetetlen felség, Károly császár, mit tegyünk itten?! Az magának az evangéliumnak tulajdon szava, hogy hit által nyerjük bűneink bocsánatát! Az evangéliumnak ezt a szavát kárhoztatják a Cáfolatnak amaz írói! Mi ennélfogva semmiképpen sem érthetünk egyet a Cáfolattal. Az evangéliumnak legüdvösebb és vigasztalással teljes szavát nem kárhoztathatjuk. Mert annak tagadása, hogy hit által nyerjük bűneink bocsánatát, mi egyéb, mint gyalázattal illetni Krisztus vérét és halálát? Kérünk tehát téged, győzhetetlen Károly császár, hogy minket ebben a legfőbb kérdésben, amely az evangéliumnak legkiválóbb tana, mely Krisztusnak igaz ismeretét, amely Istennek igaz tiszteletét foglalja magában, türelmesen és figyelmesen meghallgass és megismerj. Mert minden igaz ember tapasztalni fogja, hogy mi különösen ebben a kérdésben igazat, istenest, üdvöset és Krisztus egész egyházára nézve szükségeset tanítottunk. Tapasztalni fogják, hogy a mieinknek irataiból legfőbb fény áramlott az evangéliumra, és hogy sok veszedelmes tévedést kijavítottak, amelyekkel azelőtt be volt temetve a bűnbánatról szóló tan a skolasztikusok és kanonisták nézetei miatt.

De mielőtt a mi felfogásunknak védelméhez kezdenénk, a következőt kell előrebocsátanunk. Minden rendű jóravaló ember – még a teológusok rendjéből valók is – kétségtelenül vallja, hogy Luther iratai előtt a bűnbánatról szóló tan a legzavarosabb volt. Vannak a sententiariusoknak könyveik, amelyekben számtalan kérdések találtatnak, s melyeket soha semmiféle teológusok nem magyarázhattak meg eléggé. A nép sem a dolog lényegét fel nem foghatta, sem azt nem láthatta, hogy mi követeltetik tőle főleg a bűnbánatban, ahol a lelkiismeretnek nyugalma keresendő. Álljon elő valaki ellenfeleink közül, hogy megmondja nekünk, mikor történik a bűnbocsánat! Jó Istenem, mily nagy sötétség uralkodik itt! Afölött kételkednek, vajon a részleges (attritio) vagy a teljes töredelmességben (contritio) történik-e a bűnbocsánat? És hogyha teljes töredelmesség miatt történik, micsoda szükség van feloldozásra, mit eszközöl a kulcsok hatalma, ha már a bűn megbocsáttatott? Itt bizony még sokkal inkább erőlködnek, s a kulcsok hatalmát bűnös módon gyengítik. Mások arról álmodoznak, hogy a kulcsok hatalmánál fogva a bűn nem bocsáttatik meg, hanem azáltal az örök büntetéseket ideiglenesekké változtatják át. Ekként a legüdvösebb hatalom nem az életnek és Léleknek, hanem csupán a haragnak és büntetésnek való szolgálat lenne. Mások, még pedig az óvatosabbak azt képzelik, hogy a kulcsok hatalmánál fogva a bűnök az egyház előtt, de nem az Isten előtt bocsáttatnak meg. Ez is veszedelmes tévedés. Mert ha a kulcsok hatalma nem vigasztal meg minket Isten előtt, végre is vajon mi fogja a lelkiismeretet megnyugtatni? Már azok is nagyon bonyolultak. Azt tanítják, hogy töredelmesség által kiérdemeljük a kegyelmet. És ha itt azt kérdi valaki, miért nem nyernek kegyelmet Saul, Júdás és hasonlók, akik borzasztó módon töredelmesek voltak? A hitből és az evangéliumból azt kellett volna felelni, hogy Júdás nem hitt: nem emelkedett fel Krisztus evangéliuma és ígérete által. A hit mutat különbséget Péter és Júdás töredelmessége között. Ellenfeleink azonban a törvény álláspontjáról azt felelik, hogy Júdás nem szerette az Istent, hanem félt a büntetéstől. De a remegő lelkiismeret kiváltképpen azokban a komoly, igaz és nagy félelmekben, melyeket a zsoltár és a próféták leírnak, s amelyeket a bűnbánók egész bizonyossággal átélnek, vajon mikor fogja eldönthetni, hogy az Istentől önmagáért fél-e? vagy pedig csak az örökkévaló büntetés elől akarna menekülni? Ezek a nagy lelki rázkódtatások betűkkel és szavakkal megkülönböztethetők egymástól, de a valóságban nem különböznek oly módon, amint azt azok a kedves szofisták álmodják. Hivatkozunk itt minden jó és bölcs embernek ítéletére. Ezek kétségtelenül be fogják vallani, hogy az e nemű vitatkozások ellenfeleinknél a legbonyolultabbak és legkörmönfontabbak. Pedig itt a legnagyobb dologról, az evangéliumnak fő tanáról: a bűnbánatról van szó. A fentebb elősorolt kérdésekről szóló egész tan ellenfeleinknél telve van tévedésekkel s képmutatásokkal, és elhomályosítja Krisztus jótéteményét, a kulcsok hatalmát és a hitből való megigazulást.

Ez történik a bűnbocsánat első részében. Mi történik akkor, amikor a bűnök bevallására (előszámlálására) kerül a sor? Mily nagy bajt okoz a bűnöknek végtelen elősorolása, ami pedig leginkább az emberi hagyományok rendelése; s hogy jobban megkínozzák a jó lelkűeket, azt hitetik el, hogy ez a felsorolás isteni jogon alapszik. És míg magát ezt a felsorolást isteni jog ürügye alatt követelik, addig a feloldozásról, mely pedig isteni jogú, nem szólanak. Azt képzelik, hogy a szentség gépies használata kegyelmet eszközöl az élvezőnek jó szándéka nélkül is; a feloldozást elfogadó és a lelkiismeretet vigasztaló hitről nem történik semmi említés. Ez valóban az, amint mondani szokták: "apienai pro tón müsztérión" (kitérni a mysteriumok elől.

Hátravan a bűnbánat harmadik része: az elégtételekről. Erre vonatkozólag vitatkozásaik a legzavarosabbak. Azt hitetik el, hogy az örök büntetések a tisztító tűz büntetéseivé alakulnak át, és ezeknek egy része megbocsáttatik a kulcsok hatalmánál fogva, más részét pedig – tanításuk szerint – elégtételek által lehet megváltani. Továbbá hozzáteszik, hogy az elégtételeknek felesleges jó cselekedeteknek kell lenniük (opera supererogationis), és ezeket a legostobább dolgok végrehajtásában állapítják meg, mint a búcsújárásokban, olvasókban, vagy hasonló dolgokban "amelyeket soha sem parancsolt az Isten." Azután, miként a tisztítótüzet megváltják az elégtételek által, akként kigondolták az elégtétel megváltásának mesterségét, amely igen jövedelmező volt. Bűnbocsátó cédulákat árusítanak, amelyek felfogásuk szerint az elégtételek elengedésének veendők. És ez a jövedelmük nem csupán élőktől, hanem sokkal inkább a holtaktól ered. S nem egyedül bűnbocsátócédulák által, hanem miseáldozat által is váltják meg a holtak elégtételeit. Végül is végtelen az elégtételek vásárlási ügye. Ezek alatt a botrányos dolgok alatt – mert az összest nem is sorolhatjuk elő – és az ördögnek tanai alatt fekszik eltemetve a Krisztusban való hit általi megigazulásról és Krisztus jótéteményeiről szóló tan.

Ez okból minden jó ember elismeri, hogy hasznos és kegyes cselekedet volt a szofistáknak és kanonistáknak tanát a bűnbánatról gáncsolni. A következő hittételeik ugyanis nyilvánvalóan hamisak, s nagyon eltérnek nemcsak a Szentírástól, hanem az egyházi atyáktól is:

I. Hogy kegyelem nélkül tett jó cselekedetek által az isteni szövetség szerint kiérdemeljük a kegyelmet.

II. Hogy részleges töredelmesség által (attritio) kegyelmet érdemelünk ki.

III. Hogy a bűnnek eltörléséhez elegendő már magában a bűnnek megutálása is.

IV. Hogy a teljes töredelmesség miatt (contritio) és nem Krisztusban való hit alapján nyerünk bűnbocsánatot.

V. Hogy a kulcsok hatalma képesít a bűnbocsánatra, de nem az Isten, hanem csak az egyház előtt. (2)

VI. Hogy a kulcsok hatalmánál fogva nem bocsáttatnak meg a bűnök Isten előtt, hanem az a végből van rendelve, hogy az örök büntetéseket ideigvalókká változtassa, s hogy a lelkiismeretet meghatározott elégtételekkel terhelje, hogy új istentiszteleteket rendeljen, s az ily elégtételekre és szertartásokra kötelezze a lelkiismeretet.

VII. Hogy a bűnöknek a gyónásban való elszámlálása, melyet ellenfeleink követelnek, isteni jog szerint szükséges.

VIII. Hogy az egyházi (kanonikus) törvények által követelt elégtételek szükségesek a tisztító tűz büntetésének megváltásához, vagy mint ellenérték, hasznosak a bűn eltörlésére. A tudatlanok ugyanis ily módon értik.

IX. Hogy a bűnbánat szentségének gépies elfogadása az élvezőnek jó elhatározása nélkül – azaz a Krisztusban való hit nélkül – kegyelmet szerez.

X. Hogy a kulcsok hatalma alapján a bűnbocsátó levelek által megszabadulnak a lelkek a tisztító tűztől.

XI. Hogy egyes fenntartott esetekben nem csupán a kánoni büntetés, hanem a bűn is fenntartandó az igazán megtérőnél.

Mi tehát, hogy az istenfélő lelkiismeretűeket a szofisták ezen tömkelegéből kiszabadítsuk, a bűnbánatnak két részét különböztettük meg: a töredelmességet (contritio) és a hitet (fides). Ha valaki hozzá akar adni egy harmadikat, ti. a megtéréshez illő gyümölcsöket, vagyis az egész életnek és az erkölcsöknek jobbra változtatását, azt nem utasítjuk el. A töredelmességre (contritio) vonatkozó ama hiábavaló és végtelen vitatkozásokat afelett, hogy mikor érezünk fájdalmat bűneinkért Isten iránt való szeretetből, s mikor büntetéstől való félelemből, mellőzzük. De azt mondjuk, hogy a töredelmesség a lelkiismeretnek igaz félelmeiből áll, amely tudja, hogy az Isten a bűnre haragszik, és fájlalja, hogy vétkezett. S ezen töredelmesség akkor történik, amikor az Isten igéje rábizonyítja az emberre a bűnöket, mert ez az evangélium tanításának főtartalma: rábizonyítani a bűnöket és nyújtani bűnbocsánatot, igazságosságot a Krisztusért, Szentlelket, örök életet és az újjászületésben a jó cselekvésre való képességet. Így foglalja össze az evangélium főtartalmát Krisztus, midőn Lukács utolsó részében (24,47) így nyilatkozik: "prédikáltassék az én nevemben a megtérés és a bűnök bocsánata minden népek között." És ezekről a félelmekről szól az Írás (Zsolt 38,5): "Mert bűneim elborítják fejemet; súlyos teherként nehezednek rám. Megkísértettem és felette megaláztattam. Ordítok vala szívemnek zokogásaitól" és (Zsolt 6,3.4): "könyörülj rajtam, Uram, mert ellankadtam; gyógyíts meg engem, Uram, mert megháborodtak csontjaim! Lelkem is igen megháborodott és te, én Uram, míglen" [késel]? Ésa 38,12.15: "Én azt mondám: "Hát napjaimnak nyugalmában az én életemnek felén kell alászállanom a sír kapuihoz, megfosztva többi éveimtől! Reggelig nyugton vártam; mint oroszlán, úgy törte össze minden csontjaimat." Ezen félelmekben érzi a lelkiismeret Istennek a bűn ellen való haragját, s ez ismeretlen azon emberek előtt, akik biztonságban képzelve magukat, test szerint járnak. Látja a bűn csúfságát, s komolyan sajnálja, hogy vétkezett; olykor fél is Isten szörnyű haragjától, mivel az emberi természet nem képes azt elviselni, ha Isten igéje nem segíti. Így szól Pál (Gal 2,19): "én a törvény által a törvénynek meghaltam." A törvény ugyanis csupán vádolja és rettegéssel tölti el a lelkiismeretet. Ezek között a rettegések között ellenfeleink semmit sem szólnak a hitről, s az igét csupán úgy tanítják, hogy az a bűnöket felfedezi. S midőn csupán így tanítják, akkor az a törvénynek és nem az evangéliumnak tanítása. Ezen fájdalmakkal és félelmekkel, mondják, kiérdemlik az emberek a kegyelmet, ha az Istent szeretik. De miképpen szerethetik az emberek az Istent igazi félelmek között, midőn érzik Istennek emberi szóval ki nem fejezhető borzasztó haragját? Vajon más egyebet tanítanak-e azok, mint kétségbeesést, akik ezekben a rettegésekben csupán a törvényt mutatják be?

Mi tehát a bűnbánat második részéül a Krisztusban való hitet vesszük, és azt kívánjuk, hogy az ember rettegései közepette a Krisztusról szóló evangéliumot kell a lelkiismeretnek nyújtani, amely evangéliumban a bűnbocsánat ingyen van ígérve Krisztusért. Mert hinniük kell, hogy Krisztusért kegyelemből bocsáttatnak meg bűneik. Ez a hit felemeli, fenntartja és élteti a töredelmeseket, Róm 5,1 szerint: "Megigazulván pedig hit által, békénk vagyon." Ez a hit elnyeri a bűnök bocsánatát. Ez a hit megigazít Isten előtt, miként erről ugyanez a hely tesz bizonyságot: "megigazulván hit által." Ez a hit különbözteti meg egymástól Júdásnak és Péternek, Saulnak és Dávidnak töredelmességét. Ez okból nem használ Júdásnak vagy Saulnak töredelme, mivel nem járul hozzá a hit, amely a Krisztusért ajándékozott bűnbocsánatot elsajátítja. Ez okból használ Dávidnak vagy Péternek töredelme, mert hozzájárul a hit, mely a Krisztusért ajándékozott bűnbocsánatot magáévá teszi. S a szeretet nem keletkezik előbb, csak mikor hit alapján megtörtént a kiengesztelés. A törvény ugyanis nem töltetik be a Krisztus nélkül, mint a Róm 5,2 mondja: "Krisztus által van odajárulásunk Istenhez." Ez a hit lassanként nő, és az egész életen át küzd a bűn ellen, hogy legyőzze a bűnt s a halált. A hitre azután következik a szeretet, amint feljebb mondottuk. S ekképp világosan meghatározható a fiúi félelem (timor filialis), vagyis az oly félelem, mely a hittel van összefűzve, más szóval az, melyben a hit vigasztalja és fenntartja a remegő szívet. Szolgai félelem az, melyben a hit nem tartja fenn a remegő szívet.

Továbbá a kulcsok hatalma a feloldozás által igazgatja és hirdeti nekünk az evangéliumot, amennyiben ez az evangéliumnak igaz szava. Midőn tehát hitről szólunk, belevesszük a feloldozást is, minthogy a hit hallásból van, mint Pál mondja (Róm 10,17). Mert az evangéliumnak és a feloldozásnak hallása után emelkedik fel és talál vigasztalást a lelkiismeret. S minthogy az Isten valóban az ige által éltet, azért a kulcsok hatalma valóban Isten előtt bocsátja meg a bűnöket. Lukács (10,l6) szerint: "aki titeket hallgat, engemet hallgat." Amiért is a feloldozó szavának nem kevésbé kell hitelt adni, mint az égből szóló szózatnak. A feloldozás valóban a bűnbánat szentségének (1) mondható, mint ahogy kiválóbb skolasztikus teológusok is annak mondják. Ezt a hitet egyébként a kísértésekben sokszorosan táplálják az evangélium tanai és a szentségek használata. Ezek ugyanis az új szövetségnek, azaz a bűnbocsánatnak jelei. Mert ezek nyújtják nekünk a bűnbocsánatot, miként ezt világosan bizonyítják az Úr vacsorájának e szavai (Mt 26,26.28): "ez az én testem, mely értetek adatik, mert ez az én vérem, az új testámentomnak vére" stb. Így keletkezik és erősödik a hit a feloldozás, az evangélium hallása és a szentségeknek használata által, hogy le ne győzettessék, midőn a bűnnek és halálnak rettegései ellen küzd. A bűnbánat ezen magyarázata tiszta és világos, s nagyobbítja a kulcsok és szentségek hatalmának méltóságát, megvilágítja Krisztus jótéteményét, s arra tanít, hogy éljünk ezen közbenjáró és kiengesztelő Krisztusunkkal.

Minthogy azonban a Cáfolat kárhoztat minket, hogy a bűnbánatban ezt a két részt megkülönböztettük, azért be kell bizonyítanunk, hogy az Írás a bűnbánatban, vagyis a bűnösnek megtérésében ezt a két fő részt különbözteti meg. Krisztus ugyanis ekképp szól (Mt 11,28): "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztalak titeket." Itt két tagról van szó. Megfáradni és megterheltetni jelenti a töredelmességet, a bűntől s haláltól való rettegést és félelmet. Krisztushoz jönni jelenti a hitet, hogy Krisztusért megbocsáttatnak a mi bűneink; amikor hiszünk, élőkké lesznek szíveink a Szentlélek segítségével, a Krisztus igéje által. Itt tehát ez a két főalkotórész: a töredelmesség és a hit. A Márk 1,15-ben így szól Krisztus: "térjetek meg és higgyetek az evangéliumnak," ahol is az első részben ostorozza a bűnöket, a másodikban megvigasztal minket, és mutatja a bűnbocsánatot. Mert az evangéliumnak hinni nem azt az általános hitet jelenti, amilyen az ördögöknek is van, de jelenti azt a sajátos, a bűnbocsánatban való hivést, mely ajándékul adatott Krisztusért. Ez jelentetik ugyanis ki az evangéliumban. Látjátok, hogy a két rész itt is egybe van kapcsolva: a töredelmesség, amidőn is a bűnök helyteleníttetnek, és a hit, amidőn az mondatik: "higgyetek az evangéliumnak." Ha valaki azt találja mondani, hogy Krisztus a bűnbánatba belefoglalta a jó gyümölcsöket is, vagyis az egész új életet, nem fogunk vele ellenkezni. Mert nekünk elég az, hogy ezen két kiváló rész: töredelmesség és hit megemlíttetnek.

Midőn Pál a megtérést és újjászületést leírja, majdnem mindenütt ezt a két részt: a meghalást és feléledést különbözteti meg, mint pl. a Kol 2,11-ben: "kiben körül is metéltettetek kéz nélkül való körülmetéléssel," azaz a test bűnös húsának teljes legyőzésével. És alább a 12. versben: "mely által ővele együtt fel is támadtatok az Isten erejében való hit által, aki feltámasztotta őt a halálból." Itt két rész van említve: az egyik a bűnös testnek legyőzése, a másik a hit által való felelevenítés. És ezen szavak: meghalás, felelevenítés, a bűnös test lefegyverzése, feltámasztás – nem plátóilag értendők látszólagos átalakulásról, hanem a meghalás jelent valóságos félelmeket, amilyenek a haldoklóké, melyeket a természet el nem viselhet, ha csak hit által nem élesztetik. Így ő itten a bűnös test teljes legyőzésének nevezi, amit mi közönségesen töredelmességnek nevezünk, mivel fájdalmaiban megtisztul az érzéki vágy. És az éltetés alatt nem értendő plátói képzelet, hanem az a vigasztalás, mely a múló életet valóban fenntartja a töredelmességben. Létezik tehát e két rész: töredelmesség és hit. Minthogy pedig a lelkiismeretet csak hit által lehet megnyugtatni, ez okból egyedül a hit éltet e mondás szerint (Hab 2,4): "Az igaz a hitből él."

Azután a Kol 21,4 mondja, hogy "Krisztus letörlé a kézírást, mely a törvény által szól ellenünk." Itt is két rész van: a kézírás és a kézírás letörlése. A kézírás a minket vádló és kárhoztató lelkiismeret; a törvény pedig az az ige, mely ránk bizonyítja és kárhoztatja a bűnöket. Az az ige tehát a kézírás, amely így szól: "Vétkeztem az Úr ellen," miként ezt Dávid mondja (2Sám 12,13). És ezt a hangot a hitetlen és magukat biztonságban képzelő emberek nem ejtik komolyan, mert ők nem látják, nem olvassák a törvénynek szívben írt tanát. Ez a tan igazi fájdalmakban és rettegésekben látszik meg. A kézírás tehát maga a töredelmesség, mely minket kárhoztat. Ezt a kézírást "eltörülni" – ez azt jelenti: megsemmisíteni azt a tant, amelynél fogva kihirdetjük bekövetkező elkárhoztatásunkat és ezt: bevésni azt a tant, amelynél fogva hisszük, hogy megszabadultunk ama kárhoztatástól. A hit ugyanis amaz új ítélet, mely a régi tant eltörli, és békét s életet biztosít a szívnek.

Ámde micsoda szükség van sok bizonyíték idézésére, holott a Szentírásban lépten-nyomon találhatók. Zsolt 118,18: "Keményen megostorozott engem az Úr, de nem adott át engemet a halálnak." Zsolt 119,28: "Sír a lelkem a keserűség miatt; vigasztalj meg a te ígéreted szerint!" Az első idézetben foglaltatik a töredelmesség, a másodikban világosan leíratik annak a módja, hogy miképpen újulunk meg a töredelmességben, ti. Isten igéje által, amely kegyelmet nyújt nekünk. Ez bátorítja és élteti a szíveket. És az 1Kir 2,50. (1Sám 2,6.): "Az Úr öl és elevenít. Sírba visz és visszahoz." Itt az első jelenti a bűnbánatot, a másik meg a hitet. Ésa 28,21: "Az Úr haragszik, hogy megtegye munkáját. Idegen munka az övé, hogy a magáét cselekedje." Idegennek nevezi az Isten a maga munkáját, midőn rettegtet, minthogy Isten tulajdon munkája az éltetés és a vigasztalás. Azonban azért rettegtet, úgymond: "hogy legyen helye a vigasztalásnak és éltetésnek," mivel a biztonságban élő és Isten haragját nem ismerő szívek undorodnak a vigasztalástól. Ily módon szokta az Írás e kettőt: a rettegést és a vigasztalást összekötni, hogy megtanítson arra, miszerint a bűnbánatnak ez a két fő alkotórésze van: a töredelmesség és a vigasztaló s megigazító hit. S nem is látjuk be, miképpen lehet a bűnbánatnak lényegét tisztábban és egyszerűbben előadni.

Mert az Istennek ez a két fő működése az emberekben: megfélemlíteni, és megigazítani s élőkké tenni a megfélemlítetteket. Ezen két működésre oszlik az egész Szentírás. Az egyik rész a törvény, mely mutatja, vádolja és kárhoztatja a bűnöket. A másik rész az evangélium, azaz a Krisztusban ajándékozott kegyelemnek ígérete, mely ígéret viszont az egész Szentírásban ismételtetik, amint először adatott Ádámnak, azután az ősatyáknak, azután megvilágíttatott a prófétáktól, s végül kihirdettetett és előadatott Krisztus által a zsidók között, majd meg az apostoloktól terjesztetett az egész világon. Mert ezen ígéretben való hit által igazultak meg az összes szentek, és nem az ő tökéletlen bűnbánatuk (attritio) vagy töredelmességük (contritio) miatt.

S a példák hasonlóan igazolják ezt a két részt. Ádámot a bűnbeesés után megbünteti és megfélemlíti az Isten; ez volt a töredelmesség. Azután ígéri Isten a kegyelmet, megmondja, hogy belőle származik a mag, mely lerontja az ördög országát, a halált és a bűnt; ebben adja a bűnbocsánatot. Ezek fő dolgok. Mert jóllehet azután jő hozzá a büntetés, ez a büntetés mégsem érdemli ki a bűnbocsánatot. S a büntetések e neméről kevéssel később fogunk szólani.

Így vádolja Náthán Dávidot, és ez megrémítve szól (2Sám 12,13): "Vétkeztem az Úr ellen." Ez a töredelmesség. Azután hallja a feloldozást: "Az Úr elvette a te bűnödet, nem fogsz meghalni." Ez a hang felegyenesíti Dávidot, hittel fenntartja, megigazítja és élteti őt. Itt is hozzájárul egy büntetés, de ez nem érdemli ki a bűnbocsánatot. Nem mindig járulnak a bűnbánathoz különös büntetések, de ennek a kettőnek, ti. a töredelmességnek és hitnek mindig kell lennie a bűnbánatban, mint Lk 7,37.38.-ban. Egy bűnös nő jön sírva Jézushoz. Az ő könnyeiből látjuk töredelmességét. Azután hallja a feloldozást: "megbocsáttattak neked a te bűneid... a te hited tégedet megtartott. Eredj el békességgel." Ez a bűnbánatnak második része, ti. a hit, mely felemeli és megvigasztalja őt.  Mindezekből világos a kegyes lelkű olvasók előtt, hogy mi a bűnbánatnak azon részeit különböztetjük meg, amelyek a megtérésnek vagy újjászületésnek és a bűnbocsánatnak lényeges tulajdonságai. A méltó gyümölcsök és büntetések követik a megújulást és a bűnbocsánatot. És azért különböztettük meg ezt a két részt, hogy jobban lehessen azt a hitet látni, melyet a a bűnbánatban kívánunk. S jobban érthető a hit, melyet az evangélium prédikál, hogyha szembe állíttatik a töredelmességgel és halállal.

Minthogy azonban ellenfeleink név szerint kárhoztatják azt, hogy az ember a bűnbocsánatot hit által nyeri el, ez okból egynéhány bizonyságot fogunk hozzá adni annak a megértetése végett, hogy bűnbocsánatban nem a töredelmesség gépies végzése miatt, hanem ama sajátos hit miatt részesülünk, amelynél fogva minden egyes [ember] hiszi, hogy bűnei megbocsáttatnak. Mert ez a hitcikk, amely miatt ellenfeleinkkel harcolunk, főcikk – és ismeretét minden keresztyén emberre nézve a lehető legszükségesebbnek tartjuk. Minthogy azonban fentebb a megigazulásnál ugyane tárgyról – úgy hisszük – eleget mondottunk, azért itt rövidebbek leszünk. Mert a bűnbánatról és megigazulásról szóló tanok legközelebbről rokon hitcikkek.

Midőn ellenfeleink hitről szólnak, és azt állítják, hogy megelőzi a bűnbánatot, nem azt a hitet értik, amely megigazít, hanem azt, amely általában hiszi, hogy van Isten, hogy büntetés van szabva a hitetlenekre stb. Mi ezen hiten felül azt kívánjuk, hogy ki-ki higgyen bűneinek megbocsátásában. Mi erről a sajátos hitről vitatkozunk, hogy szembeállítsuk azzal a nézettel, mely nem azt rendeli el, hogy Krisztus ígéretében bízzunk, hanem a töredelmesség, gyónás, bűnelőszámlálás és elégtételek gépies végrehajtásában stb. Ez a hit úgy követi a félelmeket, hogy őket legyőzze és a lelkiismeretet nyugodttá tegye. Ennek a hitnek tulajdonítjuk a megigazulást és újjászületést, mert megszabadít a félelmekből, és békét, örömet és új életet szül a szívben. Ezt a hitet védelmezzük mi, mint olyat, mely a bűnbánathoz valóban szükséges, s azért vesszük a bűnbánat részei közé. A Krisztus egyháza nem gondolkozik másként, még ha ellenfeleink tiltakoznak is ez ellen.

Először azonban azt kérdezzük ellenfeleinktől, vajon a feloldozás elfogadása a bűnbánatnak része-e, vagy nem? Hogyha azt a gyónástól elválasztják, amint finomak a meghatározásban, úgy nem tudjuk, mit használ a bűnvallomás feloldozás nélkül. Hogyha pedig nem választják el a bűnvallomást a feloldozás elfogadásától, akkor el kell fogadniuk azt, hogy a hit a bűnbánatnak egy része, mivel a feloldozás csak hit által vétetik. Hogy pedig a feloldozás csak hit által vétetik, bizonyítható Pálból, aki (Róm 4,l6) azt tanítja, hogy az ígéret nem fogadható el, csak hit által. A feloldozás pedig a bűnbocsánatnak ígérete. Így tehát szükségszerűleg követel hitet. S mi nem látjuk be, miképpen mondhatja valaki, hogy a feloldozást elfogadja, holott abban nem hisz. Nem hinni a feloldozásban pedig mi más, ha nem Istennek hazugsággal való vádolása? Ha a szív kételkedik, akkor Isten ígéreteit bizonytalanoknak és üreseknek tartja. Ezért íratott meg (1Jn 5,10): "aki nem hiszen Istennek, hazuggá tette őt, mert nem hitt a bizonyságtételnek, melyet Isten tett az ő fia felől."

Másodszor abban a véleményben vagyunk, hogy ellenfeleink a bűnbocsánatot a bűnbánat egy részének, vagy céljának, vagy – hogy az ő szavuk járása szerint szóljunk – végcéljának (terminus ad quem) tekintik. Az azonban határozottan biztos, még ha a pokol összes kapui is támadnának ellene, hogy a bűnbocsánat csak hit által nyerhető el, amely hiszi, hogy a bűnök a Krisztusért bocsáttatnak meg, miként ez a hely szól (Róm 3,25): "kit az Isten rendelt engesztelő áldozatul az ő vérében való hit által, az előbbeni bűnöknek megbocsátásában való igazságának megmutatására." Éppúgy a Róm 5,2: "Aki által lett hitben menetelünk a kegyelemben is (mely által állunk és dicsekedünk az Isten dicsőségének reménysége alatt)." Mert a remegő lelkiismeret nem állíthatja szembe Isten haragjával a mi cselekedeteinket, vagy a mi szeretetünket, hanem végül úgy lesz nyugodt, hogy elfogadja Krisztust közbenjárónak, és hisz a miatta ajándékozott ígéreteknek. Mert akik azt képzelik, hogy a szív a Krisztusban való hit nélkül nyugodttá lehet, azok nem tudják, mi a bűnbocsánat vagy miképpen lesz tulajdonunkká. Péter (1. lev. 2,6) Ésaiásból (49,23 és 28,16) idézi: "aki benne hisz, az nem fut." Mert a képmutatóknak, akik abban bizakodnak, hogy saját cselekedeteikért, és nem Krisztusért nyernek bűnbocsánatot, meg kell semmisülniük. És Péter szól (Csel 10,43): "Erről minden próféták is bizonyságot tesznek, hogy bűneinek bocsánatát veszi az ő neve által minden, aki hiszen őbenne."

Nem lehetett világosabban szólania, mint hogy mondja: "az ő neve által" és hogy hozzáteszi: "mindenki, aki hiszen ő benne." Mi tehát csak így kapjuk a bűnbocsánatot Krisztus nevéért azaz Krisztusért, nem valamely érdemeink és cselekedeteink miatt. És az úgy történik, hogy hiszünk bűneinknek Krisztusért való megbocsátásában.

Ellenfeleink azt kiabálják, hogy ők Egyház, hogy ők az egyház közhitét követik. Ámde Péter itt a mi ügyünkben az egyház közhitével is találkozik. "Erről – úgymond – az összes próféták is bizonyságot tesznek, hogy bűneinek bocsánatát veszi az ő neve által" stb. A prófétáknak egyetértő nézetét valóban az egész Egyház egyetértő tanának kell tekinteni. Sem a pápának, sem az Egyháznak nem engedünk döntési jogot a próféták ezen egyetértő tana ellen. De Leónak bullája világosan kárhoztatja a bűnbocsánatról szóló ezen hitcikket, kárhoztatják ellenfeleink is a Cáfolatban (Confutatio). Ebből világos, milyennek kell tekintenünk azoknak egyházát, akik nemcsak határozatokkal helytelenítik azt a nézetet, hogy hit által nyerünk bűnbocsánatot, s nem cselekedeteink miatt, hanem a Krisztusért, de még tűzzel és vassal való elpusztítását is rendelik, sőt azon derék férfiaknak, akik így gondolkoznak, a kegyetlenség minden nemével való elvesztését is követelik.

De vannak nagynevű tekintélyeik, mint Scotus, Gábor és hasonlók, az atyák mondásai, melyeket a dekrétumokban csonkítva idéznek. Bizonyára győznek, ha az idézeteket számolni kell. Mert igen nagy a száma a sententiák szőrszálhasogató magyarázóinak, akik, mintha összeesküdtek volna a töredelmesség és cselekedetek érdeméről szóló meséknek és a többi fentebb idézetteknek védelmére. Hogy azonban senki se tántorodjék meg a nagy szám miatt, figyelmeztetjük, hogy a későbbi korúaknak bizonyítékaiban nincsen meggyőző tekintély, mivel ők irataikat nem maguk írták meg, hanem csupán régieknek összelopkodása által, egyes könyvekből másokba csúsztatták be ezeket a nézeteket. Semmiféle bírálatot nem gyakoroltak, hanem mint alsóbb rangú tanácsosok, hallgatagon helyeselték a régibbeknek meg nem értett tévedéseit. Mi azonban Péternek ezen szavát, mely a prófétáknak egyetértő nézetére hivatkozik, nem kételkedünk szembe állítani a sententiariusok bármily sok légióival. 71. Péternek ezen kijelentéséhez hozzájárul a Szentléleknek bizonyítása is. Szövege ekképp szól: (Csel 10,44): "Mikor még ez igéket szólá Péter, szálla a Szentlélek mindazokra, akik hallgatják vala e beszédet." Tudják meg tehát a kegyes lelkiismeretűek, hogy az az Istennek parancsolata, hogy higgyék, hogy ingyen a Krisztusért, nem cselekedeteinkért bocsáttatnak meg bűneink. És e parancsolat segítségével tartsák fenn magukat a kétségbeesésben s a bűnnek és halálnak rettegései ellenében. És tudják meg, hogy e tan a világ kezdetétől fogva megvolt az egyházban a szenteknél. Péter ugyanis egész világosan hivatkozik a próféták egyező felfogására, és az apostoloknak iratai bizonyítják, hogy ők ugyanazt vallják. És nem hiányoznak az atyák bizonyítékai sem. Mert (Clairvaux-i) Bernát igen világos szavakban ugyanazt mondja: "Mindenek előtt hinned kell, hogy bűnbocsánatod másképpen nem lehet, csak Isten bűnbocsátó kegyelméből, de tedd hozzá még, hogy azt is higgyed, hogy általa ajándékul kapod bűneidet. [sic!] Ez az a bizonyíték, melyet a Szentlélek a te szívedbe plántál, ezt mondva: "Megbocsáttattak neked a te bűneid." Mert így véli az apostol az embernek kegyelemből való hit általi megigazulását."  Bernátnak ezen szavai gyönyörűen világítják meg a mi tárgyunkat, mivel nemcsak azt követeli, hogy általában higgyünk a bűnöknek könyörületből való megbocsátásában, hanem azt is rendeli, hogy hozzá kell vennünk azt a különleges hitet, melynél fogva hisszük, hogy nekünk is megbocsáttatnak, és tanít arra, miképp lehetünk bizonyosak bűneink bocsánatáról; ti. úgy, hogy a szív hit által felemeltetik, és nyugodttá lesz a Szentlélek által. Mit kívánnak még többet ellenfeleink? (1) Vajon merészkednek-e még tagadni, hogy hit által nyerünk bűnbocsánatot, vagy azt, hogy a hit része a bűnbánatnak?

Harmadszor azt mondják ellenfeleink, hogy a bűnbocsátás akképp történik, hogy a bűnbánat vagy töredelmesség kicsalja Isten szeretetének cselekedetét (quia attritus, vel contritus elicit actum dilectionis Dei) és ezen cselekedet által kiérdemli a bűnbocsánat elnyerését. Ez nem más, mint a törvény tanítása, amely megsemmisíti az evangéliumot és eltörli a Krisztusról szóló ígéretet. Mert ők csupán a törvényt és cselekedeteinket követelik, minthogy a törvény a szeretetet parancsolja. Ezen kívül azt tanítják, hogy bízzunk bűneinknek megbocsátásában, töredelmesség és szeretet alapján. Mi más ez, mint bizalmunkat tetteinkbe vetni, és nem a Krisztusról szóló Isten igéjébe és ígéretébe? Hogyha a törvény elég a bűnbocsánat elnyeréséhez, mi szükség van az evangéliumra? Mi szükség van Krisztusra, ha cselekedeteinkért nyerjük a bűnbocsánatot? Mi ellenkezőleg cselekszünk: a törvénytől az evangéliumhoz hívjuk vissza a lelkiismeretet, és a saját cselekedetekben való bizalomtól az ígéretben és Krisztusban való bizalomhoz, mivel az evangélium adja nekünk Krisztust, és kegyelemből ígér bűnbocsánatot a Krisztusért. Ezen ígéret alapján követeli részünkről azt a bizalmat, hogy Krisztusért engesztelődünk ki az Atyával, s nem a mi töredelmességünkért vagy szeretetünkért. Mert nincs más közbenjárónk és engesztelőnk, csak a Krisztus. És a törvényt sem tölthetjük be, ha csak előbb ki nem engeszteltettünk a Krisztus által. És ha valamit cselekedtünk, tudnunk kell, hogy nem tetteinkért, hanem a közbenjáró és engesztelő Krisztusért nyerünk bűnbocsánatot.

Sőt Krisztus gyalázása és az evangéliumnak tagadása volna az, ha azt gondoljuk, hogy a bűnbocsánatot törvény által, vagy más módon, de nem a Krisztusban való hit által nyerjük. Ezt a felfogást feljebb a megigazulásnál tárgyaltuk, amikor elmondtuk, miért valljuk mi az embereknek hit által s nem a szeretet által való megigazulását. Így tehát ellenfeleinknek azon tana, amely szerint azt tanítják, hogy az emberek töredelmességük és szeretetük által nyertek bűnbocsánatot, és hogy e töredelmességben és szeretetben bízzanak, csupán a törvénynek, mégpedig a meg nem értett törvénynek tana, miként a zsidók Mózesnek befedett arcára tekintettek. Képzeljük el ugyanis, hogy van szeretetünk, képzeljük el azt is, hogy vannak cselekedeteink, mindamellett sem a szeretet, sem a cselekedetek nem lehetnek engesztelés a bűnért. De még szembe állítani sem lehet ellenértékképpen Isten haragjával és ítéletével, miként a Zsoltár (143,2) mondja: "Ne szállj perbe a te szolgáiddal, mert egy élő sem igaz előtted!" És nem szabad Krisztus érdemét tetteinknek tulajdonítani.

Ezen okokból állítja Pál, hogy a törvényből nem igazulunk meg, és a törvénnyel szembeállítja a bűnbocsánatot, melyet Krisztusért kapunk ajándékul, és arra tanít, hogy mi kegyelemből Krisztusért hit alapján nyerünk bűnbocsánatot. Ehhez az ígérethez hív minket vissza a törvénytől Pál. Azt követeli tőlünk, hogy tartsuk szemeink előtt ezt az ígéretet, amely bizonyára hiábavaló lenne, ha inkább igazulnánk meg a törvény, mintsem ígéret által, vagy hogyha saját igazságosságunk által nyernénk bűnbocsánatot. Arról azonban meg vagyunk győződve, hogy azért adatott nekünk az ígéret, azért jött el a Krisztus, mivel a törvényt nem vagyunk képesek betölteni. Ez okból előbb ki kell engeszteltetnünk az ígéret által, mielőtt a törvényt végrehajtanók. Az ígéretet azonban csupán hit által vesszük. Ennélfogva a töredelmeseknek hittel kell megragadniuk a Krisztusért adományozott bűnbocsánat ígéretét, s abban a meggyőződésben élniük, hogy kegyelemből Krisztusért kegyelmes hozzájuk az Atya. Ez a felfogása Pálnak (Róm 4,16), ahol ekként szól: "Azért vagyon a hitből, hogy kegyelemből való legyen, és hogy erős legyen az ígéret az egész magnak." Gal 3,22: "De rekesztett az Írás mindeneket a bűn alá, hogy az ígéret adassék a Jézus Krisztusban való hit által a hívőknek;" más szóval: mindenki bűn alatt van és másként nem szabadulhat meg tőle, csak ha hittel befogadja a bűnbocsánat ígéretét. Mielőtt tehát a törvényt teljesítenők, előbb bűnbocsánatot kell nyernünk hit által annak dacára, hogy – mint feljebb mondtuk – a szeretet a hitet követi, mivel az újjászülöttek veszik a Szentlelket, s azért kezdik betölteni a törvényt.

Több bizonyítékot is idéznénk, hogyha bármely kegyes olvasó az Írásban lépten-nyomon nem találhatna rájuk. S mi nem akarunk túlságos terjengősök lenni, hogy a kérdés annál könnyebben áttekinthető legyen. Kétségtelen, hogy Pálé az a tan, amelyet mi védelmezünk, hogy ti. hit által nyerünk bűnbocsánatot Krisztusért, hogy hittel kell a közbenjáró Krisztust szembe állítanunk Isten haragjával, s nem a mi cselekedeteinket – és a kegyes lelkek ne jöjjenek zavarba, hogyha rágalmazzák is ellenfeleink Pálnak tanait. Semmit sem lehet oly őszinte igazságszeretettel mondani, hogy azt szőrszálhasogatással lerontani ne lehetne. Mi tudjuk jól, hogy amit mondottunk, az Pálnak igaz és érthető tana, tudjuk, hogy ezen tanunk a kegyes lelkiismeretűeknek biztos vigasztalást nyújt, mely nélkül Isten ítélete előtt senki meg nem állhat.

Ennélfogva vissza kell utasítanunk ellenfeleinknek azon farizeusi tanait, amelyek szerint nem hit alapján nyerünk bűnbocsánatot, hanem hogy azt ki kell érdemelnünk szeretetünkkel és cselekedeteinkkel, és hogy szeretetünket és cselekedeteinket ellenértékként szembe kell állítanunk Isten haragjával. Ez a törvénynek, s nem az evangéliumnak tana, amely azt színleli, hogy az embernek, mielőtt Krisztus által Istennel kiengesztelődött, előbb a törvény által kell megigazulnia, holott Krisztus mondja (Jn 15,5): "Nálam nélkül semmit nem cselekedhettek." Ismét: "Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők." Ellenfeleink azonban azt hitetik el, hogy mi nem Krisztusnak, hanem Mózesnek szőlővesszői vagyunk. Mert ők előbb a törvény által akarnak megigazulni, a szeretetet és cselekedeteket Istennek bemutatni, mintsem Krisztus által Istennel kiengeszteltetnének, és Krisztusnak, mint szőlőtőnek szőlővesszői lennének. Ezzel ellentétben Pál azt bizonyítja, hogy a törvény nem teljesül Krisztus nélkül. Ennélfogva előbb az ígéretet kell elfogadnunk, hogy hit által Krisztusért Istennel kiengeszteltessünk, és csak azután hajthatjuk végre a törvényt. Azt véljük, hogy ez eléggé világos a hívő lelkiismeretűek előtt. S ebből meg fogják érteni, miért vallottuk mi feljebb az embernek hitből s nem szeretetből való megigazulását; azért, mert az Isten haragjával nem szeretetünket, vagy cselekedeteinket kell szembeállítanunk s nem kell bíznunk szeretetünkben, vagy cselekedeteinkben, hanem a közbenjáró Krisztusba kell vetnünk bizodalmunkat. Előbb azonban a bűnbocsánat ígéretét kell magunkévá tennünk, mielőtt a törvényt teljesítenők.

