Keletkezés helye, ideje, szerzője és a hitvallási helyzet:

Az 1560. július 8. edinburgi béke után augusztus 7-ére a parlament felkérésére a száműzetéséből hazatért Knox János és társai 4 nap alatt készítették el a skót kálvinista hitvallást, ezt követi majd a következő évben az egyházi alkotmány, s 67-ben a szertartáskönyv. A hitvallást aláírásával jegyző bizottság tagjai: Knox mellett John Winram, John Spottswood, John Hillock, John Douglas, John Row. 1567-ben IV. Jakab ratifikálta, s 80 évvel később a westmisteri kánonok is megerősítik.

Fordítás: ​Skót Hitvallás (Confessio Scotica) (1560) – Angol eredetiből fordította: Adorján Kálmán. In: Confessio reformatorum. Sorozatszerkesztő: Horváth Levente. Koinónia, Kolozsvár, 1998. 

Szöveg:

VALLÁSTÉTEL arról, hogy mit hisznek, és mit vallanak a Skót Királyságban élő protestánsok. Felolvastatott a Parlamentben, ahol ezt a hitvallást - Isten Igéje tévedhetetlen igazságán alapuló üdvösséges és egészséges tanításként- a Skót Királyság rendjei 1560-ban elfogadtak és jóváhagytak. Később a rendek közgyűlése 1567-ben törvényesen megerősítette és véglegesítette.

„az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jön el a vég.”(Mt 24)

 

Előszó

A Skót Királyság rendjei és lakosai, akik Jézus Krisztust és az ő szent evangéliumát vallják, köszöntik honfitársaikat és mindazokat az országokat és nemzeteket, akik velük együtt az Úr Jézust vallják: Kegyelem nektek, irgalmasság és békesség Istentől, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjától, a Szentlélekkel együtt, aki az igaz ítéletnek Lelke.

Kedves testvéreink, már régóta óhajtottuk, hogy megis­merje a világ annak a tanításnak a summáját, amelyet mi vallunk, és amelyért gyalázatot és veszedelmeket hordoz­tunk. De olyan nagy volt a Sátán dühöngése ellenünk, sőt Jézus Krisztus és az ő – most végre nálunk is feltámadt­ igazsága ellen, hogy mind a mai napig nem volt alkalmunk tisztázni felfogásunkat, bár nagyon szerettük volna. (Úgy gondoljuk, Európa nagy része tudja, milyen csapások sújtot­tak bennünket az előző években. Most azonban, amikor a mi Istenünk végtelen jósága folytán, aki nem engedi egészen elveszni azt, akit szenvedéssel sújt, várakozásunkon felül valamelyes nyugalomhoz és szabadsághoz jutottunk, nem tehetünk egyebet, mint hogy előadjuk ezt a rövid és világos hitvallást a tanításról, amelyet kaptunk, s amelyet hiszünk és vallunk. Tesszük ezt egyrészt testvéreink megnyugtatására, akiknek szívét megsebezte és szüntelenül sebzi azoknak gya­lázatossága, akik a helyes beszédet nem tanulták meg. Más­részt pedig azért, hogy befogjuk a szemtelen káromlóknak száját, akik nem átallják vakmerőn kárhoztatni azt, amit sohasem hallottak, s így meg sem érthettek.

Nem mintha azt hinnénk, hogy a mi egyszerű hitvallásunk meggyógyíthatná e rákos rosszindulatot; nem, mert tud­juk, hogy az evangélium édes illata a kárhozatfiainak halált jelent. De tekintettel vagyunk azokra az atyánkfiaira, akik gyengék és erőtlenek; akik előtt egész szívűnket szeretnénk kitárni, nehogy megzavarják, vagy eltérítsék őket a Sátán ellenünk terjesztett rágalmai, amelyekkel legszentebb vállalkozásunkat meg akarja hiúsítani. Ünnepélyesen kijelentjük, ha bárki Isten szent Igéjével ellenkező tételt vagy mondatot talál hitvallásunkban, Krisztus szerelmére kérjük, legyen olyan emberséges és hívja fel arra figyelmünket írásban. Mi pedig szentül megígérjük, hogy vagy megfelelünk neki Isten tulajdon szájával (azaz a Szentírásból), vagy pedig kijavítjuk azt, ami tévesnek bizonyult. Isten a tanunk rá, hogy szívből gyűlölünk minden tévelygő szektát és minden tévtanítót, de teljes alázatossággal valljuk magunkénak Krisz­tus tiszta evangéliumát, amely lelkünknek egyetlen tápláléka és ezért oly drága nekünk, hogy készek vagyunk elszenved­ni a világban a legnagyobb veszedelmet is, mintsem hogy e táplálék híján szűkölködjünk. Meg vagyunk győződve arról, hogy aki megtagadja, vagy szégyelli Jézus Krisztust az emberek előtt, azt a mi Urunk is meg fogja tagadni a mennyei Atya és az ő angyalai előtt. Ezért szilárdan elhatároztuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmas Lelkének segítségével, az alábbi cikkelyekben kifejtett hitvallásunkhoz mindvégig állhatatosan ragaszkodni fogunk.

 

 

1. cikkely Isten

Valljuk és elismerjük az egy Istent; egyedül őhozzá ragaszkodunk, csak neki szolgálunk, őt imádjuk, és egyedül őbenne bízunk. Isten örök, végtelen, meg­mérhetetlen, felfoghatatlan, mindenható és láthatatlan; egy lényegű, de három egymástól megkülönböz­tetett személy, aki Atya, Fiú és Szentlélek. Valljuk és hisszük, hogy ő teremtett mindent a mennyen és a földön, láthatókat és láthatatlanokat, azért, hogy fenn­tartsa, kormányozza és igazgassa azokat kifürkészhetetlen gondviselésével, elrendelve mindeneket az ő örök bölcsessége, jósága és igazsága által kijelölt célra, s hogy így mutassa meg az ő dicsőségét.

 

2. cikkely Az ember teremtése

Hisszük és valljuk, hogy ez a mi Istenünk a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert, azaz Ádámot, a mi ősatyánkat. Felruházta őt bölcsességgel, hatalommal, igazsággal, szabad akarattal és az ő igaz ismeretével, úgyhogy az ember egész természetében nem volt semmi tökéletlenség. Ebből a tisztességből és tökéletességből férfi és asszony egyaránt kiesett: az asszonyt a kígyó csalta meg, a férfi pedig az asszony szavára hallgatott, úgyhogy mindketten Is­ten szuverén fensége ellen esküdtek össze, aki pedig világosan halállal fenyegette őket, ha a tiltott fáról esz­nek.