Végül mikor lesz a lelkiismeret megnyugtatva: ha a bűnbocsánatot azért nyerjük-e, mivel mi szeretetet gyakorolunk, vagy mivel a törvényt betöltjük? Mert a törvény mindig vádolni fog minket, minthogy Isten törvényének sohasem teszünk eleget. Miként Pál szól (Róm 4,15): "A törvény haragot nemz." Chrysostomus panaszkodik a bűnbánat tekintetében, s azt kérdi, miből bizonyosodunk mi meg arról, hogy bűneink megbocsáttattak? Ugyane tárgyban panaszkodnak ellenfeleink is a Sententiák könyvében. Ezt nem lehet megmagyarázni; nem lehet megnyugtatni a lelkiismeretet, hacsak nem tudják, hogy az evangélium is Isten rendelése, s hogy biztos meggyőződéssel kell bírniuk bűneiknek a Krisztusért kegyelemből való megbocsátására nézve, s nem szabad a megbocsátásban kételkedniük. Ha valaki kétkedik, az – mint János mondja (1Jn 5,10) – hazugsággal vádolja az Isten ígéretét. Mi azt tanítjuk, hogy a hitnek ezt a biztosságát megtalálja az ember az evangéliumban. Ellenfeleink bizonytalanságban és kétségben hagyják a lelkiismeretet. A lelkiismeret pedig semmit sem tesz hitből, mivel mindig kétkedik, hogy vajon van-e bűnbocsánata. Ebben a kétkedésben miképp fordulhatnak Istenhez segítségért, miképpen állíthatják, hogy meghallgattatnak? Így az egész élet Isten nélkül és Istennek igaz tisztelete nélkül folyik le. Ez az, amiről Pál azt mondja (Róm 14,23): "Ami pedig hitből nincsen, bűn az." És minthogy ebben a kétkedésben folytonosan forgolódnak, sohasem tapasztalják, hogy mi a hit. Így történik, hogy végül kétségbeejtő állapotba rohannak. Ilyen ellenfeleinknek tana: a törvénynek tana, az evangéliumnak tagadása, a kétségbeesés tana. Most örömest bízzuk a bűnbánatnak ezt a cikkét minden igazlelkű embernek ítéletére, mert nincs benne semmi homály, hogy kiálthatnák, vajon mi tanítottunk-e a lelkiismeretre nézve kegyesebb és üdvösebb dolgokat vagy ők? Valóban nem gyönyörködtetnek minket ezen nézeteltérések az egyházban, amiért is, ha csak nagy és kényszerítő okaink nem lennének az ellenfeleinktől való nézeteltérésre, a legnagyobb készséggel hallgatnánk. Most, midőn ők maguk egy nyilvánvaló igazságot kárhoztatnak, nem közömbös ránk nézve, hogy cserbenhagyjunk egy ügyet, mely nem a mienk, hanem Krisztus és az egyház ügye.

Elmondtuk, hogy mely okoknál fogva különböztettük meg a bűnbánatban ezt a két részt: a töredelmességet és hitet. S ezt annál szívesebben tettük, mivel a bűnbánatról sokféle nézet van elterjedve, amelyek csonkítva idéztetnek az atyákból, s melyeket ellenfeleink elferdítettek a hit elhomályosítása végett. Ilyenek: "a bűnöket megbánni annyi, mint az elmúlt rosszaság miatt szomorkodni és a szomorúságot okozó dolgokat ismét el nem követni." Hasonlóan ez: "a bűnbánat a bűnbánónak büntetése, amellyel önmagát bünteti azért, amit fájdalmára ő maga elkövetett. Ezekben a mondatokban a hitről semmi említés nem történik. De még iskoláikban sem tesznek hozzá semmit a hitről, amikor erről magyaráznak. Ezen okból tehát, hogy a hitről szóló tan annál jobban látható legyen, mi azt a bűnbánatnak részei közé vettük fel. Mert hogy azok a mondások, melyek töredelmességet, vagy jó cselekedeteket követelnek, és a megigazító hitről semmi említést nem tesznek, veszélyesek, azt bizonyítja maga a tény. Valóban a belátást hiányoljuk azoknál, akik a szentenciák és dekrétumok százait összehordták. Mert midőn az atyák a bűnbánatnak különböző részeiről szólva egymástól eltérően nyilatkoznak, akkor nemcsak egyik részéről, hanem mind a kettőről, ti. a töredelmességről szóló mondásokat [is] hasznos lett volna kikeresni és egymáshoz csatolni.

Mert Tertullianus kitűnően szól a hitről, vonatkoztatva reá a prófétánál lévő amaz esküt (Ezék 33,11): "Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen." Minthogy pedig az Isten esküszik arra, hogy nem akarja a bűnösnek halálát, azzal azt mutatja, hogy hitre van szükség, hogy az esküt tevőnek (Istennek) higgyünk, és biztos meggyőződéssel állítsuk, hogy ő megbocsát nekünk. Az isteni ígéretek tekintélyének önmagában is nagynak kell lennie; de ezen ígéret még eskütevéssel is meg van erősítve; amiért is ha valaki azt állítja, hogy neki nem bocsát meg, az tagadja, hogy Isten az igazságra esküdött, aminél kegyetlenebb istenkáromlás ki sem gondolható. Mert Tertullianus így szól: "Jutalom ígéretével hív az üdvösségre, esküt is téve. "Élek" – úgymond – s kívánja, hogy higgyünk neki. Ó, mi boldogok, akiknek érdekében az isten esküszik! Ó, mi nyomorultak, ha még az esküt tevő Istennek sem hiszünk!" De tudnunk kell itten, hogy ennek a hitnek éreznie kell, hogy az Isten kegyelméből bocsát meg nekünk Krisztusért, a maga ígéretéért, nem a mi tetteinkért, töredelmességünkért, gyónásunkért, vagy elégtételeinkért. Mert ha a hit e cselekedetekben bíznék, mindjárt bizonytalanná lenne, minthogy a remegő lelkiismeret látja e cselekedetek érdemtelenségét. Ez okból kitűnően szól Ambrosius a bűnbánatról: "Ennél fogva nekünk hinnünk kell, hogy bűnbánatot kell tennünk és bűnbocsánatot kell nyernünk, úgy azonban, hogy bocsánatot a hitből reméljünk, amelyet a hit, mint valami adóslevél alapján követel." Épp úgy: "A hit az, amely a mi bűneinket betakarja." Az atyáknál tehát léteznek nemcsak a töredelmességről és cselekedetekről szóló tanok, hanem a hitről szólók is. Ellenfeleink azonban, amidőn sem a bűnbánatnak természetét, sem az atyák előadását nem értik, kiszakítanak egyes mondásokat a bűnbánatnak egy részéről, nevezetesen a cselekedetekről szólókat; a hitről másutt mondottakat, mivel nem értik, elmellőzik.

 

VI. A gyónásról (bűnvallás, Confessio) és elégtételről. (Satisfactio.)

Az igaz lelkű emberek könnyen beláthatják, hogy igen fontos ránk nézve, miszerint a fentebbi részekről, ti. a töredelmességről és hitről a helyes felfogás tartassék meg. Ennélfogva ezen helyeknek megvilágítására mindig nagy gondot fordítottunk, de a gyónásról és elégtételekről még nemigen vitatkoztunk. Mert a gyónást megtartjuk mi is főképpen a feloldozás miatt, mely Istennek azon igéje, melyet a kulcsok hatalma isteni tekintélyénél fogva hirdet az egyesekről.  Ez okból bűn volna az egyházból a magánfeloldozást kiküszöbölni. S akik netán megvetik a magánfeloldozást, azok sem azt nem értik, mi a bűnbocsánat, sem azt, mi a kulcsok hatalma. Egyébként a bűnöknek a gyónásban való előszámlálásáról feljebb mondtuk, hogy azt isteni jogon nem tartjuk szükségesnek. Mert amit egyesek ellenvetésképpen felhoznak, hogy a bírónak ítélet kimondása előtt ismernie kell a peres ügyet, az erre a kérdésre nem tartozik, mert a feloldozás adása jótétemény vagy kegyelem, és nem ítélet vagy törvény. Ennélfogva az Isten szolgáinak az egyházban felhatalmazásuk van a bűnök megbocsátására, de nincs megbízatásuk a titkos bűnöknek megismerésére. Mégpedig feloldoznak azok alól is, amelyekre nem emlékszünk, amiért is a feloldozás, mint az evangéliumnak bűnöket megbocsátó és lelkiismereteket megvigasztaló szava, nem követeli azok megismerését.

Nevetséges dolog Salamonnak mondását (Péld 27,28) ide vonatkoztatni: "Szorgalmatosan megismerjed a te juhaid külsejét, gondolj a nyájakra." Salamon ugyanis semmit sem mond a bűnök előszámlálásáról, hanem gazdasági parancsot ad a gazdának, hogy a maga tulajdonát használja fel, az idegen vagyontól tartózkodjék, és meghagyja neki, hogy a maga dolgairól szorgalmatosan gondoskodjék. Úgy azonban, hogy a saját vagyonának gyarapításában elfoglalt lélek ne vesse el magától az istenfélelmet, vagy hitet, vagy az Isten igéjének gondját. De ami ellenfeleink csodálatos változtatással (metamorphosis) módosítják az Írás szavait bárminő mondásokká. Az idézett helyen a "megismerjed" annyit tenne, mint hallgasd ki a bűnök elősorolását, "külsejét" nem jelenti a külső magatartást, hanem a lelkiismeret titkait, s "juhaid" jelent embereket. Valóban gyönyörű magyarázat ez, és méltó az ékesszólás tudományának megvetőihez. Hogyha valaki ennek mintájára a gazdának szóló parancsot az egyház lelkészére vonatkoztatná, a "külsejét" szót bizonyára a külső magaviseletére lehetne értenie. Ezen hasonlóság inkább fog rájuk illeni.

De hagyjuk ezeket. A Zsoltárokban sokszor történik említés a bűnvallásról, mint pl. a 32. zsoltárban (5. vers): "Vétkemet bevallom neked, bűnömet el nem fedeztem. Azt mondtam: Bevallom hamisságomat az Úrnak, és te elengedted vétkem büntetését." A bűnnek ilyen Isten előtt történő bevallása, maga a töredelmesség. Mert midőn Isten előtt történik a bűnvallás, szívből kell történnie, nem csupán szóval, miként az a színészeknél történik a színpadon. Ez a bűnbevallás tehát töredelmesség, melyben érezve Istennek haragját, megvalljuk, hogy az Isten jogosan haragszik, és nem engesztelhető ki a mi cselekedeteinkkel – és mindazáltal keressük irgalmasságát Isten ígérete alapján. Ez a bűnvallás a következő: (Zsolt 51,6) "Egyedül teellened vétkeztem, és gonoszságot cselekedtem a te szemed előtt; hogy igaz légy beszédedben és tiszta ítéletedben." Más szóval: Beismerem, hogy bűnös és örök haragodra méltó vagyok, és az én igazságos tetteimet, az én érdemeimet nem állíthatom szembe ellenérték gyanánt a te haragoddal. Ezért hirdetem, hogy te igazságos vagy, amikor kárhoztatsz és büntetsz minket. Hirdetem, hogy te győzöl, amikor a képmutatók ítélnek feletted, mintha te igazságtalan lennél, amiért őket bünteted, vagy kárhoztatod, akik pedig igazán megérdemelték. De sőt a mi érdemeinket sem lehet szembe állítani a te ítéleteddel, hanem így fogunk megigazulni, ha te megigazítasz minket, ha te tekintesz minket igazaknak a te könyörületességed által. Talán Jakabot fogja valaki idézni (5,16): "Valljátok meg egymásnak bűneiteket." De itt nem szól a papok előtt teendő bűnbeismerésről, hanem általában az atyafiaknak egymás között való kiengeszteléséről. Ő ugyanis azt rendeli, hogy kölcsönösen valljuk be egymásnak bűneinket.

De meg ellenfeleink sok igen tekintélyes tudósukat fogják kárhoztatni, ha azt fogják hajtani, hogy isteni jogon feltétlenül szükséges a bűnök bevallásában a bűnöknek előszámlálása. Mert jóllehet mi a bűnvallást helyeseljük, és valamelyes megvizsgálást hasznosnak tekintünk, hogy az emberek jobban elkészülhessenek; mindamellett úgy kell azt szabályoznunk, hogy a lelkiismeretre béklyókat ne rakjunk, mert a lelkiismeret sohasem lesz nyugodt, ha azt fogja vélni, hogy nem nyerhet bűnbocsánatot, csak amaz aggodalmas bűnfelsorolás megtörténte után. Bizonyára a leghamisabb állításuk, amelyet ellenfeleink a Cáfolatban felhoztak, az, hogy tökéletes gyónás szükséges az üdvösségre. Mert ez lehetetlen dolog. Minő hurkokat vetnek itt a lelkiismeretre, midőn tökéletes gyónást követelnek! Mert mikor fogja a lelkiismeret megállapítani, hogy a gyónása tökéletes? Az egyházi írók tesznek említést a bűnök bevallásáról; de nem szólnak a titkos bűnök ezen elősorolásáról, hanem a nyilvános bűnbánat szertartásáról. Mivel ugyanis a bukottakat és rossz hírűeket nem fogadták vissza az egyházba bizonyos elégtételek nélkül, ez okból azok bűnvallást tettek a presbitereknél, hogy a bűnök mértékéhez viszonyítva elégtételeket írjanak elő nekik. Az egész dolog semmiben sem hasonlított ehhez az előszámláláshoz, amelyről mi vitatkozunk. Ez a bűnvallás nem azért történt, mintha nélküle a bűnbocsánat Isten előtt nem történhetnék meg, hanem azért, mivel az elégtételeket nem lehetett előírni, ha csak előbb a bűnnek nemét meg nem ismerték. A bűnök különböző nemei szerint változók voltak a büntetések.

A nyilvános bűnbánat ezen szertartásából maradt reánk az "elégtétel" név is. A szent atyák ugyanis nem akarták visszafogadni a bukottakat vagy rossz hírűeket, hacsak előbb meg nem bizonyosodtak, és nem látták az ő bűnbánatukat, amennyire az lehetséges volt. S e dolognak, úgy látszik, sok oka volt. Mert intő például szolgált a bukottaknak megfenyítésére, – miként a dekrétumokban egy glossza is figyelmeztet reá –� és mert tisztességtelen dolog volt rossz hírű embereket mindjárt az Úr vacsorájához bocsátani. Ezek a szokások már régen elavultak. S nem kell őket visszaállítani, mivel nincs rájuk szükség Isten előtti bűnbocsánat céljából. S az atyák nem úgy értették, hogy az ember ily szokások, vagy ily cselekedetek által kiérdemli a bűnbocsánatot. De ezek a külsőségek a tudatlanokat ámítani szokták, minélfogva azt gondolják, hogy ezen cselekedetek által érdemlik ki a bűnbocsánatot Isten előtt. De ha valaki így gondolkozik, zsidó módon s pogányosan gondolkozik. Mert a pogányoknak is voltak bűnt engesztelő eszközeik, amelyekről azt képzelték, hogy azok őket az Istennel kiengesztelik. Most pedig is az elavult szokásból megvan az elégtétel név, és a szokásnak egy nyoma, mely szerint a bűnvallásnál előíratnak bizonyos elégtételek, amelyeket "nem köteles cselekedeteknek" neveznek. Mi kanonikus elégtételeknek nevezzük őket. Ezekről úgy gondolkozunk, mint a bűnök elősorolásáról, hogy ti. isteni jogon a kanonikus elégtételek nem szükségesek a bűnbocsánathoz, éppúgy, miként az elégtételeknek ama régi külső látványosságai sem voltak isteni jogon szükségesek a nyilvános bűnbocsánathoz. Mert meg kell tartanunk azt a hitről szóló tant, hogy hit által Krisztusért nyerünk bűnbocsánatot, nem a mi cselekedeteink által, legyenek azok a hitet megelőzők, vagy utána következők. És mi főképpen azon okból vitatkoztunk az elégtételekről, hogy ne szolgáljanak a hitből való megigazulás elhomályosítására, és ne gondolják az emberek, hogy ők ezekért a cselekedetekért nyernek bűnbocsánatot. A tévelygést elősegíti sok állítás, amelyek az iskolákban szoktak használtatni, mint amilyen az, amelyet az elégtétel meghatározásában alkalmaznak, hogy az elégtétel a megsértett Isten kiengesztelésére szolgál.

Ellenfeleink mindamellett bevallják, hogy az elégtételek nem szolgálnak a vétek megbocsátására, hanem azt képzelik, hogy azok vagy a tisztítótűz, vagy más büntetések megváltására szolgálnak. Az ő tanításuk ugyanis ez: az Isten a bűnbocsánatban megbocsátja a vétséget, de mivel az Isten igazságosságának mégis kell büntetnie a bűnt, annálfogva az örök büntetést ideigtartó büntetéssé változtatja át. Azután hozzáteszik, hogy az ideigtartó büntetésnek egy része megbocsáttatik a kulcsok hatalma által, a többi pedig megváltatik az elégtételek által. De nem lehet belátni, hogy mely büntetéseknek egy része bocsáttatik meg a kulcsok hatalma által, hacsak ki nem mondják, hogy a tisztítótűz büntetésének egy része bocsáttatik meg, amiből következnék, hogy az elégtételek csupán a tisztító tűznek büntetéseitől váltanak meg. És ezeket az elégtételeket érvényeseknek mondják, még ha azok részéről valók is, akik halálos bűnbe estek, mintha bizony az isteni sértés azok által kiengeszteltetnék, akik halálos bűnben vannak. Ez az egész dolog ámítás, új találmány az Írásnak és a régi egyházi íróknak tekintélye nélkül. Még Lombard Péter sem szól így az elégtételekről. A skolasztikusok láttak az egyházban bizonyos elégtételeket, s nem vették észre, hogy ezek, mint külsőségek, egyrészt példaadás, másrészt azoknak megvizsgálása végett hozattak be, akik az egyházba újból felvétetni akartak. Egyszóval nem vették észre, hogy az fegyelmi és igazgatási rendszabály. Ez okból babonás módon azt képzelték, hogy ezek nem az egyház előtti fegyelmezésre, hanem Istennek kiengesztelésére szolgáló erővel bírnak. És miként másutt gyakran illetéktelenül összekeverték a szellemieket és anyagiakat, ugyanaz történt az elégtételekben is. Azonban a kánonokban levő magyarázat (glossza) akármennyiszer bizonyítja, hogy ezen rendszabályokat az egyházi fegyelem végett alkották.

Lássuk azonban, miképp igazolják ezen koholmányaikat a Cáfolatban, amelyet őfelségére a Császárra rátukmálni merészkedtek. Sok mondást idéznek az Írásból, hogy port hintsenek a tudatlanok szemébe, mintha bizony ez a kérdés a Szentírás tekintélyére támaszkodnék, amely még Lombard Péter idejében ismeretlen volt. A következő tanításokat idézik: "Teremjetek azért megtéréshez illő gyümölcsöket" (Mt 3,8; Márk 1,15). Továbbá: "adjátok most a ti tagjaitokat szolgákul az igazságnak a szent életre" (Róm 6,19) Továbbá Krisztus megtérést prédikál; "Térjetek meg." (Mt 4,17) Továbbá Krisztus meghagyja az apostoloknak, hogy a megtérést prédikálják (Lk 24,47) és Péter prédikálja a megtérést (Csel 2,38). Azután idézik az atyák egyes állításait és a kánonokat, s végül azt következtetik, hogy az elégtételek az egyházban a tiszta evangélium, és a zsinatok s atyák határozatai ellenére nem törlendők el, de sőt a pap által nyert feloldozás után mindenki tartozik a reá rótt vezeklést teljesíteni, követve Pálnak e mondását (Tit 2,14): "Adta ő magát miérettünk, hogy megváltson minket minden hamisságtól, és tisztítson magának kiváltképpen való népet, jó cselekedetekre igyekezőt."

Vajha elvesztené az Isten ezeket a hitetlen szofistákat, akik ily bűnös módon elferdítik Istennek igéjét az ő végtelenül üres képzelményeiknek igazolására! Mely jóravaló ember nem indul fel ily méltatlanság felett? Krisztus mondja "térjetek meg," az apostolok megtérést prédikálnak, ennélfogva tehát az örökkétartó büntetéseket a tisztítótűz büntetései pótolják, tehát a kulcsoknak van hatalmuk a tisztítótűz büntetéseinek egy részét megbocsátani, tehát az elégtételek megváltják a tisztítótűz büntetéseit! Kicsoda tanította ezeket a szamarakat erre az okoskodásra? Hiszen ez sem nem dialektika, sem nem szofisztika, hanem sykofantika. Azért idézik ezt a szót: "térjetek meg," hogy amidőn a tapasztalatlanok ilyen ellenünk idézett mondást hallanak, arra a meggyőződésre jussanak, hogy mi az egész bűnbánatot elvetjük. Ily fogásokkal kísérlik meg a lelkeket tőlünk elidegeníteni és gyűlölséget szítani, hogy az avatatlanok hangosan kiáltsák ellenünk, hogy az ily dögvészes eretnekeket, kik a gyónást helytelenítik, el kell pusztítani.

Reméljük azonban, hogy e rágalmak a jóravaló embereknél keveset fognak érni, s az Isten nem sokáig fogja tűrni ezt a szemérmetlenséget és rosszaságot. S a római pápa sem hasznosan visel gondot a maga méltóságáról, amikor ilyen védelmezőket alkalmaz, s a legfontosabb kérdést ezeknek a szofistáknak ítéletére bízza. Mert midőn mi a hitvallásban az egész keresztyén tannak majdnem össztartalmát együvé foglaltuk, akkor az ily nagy, sok és különböző kérdéseknek eldöntésére oly férfiakat kellett volna ítélő bírákul felkérni, akiknek tanítása és hite jobban van elismerve, mint ezeknek a szofistáknak, kik a Cáfolatot írták. És erről, Campegius, a te bölcsességednek kellett volna gondoskodnia, hogy az ily nagy kérdésekben ne írjanak olyasmit, ami vagy ebben a korban, vagy az utódoknál azt a látszatot költheti fel, hogy az a római szék iránti tiszteletet kicsinyíteni képes. Ha a római szék méltányos dolognak tekinti, hogy őt az összes nemzetek a hit tanítójának ismerjék el, törekednie kell arra, hogy tudós és jellemes férfiak ítéljenek vallási kérdésekben. Mert minő ítéletet fog mondani a világ, ha valamikor napvilágra kerül ellenfeleink írása, minő ítéletet fog mondani ezen rágalmakkal teli állításokról?

Látod Campegius, hogy ez amaz utolsó idő, amelyről Krisztus előre megmondotta, hogy leginkább lesz veszedelmes a vallásra nézve. Nektek tehát, akik őrállókként vigyázni és a vallási kérdésekben kormányozni tartoztok, körültekintést és szorgalmat kellett volna tanúsítanotok ezekben az időkben. Sok jel mutat arra, hogy ha nem lesztek előrelátók, a római széket felforgatások fenyegetik. S te tévedsz, ha azt gondolod, hogy az egyházakat csupán erővel és fegyverekkel kell összetartani Az emberek azt követelik, hogy oktatást nyerjenek a vallásról. Mennyire becsülöd azoknak a számát akik nem csak Németországban, hanem Angliában, Spanyolországban, Franciaországban, Olaszországban s végül magában Róma városában vannak, és akik látva a legnagyobb kérdésekben keletkezett vitatkozásokat itt is, ott is, kételkedni kezdenek és hallgatagon méltatlankodnak, hogy vonakodtok ezeket az ily nagy kérdéseket rendesen megismerni és elbírálni, hogy nem világosítjátok fel a kétkedő lelkiismereteket, és csupán azt követelitek, hogy fegyverrel nyomjanak el és irtsanak ki minket?! Sok derék ember van, akinek ez a kétkedés keserűbb a halálnál! Nem gondolod meg eléggé, mily nagy dolog a vallás, ha azt hiszed, hogy a komoly férfiaknak nem okoz aggodalmat, ha valamely hitcikk felett kételkedni kezdenek. S lehetetlenség, hogy e kétkedés a legkeserűbb gyűlölet szülője ne legyen azok ellen, akik akkor, amikor a lelkiismeretet gyógyítaniuk kellene, ellenálltak, hogy minél kevésbé lehessen a kérdést megmagyarázni. Nem mondjuk mi azt itt, hogy Isten ítéletétől kell félnetek. A pápák vélekedése szerint ezzel keveset kell törődnötök, mert náluk vannak a kulcsok, s így természetes, akkor nyitják fel maguknak az eget, amikor nekik tetszik. Mi az emberek ítéletétől és az összes nemzetek néma akaratáról szólunk, akik ez időben igazán a kérdéseknek oly megismerését és eldöntését kívánják, hogy a józan gondolkozásúak a kételyekből kigyógyuljanak és megszabaduljanak. Mert hogy mi fog bekövetkezni, ha egyszer kitör ellenetek a gyűlölet, azt a te bölcsességed könnyen beláthatja. Valóban, az összes népeket lekötelezhetitek magatok iránt, ha megajándékozzátok azzal a jótéteménnyel, melyet az összes komoly emberek legmagasztosabbnak s legnagyobbnak tartanak, ha őket lelkiismereti kételyeikből kigyógyítjátok. Ezeket nem azért mondtuk, mintha mi hitvallásunkban kételkednénk, mert tudjuk, hogy hitvallásunk igaz, istenfélő és az istenfélő lelkiismeretűekre nézve hasznos. De hihető, hogy itt-ott sokan találtatnak, akik ezen nem könnyű kérdésekben kételyekkel küzdenek, s nem hallanak alapos tudósokat, akik lelkiismereteiket meggyógyíthatnák.

De térjünk vissza tárgyunkhoz. Az ellenfeleinktől továbbad idézett szent iratok semmit sem szólnak az egyházi elégtételekről és a skolasztikusok nézeteiről, mert az elismert tény, hogy ezek csak a közelmúltban keletkeztek. Ezért az merő hamisság, hogy az Írást ama saját nézeteik érdekében értelméből kiforgatják. (1) Mi azt mondjuk, hogy a bűnbánatot, azaz a megtérést vagy újjászületést a jó gyümölcsöknek jó cselekedeteknek az egész életen át kell követniük. S nem lehet ott igazi megtérés, vagy igazi töredelmesség, ahol a testnek meghalása és jó gyümölcsök be nem következnek. Igaz félelmek, igaz lelki fájdalmak nem tűrik a testnek az élvezetekbe való elmerülését, és a valódi hit nem háládatlan Istennel szemben, és nem veti meg Isten parancsait. Végül nem létezik belső bűnbánat a testnek külső megzabolázása nélkül. S ezt tartjuk mi Keresztelő János nézetének is, melyet (Mt 3,8) így fejez ki: "Teremjetek azért megtéréshez illendő gyümölcsöket," és Pálénak, aki így szól (Róm 6,19): "Adjátok most a ti tagjaitokat szolgákul az igazságnak a szent életre." Éppúgy nyilatkozik másutt (Róm 12,1): "Adassátok a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul" stb. S midőn Krisztus azt mondja (Mt 4,17): "Térjetek meg," bizonyára az egész bűnbánatról, az egész élet megújításáról és a gyümölcseiről szól, de nem szól azokról a képmutató elégtételekről, amelyekről a skolasztikusok azt hitetik el, hogy akkor is képesek a tisztító tűz büntetésének vagy más büntetéseknek megváltására, amikor azokat a halálos bűnben levők teljesítik.

Sok bizonyítékot lehetne összeszedni annak igazolására, hogy az Írás felhozott mondásai semmiképpen sem vonatkoznak a skolasztikus elégtételekre. Ők azt képzelik, hogy az elégtételek "nem köteles cselekedetek;" a Szentírás azonban ezekben a mondásokban köteles cselekedeteket követel, mert Krisztusnak e szava: "térjetek meg" – parancsszó. Továbbá azt írják ellenfeleink, hogy a gyónó ember nem vétkezik, ha vonakodik ezeket az elégtételeket teljesíteni, hanem a tisztítótűzben szabadul meg büntetései alól. Márpedig ezen mondások: "térjetek meg," "teremjetek a megtéréshez illendő gyümölcsöket," "adjátok most a ti tagjaitokat szolgákul az igazságnak" – ellenmondás nélkül erre az életre vonatkozó parancsolatok. Ez okból elferdített magyarázattal sem lehet őket az elégtételekre érteni, amelyeket visszautasítani is szabad. Mert Isten parancsolatait nem szabad visszautasítani. Harmadszor: a búcsújárások megváltják az elégtételeket, miként e fejezet tanítja: "quum ex eo (1) (de poenitentiis et remissionibus)." Ámde e parancsolatok alól: "térjetek meg," "teremjetek a megtéréshez illendő gyümölcsöket," nem oldoznak fel minket a búcsújárások. Ennélfogva világos, hogy az Írásnak ezen mondásait helytelenül ferdítik el a kánoni elégtételekre való vonatkoztatásukban. Lássuk azonban tovább, mi következik ebből. Ha a tisztítótűz büntetései elégtételi cselekvések, illetőleg elégtételi szenvedések, vagy ha az elégtételek a tisztítótűz büntetéseinek megváltása, vajon ezen idézetek szintén azt rendelik, hogy a lelkek a tisztító tűzben megfenyíttessenek? Minthogy ennek ellenfeleink állításaiból szükségképpen következnie kellene, ez okból e mondásokat: "térjetek meg," "teremjetek a megtéréshez illendő gyümölcsöket" – új módon, ti. így kell majd magyarázni: "Szenvedjétek el ez élet után a tisztítótűz büntetéseit."

Azonban nem akarjuk ellenfeleinknek ezen okvetetlenkedéseit tovább cáfolni. Az ugyanis kétségtelenül áll, hogy az Írás kötelező cselekedetekről, az élet teljes megújításáról, nem pedig azon nem kötelező cselekedeteknek rendszabályairól szól, amelyekről ellenfeleink szólanak. S mégis ezen koholmányokkal védelmezik a szerzetesrendeket, a misék eladását s tömérdek szabályt, mely szerint vannak oly cselekedetek, melyek ha nem is a bűnért de legalább a büntetésért eleget tesznek.

Mivel tehát az idézett szentírási helyek nem mondják, hogy az örök büntetéseket "nem kötelező" cselekedetekkel kellene megváltani, ennélfogva minden alapot nélkülöz ellenfeleink amaz állítása, hogy ezen büntetéseket a kanonikus elégtételek eltörölnék. A kulcsoknak sincs az a hatalmuk, hogy egyes büntetéseket megváltoztassanak, s illetőleg a büntetéseknek egy részét elengedj ék. Mert hol olvasható az az Írásban? Krisztus a bűnnek megbocsátásáról szól, midőn így nyilatkozik (Mt 18,18): "Akiket megoldoztok" stb. Annak megbocsátásával megsemmisült az örök halál, és visszaadatott az örök élet. S ezekben a szavakban: "Akiket megkötöztök" stb., nincs szó a büntetések kiszabásáról, hanem a meg nem térők bűneinek (érvényben maradásáról) beszámításáról. De Lombardi Péternek a büntetések egy részének megbocsátásáról szóló mondása a kanonikus büntetésekre vonatkozik, amelyeknek egy részét a papok elengedték. Mert jóllehet tudjuk, hogy a megtérésnek Isten dicsősége és parancsolatai miatt jó gyümölcsöket kell teremnie, s jóllehet a jó gyümölcsök, mint a böjtölés, ájtatos imádságok s igaz alamizsnaosztogatások stb. isteni rendelésen alapszanak: mindamellett azt sehol sem találjuk a Szentírásban, hogy az örök büntetések csak a tisztítótűz büntetéseiért vagy a kanonikus elégtételekért, azaz valami határozott "nem kötelező" cselekedetekért bocsáttatnak meg, vagy hogy a kulcsok hatalmának Istentől joga volna a büntetéseknek megváltoztatására, vagy egy részének elengedésére. Ellenfeleinknek ezt be kellett volna bizonyítaniuk.

Ezenfelül Krisztus halála nem csupán vétekért, hanem az örök halálért való elégtétel is, amint Hóseás (13,14) mondja: "Halál, a te halálod leszek." Micsoda képtelenség azt mondani, hogy Krisztusnak elégtétele váltja meg a bűnt, a mi büntetéseink pedig megváltják az örök halált úgy, hogy már e mondás: "a te halálod leszek" – nem a Krisztusra értendő, hanem a mi cselekedeteinkre, mégpedig nem Istentől rendelt cselekedeteinkre, hanem bizonyos rideg, emberek által kigondolt parancsolatokra? S ezekről mondják, hogy eltörlik a halált, még ha halálos bűnben hajtatnak is végre. Hihetetlen az, mily nagy fájdalomba kerül ellenfeleinknek ezen ügyefogyottságát elbeszélni. Ha ezeket elgondolja valaki, lehetetlen, hogy vére fel ne forrjon emez ördögi tanok miatt, melyeket az ördög az egyházban elvetett, hogy elnyomja a törvénynek és evangéliumnak, bűnbánatnak és újjászületésnek, s Krisztus jótéteményeinek ismeretét. A törvényről ugyanis így nyilatkoznak: Az Isten leereszkedvén a mi erőtlenségünkhöz, meghatározta az ember részére azt a mértéket, amelyet okvetlenül meg kell tartania, és ebben áll a parancsolatoknak megtartása, úgy, hogy az azon felüli, azaz a felesleges cselekedetekkel eleget tehet elkövetett vétkeiért. Itt azt képzelik, hogy az ember Isten törvényét akként teljesítheti, hogy többet tehet, mint amennyit a törvény követel. De az Írás ennek ellenében mindenütt kiáltja, hogy nagyon távol vagyunk az általa követelt tökéletességtől. Ők azonban azt képzelik, hogy az Isten törvénye ki van elégítve a külső polgári igazságossággal, s nem látják, hogy az az Istennek valódi, teljes szívből stb. való szeretetét követeli, és kárhoztatja a természetünkben lévő egész érzékiségünket. Így tehát senki sem tesz annyit, amennyit a törvény követel. Ennélfogva nevetséges dolog azt képzelni, hogy többet tehetünk, mint amennyit a törvény követel. Mert jóllehet a külső cselekedeteket melyeket nem Istennek parancsolata rendelt, teljesítjük, mindamellett üres és gonosz az az önhittség, mintha eleget tettünk volna az Isten törvényének. Az ájtatos imádságok, a valódi alamizsnák, s az igaz böjtölések is Isten rendelésén alapulnak; de mihelyt Isten parancsolatán alapszanak, nem szeghetők meg bűn elkövetése nélkül. Azok a cselekedetek azonban, mivel nem Istennek törvénye szerint vannak előírva, hanem emberi előírás szerinti meghatározott alakjuk van, emberi hagyományok cselekedetei, amelyekről azt mondja Krisztus (Mt 15,9): Hiába tisztelnek pedig azzal is, hogy oly tudományokat tanítnak, melyek embereknek parancsolatai," mint pl. megszabott böjtölések által, amelyek nem a testnek fegyelmezésére állapíttattak meg, hanem hogy ezen cselekedet által az Istent tiszteljük, és megszabaduljunk az örök haláltól, amint azt Duns Scotus mondja. Éppúgy tiszteletet tanúsít Isten iránt, és megszabadít az örök haláltól bizonyos könyörgéseknek meghatározott száma, s az alamizsnák meghatározott mértéke, mikor úgy mennek végbe, hogy az a mód a maga gépies végrehajtásában istentiszteletül szolgál, és az örök haláltól megment. Ők ugyanis ezen gépiesen végrehajtott cselekedeteknek elégtételi erőt tulajdonítanak, mivel azt tanítják, hogy még azoknál is van ily ható erejük, akik halálos bűnnel vannak terhelve. Még inkább eltérnek Isten parancsolataitól a zarándoklások. Ezek nagyon különbözők, az egyik felfegyverkezve teszi meg az utat, a másik pedig mezítláb zarándokol. Ezeket Krisztus haszontalan ceremóniáknak nevezi, amiért nem is szolgálnak Isten sértésének kiengesztelésére, amint azt ellenfeleink mondogatják. Mindamellett ezeket a tetteket nagyszerű címekkel ékesítik fel, felesleges érdemeket szerző cselekedeteknek nevezik őket, s azt az érdemet tulajdonítják nekik, hogy azok az örök halálért szóló megváltási ár. Ekként többre becsülik őket az Isten parancsolatai szerint való cselekedeteknél. Ily módon Isten törvénye kétfelől homályosíttatik el, mégpedig egyrészről azért, mivel azt vélik, hogy a külső és polgári cselekedetek által eleget tehetünk Isten törvényének, más részről azért, mivel emberi hagyományokat fűznek még hozzájuk, amelyeknek tetteit többre becsülik az Isten törvényének tetteinél.

Azután elhomályosítják a bűnbánatot és a kegyelmet. Az örök halál ugyanis nem váltatik meg a cselekedeteknek ellenértéke által, mivel az értéktelen, s a jelenben nem kóstolja meg a halált. (*) Más dolgot kell a halállal szembe állítani, amikor kísért bennünket. Miként Ugyanis Isten haragját legyőzzük a Krisztusban való hit által, akként legyőzzük a halált is a Krisztusban való hit által. Így szól Pál is (1Kor 15,57): "az Istennek tegyen hála, ki adott nekünk diadalmat a mi Urunk, a Jézus Krisztus által" – s nem mondja azt hogy "ad nekünk diadalmat, ha ami elégtételeinket helyezzük a halállal szemben. Ellenfeleink üres okoskodással tárgyalják a bűnnek megbocsátását, és nem látják, miképp szabadul meg a szív a bűnnek megbocsátásában Isten haragjától és az örök haláltól a Krisztusban való hit által. Minthogy tehát Krisztus halála elégtétel az örök halálért, és minthogy ellenfeleink maguk bevallják, hogy az elégtételeknek ama cselekedetei "nem kötelező" cselekedetek, hanem emberi hagyományokon alapuló cselekedetek, amelyekről azt mondja Jézus (Mt 15,9), hogy haszontalan külsőségek: ennélfogva biztosan állíthatjuk, hogy az egyházilag előírt elégtételek isteni jogon nem szükségesek a bűnnek, vagy az örök büntetésnek, vagy a tisztítótűz büntetésének megbocsátásához.

De ellenfeleink ellenvetésképpen azt is felhozzák, hogy a megtorlás vagy büntetés azért szükséges a bűnbánathoz, mivel Augustinus a bűnbánatot büntető megtorlásnak mondja. Mi megengedjük, hogy a megtorlás, vagy büntetés szükséges a bűnbánathoz, de nem mint érdem vagy díj, miként ellenfeleink az elégtételeket elképzelik, hanem úgy, hogy a megtorlás a bűnbánatban alakilag van meg, más szóval: úgy, hogy az újjászületés maga az óembernek folytonos elölésében áll. Valóban szépen mondotta Duns Scotus, hogy a bűnbánat mintegy a büntetés elszenvedőjének neveztetik. De mely büntetésről, melyik beszámításról szól Augustinus? Bizonyára az igazi büntetésről, igazi beszámításról, ti. a töredelmességről, az igazi félelemről.

És ezek közül nem zárjuk ki a testnek külső elhalását, amely a léleknek őszinte fájdalmait követi. Nagyon tévednek ellenfeleink, ha a kanonikus elégtételeket igazabb büntetésnek tartják, mint a szívben levő igaz félelmeket. A lehető legostobább eljárás a "büntetés" nevet erőszakosan az élettelen elégtételekre, és nem a lelkiismeret azon borzasztó félelmeire vonatkoztatni, melyekről azt mondja Dávid (Zsolt 18,5; 2Sám 22,5): "Körülvettek engemet a halál fájdalmai" stb. Kicsoda nem akarná inkább páncélosan s felvértezve felkeresni Jakab templomát, Péter bazilikáját stb., mint elviselni a fájdalomnak ezt a kimondhatatlan erejét, mely a középszerű fájdalmakban is megvan, ha őszinte a bűnbánat!

Ők azonban erre azt mondják: Isten igazságosságával jár a bűnnek büntetése. Bizonyára büntet a töredelmességben, midőn annak rettegéseiben a maga haragját mutatja. Amint azt Dávid jelzi, amikor így imádkozik (Zsolt 6,2): "Uram, ne feddj meg engem haragodban." És Jeremiás (10,24): "Fenyíts meg engem, Uram, de mértékkel, nem haragodban, hogy szét ne morzsolj engem." Itt valóban a legkeserűbb büntetésekről szól. S ellenfeleink bevallják, hogy a töredelmesség lehet oly nagy, hogy az elégtételre nincsen szükség.

A töredelmesség tehát igazabb büntetés, mint az elégtétel. Azonfelül a szentek alá vannak vetve a halálnak és minden közönséges megpróbáltatásoknak, mint Péter mondja (1Pt 4,17): "Mert ideje, hogy az ítélet elkezdessék az Istennek házán; hogyha pedig mirajtunk kezdetik először, miként lészen azoknak vége, akik nem engednek az Isten evangéliumának?" És hogyha ezen megpróbáltatások legtöbbnyire bűnök büntetései, akkor az istenfélőknél mégis valami más, hatalmasabb rendeltetésük van; ti. az, hogy alkalmat nyújtsanak nekik arra, hogy a kísértések között tanulják meg Isten segítségének keresését, és hogy megismerjék szívüknek hitetlenségét, mint Pál szól önmagáról (2Kor 1,9) "Sőt magunk is magunkban elvégeztük vala, hogy meg kellene halnunk, hogy ne bíznánk magunkban, hanem Istenben, ki a halottakat feltámasztja." És Ézsaiás (26,16) így szól: "Óh Uram, a szorongásban kerestek téged, és halk imádságot mondtak, mikor rajtuk volt ostorod," más szóval: a szorongások nevelő eszköz, mellyel Isten a szenteket próbára teszi. Hasonlóan adatnak a megpróbáltatások a most létező bűn miatt, mivel a szentekben elölik és kioltják az érzéki vágyat, hogy megújulhassanak a Lélek által, miként Pál mondja (Róm 8,10): "a test meghal a bűn miatt," azaz holttá lesz a meglévő bűn miatt, amely még a testben hátramaradt.

Maga a halál is arra szolgál, hogy megsemmisítse a bűnös testet, és mi megújulva ismét feltámadjunk. A hívőnek halálában, amikor a halál félelmét hittel legyőzte, nincs már az a fullánk és a harag érzése, amelyről Pál szól (1Kor 15,56): "a halálnak fullánkja pedig a bűn; a bűnnek ereje pedig a törvény." A bűnnek ez a hatalma, a halálnak ez az ismerete valóban büntetés, amíg létezik; a halál a haragnak ezen érzése nélkül tulajdonképpen nem büntetés. Továbbá a kanonikus elégtételek nem tartoznak ezekhez a büntetésekhez, mivel azt mondják ellenfeleink, hogy a kulcsok hatalmánál fogva a büntetésnek egy része elengedtetik. Sőt szerintük a kulcsok elajándékozzák azon elégtételeket és büntetéseket, amelyek miatt az elégtételek végeztetnek. Az azonban bizonyos, hogy ama közös megpróbáltatások nem szűnnek meg a kulcsok hatalma folytán. Hogyha pedig ezekről a büntetésekről értik ezt, miért teszik hozzá, hogy a tisztítótűzben kell értük eleget tenni?

Ellenvetésképpen felhozzák Ádám és Dávid példáját, akit házasságtörés miatt büntetett meg az Isten. Ezen példákból általános szabályt csinálnak, hogy az egyes bűnöknek a bűnbocsánatig vannak saját megfelelő földi büntetéseik. Előbb mondtuk volt, hogy a szentek elviselik büntetéseiket mint Istennek cselekedeteit, elviselik a töredelmességet vagy félelmeket, és elviselnek más közös megpróbáltatásokat. Így egyesek elviselik a saját, Istentől rájuk mért büntetéseiket intő példaképpen. Ezen büntetések semmi összefüggésben nincsenek a kulcsokkal, mivel a kulcsok sem rá nem mérhetik az emberre, sem el nem engedhetik őket, hanem az Isten méri ki és engedi el a kulcsok szolgálata nélkül.

Nem is következik ebből az általános szabály: mert Dávidra saját büntetése kirovatott, azért a közös megpróbáltatásokon kívül valamely más tisztítótűzi büntetés is jár, amelyben az egyes bűnöknek egyes fokozatok felelnek meg. Hol tanítja azt az Írás, hogy az örök haláltól a közös megpróbáltatásokon kívül csak bizonyos büntetéseknek helyettesítő ellenértéke fejében szabadulhatunk meg? Ellenkezőleg: az Írás igen gyakran hangoztatja, hogy a bűnbocsánat ingyen jár nekünk a Krisztusért, mert hogy Krisztus a bűnnek s a halálnak legyőzője. Ez okból nem kell ehhez hozzácsatolni az elégtételnek érdemszerűségét. S jóllehet a megpróbáltatások megmaradnak továbbra is, mégis ezeket a mindenkori bűn megölőjének s nem az örök halál helyettesítőjének, vagy az örök halálért járó váltsági árnak tekinti.

Jóbot azzal menti az Írás, hogy nem az elmúlt rossz tettekért kellett megpróbáltatnia, szenvednie. Így tehát a szenvedések nem mindig büntetések, vagy haragnak jelei. Sőt az érzékeny lelkiismeretűeket ki kell oktatni, hogy a kísértéseknek (megpróbáltatásoknak) más magasabb céljaik is vannak, mint büntetés, hogy azt ne gondolják, Isten elvetette őket magától, ha a kísértésekben nem látnak egyebet, mint büntetést és Isten haragját! Más magasabb célokat kell bennük látniuk, hogy az Isten rá nézve idegen munkát végez, hogy a saját munkáját végezhesse stb., miként ezt Ézsaiás hosszú tanításában kifejti (28,21). S mikor a tanítványok a vak felől azt kérdezték, hogy ki vétkezett (Jn 9,3) Krisztus azt feleli, hogy vakságának oka nem bűn, hanem "hogy Isten dolgai ebben megjelentessenek." És Jeremiás mondja (49,12): "Íme akiknek nem kell vala meginniuk a poharat, ugyancsak megisszák; te pedig teljesen büntetlenül maradnál-e?" Amint hogy megölettek egyes próféták, Keresztelő János és más szentek. Ez okból a kísértések s szenvedések nem mindig büntetések bizonyos múlt cselekedetekért, hanem Istennek a mi hasznunkra és azon célból rendelt cselekedetei, hogy az ő hatalma minél világosabb legyen a mi gyengeségünkben. Akként szól Pál is (2Kor 12,5): "Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el (lesz teljes)." Így tehát a mi testünknek Isten akaratából áldozatnak kell lennie, hogy a mi engedelmességünk nyilvánítására, nem pedig az örök halál helyettesítésére szolgáljon, amelyért Istennek más váltságdíja van, ti. a saját fiának halála.

Ebben az értelemben magyarázza Nagy Gergely magának Dávidnak büntetését is, amidőn így szól: "Ha az Isten azért a bűnért fenyegette volt meg azzal, hogy fia annyira megalázza, miért váltotta be fenyegetését a bűnnek megbocsátása után? Erre a válasz az, hogy a bűnnek megbocsátása azért történt, hogy az ember ne legyen akadályozva az örök élet elnyerésében. A fenyegetésnek emez intő példája pedig azért következett el, hogy az embernek istenfélelme még abban a megalázásban is gyakoroltassék és próbára tétessék. Ekként testi halállal is a bűn miatt sújtotta az Isten az embert, s a bűnbocsánat után igazságosságának gyakorlása miatt nem vette azt le róla; más szóval azért, hogy megerősítse és próbára tegye azok igazságosságát, akik megszenteltetnek."

A közös szerencsétlenségek azonban tulajdonképp nem is semmisíttetnek meg ezen kanonikus elégtételek által; más szóval azon emberi hagyományok cselekedetei által, amelyekről ők maguk azt mondják, hogy gépies végrehajtásuknak oly hatása van, hogy megváltják a büntetéseket, még ha ezek a halálos bűnben lévők által vitetnek is véghez. S midőn ezzel szemben felhozzuk Pálnak ezt a mondását (1Kor 11,31): "ha mi magunk ítélnénk meg magunkat, nem büntettetnénk Istentől," – akkor az "ítél" igét az egész bűnbánatról és kötelező gyümölcseiről, nem pedig nem kötelező cselekedetekről kell érteni. Ellenfeleinket az általuk megvetett nyelvtan miatt éri a büntetés, mivel azt gondolják, hogy ítélni annyit tesz, mint felvértezve zarándokolni szent Jakabhoz, vagy hasonló cselekedeteket végezni. Pedig az ítélni szó jelenti az egész bűnbánatot, jelenti a bűnöknek kárhoztatását. Ezen kárhoztatás valóban végbemegyen a töredelmességben és az élet megváltoztatásában. Az egész bűnbánat, töredelmesség, hit, jó gyümölcsök elérik azt, hogy enyhébbekké lesznek a büntetések s a nyilvános és magán-szerencsétlenségek, miként Ézsaiás tanítja (1,l6.18.19): "szűnjetek meg gonoszt cselekedni, tanuljatok jót tenni; ha bűneitek skarlát-pirosak, hófehérek lesznek. Ha engedelemmel hallgatandotok, e föld javaival éltek." Az egész bűnbánatról és a kötelező, vagy Isten által parancsolt jó cselekedetekről szóló legfontosabb és legüdvözítőbb tant nem szabad az elégtételekre és az emberi hagyományok cselekedeteire vonatkoztatni. Hasznunkra oktat az a tan, hogy a közös bajok enyhülnek a mi bűnbánatunk, a bűnbánatnak igaz gyümölcsei és a hitből való jó cselekedetek által – de nem, miként ők képzelik, a halálos bűnben végzettek által. Ide tartozik a niniveiek példája (Jónás 3,10), akik bűnbánatuknál fogva – az egészről szólunk – Istennel kiengesztelődtek, és elérték, hogy városukat nem pusztította el.

Hogy pedig az atyák említést tesznek az elégtételről, hogy a zsinatok törvényeket hoztak erre, az, miként feljebb mondottuk, intő példaadás végett rendelt egyházi fegyelmi szabály volt. S ezen fegyelmi szabályt sem a bűn, sem a büntetés elengedéséhez nem tartották szükségesnek. Mert ha egyesek ezekről szólva, a tisztítótűzről tettek említést, magyarázatuk szerint azok nem az örök büntetésnek megváltására, nem elégtételül, hanem a tökéletlen lelkek megtisztítására szolgálnak. Miként Augustinus mondja, hogy a megbocsátható mindennapos bűnök égettessenek meg, más szóval fojtassanak el az Istennel szemben való bizalmatlanság és hasonló indulatok. Egyes írók az "elégtétel" szót a szokásos használattól, vagy a külső cselekmény jelentésétől eltérőleg átvitt értelemben használják az igazi meghalás jelzésére. Augustinus erről ekképpen szól: "Az igazi elégtétel abban áll, hogy kiirtja a bűnök okait, azaz megöli a testet, korlátozza a testet, nem azért ugyan, hogy megváltsa az örök büntetéseket, hanem azért, hogy a test vétkezésre ne ingereljen."

Így nyilatkozik Nagy Gergely is az elidegenített javak visszaadására vonatkozólag: "hamis a bűnbánat, hogyha nem tesz eleget azoknak, akiknek elfoglalt dolgait magunknál tartjuk." Mert aki még ezután is lop, az nem őszintén fájlalja, hogy lopott, vagy rabolt. Mert mindaddig tolvaj vagy rabló az illető, amíg jogtalan tulajdonosa az idegen tárgynak. Ez a jogi elégtétel szükséges, mert megíratott (Ef 4,28): "aki oroz vala, többé ne orozzon." Épp úgy szól Chrysostomus: "a szívben töredelmesség, a szájban bűnvallás, a cselekvésben teljes megalázkodás." Ez semmiben nem szól ellenünk. A jó cselekedeteknek követniök kell a bűnbánatot – hanem bűnbánatnak kell lennie, nem tettetésnek, az egész életnek jóra való változásának.

Szintúgy írják az atyák, hogy elég, ha egyszer történik az életben a nyilvános, vagy ünnepélyes gyónás, amelyről az elégtételi törvények hozattak. Ebből érthető, hogy ők ezen törvényeket a bűnök bocsánatához nem tartották szükségszerűeknek. Mert ezen ünnepélyes gyónáson (bűnbánaton) kívül máskor is akarnak bűnbánatot, amikor nem szükségesek az elégtételekről szóló törvények.

Azt írják a Cáfolat mesterei, hogy az elégtételeknek az evangélium határozott szava ellenére való eltörlését nem szabad tűrni. Mi ellenben eddig azt bizonyítottuk, hogy azoknak a kánoni elégtételeknek, vagyis a "nem köteles" cselekedeteknek, melyeket a büntetésnek elengedéséért kellene teljesíteni, nincsen evangéliumi alapjuk. Már maga a tény bizonyítja ezt. Ha az elégtételi cselekedetek "nem kötelező" cselekedetek, mely okból hivatkoznak kifejezetten az evangéliumra? Mert ha az evangélium ilyen cselekedetek által rendelné a büntetések megváltását, már kötelező cselekedetekké válnának. De ők azért szólnak így, hogy port hintsenek a tapasztalanoknak szemébe, előhozakodnak bizonyítékokkal, amelyek kötelező cselekedetekről szólnak, holott a saját elégtételeikben ők maguk "nem kötelező" cselekedeteket írnak elő. Sőt ők maguk iskoláikban azt az engedményt teszik, hogy bűn elkövetése nélkül lehet elmulasztani az elégtételeket. Ennélfogva tehát hamisan írják, hogy az evangélium előírása alapján kényszerítve vagyunk azoknak a kánoni elégtételeknek engedelmeskedni.

Egyébiránt mi már gyakran bizonyítottuk, hogy a bűnbánatnak jó gyümölcsöket kell teremnie, és hogy mik a jó gyümölcsök, azt tanítják a parancsolatok, ti. Istennek imádása, hálaadás, az evangéliumnak vallása, az evangéliumnak tanítása, a szülők, idősbek s a felsőség iránti engedelmesség, hűség a hivatásban, nem ölni, nem gyűlölködni, hanem engesztelékenynek lenni, tehetségünk szerint adni a szűkölködőnek, nem paráználkodni, nem törni házasságot, hanem a testet korlátozni, zabolázni és fenyíteni – nem az örök büntetésnek megváltása céljából, hanem azért, hogy az ördögnek ne engedelmeskedjék, a Szentlelket ne sértse, és hogy igazat szóljon. Ezeket a gyümölcsöket Isten parancsolja, és kívánja tőlünk megtartásukat az ő nevének dicsőségére és tiszteletére, s jutalom is jár értük. Azt azonban nem tanítja a Szentírás, hogy az örök büntetések csak az emberi hagyományok és tisztító tűz elégtétele által bocsáttatnak meg. A búcsúlevelek (indulgentiák) egykor nyilvános rendszabályok alól való felmentések voltak, hogy az emberek mértéken felül ne terheltessenek. Hogy ha az elégtételek és büntetések emberi tekintélynél fogva elengedhetők, akkor mint bűnök ellenértéke, nem isteni jognál fogva szükségesek, mert isteni jog nem semmisíthető meg emberi tekintély által. Mivel továbbá most ez a szokás önmagától elavult, még pedig a püspököknek ellenzése nélkül, ezért semmi szükség többé azokra a bűnbocsánatokra. S mégis megmaradt az indulgentiáknak a neve. S miként az elégtételeket nem világi hatósági fegyelemnek, hanem a büntetés alól való megváltásnak vették: így a búcsújárásokat is rosszul értelmezték, mintha azok a lelkeket a tisztítótűzből szabadítanák meg. A kulcsnak azonban nincs más hatalma, csak a föld felett való kötésnek és oldásnak hatalma, e kijelentés szerint (Mt 16,19): "Amit megkötözendesz e földön, a mennyekben is kötözve lészen, és amit megoldandasz e földön, a mennyekben is oldozva lészen." Jóllehet, – mint feljebb mondottuk – a kulcsnak nincs hatalma a büntetések kiszabására, vagy istentiszteletek meghatározására, hanem csupán arra van felhatalmazása, hogy bocsássa meg bűneit azoknak, akik megtérnek, és megbüntesse s kizárja azokat, akik nem akarnak megtérni. Miként ugyanis feloldozni annyit jelent, mint a bűnöket megbocsátani, úgy kötni annyit tesz, mint a bűnöket meg nem bocsátani. Krisztus ugyanis szellemi országról szól. Istennek parancsa, hogy az evangélium szolgái feloldozzák a megtérőket, miként (2Kor 10,8) e mondás szól: "adatott nekünk hatalom az építésre." Ez okból az egyes eseteknek fenntartása (reservatio casuum) külső jogi szabálynak dolga. Mert ez a kanonikus büntetésnek fenntartása és nem a bűnnek Isten előtt való fenntartása azoknál, akik igazán megtérnek. Ez okból helyesen ítélnek ellenfeleink, amikor bevallják, hogy a halálnak pillanatában egyes bűneseteknek fenntartása nem akadályozhatja a feloldozást.

Kifejtettük a bűnbánatról szóló tanunknak főtartalmát, s tudjuk róla, hogy a jóravaló lelkeknek, istenfélelemre és üdvösségre szolgál. És ha az őszinte emberek a mi tanunkat összehasonlítják ellenfeleinknek igen zavaros vitatkozásával, át fogják látni, hogy ellenfeleink elhagyták a megigazító és a kegyes szíveket megvigasztaló hitről szóló tant. Látni fogják azt is, hogy ellenfeleink sokat koholtak össze a töredelmesség érdeméről, a bűnöknek ama vég nélkül való elősorolásáról s az elégtételekről, melyeket, mint mondják, sem a földön, sem az égben senki fel nem fog, s amelyeket még maguk ellenfeleink sem képesek eléggé megmagyarázni.

 

VII. (XIII. cikk.) A szentségek számáról és használatáról

A 13. cikkben helyeslik ellenfeleink azt az állításunkat, mely szerint a szentségek nemcsak hitvallási jelek az emberek között, mint egyesek képzelik, hanem inkább Isten irántunk való akaratának jelei és bizonyítékai, amelyekkel Isten szíveinket hitre ösztönzi. Ellenfeleink azonban azt követelik tőlünk, hogy mi is hét szentséget fogadjunk el. A mi nézetünk szerint nekünk arra kell törekednünk, hogy az Írásban megállapított gyakorlatokat és szertartásokat, – bármely nagy számmal vannak is, – el ne hanyagoljuk. S a mi véleményünk szerint nem az a fődolog, hogy a netáni tanítás céljából egyesek más számot fogadnak el, hanem az, hogy az Írás által elrendelteket helyesen tartsák meg. Az ókoriak sem egyformán határozták meg számukat.

Ha szentségeknek azokat a szertartásokat nevezzük, melyek Isten parancsolatain alapulnak, és amelyekhez a kegyelem ígérete van csatolva, akkor könnyű meghatározni, melyek tulajdonképpen a szentségek. Mert az emberektől rendelt szertartások nem lesznek a tulajdonképpeni értelemben vett szentségek, minthogy az emberi tekintélynek nem áll jogában kegyelmet ígérni. Ez okból az olyatén jelek, amelyeket Isten nem rendel, nem lehetnek biztos jelei a kegyelemnek, jóllehet talán a tudatlanokat oktatják, vagy intik valamely tekintetben. Valóban szentségek tehát a keresztség, az Úrvacsorája s a bűntől való feloldozás, amely a bűnbánatnak szentsége (poenitentia). Mert ezeknek a szertartásoknak van isteni rendelésük és kegyelemígéretük, amely az Újszövetség sajátja. Mert a szíveknek igazán meggyőződve kell lenniük arról, hogy amidőn megkereszteltetünk, midőn az Úr testét élvezzük, midőn feloldoztatunk, hogy az Isten valóban megbocsát nekünk a Krisztusért. S az Isten az ige és szertartás által egyszersmind buzdítja a szíveket, hogy higgyenek és hitet foganjanak, miként Pál mondja (Róm 10,17): "a hit a hallásból vagyon." Miként pedig az ige a fülbe beoson, hogy a szíven kopogtasson, akként tűnik szembe maga a szertartás, hogy megindítsa a szívet. Az igének és a szertartásnak ugyanaz a hatása van, miként ezt világosan mondotta Augustinus, mikor a szentséget látható igének nevezte, minthogy a szertartást szemeivel fogja fel az ember, mint az igének valamely festményét, mely ugyanazt jelenti, amit az ige. Ez okból mind a kettőnek ugyanaz a hatása.

A konfirmáció (hitben erősítés) és az utolsó kenet az atyáktól származott szertartások, melyeket még az egyház sem tekint az üdvösséghez okvetlenül szükségeseknek, mivel nincs isteni rendelésük. Ez okból nem haszontalan munka ezeket a szertartásokat a fentebbiektől megkülönböztetni, amelyek határozottan kifejezett isteni parancsolaton alapszanak s világos kegyelemígéretük van.

A papszentelést ellenfeleink nem az ige szolgálatára és a szentségeknek mások részére való kiosztására vonatkoztatják, hanem az áldozásra értik, mintha az újszövetségben a levitikus áldozópapsághoz hasonló áldozópapságnak kellene lennie, amely áldozatot mutat be a népért, és bűnbocsánatot érdemel ki mások részére. Mi azt tanítjuk, hogy a keresztfán meghalt Krisztusnak áldozata elég volt az egész világ bűneiért; más áldozatokra ezen kívül nincsen semmi szükség, mintha az nem lett volna elég a mi bűneinkért. Ez okból az emberek nem valamely más áldozatokért igazulnak meg, hanem a Krisztusnak egyetlen áldozatáért, ha hiszik, hogy ők ezen áldozat által váltattak meg. Azért a papok nem hívatnak meg valamely más, a törvényben előírt áldozatok végett, amelyeket a népért kellene bemutatni, hogy általuk a népnek bűnbocsánatot szerezzenek, hanem az evangéliumnak tanítása és a szentségeknek a nép között való kiosztása végett hívatnak meg. És nincs nekünk valami más, a levita papsághoz hasonló papságunk, miként azt eléggé tanítja a Zsidókhoz írt levél. Ha azonban a pap-avatást az ige szolgálatára vonatkoztatják, akkor nincsen semmiféle nehézség arra nézve, hogy a pap-avatást szentségnek nevezzük. Mert az igeszolgálat Isten parancsolatán alapszik, és magasztos ígéretei vannak (Róm 1,16): "Az evangélium Istennek hatalma, minden hívőnek üdvösségére," és Ésa 55,11: "Így lesz az én beszédem, amely számból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok, és szerencsés lesz ott, ahová küldöttem." Ha a pap-avatást ebben az értelemben vennék, még a kézrátételt sem vonakodnánk szentségnek nevezni. Az egyháznak ugyanis van az ige szolgáinak rendelésére szóló parancsa, és ennek a legkedvesebbnek kell lennie előttünk, mivel tudjuk, hogy az Isten előtt kedves az igeszolgálat, és hogy ő e szolgálatban jelen van. Hasznos dolog az igeszolgálatot, amennyire lehetséges, a dicséret minden nemével feldíszíteni a rajongó emberekkel szemben, akik azt képzelik, hogy a Szentlélek nem az ige által, hanem az ő sajátos előkészületeikért adatik, ha tétlenül, némán, sötét helyeken ülnek, várva lelkük megvilágosodását (illuminatio), amint egykor az enthusiasták (rajongók) tanították, most pedig az anabaptisták tanítják. A házasságot nem az Újszövetség rendelte először, hanem az mindjárt kezdetben az ember teremtése után rendeltetett. De isteni parancsolaton alapszik, vannak ígéretei, amelyek ugyan tulajdonképp nem az újszövetségbe tartoznak, hanem inkább a testi életre vonatkoznak. Annálfogva, ha valaki szentségnek akarná nevezni, meg kellene azt a fentebbiektől különböztetnie, amelyek az újszövetség tulajdonképpeni jelei és a kegyelemnek és bűnbocsánatnak bizonyítékai. Hogyha a házasságot azért akarjuk szentségnek nevezni, mivel isteni parancsolaton alapszik, akkor más állások, vagy hivatalok is – amennyiben isteni parancsolaton alapszanak – szentségeknek lesznek nevezhetők, mint pl. az elöljáróság.

Végül, ha minden dolgot a sákramentumok közé kell számítanunk, amelyek Isten rendelésén alapszanak, és amelyekhez ígéretek vannak kötve, akkor miért nem számítjuk oda az imádságot, amely leginkább mondható szentségnek? Ez ugyanis egyrészt isteni parancsolaton alapszik, másrészt a legtöbb ígérete van és a szentségek között mint valami kiválóbb helyen elhelyezve hívja az embereket imádkozásra. Ide lehetne számítani az alamizsnákat, megpróbáltatásokat, melyek már magukban véve jelek, amelyekhez Isten ígéreteit csatolta. De hagyjuk el ezeket. Egy okos ember sem fog a szám és szó felett túlságosan vitatkozni, hacsak megtartjuk mindazokat a dolgokat, melyek Isten rendelésén és ígéretein alapszanak.

Sokkal inkább szükség van annak ismeretére, hogy miképpen kell élni a szentségekkel. Itt kárhoztatjuk a skolasztikus tudósok egész népségét, akik azt tanítják, hogy a szentségek mindenkinek, aki nem gördít elébük akadályokat, kegyelmet szereznek az ő gépies végrehajtásuk által, az igénybevevőnek minden jóindulatú hozzájárulása nélkül. Az egyszerűen zsidó felfogás, ha azt véljük, hogy a szertartás által, a szívnek őszinte érzelme nélkül megigazulunk, azaz hit nélkül. S mindamellett ezen istentelen és veszedelmes tant nagy garral tanítják az egész pápai birodalomban. Pál felszólal ez ellen, és tagadja, hogy Ábrahám (Róm 4,9 stb.) a körülmetélkedése alapján igazult meg, hanem szerinte a körülmetélkedés a hit gyakorlása végett adatott. Mi tehát azt tanítjuk, hogy a szentségek élvezéséhez hozzá kell járulnia a hitnek, amely bízik az ígéretekben, és elfogadja az ígért és a szentség által nyújtott dolgokat. Ennek oka világos és megdönthetetlen. Az ígéret haszontalan, ha nem hit által fogadjuk be. De a szentségek az ígéretek jelei. Ennélfogva az élvezéshez hozzá kell járulnia a hitnek, hogy aki az Úr vacsorájával élni akar, hittel élvezze azt. Mert ez az új szövetségnek szentsége, amint Krisztus világosan mondja (Lk 22,20); ennélfogva abban a szilárd hitben élvezze az ember, hogy az az új szövetségben ígért dolgokat nyújtja, ti. a bűnöknek kegyelemből való megbocsátását. És hittel fogadja azt, emelje fel lesújtott lelkiismeretét, és érezze, hogy e bizonyítékok nem ámítók, hanem annyira biztosak, mintha Isten az égből új csodával tenne ígéretet arra, hogy ő akar megbocsátani. De mit használnának azok a csodák és ígéretek a nem hívőnek? Szólunk pedig itten arról a sajátos hitről, mely a meglevő ígéretben bízik, s nem csupán arról, mely általában hisz Isten lételében, hanem arról, mely hiszi a bűnbocsánatnak nyújtását. A szentségnek ily használata megvigasztalja az istenfélő s remegő lelkiismeretűeket.

Hogy mily nagyszámú visszaélésnek volt szülője az egyházban az a rajongó felfogás, mely szerint a szentségnek gépies végzése használ a szív érzelmének hozzájárulása nélkül, azt senki sem képes szavakkal elmondani. Innen ered a miséknek ama végtelen megszentségtelenítése; erről azonban alább fogunk szólani. Az ókori írókból egyetlenegy betű sem hozható fel, amely e dologban a skolasztikusoknak fogná pártját. Sőt Augustinus az ellenkezőjét állítja, hogy a szentség mellett levő hit, s nem a szentség igazít meg. S ismeretes Pálnak nézete (Róm 10,10): "szívvel hiszünk az igazságosságra."

 

(XIV. cikk.) Az egyházi rendről.

A 14. cikket, amelyben azt mondjuk, hogy csak a rendesen meghívottnak engedhető meg a szentségeknek és az igének szolgálata az egyházban, akként fogadják el, ha az egyházi felszentelést elfogadjuk s használjuk. Ez okból mi ebben a gyűlésben gyakran bizonyítottuk, hogy a legnagyobb készséggel óhajtjuk az egyházi kormányzati rendet és fokozatokat megtartani az egyházban, még ha azok emberi tekintély alapján keletkeztek is. Mert mi jól tudjuk, hogy az atyák jó és hasznos szándékkal állapították meg az egyházi fegyelmet ily módon, amint azt a régi egyházi törvények írják. De a püspökök a mi papjainkat vagy arra kényszerítik, hogy az általunk hitvallásilag tanított felfogást elvessék és kárhoztassák, vagy új és hallatlan kegyetlenséggel ölik a szegényeket és ártatlanokat. Ezek az okok akadályozzák, hogy a mi lelkészeink őket püspökökül elismerjék. Így tehát a püspökök kegyetlensége az oka annak, amiért helyenként felbomlik a törvényes egyházi rend, amelyet mi igen nagyon megtartani óhajtottunk. Ők lássák, miként fognak majd számot adni Istennek, amiért szétbomlasztják az Egyházat. A mi lelkiismeretünk nincsen veszélyeztetve ebben a dologban, amikor tudjuk, hogy hitvallásunk igaz, istenfélő; és mert egyetemes (katolikus), nem szabad helyeselnünk azoknak kegyetlenségét, akik e tant üldözik. S mi tudjuk, hogy az egyház azoknál van, akik az Isten igéjét helyesen tanítják és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki, nem pedig azoknál, akik Isten igéjét nemcsak rendeletekkel próbálják megsemmisíteni, hanem még meg is ölik azokat, akik az igazat és helyeset tanítják, s akik ellen, még ha valamit tesznek is a kánonok ellen, magok a kánonok enyhébben szólnak. Továbbá itt ismét bizonyítottnak akarjuk tudni, hogy mi örömest meg fogjuk tartani az egyházi és kanonikus rendet, hacsak a püspökök felhagynak a kegyetlenkedéssel gyülekezeteink ellen. Ezen akaratunk úgy Isten előtt, mint az összes népeknél ki fog menteni minden időkig, hogy a püspöki tekintély megrendülésének nem mi vagyunk okozói, mihelyt olvasni és hallani fogják az emberek, hogy mi a püspökök jogtalan kegyetlensége ellen tiltakozva, semmiféle méltányosságot nem érhettünk el.

 

VIII. (XV. cikk.) Az emberi hagyományokról az Egyházban.

A 15. cikknek első részét elfogadják, amelyben az egyházi szertartásokat megtartandóknak állítjuk, amelyek bűn elkövetése nélkül gyakorolhatók, és a béke s jó rend céljából az egyházban hasznosak. A második részét általában kárhoztatják, amelyben mi azt mondjuk, hogy az Istennek kiengesztelésére, a kegyelem kiérdemlésére és a bűnökért való elégtételre rendelt emberi hagyományok az evangéliummal ellenkeznek. Jóllehet az ételek közötti különbségről s az emberi hagyományokról eleget szólottunk magában a hitvallásban, mindazonáltal egyes dolgokat itt röviden meg kell ismételnünk.

Jóllehet gondoltunk arra, hogy ellenfeleink más okokból fogják védelmezni az emberi hagyományokat, azt mégsem gondoltuk, hogy azt a pontunkat kárhoztatják, amely szerint a bűnbocsánatot vagy kegyelmet ki nem érdemeljük az emberi hagyományoknak betartása által. Miután tehát ezt a pontot kárhoztatták, könnyű és világos kérdéssel van dolgunk. Ebben nyíltan zsidóskodnak ellenfeleink, világosan betemetik az evangéliumot az ördögök tanaival. Egyrészről ugyanis az Írás (1Tim 4,1-13.) az ördögök tanainak nevezi a hagyományokat, amikor az taníttatik felőlük, hogy ezek a bűnbocsánat és kegyelem kiérdemléséhez hasznos szertartások. Más részről elhomályosítják az evangéliumot, Krisztusnak jótéteményét és a hitből való megigazulást. Az evangélium arra tanít minket, hogy hit által Krisztusért ingyen nyerjük bűneink bocsánatát és engesztelődünk ki Istennel. Ellenfeleink ellenben más közvetítőt rendelnek, ti. ezeket a hagyományokat. Ezekért akarják elnyerni a bűnbocsánatot, ezek által akarják kiengesztelni Isten haragját. De Krisztus világosan mondja (Mt 15,9): "hiába tisztelnek pedig azzal is, ha oly tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai."

Fentebb terjedelmesen fejtegettük, hogy az emberek hit által igazulnak meg, amikor hiszik, hogy Istennel kiengeszteltettek, nem a mi cselekedeteink miatt, hanem kegyelemből a Krisztusért. Bizonyos, hogy ez az evangéliumnak tanítása, mert világosan mondja Pál (Ef 2,8.9): "kegyelemből tartattatok meg hit által (és ez nem ti tőletek vagyon, Isten ajándéka ez), nem a cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék." Ők meg azt mondják, hogy az emberek ezen emberi hagyományok által előre kiérdemelték a bűnbocsánatot. Mi más ez, mint Krisztus mellőzésével más megigazítót, más közbenjárót rendelni? A Galatákhoz így szól Pál (Gal 5,4): "A Krisztus Jézusból kirekesztettetek, akik a törvény által akartok üdvözülni és a kegyelemből kiestetek," más szóval: ha ti azt gondoljátok, hogy érdemeket szereztek a törvény megtartásával arra, hogy Isten igazaknak tekintsen benneteket, ez esetben a Krisztus semmit sem fog nektek használni, mert ugyan micsoda szükségük van Krisztusra azoknak, akik azt gondolják, hogy a törvény megtartása által lesznek igazakká? Az Isten Krisztust a végből adta, hogy őérette, mint közbenjárónkért, nem a mi igazságosságunkért akar hozzánk kegyelmes lenni. Ők azonban azt hiszik, hogy az Isten a hagyományok és nem Krisztus miatt van kiengesztelve, és azok miatt kegyelmes hozzánk. Megfosztják tehát Krisztust közbenjárói tisztétől. S e tekintetben semmi különbség nincsen a mi hagyományaink és a mózesi ceremóniák között. Pál azért kárhoztatja úgy a mózesi szertartásokat, mint a hagyományokat, mivel azt hitték felőlük, hogy azok Isten előtti megigazulást kiérdemlő cselekedetek. Ekként elhomályosíttatott Krisztusnak tiszte és a hitből való megigazulás. Ez okból a törvénynek mellőzésével, a hagyományok elhagyásával annak bizonyítására törekszik, hogy nem ezen tettek miatt, hanem Krisztusért kegyelemből van ígérve a bűnbocsánat, s csupán hittel kell azt magunkévá tennünk. Mert az ígéretet nem lehet másként elfogadni, csak hit által.

Amikor tehát hittel vesszük a bűnbocsánatot, s amikor hitünk alapján a Krisztusért kegyelmes hozzánk az Isten, tévedés és bűn azt határozni, hogy azon előírások által érdemeljük ki a bűnbocsánatot. Ha valaki erre azt mondja, hogy nem a bűnbocsánatot érdemeljük ki, hanem a már megigazultak ezen hagyományok által érdemlik ki a kegyelmet, az ellen ismét Pál tiltakozik (Gal 2,17): "hogy Krisztus a bűnnek szolgájává lesz," ha a megigazulás után hinnünk kellene, hogy azután nem a Krisztusért tekintetünk igazaknak, hanem előbb más szertartásokkal ki kellene érdemelnünk, hogy igazaknak tekintessünk. Éppúgy szól (Gal 3,15): "az embernek elvégezett testámentomát senki erőtlenné nem teszi és ahhoz semmit nem ád." Ennélfogva az Isten végrendeletéhez (aki azt ígéri, hogy a Krisztusért akar hozzánk kegyelmes lenni) sem szabad hozzátenni, hogy előbb ezen előírások által ki kell érdemelnünk, hogy az Isten magához fogadjon és igazaknak tekintsen minket.

De micsoda szükség van hosszú fejtegetésre? A szent atyák egyetlenegy hagyományt sem rendeltek el azzal a célzattal, hogy az bűnbocsánatot, vagy megigazulást érdemelne ki, hanem a jó rendnek és békének az egyházban való fenntartása végett rendelték őket.

És hogyha valaki valami cselekedeteket akar elrendelni a bűnbocsánatnak vagy megigazulásnak kiérdemelése céljából, miképp fogja tudni, hogy azok a cselekedetek Istennek tetszenek, holott Isten igéje nem tesz bizonyságot mellettük? Miképp fogja az embereket Isten akarata felől meggyőzni Istennek parancsa és igéje nélkül? Vajon a prófétákban nem mindenütt tiltja-e az ő parancsolata nélkül való különös istentiszteleteknek elrendelését? Ezékiel 20,18.19-ben írva van: "A ti atyáitok parancsolataiban ne járjatok, és az ő törvényeiket meg ne tartsátok, s bálványtuskóikkal magatokat meg ne fertőztessétek. Én vagyok a ti Uratok Istenetek; az én parancsolataimban járjatok, az én törvényeimet tartsátok meg, és azokat cselekedjétek." 15. Ha szabad az embereknek istentiszteleteket meghatározni, és ha ők ezek által kegyelmet érdemelnek ki, akkor az összes nemzetek istentiszteleteit helyeselnünk kell, úgy a Jeroboám által megállapított istentiszteleteket (1Kir 12,26. sköv.) mint a mások által a törvényen kívül rendelteket. Mert mi különbség van aközött, ha nekünk volt szabad istentiszteleti formákat rendelni, amelyek a kegyelem, vagy igazságosság kiérdemlése céljából hasznosak, és aközött, hogy miért nem lett volna szabad ugyanaz a pogányoknak és zsidóknak? Azért elítéljük a pogányoknak és izraelitáknak istentiszteletét, szertartását, mert ők azt hitték róluk; hogy azok által érdemlik ki a bűnbocsánatot és megigazulást, s mert nem ismerték a hitből való megigazulást. Végül honnan merítjük a bizonyosságot arra nézve, hogy az emberek által létesített istentiszteleti szertartások Isten parancsolata nélkül megigazítanak, hogyha ti. Isten akaratáról semmit sem lehet bizonyosan állítani Isten igéje nélkül? Mi történik akkor, hogyha az Isten ezeket a szertartásokat nem helyesli? Miképpen állítják tehát ellenfeleink, hogy ezek megigazítanak? Isten igéje és tanúbizonysága nélkül az nem állítható. És Pál (Róm 14,23) azt mondja, hogy "ami hitből nincsen, bűn az." Miután tehát ezeket az istentiszteleti szertartásokat az Isten igéje semmivel sem bizonyítja, ez okból a lelkiismeretnek szükségszerűen kételkednie kell amiatt, hogy tetszenek-e Istennek vagy nem.

Mi szükség van több szóra a világos kérdésben? Ha ellenfeleink ezeket az emberi szertartásokat védelmezik, mint olyanokat, amelyek kiérdemlik a megigazulást, kegyelmet s bűnbocsánatot, akkor ők egyszerűen az Antikrisztus országát állítják fel. Mert az Antikrisztus országa nem egyéb, mint olyan új istentiszteleti szertartás, amelyet emberi tekintély gondolt ki, elvetve a Krisztust. Ilyképpen Mohamed országának vannak isteni tiszteletei, szertartásai, cselekedetei, amelyek által az ember Isten előtt meg akar igazulni, mert nem tudja, hogy kegyelemből, hit által, Krisztusért igazulunk meg az Isten előtt. Így a pápaság is az Antikrisztus országának egy részévé lesz, ha az emberi szertartásokat megigazítókként védelmezi. Mert Krisztust fosztják meg az ő tisztétől, amidőn azt tanítják, hogy nem Krisztusért, kegyelemből, hit által igazulunk meg, hanem ilyen külsőségek által, kivált azonban akkor, amidőn ezen szertartásoknak a megigazulásnál nem csak hasznosságát, hanem szükségszerűségét is tanítják, miként feljebb a VIII. cikknél gondolják, ahol kárhoztatnak minket, amiért azt mondottuk, hogy az egyház igaz egységéhez nem okvetlenül szükségesek emberek által alkotott s mindenütt egyforma szertartások. A Dániel 11,38-ban előre jelzi, hogy valami új emberi szertartások fogják képezni az Antikrisztus országának megjelenési alakját és alkotmányát ({politeia}). Ő ugyanis ekképp szól: "De az erődök istenét tiszteli annak helyén; azt az Istent, akit nem ismertek az ő atyái, tiszteli arannyal, ezüsttel, drágakövekkel és becses ajándékokkal") Ebben leírja az új istentiszteleteket, mivel azt mondja, hogy olyan istent tisztelnek, aminőt az atyák nem ismertek.

Mert ha voltak is a szent atyáknak szertartásaik s hagyományaik, mégsem tartották azokat a megigazulásra hasznosaknak vagy szükségeseknek; nem homályosították el Krisztus dicsőségét és tisztét, hanem azt tanították, hogy mi hit által Krisztusért igazulunk meg, nem pedig azok miatt az emberi külsőségek miatt. Egyébiránt az emberi szertartásokat a testi haszon miatt tartották meg a végből, hogy a nép tudja, mely időben kell összejönnie, hogy a templomokban minden példás rendben és komolyan történjék, s végül hogy a köznépnek nevelő eszközül szolgáljon. Mert az idők közötti különbség (1) és a szertartások változatossága (2) a nép okulására szolgál. Ezek az okok vezették az atyákat a szertartások megtartásában, és ezen okok miatt tartjuk mi is valóban megtarthatóknak őket. S nagyon csudálkozunk azon, hogy ellenfeleink a hagyományoknak más célját ismerik s védelmezik, ti. hogy azok kiérdemlik a bűnbocsánatot, kegyelmet vagy megigazulást. Mi más ez, mint tisztelni az Istent arannyal, ezüsttel és értékes tárgyakkal, azaz elhinni azt, hogy Isten a ruházatnak, díszítésnek változatosságával és hasonló szertartásokkal engesztelődik ki, amilyenek végtelen számúak vannak az emberi hagyományokban.

Pál azt írja (Kol 2,23), hogy a hagyományok a bölcsészet látszatával bírnak. És valóban bírnak, mert a jó rend ({eutaxia}) nagyon szép, illő az egyházban, és ez okból szükséges. De az emberi ész nem értvén a hitből való megigazulást, természetszerűleg azt képzeli, hogy az ily cselekedetek igazítják meg az embereket és engesztelik ki az Istent. 23. Így gondolkozott a néptömeg az izraelitáknál, és ily vélekedés mellett szaporították az ily szertartásokat, külsőségeket, mint ahogy nálunk a zárdákban szaporították őket. 24. Így ítél az emberi elme a testi gyakorlatokról is, mint pl. a böjtölésekről, amelyeknek célja a test fegyelmezése – s az ész mégis megigazító istentiszteleti cselekménynek minősíti. Miként Aquinói Tamás is ír: "a böjtölés a bűnnek eltörlésére és megakadályozására szolgál." Ezek Tamás szavai. Ekként a bölcsesség és igazságosság látszata az ily cselekedetekben ámítja az embereket.

Hozzá jönnek még a szentek példái, s minthogy az emberek utánzásukra törekszenek, legtöbbnyire külső gyakorlataikat és nem hitüket utánozzák.

Miután a bölcsesség és igazságosság ezen látszata az embereket elámította, következnek azután a végtelen számú bajok, elhomályosítják az evangéliumot, mely a Krisztusban való hit általi megigazulásról szól, és következik az ily cselekedetekben való hiábavaló bizalom. Azután homályosakká lesznek Isten parancsolatai is. Ezek a cselekedetek annak jogtalan követelésével, hogy tökéletes és szellemi életnek tekintessenek, jóval többre becsültetnek az Isten parancsai szerinti cselekedeteknél; így nevezetesen azon cselekedeteknél, melyeket ki-ki hivatásából kifolyólag az állami közigazgatásnál, gazdaságban, házassági életben, gyermekek nevelésében stb. cselekszik. Ezeket szentségteleneknek tartják ama szertartásokkal szemben, elannyira, hogy sokan határozott lelkiismereti aggodalmakkal teljesítik őket. Ismeretes dolog ugyanis, hogy sokan elhagyták az állami szolgálatot, elhagyták a házaséletet és azokat a szertartásokat vállalták magukra, mert jobbaknak s szebbeknek képzelték őket.

És ez nem is elég. Ahol egyszer a lelket az a balhit lenyűgözte, amelynek értelmében az ily előírások szerinti cselekedetek szükségesek a megigazuláshoz, ott a lelkiismeretet nyomorúságos módon kínozzák, mivel nem képesek minden előírást pontosan betartani. Mert akadt-e már ember, aki képes lett volna azokat mind előszámlálni? Tömérdek könyv, sőt egész könyvtárak léteznek, amelyek egy betűt sem foglalnak magukban Krisztusról, a Krisztusban való hitről, kinek-kinek hivatásával járó jó tetteiről, – hanem csupán a hagyományokat s azok magyarázatait gyűjtik össze, hogy hol szigorítsák, hol enyhébbekké tegyék. Mennyire kínozza magát a kiválóan derék Gerson, amíg kikeresi a parancsolatok fokozatait, terjedelmét, és mégsem képes megtalálni a tettek enyhébb megítéléséhez szükséges alapot. E közben fájdalmasan felpanaszolja a kegyes lelkiismeretűeknek veszedelmeit, melyeket a hagyományoknak e túl szigorú magyarázata szül.

Mi tehát a bölcsességnek és igazságosságnak az emberi szertartásokban levő ezen látszata ellenében, amely ámítja az embereket, Isten igéjével erősítjük magunkat, és mindeneknek előtte tudjuk azt, hogy azok sem bűnbocsánatot, sem megigazulást ki nem érdemelnek Istennél, sem nem szükségesek a megigazuláshoz. Egyes bizonyítékokat feljebb felhoztunk már. Pál telve van velük. A kolossebelieknek világosan mondja (2,16.17): "Senki azért titeket ne kárhoztasson az ételért, vagy italért, vagy az ünnepnapra, vagy az újholdnak napjára, vagy a szombatokra nézve. Ezek a következendő dolgoknak árnyékai, de a valóság a Krisztusé." Itt egyúttal Mózes törvényét is egybefoglalja az emberi hagyományokkal, hogy ellenfeleink ki ne játsszák, mint szokták ezeket a bizonyítékokat, mintha Pál csupán Mózes törvényéről szólana. Itt ugyanis világosan bizonyságot tesz arról, hogy az emberi hagyományokról szól. Ellenfeleink azonban nem látják, miről szólnak. Ha az evangélium azt tanítja, hogy mózesi szertartások nem igazítanak meg, pedig ezek Isten által rendeltettek: mennyivel kevésbé igazítanak meg az emberi hagyományok?

De a püspököknek nincs is joguk ily szertartások rendelésére, amelyek megigazítanak, vagy e megigazuláshoz szükségesek. Ellenkezőleg: az apostoli cselekedetek könyve (15,10) így szól: "most annakokáért miért kísértitek az Istent, a tanítványok nyakába oly igát vetvén, melyet sem a mi atyáink, sem mi el nem hordozhattunk.?" Péter nagy bűnnek nyilvánítja azt a véleményt, mely szerint az Egyház ily szertartásokkal terhelendő volna. És a óva int bennünket Pál attól, hogy magunkat ismét a szolgaságnak vessük alá. (Gal 5,1) Az apostolok tehát annak a szabadságnak az egyházban való fenntartását akarják, hogy az emberek a törvénynek, vagy emberi hagyományoknak semmiféle szertartásait ne tartsák szükségszerűeknek, miként a törvényben voltak időre szóló szükségszerű szertartások, – hogy az által ne váljék homályossá a hitből való megigazulás, ha azt elhiszik az emberek, hogy ezen szertartások a megigazulást kiérdemlik, vagy szükségszerűek a megigazuláshoz. Sokan különféle enyhítő magyarázatokat keresnek a hagyományokban, hogy segítsenek a lelkiismereten, de mégsem találnak határozott módokat arra, hogy a lelkiismeretet megszabadítsák összebogozott kötelékeiből. De miként Nagy Sándor megoldotta a gordiuszi csomót, hogy amidőn azt kifejteni nem tudta, kardjával egyszerre kettévágta: akként az apostolok is egyszer s mindenkora megszabadítják a lelkiismeretet a hagyományos előírásoktól, kivált azoktól, amelyek megigazulás kiérdemlése végett adatnak. Az apostolok arra kényszerítenek, hogy álljunk ellent e tannak tanítással és példával. Annak tanítására kényszerítenek, hogy a hagyományok nem igazítanak meg, megigazuláshoz nem szükségesek, és senkinek sem szabad szertartásokat behozni, vagy elfogadni azzal a feltevéssel, hogy a megigazulást kiérdemlik. Ha megtartja is valaki ily körülmények között, tartsa meg babona nélkül, mint rendészeti szabályt, mint ahogy a ruhában való elbizakodottság nélkül másképp öltözködnek a katonák, másként a skolasztikusok. Az apostolok megszegik a hagyományt és Jézus védelmezi őket. Mert példát kellett mutatni a farizeusoknak, hogy ezek a szertartások haszontalanok. És ha a mieink egyes kevésbé célszerű hagyományos előírásokat elhagynak, eléggé igazoltuk őket azzal, hogy ezeket megigazulást kiérdemlőkként követelik tőlük. A hagyományokról való ily nézet ugyanis istentelen.