 

3. cikkely Az eredendő bűn

Ezzel a törvényszegéssel, amelyet általánosan ereden­dő bűnnek nevezünk, az Isten képe teljességgel meg­romlott romlott az emberben; mind ő, mind természet szerinti utódai Isten ellenségeivé, a Sátán rabszolgáivá és a bűn szolgáivá lettek. Rajtuk mindörökké a halál uralkodik, hacsak újjá nem születtek, születnek vagy fog­nak születni. Az újjászületés a Szentlélek ereje által történik, aki az Isten választottainak szívében biztos hitet támaszt az ő ígéretei iránt, amelyeket Igéjében jelentett ki. Ezzel a hittel fogadjuk el Jézus Krisz­tust, a benne megígért kegyelemmel és jótéteményekkel együtt.

 

4. cikkely Az ígéret kijelentése

Állhatatosan hisszük, hogy az embernek az engedelmességből való félelmetes és szörnyű bukása után, Isten újra megkereste Ádámot, nevén szólította, meg­feddette, bűnét leleplezte, végül azt az örvendetes ígéretet tette, hogy az asszony magva a kígyó fejére tapos, azaz lerombolja az ördög munkait. Amint ez az ígéret meg-megismételve egyre világosabba lett, a hívők egyre növekvő örömmel tették magukévá és hitték el állhatatosan: Ádámtól Noéig, Noétól Ábrahámig, Ábrahámtól Dávidig, és így tovább, Jézus Krisztus testté lételéig. Ők (a törvény alatt élt atyák) mindnyájan látták a Krisztus boldog napját, és örven­deztek annak.

 

5. cikkely Az egyház folytonossága, növekedése és megőrzése

Állhatatosan hisszük, hogy Isten minden időben meg­őrizte, tanította, gyarapította, dicsőségre juttatta, felékesítette és a halálból az életre vezette az ő egyházát, Ádámtól kezdve Jézus Krisztus testben való eljöveteléig. Kihívta ugyanis Ábrahámot az ő atyáinak földjéről, oktatta, magvát megsokasította. Ábrahám utódait csodálatosan megőrizte, majd még csodálatosabb módon megszabadította a fáraó rabságából és zsarnokságától; törvényeket, rendeleteket és szertartásokat adott nekik; Kánaán földjének birtokosaivá tette őket; a bírák és Saul után nekik adta királyul Dávidot, akinek megígérte, hogy ágyékának gyümölcséből származik majd az, aki örökké ül az ő királyi székében. Időről időre prófétákat küldött, hogy visszatérítsek e népet Isten igaz útjára, amelyről gyak­ran a bálványimádás útjára tért. És noha az igazságnak nyakas megvetéséért az ellenség kezébe kényszerült adni őket (amint azt Mózes szája által előre meg­mondta), olyannyira, hogy a szent várost lerombol­ták, a templomot felégették, és az egész föld pusztán maradt hetven éven át: az ő irgalmából visszahozta őket Jeruzsálembe, ahol újjáépült a város és a templom, ahol a Sátán minden kísértése és támadása ellenére megmaradtak, amíg a megígért Messiás eljött.

 

6. cikkely Jézus Krisztus testté létele

Amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte ebbe a világba az ő Fiat, örök bölcsességét, dicsőségének teljességét, aki a Szentlélek munkája által egy asszony­nak, azaz szűznek testéből emberi természetet vett fel. Így született meg Dávid igaz magva, Isten nagyságos tanácsának angyala, maga a megígért Messiás; elis­merjük és valljuk, hogy ő az Immánuel, igaz Isten és igaz ember, egyetlen személyben egyesült két tökéletes természet. Ezen hitvallásunkkal elítéljük Ári­usznak, Markionnak, Eutükhésznek, Nesztoriosznak és a hozzájuk hasonlóknak átkozott és ragályos eretnekségét, akik vagy az ő örökkévaló istenségét, vagy emberi természetének igazi voltát tagadják, keverik össze, vagy választják el egymástól.

 

7. cikkely Miért kellett a közbenjárónak igaz Istennek és igaz embernek lennie?

Elismerjük és valljuk, hogy az isteni és emberi természetnek Jézus Krisztusban megvalósult csodálatos kapcsolata Isten örök és változhatatlan rendeléséből származik: ebből ered és ezen nyugszik a mi teljes váltságunk.

 

8. cikkely A kiválasztás

Az örökkévaló Isten és Atya, aki egyedül az ő kegyelméből választott ki bennünket Jézus Krisztusban az ő Fiában, a világ megalapítása előtt, arra rendelte őt, hogy a mi fejünk, testvérünk, pásztorunk és lel­künknek főpapja legyen. Mivel azonban az Isten igazsága és a mi bűnünk közötti ellentét oly nagy volt, hogy a maga erejéből senki Istenhez nem juthatott, szükséges volt, hogy az Isten Fia hozzánk alászálljon, testünkből való testet, húsunkból való húst, cson­tunkból való csontot öltsön magára és így Isten és em­berek közötti tökéletes közbenjáró legyen, aki hatalmat ad mindazoknak, akik benne hisznek, hogy Is­ten fiaivá legyenek; amint maga mondotta: „Fel­megyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Ez a szent testvériség helyreállítja mindazt, amit Ádámban elveszítettünk. Ezért bátran nevezzük Istent Atyánknak;^; nem azért, mert ő teremtett minket - hiszen az elvetettek is az ő teremtményei -, hanem mert megen­gedte, hogy egyetlen Fia a mi testvérünkké legyen, és mert kegyelmesen megengedte, hogy őt mint egyetlen Közbenjárónkat megismerjük és magunkhoz öleljük - amint már fentebb is mondtuk. Azért is kellett a Messiásnak és Megváltónak igaz Istennek és igaz embernek lennie, hogy a mi vétkünk méltó büntetését elhordozza, hogy az Atya ítélőszéke előtt megjelenve, helyettünk a mi vétkünkért és engedetlenségünkért halált szenvedjen, és így győzze le azt, aki a halált szerezte. Mivel sem az isteni természet egymaga halált nem szenvedhetett, sem embersége azt egyedül le nem győzhette, a Messiás a kettőt személyében egyesítette, hogy egyrészt a gyenge em­beri természet szenvedjen, és az általunk megérdemelt halált elhordozza, másrészt az ő istenségének végtelen és legyőzhetetlen ereje diadalmaskodjék, és számunkra életet, szabadságot és örök győzelmet sze­rezzen.

 

9. cikkely Krisztus halála, szenvedése és temetése

Valljuk és teljes bizonyossággal hisszük, hogy a mi Urunk Jézus önként áldozta fel magát érettünk az ő­ Atyjának, hogy érettünk szenvedett a bűnösöktől gyalázatot, s a mi vétkeinkért sebesíttetett meg. Mint Istennek tiszta és ártatlan Báránya földi bíró színe előtt ítéltetett el, hogy mi az Isten ítélőszéke előtt kegyelmet nyerjünk. Nem csupán a szörnyű kereszthalált szenvedte el, amelyet Isten megátkozott, hanem egy ideig az Atyának a bűnösök elleni jogos haragját is. Valljuk azonban, hogy a testében ­lelkében elszenvedett gyötrelem és kín, közepette is, amellyel tökéletesen eleget tett a nép bűneiért, az Atyának szeretett és áldott Fia maradt. Végül valljuk és kijelentjük, hogy azóta nincs más bűnért való áldozat. Ha valaki mégis ezt állítja, habozás nélkül kije­lentjük, hogy az ilyen káromolja a Krisztus halálát és az általa szerzett örök megtisztulást és elégtételt.