Mi különben a régi, az egyházban hasznossági és nyugalmi okból létesített hagyományokat örömmel tartjuk meg, és amennyire lehetséges, igen kedvezően magyarázzuk ({prosz to eufémoteron}) de kizárásával annak a nézetnek, amely megigazítóknak gondolja őket. De ellenségeink csalárd módon vádolnak minket, hogy mi a jó intézményeket, hogy az egyházi fegyelmet megsemmisítjük. Mert mi igazán ország-világ előtt mondhatjuk magunkról, hogy a gyülekezeteknek külső alakja nálunk tiszteletreméltóbb, mint ellenfeleinknél. S ha valaki jól meg akarná figyelni, tapasztalhatja, hogy mi jobban megtartjuk az egyházi törvényeket, mint ellenfeleink. Ellenfeleinknél a miséket az áldozárok akaratuk ellenére és fizetés által ösztönöztetve, s legtöbbnyire csupán fizetésért végzik. A zsoltárokat éneklik, de nem hogy okuljanak, vagy imádkozzanak, hanem a szertartás kedvéért, – mintha bizony ez a cselekedet istentisztelet lenne –� vagy éppen a fizetés kedvéért. Minálunk az egyes vasárnapokon sokan élnek az Úr vacsorájával, hanem előbb oktatásban, vizsgálásban és feloldozásban részesülnek. Gyermekek éneklik a zsoltárokat, hogy tanuljanak; énekel a nép is, hogy tanuljon, vagy imádkozzék. Továbbá ellenfeleinknél teljesen hiányzik a gyermekek vallástani oktatása (katekézis), amelyre nézve a kánonok is intézkednek. Minálunk a lelkészek és az egyház szolgái kötelezve vannak arra, hogy nyilvánosan oktassák és kihallgassák a gyermeksereget, s ezen külsőség kitűnő gyümölcsöket terem.

Ellenfeleinknél sok vidéken, – a böjti időszak kivételével egész éven át – nem tartatnak prédikációk. Pedig az evangélium tanítása Istennek egyik fő tisztelete. S mikor ellenfeleink prédikálnak, [akkor is] emberi hagyományokról, szenteknek tiszteletéről és hasonló csekély dolgokról szólnak, amelyeket joggal utál a nép. Ez okból mihelyt felolvasták az evangélium szövegét, a nép mindjárt az elején magára hagyja őket. Egyes kiválóbbak a jó cselekedetekről kezdenek szólani; a hit általi megigazulásról, a Krisztusban való hitről s a lelkiismeret vigasztalásáról nem szólnak semmit, sőt az evangéliumnak ezt a legüdvösebb részét gyalázva kisebbítik. Ezzel szemben a mi gyülekezeteinkben az összes prédikáció a következő tárgyakról szól: a megtérésről, istenfélelemről, Krisztusban való hitről, a hitből való megigazulásról, a lelkiismeretnek hit által való vigasztalásáról, a hit gyakorlatairól, az imádságnak tulajdonságairól, s az embernek azon hitbeli meggyőződéséről, hogy imádságának foganatja van s meghallgattatik, a keresztről, a felsőség és minden polgári intézmény méltóságáról, a krisztusi vagy szellemi ország és az állami ügyek közötti különbségről, a házasságról, a gyermekek tanításáról s neveléséről, az erkölcsi tisztaságról és a szeretetnek minden kötelességéről. Az egyházaknak ezen állapotából lehet következtetni, hogy mi az egyházi fegyelmet, az istenes szertartásokat és a jó egyházi szokásokat buzgóan megtartjuk.

A test sanyargatásáról s testünk fegyelmezéséről úgy tanítunk, miként hitvallásunk előadja, hogy a testnek igazi s nemcsak látszólagos sanyargatása: a keresztviselés és a megpróbáltatások, amelyekkel Isten meglátogat minket. Ezekben Isten akaratának kell magunkat alávetnünk, miként azt Pál mondja (Róm 12,1): "Állítsátok a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul" stb. Ezek az istenfélelemnek s hitnek szellemi gyakorlatai. De a testnek ezen a keresztviselésben történő feláldozásán kívül van egy önkéntes és szükséges neme a feláldozásnak, amelyről Krisztus szól (Lk 21,34): "Megoltalmazzátok pedig magatokat, hogy valamikor meg ne nehezedjenek a ti szíveitek dobzódás, részegség és világi szorgalmatosság miatt." És Pál (1Kor 9,27): "Hanem az én testemet megsanyargatom és rabság alá adom" stb. Ezen gyakorlatokat nem azért kell magunkra vállalnunk, mivel azok megigazító istentiszteleti cselekmények, hanem azért hogy a testet fegyelmezzék, s a jóllakottság el ne nyomjon, ne tegyen elbizakodottakká és gondatlanokká, amiből következik, hogy az emberek a test kívánságait dédelgetik és engedelmeskednek nekik. Az ebben való munkásságnak folytonosnak kell lennie, mivel folytonos isteni parancsolaton alapszik.

Egyes ételekre és időkre vonatkozó szabályok megtartása a testnek fegyelmezésében semmit sem használ, mert az ily étkezés finomabb és drágább a rendesnél, s még ellenfeleink sem tartják meg a kánonban reá vonatkozólag előírt szabályt.

Sok és nehéz vitatkozásra való alkalmat nyújt a hagyományokról szóló ezen cikk, és mi igazán tapasztaltuk, hogy a hagyományok a lelkiismeretnek valóban súlyos béklyói. Midőn megtartásukat szükségszerűekként követelik, akkor mérték felett megkínozzák a lelkiismeretet, ha az valamely előírást elnéz. Viszont az előírások eltörlése hátrányokkal s bajokkal jár. Nekünk azonban könnyű és világos a dolgunk, minthogy ellenfeleink kárhoztatnak minket, amiért az emberi hagyományokról azt tanítjuk, hogy nem érdemlik ki a bűnbocsánatot. Szintúgy követelik az egyetemes hagyományokat, – amelyeket így neveznek –� mint olyanokat, amelyek a megigazulásra szükségesek. Itt hatalmas védőnk van Pálban, aki mindenütt azt bizonyítja, hogy ezek az előírások sem meg nem igazítanak, sem nem szükségesek a hitből való megigazuláson felül. És mi mégis azt tanítjuk, hogy a szabadsággal való élést ezen dolgokban szabályozni kell akként, hogy a tapasztalatlanok ne botránkozzanak meg, és a szabadsággal való visszaélés miatt ne váljanak az evangéliumi igaz tannak ellenségeivé, és hogy valószínűségi ok nélkül semmit se változtassanak a megszokott szertartásokban, hanem tartsák meg a régi szokásokat, amelyek bűn nélkül vagy nagy megterhelés nélkül megtarthatók, az egyetértés ápolása végett.

Magában a birodalmi gyűlésben is eléggé mutattuk, hogy mi szeretetből a közömbös (adiaphoron) dolgokat minden nehézség nélkül megtartjuk a többivel együtt, még ha kellemetlenséggel jár is az; de a közös egyetértést, – ha ugyan a lelkiismeretünk sérelme nélkül lehetséges –, minden más előnynek fölébe helyezendőnek tartjuk. De erről az egész kérdésről valamivel később is fogunk szólani, amikor majd a foga[da]lmakról és az egyházi hatalomról tárgyalunk.

 

(XVI. cikk.) A világi hatalomról.

A 10. cikket ellenfeleink minden megjegyzés nélkül elfogadják, amelyben azt vallottuk, hogy a keresztyén embernek szabad hivatalt viselni, bíráskodni, császári, vagy más meglévő törvények szerint, jogosan háborút viselni, katonáskodni, jogosan szerződéseket kötni, vagyont birtokolni, a hatóság követelésére esküt tenni, házasságot kötni, s végül azt, hogy a törvényes polgári intézkedések Istennek jó alkotása és isteni intézmények, amelyekkel a keresztyén ember bízvást élhet.

Ezt az egész cikket a mieinknek irata, a "Krisztus országa és a világi ország közötti különbségről" eléggé hasznosan megvilágította, hogy a Krisztus országa szellemi ország, azaz a szívben Isten ismeretét, Isten félelmét és hitet, örökké való igazságosságot és örök életet kezdeményez, s ezek mellett a külvilági életre nézve megengedi, hogy bármely nemzetnek törvényes világi intézményeit, amelyek között élünk, használhassuk, amint megengedi, hogy orvosságot, építési módot ételt, italt, vagy a levegőt felhasználhassuk. Az evangélium nem hoz új törvényeket a polgári államról, hanem előírja, hogy engedelmeskedjünk a meglevő törvényeknek, akár pogányoktól, akár másoktól eredtek, és rendeli, hogy ezen engedelmességgel szeretetet gyakoroljunk. Karlstadt ugyanis eszelős volt, amikor Mózesnek törvénykezési törvényeit ránk akarta kényszeríteni.

Ezekről a kérdésekről a mieink azért írtak terjedelmesebben, mivel a szerzetesek sok veszedelmes tant hintettek el az egyházban. Evangéliumi intézménynek nevezték a vagyoni közösséget; azt állították, hogy tanácsos vagyonnal nem bírni, s bosszút nem állani. Ezek a tanok nagyon elhomályosítják az evangéliumot és a szellemi országot, és veszedelmesek a közügyekre. Az evangélium nem bontja szét a közigazgatási vagy gazdasági rendet, sőt inkább helyesli azt, s nem csupán büntetés, hanem a lelkiismeret miatt is rendeli, hogy annak mint isteni intézménynek, engedelmeskedjünk.

A hitehagyó (apostata) Julianus, Celsus és sokan mások azt lobbantották a keresztyéneknek szemére, hogy az evangélium szétrobbantja az államokat, mivel tiltja a bosszút, és mert másféle olyan dolgokat is tanít, amelyek nemigen illenek bele a polgári társadalomba. S e kérdések szerfelett igénybe vették Órigenész, Nazianzi Gergelyt és másokat, holott nagyon könnyen magyarázhatók, ha tudjuk, hogy az evangélium nem hoz törvényeket a polgári államról, hanem hogy az bűnbocsánat és örök élet kezdeményezője a hívők szívében. Egyébként pedig nemcsak helyesli a külső kormányzati rendet hanem még alá is rendel minket nekik, amint szükségszerűleg alá vagyunk rendelve az idők törvényeinek, a tél és nyár változásainak, melyeket szintén az Isten rendelt. Az evangélium tiltja a magánbosszúállást, és Krisztus ezt azzal a szándékkal vési be annyiszor a szívekbe, hogy az apostolok ne jöjjenek arra a gondolatra, hogy az uralkodást el kell venniük azoktól, akik annak birtokában vannak, miként a zsidók álmodoztak a messiási országról, hanem hogy tudják, miszerint nekik a szellemi országról kell tanítaniuk az embereket, s nem szabad megváltoztatniuk a polgári államot. Ennélfogva a magánbosszút nem tanáccsal, hanem parancsolattal tiltja (Mt 5,39; Róm 12,19). A nyilvánosat, melyet a hatóság kötelességszerűleg teljesít, nemcsak hogy tanácsolja, hanem rendeli is, s Pál szerint ez isteni mű (Róm 13,1 sköv.). A nyilvános bosszúállásnak (igazságszolgáltatás) fajtái: ítéletek, testi büntetések, háborúk, katonáskodás stb. Való igaz, hogy ezen dolgokról sok író tévesen ítélt azért, mivel abban a tévedésben éltek, hogy az evangélium valami új, külső és szerzetesi rendszerben áll, és nem látták be, hogy az evangélium a szíveknek örökkévaló igazságosságot hoz, külsőleg azonban meghagyja a polgári államot.

Az is nagyon esztelen nézet, hogy a keresztény tökéletesség abban áll, hogy nem rendelkezünk tulajdonnal. Mert a keresztyén tökéletesség nem a polgári intézmények megvetésében keresendő, hanem a szívnek érzelmeiben, Istennek nagy félelmében, nagy hitben, aminthogy Ábrahám, Dávid, Dániel nagy gazdagságuk mellett és uralkodásukban nem kevésbé voltak tökéletesek, mint bármely remete.

De a szerzetesek ezzel a külső képmutatással annyira elvakították az emberek szemeit, hogy azok nem látták meg, milyen dolgokban áll a valódi tökéletesség. Minő dicséretekkel halmozták el a vagyonközösséget, mint evangéliumi tant! De ezen dicséretek a legnagyobb veszélyt rejtik magukban, különösen azért, mivel nagyon eltérnek a Szentírástól. A Szentírás ugyanis nem parancsolja, hogy közös legyen a vagyon, hanem midőn a tízparancsolat egyike (2Móz 20,15) azt mondja: "ne lopj!" – akkor különbséget tesz a tulajdonban, és azt rendeli, hogy mindenki tartsa meg, ami övé. Wycleff a maga hevességében túlment a kellő határon, amidőn tagadta, hogy a papoknak szabad tulajdonnal bírni. Végtelen fejtegetések léteznek a szerződésekről, amelyeknek a jó lelkiismeretűek sohasem tehetnek eleget, hacsak nem ismerik azt a szabályt, amely szerint a keresztyén embernek jogában áll a polgári intézményeket és törvényeket használni. Ez a szabály védelmezi a lelkiismeretet, mivel azt tanítja, hogy a szerződések addig vannak Istentől megengedve, ameddig őket a hatóság, vagy törvények helyeslik.

Az állami életről szóló ezen egész hitcikket a mieink annyira megvilágították, hogy a legtöbb derék ember, akik állami szolgálatban vagy közügyekben vannak elfoglalva, beismerte, mennyire vigasztaló volt az rájuk nézve, amennyiben ezelőtt a szerzetesi tanok által meggyötörve kételkedtek abban, hogy vajon az evangélium ezeket a polgári hivatalokat és állásokat megengedi-e. Mi ezeket azért említettük fel, hogy a kívülállók is lássák, hogy mi az általunk követett tannal nem megingatjuk, hanem sokkal inkább megerősítjük a hatóságnak tekintélyét és mindennemű polgári intézményeknek méltóságát, amely dolgoknak nagy jelentőségét előbb együgyű szerzetesi nézetek csudálatos módon elhomályosították. Ők ugyanis jóval többre becsülték a szenteskedő szegénységet és alázatosságot, mint a nyilvános köz- és családi életet, dacára annak, hogy ezek Isten parancsolatán alapulnak, ama plátói vagyonközösség pedig nem.

 

(XVII. cikk.) Krisztusnak visszatéréséről az utolsó ítéletre.

A 17. cikket ellenfeleink minden ellenvetés nélkül elfogadják, amelyben azt valljuk, hogy Krisztus a világ végén meg fog jelenni és az összes holtakat feltámasztja, az istenfélőknek örök életet és örökké tartó örömöket ad; a hitetleneket pedig elkárhoztatja, hogy az ördöggel vég nélkül szenvedjenek.

 

(XVIII. cikk.) A szabad akaratról.

A szabad akaratról szóló 18. cikket elfogadják ellenfeleink, habár hozzáadnak egyes bizonyítékokat, amelyek erre a kérdésre kevésbé alkalmazhatók. Hozzáfűzik azt a nagyhangú figyelmeztetést is, hogy nem kell szerfelett sokat tulajdonítani a szabad akaratnak, mint a pelagiánusok teszik, és nem kell minden szabadságától megfosztani, mint a manicheusok tették.

Valóban kitűnő! De micsoda különbség van a pelagiánusok és a mi ellenfeleink között, mikor mind a kettő azt gondolja, hogy az emberek a Szentlélek nélkül szerethetik az Istent és teljesíthetik az ő parancsolatait lényegük szerint, cselekedeteikkel kiérdemlik a kegyelmet és igazságosságot, amelyeket az ész önmagában a Szentlélek nélkül eszközöl? Mily sok képtelenség következik ezekből a pelagiusi nézetekből, amelyeket az iskolákban nagyképűsködéssel tanítanak? Augustinus ezeket Pál nyomán nagy alapossággal megcáfolja; nézetét fentebb, a megigazulásról szóló tanban elmondtuk. De a szabadságot nem vesszük el az emberi akarattól. Az emberi akaratnak van szabadsága a cselekedetek és dolgok választásában, amelyeket az ész önmagában megért. Bizonyos határig képes eszközölni polgári igazságosságot, vagyis a lelkek igazságosságát, szólhat az Istenről, tisztelheti őt [meg]határozott külső cselekedetekkel, engedelmeskedhetik a hatóságoknak és szülőknek, a külső tett választása tekintetében visszatarthatja kezét az öldökléstől, a házasságtöréstől, lopástól. Minthogy az ember természetében megmaradt az érzékiségnek alávetett dolgokra nézve a megértési és ítélő képesség, annálfogva megmaradt ezen dolgoknak választása, a polgári igazságosság eszközlésének szabadsága és az arra való képessége is. Mert a Szentírás azt nevezi a test igazságosságának, amit a testi természet, azaz az ész önmagában, a Szentlélek nélkül képes eszközölni. De az érzékiségnek oly nagy hatalma van, hogy az ember a rossz indulatoknak gyakrabban engedelmeskedik, mint a helyes ítéletnek. S az ördög, ki az istentelenekben működik, mint Pál mondja (Ef 2,2) nem szűnik meg különböző bűnökre ingerelni ezt a gyenge természetet. Ezek az okai annak, hogy még a polgári igazságosság is ritka az emberek között, s amint látjuk, még maguk a bölcsészek, akik szemmel láthatólag törekedtek elnyerésére, sem érték el. Az azonban hamis nézet, hogy az az ember nem vétkezik, aki a törvény cselekedeteit kegyelem nélkül cselekszi. S azután még hozzáteszik, hogy az ily cselekedetek méltányossági alapon (de congruo) kiérdemlik a bűnbocsánatot és a megigazulást. Mert az emberi szívnek a Szentlélek nélkül nincsen istenfélelme, nincs bizalma Isten iránt, nem hiszi, hogy az Isten meghallgatja őt, megbocsát neki, segít rajta és megtartja őt. Ennélfogva az ilyen szív nem kegyes. Végül "a rossz fa nem teremhet jó gyümölcsöket." (Mt 7,18). És "hit nélkül lehetetlen dolog, hogy valaki néki kedves legyen." (Zsid 11,6).

Ennélfogva hogyha a szabad akaratnak engedünk is szabadságot és képességet arra, hogy a törvény külső cselekedeteit teljesítse, ezeket a szellemieket mégsem tulajdonítjuk neki, ti. az igaz istenfélelmet, a valódi hitet Istenben, a tiszta meggyőződést és annak ismeretét, hogy az Isten minket figyelmére méltat, meghallgat, bűneinket megbocsátja, stb. Ezek az első törvénytáblának igazi cselekedetei, amelyeket az emberi szív a Szentlélek nélkül nem képes teljesíteni, miként Pál is mondja (2Kor 2,14): "a lelkes ember pedig," azaz csupán természeti erőit használó ember, "meg nem foghatja azokat, amelyek az Istennek Lelkéi."

És ezt megítélhetik az emberek, ha figyelembe veszik, hogy miképpen gondolkoznak szíveik Isten akaratáról, hogy vajon csakugyan meg vannak-e arról győződve, hogy az Isten figyelmére méltatja és meghallgatja őket. Ezt a hitet megőrizni még a szenteknek is nehéz, s így szinte lehetetlen, hogy az istentelenekben meglegyen. Ez pedig, amint feljebb mondottuk, akkor keletkezik, amikor a megrémült szívek az evangéliumot hallgatják és vigasztalást találnak.

Helyénvaló tehát az a különbségtétel, amely szerint a szabad akaratnak polgári igazságosságot, a Szentlélek kormányzásának pedig, amely az újjászülöttekben működik, a szellemit tulajdonítjuk. Ily módon ugyanis fenn lehet tartani a külső rendet is, mert minden embernek egyformán tudnia kell egyrészről azt, hogy az Isten ezt a polgári igazságosságot kívánja, másrészről azt, hogy mi azt bizonyos határig tanúsítani képesek vagyunk. S mégis van különbség az emberi és szellemi igazságosság között, a bölcsészet és a Szentlélek tana között, s érthető, mely célból van szükség a Szentlélekre. Ezt a különbséget nem mi fedeztük fel, hanem az Írás szól róla igen világosan. Augustinus is szól róla, utoljára pedig kitűnően tárgyalta a párizsi Vilmos; (1) hanem bűnös módon elnyomták azok, kik azt képzelték, hogy az emberek a Szentlélek nélkül engedelmeskedhetnek Isten parancsainak; a Szentlelket pedig [szerintük] azért adja az Isten, hogy lehetővé váljék az érdemnek figyelembe vétele.

 

(XIX. cikk.) A bűn okáról.

Ellenfeleink a 19. cikket is elfogadják, amelyben azt valljuk, hogy habár egy és egyetlen Isten alkotta az egész természetet, és mindent fenntart ami létezik: a bűnnek oka mindamellett az ördögben és emberekben levő akarat, amely Istentől elfordul, Krisztusnak az ördögről szóló ezen mondása szerint (Jn 8,44): "valamennyiszer hazugságot szól, az ő magáéból szól."

 

(XX. cikk.) A jó cselekedetekről

A 20. cikkben választékos szavakkal kifejezik, hogy elvetik és helytelenítik azt a tanunkat, amely szerint az ember jó cselekedetek által nem érdemli ki a bűnbocsánatot. Ezt a cikket nyíltan elvetik és helytelenítik. Mit kell az ily világos dologban mondani? Itt világosan mutatják a Cáfolat mesterei, minő szellem vezérli őket. Mert mi bizonyosabb az egyházban, mint az, hogy a bűnbocsánat ingyen a Krisztusért lesz tulajdonunkká, hogy Krisztus az engesztelés a mi bűneinkért, nem a mi cselekedeteink, amint azt Péter kifejezi (Csel 10,43): "Erről minden próféták is bizonyságot tesznek, hogy bűneinek bocsánatát veszi az ő neve által mindenki, aki hiszen Őbenne." Inkább fogunk egyezni a próféták ezen egyházával, mint a Cáfolat ama rosszlelkű íróival, akik oly szemérmetlenül káromolják Krisztust. Mert jóllehet akadtak egyes írók, akik azt hitték, hogy a bűnbocsánat vétele után az emberek nem hit, hanem cselekedeteik által lesznek igazakká: azt mégsem gondolták, hogy a bűnbocsánat maga tetteink alapján, nem kegyelemből Krisztusért jár nekünk.

Ennélfogva nem szabad tűrnünk azt a káromlást, hogy Krisztus érdemét cselekedeteinknek tulajdonítsuk. Mert már semmi szégyent sem éreznek azok a teológusok, ha ilyen nézetet mernek az egyházban terjeszteni. És mi nem kétkedünk abban, hogy jóságos Császárunk és a fejedelmek legtöbbje semmiképpen sem hagyták volna meg e helyet a Cáfolatban, hogyha figyelmeztették volna őket. E pontnak bizonyítására végtelen sokat idézhetnénk a Szentírásból és az atyákból; azonban fentebb elég sokat írtunk e kérdésről. (1) És semmi szüksége nincs több bizonyítékra annak, aki tudja, miért kaptuk ajándékképpen a Krisztust – aki tudja, hogy Krisztus a mi engesztelőnk bűneinkért. Ézsaiás mondja (53,6): "Az Úr mindnyájunk vétkét őreá veté." Ezzel szemben ellenfeleink azt tanítják, hogy bűneinket nem Krisztusra, hanem cselekedeteinkre helyezi. S itt még mondani sem akarjuk, minő tetteket tanítanak. Látjuk, hogy rettentő határozatot hoztak ellenünk, és az minket jobban megfélemlítene, ha kétes vagy csekély dolgokról szólanánk. Most azonban, amikor lelkiismeretünk átlátja, hogy ellenfeleink világos igazságot kárhoztatnak, amelyet az egyház érdekében megvédeni s Krisztusnak dicsőségét ilyenformán emelni kell, könnyen megvetjük a világ rémítgetéseit, és ha kell, bátor lélekkel elviseljük a netáni szenvedéseket Krisztus dicsőségéért s az egyháznak javáért. Ki az, aki nem hal meg örömmel azon hitcikkek vallásáért, amelyek szerint bűnbocsánatot hit által, kegyelemből a Krisztusért nyerünk, és nem érdemeljük ki saját cselekedeteink által? Az istenfélő emberek lelkiismeretének nem lesz semmi biztos vigasztalása a bűnnek, halálnak félelmei és az ördögnek kétségbeejtő kísértései ellenében, hogyha nem öntudatos azon hitbeli meggyőződésük, hogy ingyen Krisztusért van bűnbocsánatuk. Ez a hit fenntartja és élteti a szíveket a reménytelenségnek ezen legsúlyosabb küzdelmében.

Méltó tehát ez a kérdés arra, hogy érte semmi veszélytől se riadjunk vissza. "Ne térj ki a rossz elől, hanem ellenkezőleg, szállj bátran szembe vele," aki csak egyetértesz a mi hitvallásunkkal, amikor ellenfeleink elrémítéssel, kínzásokkal, vérontással próbálnak téged ily nagy vigasztalástól megfosztani, amely e hitcikkünkben az egyetemes egyháznak van beterjesztve. Aki erre bizonyságot keres, az megtalálja azt az Írásban lelkének erősítésére. Mert Pál, mint mondani szokták, torka szakadtából kiáltja (Róm 3,24; 4,16) hogy "kegyelemből Krisztusért bocsáttatnak meg bűneink." – "Azért igazulunk meg hitből és ingyen" – mondja az apostol, "hogy erős legyen az ígéret." Más szóval ez azt jelenti, hogy ha cselekedeteinktől függne az ígéret; akkor nem lenne biztos. Ha tetteinkért adatnék a bűnbocsánat, mikor tudnók meg, hogy azt megkaptuk? Mikor találná meg a nyugtalan lelkiismeret azt a cselekedetet, amely őt meggyőzné arról, hogy elég Isten haragjának kiengesztelésére?

Azonban fentebb szólottunk az egész tárgyról. Onnan vegye az olvasó a bizonyítékokat. Mert ezt a panaszt – és nem ellenvetést – a tárggyal való méltatlan bánásmód mondatta velünk, nevezetesen az, hogy e helyen különösen hangsúlyozták annak a hitcikkünknek elvetését, amely szerint bűneink bocsánatát nem tetteink alapján, hanem hitből s kegyelemből Krisztusért nyerjük.

Ellenfeleink kárhoztatásuknak bizonyítékait is adják. S megérdemli a fáradságot, hogy ezek közül egyet-mást elmondjunk. Péterből idézik (2Pt 1,10): "Igyekezzetek inkább a ti hivatásotokat és kiválasztástokat megerősíteni" stb. Íme látod, szíves olvasó, hogy a mi ellenfeleink nem vesztették el türelmüket a vitatkozástan (dialektika) tanulásában, hanem kitűnően értenek az Írásnak tetszés szerinti elmagyarázásához. Tegyétek hivatásotokat biztossá jó cselekedetek által: ennélfogva a tettek kiérdemlik a bűnbocsánatot! Valóban kitűnő bizonyítás lesz az, ha valaki így fog következtetni egy halálraítéltnek esetében, akinek büntetése elengedtetett: a hatóság parancsolja neked, hogy a jövőben ne nyúlj idegen tulajdonhoz. Mivelhogy most őrizkedel az idegen tulajdontól, annálfogva kiérdemelted a büntetés elengedését. Így okoskodni annyit tesz, mint oknak felhasználni azt, ami nem ok (ex non causa, causam facere). Péter a bűnbocsánatot követő cselekedetekről szól, és arra tanít, hogy miért kell őket teljesíteni: azért ti., hogy az embereknek biztos legyen a hivatásuk, más szóval, hogy hivatásukból ki ne essenek, ha ismét vétkeznek. Tegyetek jó cselekedeteket, hogy hivatástokban megmaradjatok, hogy el ne veszítsétek a hivatás ajándékait, melyeket a cselekedetek előtt kaptatok, és nem az őket követő cselekedetekért. Ezeket az ajándékokat hit által tartjuk meg; de a hit nem marad meg azokban, akik a Szentlelket elveszítik, s akik a bűnbánatot elvetik, mert a hit, mint feljebb mondtuk, benne van a bűnbánatban.

Más bizonyítékokat is hoznak, amelyek nem illenek ide jobban. Végül azt mondják, hogy ezt a nézetet már ezer évvel ezelőtt Augustinus idejében kárhoztatták. Ez is igen hamis állítás, mert Krisztus egyháza mindig hitte, hogy a bűnbocsánat kegyelemből lesz osztályrészünkké. Sőt a pelagiánusokat azért kárhoztatták, mivel azt állították, hogy a kegyelmet a mi cselekedeteinkért vesszük. Egyébként feljebb eléggé bizonyítottuk, hogy felfogásunk szerint a jó cselekedeteknek a hitet szükségképpen követniük kell. Mert nem töröljük el a törvényt, mondja Pál (Róm 3,31), hanem megerősítjük, mert amikor hittel elfogadtuk a Szentlelket, szükségképpen követi azt a törvény betöltése, aminek alapján nő a szeretet, türelem, erkölcsi tisztaság és a Szentléleknek más gyümölcsei.

 

IX.(XXI. cikk) A szentek segítségül hívásáról

A 21. cikket teljességgel kárhoztatják, mivel nem követeljük a szentek segítségül hívását. És egy pontnál sem szónokolnak oly terjedelmesen. S mégsem eszközölnek ki semmit, mint azt, hogy a szenteket tisztelni kell, továbbá azt, hogy az élő szentek másokért imádkoznak – mintha bizony ez okból a holt szenteknek segítségül hívása szükséges volna! Cyprianust idézik, aki Corneliust életében arra kérte, hogy ha majd meghal, imádkozzék az atyafiakért. Ezen példával igazolják a holtak segítségül hívását. Hieronymust is idézik Vigilantius elleni iratából: ebben a vitás kérdésben, mondják, ezer és száz év előtt legyőzte Hieronymus Vigilantiust. Így diadalmaskodnak ellenfeleink, mintha már győzelmet arattak volna. S nem látják a szamarak, hogy Hieronymusnak Vigilantius elleni iratában egy betű sincsen a szentek segítségül hívásáról. Szól a szenteknek tiszteletéről, de nem segítségül hívásáról.

A Nazianzi Gergely előtti többi ókori írók nem is tettek említést a segítségül hívásról. Ez a segítségül hívás azokkal a véleményekkel együtt, melyeket ellenfeleink a szentek érdemelnek beszámításáról tanítanak, semmiféle bizonyítékkal nem igazolható az ókori írókból.

Hitvallásunk helyesli a szenteknek tiszteletét. Ezen tisztelet háromféle. Az első a hálaadás. Mi ugyanis hálával tartozunk Istennek, amiért példát mutatott az irgalmasságra, jelezte az emberek üdvözítésére célzó akaratát, s hogy adott tudósokat vagy más adományokat az egyháznak. És ezeket az adományokat nagyságukért magasztalni, s magukat a szenteket dicsőíteni tartozunk, hogy ezeket az adományokat hűségesen felhasználták, mint ahogy Krisztus dicséri a példázat szerinti hűséges szolgákat (Mt 25,11.23). A második tisztelet hitünknek megerősítése. Midőn látjuk, hogy Péternek megbocsátja az Úr a megtagadtatását, akkor mi is erőt merítünk arra, hogy jobban higgyünk, hogy a kegyelem uralkodik a bűn felett (Róm 5,20). A harmadik tisztelet elsőben a hitüknek, azután a többi erényeiknek követésében áll, amelyeket ki-ki a maga hivatásában követni köteles. De ezeket az igazi tiszteleteket nem követelik ellenfeleink. Ők csupán a "segítségül hívás" felett civódnak, amelyre nincs szükség, még ha semmi veszedelmet sem foglalna magában.

Ezenfelül még abban is engedünk nekik, hogy az angyalok imádkoznak értünk. Mert Zakariás próféta tesz erről bizonyságot (1,12), ahol egy angyal így imádkozik: "Seregeknek Ura! Meddig nem könyörülsz még Jeruzsálemen és Júdának városain?" stb. Ha megengedjük is a szentekről, hogy miként életükben általában imádkoznak az egész egyházért, úgy imádkoznak az égben is általában az egyházért: mindazonáltal a meghalt szenteknek imádkozásáról egy szentírási hely sem tesz bizonyságot, kivéve a Makkabeusok 2. könyvében (15,14) levő álmot.

Továbbá hogyha a szentek az egyházért imádkoznak is, ebből még nem következik, hogy hozzájuk fordulnunk kell. A mi hitvallásunk csak azt állítja, hogy a Szentírás nem tanítja, hogy a szentekhez forduljunk és őket segítségül hívjuk. Minthogy pedig sem parancsolat, sem ígéret, sem példa nem hozható fel a Szentírásból a szentek segítségül hívásának igazolására: ez okból következik, hogy a lelkiismeretnek semmi bizonyossága nincsen a szentek segítségül hívására nézve. S minthogy az imádságnak hitből eredőnek kell lennie, miképp tudjuk azt, hogy Isten helyesli a segítségül hívást? A Szentírás bizonysága nélkül honnét tudjuk, hogy a szentek ismerik az egyeseknek könyörgéseit? Sőt olyanok is akadnak, akik a szenteknek istenséget is tulajdonítanak, hogy ők ti. a mi elménknek titkos gondolatait is látják. Vitatkoznak reggeli és esteli imádságok felett, talán azért, mert kétkednek, hogy vajon reggel vagy este hallják-e meg. Ezt nem azért gondolják ki, hogy a szenteket tisztelettel illessék, hanem hogy kétes értékű istentiszteleti szokásokat megvédjenek.

Ezen okoskodás ellen semmit sem hozhatnak fel ellenfeleink, ti. azellen, hogy miután a segítségül hívás mellett Isten igéje nem tesz bizonyságot: ez okból nem lehet biztosan állítani, hogy a szentek értik a mi segítségül hívásunkat, vagy hogy ha megértik is, az Isten helyesli azt. Ennélfogva ellenfeleinknek nem kellett volna minket bizonytalan dologra kényszeríteni, mert a hit nélküli imádság nem imádság. Mert ami az egyháznak példájára való hivatkozást illeti, elismert dolog, hogy ez új szokás az egyházban; mert a régi imádságok, ha tesznek is említést a szentekről: segítségül nem hívják őket De a szenteknek ezen még új segítségül hívása, mely az egyházban elterjedt, különbözik az egyeseknek segítségül hívásától.

Azután ellenfeleink a szentek tiszteletében nem csak segítségül hívást követelnek, hanem azonfelül még a szenteknek érdemeit is felhasználják másokért, és a szentekből nem csak értünk könyörgőket, hanem engesztelőket is csinálnak. Ezt semmiképpen sem tűrhetjük, mert ebben a Krisztusnak tulajdon tiszte a szentekre vitetik át. Megteszik őket közvetítőknek és kiengesztelőknek, s jóllehet különbséget tesznek közbenjárási közvetítők és megváltási közvetítők között, mindamellett a szentekből teljesen megváltási közvetítőket csinálnak. De még azt is állítják a Szentírás bizonysága nélkül, hogy ők közbenjáró közvetítők, ami – ha nagyon enyhén fejezzük is ki magunkat – mégis elhomályosítja Krisztusnak tisztét, és a könyörületben való bizalmat, mellyel Krisztus iránt viseltetni tartozunk, átszármaztatja a szentekre. Mert az emberek azt képzelik, hogy Krisztust nehezebben, a szenteket könnyebben lehet megnyerni, és inkább bíznak a szentek könyörületében, mint Krisztus könyörületében, s kerülve a Krisztust, a szenteket keresik. Ekként csinálnak belőlük valóságos megváltási közvetítőket.

Ennélfogva be kell bizonyítanunk, hogy a szentekből nem csak értünk könyörgőket, hanem engesztelőket, más szóval megváltó közbenjárókat csinálnak. Nem soroljuk elő itt a népnek visszaéléseit, csupán a tudósoknak nézeteiről szólunk. A többit megbírálhatják a tapasztalatlan emberek is.

A kiengesztelőben ezt a két kelléket keressük: Először Isten igéjének kell léteznie, amelyből biztosan tudjuk, hogy az Isten akar könyörülni, és meg akarja hallgatni azokat, kik ezen engesztelőjük által hozzá folyamodnak. A Krisztusról ilyen ígéretünk van (Jn 16,23): "Amit csak kértek az Atyától az én nevemben, meg fogja adni nektek." A szentekről semmiféle ígéret nincsen. Ez okból a lelkiismeretnek nem lehet biztos meggyőződése, hogy a szenteknek segítségül hívása által meghallgattatunk. Tehát ezen segítségül hívás nem hitből történik. Azután parancsolatunk is van arra, hogy Krisztushoz forduljunk (Mt 11,28), amely így szól: "Jöjjetek mindnyájan, akik megfáradtatok" stb., s ez ránk is vonatkozik. Ézsaiás 11,10: "És lesz ama napon, hogy Isai gyökeréhez, aki a népek zászlaja leszen, jönnek a pogányok." És Zsolt 45,13: "Tyrus leánya is ajándékkal hódol előtted, hízelegnek néked a legdúsabb népek." Zsolt 72,11: "Hajoljanak meg előtte mind a királyok, és minden nemzet szolgáljon neki." S valamivel alább (15. vers): "Imádkoznak előtte szüntelen, és áldják őt minden napon." S Jánosnál (5,23) így szól Krisztus: "Hogy mindenek tiszteljék a Fiút, miképpen tisztelik az Atyát." Pál pedig a 2Thes 2,16.17-ben imádkozva így szól: "A mi Urunk Jézus Krisztus pedig és az Isten s a mi Atyánk, ki szeretett minket és adott örök vigasztalást és jó reménységet kegyelméből, vigasztalja meg a ti szíveteket, és erősítsen meg titeket minden beszédben és jó cselekedetben." De a szenteknek segítségül hívására vonatkozólag minő parancsolatot, minő példát tudnak a Szentírásból felhozni?

A második kelléke az engesztelőnek, hogy érdemei arra szolgálnak, hogy részben egyesekért eleget tegyenek, részben isteni beszámítással másoknak adományoztassanak, és hogy általuk, mint saját érdemeik által, igazaknak tekintessenek. Ahogyan valamely barát lefizeti barátja tartozását, s az adós ezen idegen érdem által, mint sajátja által megszabadul: így kapjuk ajándékul Krisztus érdemeit, hogy igazaknak vétessünk a Krisztus érdemeiben való bizalom folytán, hogy amidőn benne hiszünk, mintegy saját érdemeink legyenek.

Ebből a kettőből, ti. az ígéretből és az érdemeknek ajándékozásából keletkezik az irgalmasságban való bizalom. Az Isten ígéretében és Krisztus érdemeiben való ily bizalom szükséges az imádkozáshoz. Meggyőződve kell ugyanis lennünk egyrészről arról, hogy a Krisztusért hallgattatunk meg, másrészről, hogy Atyánk az ő érdemei alapján van kiengesztelve.

Ellenfeleink itt először azt rendelik, hogy a szenteket kell segítségül hívnunk. S dacára annak, hogy sem isteni parancsolatra, sem az Írás példájára nem hivatkozhatnak, mindamellett arra törekszenek, hogy nagyobb bizalmuk legyen a szentek könyörületességében, mint a Krisztuséban, holott Krisztus azt hagyta meg, hogy imádságainkban őhozzá, s ne a szentekhez forduljunk.

Másodszor a szentek érdemeit másoknak számítják be, mint Krisztus érdemeit. Azt hagyják meg, hogy a szentek érdemeiben kell bízni, mintha az Isten a szentek érdemeiért tekintene igazaknak, mint ahogy Krisztus érdemeiért tekint olyanoknak. Semmit sem nagyítunk itt. Azt mondják, hogy a búcsúkban a szentek érdemeit számítják be. Biel Gábor, a mise kánonának magyarázatában elbizakodottságában ezeket mondja: "Nekünk Isten rendelésénél fogva a szentek segítségéhez kell folyamodnunk, hogy az ő érdemeik és fogadalmaik által üdvözöljünk." Ezek Gábornak szavai. De helyenként ellenfeleink irataiban és tanításaiban még képtelenebb állításokat is olvasunk. Vajon ezzel nem engesztelőkké teszik-e meg a szenteket? Teljesen egyenlőkké teszik őket Krisztussal, ha bíznunk kell abban, hogy az ő érdemeik által nyerjük az üdvösséget.

Ámde hol rendelte el az Isten azt az imádkozási módot, amelyről Gábor szól, s amely szerint a szentek segítségéhez kell folyamodnunk? Mutassa meg azt a példát vagy a parancsot az Írásból. Talán a királyok udvarából veszik ezt a rendet, ahol barátoknak közvetítésére van az embernek szüksége? De ha valamely király egy bizonyos közvetítőt rendelt, csak nem fogja akarni, hogy az ügyeket mások adják elő neki! Minthogy pedig Krisztust közbenjárónak és főpapnak rendelte az Isten, miért keressünk másokat?

Némely helyeken a feloldozásnak ezt az alakját használják: "A mi Urunk Jézus Krisztusnak szenvedése, a Boldogságos Szűz Máriának és minden szenteknek érdemei szolgáljanak bűneidnek bocsánatára." (1) Itt úgy hirdetik a feloldozást, hogy nemcsak Krisztus érdemeiért, hanem más szenteknek érdemeiért is engeszteltetünk ki és vétetünk igazaknak. Egyesek közülünk láttak egy haldokló tudós teológust (doctor theologiae), akinek vigasztalására valamely szerzetesrendi teológust adtak. Ez a haldoklónak egyebet nem kötött szívére, mint ezt az imádságot: "Kegyelemnek anyja, szabadíts meg minket az ellenségtől, a halálnak órájában végy fel magadhoz."

Hogyha megengednők is, hogy a boldogságos Mária imádkozik az egyházért, vajon ő veszi-e magához a lelkeket a halálban, vajon legyőzi-e a halált, vajon feltámaszt-e? Mit tesz Krisztus, ha ezt a boldogságos Mária teszi? S hogyha ő a legnagyobb tiszteletre méltó is, mégsem akarja magát Krisztussal egyenlővé tétetni, hanem inkább azt akarja, hogy az ő példáját tartsuk szemeink előtt és kövessük. A tény maga bizonyságot tesz, hogy a boldogságos Szűz az általános felfogás szerint teljesen elfoglalta Krisztus helyét. Őt hívták az emberek segítségül, az ő irgalmában bíztak, őáltala akarták megnyerni a Krisztust, mintha ő nem lenne engesztelő, hanem csupán elrettentő és bosszúálló bíró. Mi azonban azt hisszük, hogy a szentek érdemeinek javunkra való beszámításában nem kell bíznunk, s azokért az Isten nem engesztelődik ki velünk, igazaknak nem tart és nem üdvözít. Mert csupán Krisztus érdemei által nyerünk bűnbocsánatot, ha őbenne hiszünk. Más szentekre vonatkozólag mondta az apostol (1Kor 3,8) e szavakat: "Mindenik pedig az ő jutalmát veszi az ő munkája szerint." Azaz más szóval: az emberek nem ajándékozhatják el egymásnak saját érdemeiket, mint ahogy a szerzetesek a maguk rendjének érdemeit el szokták adni. És Hilarius (1) a bolond szüzekről így nyilatkozik (A Mt 25,1-30.-beli példázat magyarázatában): "És mivel a bolond szüzek kialudt lámpásokkal nem mehetnek (az Úr) elébe, kérik azokat, akik eszesek valának, hogy adjanak nekik olajat, s ezek azt válaszolták, hogy ők nem adhatnak, mivel talán nincs annyijuk, hogy mindnyájuknak elég lenne; más szóval senkit sem kell segíteni idegen cselekedetekkel és érdemekkel, mivel minden egyes embernek kötelessége saját lámpásába olajat venni."

Mivel tehát ellenfeleink azt tanítják, hogy a szenteknek segítségül hívásában minden esetre bíznunk kell, holott sem az Isten igéje, sem az Írás példája nem szól mellette; mivel a szentek érdemeit úgy számítják be, mint akár Krisztus érdemeit, és Krisztus saját tisztét a szentekre ruházzák: ez okból sem a szenteknek tiszteletére vonatkozó nézetüket, sem a segítségül hívási szokásukat el nem fogadhatjuk. Mi ugyanis azt tudjuk, hogy Krisztus közbenjárásába kell helyeznünk bizalmunkat, mert egyedül ehhez van csatolva Istennek ígérete. Tudjuk azt, hogy egyedül Krisztus érdemei engesztelők miérettünk. Krisztus érdemeiért tekint az Isten igazaknak, amikor hiszünk benne, miként (Róm 9,33; 1Pt 2,6; Ésa 28,16) e szöveg mondja: "Aki hiszen benne, meg nem szégyenül." S abban nem bízhatunk, hogy a boldogságos Szűznek, vagy valamely más szenteknek érdemei alapján igazulunk meg.

Az a tévedés is elterjedt a tudósok között, hogy egyes szenteknek gondjaira valamely határozott kötelességek vannak bízva, mint például Szent Anna gazdagságot osztogat, Szent Sebestyén a pestis ellen védelmez, Szent Bálint a nyavalyatörést gyógyítja, Szent György a lovagokat védelmezi. Ezek a nézetek teljesen pogány példák nyomán keletkeztek. Mert a rómaiak képzelték azt, hogy Juno gazdaggá teszi őket, Febris korlátozza a lázat, Castor és Pollux védelmezi a lovagokat stb. De föltéve, hogy a szentek segítségül hívását nagyon óvatosan tanítják, mégis, mivel a példa nagyon veszélyes, mi szükség van védelmére, holott semmiféle parancs, vagy példa az Isten igéjéből nem bizonyít mellette? Sőt még az ókori írók bizonysága sem szól mellette.

Először azért, mivel, mint feljebb mondottam, Krisztus mellőzése mellett más közvetítők keresése esetén a bizalmat másokba helyeznők, s Krisztusnak egész jelentőségét eltemetnők. Igazolja ezt maga a tényállás. Úgy látszik, hogy kezdetben a szenteknek említését, amilyen a régi imádságokban előfordul, türelmes jóindulattal vették. Későbben követte a segítségül hívás, a segítségül hívásra gyalázatos és több, mint pogány visszaélések következtek. A segítségül hívás után következtek a képek; ezeket is tisztelték, és azt gondolták, hogy valami erő van bennük, miként a mágusok az égi jelek szobraiban valami erőt képzelnek, hogyha azokat határozott időben faragták. Egy kolostorban a boldogságos Szűznek oly szobrát láttuk, amely, mint valami önműködő (automat), mesterséges módon mozgott, úgy, hogy a kérőtől vagy elfordulni, vagy igent bólintani látszott.

S mégis minden szobornak és festménynek botrányát felülmúlják a szentekről szóló mesés történetek, amelyeket nagyképűsködéssel nyilvánosan adtak elő. Ezen elbeszélések szerint Szent Borbála kínvallatásai között azt kéri jutalmul, hogy azok közül, akik segítségül hívják, senki se haljon meg az Úr vacsorájának élvezése nélkül. Egy másik egy egész zsoltárt mondott el naponta fél lábon állva. Kristófot úgy festette valamely okos ember, hogy allegóriailag jelezte, mily nagy lelki erőre van szükségük azoknak, akik Krisztust hordozzák, más szóval azoknak, akik az evangéliumot tanítják, vagy vallást tesznek róla; az ilyeneknek a legnagyobb veszélyeket kell kiállniuk. Azután egyes bárgyú szerzetesek a népet Kristóf segítségül hívására tanították, mintha ilyen Polüphémosz-szerű ember valamikor létezett volna. És jóllehet a szentek igen sok nagy dolgokat vittek véghez, amelyekkel vagy a közügynek használtak, vagy magánosoknak való például szolgálnak, s ezeknek felemlítése egyrészről a hitnek erősítésére, másrészről a tettek végrehajtásában követendő például szolgálna: azokat igaz történetekből senki sem állította össze. Pedig hasznos volna hallani, miként kormányozták a szentek a közügyeket, mely csapásokat, minő veszedelmeket állottak ki; miképpen segítették a szent férfiak a királyokat nagy veszedelmek idején, miképp tanították az evangéliumot, s mily küzdelmeik voltak az eretnekekkel. Hasznosak az irgalmasság példái is, mint például amidőn látjuk, hogy Péternek megbocsátotta az Úr a maga megtagadtatását, Cipriánusnak azt, hogy előbb mágus volt, és midőn látjuk, hogy Augustinus halálos betegségében tapasztalván a hitnek erejét, állhatatosan bizonyította, hogy az Isten valóban meghallgatja a hívőknek könyörgéseit. Ilynemű példákat lenne hasznos dolog felhozni, amelyek vagy hitet, vagy félelmet, vagy közügyi igazgatást foglalnak magukban. De egyes képmutatók, akiknek sem hitről, sem a közügyek intézéséről semmi tudomásuk nem volt, költemények mintájára meséket költöttek, amelyekben csupán babonás példák vannak bizonyos könyörgésekről s böjtölésekről, és hozzácsatolva egyes hasznot hajtó dolgok. Ilyenfélék az olvasókról és hasonló szertartásokról koholt csudás dolgok. Példáknak elősorolására nincs itt szükség. Léteznek ugyanis – amint őket nevezik, egyes legendák, mintapéldák és olvasók, amelyek legtöbbnyire nagyon hasonlók Lukianosz igazi elbeszéléseihez.

Ezeknek a szörnyűséges és istentelen meséknek tapsolnak a püspökök, teológusok és szerzetesek, mivel nagy hasznot harácsolhatnak össze belőlük; minket nem kedvelnek, mivel mi, – hogy Krisztus érdeme és tiszte jobban tündököljön, nem követeljük a szentek segítségül hívását, hanem korholjuk a szentek tiszteletével való visszaélést. És jóllehet minden jóravaló ember mindenütt úgy a püspökök tekintélyét, mint a papoknak buzgólkodását fel akarja használni ezen visszaéléseknek kiküszöbölésére: ellenfeleink annak dacára a Cáfolatban még a nyilvánvaló bűnökre is teljesen szemet hunynak, mintha a Cáfolat elfogadásával kényszeríteni akarnának, hogy még a leghírhedtebb visszaéléseket is békén hagyjuk.

S ily ravaszsággal van írva a Cáfolat nem csak e helyen, hanem majdnem mindenütt. Egyetlenegy hely sincsen, amelyen dogmáiktól elválasztanák a nyilvánvaló visszaéléseket. S a köztük netán létező jobb gondolkozásúak mégis beismerik, hogy sok hamis állítás van a skolasztikusok és kanonisták tanításában, és hogy azonfelül sok visszaélés csúszott be az egyházba a papoknak igen nagy tudatlansága és hanyagsága miatt.

Mert nem Luther volt az első, aki az általános visszaélések miatt panaszkodott. Sok tudós és kitűnő ember panaszolta már jóval azelőtt a mise visszaéléseit, a szerzetesi gyakorlatokban való bizalmat, a szenteknek üzletet csináló tiszteletét, a bűnbánatról szóló tannak zavaros voltát, amelynek az egyházban leginkább kellett volna világosnak és tisztán kifejtettnek lennie. Magunk hallottuk egyes kitűnő teológusoktól, hogy a skolasztikus tudományból hiányzik a helyes módszer, s jóval több benne a bölcsészeti civakodás, mint vallásosság. S mindamellett a régiek e tekintetben valamivel közelebb állanak az Íráshoz, mint az újabbak. Így napról-napra jobban romlott a teológiájuk. S hogy sok jóravaló ember mindjárt kezdetben kezdte Luthert szeretni, annak nem volt más oka, mint hogy látták, miként vezeti ki az emberek lelkét a legravaszabb és vég nélküli vitatkozások tömkelegéből, amelyek a skolasztikus teológusoknál és egyházi jogászoknál találhatók, és miként tanítja őket a kegyes élethez szükséges hasznos dolgokra.

Ez okból ellenfeleink nem cselekedtek őszintén azzal, hogy hallgatással mellőzték a visszaéléseket, amikor azt akarták, hogy a Cáfolatot elfogadjuk. S hogyha komolyan akarnák az egyház javát, leginkább ezen a helyen, ezen alkalommal arra kellett volna kérniük jóságos császárunkat, hogy határozza el magát a visszaélések megjavítására, aminthogy világosan észrevettük, mennyire óhajtja az egyháznak jó szervezését és javítását. Csakhogy ellenfeleink nem arra törekszenek, hogy a császárnak legőszintébb és legszentebb akaratát elősegítsék, hanem arra, hogy minket minden módon elnyomjanak. Az egyház állapotát illetőleg sok jel mutat arra, hogy ők keveset törődnek vele. Semmi ügyet nem vetnek arra, hogy a nép az egyházi tanokkal legalább röviden megismerkedjék. Nyilvánvaló visszaéléseket új és szokatlan kegyetlenséggel védelmeznek. Az egyházakban nem tűrnek meg semmiféle alkalmatos tanítókat. Hogy hová fog az vezetni, azt a józan gondolkozásúak könnyen belátják. Csakhogy ezen az úton sem a maguk uralmának, sem az egyháznak nem tesznek jót. Mert ha a jó tanítókat megölik, s az egészséges tant elnyomják, majd feltámadnak ellenük a rajongó lelkűek, akiket ellenfeleink nem lesznek képesek elnyomni, s ezek istentelen vallástani tételeikkel felzavarják majd az egyházat, és fel fogják forgatni az egész egyházi szervezetet, amelyet mi leginkább óhajtunk megtartani.

Ez okból, legkegyelmesebb Császárunk, arra kérünk tégedet a Krisztus dicsőségéért, amelyet te kétség nélkül fényesebbé és nagyobbá tenni óhajtasz, hogy ne adj igazat ellenfeleink erőszakos tanácsainak, hanem keress más, hozzád méltóbb utakat oly egyetértésnek létesítésére, amely a kegyes lelkiismeretűeket nem terheli, hogy semmi kegyetlenséget ne kövessenek el az ártatlanokkal, amint idáig történni láttuk, és hogy az egészséges tant az egyházban el ne nyomják. Minden kötelességeid között leginkább azzal tartozol Istennek, hogy megtartsad a józan tant, terjesszed az utódok között, és megvédelmezzed azokat, akik az igazságot tanítják. (1) Mert ezt követeli Isten, mikor a királyokat nevével felékesíti és isteneknek nevezi őket, mondván (Zsolt 82,6): "Azt mondom én: Istenek vagytok ti" stb., hogy az isteni dolgokat, azaz Krisztusnak evangéliumát a földön fenntartani és terjeszteni igyekezzenek, s mint Istennek helyettesei, védelmezzék az ártatlanok életét és javát.

 

XXII. cikk. Az Úr vacsorájának két szín alatti kiszolgáltatásáról.

Afelett nem lehet kételkedni, hogy Istennek tetsző, s Krisztus rendelésének és Pál szavainak megfelelő az Úr vacsorájának két szín alatt való élvezése. Krisztus Urunk ugyanis mind a két szín alatt való kiszolgáltatását rendelte, mégpedig nem csupán az egyház egyik részének, hanem az egész egyháznak. Mert nem csupán az áldozárok, hanem az egész egyház élvezi e szentséget, mégpedig Krisztus tekintélye s nem emberek tekintélye alapján, s azt véljük, hogy ellenfeleinknek is ez a hitvallása. Hogyha Krisztus az egész egyházért rendelte, miért vonják meg egyik alkotórészét az egyház egyik részétől? Miért tiltják a másik alkotórésznek élvezését? Miért változtatják meg Krisztusnak intézményét különösen abban az esetben, amikor ő maga végrendeletének nevezi azt? Hogyha az emberi végrendeletet nem szabad megcsonkítani, annál kevésbé lesz szabad Krisztus végrendeletét megcsonkítani (Gal 3,15.17). Pál ekként szól erről (1Kor 11,23 sköv.): "mert én az Úrtól vettem, melyet néktek előtökbe is adtam." Adta pedig úgy, hogy mindkét szín alatt kell élvezni, miként ezt világosan igazolja a szöveg (1Kor 11,24): "Ezt tegyétek," mondja előbb a testről, azután ugyanezeket a szavakat ismétli a pohárról, s végül így szól (1Kor 11,28): "Próbálja meg azért minden ember magát, és úgy egyék a kenyérből és igyék a pohárból." Ezek a rendelőnek szavai. Éspedig előre mondja, hogy akik az Úr vacsorájával élni akarnak, azok egyszerre éljenek vele. Ennek alapján megdönthetetlen, hogy e szentség az egész egyházért rendeltetett. S ez szokásos még most is a görög egyházakban, és szokásos volt valamikor a latin egyházakban is, miként Cyprianus és Hieronymus bizonyságot tesz erről. Hieronymus ugyanis így szól Sofóniás könyvéhez írott magyarázatában: "A papok, akik az Úr vacsorájánál szolgálnak, és az Úr vérét az ő népeinek kiosztják" stb. Ugyanezt bizonyítja a toledói zsinat. S nem lesz nehéz a bizonyítékoknak egész halmazát összeszedni. Nem szaporítjuk tovább a szót, hanem rábízzuk az okos olvasóra, hogy gondolja meg, mit kelljen tartanunk az isteni rendelés alatt.

Ellenfeleink nem arra törekszenek a Cáfolatban, hogy kimentsék az egyházat, amiért elvétetett tőle a szentségnek egyik része. Derék és vallásos gondolkozású férfiakhoz ez illett volna. Biztos okot kellett volna keresniük az egyháznak megvédésére és lelkiismeretnek kioktatására, hogy miért részesülnek csupán a szentség egyik részében. Ehelyett ők maguk védelmezik most azt, hogy a másik alkotórésznek eltiltása helyesen történt, és tiltakoznak mind a két szín alatti élvezés ellen. Először kigondolják azt hogy az egyházban kezdetben valahol szokás lett volna csupán az egy szín alatti kiszolgáltatás; azonban egyetlenegy ókori példát sem hozhatnak fel a tény igazolására. Hanem felhoznak helyeket, amelyek említést tesznek kenyérről, mint a Lk 24,35-ben, ahol így ír: "megismertetett vala (Jézus) őtőlük (a tanítványoktól) a kenyérnek megszegéséről." Más helyeket is idéznek (Csel 2,42.46; 20,7) a kenyér töréséről. Jóllehet arról nemigen akarunk vitatkozni, hogy egyes idézett helyeik nem vonatkoznak az Úr vacsorájának szentségére, mégsem következik az egy résznek említéséből, hogy csupán csak egy rész szolgáltatott ki, mert a közbeszédben szokásos dolog egy résznek megemlítése által az egészet jelezni. Hozzáteszik, hogy az a laikusok Úrvacsorájára vonatkozik; de ez nem volt egy szín, hanem mindkét szín alatti. S ha olykor meghagyatik is, hogy a papok a laikusok Úrvacsorájával éljenek, ez azt jelenti, hogy a megáldás szolgálatától elmozdíttattak. Ellenfeleink ezt jól tudják, de visszaélnek a tudatlanok tudatlanságával, akik hallván a laikusok Úrvacsorájának említését, mindjárt a mi időnk szokását képzelik, amelyben a laikusoknak csupán a szentségnek egy részét szolgáltatják ki.

Lássuk azonban ellenfeleink szemtelenségét! Biel Gábor a többi okok között azt is elmondja, hogy miért nem szolgáltatják ki mind a két szín alatt az Úr vacsoráját – azért, mivel különbséget kellett tenni a laikusok és papok között. S hihető, hogy ez a fő ok, amely miatt egyik részének eltiltását védelmezik, hogy ti. a papi rendnek méltósága bizonyos vallási szokás által kitüntetetté váljék. Ez, hogy semmit se mondjunk udvariatlanul, emberi okoskodás és könnyű belátni, hová vezet. A Cáfolatban Éli fiaira vonatkozólag idézik (1Sám 2,39) azt, hogy miután a főpapságot elvesztették, egy papi részt kértek volna. Ezzel – úgy mondják – az egy szín alatti élvezés jeleztetett. S hozzáteszik ezt a következtetést: Így tehát a mi laikusaink egy papi résszel, azaz egy Úrvacsorai résszel kénytelenek megelégedni. Tisztára játékot űznek ellenfeleink, amikor az Éli utódairól szóló történetet a szentségre vonatkoztatják! Ebben ti. Éli büntetése van leírva. Vajon azt is mondanák-e, hogy a laikusok büntetésből fosztattak meg a második résztől? A szentség a remegő lelkeknek vigasztalására és felemelésére rendeltetett, amikor hiszik, hogy Krisztusnak a világ életéért adott teste táplálék; s amikor hiszik, hogy Krisztussal való egyesülés által élnek. Ellenfeleink ellenben úgy okoskodnak, hogy a laikusok büntetésből tiltattak el az egyik úrvacsorai rész élvezetétől. Úgy mondják, ezzel meg kell elégedniük. Elég a hatalomért! De miért kell? Okát nem szabad keresni, mert az a törvény, amit a teológusok mondanak. Ez Eck-féle zagyvalék. Ismerjük ugyanis ezeket a thrasoni szájhősködéseket, amelyeknek sarokba szorítására bizonyosan megtaláljuk a szükséges szavakat. Mert látjátok, mily nagy az ő szemtelensége! Úgy parancsol, mint valami tragédiai zsarnok: tetszik, nem tetszik, meg kell vele elégedni. Vajon azok az okok, melyeket ő felhoz, felmentik-e Isten ítélete előtt azokat, akik a szentségnek egyik részét megvonják az élvezőktől, s akik kegyetlenkednek azon derék emberekkel szemben, kik a teljes Úrvacsorájával élnek? Ha abból az okból tiltják meg az egyik résznek kiszolgáltatását, hogy a papi rendet mástól megkülönböztesse, már ezen okoskodásnak arra kell minket indítania, hogy ne értsünk egyet ellenfeleinkkel, még ha máskülönben ezt a szokást velük közösen meg akarnók is tartani. Más különbségek választják el a papi rendet a néptől; de előttünk világos, milyen céljaik vannak, és miért védelmezik oly nagyon a különbséget. Nehogy azonban úgy tűnjék fel a dolog, mintha mi a rendnek igazi méltóságából le akarnánk valamit vonni: többet nem fogunk szólani ezen furfangos okoskodásukról.

Felhozzák azt is, hogy a bor könnyen kiömlik, s felhoznak ehhez hasonlókat is, de ezeknek nincs oly jelentőségük, hogy Krisztus rendelését megváltoztassák. Tegyük fel, hogy valóban szabad az Úr vacsorájával egy vagy két szín alatt élni, miképpen lehet akkor az eltiltást védelmezni? De az egyház nem veszi magának azt a szabadságot, hogy Krisztus rendeleteiből közömbös dolgokat csináljon. Mi mentjük ugyan az egyházat, hogy eltűrte azt az igazságtalanságot, amelynél fogva az Úr vacsorájának két szín alatti élvezetét el nem érhette; de azokat a szerzőket, akik védelmezik a meg nem csonkított szentség élvezésének tilalmát, s akik most nemcsak tiltják azt, hanem még ki is átkozzák és erőszakosan üldözik azokat, akik az Úr vacsoráját teljesen élvezik? – nem mentjük. Ők maguk lássák, miképp fognak számot adni Istennek a maguk terveiről. S nem kell mindjárt azt gondolnunk, hogy amit a pápák rendelnek, azt az egyház állapítja meg, és jónak találja, különösen midőn az Írás a püspökökről és papokról olyképpen tesz jóslatot, mint Ezékiel mondja (7,20): "elvész a törvény a papoktól."

 

 

XXIII. cikk. A papok házasságáról

A hírhedt papi nőtlenségnek legnagyobb gyalázata dacára ellenfeleink nem csupán védelmezni merik a pápás törvényt az Isten nevének hitetlen és hamis ürügye alatt, hanem még ösztönözni is a császárt és a fejedelmeket, hogy a római császárság szégyenére és gyalázatára ne tűrjék a papok házasságát. Mert ezek az ő szavaik.

Mikor olvastak az emberek a történetben nagyobb szemtelenséget, mint aminő az ellenfeleinké? Miután az általuk felhasznált bizonyítékokat azután fogjuk sorra elővenni, most azt gondolja el a figyelmes olvasó, mennyire vakmerőek a semmirekellők, midőn azt mondják, hogy a házasság szégyent és gyalázatot hoz a birodalomra, mintha bizony az egyházat nagyon ékesítené a bűnös és természetellenes érzéki vágyaknak nyilvánossá lett gyalázatossága, melyek feltüzelik a szent atyákat, akik szüzességet tettetnek és orgiákat űznek. A legtöbbjét tisztességes néven még említeni sem lehet, amit azok legnagyobb szabadossággal véghezvisznek. És tégedet, Károly császár, arra hívnak fel, hogy a te legtisztább kezed elősegítse az ő érzéki vágyaikat, akit bizonyos régi jóslatok szűzies arcú királynak neveznek, mert terólad szól e mondás: "szemérmes arcú fog uralkodni." Azt követelik, hogy az isteni jog ellenére, a népek joga ellenére, a zsinatok törvényei ellenére szétbontsad a házasságokat, hogy ártatlan emberek ellen csupán a házasság okáért kegyetlen halálos ítéletet hozzál, hogy papokat ölj, akiket vallásosságukban még a barbárok is megkímélnek, hogy száműzetésbe kergess védtelen nőket és árva gyermekeket. Ilyen törvényeket hoznak neked, legkegyesebb és legtisztább lelkű Császár, amelyek hallatlanok még a barbároknál is, akármily tanulatlanok és vadak volnának is. De mivel a te jellemedhez nem fér semmi tisztátalanság vagy kegyetlenség, azért reméljük, hogy ebben a kérdésben kegyelmesen velünk együtt fogsz közreműködni, különösen akkor, ha megtudtad, hogy a mi felfogásunk mellett igen súlyos érvek szólnak, amelyek a Szentírásból vannak véve, s melyek ellen ellenfeleink csak igen szőrszálhasogató s üres okokat hoznak fel.

S mindazáltal nem védik komolyan a papi nőtlenséget. Jól tudják, hogy mily kevesen tartják meg a szüzességet, hanem ők a vallásnak ürügye alatt a papi nőtlenséggel uralmuknak használni vélnek, mint Péterből tudjuk (2Pt 2,23), aki helyesen figyelmeztetett arra, hogy hamis próféták ámító szavakkal fogják az embereket tévútra csábítani. Ebben az egész kérdésben ugyanis ellenfeleink semmit sem szólnak, írnak vagy tesznek őszintén és világosan, hanem valójában az uralomért küzdenek, amelyet tévesen veszélyeztetve látnak, és a kegyesség gonoszul használt ürügye alatt megerősíteni próbálnak.

Mi a cölibátusról szóló, ellenfeleink által védelmezett törvényt azért nem fogadhatjuk el, mivel az beleütközik az isteni és természeti jogba, és eltér a zsinatoknak kánonaitól is. Elismert dolog, hogy az babonás és veszedelmes, mert végtelen sok botrányt bűnt okoz, és a közerkölcsiség romlását idézi elő. A többi vitás kérdésekben szükség van a tudósoknak némi megvitatására, de ez a kérdés mindkét részről annyira világos, hogy semminő megvitatásra nincs szükség. Csupán derék és istenfélő emberre van szükségünk bíróul. S jóllehet mi a legtisztább igazságot védelmezzük, ellenfeleink mégis valami rágalmakban mesterkedtek érveinknek megrontása végett.

Először. Mózes (1Móz 1,28) azt tanítja, hogy az emberek a végből teremtettek, hogy termékenyek legyenek, és hogy az egyik nem természetes módon óhajtja a másik nemet. Mert mi nem az érzéki vágyról szólunk, amely bűn, hanem arról a vágyról, melynek a romlatlan természetben kell támadnia s melyet természeti vonzódásnak neveznek. És ezen vonzódása az egyik nemnek a másikhoz, valóban isteni rendelésű. Minthogy pedig Istennek ezen rendelése Istennek különös intézkedése nélkül meg nem semmisíthető, ebből következik, hogy a házasságkötésnek joga nem semmisíthető meg határozatokkal vagy fogadalmakkal.

Ellenfeleink efelett szőrszálhasogató módon okoskodnak. Azt mondják: kezdetben fennállott e parancs, hogy a föld megteljék, most, miután betölt a föld, megszűnt a házassági kötelék parancsolata. Lám, mily bölcsen okoskodnak! Az emberi természet Istennek ama szava szerint úgy alakul, hogy termékeny legyen nemcsak a teremtés elején, de ameddig a testnek ezen természete megmarad. Mint ahogy a föld termékennyé lesz e szó által (1Móz 1,11): "hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet" stb. Ezen parancsból kifolyólag nemcsak kezdetben kezdett a föld füveket teremni, hanem évenként újból felöltözködnek a mezők, amíg ez lesz a természet rendje. Amint tehát emberi törvényekkel nem lehet megváltoztatni a természeti törvényt, akként sem fogadalmakkal, sem emberi törvénnyel nem változtatható meg az emberi természet Istennek különös közreműködése nélkül.

Másodszor. Minthogy ezen isteni teremtés vagy rendelés természeti jog az emberben, azért okosan és helyesen mondták a jogtudósok, hogy a férfinak és nőnek egybekapcsolása természeti jog alá tartozik. Minthogy pedig a természeti jog változtathatatlan, ez okból a házasságkötés jogának mindig érintetlenül kell maradnia. Mert ahol a természet nem változik, szükségképpen megmarad az az intézkedés is, melyet Isten a természetbe beoltott, és nem törölhető el emberi törvényekkel. Nevetséges tehát, amiben ellenfeleink szőrszálhasogató módon mesterkednek, hogy a házasság kezdetben isteni parancs volt, most pedig nem az. Ez éppen annyi, mintha azt mondanák: Egykor az emberek születésük alkalmával magukkal hozták a nemi különbséget, most nem hozzák. Egykor születésük alkalmával hozták magukkal a természeti jogot, s most nem hozzák. Semmiféle ács a világon nem tudna ennél okosabbat faragni, mint ahogy ezen okvetetlenségeket kigondolták a természeti jognak kijátszására. Marad tehát e tárgyban az, amit a Szentírás tanít, és a jogtudós okosan mondott, hogy a férfinak és nőnek egybekapcsolása természeti jog. Továbbá a természeti jog valóban isteni jog, mivel ez a rendeltetése Istentől adatott a természetnek. Minthogy pedig ezen jog Istennek különös közreműködése nélkül meg nem változtatható, ez okból a házasságkötés jogának érintetlen kell maradnia. Az a természeti vonzódás az egyik nemnek természetében a másik nem iránt Istennek rendelése, s ez okból jog; máskülönben miért teremtette volna mind a két nemet? Szólunk pedig itt, mint feljebb megjegyeztük, nem az érzékiségről, amely bűn, hanem arról a vágyról, amelyet természeti vonzalomnak neveznek, melyet az érzékiség a természetből ki nem ölt, hanem felélesztett, hogy most inkább gyógyítására van szüksége, s a házasság nemcsak a nem fenntartása, hanem orvosság okáért szükséges. Ezek világos és annyira biztos dolgok, hogy semmi módon nem lehet őket megingatni.

Harmadszor. Pál következőleg szól (1Kor 7,2): "paráznaság eltávoztatásáért minden férfiúnak tulajdon felesége legyen, és minden asszonynak tulajdon férje legyen." Ez már csak határozottan kifejezett parancs, mindenkire vonatkozik, aki nem alkalmatos a nőtlenségi állapotra. Ellenfeleink azt kívánják, hogy mutassunk nekik egy törvényt, amely a papok nősülését rendeli – mintha a papok nem lennének emberek. Amit mi az emberi természetről általában kifejtettünk, valóban a papokra is vonatkozónak tartjuk. Avagy nem azt rendeli-e itten Pál, hogy házasodjanak meg, akikből hiányzik az önmegtartóztatás ajándéka? Ő maga ugyanis kevéssel később magyarázza magát akként (1Kor 7,9): "Jobb házasságban élni, hogynem mint égni." És Krisztus világosan mondotta (Mt 19,11): "Nem mindenek veszik be ezt a beszédet, hanem azok, akiknek adatott." Minthogy most a bűneset után e kettő: a természeti vágy és érzékiség, egymás mellett létezik, mely utóbbi tüzeli a természeti vonzalmat, hogy most sokkal inkább szükség van a házasságra, mint a romlatlan természeti állapotban: ez okból Pál róla, mint valami orvosságról szól, és azok miatt az érzéki tüzek miatt rendeli a házasságot. S ezt a szózatot: �Jobb házasságban élni, hogynem mint égni" – semmiféle emberi tekintély, semmi törvény, semmiféle fogadalmak meg nem semmisíthetik, minthogy ezek a természetet, vagy érzékiséget nem semmisítik meg.

Akik tehát vonzalommal bírnak, megmarad nekik mindnyájuknak a házasságra való joguk. S kötelezve vannak Pálnak ezen parancsolata által: "a paráznaság eltávoztatásáért minden férfiúnak tulajdon felesége legyen" – mindnyájan, akik nem igazán tartóztatják meg magukat, amely dolog felől való ítéletmondás kinek-kinek lelkiismereti ügye. Mert ha itt előírják, hogy az önmegtartóztatást kérni kell az Istentől, ha azt rendelik, hogy a testet sanyargatni kell munkával és nélkülözéssel, miért nem éneklik önmaguknak is ezeket a nagyszerű előírásokat? Ámde, miként feljebb mondottuk, ellenfeleink csupán játékot űznek, komolyan semmit sem tesznek. Ha az önmegtartóztatás mindenkinek lehetséges volna, akkor nem lenne szükség erre mint különös adományra. De Krisztus mondotta, hogy avégből van az embernek különleges adományra szüksége, amiért nem mindenki részesülhet benne. A többi embertől azt kívánja Isten, hogy az általános természeti törvény szerint éljen, amelyet ő létesített. Mert az Isten nem akarja, hogy az ő saját rendeletei, az ő saját alkotásai megrontassanak. Így tehát akarja, hogy azok szűziességben maradjanak, hogy azzal, mint Istentől rendelt orvossággal éljenek, mint ahogy életünket akarja táplálni, hogy úgy étellel, mint itallal fenntartsuk. És Gerson bizonyítja, hogy sok derék ember megpróbálta testét fékezni, de kevésre mentek. Ez oknál fogva helyesen mondja Ambrosius: "Egyedül a szüzesség az, amelyet tanácsolni, de nem parancsolni tehet; s inkább a fogadalomnak, mint parancsolatnak dolga." Ha valaki ellenvetésül felhozza, hogy Krisztus dicséri azokat, akik megférfiatlanítják magukat az Isten országáért (Mt 19,12), az vegye figyelembe azt is, hogy olyanokat dicsér, akiknek van önmegtartóztató adományuk, mert ezért teszi hozzá: "aki beveheti ezt, vegye be." (Mt 19,12). Mert a tisztátalan önmegtartóztatás nem tetszik Krisztusnak. Az igazi önmegtartóztatást mi is dicsérjük. Hanem most a törvényről vitatkozunk és azokról, akiknek nincs önmegtartóztatási adományuk. Ezt szabad elhatározástól kellett volna függővé tenni s nem lett volna szabad e törvény által a gyengékre hurkot vetni.

Negyedszer. A pápás törvény a zsinati törvényektől is eltér. Mert a régi kánonok nem tiltják a házasságot és a házassági kötelékeket nem bontják fel, dacára annak, hogy azokat, akik a papi szolgálatban kötöttek házasságot, a kormányzásból kizárják. Ez a kizárás azokban az időkben jótéteményszámba ment. De az új kánonok, melyeket nem a zsinatok hoztak, hanem a pápák egyéni elhatározása létesített, egy részről tiltják a házasságkötést, más részről felbontják a megkötötteket, és ez nyilvánvalóan Krisztus ezen parancsolata ellenére történik (Mt 19,6): "Amit azért Isten egybeszerkesztett, azt az ember el ne válassza." Ellenfeleink hangoskodnak a Cáfolatban, hogy a papi nőtlenséget a zsinatok rendelték. Mi nem támadjuk a zsinatok határozatait, mert ezek bizonyos feltételek mellett megengedik a házasságot, de támadjuk azokat a törvényeket melyeket az ókori zsinatok után a római pápák a zsinatok tekintélye ellen hoztak. Annyira megvetik a pápák a zsinatok tekintélyét, melyet egyébként mások által szentnek akarnak tartatni. Az állandó papi nőtlenségről szóló törvény az új pápás uralomnak tulajdona – jellemző rá nézve! Dániel (11,37) ugyanis az Antikrisztus birodalmának jeléül tekinti az asszonyok megvetését. (*)

Ötödször. Jóllehet ellenfeleink ezt a törvényt nem babonás okból védik, mert látják, hogy nem szokott megtartatni, mindamellett tévelygő nézeteket terjesztenek a vallás ürügye alatt. Tanításuk szerint azért követelik a papi nőtlenséget, mivel az tisztán megtartja az embert – mintha a házasság tisztátalanság és bűn volna, vagy mintha a papi nőtlenség inkább kiérdemelné a megigazítást, mint a házasság. Igazolásul a mózesi törvény szertartásait használják, amely törvény szerint a papok istentiszteleti szolgálatuk ideje alatt nejeiktől el voltak választva; az Újszövetség értelme szerint pedig a papnak mindig önmegtartóztatónak kell lennie (szűznek kell lennie), mivel mindig imádkoznia kell. Ezen ügyetlen hasonlatot arra szóló bizonyíték gyanánt idézik, hogy a papoknak kötelességévé van téve az állandó nőtlenség, holott magában a hasonlatban meg van engedve a házasság, s csupán az istentiszteleti szolgálat idejére van tiltva az együttlét. Azután meg más dolog imádkozni és más dolog istentiszteleti szolgálatot teljesíteni. A Szentek akkor is imádkoztak, amikor nem végeztek nyilvános istentiszteletet, és a házastárssal való együttélés mégsem akadályozta őket az imádkozásban.

Azonban sorba kell válaszolnunk ezekre a koholmányokra. Először is ellenfeleinknek be kell ismerniük, hogy a házasság a hívőknél tiszta, mivel meg van szentelve Isten igéje által, azaz Isten igéje által megengedett dolog, miként erről az Írás bőségesen bizonyságot tesz. Krisztus ugyanis isteni köteléknek nevezi a házasságot, amikor azt mondja (Mt 19,6): "amit az Isten egybeszerkesztett" stb. Pál pedig a házasságról, az ételekről és hasonlókról így szól (1Tim 4,5): "megszenteltetnek az Isten Igéje és a könyörgés által;" más szóval az ige által, mely a lelkiismeretet biztossá teszi afelől, hogy Isten helyesli, és az imádság által, azaz a hit által, amely azokat hálaadással, Isten ajándékaképpen használja. Szintúgy 1Kor 7,14: "a hitetlen férfiú megszenteltetett az ő feleségében" stb. Más szóval a házastársi érintkezés szabad és szent a Krisztusban való hit által, miként szabad az ételnek élvezése stb. Hasonlóan (1Tim 2,15): "Megtartatik mindazáltal a nő a magzatok szülésének állapotában" stb. Ha ellenfeleink ilyen helyet idézhetnének a cölibátusra vonatkozólag, akkor bámulatra méltó diadalt ünnepelnének. Azt mondja Pál, hogy megtartatik a nő gyermekek szüléséért. A papi nőtlenség képmutatása ellen lehetett-e valami tiszteletreméltóbbat mondani, mint azt, hogy a nő üdvözül házastársi cselekedetei által, házastársi nemi érintkezés, szülés és a többi háztartási kötelességeinek teljesítése által? De miképp érti ezt Pál? Az olvasó ne hagyja figyelmen kívül, hogy a hitnek kell hozzájárulnia, és hogy a háztartási kötelességek nem dicsérhetők hit nélkül, mert azt mondja: üdvözülnek, ha megmaradnak a hitben. Ő ugyanis az anyákról általánosságban szól. Követeli tehát különösen a hitet, amelynek alapján a nő bűnbocsánatot és megigazulást nyer. Azután hozzáteszi a hivatás bizonyos működését, mint ahogy az egyes emberekben a hitet követnie kell bizonyos hivatásszerű jó cselekvésnek. Ez a cselekvés tetszik Istennek a hit miatt. Így a nőnek kötelességei tetszenek Istennek a hit miatt, s a hívő nő üdvözül, ha hivatásának ily kötelességeit istenfélő módon teljesíti.

Ezek a bizonyítékok arra tanítanak, hogy a házasság megengedett dolog. Ha ennélfogva a tisztaság azt jelenti, ami Isten előtt szabad és helyes, akkor a házasságok tiszták, mivel Isten igéje helyesli őket. S Pál így nyilatkozik a megengedett dolgokról (Tit 1,15): "mindenek tiszták a tisztáknak," más szóval azoknak, akik Krisztusban hisznek és hit által igazulnak meg. Amint tehát a szüzesség tisztátalan a hitetlenekben, úgy a házasság tiszta az istenfélőknél Isten igéje és a hit miatt.

Azután: Ha a tisztaságot magában véve az érzéki vággyal helyezik ellentétbe, akkor az a szív tisztaságát jelenti, más szóval az elölt érzékiséget, mivel a törvény nem tiltja a házasságot, hanem az érzékiséget, házasságtörést s paráználkodást. Ez okból a nőtlenség nem tisztaság, mert egy házasnak szívében sokkal nagyobb lehet a tisztaság – mint pl. Ábrahámban vagy Jákobban –, mint a legtöbb olyanban, akik igazán önmegtartóztatók.

Végül. Ha a nőtlenséget oly értelemben tekintik tisztaságnak, hogy az a megigazulást inkább kiérdemli, mint a házasság, az ellen a legnagyobb mértékben tiltakozunk. Mert mi sem a szüzesség, sem a házasság miatt meg nem igazulunk, hanem ingyen Krisztusért, amidőn hisszük, hogy az Isten őérette kegyelmes hozzánk. Erre talán azt fogják mondani, hogy Jovinianus nyomán a házasságot a szüzességgel egyenlőnek tekintjük. Ámde az ily ráfogások miatt nem vetjük el a hitből való megigazulásról szóló tan igazságát, amelyet feljebb kifejtettünk. A szüzességet nem azonosítjuk a házassággal. Miként ugyanis az egyik adomány kitűnőbb egy másiknál, a prófécia kitűnőbb az ékesszólásnál, a hadi tudomány többet ér a mezőgazdaságnál, az ékesszólás kiválóbb az építészetnél: akként a szüzesség kitűnőbb adomány a házasságnál. S mindamellett amiként a szónok nem igazságosabb Isten előtt az ő szónoki tehetsége miatt, mint az építész az építészeti tudománya miatt: akként a szűz nem érdemli ki inkább a megigazulást szüzessége által, mint az egyik házasfél házastársi kötelességeinek teljesítése által; hanem minden egyes tartozik a maga adományában hűségesen szolgálni, és tudni azt, hogy Krisztusért hit által nyer bűnbocsánatot, és hit alapján tekinti őt az Isten igaznak.

És sem Krisztus, sem Pál nem azért dicsérik a szüzességet, mintha megigazítana, hanem azért, mivel függetlenebbé teszi az embert, és a házi munkásság kevésbé tartja vissza az imádkozástól, tanítástól és az istentiszteleti szolgálattól. Ezért mondja Pál (1Kor 7,32): "a szűz arra visel gondot, ami az Úré."

A szüzességet tehát vallásos gondoskodás és buzgóság miatt dicséri. Így Krisztus nem általában dicséri azokat, akik magukat megférfiatlanítják, hanem azokat, akik ezt Isten országa érdekében teszik, más szóval azért, hogy legyen idejük az evangéliumot tanulni és tanítani. Azt nem mondja, hogy a szüzesség bűnbocsánatot és üdvöt érdemel.

A levitikus papokat illetőleg azt feleltük, hogy az ő példájukból nem következik a papok állandó nőtlensége. Azután meg a levitikus tisztulások nem vonatkoztathatók reánk. Akkor a törvény ellenére való házassági érintkezés tisztátalanság volt; most nem tisztátalanság, mivel Pál úgy nyilatkozik (Tit 1,15): "a tisztáknak minden tiszta." Mert az evangélium szabadokká tesz minket azoktól a levitikus tisztátalanságoktól. És ha valaki abból a szándékból védelmezi a papi nőtlenségi törvényt, hogy ezekkel a levitikus előírásokkal a lelkiismeretet terhelje, annak éppúgy ellent kell állanunk, mint az apostolok ellentállanak (Csel 15,10 sköv.) azoknak, akik a körülmetélést követelték, és Mózes törvényét a keresztyénekre próbálták ráerőszakolni.

Egyébként a komoly gondolkozású férfiak fogják tudni magokat mérsékelni a házassági élvezetben, különösen akkor, amikor hivatalos szolgálatokkal vannak elfoglalva, mert ezek a komoly férfiaknak gyakran annyi munkát adnak, hogy az összes házi gondolataikat kiűzik fejükből. A jóravalók azt is tudják, hogy Pál (1Thess 4,4) arra int: "tudja mindeniktek bírni a maga edényét szentségben." Azt is tudják, hogy némelykor a házassági nemi érintkezést meg kell szüntetni, hogy legyen szabad idejük az imádkozásra; de Pál nem akarja, hogy ez folytonos legyen (1Kor 7,5).

Az ilyen önmegtartóztatás könnyű a derék és dolgos férfiaknak. De a tétlen papoknak az a nagy tömege, mely a zárdákban lakik, élvhajhászatában még ezt a levitikus önmegtartóztatást sem képes tanúsítani, mint a tapasztalás igazolja. Ismeretesek a költőnek szavai: "a tétlenséghez szokott csatlakozni a kísértő, mint valami gyermek, a szorgalmasokat gyűlöli."

Sok eretnek rosszul értelmezve Mózes törvényét, gyalázattal illette a házasságot, s a nőtlenség mégis kiváló csodálatot szerzett nekik. Epiphanius panaszkodik, hogy az enkratiták különösen ennek ajánlásával hódították el a tapasztalatlanok lelkét. Ezek még az Úr vacsorájában is tartózkodtak a borivástól, tartózkodtak minden állat húsától, s ebben a tekintetben felülmúlták a dominikánus barátokat, akik halat esznek. Tartózkodtak a házasságtól is, de ez a dolog kiváló csudálkozást keltett. Ezen cselekedeteikről, istentiszteleti szertartásaikról azt hitték, hogy általuk inkább kiérdemlik a kegyelmet, mint a bornak és húsnak élvezete által, mint a házasság által, amely világi, közönséges és tisztátalan dolognak látszott, és amely alig tetszenék az Istennek, hogyha nem lenne egészében kárhozatos.

Az angyalok ezen tiszteletét nagyon helyteleníti Pál (Kol 2,18). Ez ugyanis elnyomja Krisztus ismeretét, amennyiben azt gondolják az emberek, hogy az ilyen képmutatás által tisztákká s igazakká lesznek, és elnyomják úgy Isten adományainak, mint parancsainak ismeretét. Mert az Isten azt akarja, hogy adományait istenfélő lélekkel használjuk. És mi példákat tudnánk említeni, amelyek szerint egyes istenfélő lelkiismereteket megzavart a törvényes házassági élet. Ez a baj azoknak a szerzeteseknek nézetéből keletkezett, akik a nőtlenséget babonás módon dicsérték. Mi nem gyalázzuk sem az önmérséklést, sem az önmegtartóztatást, de feljebb mondtuk, hogy a testnek gyakorlatai és sanyargatásai szükségesek. De tagadjuk azt, hogy léteznek oly előírások, amelyeknek megigazító erejében bízni lehetne. Finoman mondotta azt Epiphanius, hogy e szabályokat "az önmegtartóztatás és önfegyelmezés miatt," azaz a testnek korlátozása, vagy a közerkölcsiség céljából kell dicsérni; mint ahogy egyes szertartások a tudatlanoknak figyelemfelkeltése céljából vannak rendelve, s nem azért, mert megigazító erővel bírnak.

Ellenfeleink azonban nem babonaságból követelik a nőtlenséget, mert tudják, hogy a tisztaságot nem szokás megtartani, hanem azért használnak babonás véleményeket ürügyül, hogy port hintsenek a tudatlanoknak szemébe. Tehát inkább méltók a gyűlöletre, mint az enkratiták, akik – úgy látszik – sajátságos vallási felfogásuk folytán pártoltak el az egyháztól; de ezek a Sardanapalok (kéjencek – Asszurbanipál nevéből, akit a reformáció idején a dőzsölés mintájának tekintettek) a vallást szándékosan használják ürügyül visszaéléseikre.