 

10. cikkely A feltámadás

Szilárdan hisszük, hogy mivel a halál fajdalmai nem tarthatták fogva az élet fejedelmét, a mi Urunk Jézus, akit megfeszítettek, meghalt és eltemettek, aki a poklokra alászállott, feltámadott a mi megigazulásunkra, és a halál fejedelmét legyőzvén, nekünk, kik a halál uralma és szolgasága alá voltunk vetve, újra életet adott. Tudjuk, hogy az ő feltámadását legádázabb ellenségeinek tanúságtétele is bizonyítja, s azoknak a sírból kikelt halottaknak feltámadása is, akik sokaknak megjelentek Jeruzsálemben. Ugyanígy megerősítette ezt az angyalok bizonyságtétele, majd az apostolok, és akik őt látták és megérintették, és másoké, akik beszéltek, együtt ettek és ittak vele feltámadása után.

 

11. cikkely A mennybemenetel

Nem kételkedünk abban, hogy ugyanaz a test, amely szűztől született, amelyet megfeszítettek, meghalt és eltemettek, és amely újra feltámadott, a mennybe emelkedett, hogy mindeneket betöltsön. Ott értünk és a mi vigasztalásunkra megkapott minden ha­talmat mennyen és földön; ül az Atya jobbján és ural­kodik, mint ügyvédünk és egyetlen Közbenjárónk. Ezt a dicsőséget, tisztességet és kiváltságot atyjafiai között egyedül ő birtokolja, mígnem ellenségeit lábai zsámolyává teszi, ami hitünk szerint meg is fog történni az utolsó ítéletben. Hisszük, hogy ennek végrehajtására vissza is jön a mi Urunk Jézus, látható módon, amint látták is őt a mennybe emelkedni. Akkor majd eljön mindenek megújításának és helyreállítá­sának ideje oly módon, hogy azok, akik kezdettől fogva erőszakot, sérelmeket és gyalázatot szenvedtek az igazságért, örökölni fogják a boldog halhatatlanságot, amelyet Isten kezdettől fogva megígért. Ezzel szemben a makacsok, az engedetlenek, a kegyetlen elnyomók, a tisztátalanok, a bálványimádók és az efféle hitetlenek mind a külső sötétség tömlöcébe vettet­nek, ahol férgük meg nem hal, sem tüzük ki nem al­szik. Az ítélet napjáról való megemlékezésünk nem­csak arra szolgál, hogy testi kívánságainkat megfékezzük, hanem egyben felbecsülhetetlen vigasztalásul is: a világ fejedelmeinek minden fenyegetése, a földi halálnak és a jelen veszedelmeinek semmilyen rettentése sem vehet rá minket arra, hogy megtagadjuk és elhagyjuk a mi fejünkkel és egyetlen Közbenjárónkkal, Jézus Krisztussal való közösségünket. Vall­juk és tanúsítjuk, hogy ő a megígért Messiás, egyházának egyedüli feje, igaz törvényadónk, egyetlen Főpa­punk, Ügyvédünk és Közbenjárónk. Ha pedig akár ember, akár angyal ezeket a méltóságokat és tisztségeket magának kisajátítja, azt mi megvetjük és elutasítjuk mint Jézus Krisztusnak, a mi Királyunknak és Fővezérünknek káromlóját.

 

12. cikkely A Szentlélekbe vetett hit

Ez a mi hitünk és bizonyosságunk nem testtől és vértől, azaz nem bennünk levő természetes erőkből származik, hanem a Szentlélektől. Valljuk, hogy ő egyenlő Isten az Atyával és a Fiúval, és ő maga megszentel bennünket és elvezet minket minden igazságra. Nélküle még mindig Isten ellenségei volnánk és nem ismertük volna meg az ő Fiát, Jézus Krisztust. Mert mi természetünknél fogva annyira halottak és vakok vagyunk, úgy megromlottunk, hogy még az ösztökét sem érezzük, a tündöklő világosságot sem látjuk, Is­ten nyilvánvaló akaratát sem fogadjuk el, hacsak a mi Urunk Jézusnak Lelke meg nem eleveníti azt, ami halott, el nem veszi elménk sötétségét, és szent aka­rata iránti engedelmességre nem hajtja konok szívünket. Amiképpen valljuk, hogy az Atya Isten meg­teremtett minket, akik azelőtt nem voltunk, az ő Fia megváltott minket, amikor még ellenségei vol­tunk, éppúgy valljuk, hogy a Szentlélek megszen­tel és újjászül minket, tekintet nélkül bármely – újjászületésünket megelőző vagy azt követő – érdemünk­re. Világosabban szólva e dologról: amiképpen készségesen elhárítunk magunktól minden tisztességet és dicsőséget teremtésünk és megváltásunk dolgában, azonképpen teszünk újjászületésünk és megszentelődésünk tekintetében is. Hiszen mi magunktól még jót gondolni sem vagyunk képesek; de aki elkezdte bennünk a jót, ő egyedül véghez is viszi azt, az ő általunk meg nem érdemelt kegyelme dicséretére és magasztalására.

 