Hatodszor. Amikor annyi sok okunk van az állandó papi nőtlenségnek elvetésére, mi ezeken kívül még másokat is felhozunk, nevezetesen a lelki veszélyeket és nyilvános botrányokat, melyeknek – a törvény igazságos volta dacára is – el kell riasztaniuk minden jóravaló embert, hogy ne fogadjanak el oly terhet, amely számtalan lelket megrontott.

Nagyon sokáig minden valamirevaló ember panaszkodott ezen terhes törvény miatt vagy a saját, vagy mások érdekében, akiket veszélyeztetve láttak; de ezeket a panaszokat egy pápa sem hallja. Pedig nyilvánvaló, mennyire ártalmas ezen törvény a közerkölcsiségre, minő bűnöknek s minő galád fajtalanságoknak volt előidézője. Vannak római gúnyversek, amelyeket olvasva a mostani Róma is ráismer saját erkölcseire.

Így bosszulja meg az Isten saját adományának és rendelésének megvetését azokban, akik tiltják a házasságot. Hogyha pedig más törvényeket meg szoktak változtatni, ha azt a közjó nyilvánvalóan kívánja, miért nem történik ez azzal a törvénnyel, amelynek megváltoztatását különösen az utóbbi időben annyi fontos ok követeli. A természet öregszik és lassankint elerőtlenül, de nagyobbodnak a bűnök, amiért is az Istentől adott orvosságot annál inkább kellett volna alkalmazni. Látjuk, milyen bűnt dorgál az Isten az özönvíz előtt, s milyet az öt városnak felperzseltetésénél. Hasonló bűnök előzték meg sok más városnak megsemmisülését is, mint Sybaris és Róma városának. S ezekben megtaláljuk azon időnek képét amely igen közel esik minden dolgok végéhez. Ez okból a mostani időkben a házasságot először is igen szigorú törvényekkel és példákkal kellett volna szilárdabbá tenni, és az embereket házasságra serkenteni. Ez a hatóságoknak dolga, amelyeknek a közerkölcsiséget védeniük kell. Emellett az evangélium tanítóinak e kettős kötelességet kell teljesíteniük: házasságra buzdítaniuk azokat, akik nem önmegtartóztatók, és másokat figyelmeztetni, hogy az önmegtartóztatás adományát meg ne vessék. A pápák minden nap adnak felmentést, minden nap megváltoztatják a legjobb törvényeket; ebben az egy nőtlenségi törvényben hajthatatlanok és kérlelhetetlenek, holott tudjuk, hogy egyszerűen ez is az emberi jog körébe tartozik. Sőt magát ezt a törvényt most sokféleképpen szigorítják. Az egyházi törvény a papok felfüggesztését rendeli; azok az ügyetlen magyarázói nem a hivataltól, hanem az akasztófától függesztik fel. Igen sok derék embert kegyetlenül megölnek csupán a házassága miatt. De épp ezek az apagyilkossághoz hasonló gyalázatosságok mutatják, hogy e törvény az ördögöknek tana. Mert az ördögnek természete, mivel embergyilkos, hogy a saját törvényét ily gyilkosságokkal védi.

Jól tudjuk, hogy elszakadással vádolnak, mivel elpártolni látszunk azoktól, akik felavatott püspököknek tekintetnek. De a mi lelkiismereteink nagyon biztosak, miután tudjuk, hogy – jóllehet a legnagyobb buzgósággal akarjuk az egyetértést helyreállítani, – ellenfeleinket nem engesztelhetjük ki, ha csak a legvilágosabb igazságot meg nem tagadjuk, s azután velük össze nem esküszünk az igazságtalan törvénynek védelmére: a megkötött házasságoknak felbontására, az engedelmességet megtagadó papoknak megölésére és nyomorúságba döntött asszonyoknak és árva gyermekeknek száműzésére. Minthogy pedig bizonyos, hogy ezen feltételek Istennek nem tetszenek, ez okból egyáltalán nem sajnáljuk, hogy ebben a sok apagyilkosságban nem vagyunk ellenfeleinknek bajtársai.

Kifejtettük okainkat, amelyek miatt ellenfeleinkkel jó lelkiismerettel egy úton nem haladhatunk az állandó papi nőtlenségről szóló pápai törvény védelmében, mivel ellentmond az isteni és természeti jognak, eltér maguktól az egyházi törvényektől, babonás és veszélyekkel van tele, s végül azért, mivel az egész dolog természetellenes. Mert a törvényt nem a vallás érdekében, hanem az uralkodás vágyának kielégítése végett parancsolják rá az emberekre, s erre ürügyül használják istentelen módon a vallást. A józan gondolkozású emberek ezen megdönthetetlen okaink ellen semmit sem hozhatnak fel. Az evangélium megengedi a házasságot azoknak, akiknek reá szükségük van, s egyáltalán nem kényszeríti házasságra azokat, akik önmegtartóztatásban akarnak élni, hacsak valóban önmegtartóztatók. S mi abban a véleményben vagyunk, hogy e szabadságot a papoknak is meg kell adnunk, s amint egyrészről senkit sem akarunk nőtlenségre kényszeríteni, úgy másrészről nem akarjuk a megkötött házasságokat felbontani.

Érveinknek előadásában mellékesen rámutattunk, hogy miképp élcelődnek ellenfeleink egyes tekintetekben; rágalmaikat semmivé tettük. Most még igen röviden megemlítjük, minő fontos okokkal védelmezik ezt a törvényt. Először azt mondják, hogy Istentől jelentetett ki. Látjátok ezeknek a gazoknak végső erőfeszítéssel járó szemtelenségét!? Azt merészelik állítani, hogy az állandó papi nőtlenségi törvény isteni kijelentésű, holott a Szentírás nyilvánvaló bizonyítékaival – amelyek azt rendelik, hogy "a paráznaságnak eltávoztatásáért minden férfiúnak tulajdon felesége legyen" (1Kor 7,24), s hogy a megkötött házasságokat felbontani nem szabad (Mt 5,32; 19,6; 1Kor 7,27) – ellenkezik.

Pál előre figyelmeztet arra, hogy ki lesz annak a törvénynek (a cölibátusnak) szerzője, amikor azt az ördög tanának nevezi (1Tim 4,1), s gyümölcsei bizonyságot tesznek a szerzője mellett, nevezetesen a rettenetes kéjelgések, számtalan gyilkosságok, amelyeket most annak a törvénynek ürügye alatt végrehajtanak.

Ellenfeleinknek másik érve, hogy a papoknak tisztáknak kell lenniük, amint Ézsaiás (52,11) bizonyítja: "Tisztítsátok meg magatokat, akik az Úr edényeit hordozzátok." És sokat idéznek ily értelemben. Ezt az okot, melyet legkedvesebbnek mutattak be, fentebb semmivé tettük. Mert azt mondtuk, hogy a szüzesség hit nélkül Isten előtt nem tisztaság, és a házasság a hitért tiszta, amint a Tit 1,15 mondja: "A tisztáknak minden tiszta." Azt is mondottuk, hogy a törvénynek külső tisztaságát és szertartásait nem kell erre az esetre alkalmazni, mivel az evangélium a szív tisztaságát követeli, s nem követeli a törvény szertartásait. És könnyen lehetséges, hogy az olyan házastársnak, mint Ábrahám vagy Jákob, akik soknejűek voltak, szíve tisztább, és kevésbé uralkodnak felette az érzéki vágyak, mint sok szűznek szíve, akik valóban önmegtartóztatók. Azt pedig, amit Ézsaiás mond: "tisztítsátok meg magatokat, akik az Úr edényeit hordozzátok," a szívnek tisztaságáról, a teljes bűnbánatról kell érteni. Egyébként a hívők a külső érintkezésben tudni fogják, hogy mennyire kell mérsékelni a nemi élvezetet, és amint Pál mondja (1Thes 4,4): "bírni a maga edényét szentségben és tisztaságban." Végül, minthogy a házasság tiszta, helyesen mondják azoknak, akik a nőtlenségben nem tartják magukat vissza, hogy házasodjanak meg, hogy tiszták legyenek. Így tehát ugyanaz a törvény, mely azt mondja: "tisztítsátok meg magatokat, akik az Úr edényeit hordozzátok," azt rendeli, hogy a tisztátalan nőtlenek legyenek tiszta házastársakká.

A harmadik érv borzasztó, hogy ti. a papok házassága Jovinianus-féle eretnekség. Gyönyörűséges szavak! Ez új bűnvád, hogy a házasság eretnekség. Jovinianus idejében még nem ismerte a világ az állandó papi nőtlenséget. Szemtelen hazugság tehát az, hogy a házasság Jovinianus-féle eretnekség, vagy hogy az egyház akkor ezt a házasságot kárhoztatta volna. Az ilynemű helyeken látni, minő tervük volt ellenfeleinknek a Cáfolat írásával. Ők abban a nézetben voltak, hogy ily módon lehet legkönnyebben a tapasztalatlanokat félrevezetni, ha gyakran hallják az eretnekség vádját, ha elhitetik velük, hogy a mi tanításunkat azelőtt az egyház sok ítéletével elvetette és kárhoztatta. Ez okból gyakran hamisan idézik az egyház ítéletét. Mivel pedig ennek tudatában vannak, nem akarták Cáfolatuknak egyik példányát nekünk átszolgáltatni, hogy ezen hamisságukat s ezen rágalmaikat valamiképp nyilvánosan rájuk ne süssük. Jovinianus felfogására vonatkozólag pedig fentebb mondtuk, hogy mit tartunk a szüzesség és a házasság összehasonlításáról. Mert mi nem tesszük egyenlővé a házasságot a szüzességgel, jóllehet a megigazulást sem a szüzesség, sem a házasság nem érdemli ki.

Ilyen s ennyire üres érvekkel védelmezik ezt az istentelen s a jó erkölcsökre nézve veszedelmes törvényt. Ilyen okokkal erősítik a fejedelmek lelkét az Isten ítélete ellen, amelyben Isten számon fogja kérni, miért bontották szét a házasságokat, miért kínozták s ölték a papokat. Ne kételkedjetek, mert miként a megölt Ábel vére Istenhez kiáltott (1Móz 4,10), így kiált fel sok derék embernek vére is, akikkel jogtalan kegyetlenséget tanúsítottak. S ezt a kegyetlenséget az Isten meg fogja bosszulni. Ott fogjátok tapasztalni, hogy mennyire alaptalanok ellenfeleink érvei, és fogjátok látni, hogy Isten ítélete előtt semmiféle rágalmak meg nem állnak Isten igéje ellen, miként Ézsaiás (40,6) mondja: "Minden test fű, és minden szépsége, mint a mező virága."

Fejedelmeink, akármi történik is, azzal fogják nyugtathatni lelkiismereteiket, hogy jót akartak, mert ha talán a papok valami rosszat tettek volna is azzal, hogy házasságra léptek, a házasságoknak amaz erőszakos szétbontása, a száműzetések s a kegyetlenségek mégis világosan ellenkeznek Isten akaratával s igéjével. Fejedelmeinket nem gyönyörködteti az újdonság vagy pártoskodás ingere, hanem többre kellett becsülniük Isten igéjének ügyét, különösen biztos dolgokban, mint minden másnak ügyét.

 

XII. (XXIV. cikk.) A miséről.

Itt ismét legelöl ki kell jelentenünk, hogy mi a misét nem töröljük el, hanem azt hívő lélekkel megtartjuk és védelmezzük. Mert nálunk van mise egyes vasárnapokon és más ünnepeken, amelyeken kiszolgáltatják a szentségeket azoknak, akik azokkal élni akarnak, ha előbb megvizsgáltattak és feloldozást nyertek. S megtartatnak a szokásos nyilvános szertartások, beszédek, ruházat és más hasonlók, amint azt az előírt rend megköveteli.

Ellenfeleink hosszú szónoklati gyakorlatokat tartanak a latin nyelvnek a misében való használatáról, és kedvesen fecsegnek arról, miképpen válik hasznára az egyház hitében járatlan hallgatóink meg nem értett misét hallgatni. Ők ti. azt képzelik, hogy a hallgatás cselekvése istentisztelet, és megértés nélkül is használ. Nem akarjuk ezeket gyűlöletes módon tovább feszegetni, hanem rábízzuk az olvasók ítéletére. S csak azért említjük ezt meg, hogy mellesleg figyelmeztessük őket, hogy mi is tartunk latin leckéket és könyörgéseket. Minthogy pedig a szertartásokat egyrészt azért kell megtartani, hogy az emberek az Írást tanulják, másrészt azért, hogy az ige által kioktatva hivőkké s istenfélőkké legyenek, s akként imádkozzanak is – mert ez a céljuk a szertartásoknak: – ennélfogva megtartjuk a latin nyelvet azok kedvéért, akik azt értik és tanulják, s amellé német énekeket keverünk, hogy a népnek is legyen valami tanulnivalója, ami benne hitet s istenfélelmet kelthet. Ez a szokás mindig fennállott az egyházakban. Mert ha egyesek gyakrabban, mások ritkábban kevertek is az istentiszteletbe német énekeket, mindamellett a nép majdnem mindenütt énekel valamit a saját nyelvén. De az sehol sincs megírva, vagy festve, hogy az embereknek hasznára válik a meg nem értett leckék meghallgatásának munkája, hogy használnak a szertartások, mégpedig nem azért, mivel tanítanak vagy intenek, hanem gépies betartásuknál fogva, csupán azért, mivel így hajtatnak végre, s mivel látni lehet őket. Hadd pusztuljanak ezek a farizeusi tanok!

Hogy pedig nálunk csupán nyilvános és közös mise szokásos, ebben semmi sem szól a katolikus egyház ellen. Mert a görög egyházakban még ma sincsenek magánmisék, hanem van egy nyilvános mise, s ez is csak vasárnapon és ünnepnapokon. A zárdákban naponta tartanak misét, de csak nyilvánosat. Ezek az ősi szokásnak maradványai. A Gergely előtti ókori írók ugyanis sehol sem tesznek említést magánmisékről.

Hogy miképp keletkeztek ezek, azt most elhagyjuk; de az bizonyos, hogy amint a kolduló barátok uralkodni kezdtek, azóta a legtévesebb felfogások alapján s nyereségvágyból annyira elszaporodtak, hogy minden valamirevaló ember régóta óhajtotta már valaminő módosításukat. Assisi Szent Ferenc joggal akarta elejét venni a visszaélésnek, amidőn elrendelte, hogy az egyes zárdák elégedjenek meg naponkinti egy nyilvános misével. Ezt későbben megváltoztatták részint babonából, részint haszonlesésből. Így, ahol rájuk nézve hasznos, az elődöknek intézményeit ők maguk változtatják meg; velünk szemben azonban az ősök tekintélyére hivatkoznak. Epiphanius azt írja, hogy Ázsiában hetenként háromszor ünnepelték az Úr vacsoráját, és hogy naponkénti misék nem léteztek. És pedig e szokásról azt állítja, hogy az apostoloktól ered. Mert így szól: "az apostolok azt rendelték, hogy az Úr vacsoráját szerdán, pénteken és vasárnapon kell tartani."

Jóllehet azonban ellenfeleink e helyen sokat halmoznak össze a mise áldozati voltának igazolására, mindazonáltal a szavaknak ezen végtelen nagy tömege elnémul ezen egyetlen egy felelettel szemben: a tekintélyeknek, okoknak s bizonyítékoknak ezen bármily hosszú összeállítása nem bizonyítja, hogy a misének külső, gépies végrehajtása kegyelmet eszközöl, vagy másokért bemutatva bűnbocsánatot érdemel ki nekik, legyenek azok akár megbocsátható, akár halálos vétkek, hibák és büntetések. Ez az egy felelet mindent halomra dönt, amit ellenfeleink nemcsak a Cáfolatban felhoznak ellenünk, hanem azt is, amit a miséről összes könyveikben összeírtak.

S ez e kérdésnek jelen állása, s erre nekünk az olvasókat éppen úgy figyelmeztetnünk kell, mint Aeschines figyelmeztette a bírákat, hogy nekik éppen úgy kell az ellenféllel küzdeniük a per állása tekintetében, és nem szabad az ügytől eltérniük, mint ahogy az ökölvívók versenyeznek egymással a kitűzött helyért. Ugyanezen módon kell nekünk kényszerítenünk ellenfeleinket, hogy a kérdéshez szóljanak. S hogyha a vitás kérdést alapjában megismerték, akkor nagyon könnyű lesz mind két részen dönteni a felhozott bizonyítékokra nézve.

Mert mi hitvallásunkban bemutattuk, hogy nézetünk szerint az Úr vacsorája az ő külső gépiessége által nem eszközöl kegyelmet, és másokért: élőkért s holtakért gépiesen bemutatva nem érdemli ki a bűnnek bocsánatát, vétségnek vagy büntetésnek elengedését.

S ennek az álláspontnak tiszta és biztos igazolása az, hogy lehetetlen bűnbocsánatot nyerni tettünkért annak gépies végrehajtása alapján, hanem hit által kell legyőznünk a bűn és halál rettegéseit, amikor is felemeljük szíveinket Krisztusnak ismerete által, és tudjuk, hogy Krisztusért megbocsáttatnak bűneink, s ajándékul vesszük Krisztus érdemeit és igazságosságát. Róm 5,1: "Megigazulván hitből, békénk vagyon." Ez annyira biztos és megingathatatlan, hogy az alvilág összes kapuival szemben megállhat.

S ezzel megmondtuk a legszükségesebbet. Mert egy józaneszű ember sem helyeselheti a gépiesen végrehajtott tettekről szóló farizeusi és pogány felfogásukat. S mindamellett ez a nézet terjedt el a nép között, ez szaporította a végtelenbe a misék számát. Mert pénzért vásárolnak miséket Isten haragjának kiengesztelésére, s e cselekedetükkel el akarják nyerni a bűnnek és büntetésének elengedését, s meg akarnak szerezni mindent, amire csak egész életükben szükségük van; még a holtakat is meg akarják szabadítani. Ezt a farizeusi tant tanították az egyházban a szerzetesek és a szofisták.

Jóllehet azonban az ügy érdemileg már elintéztetett, mindamellett mivel ellenfeleink az Írás sok helyét elferdítik saját tévedéseik védelmére, pár szót még erre nézve is ejtünk. Sokat mondtak a Cáfolatban az áldozatról, holott mi a hitvallásunkban szándékosan kerültük azt kétértelműsége miatt. Magát a dolgot kifejtettük, hogy mit értenek most áldozat alatt, akiknek visszaéléseit korholjuk. Hogy a rosszindulattal elferdített íráshelyeket megmagyarázzuk, most mindjárt a kezdetén ki kell fejtenünk, hogy mi az áldozat. Az egész évtized alatt már szinte végtelen köteteket adtak ki ellenfeleink az áldozatokról, de senki közülük nem adta eddig az áldozatnak meghatározását. Csupán az áldozatnak nevét ragadják ki a Szentírásból, vagy az atyákból, s azután hozzáképzelik koholmányaikat, mintha bizony az áldozat mindazt jelentené, ami nekik tetszik.

Az áldozatról s az áldozat fajtáiról

Platón Phaedrusában azt mondja Szókratész, hogy ő különösen a felosztásokat óhajtja, mivel ezek nélkül a beszédben semmit nem lehet sem megmagyarázni, sem megértetni; és ha talált valakit, aki jártas volt a felosztásban, arról azt mondta, hogy ő hozzá csatlakozik és nyomait mint valami istenét fogja követni. S meghagyja, hogy az osztó a tagokat már az ízekben vágja el, nehogy mint a rossz szakács, valamely tagot összezúzva eltörjön. Azonban ellenfeleink ezeket az előírásokat nagyvonalúan megvetik, pedig ők Platón szerint igazán rossz szakácsok, mert megrontják az áldozatnak tagjait, amint az valamennyire érthetővé tesz, ha az áldozat különféle fajait előadjuk. A teológusok helyesen szoktak különbséget tenni szentség és áldozat között. A kettőnek alapja szertartás vagy szent cselekmény. A szentség oly szertartás vagy cselekmény, melyben Isten azt nyújtja nekünk, amit a szertartáshoz kötött igével ad. Például a keresztség oly cselekmény, amelyben nem mi adunk Istennek valamit, hanem amelyben Isten minket keresztel, illetőleg az Isten szolgája az Isten helyett, és nyújtja s adományozza benne a bűnöknek bocsánatát stb., amint azt megígérte (Márk 16,16): "aki hisz és megkeresztelkedik, idvezül, aki pedig nem hisz, elkárhozik." Ellenben az áldozat oly szertartás, vagy cselekvény, amelyet mi mutatunk be az Istennek, hogy őt tisztelettel illessük.

Az áldozatnak pedig két és nem több fajtája van. Az egyik engesztelő áldozat, azaz elégtételi cselekmény a bűnért és büntetésért, más szóval Istent kiengesztelő, vagy Isten haragját lecsillapító, vagy olyan, amely bűnbocsánatot érdemel ki másoknak. A másik fajtája a hálaáldozat, amely nem érdemel ki bűnbocsánatot vagy kiengesztelést, hanem azt a kiengeszteltek mutatják be a végből, hogy a nyert bűnbocsánatért és más vett jótéteményekért hálát mondjanak, más szóval azokat hálával viszonozzák.

A kép Platón Phaedrusából van véve� ahol Szókratész rossz szakácsoknak mondja azokat, akik az osztályozásnál, a fogalmak logikai összeállításánál oktalanul járnak el. A helyes felosztás olyan, mint a szakácsnál az ételnek szép, természetes szétdarabolása.

Az áldozatnak ezt a két nemét úgy ebben a vitás kérdésben, mint sok más fejtegetésben igen nagy figyelemmel kell szemügyre vennünk és szem előtt tartanunk, s kiváló buzgósággal óvakodnunk, hogy össze ne zavarjuk. Hogyha e könyv terjedelme megengedné, kifejtenők ezen felosztás okát is. Mert elég sok bizonyítékot nyújt erre a Zsidókhoz írt levél és más helyek.

S az összes levitikus áldozatok erre a két fajra, mint forrásukra vezethetők vissza. Mert a törvényben egyes más áldozatok is engesztelőknek neveztettek jelentésüknél vagy hasonlóságuknál fogva; nem mintha Istennél bűnbocsánatot érdemeltek volna ki, hanem azért, mivel a törvénynek igazságossága szerint bűnbocsánatot eszközöltek ki, hogy akikért bemutatták őket, ne zárassanak ki a nép közösségéből. Ezeket tehát így nevezték: engesztelő áldozatok a bűnért, égőáldozatok a vétekért. A hálaáldozatok pedig a következők voltak: ételáldozat, italáldozat, jóvátételi áldozat, zsengeáldozatok és tizedek.

Valójában azonban csak egyetlen egy engesztelőáldozat volt a világon, ti. Krisztus halála, miként a Zsidókhoz írt levél tanítja, amely ekképp szól (10,4): "Lehetetlen dolog, hogy a kosoknak és bikáknak vére elvegye a bűnöket." És kevéssel alább (10. vers) Krisztus akaratáról így szól: "Amely akarat által megszenteltettünk a Jézus Krisztus testének egyszer való áldozata által." És Ézsaiásnak törvénymagyarázata tudomásunkra hozza, hogy Krisztus halála valóban elégtétel vagy kiengesztelés bűneinkért, nem pedig a törvény szertartásai, amiért így szól (53,10): "Hogyha önlelkét áldozatul adja, magot lát, és napjait meghosszabbítja" stb. Mert a szó: "asam," amelyet itt használt, vétekért való áldozatot jelent, s a törvényben azt jelezte, hogy fog jönni egy áldozat, mely eleget fog tenni a mi vétkeinkért, s ki fogja engesztelni az Istent, hogy tudják az emberek, hogy nem a mi igazságosságunkért, hanem idegen érdemek, ti. Krisztus érdemei alapján akar az Isten velünk kiengesztelődni. Pál az asam szót bűnnek magyarázza (Róm 8,3): "(az Isten) a bűnért a bűnt kárhoztatta," azaz a bűnt bűnnel büntette, más szóval: bűnért való áldozattal. A szónak jelentéseit könnyebben meg lehet érteni a pogány népek szokásaiból, melyeket – amint látjuk – az atyáknak rosszul értett beszédeiből vettek át. A latinok engesztelőnek (piaculum) nevezték azt az áldozatot, amelyet nagy szerencsétlenségek idején mutattak be, – amikor az istenség különösen haragudni látszott, – hogy haragját kiengeszteljék; olykor emberi áldozatokat is bemutattak, talán mivel azt hallották, hogy egy bizonyos emberi áldozat ki fogja engesztelni Istent az egész emberi nemmel. A görögök hol tisztító, hol letörlő áldozatoknak nevezték. Ézsaiás és Pál tehát azt úgy értelmezik, hogy Krisztus áldozattá, azaz engesztelő eszközzé tétetett, hogy az ő, s ne a mi érdemeink által engeszteltessék ki az Isten. Az tehát biztos tényként marad e kérdésben, hogy egyedül Krisztus halála valódi engesztelő áldozat. Mert ama levitikus áldozatok csak a jövőben bekövetkezendő engesztelő áldozatnak jelzése végett neveztettek engesztelő áldozatoknak. Ennélfogva valamelyes hasonlatosság alapján oly elégtételeknek vették őket, amelyek a törvény igazságosságát kieszközölték, hogy akik vétkeztek, ne zárassanak ki a nép közösségéből. Az evangéliumnak kijelentése után azonban meg kellett szűnniük. S minthogy az evangélium kijelentésében kellett megszűnniük, ez okból nem voltak valóban engesztelést eszközlők, minthogy az evangéliumot azért ígérte az Isten, hogy kiengesztelést létesítsen.

Hátra vannak a hálaadó áldozatok (sacrificia), amelyeket dicsőítő áldozatoknak neveznek (3Móz 3,1 sköv., 7,11 stb., Zsolt 56,13), mint az evangélium hirdetése, hit, Isten segítségül hívása, hálaadás, hitvallás, a szenteknek szenvedései, sőt a szenteknek minden jó cselekedete. Ezek nem elégtételi áldozatok az azokat bemutatókért; másokért sem mutathatók be, mintha gépies cselekvésük alapján bűnbocsánatot, vagy kiengesztelést érdemelnének ki, mert már kiengeszteltek mutatják be őket. S ilyenek az újszövetségi áldozatok, miként Péter tanítja (1Pt 2,5): "szent papság (ti. "legyetek") a lelki áldozatoknak áldoztatására, melyek Istennek kedvesek a Jézus Krisztus által." A lelki áldozatok azonban nemcsak a barmokkal állanak ellentétben, hanem az emberi cselekedetekkel is, melyeket gépiesen mutatnak be áldozatként, amennyiben a Szentléleknek a bennünk való serkentő erejét jelenti. Ugyanazt tanítja Pál (Róm 12,1): "Állítsátok a ti testeiteket élű, szent és Istennek kedves áldozatul ama ti okos tiszteleteteket." Ez az okos tisztelet jelenti azt a tiszteletet, amelyben az Istent meg lehet érteni s ésszel felfogni, amint az a félelemnek és Isten iránt való bizalomnak érzelmeiben történni szokott. Ennélfogva nem csak a levitikus istentisztelettel áll ellentétben, amelyben barmokat áldoztak, hanem azzal a tisztelettel is, amelyről azt képzelik, hogy annak cselekvése gépiesen végrehajtva képezi az áldozat bemutatását. Ugyanezt tanítja a Zsidókhoz írt levél (13,15): "S általa azért szüntelen vigyük Isten elébe dicséretnek áldozatát," és hozzá teszi magyarázatát, azaz "az ő nevéről vallást tevő ajkainknak gyümölcsét." Meghagyja: dicséretet kell bemutatni, azaz a segítségül hívást, hálaadást, bűnvallást és hasonlókat. Ezeknek nem a gépies cselekvés alapján, hanem a hitért van érvényük. Erre figyelmeztet e kifejezés: "őáltala vigyünk" (ti. áldozatot), azaz a Krisztusban való hit által.

Röviden szólva, az újszövetségi tisztelet lelki, azaz hitből való, szívbeli igazságosság és a hitnek gyümölcse, s ezért semmisíti meg a levitikus tiszteletet. Krisztus így szól (Jn 4,23.24): "Az igazi imádók imádják az Atyát lélekben és igazságban, mert az Atya ilyeneket keres, kik őt imádják. Az Isten lélek, és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják." Ez a nyilatkozat világosan kárhoztatja az áldozatokról szóló nézeteket, amelyek azt képzelik, hogy azoknak gépies végrehajtásuk folytán van hatóerejük, és azt tanítja, hogy lélekben, azaz a szívnek érzelmeivel és hittel kell őt imádni. Ezért a próféták is az ószövetségben kárhoztatják a népnek a gépies cselekedetekről szóló felfogását, s tanítják a lélek igazságosságát és áldozatait. Jer 7,22.23: "Nem szóltam a ti atyáitokkal és nem rendelkeztem velük, amikor kihoztam őket Egyiptom földéről, az égő-áldozat és véres-áldozat felől; hanem ezekkel a szavakkal utasítottam őket, mondván: hallgassatok az én szómra és én Istenetekké leszek, ti pedig az én népemmé lesztek, és mind csak azon az úton járjatok, amelyekre utasítottalak titeket, hogy jól legyen dolgotok!" Vajon mit gondoltok, miképpen vették a zsidók a próféta e szózatát, amely egész világosan Mózes ellen látszik szólani? Mert ők jól tudták, hogy az Isten adott az atyáknak parancsolatot az égő áldozatokra és baromáldozatokra vonatkozólag, ámde Jeremiás az áldozatokra vonatkozó nézetet kárhoztatja; azt az Isten nem rendelte el, hogy azok a szertartások gépszerű végrehajtásukkal kiengeszteljék őt. De hozzáteszi, hogy a hitre nézve ezt rendelte az Isten: "Halljatok engem," azaz higgyetek nekem, hogy a ti Istenetek vagyok, hogy így akarom ismeretessé tenni, mikor könyörülök és segítek, és nincs szükségem áldozataitokra; bízzatok bennem, hogy a ti Istenetek, megigazítótok s üdvözítőtök akarok lenni, nem cselekedetekért, hanem az én igémért és ígéretemért; éntőlem kérjétek igazán s szívből, és megkapjátok a segítséget.

Elveti a gépies, élettelen cselekedetekről való nézetet Zsolt 50,13.15 is: "Avagy eszem-e én a bikák húsát és a bakoknak vérét iszom-e? És hívj segítségül engem a te nyomorúságod idején, én megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem." Azt bizonyítja ez, hogy az az igaz Istennek való szolgálat, az az igaz tisztelet, ha szívből folyamodunk hozzá segítségért.

Épp így szól a Zsolt 40,7: "Véres áldozatot és ételáldozatot nem kedveltél, füleimet felnyitottad," más szóval: az igét megismertetted velem, hogy én azt halljam, és kívánod, hogy higgyek a te igédnek és ígéreteidnek, hogy igazán akarsz könyörülni, segíteni stb. Így szól a Zsolt 51,18,19: "Mert nem kívánsz te véres áldozatot, hogy azt adjak; égőáldozatban nem gyönyörködöl. Isten előtt kedves áldozatok: a töredelmes lélek; a töredelmes és bűnbánó szívet, ó, Isten, nem veted te meg!" Szintúgy a Zsolt 4,6: Igazságnak áldozatával áldozzatok, és bízzatok az Úrban." Azt rendeli, hogy bízzunk benne, s ezt tartja igaz áldozatnak, s ezzel jelzi, hogy a többi áldozatok nem valódi s nem igaz áldozatok. Végül a Zsolt 110,17.: "Dicséretnek áldozatát hozom, és az Úr nevét hívom segítségül." A segítségül hívást dicsérő áldozatnak nevezik.

De telis-tele van az Írás ilyen bizonyítékokkal, amelyek azt tanítják, hogy az áldozatok gépies végrehajtása nem engeszteli ki az Istent. Ez okból az Újszövetségben azt tanítja, hogy a levitikus szertartások eltörlésével új és tiszta áldozatokat fognak bemutatni, ti. hitet, imádást, hálaadást, bűnvallást, az evangélium hirdetését, az evangélium miatti szenvedéseket és hasonlókat.

És ezekről az áldozatokról mondja Malakiás (1,11): "Napkelettől fogva napnyugatig nagy az én nevem a pogányok között, és minden helyen tömjénnel áldoznak az én nevemnek, és tiszta ételáldozattal!" Ezt a helyet ellenfeleink értelméből kiforgatva a misére vonatkoztatják, s idézik az atyák tekintélyét. A felelet azonban könnyű, mert ha a miséről szól is, még nem következik, hogy a mise gépies végrehajtása megigazít, vagy másokért bemutatva bűnbocsánatot érdemel ki stb. Abból, amit a szerzetesek és szofisták szemtelenül kigondoltak, a próféta semmit sem mond.

Különben is a prófétának tulajdon szavai adják meg azok értelmét. Mert legelőször azt fejezik ki, hogy az Úrnak neve nagy. Ez az evangélium prédikálása által történik. Általa válik ismertté Krisztus neve és az Atyának a Krisztusban megígért könyörülete. Az evangélium prédikálása hitet támaszt azokban, akik az evangéliumot befogadják. Ezek segítségül hívják az Istent, hálát adnak az Istennek, elviselik a megpróbáltatásokat hitvallásukért s jó cselekedeteket tesznek Krisztus dicsőségéért. Így lesz nagy az Úrnak neve a népek között. A "tömjénáldozat" és a "tiszta étel-áldozat" nem jelent külső gépies szertartást, hanem azon összes áldozatokat, amelyek által naggyá lesz az Úrnak neve, ti. a hitet, a segítségül hívást, az evangélium prédikálását, a bűnvallást stb. S mi könnyen elnézzük, ha valaki mindezt a ceremónia neve alá foglalja, csak ne értse alatta a puszta külsőséget, s ne tanítsa, hogy a ceremónia az ő külső gépies végrehajtása által valamit használ. Mert miként a dicsérő áldozatok, más szóval az isteni dicséretek közé foglaljuk az evangélium prédikálását: így dicséret vagy hálaadás lehet magának az Úr vacsorájának vétele is, de nem a gépies cselekvése alapján igazít meg, vagy másokért nem abból az okból tartatik, hogy bűnbocsánatot érdemeljen ki. De kevéssel azután ki fogjuk fejteni, miképp lehet a szertartás is áldozat. Mivel azonban Malakiás az új szövetség összes szertartásairól szól, s nem csupán az Úr vacsorájáról, továbbá mivel nem helyesli a gépies cselekedetekről szóló farizeusi tant: ennélfogva ő semmit sem bizonyít ellenünk, hanem inkább a mi álláspontunkat támogatja. Mert ő a szívnek tiszteletét követeli, mert ez által lesz valóban nagy az Úrnak neve.

Más helyet is idéznek Malakiásból (3,3), mely így szól: "Megtisztítja Lévi fiait, és fényessé teszi őket, mint az aranyat és ezüstöt, és igazsággal visznek ételáldozatot az Úrnak." E hely világosan követeli az igazaknak áldozatát, s ezért az a gépies cselekedetekről szóló nézet mellett nem bizonyít. Lévi fiainak, vagyis az új szövetségben a tanítóknak áldozatai pedig a következők: az evangélium prédikálása s a prédikálásnak jó gyümölcsei, miként Pál mondja (Róm 15,16): "Az Isten evangéliumának áldozom, hogy a pogányoknak áldozatja kedves legyen és a Szentlélek által megszenteltetett"; más szóval a pogányok Isten által kedvesen fogadott áldozat legyenek hitük alapján stb. Mert ama törvény szerinti áldozatölés jelentette Krisztus halálát s az evangélium prédikálását, melynek bennünk a testet meg kell ölnie és új, örökkévaló életet kezdenie.

Ellenfeleink azonban az áldozat szót mindenütt csupán a szertartásokra erőszakolva vonatkoztatják. Az evangéliumnak prédikálását, a hitet s az Istenhez folyamodást és hasonlókat elhagyják, holott a szertartás ezekért rendeltetett, s az új szövetségnek a szív áldozataira van szüksége, nem a bűnökért teljesítendő ceremoniális cselekedetekre, mint a levitikus papságnak.

Az állandó áldozatokat is idézik (2Móz 29,39 stb.; Dán 8,11 stb.; 12,11), hogy miként a törvényben elő volt írva egy állandó áldozat, akként a misének kell az új szövetség állandó áldozatának lennie. Ellenfeleink könnyen végeznének velünk, ha engednők magunkat allegóriákkal meggyőzetni. Ismeretes azonban, hogy a hasonlatok nem szolgáltatnak megdönthetetlen bizonyítékokat. Mindazonáltal mi könnyen megengedjük, hogy a mise alatt "állandó áldozatot" értsünk – csak az egész misét kelljen alatta érteni, ti. a szertartást az evangélium prédikálásával, hittel, Istennek segítségül hívásával és hálaadással; mert ezek össze vannak kapcsolva az új szövetség naponkénti áldozatával. A szertartás ugyanis ezekért rendeltetett, s ezektől el nem szakítható. Ezért mondja Pál (1Kor 11,20): "Valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, míg eljövend."

Az azonban a typikus jelentőségű levitikus áldozatokból sehogy sem következik, hogy a szertartás gépies végrehajtása megigazító erővel bíró cselekedet, vagy másokért végeztetik abból a célból, hogy bűnbocsánatot érdemeljen ki nekik stb.

S a typus helyesen jelképezi nem csupán a szertartást, hanem az evangéliumnak prédikálását is. A 4Móz 28,4 sköv. három részét különbözteti meg a naponkénti áldozatnak: a báránynak égő áldozatát, italáldozatot és lisztből való ételáldozatot. A törvényben a jövendő dolgoknak képei és árnyékai valának. Ez okból ebben a látható képben Krisztus és az új szövetség egész istentisztelete van rajzolva. A bárányáldozat jelenti Krisztus halálát. Az italáldozat azt jelenti, hogy az egész világon, ahol csak léteznek hívők, az evangélium prédikálása által meghintetnek a Báránynak vérével, más szóval: megszenteltetnek, miként az 1Pt 1,2-ben mondja: "a Szentléleknek megszentelésére az engedelemmel való szolgálatra és Jézus Krisztus vérének reánk való áradására." A lisztnek ételáldozata jelent hitet, segélyért fordulást Istenhez, és a szív hálaadását. Miként tehát az ószövetségben csak az árnyékot látjuk, akként az újban magát a jelképezett dolgot kell keresnünk, és nem egy új előképet (typust), amely elégséges volna az áldozat fogalmának kifejezésére.

Ez okból, jóllehet ez a szertartás Krisztus halálára szóló emlékeztetés, magában véve mégsem állandó áldozat, hanem maga az emlékezés állandó áldozat, ti. a prédikálás, a hit, amely valóban hiszi, hogy az Isten Krisztus halála által engeszteltetett ki. Ital-áldozatot is követel, más szóval a prédikálás hatását, hogy ti. az evangélium közvetítésével Krisztus vére által meghintve megszenteltessünk az ó Ádámnak meghalva, s az újnak megelevenítve. Ételáldozatot is követel, más szóval hálaadást, bűnvallást és megpróbáltatást.

Ekként elvetvén a gépies cselekedetekről szóló farizeusi tant, belátjuk, hogy szellemi tiszteletet és a szívnek naponkénti áldozatát jelenti, mivel az új szövetségben a jóknak teste, azaz a Szentlélek, a bűnnek való meghalás és új élet keresendő. Ebből eléggé világos, hogy a naponkénti áldozatokról szóló kép semmiben sem mond ellent nekünk, hanem inkább mellettünk szól, minthogy mi a naponkénti áldozatnak jelzett összes három részét megkívánjuk az áldozattól. Ellenfeleink hamisan képzelik, hogy az áldozat egyedül szertartást jelent, nem az evangélium prédikálását, a bűnnek meghalását és a szívnek feléledését is stb.

Ezek után a jóravaló emberek könnyen megmondhatják, hogy nagyon hamis az a vád, mintha mi eltörülnők a naponkénti áldozatokat. A tapasztalás mutatja, hogy kik azok az egyházban uralkodó zsarnokok, akik a vallásnak ürügye alatt magukhoz ragadják a világ uralmát, s a vallás és az evangélium hirdetésének gondját nyakukról lerázván okoskodnak és háborút viselnek, mint valami világuralkodók, akik az egyházban új istentiszteleteket rendeltek. Mert ellenfeleink a misében egyedül a szertartást tartják meg, és azt nyíltan szentségtörő üzérkedésre használják fel. Azután meg azt hitetik el, hogy ez a tett másokért végezve kegyelmet és minden jót érdemel ki nekik. Prédikálásaikban nem tanítják az evangéliumot, nem vigasztalják a lelkiismeretet, s nem bizonyítják, hogy az Isten a bűnöket ingyen bocsátja meg a Krisztusért, hanem ehelyett ajánlják a szentek tiszteletét, emberi elégtételeket s emberi hagyományokat, amelyek segítségével – állításuk szerint – az emberek Isten előtt megigazulnak. S jóllehet ezeknek némelyike egész világosan istentelen dolog, ők azt mégis erőszakos módon védelmezik. Ha egyes igehirdetők netán okosabbaknak akarnak bizonyulni, azok bölcsészeti kérdéseket fejtegetnek, melyeket sem a nép, sem maguk az előadók nem értenek. Végül a türelmesebbek a törvényt tanítják; a hitből való megigazulásról semmit sem szólnak.

Ellenfeleink a Cáfolatban csudás szomorújátékokat mutatnak be a templomok pusztulásáról; nevezetesen arról, hogy az oltárok dísztelenül, gyertyatartók és szobrok nélkül állnak. Ezeket a csekélységeket az egyházak díszének tartják. Egészen más pusztulást jósol Dániel (11,31; 12,11), ti. az evangélium elhanyagolását. Mert a nép elhalmozva a hagyományok és nézetek sokasága és különfélesége által, semmiképpen sem volt képes felfogni a legfőbb keresztyén tanokat. Mert akadt-e valamikor valaki a nép közül, aki az ellenfeleink által terjesztett, bűnbánatról szóló tant megértette? Pedig a keresztyén tanításnak ez a főpontja.

A lelkiismeretet megkínozták a bűnöknek előszámlálása és az elégtételek. A hitről, melynél fogva kegyelemből nyerünk bűnbocsánatot, ellenfeleink egyáltalán semmi említést nem tettek. A reménytelenség ellen küzdő hitnek gyakorlatairól, a bűnöknek kegyelemből Krisztusért való megbocsátásáról némán hallgattak ellenfeleinknek összes könyvei, összes igehirdetései. Ehhez járult a miséknek szörnyűséges megszentségtelenítése és sok más istentelen templomi szertartás. Ez az a pusztulás, melyet Dániel leír.

Ezzel ellentétben Istennek jóakaratából minálunk a papok az ige szolgálatában buzgólkodnak, tanítják a Krisztus jótéteményeiről szóló evangéliumot, s meggyőzik az embereket, hogy a bűnbocsánat kegyelemből Krisztusért lesz osztályrészünkké. Ez a tan nyújt biztos vigasztalást a lelkiismeretnek. Hozzáadják az Isten által rendelt jó cselekedetekről szóló tant. Szólnak a szentségeknek méltóságáról és hasznáról.

Hogyha a sakramentumnak élvezése naponkénti áldozat volna, akkor mi azt inkább tartanók annak, mint ellenfeleink, mivel náluk a papok fizetés által indíttatva élnek a szentségekkel. Minálunk gyakoribb és vallásosabb a használata. Mert a nép él vele, ámde előbb előkészítik, és megvizsgálják, méltó-e az élvezésre? Mert kitanítják az embereket a szentségnek igaz élvezetéről, amely a végből rendeltetett, hogy pecsétje és bizonyítéka legyen a kegyelemből való bűnbocsánatnak, s ez okból figyelmeztetni kell a gyenge lelkiismeretűeket, hogy igaz meggyőződésből és szilárdan higgyék, hogy bűneik kegyelemből bocsáttatnak meg. Amíg tehát megtartjuk úgy az evangélium prédikálását, mint pedig a szentségeknek törvényszerű használatát, addig megmarad nálunk az állandó áldozat.

És hogyha a külsőségről is kell szólanunk, megjegyezzük, hogy a templomok látogatása nálunk nagyobb, mint ellenfeleinknél. Mert a hallgatóság előtt hasznos és érthető tanítást tartanak. Ellenben ellenfeleinknek tanát soha sem értette meg sem a nép, sem a tudósok. És az egyházaknak igaz dísze a vallásos, hasznos és érthető tanítás, a szentségeknek ájtatos használata, buzgó imádság és hasonlók. Gyertyák, arany edények és hasonló díszítések tetszetőssé teszik, de nem valódi díszei az egyháznak. Hogyha ellenfeleink ilyen dolgokban keresik az istentiszteletet, s nem az evangélium prédikálásában, hitben, a hitnek küzdelmeiben, akkor azok közé kell őket számítanunk, akiket Dániel úgy ír le, hogy arannyal és ezüsttel tisztelik az istenüket.

A Zsidókhoz írt levélből is idéznek (Zsid 5,1): "Minden főpap az emberek közül választatik, és emberekért rendeltetik az Isten előtt való dolgokban, hogy ajándékokat és áldozatokat vigyen Isten elébe a bűnökért." Ez alapon így következtetnek: miután az Újszövetségben főpapok és papok vannak említve, abból valami bűnért való áldozat létezése is következik. Ez a hely leginkább a tudatlanokra hat, kiváltképpen pedig azért, mivel az ószövetségi papságnak és áldozatoknak pompája elkábítja az embereket. Ez a kép ámítja a tudatlanokat, s ezért azt tartják, hogy ily módon nálunk is kell lenni valaminő ceremoniális áldozatnak, amelyet mások bűneiért kell bemutatni, mint az ószövetségben. A mise által való tisztelet és, a pápának többi intézménye nem más, mint a rosszul értelmezett levitikus intézménynek üres majmolása.

S jóllehet a Zsidókhoz írt levélben sok bizonyíték szól a mi nézetünk mellett, ellenfeleink mégis ellenünk használják fel, mert csonkítva idézik s félremagyarázzák, mint pl. a fentebb idézett helyet, mely azt mondja, hogy egy főpap rendeltetett bűnért való áldozatoknak bemutatására. Az Írás maga ezt a főpapságot mindjárt Krisztusra vonatkoztatta (Zsid 5,5.6.10). Az ezt megelőző szavak a levitikus papságról szólnak, és jelzik azt, hogy a levitikus főpapság előképe volt Krisztus főpapságának. Meri a bűnökért való levitikus áldozatok nem érdemeltek ki bűnbocsánatot Isten előtt, csupán előképei voltak Krisztus áldozatának, aki, mint feljebb mondtuk, egyetlen eljövendő engesztelő áldozat volt. Így a levél nagy részt azzal foglalkozik, hogy az ószövetségi főpapság és a régi áldozatok nem azért voltak rendelve, hogy bűnbocsánatot vagy kiengesztelést érdemeljenek ki Isten előtt, hanem csupán azért, hogy az egyetlen krisztusi áldozat eljövetelét jelezzék. Mert az ótestamentumban a szenteknek hit által kellett megigazulniuk a bűnbocsánat ígéretéből, amelynek Krisztusért kellett adatnia, miként az új szövetségben is megigazulnak a szentek. Minden szentnek a világ kezdetétől fogva tudnia kellett, hogy Krisztus lesz bűnért való áldozat és elégtétel, akit az Isten ígért, mint Ézsaiás tanítja (53,10): "hogyha önlelkét áldozatul adja" stb.

Minthogy az Ótestamentum szerint az áldozatok nem érdemeltek ki kiengesztelést, hacsak nem bizonyos hasonlóság alapján, amennyiben csak törvény szerinti kiengesztelést érdemeltek ki, hanem jelezték az eljövendő áldozatot, ebből következik, hogy Krisztus áldozata egyetlen mások bűneiért adva. Ennélfogva semmiféle más áldozat nem létezik az új szövetségben, mely mások bűneiért lett volna bemutatva, mint Krisztusnak egyetlen, keresztfán való áldozata.

Teljességgel tévednek, akik azt képzelik, hogy a levitikus áldozatok bűnbocsánatot érdemeltek ki Istentől, s ezen példa nyomán az új szövetségen belül, a Krisztus halálán kívül, oly áldozatokat keresnek, amelyeket másokért kellene bemutatni. Ezen képzelődés teljesen eltemeti Krisztus szenvedéseinek érdemét s a hitből való igazságosságot, megrontja az Ó- és az Újszövetség tanát, s a Krisztus helyére más közbenjárókat és engesztelőket állít nekünk a püspökök és áldozárok személyében, akik fáradozásukat naponta eladják a templomban.

Ennélfogva, ha valaki úgy okoskodik, hogy az újtestamentumban kell oly főpapnak lenni, aki a bűnökért áldoz, azt csak Krisztusra vonatkozólag tartjuk megengedhetőnek. S ezt a határozott nézetünket megerősíti egész terjedelmében a Zsidókhoz írt levél. S ha mi mások bűneiért Krisztus halálán kívül más elégtétel-adást és más Isten-kiengesztelőt követelnénk, az bizonyára nem lenne egyéb, mint hogy Krisztuson kívül más közbenjárókat rendelnénk. Továbbá, mivel az újszövetségi papság, amint Pál tanítja (2Kor 3,6): "a Léleknek szolgálata," ez okból Krisztus áldozata az egyetlen, amelynek elégtételi és mások bűneiért szóló jelentősége van. Egyébként az új szövetségnek nincsenek más, a levitikus áldozatokhoz hasonló áldozatai, amelyek gépiesen végrehajtva egyesekért bemutathatók lennének, hanem adja az evangéliumot és a szentségeket, hogy ezek által egyesekben hit keletkezzék, és vegyék a Szentlelket, hogy meghaljanak (a bűnnek), és feléledjenek, mert a Szentlélek szolgálata ellentétben áll a gépies cselekedeteknek egyikről másikra való átutalásával. Mert az a Szentlélek szolgálata, amely által a Szentlélek az egyes emberek szívében működik, s azért van ily szolgálata, mivel ily módon használ másoknak, hogy bennük működik, őket újjászüli és élőkké teszi. Ez nem történik oly módon, hogy idegen cselekedet gépiesen beszámíttatik másoknak.

Megmutattuk az okát, hogy miért nem igazít meg a gépies misézés, és másokért bemutatva miért nem érdemel ki nekik bűnbocsánatot; mivel mind a kettő ellenkezik a hitből való megigazulással. Mert lehetetlen dolog bűnbocsánatot nyerni, a bűn és halál félelmeinek legyőzetniük más cselekedettel vagy más tárggyal, mint a Krisztusban való hit által, amint Pál mondja (Róm 5,1.): "Megigazulván a hitből, békességünk vagyon."

Ezekhez csatoltuk a szentírási helyeket, melyeket ellenünk idéznek, s megmutattuk, hogy legkevésbé sem bizonyítanak ellenfeleinknek a gépies cselekvésről szóló istentelen felfogása mellett. S ezt megítélheti minden józan gondolkozású ember, minden nemzetnél. Ennek alapján elvetendő Aquinói Tamásnak tévelygése, aki ezt írta: "az Úrnak teste egyszer feláldoztatott a keresztfán az eredendő bűnért, naponként pedig feláldoztatik az oltáron naponkénti bűneinkért, hogy ebben legyen az egyháznak egy hivatala, Istennek kiengesztelésére." Vissza kell utasítanunk a többi általános tévedést is, mint az, hogy a mise kegyelmet eszközöl annak, aki azt gépileg bemutatja; s hasonlóképpen azt, hogy másokért még a bűnösökért is bemutatva, ha semmit sem tesznek ellenére, kiérdemli a bűn, a vétek és a büntetés elengedését. Mindezek hamis és gonosz tanok, melyeket nemrégiben tudatlan szerzetesek gondoltak ki, s eltemetik vele Krisztus szenvedésének dicsőségét és a hitből való megigazulást.

S ezekből a tévelygésekből végtelen számban keletkeztek mások, mint pl. az, hogy mennyit érnek a misék sokakért bemutatva, mennyit az egyes misék egyesekért? A szofistáknál le vannak írva az érdemfokozatok, miként az aranyműveseknek vannak súlyaik az arany és ezüst mérésére. Azután eladják a misét, mint valami értéktárgyat, annak megszerzésére, amit ki-ki kíván, a kereskedőnek, hogy üzlete szerencsésen sikerüljön, a vadásznak, hogy vadászata jól üssön ki, s más számtalan. Végül bemutatják a holtakért, s a szentségnek bemutatásával megszabadítják a lelkeket a tisztítótűz büntetései alól, holott hit nélkül még az élőknek sem használ a mise. S ellenfeleink az Írásból még egy betűt sem hozhatnak fel azoknak a meséknek védelmére, amelyeket az egyházban oly nagy garral tanítanak, szintúgy nincsenek mellette sem az ókori egyháznak, sem az atyáknak bizonyítékai.

Az atyák tanítása az áldozatról

Minthogy az ellenünk idézett szentírási helyeket megmagyaráztuk, válaszolnunk kell még az atyákból vett idézeteikre. Jól tudjuk, hogy az atyák a misét áldozatnak nevezik, csakhogy ők nem azt akarják mondani, mintha a mise gépies megtartása által kegyelmet szerezve és másokért bemutatva, bűn, vétek és büntetés elengedését érdemelné ki az illető bemutatóknak. Hol olvassuk az atyáknál ezeket a szörnyűségeket? Ellenkezőleg, ők világosan bizonyítják azt, hogy hálaadásról szólnak, és ez okból hálaadásnak nevezik is. Feljebb azonban mondottuk, hogy a hálát adó áldozat nem érdemel ki kiengesztelést, hanem a kiengeszteltek mutatják azt be, éppúgy, mint ahogy a megpróbáltatások nem érdemelnek ki kiengesztelést, hanem hálaáldozati jelentésük van, amikor kiengeszteltek viselik el őket. S az atyák idézeteire adott ezen felelet általában eléggé megvéd minket ellenfeleink ellenében. Mert az bizonyos, hogy a gépies cselekedetek érdeméről szóló koholmányok sohasem léteztek az atyáknál. Hogy azonban az egész kérdést jobban át lehessen tekinteni, mi is el fogjuk mondani a szentségek használatáról azt, amiről biztosan tudjuk, hogy megegyezik a Szentírással és az egyházi atyákkal.

A szentségnek használatáról és az áldozatról

Egyes tetszelgő emberek azt képzelik, hogy az Úr vacsorája két okból rendeltetett. Először azért, hogy legyen jele és bizonyítéka a bűnbeismerésnek, miként a barátcsuhának meghatározott alakja, jele bizonyos rendnek. Azután azt gondolják, hogy Krisztusnak különösen olyan jel tetszett, mint az utolsó vacsora, hogy jelezze a keresztyének közötti kölcsönös kapcsolatot és barátságot, minthogy a vendégségek szövetségnek és barátságnak jelképei. (1) Csakhogy ez a nézet a polgári életből van véve, és nem mutatja az Isten által rendelt dolgoknak fő hasznát; csupán a szeretet gyakorlásáról szól, melyet a világi és polgári emberek valamennyire értenek; a hitről nem szól, amelyről kevesen tudják, mit jelent.

A szentségek Isten irántunk való jóakaratának jelei, nem csupán az emberek egymás közötti viszonyának jelei, s helyesen határozzák meg az újszövetségi szentségeket, hogy azok a kegyelemnek jelei. S minthogy a szentségben két elem van, a jel és az ige: így az ige az új szövetségben a kegyelemhez adott ígéret. Az új szövetség ígérete a bűnbocsánatnak ígérete, miként a következő szöveg igazolja (Lk 22,19): "Ez az én testem, mely tiérettetek adatik; e pohár amaz új testamentum az én véremben, mely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára." Az ige tehát bűnbocsánatot nyújt. A szertartás mintegy a szónak képe, vagy amint Pál nevezi, pecsétje (Róm 4,11), amely ígéretről tesz bizonyságot. Ennélfogva, amiként az ígéret haszon nélkül való, ha hit által nem sajátíttatik el, úgy haszontalan ez a szertartás, ha nem járul hozzá a hit, amely szentül meg van győződve arról, hogy itt bűnbocsánat adatik. S e hit felemeli a meggyötört lelkiismeretet. S miként az ige ezen hitnek felköltése végett adatott: akként a szentség a végből rendeltetett, hogy alakja a szemnek feltűnvén, hivésre indítsa a szíveket. Mert ezek által, ti. az ige és szentség által működik a Szentlélek.

A szentségnek olyan élvezése, amelyben a hit élteti a remegő szíveket, újszövetségi istentisztelet, mivel az új szövetségnek vannak szellemi, indító, ölő és éltető erői. Ezen élvezés végett rendelte Krisztus a szentséget, amikor meghagyja, hogy az ő emlékezetére cselekedjék azt az emberek. Mert a Krisztusra való visszaemlékezés nem valamely látványosságnak üres ünneplése, vagy követendő például állítása, miként a tragédiákban ünneplik Herkulesnek vagy Ulyssesnek emlékét; hanem jelenti a Krisztus jótéteményeire való visszaemlékezést, s annak hit által való elsajátítását, hogy általuk feléledjünk. Ezért mondja a Zsoltár (111,4.5): "Emlékezetet szerzett az ő csudálatos dolgainak; kegyelmes és irgalmas az Úr. Eledelt ad az őt félőknek." Mert azt jelenti, hogy abban a szertartásban Isten akaratát és könyörületét kell felismernünk. Az a hit azonban, amely az irgalmat megismeri, éltet. S éppen abban áll a szentségnek fő haszna, hogy általa kiviláglik, kik készültek el a szentség élvezetére, más szóval: kik rettegő lelkiismeretűek; és hogy miként kell a szentséggel élniük.

Ehhez járul áldozati jellege is. Mert egy tárgynak több célja van. Miután a hit által felegyenesített lelkiismeret tudatára ébredt annak, hogy minő rettegésektől szabadult meg, akkor komolyan hálákat ad Krisztus jótéteményéért és szenvedéséért, s használja magát a szertartást Isten dicsőítésére, hogy az ebben nyilvánuló engedelmességgel háladatosságot tanúsítson, és bizonyságot tegyen arról, hogy nagyon becsüli az Isten ajándékait. Ekképp válik a szertartás dicsőítő áldozattá.

Az atyák szintén kettős hatásáról szólnak: a lelkiismeretnek vigasztalásáról és hálaadásról, vagy dicséretről. Ezen hatások közül az előbbi a szentség lényegéhez, az utóbbi a szertartás lényegéhez tartozik. A vigasztalásról Ambrosius így nyilatkozik: "Járuljatok Hozzá (a Krisztushoz), és feloldozást nyertek, mivel ő a bűnbocsánat. Azt kérditek, hogy ki ő? Hallgassátok meg, amint ő maga szól (Jn 6,35): Én vagyok az életnek ama kenyere; aki én hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hiszen énbennem, meg nem szomjúhozik soha." Ebben bizonyítja, hogy a szentségben bűnbocsánatot kapunk, s bizonyítja azt is, hogy hit által kell azt magunkévá tennünk. Végtelen sok bizonyítékot lehet ily értelemben olvasni az atyáknál, amelyeket ellenfeleink mind elferdítenek, és a gépies cselekvésre és másokért való felhasználásra vonatkoztatnak, holott az atyák egész világosan hitet követelnek, és kinek-kinek tulajdon vigasztalásáról, nem pedig másokért való bemutatásáról szólanak.

Ezen kívül olvashatók egyes nyilatkozatok a hálaadásról, aminő az az igen kedves Cyprianus-féle mondás, melyet az Úr vacsorájának istenfélő élvezőiről mond: "A kegyesség az adományok és bűnbocsánatok között megoszolva ad hálákat annak, aki oly gazdag s bőséges adakozó," azaz a kegyesség megfigyeli az adományokat és a bűnbocsánatokat, más szóval összehasonlítja egymással Isten jótéteményeinek, más részről a saját rosszaságunknak, a halálnak és a bűnnek nagyságát, és hálákat ad stb. Innét eredt az eucharistia (hálaadás) elnevezése az egyházban. Maga ez a szertartás azonban az ő külsőségével másokért a végből bemutatva, hogy bűnbocsánatot érdemeljen ki nekik, és hogy a holtak lelkeit megszabadítsa, nem hálaadás. Ezek ellentétben állanak a hitből való megigazulással, mert ez a szertartás hit nélkül nem használ sem az azt végrehajtóknak, sem másoknak.

A mise elnevezéseiről

Ellenfeleink még a nyelvtanhoz is utasítanak minket, bizonyítékokat vesznek a mise elnevezéseiből, amelyeknek semmi szükségük hosszú megvitatásra. Mert abból, hogy a misét áldozatnak nevezik, korántsem következik, hogy oly cselekedet, amely gépies végrehajtásával kegyelmet eszközölne, vagy másokért bemutatva, bűnbocsánatot érdemelne ki részükre. A liturgia szó, úgy mondják, áldozatot jelent, s a görögök a misét liturgiának nevezik. Miért hagyják el régi elnevezését: a synaxist, mely azt mutatja, hogy a mise egykor sokaknak közös cselekvénye volt?

Szóljunk azonban a liturgiáról. Ez a szó tulajdonképpen nem jelent áldozatot, hanem inkább nyilvános közszolgálatot, s ez éppen teljesen egyezik a mi felfogásunkkal, amely szerint ti. Istennek egy szolgája megáldva (a kenyeret és bort), a jelenlevő népnek kiosztja az Úrnak testét és vérét épp úgy, mint ahogy Istennek egy más szolgája tanításával kiosztja az evangéliumot a népnek, miként Pál mondja (2Kor 4,1): "Úgy ítéljen mifelőlünk az ember, mint a Krisztusnak szolgái felől és az Isten titkainak sáfárai felől," azaz úgy, mint az evangélium és szentségek kiszolgáltatói felől. És (2Kor 5,20): "Mivelhogy azért a Krisztus képében járunk e szövetségben, – mintha Isten kérne titeket miáltalunk, – kérünk a Krisztus képében, hogy békéljetek meg az Istennel" stb. Így tehát a leitourgia szó teljesen összeillik az isteni szolgálattal. Ez a szó régi keletű, s használtatott a nyilvános polgári szolgálatok jelzésére, s görögül jelent állami adót, a hajóraj felszerelésére szolgáló költséget, vagy hasonló teherviselést, amint ezt Demoszthenésznek Leptinész ellen tartott beszéde bizonyítja, amely kizárólag a nyilvános közszolgálatnak és az alól való mentességnek kifejtésével foglalkozik. Ott ugyanis így nyilatkozik: "Azt fogja mondani, hogy egyes emberek érdemetleneknek találtatván közszolgálat teljesítésére, felmentettek, s ezért gyalázták a közteherviselést ({leitourgia})" Így használták ezt a szót a római időkben, amint ezt Pertinax leirata (rescriptum Pertinacis ff.) a közszolgálat alól való mentesség jogáról szóló könyvben (l. Semper) a következőben bizonyítja: "De nem minden közszolgálat alól ({leitourgia}) menti fel a szülőket gyermekeiknek száma." Demoszthenésznek magyarázata azt írja, hogy a liturgia az adóknak egy neme, játékok költsége, hajók felszerelési költsége, gymnasiumok fenntartása s más hasonló nyilvános intézmények gondozása. Pál az adomány-gyűjtés (collatio) megjelölésére használta a 2Kor 9,12-ben. Ezen adománygyűjtés ({leitourgia}) nemcsak annak kielégítésére szolgál, amire a szenteknek szükségük van, hanem azt is eszközli, hogy sokan Istennek gazdagon adnak hálát. A Fil 2,25-ben Epafroditust {leitourgosz}-nak, az ő szükségében való szolgának nevezi, és itt ez semmiképpen sem jelent áldozópapot. De semmi szükség több bizonyítékra, mivel a görög íróknak olvasói lépten-nyomon találnak példákat arra, hogy a {"leitourgia}"-t a nyilvános polgári terhek viselésére, vagy szolgálatok jelölésére használják. És kettős magánhangzója ({ei}) miatt a nyelvészek nem származtatják azt a {lité}-ből, ami könyörgéseket jelent, hanem a nyilvános közvagyonból, amelyet {leita}-nak neveznek, úgyhogy {leitourgeó} annyi, mint "közjóról gondoskodni, állami hivatalt viselni."

Nevetséges az az okoskodásuk, amely szerint, miután a Szentírásban oltárról tétetik említés, ez okból a misének áldozatnak kell lennie, holott Pál az oltárt hasonlat kedvéért csak képnek használja. Azt is képzelik, hogy a mise a {mizbeach} (oltár) szóból származik. Miért volt szükségük oly messziről előrántani az etimológiát (szóképzést), hacsak azért nem, hogy héber nyelvi ismeretükkel tüntessenek? Miért van szükség messze keresni származtatását, holott a mise (missa) szó az 5Móz 16,10-ben található, ahol az a népnek adományait, vagy szolgálatát, de nem a papnak áldozatát jelenti. (**) Mindenki ugyanis, aki a pascha (pezach, húsvét) ünneplésére jött, tartozott jelképül valami ajándékot hozni. Ezt a szokást kezdetben megtartották a keresztyének is. A mikor összejöttek, hoztak kenyeret, bort s egyebet, amint erről az Apostoli Kánonok tesznek bizonyságot. Ennek egy részét megáldás végett elvették, a többit a szegények között elosztották. A szokással megtartották az adomány-összehordás nevét: a missa-t (mise) is. S az ilynemű adományok miatt helyenként a misét {agapé}-nak, szeretetlakomának mondták; de lehet azt, ha valakinek jobban tetszik, a közös vacsorázás miatt így nevezni. De hagyjuk el ezt az üres beszédet. Nevetséges ugyanis, hogy ellenfeleink ily fontos kérdésben olyannyira értéktelen feltevésekkel hozakodnak elő. Mert ha a misét adománynak, áldozatnak nevezzük is, mi köze van a névnek az álmokhoz a gépies cselekedetekről, és azoknak másokért való alkalmazásáról, amelyről azt képzelik, hogy bűnbocsánatot érdemel ki mások részére? S nevezhető áldozatnak azért, mivel benne imádságok, hálaadások s az egész miseszertartás mutattatik be, aminthogy hálaadásnak ({eukharisztia}) neveztetik. Valójában sem a szertartások, sem az imádságok hit nélkül, gépies cselekvés alapján nem használnak semmit sem. Mi azonban itt nem az imádságokról, hanem a tulajdonképpeni Úrvacsorájáról vitázunk.

A görög Kánon szintén sokat szól az áldozatról, de világosan mutatja, hogy nem szól tulajdonképpen az Úrnak testéről és véréről, hanem az egész istentiszteletről, a könyörgésekről és hálaadásokról. Mert így szól: "és tégy minket méltókká arra, hogy elődbe vigyünk könyörgéseket, imádságokat (segítségkérés) és vér nélkül való áldozatokat minden népért." Helyesen értve ez nem kelt megütközést. Azt kéri ugyanis, hogy méltókká legyünk könyörgések, imádságok s vér nélküli áldozatoknak a népért való bemutatására. Mert magukat a könyörgéseket nevezi vértelen áldozatoknak. Miként valamivel később is: "megtesszük neked ezen ésszerű és vértelen szolgálatot ({latreia})," azaz bemutatjuk ezt az ésszerű és vértelen istentiszteletet. Mert helytelenül magyarázzák, akik itt inkább ésszerű áldozatot akarnak belemagyarázni, és magára Krisztus testére vonatkoztatják, holott a Kánon az egész istentiszteletről szól, és a Pál által ésszerűnek mondott istentisztelet (Róm 12,1) is ellenkezik a gépies cselekvéssel, s szól az egész istentiszteletéről, félelemről, hitről, Istenhez fohászkodásról, hálaadásról stb.

A holtakért szóló miséről

Hogy azonban ellenfeleink még azt is védelmezik, hogy ezek a szertartások az elhaltak lelkeinek megszabadítása érdekében is felhasználtassanak, s ez okból végtelenbe menő üzletet csinálnak vele, arra nézve semmi bizonyítékaik nincsenek, semmi meghagyás nem áll rendelkezésükre az Írásból. De nem is csekély bűn Isten parancsa nélkül s az Írásnak példaadása nélkül ilyen istentiszteleteket elrendelni az egyházban, és az Úr vacsoráját, mely arra rendeltetett, hogy általa Krisztusról megemlékezzünk és őt az élők között hirdessük, a holtakra vonatkoztatni. Ez annyi, mint a második parancsolat tilalma ellenére visszaélni az Úrnak nevével.

Mert először is meggyalázása az evangéliumnak azt gondolni, hogy a szertartás mint gépies cselekedet hit nélkül oly áldozat, mely az Istent kiengeszteli és eleget tesz a bűnökért. Rettenetes beszéd oly sokat tulajdonítani a pap cselekedetének, amennyit Krisztus halálának. Azután meg a bűnt és halált nem győzhetjük le, hacsak nem a Krisztusban való hit által, mint Pál mondja (Róm 5,1): "Megigazulván a hitből, békénk van." Ez okból a tisztítótűz büntetése nem győzhető le idegen cselekedetnek beszámítása által.

De már elhagyjuk azt, minő bizonyítékaik vannak ellenfeleinknek a tisztítótűz igazolására, milyeneknek tartják a tisztítótűz büntetéseit, milyen okok szólnak az elégtételi tan mellett, amelyet feljebb igen haszontalan tannak tüntettünk fel. Csupán csak a következőt vetjük ellenébe: az bizonyos, hogy az Úr vacsorája bűnbocsánat kedvéért rendeltetett. Mert bűnöknek bocsánatát nyújtja, ahol valóban vétket kell érteni. Mindazonáltal mégsem tesz eleget vétekért, mert máskülönben a mise egyenlő volna Krisztus halálával. S bűnbocsánatot másképp nem nyerhet az ember, hanem csak a hit által. Ennélfogva a mise nem elégtétel, hanem ígéret és hitet követelő szentség.

S valóban, minden istenfélőnek a legkeserűbb fájdalommal kell eltelnie, ha elgondolja, hogy a misét nagyobbára a holtakra és büntetésekért való elégtételekre vonatkoztatták. Ez annyi, mint a köznapi áldozatokat az egyházból kiküszöbölni, ez antiochusi uralkodás lenne, aki a bűnbocsánatra s hitre vonatkozó legüdvösebb ígéreteket áthárította az elégtételről szóló haszontalan nézetekre. Ez azt jelenti, hogy tisztátalanná tették az evangéliumot, s megrontották a szentségek használatát. Ezek azok, akikről Pál azt mondotta (1Kor 11,27): "hogy vétkeznek az Úr teste és vére ellen," akik elnyomták a hitről szóló tant, a bűnbocsánatot, s az Úr testét és vérét szentségtörő üzletre használták fel az elégtételek ürügye alatt. Ezért a szentségtörésért valamikor bűnhődni fognak. Ez okból őrizkednünk kell mind nekünk, mind minden istenfélő lelkiismeretűnek, hogy el ne fogadják ellenfeleink visszaéléseit.

De térjünk vissza tárgyunkra. Minthogy a mise gépies cselekvése alapján hit nélkül nem elégtételi cselekmény, sem büntetésért, sem bűnért: ez okból holtakért való bemutatása semmi haszonnal nem jár. S ezúttal nincs szükség hosszas fejtegetésre, minthogy megdönthetetlenül áll, hogy a holtakért való bemutatásukat semmiféle szentírási hely sem bizonyítja. Bizonytalan eljárás szertartásokat rendelni az egyházban az Írásnak tekintélye nélkül. Hogyha valamikor szükség lesz reá, terjedelmesebben fogunk szólani az egész dologról. Mert ugyan mit civódjunk most ellenfeleinkkel, akik sem azt nem tudják, hogy mi az áldozat, sem azt, hogy mi a szentség, sem azt hogy mi a bűnbocsánat, sem azt hogy mi a hit?

A görög Kánon nem is alkalmazza az áldozatot elégtételként a holtakért, mivel egyszerre alkalmazza az összes boldog patriarchákért, prófétákért és apostolokért. Ebből tehát világos, hogy a görögök azt hálaadásként mutatják be, s nem alkalmazzák úgy, mint büntetésért járó elégtételt. Mindazonáltal mégis szólnak nemcsak az Úr testének és vérének áldozásáról, hanem a többi mise-részekről is, ti. az imádságokról és hálaadásokról. Mert a megszentelés után könyörögnek, hogy az élvezőknek használjon, más emberekről nem szólnak. Azután hozzá teszik: "Még bemutatjuk neked ezt az értelmes isteni tiszteletet a hitben elhunyt ősatyákért." Atyákért, patriarchákért, prófétákért, apostolokért stb. De az értelmes isteni tisztelet nem jelenti a szorosan vett áldozatot (hostia), hanem imádságokat és mindazt, ami benne történik. Ami pedig ellenfeleinknek azt az eljárását illeti, hogy az atyákat idézik a holtakért való áldozat igazolására, tudjuk, hogy az ókoriak szólnak a holtakért való imádságról, amit mi nem tiltunk, de helytelenítjük az Úr vacsorájának mint gépiesen végzett cselekedetnek holtakért való használatát. Ezek az ókoriak nem tartanak ellenfeleinkkel a gépiesen végzett cselekedetek kérdésében. S miként legtöbbnyire Gergelynek, vagy újabbaknak bizonyítékaira hivatkoznak, úgy mi ezekkel szemben a legvilágosabb és legbiztosabb szent iratokat állítjuk szembe. S az atyák között nagy eltérések vannak. Emberek voltak, és tévedhettek s csalódhattak. De ha most felélednének és látnák, hogy az ő mondásaikat ama fényes hazugságok ürügyeiül használják, amelyeket ellenfeleink a gépies cselekvésről tanítanak, akkor ők maguk egészen más módon magyaráznák magukat.

Csalárd módon idézik ellenünk ellenfeleink Aëriusnak elátkozását, akit állítólag azért átkoztak volna ki, mivel tagadásba vette, hogy a misében áldozat mutattatik be élőkért és holtakért. Ezt a fogást gyakran használják: idéznek régi eretnekségeket, és csalárd módon összehasonlítják össze a mi ügyünket ezekkel, hogy ezen összehasonlítás alapján minket vádoljanak. Epiphanius arról tesz bizonyságot, hogy Aërius a holtakért való imádságokat haszontalanoknak tekintette. Ezt rója meg nála. Mi nem tartunk Aëriusszal, hanem veletek vitatkozunk, akik bűnös módon védelmezitek a prófétákkal, apostolokkal és szentatyákkal világos ellenmondásban álló eretnekséget, ti. azt hogy a mise gépies cselekvésével megigazítana, hogy bűn és büntetés elengedését kiérdemelné még a gonoszoknak is, ha nem ellenkeznek, akikért alkalmaztatik. Ezeket a veszedelmes tévelygéseket helyteleneknek tartjuk, mert ezek sértik Krisztus szenvedésének dicsőségét és tökéletesen lerombolják a hitből való megigazulás tanát.

Hasonló meggyőződésük volt az istenteleneknek a törvényben, hogy ti. a zsidók kiérdemlik a bűnbocsánatot nem kegyelemből hit által, hanem gépiesen végzett áldozati cselekedet által. Így tehát szaporították az istentiszteleteket és az áldozatokat; szervezték Baal tiszteletét Izraelben, sőt Júda országában még berkekben is áldoztak. Ez okból a próféták elítélvén ezt a meggyőződést, nemcsak Baal tisztelői ellen küzdenek, hanem más papok ellen is, akik az Isten által rendelt áldozatokat amaz istentelen meggyőződés szerint végezték. A világ azonban ragaszkodik és mindig is ragaszkodni fog ahhoz a nézethez, hogy az istentisztelet és áldozatok engesztelő eszközök. Az érzéki gondolkozású emberek nem viselik el, hogy egyedül Krisztus áldozatának kell azt a tisztet tulajdonítani, mely szerint ő az engesztelő eszköz, minthogy nem értik a hitből való megigazulást, hanem a többi ceremóniákkal és áldozatokkal egyforma tiszteletet tulajdonítanak neki. Miként tehát Júdában a gonosz főpapokra ráragadt az a hamis meggyőződés az áldozatokról, miként Izraelben Baal imádói megszilárdították az ő tiszteletét, s mégis volt ott Istennek egyháza, amely elítélte az istentelen tiszteletet: akként a baali tisztelet hozzátapadt a pápai uralomhoz, más szóval a misével való visszaélés, amelyet úgy alkalmaznak, hogy általa a gonoszok javára a bűnbocsánatot és a büntetés elengedését kiérdemeljék. S úgy látszik, hogy ezen baali istentisztelet együtt fog erősbödni a pápai uralommal, amíg a Krisztus eljő ítélettartásra, és eljövetelének dicsősége elpusztítja az antikrisztus uralmát. Addig az összes keresztyéneknek, akik az evangéliumban hisznek, helyteleníteniük kell azokat a gonosz istentiszteleti szokásokat, amelyeket Isten parancsa ellenére, Krisztus dicsőségének és a hitből való igazságosságnak elhomályosítására eszeltek ki.

Ezeket mondtuk röviden a miséről, hogy minden jóravaló ember, bármely nemzetségből való, képes legyen megérteni, hogy mi a legnagyobb gonddal védelmezzük a mise tekintélyét, feltüntetjük használatát, s a legigazságosabb okok bírnak arra minket, hogy ellenfeleinktől eltérjünk. És azt akarjuk, hogy minden jóravaló ember figyelmeztetve legyen, hogy ne segítse ellenfeleinket a mise megszentségtelenítésének védelmében, s ne terhelje magát idegen bűnnek közösségével. Nagy kérdés ez, nagy dolog az, és nem kisebb Illés próféta művénél, aki Baal tiszteletét helytelenítette. Mi a legnagyobb szerénységgel vetettük fel ezt a nagy kérdést, és most gyalázás nélkül válaszoltunk. Hogyha ellenfeleink arra kényszerítenek, hogy a mise visszaéléseinek minden fajtáját összegyűjtsük, akkor nem lesz oly sima az ügy elintézése.

 

XIII. (XXVII. cikk.) A szerzetesi fogadalmakról.

Ezelőtt harminc évvel volt nálunk Thüringiában, Eisenachban egy ferencrendi szerzetes, név szerint Hilten János, akit szerzetestársai börtönbe vetettek, mert egyes nagyon ismert visszaéléseket megtámadott. Mi láttuk az ő iratait, s ezekből eléggé meg lehet érteni, milyenfajta volt az ő tana. S akik őt ismerték, azt bizonyítják, hogy szelíd és indulatosság nélküli komolyságú öreg volt. Ő sokat előre mondott, ami egy részt már eddig is megtörtént, másrészt már bekövetkezni látszik; de mi ezeket nem akarjuk elősorolni, nehogy azt úgy magyarázza valaki, hogy mi akár valaki iránt való gyűlöletből, akár kedvezésből mondjuk el. Utoljára azonban, amikor úgy öreg kora, mint a börtönnek dohossága miatt betegségbe esett, magához hívatta a főnököt (gvárdiánt), hogy bejelentse neki egészségi állapotát; és midőn a főnöke farizeusi gyűlöletétől elragadtatva keményen korholni kezdte a barátot az ő tana miatt, amely, úgy látszik, ártott a konyhának, akkor az mellőzvén betegségének említését, felsóhajtott, és azt felelte, hogy ő ezeket a jogtalanságokat a Krisztusért nyugodt lélekkel elviseli, mert tudomása szerint semmit nem írt vagy tanított, ami a szerzeteseknek helyzetét megingathatná, ő csupán egyes ismert visszaéléseket támadott volt meg. "De jő – úgymond – egy más az Úrnak 1516. esztendejében, aki meg fog rontani titeket, és nem lesztek képesek neki ellenállni." Ugyanezt az állítást a szerzetesi uralomnak hanyatlásáról, és ugyanazt az évszámot megtalálták barátai azután másutt is, őtőle magától feljegyezve azon magyarázati jegyzetei között, melyeket Dániel egyes helyeihez írva hagyott hátra. Jóllehet azonban a következmény fogja mutatni, hogy mennyit lehet e mondásban bízni, mindazonáltal vannak más jelek is, amelyek változtatással fenyegetik a szerzetesi uralmat, s ezek nem kevésbé biztosak, mint a jóslatok. Mert ismeretes dolog, hogy a kolostorokban mily nagy a nagyravágyás, kapzsiság, képmutatás, mily nagy a tudatlanság, s minden egyes legtudatlanabbnak a kegyetlensége, mily nagy a hiúság a prédikációkban, s végül a pénzszerzés új módjainak kigondolásában. Vannak más bűneik is, amelyeket nem illik elősorolni. S amint egykor iskolái voltak a keresztyén tanításnak, úgy elfajultak most, hasonlóan az aranykornak vaskorrá fajulásához, vagy amiként a platóni kocka rossz harmóniákká fajult, amelyekről azt mondta Platón, hogy végveszélyt fognak okozni. A leggazdagabb kolostorok is csupán egy munkátlan tömeget táplálnak, amely ott a vallásnak álürügye alatt dúslakodik az egyház közös alamizsnáiban. Krisztus azonban figyelmezteti (Mt 5,13), hogy "az íz nélküli só kivettetik és megtapodtatik." Ez okból maguk a szerzetesek idézik elő maguknak sorsukat ezekkel az erkölcseikkel. S most még más jel is járul hozzá, hogy helyenként ők az okozói sok derék ember megöletésének. Ezeket az öldökléseket az Isten kétségkívül rövid idő múlva meg fogja bosszulni. De mi nem vádoljuk mindnyáját; mert abban a nézetben vagyunk, hogy vannak helyenként egyes derék férfiak a kolostorokban, akik az emberi és – amint némely írók nevezik – a mesterkélt istentiszteletről eléggé mértékletesen gondolkoznak, s nem helyeslik azt a kegyetlenséget, melyet a képmutatók gyakorolnak náluk.

De mi azon fajta tanról szólunk, melyet a Cáfolat mesterei most védelmeznek, s nem arról, hogy vajon a fogadalmakat meg kell-e tartani vagy nem. Mert mi abban a nézetben vagyunk, hogy a megengedett fogadalmakat meg kell tartani. Hanem azt, hogy vajon ezen istentiszteleti dolgok kiérdemlik-e a bűnbocsánatot és igazságosságot; vajon eleget tesznek-e a bűnökért; vajon egyenlők-e a keresztséggel; vajon parancsolatoknak s tanácsoknak megtartói-e; vajon valóban evangéliumi tökéletesség-e; vajon vannak-e felesleges jó cselekedetekből való érdemeik; vajon ezen érdemek másokért felhasználhatók-e, s üdvözítik-e az illetőket; vajon meg vannak-e engedve oly fogadalmak, melyek a vallásnak ürügye alatt csupán a has javára s munkátlanság kedvéért tétettek; vajon fogadalmak-e azok, melyeket kierőszakolnak valakinek akarata ellenére, vagy olyanoktól, akik koruknál fogva még nem voltak képesek ítélni életük sorsáról, akiket szüleik vagy barátaik betuszkoltak a kolostorokba, hogy ott a közös vagyonból tartassanak el magánvagyonuknak érintése nélkül; vajon meg vannak-e engedve oly fogadalmak, amelyeknek nyilván rossz a végük – vagy azért, mert gyengeség miatt meg nem tartatnak, vagy azért, mivel azok, kik a társházakba tartoznak, kényszerítve vannak a mise visszaéléseit, a szenteknek vallástalan tiszteletét s a derék emberekkel szemben való kegyetlenkedési határozatokat helyeselni és támogatni?

Ezekről a kérdésekről vitatkozunk. S dacára annak, hogy hitvallásunkban sokat elmondottunk már az ily fogadalmakról, melyeket a pápás kánonok is helytelenítenek, ellenfeleink mégis azt követelik, hogy mindazt elvessük, amit felhoztunk. Mert ezekkel a szavakkal éltek. S érdemes meghallgatni, miképpen csűrik-csavarják a mi bizonyítékainkat, és mit hoznak fel ügyüknek védelmére. Ezen okból röviden végigfutunk néhány érvünkön, s ezekben körülbelül szét is fogjuk szedni ellenfeleink gáncsoskodásait. Minthogy azonban ezt az egész kérdést Luther a szerzetesi fogadalmakról szóló iratában gondosan és terjedelmesen tárgyalta, ennélfogva ezt a könyvet akarjuk itt röviden ismételni.

Először nagyon biztosak vagyunk abban, hogy [olyan] megengedett fogadalom nincsen, amelynél fogva a fogadalmat tevő azt gondolná, hogy ezáltal bűnbocsánatot érdemel ki Istennél, vagy eleget tesz bűneiért Isten előtt. Ezen nézet nyilvánvaló meggyalázása az evangéliumnak, amely azt tanítja, hogy a bűnbocsánatot kegyelemből a Krisztusért adja az Isten, mint azt feljebb terjedelmesen kifejtettük. Ennélfogva helyesen idéztük Pálnak a galáciabeliekhez írt levelének helyét (5,4.): "A Krisztus Jézustól kirekesztettetek, akik a törvény által akartok üdvözülni, és a kegyelemből kiestetek." Akik bűnbocsánatot nem a Krisztusban való hit által, hanem a cselekedetek által keresnek, azok Krisztus tisztét rontják, s újra keresztre feszítik Krisztust. Halljátok azonban, halljátok, miként veszítik el lábuk alól a földet a Cáfolatnak műépítői! Pálnak ezt a helyét csupán a mózesi törvényre magyarázzák, és hozzáteszik, hogy a szerzetesek mindent a Krisztusért tartanak meg, és törekszenek közelebbről az evangélium szerint élni, hogy kiérdemeljék az örök életet. Hozzáteszik a rettenetes befejezést e szavakkal: "Ez okból istentelen mindaz, ami itt a szerzetesség ellen felhozatik." Ó, Krisztusunk, meddig fogod tűrni ezt a sok gyalázatot, melyekkel ellenségeink evangéliumodat illetik!? Elmondtuk a hitvallásban, hogy a bűnbocsánatot kegyelemből vesszük Krisztusért a hit által. Ha ez nem magának az evangéliumnak hangja, ha nem az örökkévaló Atyának akarata, melyet te, ki az Atyának keblén vagy, a világnak megjelentettél: akkor mi joggal szenvedünk büntetést! De a te halálod, a te feltámadásod, a Szentlélek, az egész egyház mind tanúbizonyság arra, hogy valóban az az evangélium tanítása, hogy a bűnbocsánatot nem érdemeinkért, hanem éretted kapjuk a hit által.

Hogyha Pál tagadja azt, hogy az emberek Mózes törvénye által bűnbocsánatot érdemelnek ki, akkor sokkal inkább megtagadja ezt a dicséretet az emberi hagyományoktól, és ezt nyíltan bizonyítja a Kol 2,16-ben. Ha Mózesnek törvénye, amely isteni kijelentésű volt, nem érdemelt ki bűnbocsánatot, mennyivel kevésbé érdemelnek ki bűnbocsánatot azok az ostoba gyakorlatok, amelyek a társadalmi szokásoktól visszariadnak!

Ellenfeleink azt koholják, hogy Pál eltörli Mózes törvényét, és Krisztus úgy következik azután, hogy nem kegyelemből ajándékozza a bűnbocsánatot, hanem más törvények cselekedeteiért, amelyeket véletlenül most kigondolnak. Ezzel az istentelen és rajongó képzelődéssel eltemetik Krisztus jótéteményét. Azután elképzelik, hogy azok között, akik Krisztusnak ezt a törvényét megtartják, a szerzetesek jobban tartják azt meg, mint mások, a szegénységnek, engedelmességnek és szüzességnek álarca miatt, holott mindez csupa tettetés. A szegénységgel dicsekszenek, holott mindennek bőségében úsznak; engedelmességgel dicsekszenek, holott az emberiség semmiféle nemzetsége nem rendelkezik nagyobb szabadsággal, mint a szerzetesek. A nőtlenségre vonatkozólag nem illik semmit sem szólani; hogy ki mennyire tiszta a többiek között, kik buzgólkodnak az önmegtartóztatásban, azt Gerson kimutatja. És vajon hányadrésze igyekszik közülük önmegtartóztató lenni?

Talán a tettetésükkel igazolják a szerzetesek, hogy az evangélium szerint tökéletesebben élnek, mint mások? Krisztus nem úgy következik Mózes után, hogy a mi tetteinkért bocsássa meg bűneinket, hanem hogy saját érdemeit, saját engesztelését állítsa szembe Isten haragjával miérettünk, hogy kegyelemből való legyen a bűnbocsánat. Aki ellenben Krisztus engesztelésének mellőzésével saját érdemeit állítja szembe Isten haragjával, és saját érdemeiért kísérli meg a bűnbocsánat elnyerését, az akár a mózesi törvény szerinti tetteit hozza fel, akár a tízparancsolatnak, akár Benedek, akár Augustinus szabályainak, akármely más szabályoknak megfelelő cselekedeteket hoz fel, megsemmisíti Krisztus ígéretét, elveti a Krisztust, és kiesik a kegyelemből.