13. cikkely A jó cselekedetek oka

Valljuk, hogy a jó cselekedetek oka nem a mi szabad akaratunk, hanem a mi Urunk Jézus Lelke, aki igaz hit által a szívünkben lakik, és előhozza azokat a csele­kedeteket, amelyeket Isten készített elő, hogy azok­ban járjunk. Ezért határozottan kijelentjük: káromlás azt mondani, hogy Krisztus olyanoknak szívében lakik, akikben nincsen a megszentelődés Lelke. Így tehát nem félünk kijelenteni, hogy azoknak, akik gyil­kosok, elnyomók, kegyetlen üldözők, házasságtörők, paráznák, tisztátalanok, bálványimádók, részegesek, tolvajok és más ilyen jogtiprók, sem igaz hitük nincs, sem részük az Úr Jézus Lelkében, amíg csökönyösen kitartanak gonoszságukban. Amint ugyanis az Úr Jézus Lelke, akit Isten választott gyermekei igaz hit által kapnak, birtokba veszi valakinek a szívét, azt az em­bert maris újjászüli és megújítja. Úgyhogy gyűlölni kezdi azt, amit addig szeretett, és szeretni kezdi azt, amit addig gyűlölt. Attól kezdve elindul Isten gyerme­keiben egy folytonos harc a test és a Lélek között, amelynek során a test és a természeti ember a maga romlottsága szerint csak azt keresi, ami neki örömet és gyönyörűséget okoz, gyűlölködik, ha rosszul megy sora, megkönnyebbül, ha jó dolga van, és minden percben kész Isten fensége ellen lázadni. De Isten Lelke, aki együtt tanúskodik a mi lelkünkkel, hogy Isten fiai vagyunk, segít ellenállni az ördögnek, megvetni a tisztátalan örömöket, segít Istenhez fohászkodni, hogy megszabadítson minket a romlandóság rabságából, és végül a bűn feletti győzelemre segít bennünket, hogy az ne uralkodjék halandó tes­tünkben. A testi emberek azonban, akikben nincs meg az Isten Lelke, ezt a harcot nem ismerik; ők a bűnt követik es annak engedelmeskednek, mohón és megbánás nélkül, ahogy az ördög és saját bűnös kívánságaik ösztökélik őket. Az Isten fiai viszont, amint az előbb mondtuk, küzdenek a bűn ellen, sírnak és sóhajtoznak, ha észreveszik, hogy a gonosz kísérti őket; ha pedig elesnek, felkelnek újra, komoly és őszinte megbánással. Mindezt pedig nem a maguk erejéből teszik, hanem az Úr Jézus erejével, aki nélkül semmit sem cselekedhetnek.

 

14. cikkely Mely cselekedetek számítanak jónak Isten előtt?

Valljuk es elismerjük, hogy Isten az ő szent törvényét adta az embernek, amelyben nem csupán megtiltot­ta az ő szent Felségének nem tetsző és az őt sértő cselekedeteket, hanem egyben meg is parancsolta azokat a cselekedeteket, amelyek előtte kedvesek és amelyeket jutalmazni akar. Ezek a cselekedetek kétfélék: némelyek Isten dicsőségére, mások felebarátunk hasznára történnek; mindkét törvénynek Is­ten kijelentett akaratán nyugszik a tekintélye. Az első kőtábla cselekedetei ezek: egy Istent higgyünk, őt imádjuk és tiszteljük, minden gondunkban őt hívjuk segítségül, az ő szent nevét féljük, az ő szavát hallgas­suk és higgyük, a szent sákramentumokkal éljünk. Tiszteljük apánkat, anyánkat, fejedelmeinket, elöljáróinkat és minden felsőbb hatalmasságot, szeressük és támogassuk őket, rendelkezéseiknek, ha azok Is­ten parancsával nem ellenkeznek, engedelmesked­jünk; oltalmazzuk az ártatlanok életét, álljunk ellent a zsarnokságnak, védelmezzük az elnyomottakat; őriz­zük meg tisztán és szentül testünket; éljünk józan és mértékletes életet; szóval és tettel legyünk igazságosak mindenkihez; végül pedig küzdjünk le minden kívánságot, amely felebarátunk kárára irányul: ezek a második kőtábla cselekedetei, amelyeket Isten leginkább szeret, elfogad és amelyeket ő maga parancsolt nekünk. Gyűlöletes bűn, és mindenkor Isten megvetését és haragját kelti fel minden, ami ennek ellentéte: ha nem egyedül őt hívjuk segítségül szükségeinkben, ha nem hallgatunk tisztelettel az ő szavára, hanem megvetjük azt; ha bálványokat tartunk és azo­kat imádjuk, ha eltűrjük és pártoljuk a bálványimádást; ha tiszteletlenül említjük Isten szent nevét; ha a Jézus Krisztus sákramentumait meggyalázzuk, meg­vetjük vagy visszaélünk velük; ha nem engedelmeskedünk vagy éppen ellene szegülünk az Isten által rendelt hatalmasságoknak (feltéve, hogy nem lépték át hatáskörüket); ha embert ölünk vagy a gyilkosságot jóváhagyjuk, ha gyűlölködünk, ha ártatlan vér kiontását nem akadályozzuk meg. Azaz: valljuk és tanítjuk, hogy mindaz bűn, ami az első vagy a második kőtábla bármely parancsolatát megszegi, s ami miatt Isten haragja és nemtetszése felgerjed a gőgös és hálátlan világ ellen.

Éppen ezért csak azokat a cselekedeteket tartjuk jónak, amelyeket hitből cselekszünk, Isten parancsolatára, vagyis amelyekről törvényében világosan kimondta, hogy neki tetsző cselekedetek. Gonosz cselekedeteknek pedig nem csupán azokat tartjuk, amelyek kimondottan Isten parancsolata ellenére történnek, hanem azokat a vallásra és Isten tiszteletére vonatkozó tetteket is, amelyek csupán emberek véleményén nyugosznak és amelyeket emberek találtak ki. Ezeket Isten kezdettől fogva elvetette, amint Ézsaiás prófétától, és a mi Mesterünk, Jézus Krisztus szavaiból megtanultuk: „hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai”.

 

15. cikkely A törvény tökéletessége és az ember tökéletlensége

Valljuk és elismerjük, hogy Isten törvénye teljesen igaz, méltányos, szent és tökéletes; oly dolgokat pa­rancsol, amelyek bennünket - ha teljesítenénk őket - örök életre és boldogságra juttatnának. A mi természetünk viszont oly romlott, oly gyenge és tökéletlen, hogy sohasem teljesíthetjük maradéktalanul a törvény cselekedeteit. Ha pedig azt állítjuk, hogy nincsen bűn mibennünk még újjászületésünk után sem, ön­magunkat csaljuk meg, és az Isten igazsága nincsen mibennünk. Ezért szükséges nekünk Jézus Krisz­tust, az ő igazságát és elégtételét elfogadnunk; ő a törvény vége és beteljesedése, aki (így megszabadított, hogy Isten ítélete és átka akkor sem sújt min­ket, ha a törvényt nem pontról pontra teljesítettük. Az Atya Isten ugyanis, aki minket az ő Fia, a Jézus Krisztus teste tagjainak tekint, a mi tökéletlen engedelmességünket tökéletesként fogadja el, és a mi sok folttal szennyezett cselekedeteinket az ő Fia igazságával fedezi be. Nem tekintjük magunkat annyira szabadnak, hogy a törvénynek ne tartoznánk engedelmességgel (ezt ugyanis előbb nyilván megval­lottuk). Csupán azt jelentjük ki, hogy a földön senki emberfia (Krisztus lévén az egyetlen kivétel) nem tanúsította, tanúsítja, vagy fogja tanúsítani valaha is cse­lekedeteiben azt az engedelmességet, amelyet a tör­vény megkövetel. Sőt, ha minden kötelességünket meg is tettük, leborulva, őszintén kell megvalljuk, hogy haszontalan szolgák vagyunk. S Ezért ha valaki saját cselekedeteinek érdemével dicsekszik, vagy bizalmát úgynevezett fölös jócselekedeteibe veti, a semmivel dicsekszik, és kárhozatos bálványokba veti bizalmát.