Ez Pálnak a meggyőződése. Lássad azonban, Károly Császár, legkegyelmesebb uralkodónk, lássátok ti, Fejedelmek, lássátok ti, Rendek, mily nagy a mi ellenfeleinknek szemtelensége! Mikor mi Pálnak egyik helyét idéztük ily értelemben, akkor ők maguk ezt írták: "Istentelenség mindaz, amit itt a szerzetesség ellen idéznek."

De mi bizonyosabb, mint az, hogy az emberek hit alapján a Krisztusért nyernek bűnbocsánatot? És ezt a felfogást azok a haszontalanok istentelennek merészelik nevezni! Nem kétkedünk, hogy ennek a nagy káromkodásnak a Cáfolatból való kihagyásáról gondoskodtatok volna, hogy ha e pontra figyelmeztetve lettetek volna.

Minthogy azonban fentebb terjedelmesen kimutattuk, hogy istentelen az a nézet, amely szerint cselekedeteinkért nyerjük a bűnbocsánatot, ez okból e helyütt rövidebbek leszünk. Mert a gondolkozó olvasó ebből könnyen következtethet arra, hogy szerzetesi cselekedetek által nem érdemlünk ki bűnbocsánatot. Ez okból azt az Aquinói Tamásnál olvasható istenkáromlást sem lehet semmiképpen tűrni, amely szerint a szerzetesi hivatás egyenlő a keresztséggel. Őrültség az emberi hagyományt, amely sem isteni parancsolaton nem alapszik, sem ígérete nincsen, egyenlőnek tartani Krisztus rendelésével, amely egyrészt isteni parancsolaton alapszik, másrészt Isten ígéretét foglalja magában, amely viszont a kegyelemnek és örök életnek szövetségét tartalmazza.

Másodszor. Az engedelmesség, szegénység és nőtlenség – úgy azonban, ha nem tisztátalan –, közömbös gyakorlatok. S ez okból ezeket a szentek megtarthatják anélkül, hogy bűnt követnének el, miként Szent Bernát, Szent Ferenc és más szent férfiak megtartották. Ezek testi előnyök miatt tartották meg, hogy szabadabbak legyenek a tanításra s más kegyes kötelességek teljesítésére nézve, de nem azért, mivel ezek a cselekedetek önmagukban oly istentiszteletek, amelyek megigazítanak, vagy örök életet érdemelnek ki. Végül olyanformák, aminőkről Pál szól (1Tim 4,8): "A test gyakorlásának kevés haszna vagyon." S hihető, hogy elszórtan most is akadnak egyes derék emberek a kolostorokban, akik az ige szolgálatában buzgólkodnak, s akik azokat a rendszabályokat gonosz felfogás nélkül tartják meg. De az a gondolat, hogy azok a rendszabályok istentiszteletek, amelyek miatt az emberek Isten előtt igazaknak tartatnak, és amelyek által örök életet érdemelnek ki – ellenkezik az evangéliumnak hit általi megigazulás-tanával, amely azt tanítja, hogy Krisztusért ajándékképpen nyerjük az igazságosságot és örök életet. Ellenkezik Krisztus ezen mondásával is (Mt 15,9): "Hiába tisztelnek pedig azzal is, ha oly tudományokat tanítanak, melyek embereknek parancsolatai." Ellenkezik ezen állítással is (Róm 14,23): "Ami pedig hitből nincsen, bűn az." De miképp nevezhetik azokat olyan istentiszteleteknek, amelyeket az Isten önmaga előtt érvényes igazságosságként elfogadna, amikor az Isten igéje semmivel sem tesz bizonyságot mellettük?

Ámde lássátok ellenfeleink szemérmetlenségét! Nemcsak azt tanítják, hogy ezen szabályok megigazító istentiszteletek, hanem még azt is hozzáteszik, hogy tökéletesebb istentiszteletek, más szóval könnyebben érdemlik ki a bűnbocsánatot és megigazulást, mint az életnek más nemei. És ebből sok hamis és veszedelmes nézet kerül ki. Azt képzelik, hogy ők a parancsolatokat és a tanácsokat is megtartják. Azután meg bőkezű emberek, mivel azt képzelik, hogy felesleges érdemeik vannak, s másoknak eladják! Mindez telve van farizeusi hiúsággal. A legnagyobb vallástalanság azt gondolni, hogy a tízparancsolatnak annyira eleget tesznek, hogy még felesleges érdemeik is vannak, amikor a következő parancsolatok az összes szenteket vádolják: "Szeressed a te Uradat, Istenedet teljes szívedből." (5Móz 6,5), s éppúgy: "Ne kívánjad." (Róm 7,7) A próféta így szól (Zsolt. 116,11): "Minden ember hazug," azaz Istenről nem helyesen gondolkozó, nem eléggé istenfélő, nem eléggé hívő. Ez okból hamis dicséret az, amellyel a szerzetesek büszkélkednek, hogy a szerzetesi életnek megtartása által nemcsak a parancsolatoknak tesznek eleget, hanem többet is tesznek, mint amennyit a parancsolatok előírnak.

Azután az is hamis tan, hogy a szerzetesi élet tettei az evangéliumi tanácsok szerinti cselekedetek. Mert az evangélium nem tanácsolja a ruházatban s ételekben való különbségtételt és a magánvagyonról való lemondást. Ezek emberi hagyományok, melyekről együttesen mondatott (1Kor 8,8): "Az eledel pedig minket Isten előtt kedvesekké nem tészen." Ez okból sem megigazító istentiszteleteknek, sem tökéletességnek nem veendők; sőt amidőn ily hangzatos címekkel ellátva terjesztik, merőben az ördögöknek tanai.

A szüzességet ajánljuk, de csak azoknak, akiknek – mint feljebb mondtuk – erre való adományuk van. Azonban a legveszedelmesebb tévedés azt gondolni, hogy az evangéliumi tökéletesség az emberi hagyományokban van. Mert így még a mohamedánok szerzetesei is dicsekedhetnek, hogy az evangéliumi tökéletességnek birtokában vannak. Más, ún. közömbös cselekedetekre vonatkozó hagyományos előírások megtartásában sem áll; de mivel Isten országa igazságosság és szívben való élet (Róm 14,47), ez okból a tökéletesség a következőkben áll: nagyobbítani az istenfélelmet, a Krisztusban megígért könyörületben való bizalmat és a hivatásban való buzgó engedelmességet, miként Pál is leírja a tökéletességet (2Kor 3,18): "Elváltoztatunk dicsőségből dicsőségbe, úgy, mint az Úrnak Lelkétől." Nem mondja azt: ezután más barátcsuhát, vagy más sarukat, vagy más öveket kapunk. Nyomorúságos dolog, hogy az egyházban ilyen farizeusi, sőt mohamedán hangokat lehet olvasni s hallani, azt ti., hogy az evangéliumnak, a Krisztus országának, amely örök élet tökéletességét a ruháknak és hasonló kicsiségeknek ostoba megtartásában találják.

Halljuk azonban tovább bölcs bíráinkat, mily méltatlan nézetet fejeztek ki a Cáfolatban. Így szólnak: "Meg van írva a Szentírásban, hogy a szerzetesi élet a köteles gondossággal megtartva, amint Isten kegyelméből minden szerzetes megtarthatja, kiérdemli az örök életet, éspedig sokkal nagyobb mértékben ígérte azt Krisztus mindazoknak, kik elhagyták házukat, testvéreiket" stb. (Mt 19,29). Ezek ellenfeleink szavai, melyekben legelőször a legszemtelenebb módon azt állítják, hogy a Szentírásban áll az, mintha a szerzetesi élet örök életet érdemelne ki. Mert hol szól a Szentírás a szerzetesi életről? Így tárgyalják ellenfeleink a kérdést, így idézik az Írást a haszontalan emberek; s amidőn mindenki tudja, hogy a szerzetességet még nem régen gondolták ki, ők mégis a Szentírás tekintélyére hivatkoznak, mégpedig azt állítják, hogy ezen rendeletük szó szerint meg van írva a Szentírásban.

Ezenfelül gyalázattal illetik Krisztust, midőn azt tanítják, hogy az emberek szerzetesség által érdemlik ki az örök életet. Az Isten még a saját törvényének sem tulajdonította ezt a nagy dicsőséget, hogy kiérdemelné az örök életet, miként azt világosan mondja az Ezékiel 20,25-ben: "És én is adtam nekik nem jó parancsolatokat s törvényeket, amelyek által ne éljenek."

Először bizonyos az, hogy a szerzetesi élet nem érdemel ki bűnbocsánatot, hanem azt hit által kegyelemből kapjuk, mint feljebb mondtuk. Azután Krisztusért könyörületességből ajándékképpen adja az Isten az örök életet azoknak, akik hit által veszik a bűnbocsánatot, és a magok érdemeit nem állítják szembe Isten ítéletével, miként Bernát is igen nyomatékosan mondja: "Mindenekelőtt hinned kell, hogy bűnbocsánatod nem lehet, csupán Isten kegyelméből. Azután, hogy semmiféle jó cselekedeted nem lehet, mint az, amelyet ő maga adott neked. Végül az örök életet semmiféle cselekedetekkel ki nem érdemelheted, csupán azokkal, melyeket ő maga kegyelemből ad neked." A többit, ami ugyanily értelemben hozzá tartozik, fentebb elmondtuk. A végén pedig hozzáteszi Bernát: "Senki se ámítsa önmagát, mert ha jól meg akarja fontolni, kétség nélkül azt fogja találni, hogy még tízezerrel sem mehet ellenébe annak, aki húszezerrel jő hozzá."

Minthogy pedig még az isteni törvény cselekedeteivel sem érdemeljük ki a bűnbocsánatot vagy az örök életet, hanem kénytelenek vagyunk a Krisztusban megígért könyörületességet keresni: ennélfogva még kevésbé tulajdoníthatjuk ezt a dicsőséget – hogy bűnbocsánatot vagy örök életet érdemelnek ki – a szerzetesi szabályoknak, amelyek tisztára emberi hagyományok.

Ily módon azok, akik azt tanítják, hogy a szerzetesi élet bűnbocsánatot vagy örök életet érdemel ki, s a bizalmat, mellyel Krisztusnak tartozunk, azokba az ostoba szabályokba helyezik, tökéletesen eltemetik a bűnöknek kegyelemből való megbocsátásáról és a Krisztusban ígért irgalmasságnak elsajátításáról szóló evangéliumot. Ők Krisztus helyett barátcsuháikat, a maguk szennyesét tisztelik. Mikor pedig ők is irgalomra szorulnak, istentelen módon cselekszenek, hogy felesleges érdemeket képzelnek maguknak, s azokat másoknak eladják.

Ezekről a dolgokról rövidebben szólunk, mivel abból, amit fentebb mondottunk a megigazulásról, a bűnbánatról s emberi hagyományokról, eléggé kiviláglik, hogy a szerzetesi fogadalmak nem oly ellenérték, amelyért bűnbocsánat és örök élet járna. S mivel Krisztus a hagyományokat haszontalan szertartásoknak nevezi, semmiképpen sem képezhetik az evangéliumi tökéletességet.

Ellenfeleink azonban fortélyos módon azt a látszatot akarják kelteni, hogy ők a tökéletességről szóló közönséges felfogást mérséklik. Tagadják azt hogy a szerzetesi élet tökéletesség volna, hanem azt állítják, hogy az a tökéletesség elnyerésének bizonyos foka. Szépen van mondva, s ha jól emlékszünk, ezen javítás Gersonnál van. Mert világos dolog, hogy amikor a józan belátású emberek megütköztek a szerzetesi élet mérték nélküli dicsőítésén, akkor, mivel nem merték egészen megfosztani a tökéletesség dicséretétől, azt a helyesbítést tették hozzá, hogy az a tökéletesség elnyerésének egy foka. Ha ezt követjük, egy cseppet sem lesz tökéletesebb élet a szerzetesé, mint a földművelőnek, vagy mesterembernek élete. Mert ezek is a tökéletesség elnyerésének "bizonyos fokai." Mert bárminő hivatásban vannak is az emberek, tartoznak a tökéletesség után törekedni; más szóval erősödni istenfélelemben, hitben, a felebarátok iránti szeretetben és hasonló szellemi erényekben.

Vannak példák a remeték történetében, mint Antalnak és másoknak példái, amelyek az életnek különböző nemeit egyenlőknek tartják. Azt írják, hogy midőn Szent Antal azt kérte az Istentől, hogy mutassa meg neki, mennyire tökéletesedett az életnek ezen irányában, ti. remeteéletében, – akkor álmában egy varga jelent meg neki Alexandria városából, akivel össze kellett hasonlítania magát. Másnap Antal a városba jővén, beszólt a vargához, hogy kitudakolja, minő gyakorlatokat végez és adományokat ad; szóba állván emberével, semmi egyebet nem hallott, mint azt, hogy az reggelenként kevés szóval az egész városért imádkozik, s azután mesterségének él. Itt megtanulta Antal, hogy annak az élethivatásnak, amelyet választott, nem szabad megigazító erőt tulajdonítania.

Jóllehet azonban ellenfeleink alábbhagynak most a tökéletességnek dicséretével, a valóságban mégis másként gondolkoznak. Mert ők érdemeket adnak el és számítanak be másoknak azon ürügy alatt, hogy ezzel a parancsolatokat és a tanácsokat megtartják, amiért valójában mégis azt hiszik, hogy felesleges érdemeik vannak. Ha ez nem a tökéletességnek követelése a magok részére, akkor vajon mi legyen az? Azután meg benne van magában a Cáfolatban, hogy a szerzetesek jobban törekszenek az evangélium szerint élni, mint mások. Ennélfogva tehát a Cáfolat tökéletességet tulajdonít az emberi hagyományoknak, ha a szerzetesek azért élnek szigorúbban az evangélium szerint, mivel nincsen magánvagyonuk, mivel nőtlenek, s mivel szabályzatuknak engedelmeskednek, ruházatban, ételekben és hasonló aprólékos dolgokban.

Továbbá azt mondja a Cáfolat, hogy a szerzetesek könnyebben kiérdemlik az örök életet, és idézi az Írást (Mt 19,29): "Aki elhagyja házát, atyjafiait" stb., más szóval itt is tökéletességet követel a tettetett vallásosságnak. Pedig az Írásnak e helye semmiben sem igazolja a szerzetesi életet. Mert nem azt akarja Krisztus mondani, hogy a szülőknek, nőnek s testvéreknek elhagyására van szükség a végből, hogy bűnbocsánatot és örök életet érdemeljen ki az ember. Ellenkezőleg, kárhoztatja az ily elhagyást. Krisztus meggyalázása az, ha valaki abból a célból hagyja el szülőit vagy nejét, hogy ezzel a tettével bűnbocsánatot és örök életet érdemeljen ki.

Az elhagyás kétféle. Az egyik elhagyás elhívás és Isten rendelése nélkül történik, s azt Krisztus nem helyesli (Mt 15,9). Mert az általunk választott cselekedetek haszontalan szertartások. Hogy pedig Krisztus nem helyesli ezt a futást, még világosabban kitűnik abból, hogy ő itt a feleségnek és gyermekeknek elhagyásáról szól. Tudjuk pedig, hogy Istennek parancsa tiltja a nő és gyermekek elhagyását. A másik elhagyás az, amely Isten parancsából történik, amikor ti. az erőszak kényszerít, hogy vagy engedjünk a zsarnokoknak, vagy tagadjuk meg az evangéliumot. Itten van parancsolatunk, hogy inkább tűrjük el az igazságtalanságot s inkább raboltassuk el magunktól nemcsak a vagyont, feleséget s gyermekeket, hanem még az életet is. Ezt az elhagyást helyesli Krisztus és ez okból teszi hozzá: "az evangéliumért," jelezve azt, hogy azokról szól, akik nem hogy igazságtalanságot követnek el feleségükkel s gyermekeikkel szemben, hanem akik igazságtalanságot tűrnek az evangélium vallásáért. Az evangéliumért még saját testünket is tartozunk elhagyni. Itt azonban nevetséges volna azt gondolni, hogy az Istent tisztelné, ha valaki önmagát megölné, és Isten parancsa nélkül elhagyná a testét. Épp így nevetséges azt gondolni, hogy Istent tiszteli, aki Isten parancsolata nélkül elhagyja vagyonát, barátait, feleségét és gyermekeit.

Világos tehát, hogy rosszindulatúan elferdítve magyarázzák Krisztus nyilatkozatát a szerzetesi életre. Talán az illik jobban reájuk, hogy az életben mindent százszorosan kapnak vissza. Mert a legtöbben nem az evangélium kedvéért lesznek szerzetesekké, hanem a konyha és tétlenség kedvéért, és csekély örökség helyett töméntelen kincseket találnak. Hanem, miként az egész szerzetesség csupa álszenteskedéssel van tele, akként álürügy alatt idézik a Szentírás bizonyítékait is, úgyhogy kétszeresen vétkeznek: ámítják az embereket, éspedig Isten nevének ürügye alatt ámítják őket.

Más helyet is idéznek a tökéletességről (Mt 19,21): "Ha tökéletes akarsz lenni, eredj el, add el minden marhádat és osztogasd el a szegényeknek, és jer, és kövess engemet." Ez a hely sok olyan embert foglalkoztatott, akik azt képzelték, hogy a tökéletesség a vagyonnak s uradalomnak elvetésében áll. Hagyjuk a bölcseket, hadd prédikálják Aristippust, aki nagy súlyú aranyat dobott a tengerbe. Az ily példák éppenséggel nem tartoznak a keresztyén tökéletesség példái közzé. Vagyon-elosztás, uradalmak és birtoklás polgári intézmények, amelyeket Isten a maga igéje által e parancsolatban helyesel: "Ne lopj!" (2Móz 20,15). A vagyon elhagyása nem alapszik szentírási parancsolaton vagy tanácson. Mert az evangéliumi szegénység nem elhagyása a vagyonnak, hanem azt jelenti, hogy nem kell fösvénynek lenni, nem kell a gazdagságban bizakodni, miként Dávid szegény volt a leggazdagabb országban.

Ez oknál fogva a vagyon elhagyása, mivel az merőben emberi hagyománynak előírása, haszontalan istentisztelet. Mértéktelen az a nagy dicséret az Extravagansban[1] amely szerint minden, Istenért történő tulajdonról való lemondás érdemet szerző, szent és a tökéletesség felé vezető út; s nagyon veszélyes dolog ily mérték nélküli dicséretekkel kitüntetni olyasmit, ami ellenkezik a polgári szokásokkal. Ámde Krisztus az idézett helyen mégis tökéletességnek nevezi!? – Sőt ellenkezőleg, jogtalanságot követnek el a szöveg ellen, kik azt így csonkítva idézik. A tökéletesség abban van, amit Krisztus hozzátesz: "Kövess engemet." Az engedelmesség példája a hivatásban van kifejezve. S mivel a hivatások különbözők, ez okból az itteni hivatás nem mindenkinek szól, hanem tulajdonképp arra a személyre vonatkozik, akivel ott Krisztus szól, mint ahogy Dávidnak királlyá elhívása és Ábrahámnak fia feláldozására való felhívása nem követésre szóló példák. A hivatkozások személyiek, miként a foglalkozások maguk változnak idők és személyek szerint; de az engedelmesség példája mindenkinek szól. A tökéletesség arra az ifjúra nézve elkövetkezett volna, ha ő annak a hívásnak hitt és engedelmeskedett volna. Így tehát a mi tökéletességünk abban áll, hogy mindenki igaz hittel engedelmes a maga hivatásában.

Harmadszor. A szerzetesi fogadalmak között szüzességet is ígérnek. De feljebb, a papok házasságánál mondtuk, hogy fogadalmakkal vagy törvényekkel nem lehet megsemmisíteni a természet jogát az emberekben. S minthogy nem mindenkinek van az az adománya, hogy önmegtartóztató lehessen, ez okból sokan gyengeségükben szerencsétlenül tartóztatják magukat vissza. Azonban semmiféle fogadalmak vagy törvények nem semmisíthetik meg a Szentlélek ezt a parancsát (1Kor 7,2): "A paráznaság eltávoztatásáért minden férfiúnak tulajdon felesége legyen." Ez okból e fogadalom nincsen megengedve azoknál, akiknek nincs meg az önmegtartóztatás adománya, hanem gyengeségük miatt bűnbe esnek. Erről az egész cikkről eleget szólottunk feljebb, s valóban csudálatos dolog, hogy ellenfeleink ezt a maguk hagyományát Istennek nyilvánvaló parancsolata ellenére védelmezik, holott szemeikkel láthatják annak veszedelmes és botrányos voltát. Krisztus szavai sem hatnak reájuk, amelyekkel a farizeusokat korholja (Mt 23,13 sköv.), hogy Isten parancsolata ellenére csináltak előírásokat.

Negyedszer. A zárdákban lakókat elidegenítik ez élet alól a gonosz istentiszteleti szertartások, mint amilyenek a következők: a misének üzletszerű megszentségtelenítése a holtakért való alkalmazásában; a szenteknek tisztelete, amiben kettős vétek van: egyik az, hogy a megholt szenteket Krisztus székébe ültetik, a másik az, hogy őket vallásellenesen tisztelik, miként a dominikánusok a boldogságos szűz olvasóját kigondolták, ami merőben nem egyéb, mint üres fecsegés, s éppoly ostoba, mint istentelen és lehető legüresebb bizalmat keltő. Azután meg ugyanezen istentelenségeket csupán üzérkedésre használják fel. A kegyelemből Krisztusért való bűnbocsánatról, a hitből való megigazulásról, az igaz bűnbánatról s az Isten parancsolatán alapuló cselekedetekről szóló evangéliumot sem nem hallgatják, sem nem tanítják. Hanem vagy bölcsészeti fejtegetésekben, vagy hagyományos szertartásokban buzgólkodnak, amelyek Krisztust elhomályosítják.

Nem fogunk itt szólani azokról az összes szertartásos istentiszteletekről, a leckékről, éneklésről és hasonló dolgokról, amelyeket lehetne tűrni, ha gyakorlatokul lehetne őket tekinteni, mint az iskolákban a leckéket, amelyeknek rendeltetése a hallgatóságot tanítani, és tanítás közben egyeseket istenfélelemre, vagy hitre indítani. Ők azonban azt képzelik most, hogy ezek a szertartások azonosak Isten tiszteletével, s bűnbocsánatot érdemelnek ki nekik és másoknak. Ez az oka annak, hogy szaporítják a szertartásokat. Hogyha a hallgatóság tanítására és buzdítására törekednének, rövid és oda illő leckék többet használnának ezen végtelen fecsegéseknél. Ekként az egész szerzetesi élet telve van képmutatással és hamis nézetekkel. Mindezekhez járul még az a veszedelem is, hogy akik a kolostorokban vannak, kénytelenek igazat adni az igazságot üldözőknek. Így tehát sok és fontos ok tartja vissza a józan belátású embereket az ilyféle élettől.

Végül sokat felmentenek ez élet alól maguk a kánonok is, nevezetesen azokat, akik a szerzetesek cselfogásai által elcsábíttatva kellő belátás hiányában tettek fogadalmat, vagy barátaik által kényszerítve tettek fogadalmat. Ily fogadalmakat még a kánonok sem tekintenek fogadalmaknak. Mindezekből világos, hogy igen sok körülmény bizonyítja, hogy a szerzetesi fogadalmak, aminőket eddig tettek, nem fogadalmak, és ez okból ez az életirány, amely telve van képmutatással és hamis tanokkal, bízvást elhagyható.

Ellenvetésül a törvényből felhozzák a Nazirokat (4Móz 6,2 sköv.). Csakhogy ezek fogadalmaikat nem abban az értelemben tették, amelyben mi eddig a szerzetesi fogadalmakat elvetettük. A Naziroknak szertartása gyakorlat vagy a hitnek emberek előtti bizonyítása volt, nem érdemelt ki bűnbocsánatot és nem igazított meg Isten előtt. Azután, miként a körülmetélés, vagy áldozatok leölése nem lenne most istentisztelet, éppúgy a Nazirok gyakorlatát sem szabad most istentisztelet-számba venni, hanem egyszerűen közömbös dolognak (adiaforon) kell tekinteni. Ennélfogva helytelenül hasonlítják össze a szerzetességet, melyről megfelelő Isten igéje nélkül gondolták ki azt, hogy valamiféle istentisztelet lenne, amely bűnbocsánatot és megigazulást érdemel ki, a Nazirok szertartásával, mely Isten igéjén alapult, s nem abban az értelemben volt rendelve, hogy bűnbocsánatot érdemeljen ki, hanem, hogy éppoly külső gyakorlat legyen, mint a törvénynek egyéb szertartásai. Ugyanezt lehet mondani a törvényben rendelt egyéb fogadalmakról is.

Idézik a Rechabitákat is, akiknek sem vagyonuk nem volt, sem bort nem ittak, miként a Jer 35,5 írja. Valóban gyönyörűen illik a Rechabitáknak példája a mi szerzeteseinkre, akiknek zárdái felülmúlják a királyok palotáit, s akik fényesen élnek. A Rechabiták pedig az ő anyagi nyomorúságukban még házasok is voltak. A mi szerzeteseink, midőn minden gyönyörűségben bővelkednek, nőtlenséget fogadnak.

Egyébiránt a példákat szabály szerint, más szóval az Írás biztos és világos nézete szerint, nem a szabály ellenére, vagyis a Szentírás ellenére kell magyarázni.

Ha valami, úgy bizonyára az biztos, hogy a hagyományos szabályok megtartása nem érdemel ki bűnbocsánatot vagy megigazulást. Ez okból, midőn a Rechabitákat az Írás dicséri, szükségszerűen be kell látnunk, hogy a maguk szabályát nem azért tartották meg, mivel tudták, hogy általa bűnbocsánatot érdemelnek ki, vagy hogy az megigazítást eszközlő istentiszteleti cselekedet, vagy hogy azért nyernek örök életet, nem pedig Isten könyörületessége, nem az ígért mag (messiás) miatt, hanem azért dicséri engedelmességüket, mivel megtartották a szülőkre vonatkozó ezen parancsolatot, amely felől Istennek rendelkezése fennáll: "Tiszteld atyádat és anyádat."

Életmódjuknak azonban volt sajátos célja: Mivel pogányok, s nem izraeliták között voltak, ez okból világos, hogy ősatyjuk őket határozott jelekkel akarta elválasztani honfitársaiktól, hogy a pogány vallástalanságba ne süllyedjenek. Ezekkel a jelekkel akarta őket a hitnek és halhatatlanságnak tanára figyelmeztetni. Ilyen cél meg van engedve. De a szerzetesi célok egészen másként vannak meghatározva. Azt hitetik el, hogy a szerzetesi cselekedetek istentisztelet, azt hitetik el, hogy azok bűnbocsánatot és megigazulást érdemelnek ki. A Rechabiták példája tehát különbözik a szerzetesekétől, hogy egyéb hátrányait ne említsük itt, amelyek a mostani szerzetességgel járnak.

A Timótheushoz írt első levélből (5,11.12.) is idézik az özvegyekre vonatkozó utasítást, akik az egyházat szolgálva a közvagyonból tartattak el, s ahol így szól: "Férjhez akarnak menni, kik azért méltók a szidalomra, hogy az első hitet megvetették." Legelőször is, feltéve, hogy az apostol itt fogadalmakról szól, ez a hely mégsem bizonyít a szerzetesi fogadalmak mellett, amelyek gonosz szertartásokból, isteni tiszteletekből abban a véleményben keletkeznek, hogy bűnbocsánatot és megigazulást érdemelnek ki. Mert Pál a legnagyobb határozottsággal elítél minden szertartást, minden törvényt, minden cselekedetet, ha oly értelemben tartjuk meg, hogy bűnbocsánatot érdemelnek ki, vagy hogy ezekért, s nem Krisztusért könyörületességből nyerjük el az örök életet. Ez okból az özvegyek fogadalmainak, ha voltak ilyenek, különbözniük kellett a szerzetesi fogadalmaktól.

De ha ellenfeleink ezt a helyet minden áron erőszakosan a fogadalmakra akarják vonatkoztatni, ugyanilyen módon kell erőszakosan vonatkoztatni azt is, amely tiltja, hogy hatvan évesnél fiatalabb özvegy választassék (1Tim 5,9). Ekként az ezen kor előtt tett fogadalmak érvénytelenek. Ámde az egyház akkor nem ismerte még ezen fogadalmakat. Ez okból Pál nem azért ítéli el az özvegyeket, mert férjhez mennek, hiszen azt kívánja, hogy a fiatalabbak menjenek férjhez, hanem azért, mivel közös költségen eltartva kéjelegtek, és ez okból a hitet elvetették. Ezt nevezi ő első hitnek, ti. nem a szerzetességi fogadalom, hanem a keresztyénség hitét. S ugyan ily módon veszi a hitet ugyane fejezet 8. versében: "Ha valaki az övéiről és főképpen az ő házanépéről gondot nem visel, az a hitet megtagadta, és a hitetlennél alább való." Mert az apostol másképp szól a hitről, mint a szofisták. Nem tulajdonít azoknak hitet, akikben halálos bűn van. Ezért mondja, hogy akik övéikről nem gondoskodnak, elvetik a hitet. S ugyanezen módon állítja, hogy az érzékieskedő fiatal nőcskék a hitet elvetik.

Futólag felhoztunk néhány érvet, és talán megdöntöttük az ellenfeleink által ellenünk felhozott bizonyítékokat. És nem csupán ellenfeleink miatt hordtuk őket össze, de sokkal inkább az istenfélő lelkek miatt, hogy szemeik előtt lebegjenek azon okok, amelyek miatt elítélendők a szerzetesi képmutatás és a kieszelt szerzetesi szertartások, s amelyeket összességükben Krisztusnak következő egy mondása megsemmisít (Mt 15,9): "Hiába tisztelnek engemet emberek parancsolataival." Ez okból maguk a fogadalmak és az ételekre, leckékre, énekekre, ruházatra, sarukra és övekre vonatkozó előírások haszontalan ceremóniák az Isten előtt. S biztosan kell tudnia minden vallásos léleknek, hogy az farizeusi, kárhozatos tan, amely szerint azok az előírások bűnbocsánatot érdemelnek ki, s hogy azok miatt igazaknak tekintetünk, s hogy azokért nyerjük el az örök életet, nem Krisztusért könyörületesség által. Ez okból azon szent férfiaknak, akik ilynemű életet éltek, szükségszerűen azon meggyőződésre kellett jutniuk, hogy elvetvén az ily előírásokban való bizalmat, a bűnbocsánatot Krisztusért ingyen nyerik, hogy az örök életet Krisztusért, könyörületességéért s nem azok miatt a szertartások miatt kapják meg, minthogy az Isten csupán a saját igéje által rendelt hiten alapuló szertartásokat fogadja szívesen.

 

XIV. (XXVIII. cikk.) Az egyházi hatalomról.

Ellenfeleink itt nagyon hevesen lármáznak az egyházi intézményeknek előjogairól és sérthetetlenségéről, s befejezésül e szavakat teszik hozzá: "Amit csak felhoznak ebben a cikkben az egyházaknak és papoknak sértetlensége ellen, az mind tévedés." Merő rágalom, mert mi e cikkben más dolgokról vitáztunk. Egyébként mi gyakran bizonyítottuk, hogy a politikai intézkedéseket s a fejedelmeknek adományait és az előjogokat nem támadjuk.

Ámde vajha meghallgatnák ellenfeleink az egyházaknak és az istenfélő lelkeknek panaszait! Ellenfeleink vitézül védik méltóságaikat és vagyonukat, de emellett elhanyagolják az egyházak állapotát, nem gondoskodnak az egyházak helyes oktatásáról és a szentségeknek rendes kiszolgáltatásáról. A papsághoz különbség nélkül eresztenek mindenkit. Azután elviselhetetlen terheket raknak, mintha gyönyörködnének másoknak pusztulásában, és a maguk hagyományát sokkal pontosabban tartatják meg, mint az evangéliumot. A mostani komoly és igen nehéz vitás kérdésekben, amelyekre nézve a nép szánalmas helyzetében felvilágosítás után óhajtozik, hogy legyen valamely biztos és követhető elve, nem világosítják fel az elméket, melyeket a kételkedés a legkeserűbb módon kínoz, hanem csak fegyverre hívják fel őket. Ezenfelül a világos kérdésekben vérrel írt határozatokat ajánlanak elfogadásra, amelyek rettentő büntetésekkel fenyegetik az embereket, hacsak nyilvánvalóan Isten parancsai ellen nem cselekszenek. Itt viszont látniuk kellett volna az elhagyatottaknak könnyeit, és hallaniok sok derék embernek szánalomra méltó panaszait, amelyeket kétségtelenül figyelembe vesz és meghallgat az Isten, akinek egykoron gazdálkodástokról számot fogtok adni!

Jóllehet azonban mi hitvallásunknak ebben a cikkében különböző szentírási helyeket foglaltunk össze, ellenfeleink mindazonáltal ezekre semmi mást nem felelnek, csupán azt, hogy a püspököknek van hatalmuk uralkodásra és büntető javításra, hogy az engedelmességre szorítottakat az örök boldogság célja felé vezessék. Az uralkodási hatalomhoz követelik az ítélés, elrendelés, választás és megerősítés jogát arra nézve, amit a fentebb említett cél érdekében célszerűnek és hasznosnak találnak. Ezek a Cáfolatnak szavai, amelyekben arra tanítanak ellenfeleink, hogy a püspököknek van hatalmuk célszerű törvényeket hozni az örök élet elnyerése céljából. Erről a tételről folyik a vita.

Ezzel szemben azonban az egyházban fenn kell tartani azt a tant, hogy ingyen a Krisztusért nyerjük a bűnbocsánatot. Fenn kell tartani azt a tant is, hogy az emberi hagyományok haszontalan szertartások, minélfogva sem bűnt, sem igazságosságot nem lehet keresnünk ételben, italban, ruházatban és hasonló dolgokban, amelyeknek használatát Krisztus a szabad elhatározástól akarta függővé tenni, amidőn azt mondotta (Mt 15,11): "Nem fertőzteti meg az embert, ami a száján bémegyen," és Pál (Róm 14,17): "Az Isten országa nem ételben, nem italban áll." Így tehát a püspököknek semmi joguk sincsen, az evangéliumon kívül oly rendeletek kibocsátására, hogy általuk bűnbocsánatot lehessen kiérdemelni, vagy hogy Isten által igazságosságul tekinthető istentiszteletek lehetnének, és oly súllyal terhelhetnék a lelkiismeretet, hogy elhagyásuk bűn volna. Mindezekre megtanít a Cselekedetek könyvének egyetlenegy helye is (15,9), ahol ezt mondják az apostolok: "Hit által tisztulnak meg a szívek." Azután megtiltják a tanítványoknak, hogy az embereket megterheljék (10. vers), s kimutatják, mennyire veszedelmes az; feltüntetik azoknak nagy bűnét, akik az egyházat terhelik. "Mit kísértitek az Istent," mondják. E mennykőtől egy hajszálnyira sem ijednek meg ellenfeleink, akik erőnek erejével védelmezik az ő hagyományaikat és az ő istentelen tanaikat.

Mert feljebb a 15. cikket, amelyben azt fejtettük ki, hogy a hagyományok nem érdemlik ki a bűnbocsánatot, szintén kárhoztatták, itt meg azt mondjak, hogy a hagyományok hasznosak az örök életre. Vajon kiérdemlik-e a bűnbocsánatot? Vajon oly istentiszteletek-e, amelyeket Isten igazságosságként fogad el? Vajon megelevenítik-e szíveinket? A kolossebeliekhez írt levelében (2,20. sköv.) azért tagadja Pál, hogy a hagyományok használnának valamit az örökkévaló igazságosság és örök élet elnyerésében, mivel az étel, ital, ruházat és hasonlók használat által elmúló dolgok. Az örök életet pedig a szívben örökkévaló dolgok, más szóval az Isten igéje és a Szentlélek eszközlik. Ám mutassák meg ellenfeleink, miképpen használnak a hagyományok az örök élet megszerzésében!

Minthogy azonban az evangélium világosan tiltja, hogy az egyházak oly előírásokkal terheltessenek, amelyekkel az emberek bűnbocsánatot érdemelhetnének ki, vagy hogy Isten által igazságosságul beszámítható istentiszteletek lehessenek, és hogy a lelkiismeretet annyira terheljék, hogy elhagyásuk bűnnek vétessék: ennélfogva ellenfeleink sohasem lesznek képesek kimutatni, hogy a püspököknek volna hatalmuk ily istentiszteletek elrendelésére.

Egyébiránt hitvallásunkban megmondtuk, hogy minő hatalmat ad az evangélium a püspököknek. A mostani püspökök püspöki kötelességeiket nem teljesítik az evangélium értelmében; azonban valóban püspökök a kánoni előírások szerint amelyekről mi nem szólunk. De mi az evangélium szerinti püspökökről szólunk. Nekünk a hatalomnak régi elosztása tetszik, ti. rendi (potestas ordinis) és joghatósági (potestas iurisdictionis) hatalomra való elosztás. A püspököknek van tehát rendi hatalmuk, más szóval az ige és szentségek szolgálatának joga (ministerium verbi et sacramentorum); van joghatósági hatalmuk, más szóval hatalom azoknak kiközösítésére, akik nyilvános bűnöket követtek el s viszont azoknak feloldozására, akik megtérve, feloldozást kérnek. Azonban nincsen zsarnoki, azaz meghatározott törvény nélküli, sem királyi, azaz törvény feletti hatalmuk, hanem van határozott parancsolatuk, határozott isteni igéjük, amelyet tanítani s amely szerint joghatósági hatalmukat gyakorolni tartoznak. Ez oknál fogva, habár van valamelyes joghatósági hatalmuk, ebből még nem következik, hogy új istentiszteleteket rendelhetnek el. Mert az istentiszteletek semmi tekintetben sem tartoznak a joghatóság körébe. Ott az ige, ott a parancsolat amely szerint joghatóságukat gyakorolni tartoznak, ti. abban, ha valaki bűnt követett el a Krisztustól kapott Ige ellen.

De mi a hitvallásban azt is előadtuk, hogy meddig terjed rendeletek kiadására vonatkozó joguk; nevezetesen nemcsak hasznos szertartásokra nézve, hanem arra nézve is, hogy a nyugalom kedvéért rend is legyen az egyházban. De ezen rendeleteknek nem szabad a lelkiismeretre béklyókat rakniuk, mintha szükségszerűen kötelező istentiszteleteket parancsolnának, miként Pál apostol tanít, amidőn így szól (Gal 5,1): "A szabadságban azért, amellyel minket Krisztus megszabadított, álljatok meg, és ne kötelezzétek magatokat szolgálatnak igájával." Az ily rendeletek megtartását mindenkinek tetszésére kell bízni, csupán arra kell vigyázni, hogy botrányok elkerültessenek, és ne tartsák őket kötelező istentiszteleteknek; miként az apostolok maguk igen sokat rendeltek, ami idővel megváltozott. Nem is úgy adták e rendeleteket, hogy nem volna szabad őket megváltoztatni. Mert nem kerültek ellenkezésbe irataikkal, amelyekben minden igyekezetükkel abban fáradoznak, hogy valamiképpen ne legyen uralkodóvá az egyházban az a nézet, hogy az emberi szertartások szükségszerű istentiszteletek.

A hagyományok magyarázatának ez az egyszerű módja: nevezetesen tudnunk kell, hogy azok nem szükségszerű istentiszteletek, és mégis botrányok elkerülése végett a maguk helyén, téves hit nélkül, szabad megtartanunk. Ily módon sok tudós és nagy ember gondolkozott az egyházban, s mi nem látjuk, mit lehetne ez ellen felhozni. Mert az kétségtelen dolog, hogy (Lk 10,l6) e mondás: "Aki titeket hallgat, engemet hallgat" – nem a hagyományokról szól, hanem sokkal inkább a hagyományok ellen van intézve. Mert ez nem – miként nevezni szokás – mandatum cum libera (egészen szabad s határtalan meghagyás), hanem cautio de rato, de speciali mandato (azaz oly meghagyás, mely szerint az evangéliumot kell hirdetni), más szóval ez az apostoloknak adott azon bizonyítvány, hogy nem a saját, hanem az idegen ige, Krisztus Igéje alapján higgyünk nekik. Mert Krisztus, amennyiben szükség volt reá, meg akar szilárdítani abban a meggyőződésben, hogy az emberek által hirdetett Igének is van hatása, s nem kell más igét várni az égből. A hagyományokra nem lehet érteni e mondást: "Aki titeket hallgat, engemet hallgat." Mert ebben azt követeli Krisztus, hogy úgy tanítsanak, hogy őt magát hallják, amennyiben azt mondja: "engemet hallgat." Így tehát azt akarja, hogy tanításukból a saját szavát, saját Igéjét s ne emberi hagyományokat lehessen hallani. Így tehát azt a mondást, amely kiválóan mellettünk szól, és a legfontosabb vigasztalást és tanítást foglalja magában, ama szamarak erőnek erejével kiforgatják értelméből, s a legigénytelenebb dolgokra, az ételeknek, ruházatnak s hasonlóknak megkülönböztetésére vonatkoztatják.

A következő mondást is idézik (Zsid 13,17): "Engedjetek a ti előttetek járóknak, és hallgassátok azokat." Ez a mondás engedelmességet követel az evangélium iránt. Mert nem rendelt püspöki királykodást az evangéliumon kívül. S a püspököknek nem szabad az evangélium ellenére rendeleteket kibocsátani, vagy a maguk rendeleteit evangélium-ellenes módon magyarázni. Midőn ezt teszik, meg van tiltva az engedelmesség e mondás alapján (Gal 1,8): "De ha szinte mi is, avagy a mennyei angyal hirdetne néktek valamit azon kívül, amelyet néktek hirdettünk, legyen átok."

Ugyanazt a választ adjuk a következő helyre (Mt 23,3): "Mindeneket azért, melyeket néktek parancsolnak, hogy megtartsátok, megtartsátok és megcselekedjétek." Ennél azonban világos, hogy ez nem általánosságban rendelkező parancs, mintha mindent el kellene fogadnunk, mert másutt (Csel 5,29) a következőt rendeli az Írás: "Az Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek." Amikor tehát istentelen dolgokat tanítanak, nem kell rájuk hallgatni. Ezek pedig istentelen dolgok, hogy az emberi rendeletek istentiszteletek, hogy kötelező istentiszteletek, s hogy bűnbocsánatot és örök életet érdemelnek ki.

Ellenvetésül kihozzák a nyilvános botrányokat és zavargásokat, melyek a mi tanításunk ürügye alatt keletkeztek. Ezekre röviden válaszolunk. Ha egy halomra raknák az összes botrányokat, mégis a bűnbocsánatról szóló egy hitcikk, mely szerint a Krisztusért ingyen, hit által nyerjük bűnöknek bocsánatát, annyi jót eredményez, hogy mindezen kellemetlenségeket semmivé teszi. S ez kezdettől fogva Luther részére hódította nemcsak a mi jóindulatunkat, hanem sok másokét is, akik most ellenünk harcolnak. "Mert alszik a régi jóindulat, feledékenyek a halandók", mondja Pindarus. Mi mindazonáltal sem az egyháznak rá nézve oly szükséges igazságától nem akarunk elállani, sem ellenfeleinkkel nem egyezhetünk, akik azt kárhoztatják. Mert inkább tartoznak Istennek engedni, mint az embereknek. Feleljenek ők maguk a keletkezett szakadásért, akik a nyilvánvaló igazságot kezdettől fogva kárhoztatták, és most lehető legnagyobb kegyetlenséggel üldözik. Azután meg ellenfeleinknél nincsenek semminemű botrányok? Mennyi rossz van a misének szentségtörő megszentségtelenítésében, amikor az üzérkedésre használtatik? Mily nagy gyalázat van a papi nőtlenségben? Azonban hagyjuk el az összehasonlítást. Ezt válaszoltuk ez idő szerint a Cáfolatra. Az összes istenfélő emberekre bízzuk most annak megítélését, hogy vajon jogosan dicsekszenek-e ellenfeleink azzal, hogy hitvallásunkat az Írással valóban megcáfolták?!