 

16. cikkely Az egyház

Amiképpen hiszünk az egy Istenben, aki Atya, Fiú és Szentlélek, akképpen hisszük állhatatosan azt is, hogy kezdettől fogva volt, van és a világ végezetéig lesz egyház, vagyis az Isten által kiválasztott emberek társasága és sokasága, akik őt igazán imádják és befo­gadják a Jézus Krisztusban való igaz hit által, aki en­nek az egyháznak egyetlen feje. Az egyház Jézus Krisztus teste és menyasszonya; katolikus, azaz egye­temes, mivel magában foglalja a minden korból, min­den országból, nemzetből és nyelvből való választottakat, mind a zsidók, mind a pogányok közül, akiknek szoros közösségük van Istennel az Atyával, és az ő Fiával Jézus Krisztussal, a Szentlélek megszentelése által. Ezért az egyház nem akármely közönséges emberek társasága, hanem a szentek közössége, akik a mennyei Jeruzsálem polgáraiként részesei az egy Is­ten, az egy Úr Jézus, az egy hit és az egy keresztség felbecsülhetetlen jótéteményeinek. Ezen egyházon kívül nincs sem élet, sem örök boldogság. Elutasítjuk tehát azon szentségtörő állításokat, amelyek sze­rint ha valaki méltányosság és jogosság szerint el, üd­vözül, bárminemű hitet is valljon. Mert amiképpen Jézus Krisztuson kívül nincs sem élet, sem üdvösség, akképpen nem is részesül ezekben senki, csak akit az Atya adott az ő Fiának, Jézus Krisztusnak, és akik idejében őhozzá jönnek, valljak tanítását és hisz­nek benne. Ezek közé számítjuk a hivő szülők gyer­mekeit is. Az egyház láthatatlan és csak az Isten ismeri, aki egyedül tudja, kiket választott ki; magában foglalja az elhunyt kiválasztottakat, akiket közön­ségesen a győzelmes egyháznak nevezünk; azokat, akik meg élnek és harcolnak a bűn és a Sátán ellen, valamint azokat is, akik ezután fognak élni.

 

17. cikkely A lelkek halhatatlansága

Az elhunyt választottak békében vannak, és megnyu­godtak az ő faradságaiktól. Nem alusznak, sem feledésbe nem merültek, amint azt némely képzelgők állítják, hanem megszabadultak minden félelemtől, kíntól és kísértéstől, amelyeknek mi és Isten min­den választottja alá vagyunk vetve ebben az életben, amiért is a küzdő egyház a nevünk. A meghalt elvetettek és hitetlenek viszont kimondhatatlan gyöt­relemben, kínban és szenvedésben vannak. Egyik sincs tehát oly álomba merülve, hogy ne érezne vagy örömet vagy kínt. Ezt látjuk a Jézus Krisztus Lukacs 16-ban leirt példázatából, a latorhoz intézett szavai­ból, és az oltár alatt levő lelkek szavaiból: „Uram, te szent és igaz, meddig nem ítélsz még, és nem állasz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak?”

 

18. cikkely Mely jegyek különböztetik meg az igaz egyházat a hamistól? Tanítás dolgában ki lehet döntőbíró?

A Sátán kezdettől fogva arra törekedett, hogy a maga fertelmes zsinagógáját az Isten egyházának nevével ékesítse, kegyetlen gyilkosok szívét pedig arra inge­relje, hogy az igaz egyházat és annak tagjait üldözzék, zavarják és zaklassák, amint Káin tette Ábellel, Iz­máel Izsákkal, Ézsau Jákobbal, valamint az egész zsidó papság magával Jézussal és az ő apostolaival. Ezért elsőrendűen fontos dolog, hogy biztos és nyilvánvaló jegyek különböztessék meg az igaz egyházat a tisztátalan zsinagógától, nehogy megcsalatva, egyi­ket a másik helyett fogadjuk el vagy karoljuk fel, saját kárhozatunkra. Kijelentjük, hogy sem régiség, sem bitorolt cím, sem a püspöki utódlás folyamatossága, sem egy-egy hely nevezetessége, sem valamely tév­tanítást követők többsége nem tekinthető olyan vonásnak, jegynek vagy tanújelnek, amely Jézus Krisz­tus szeplőtelen menyasszonyát amaz utálatos paráz­nától, a hitetlenek egyházától megkülönbözteti. Koraára és elsőszülöttségére való tekintettel Káin ugyan megelőzte Ábelt és Séthet; Jeruzsálem is fölötte állott a föld minden más helyének, papjai pedig Áron egyenes ági leszármazottai voltak; ugyanígy számosabbak voltak az írástudók, a farizeusok és a papok kö­vetői, mint azok, akik Jézus Krisztust és tanítását őszintén hitték és helyeselték. Mégis úgy gondol­juk, hogy senki, aki ép ésszel bír, nem nevezheti a fentebb felsoroltak egyiket sem Isten egyházának. Hisszük és valljuk, hogy Isten igaz egyházának álta­lunk elismert első jegye az Isten Igejenek igaz prédikálása, mely Igében Isten magát nekünk kijelen­tette, úgy amint azt a próféták és apostolok írásai nekünk tanítják. A második a Jézus Krisztus sákramentumainak helyes kiszolgáltatása, Isten szavához és ígéretéhez kapcsolva, hogy megpecsételjék és meg­erősítsék ez utóbbiakat a szívünkben. Végül az Is­ten Igéje szerint, következetesen alkalmazott egyházi fegyelem, amellyel a gonoszságot visszaszorítjuk, az erényt tápláljuk. Ahol az említett jegyek láthatóan és maradandóan megvannak (még ha csak ketten vagy hárman gyűltek is össze a tagok), ott minden kétségen kívül létezik Krisztus igaz egyháza, amelyben ő ígérete szerint jelen van. Nem a korábban említett egyetemes egyházra gondolunk, hanem a helyi gyüle­kezetre, amilyen volt Korinthusban, Galáciaban, Efézusban és más helyeken, ahol Pál kezdte el az igehirdetést, és amelyeket ő maga nevezett Isten egyházainak. Mi, akik a Skót Királyságban Jézus Krisz­tus nevét valljuk, tanúsítjuk, hogy reformált városa­inkban, mezővárosainkban és falvainkban ilyen egyházaink vannak. A mi egyházainkban ugyanis az Is­ten Igéjében, azaz az Ó- és Újszövetség kezdettől fogva kanonikusnak tekintett könyveiben található tanítás hangzik. Kijelentjük, hogy ezekben a könyvek­ben kielégítő mértékben megtalálható mindaz, amit az emberiség megváltásáról hinnünk kell. Valljuk, hogy az Írás értelmezésének joga nem illet meg sem egyetlen magán- vagy közembert, sem egyik vagy má­sik egyházat, még ha ezek némelyike személyi kiválóság vagy helyi előjog révén a többi közül ki is emel­kedik, mert ez a jog egyedül a Szentléleké, aki szerző­je is a Szentírásnak. Amikor tehát vita támad az Írás bármely helyének vagy kijelentésének helyes értelmezése, vagy az egyházban előforduló bármely vétség kiigazítása dolgában, nem annyira azt kell figyelnünk, hogy az előttünk élő emberek mit mondtak vagy tet­tek, hanem arra, amit a Szentlélek következetesen tanít a teljes Írásban, és amit maga Jézus Krisztus cse­lekedett, és nekünk cselekedni megparancsolt. Azt ugyanis mindenki elismeri, hogy Isten Lelke, aki az egységnek Lelke, semmiben sem ellenkezik önma­gával. Ha azért bármely tanító, egyház vagy zsinat értelmezése, rendelkezése vagy vélekedése ellenke­zik Isten világos szavával, mely az Ige más részében található, napnál világosabb, hogy az nem lehet a Szentlélek igaz magyarázata és értelme, még ha zsina­tok, birodalmak vagy nemzetek hagyták is azt jóvá és fogadták el. Nem merészelünk ugyanis elfogadni vagy megengedni semmilyen értelmezést, amely ellenke­zik hitünk valamely főbb pontjával, az Írásnak vala­mely nyilvánvaló helyével, vagy a szeretet szabályával.

 

19. cikkely A Szentírás tekintélye

Amiképpen hisszük és valljuk, hogy az isteni Szentírás elegendő a tanításra és tökéletessé teheti az Isten em­berét, azonképpen kijelentjük és tanúsítjuk, hogy en­nek tekintélye Istentől van, és nem függ emberektől vagy angyaloktól. Kijelentjük azért, hogy akik a Szentírásnak csupán annyi tekintélyt tulajdonítanak, amennyit az egyház biztosít neki, azok Istent káromolják és az igaz egyházat gyalázzák, amelyik pedig mindenkor hallja Vőlegényének és Pásztorának hang­ját, és engedelmeskedik annak, de fölötte uralkod­ni nem akar.

 

20. cikkely Az egyetemes zsinatok, azok hatalma és tekintélye; összehívassuk célja

Amint nem kárhoztatjuk elhamarkodottan azokat a dolgokat, melyeket istenfélő emberek, törvényesen egybehívott egyetemes zsinatokon nekünk ajánlottak, úgy nem merészelünk alapos vizsgálódás nélkül elfogadni bármit, amit egyetemes zsinat címén az em­berekre kényszerítettek. Hiszen emberekről lévén szó, némelyikük nyilvánvalóan tévedett, méghozzá súlyos és jelentős ügyekben. Ha tehát egy zsinat a határozatait és rendelkezéseit Isten világos szavára ala­pozta, mi ezeket tiszteljük és elfogadjuk. Ha viszont zsinat címén az emberek új hittételeket, vagy az Is­ten Igéjével ellenkező szabályokat akarnak nekünk alkotni, akkor azokat teljesen el kell vetnünk mint az ördög tanításait, aki el akarja fordítani lelkünket, hogy az egy Isten hangja helyett emberek tanításait és ren­delkezéseit kövessük. Az egyetemes zsinatok nem azért gyűltek össze, hogy örökérvényű törvénnyé te­gyék azt, amit Isten azelőtt nem rendelt el, sem hogy új hittételeket kovácsoljanak, vagy hogy Isten Igéjé­nek tekintélyt adjanak, legkevésbé azért, hogy Isten Igéjévé tegyék azt, vagy annak értelmezését, amit az ő igaz Igéjében akarata szerint ki nem jelentett. Nem, a zsinatokat azért hívták össze egyrészt (itt azok­ra gondolunk, melyek megérdemlik a zsinat elnevezést), hogy tévtanításokat cáfoljanak meg, másrészt, hogy az utókorra hagyjak nyilvános hitvallásukat. Mindkettőt Isten írott Igejenek tekintélyére hagyat­kozva tették, és tudták, hogy az egyetemes zsinat nem biztosít nekik tévedhetetlenséget. Úgy ítéljük, hogy az egyetemes zsinatok összehívásának ez volt a fő célja. További célja az volt, hogy az egyház fegyelmét és jó rendjét megalkossák és betartassák, mert az Isten házában mindeneknek ékesen és jó renddel kell történniük. Tudjuk, hogy a szertartások dolgában nem lehet egyazon fegyelmet és rendet kötelezővé tenni minden korra, időre vagy helyre nézve, hiszen a szertartások, mint emberi találmányok, ideiglenesek. Azért meg lehet, sőt meg is kell változtatni őket, ha az egyház építése helyett inkább a babonát táplálják.

 

21. cikkely A sákramentumok

Amiképpen a törvény alatt élő atyáknak, az áldozatok sokasága mellett két fő sákramentumuk volt, a körülmetélés és a páska – amelyeket, ha valaki megve­tett és semmibe vett, Isten népéhez nem tartozha­tott-, azonképpen elismerjük és valljuk, hogy ne­künk, az evangélium idejében élőknek is csupán két fő sákramentumunk van, melyeket az Úr Jézus szer­zett, és megparancsolta, hogy éljen azokkal minden­ki, aki Krisztus testének tagjai közé akar számláltatni. Ezek a keresztség és az Úr Jézus vacsorája vagy asztala, melyet az ő teste és vére közösségének is ne­vezünk. Mind az ó-, mind az újszövetségi sákramentumokat Isten rendelte, s ezek nem csupán arra szolgálnak, hogy megkülönböztessék Isten népét azok­tól, akik az ő szövetségén kívül vannak, hanem arra is, hogy Isten gyermekeinek hitét erősítse, és a sákramentumokkal való élés által megpecsételje szívükben az ő ígéretének bizonyosságát, valamint annak az áldott kapcsolatnak, egyesülésnek és közösségnek bizonyosságát, melyben a hívők Jézus Krisztussal, az ő Fejükkel vannak. Ezért kárhoztatjuk azoknak hiá­bavalóságát, akik azt állítják, hogy a sákramentumok puszta jelek. Sőt inkább hisszük, hogy a keresztség által Jézus Krisztusba oltatunk, es így részesedünk az ő igazságában, amellyel bűneinket elfedezi és megbocsátja. Hisszük azt is, hogy a helyesen kiszolgáltatott úrvacsorában Jézus Krisztus úgy összekapcsolódik velünk, hogy lelkünknek igazi táplálékává válik. Semmi olyasmit nem képzelünk, hogy a kenyér Krisz­tus természetes testévé, a bor pedig az ő természetes vérévé változnék át, amint azt a pápisták veszedelme­sen tanítják és kárhozatosan hiszik. Hisszük viszont, hogy a sákramentummal helyesen élve, Jézus Krisz­tus testével és vérével egyesülünk a Szentlélek mun­kálkodása révén, aki minket igaz hit által minden lát­ható, testi és földi dolog fölé emel, és a Jézus Krisztus, egykor érettünk megtöretett testével és kiontatott vérével táplál, aki most a mennyben van, ahol éret­tünk az Atya színe előtt megjelenik. És noha igen nagy a távolság az ő mennyekben lévő megdicsőült teste és a mi földön lévő halandó testünk között, mégis bizonyosan hisszük, hogy a kenyér, amelyet megtörünk, a Krisztus testével való közösségünk, a pohár, amelyet megáldunk, az ő vérével való közösségünk. Ezért valljuk és kétség nélkül hisszük, hogy az Úr asztalának helyes használatában a hívők úgy eszik az Úr Jézus testét és isszák az ő vérét, hogy ő bennük marad és ők őbenne. Sőt az ő testéből való testté, csontjából való csonttá lesznek, hogy amint az örökkévaló Isten a Jézus Krisztus testének (mely a maga állapota és természete szerint halandó és rom­landó volt) életet és halhatatlanságot adott, úgy adja nekünk Jézus Krisztus is ugyanezen kiváltságokat, amikor testét esszük és vérét isszuk. Noha valljuk, hogy ezekben nem csupán akkor, és nem csak a sákra­mentum ereje és hatása által részesedünk, elismer­jük mégis, hogy az Úr asztalának helyes gyakorlása által a hívő oly módon egyesül Jézus Krisztussal, hogy azt a természeti ember fel nem foghatja. Továb­bá állítjuk, hogy ha gondatlanság vagy emberi gyenge­ség következtében a hívők nem is élvezik az úrva­csora hasznát annak vételekor, mégis mint jó földbe vetett élő mag megtermi a maga gyümölcsét. Ugyan­is a Szentlélek, aki nem választható el az Úr Jézus igaz rendelésétől, nem fogja a hívőket megfosztani az úrvacsora titokzatos gyümölcsétől. Mindez pedig az igaz hitből fakad, amellyel Jézus Krisztust megra­gadjuk, aki egymaga teszi hathatóssá számunkra ezt a sákramentumot. Azért aki azzal rágalmaz bennün­ket, hogy a sákramentumokat puszta jegyeknek tart­juk, megsért bennünket, és a nyilvánvaló igazság ellen beszél. Azt viszont szabadon és nyíltan megvalljuk, hogy különbség van Jézus Krisztus örökkévaló lénye és a sákramentumi jegyek elemei között. Nem imádjuk tehát a jegyeket az általuk jelzett valóság helyett, de meg sem vetjük őket, mint haszontalan és üres dol­gokat, hanem önmagunkat szorgalmasan megvizsgálva, a legnagyobb tisztelettel élünk velük; ebben erősít meg ugyanis az apostol szava: „aki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Urnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen.

 

22. cikkely A sákramentumok helyes kiszolgáltatása

Két dolgot tartunk szükségesnek a sákramentumok helyes kiszolgáltatásához: először, hogy törvényes szolgák által szolgáltassanak ki. Ilyeneknek csak azo­kat tartjuk, akik az Ige hirdetésére rendeltettek: akik­nek Isten szájukba helyezte az intő beszédet, amikor őket törvényesen megválasztotta a gyülekezet. Másodszor, hogy az Isten által rendelt elemekkel és mó­don szolgáltassák ki azokat. Másként – valljuk – megszűnnek a Jézus Krisztus igaz sákramentumainak len­ni. Ezen okoknál fogva elfordulunk a pápista egyház­tól és nem veszünk részt sákramentumi közösségük­ben. Először is azért, mert szolgáik nem a Jézus Krisz­tus szolgái, sőt, ami még megvetendőbb: megenge­dik, hogy asszonyok kereszteljenek, akiknek a Szent­lélek nem engedi meg a gyülekezetben való tanítást. Másodszor azért, mert annyira megrontották mind­két sákramentumot a maguk találmányaival, hogy a Krisztus rendelte szertartásnak egy része sem maradt meg eredeti tisztaságában. Hiszen a keresztségben használt olaj, só, nyál és hasonlók merő emberi talál­mányok; a kenyérnek imádása, tisztelete, utcákon, városokon való keresztülhordozása, dobozokban való tartása nem a Krisztus sákramentumainak használása, hanem azoknak megszentségtelenítése. Krisztus ugyanis ezt mondotta: „Vegyétek, egyétek!... ezt cse­lekedjetek az én emlékezetemre.” E szavakkal és rendelkezéssel a kenyeret és a bort a maga szent tes­tének és vérének sákramentumává szentelte, hogy megegyük az egyiket, és megigyuk a másikat, nem pedig, hogy Istenként imádjuk és tiszteljük azokat, amint a pápisták tették korábban. Ezek szentségtörést követtek el azáltal is, hogy a sákramentum egyik ré­szét, a szent kelyhet megvonták a néptől. A sákramentumok helyes használatához szükséges ezenfelül az is, hogy mind a lelkipásztor, mind a jegyekben része­sülő hívő értse meg és tartsa szem előtt, mi végre és mi okból szereztettek azok. Ha az elfogadó helytele­nül értelmezi a sákramentumot, akkor a vele való élés­nek nincs semmi haszna; ezt világosan megmutatta Isten, amikor elutasította az áldozatot. Ha tehát a prédikátor nyilvánvalóan hamis tant hirdet, akkor a sákramentumok Isten előtt gyűlöletessé és utálatossá lesznek (még ha azokat maga Isten rendelte is), mi­vel gonosz emberek Isten rendelésével ellentétesen használják. Ugyanezeket állítjuk a pápista egyház sák­ramentumairól, amelyben az Úr Jézus rendelte szertartást teljesen meghamisítottak, mind formailag, mind pedig céljára és szándékára nézve. A három evangélis­ta és Pál apostol leírásában teljesen világos előttünk, mit tett Krisztus és mit hagyott meg nekünk; amit viszont a pap tesz az oltárnál, arról beszélni sem érdemes. A Krisztus szerezte sákramentum célja és oka, valamint, hogy miért kell azzal élnünk, kifejezésre jut ezekben a szavakban: … ezt cselekedjétek... az én emlékezetemre. Mert valamennyiszer eszitek e ke­nyeret és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdes­sétek - azaz magasztaljátok, prédikáljátok, dicsérjétek és dicsőítsétek -, amíg eljövend. A papok misé­jének céljáról és szándékáról hadd tanúskodjanak ma­gának a misének szavai, doktoraik és írásaik, melyek szerint ők mint Krisztus és az ő egyháza közötti közbenjárók áldozatot mutatnak be az Atya Istennek, és bűnért való engesztelést szereznek élők és holtak szá­mára. Ez a tanítás, melyet teljes mertekben elutasítunk és megvetünk, gyűlöletes előttünk, mert káromolja Jézus Krisztust, és megkisebbíti az ő mindenre elégséges egyszeri áldozatát, amelyet egykor azért mutatott be, hogy megtisztítsa azokat, akiket meg akar szentelni.

 

23. cikkely Kik élhetnek a sákramentumokkal?

Valljuk és elismerjük, hogy a keresztséget mind a hívők kisgyermekeinek, mind az értelmes korú felnőt­teknek ki kell szolgáltatni. Ezért elítéljük az anabap­tisták tévelygését, akik tagadják, hogy a keresztség a kisdedeket is megilleti, mielőtt hitre és értelemre jutnának. Valljuk viszont, hogy az Úr vacsoráját csak olyanoknak kell kiszolgáltatni, akik a hívők családjához tartozva képesek önmagukat, azaz hitüket és fe­lebarátaik iránti cselekedeteiket megpróbálni és meg­vizsgálni. Aki pedig hit nélkül, vagy atyjafiaitól elszakadva, egyetértés nélkül járul a szent asztalhoz, mél­tatlanul eszik és iszik. Ezért van az, hogy a mi egyházunkban a lelkipásztorok nyilvánosan és egyenként megvizsgálják azoknak tudományát és életvitelét, akiket az Úr Jézus asztalához bocsátanak.

 

24. cikkely A polgári hatóság

Valljuk és elismerjük, hogy a különböző birodalmakat, királyságokat, fejedelemségeket és városokat Isten rendelte; ezek hatalma és tekintélye - a császároké a császárságban, a királyoké a királyságban, a hercege­ké és fejedelmeké a fejedelemségben, egyéb hatósá­goké a szabad városokban - Isten szent rendeléséből van, az ő dicsőségének megmutatására és az emberek saját hasznára és jólétére. Aki azért el akarja venni, vagy meg akarja zavarni a régóta fennálló polgári rend egész státusát, az szerintünk nemcsak az emberiség­nek ellensége, hanem Isten kijelentett akarata ellen is gonoszul harcol.

Továbbá valljuk és elismerjük, hogy a hatalom­mal felruházott személyeket szeretnünk, tisztelnünk, félnünk és nagy elismeréssel becsülnünk kell; ők ugyanis Isten helytartói, akiknek tanácsában maga Is­ten ül és bíráskodik (még a bírák és fejedelmek felett is) a kardot Isten adta az ő kezükbe, a jóknak dicsé­retére és védelmére, a nyilvános gonosztevőknek megbüntetésére. Kijelentjük ezenfelül, hogy a kirá­lyok, fejedelmek, uralkodók és hatóságok legfőbb fel­adata a vallás megőrzése és megtisztítása. Ilyenképpen nemcsak a polgári rend, hanem az igaz vallás fenn­tartására is rendeltettek, hogy szorítsanak vissza min­den bálványimádást és babonaságot, amint ezt ne­künk Dávid, Jozafát, Ezékiás, Jósiás és más, ezen dol­gokban dicséretes buzgóságot tanúsító királyok ese­te mutatja.

Azért hát valljuk, hogy aki a felsőbb hatóságoknak ellene áll, vagy dolgukba avatkozik, Isten rendelésé­nek áll ellene, és ártatlan nem lehet. Továbbá kijelent­jük, hogy aki megtagadja tőlük a segítséget, a tanácsot vagy támogatást - amennyiben a fejedelmek és uralkodók a maguk hivatalát híven és éberen gyako­roljak -, az Istentől tagadja meg a segítséget, a támogatást és tanácsot, aki a maga helytartói által mind­ezeket megköveteli.

 

25. cikkely Az egyháznak adott lelki ajándékok

Noha Isten tisztán hirdetett Igéje, a helyesen kiszolgáltatott sákramentumok és az Isten Igéje szerint gya­korolt fegyelem az egyháznak biztos és csalhatatlan jegyei, azt nem gondoljuk, hogy minden egyes személy, aki ehhez a közösséghez társul, Jézus Krisztus választott tagja. Tudjuk ugyanis, hogy tövis, konkoly és egyéb gyom bőségesen növekedhet és megtalál­ható a búza között, azaz az elvetettek társulhatnak a kiválasztottak közösségéhez és külsőképpen élhetnek is az Ige és a sákramentumok áldásaival. De az ilyenek, akik egy ideig csak szájjal, és nem szívvel tesznek vallást hitükről, visszaesnek, és nem tartanak ki mindvégig. Ezért nem is részesülnek Krisztus halálának, feltámadásának és mennybemenetelének gyümölcseiben. Azok viszont, akik tettetés nélkül, szívvel hisznek, és szájjal bátran vallást tesznek az Úr Jézusról, amint az előbb mondtuk, egész biztosan elveszik ajándékaikat. Elsőként, ebben az életben a bűnöknek bocsánatát, egyedül a Krisztus vérében való hit által, oly módon, hogy noha a bűn megmarad és folytonosan a mi halandó testünkben lakozik, Is­ten nem számítja be nekünk, hanem megbocsátja, és Krisztus igazságával elfedezi. Másodikként, az utol­só ítéletkor mindenki, férfiak és nők, elnyerik a test feltámadását. Mert a tenger kiadja a halottait, s a föld is, akiket magába zárt; sőt, az örökkévaló Isten kinyújtja kezét a porra, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, éspedig mindenki a saját testében, amelyet most hordoz, hogy cselekedetei sze­rint dicsőségben vagy büntetésben részesüljön. Azok, akik most hiábavalóságban, kegyetlenségben, tisztátalanságban, babonában vagy bálványimádásban gyönyörködnek, az olthatatlan tűzre ítéltetnek, ahol testük és lelkük, amellyel most minden utálatosságban az ördögöt szolgálják, örök kínban gyötrődik. Szi­lárdan hisszük, hogy azok, akik mindvégig kitartanak a jó cselekvésében, bátran vallást téve az Úr Jézusról, dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot nyernek, hogy az örök életben Jézus Krisztussal uralkodjanak. Az ő dicsőséges testéhez lesz hasonlóvá minden választott, amikor ismét megjelenik az ítéletkor, hogy átadja az országot Istennek, az ő Atyjának, aki majd minden lesz mindenekben, és az is marad, örökké áldott Isten. Neki legyen, a Fiúval és a Szentlélekkel együtt, tisztesség és dicsőség, most és mindörökké. Úgy legyen.

 

Vége.

 

Kelj fel, Uram, és add, hogy semmisüljenek meg a te ellen­ségeid; hadd meneküljenek el előled, akik gyűlölik szent neve­det. Adj erőt a te szolgáidnak, hogy bátorságban szólják a te Igédet, és minden nemzet ragaszkodjék a te igaz ismere­tedhez. Ámen.

Ezek a rendeletek és cikkelyek felolvastattak a Par­lament előtt, s az ország három rendje megerősítette őket Edinburgh-ban, Istennek ezerötszázhatvanadik esztendejében, augusztus 17-én. Kinyomtatta John Scott 1561-ben.