Keletkezés helye, ideje, szerzője és a hitvallási helyzet:

Az 1615-ös Dublini Zsinat fogadja el James Ussher armagh-i érsek által jegyzett 104 pontból álló hitvallást, mellyel az episzkopális (püspöki) és a puritán (zsinati) egyházszervezeti ellentétet próbálta harmonizálni. I. Jakab 1516-ben fogadta el az anglikán 39 cikkelyen és a Lambeth tételeken nyugvó, úrvacsora tanában és sola gratia tanában erősen kálvinista iratot. 1635-ben az írek elfogadták helyette az Anglikán Egyház 39 cikkelyét.

Fordítás: Ír Hitvallás (1615) – Angol eredetiből fordította: Adorján Kálmán. In: Confessio reformatorum. Sorozatszerkesztő: Horváth Levente. Koinónia, Kolozsvár, 1999.

Szöveg:

HITTÉTELEK, melyeket elfogadtak Írország érsekei, püspökei és papságának többi része, a Dublinban tartott gyűlésen, a mi Urunk Istenünk 1615. évében, a véleménykülönbségek elkerülése és az igaz vallásban való egyetértés létrehozása érdekében.

Ír Hitvallás (1615) Bevezetés

 

A Szentírás és a három hitvallás (1-7)

Vallásunk alapja, a hitnek és minden üdvözítő igazságnak mértéke Istennek a Szentírásban található Igéje.

A Szentírás alatt értjük az Ó- és Újszövetség összes kanonikus könyveit, melyek a következők: az Ószövetségben Mózes öt könyve, Józsué, Bírák, Ruth, Sámuel első és második könyve, a Királyok első és második könyve, a Krónikák első és második könyve, Ezsdrás, Nehémiás, Eszter, Jób, Zsoltárok, Példabeszédek, Prédikátor, Énekek éneke, Ézsaiás, Jeremiás próféciája és Siralmai, Ezékiel, Dániel, a tizenkét kisebb próféta. Az Újszövetségben az evangéliumok: Máté, Márk, Lukács és János szerint, Apostolok Cselekedetei, Szent Pál levele a Rómaiakhoz, Korinthusiakhoz kettő, Galatákhoz, Efézusiakhoz, Filippibeliekhez, Kolosséiakhoz, Thesszalonikaiakhiz kettő, Timóteushioz kettő, Tituszhoz, Filemonhoz, Zsidókhoz, Szent Jakab levele, Szent Péter kettő, Szent János három, Szent Júdás, Szent János mennyei jelenése. Ezeknek elismerjük Istentől való ihletettségét, és e tekintetben legbizonyosabb hitelességüket, legmagasabb tekintélyüket.

A többi könyv, az apokrifok, nem származnak hasonló isteni ihletésből, ennél fogva nem bírnak kellő tekintéllyel, hogy bármely tantételt megalapozzanak; mindazonáltal az egész egyház olvassa őket mint olyan könyveket, melyekben sok követésre méltó példa és erkölcsi intés található. Ilyenek a következők: Ezsdrás harmadik könyve, Ezsdrás negyedik könyve, Tóbiás könyve, Judith könyve, Toldások Eszter könyvéhez, Bölcsesség könyve, Jézusnak, Sírák fiának könyve, más néven Prédikátor, Báruk Jeremiás levelével, A három gyermek éneke, Zsuzsanna, Bél és a sárkány, Manassé könyörgése, Makkabeusok első könyve, Makkabeusok második könyve.

A Szentírást le kell fordítani az eredeti nyelvekről minden nyelvre, minden embernek közös hasznára; senkit sem szabad elriasztani attól, hogy a Bibliát számára érthető nyelven olvassa, sőt komolyan inteni kell, hogy nagy alázattal és tisztelettel ezt cselekedje. Az Írás ugyanis az a különleges eszköz, mely által Istennek, és a maga kötelességének ismeretére eljuthat.

Noha vannak némely nehéz részei az Írásoknak (különösen, amelyek kimondottan azokra az időkre vonatkoznak, amelyben elhangzottak, vagy későbbi beteljesedésre váró próféciák), mégis azok a dolgok, amiket örök üdvösségünk érdekében tudnunk kell, világosan megtalálhatók bennük. Ezeknek egyikét sem övezi sötét rejtelmesség az egyik helyen úgy, hogy másutt sokkal nyilvánvalóbban és megszokottabb módon kifejtve ne lenne mind a tanult, mind a tanulatlan emberek képességéhez alkalmazkodva.

A Szentírásban benne van minden, ami az üdvösséghez szükséges, és elégséges arra, hogy megtanítsa mindazt, amit hinnünk kell, és minden jót, amit kötelesek vagyunk gyakorolni.

Amit a Niceai Hitvallás, Athanasius Hitvallása és az általánosan úgynevezett Apostoli Hitvallás tételei tartalmaznak, azt határozottan el kell fogadni és hinni, mivel a legbiztosabb szentírási bizonyítékokkal támaszthatók alá.

 

A Szentháromságban való hit (8-10)

Egyetlen egy élő és igaz Isten van, aki örök, testetlen, részek és szenvedélyek nélkül való; ereje, bölcsessége és jósága végtelen; minden dolognak, láthatónak és láthatatlannak teremtője és megtartója. Istenségének egységében ugyanazon egy lényegből, erőből és örökkévalóságból való három személy van: az Atya, a Fiú és a Szentlélek.

Az Atya lényege nem nemzi a Fiú lényegét, viszont az Atya személye nemzi a Fiú személyét, közölve teljes lényegét azzal, akit öröktől fogva nemzett.

A Szentlélek, aki az Atyától és a Fiútól származik, lényegében, fenségében és dicsőségében egy az Atyával és a Fiúval, igaz és örök Isten.

 

Isten örök határozata és az eleve elrendelés (11-17)

Az Ő változhatatlan tanácsából, Isten öröktől fogva elrendelte azokat, amiknek az időben meg kell történniük; mégpedig úgy, hogy ezáltal sem az értelmes teremtmények akaratának nem adatik meg az erőszakos ellenállás, sem a másodlagos okok szabadsága és eshetősége nem csorbul, sőt inkább megerősíttetik.

Ugyanazon örök tanácsvégzése szerint, Isten némelyeket eleve életre rendelt, másokat pedig elvetett a halálra: mindkettőnek meghatározó száma van, amit csak Isten ismer. Ezeknek számát sem növelni, sem csökkenteni nem lehet.

Az életre való eleve elrendelés Isten örök célja, hogy akiket az emberiségből Krisztusban kiválasztott, azokat megszabadítsa az átoktól és a kárhozattól, és mint tisztességre való edényeket. Krisztus által örök üdvösségre vezérelje őket. Ezt még a világ alapjainak letétele előtt állhatatosan elhatározta az Ő szent tanácsa szerint.

Istennek oka az életre való eleve elrendelésében egyes egyedül az Ő jótetszése, és nem a kiválasztott személy hitének, állhatatosságának, jócselekedeteinek vagy valamely más dolognak előre látása. Mivel minden dolgot az Ő dicsőségének megmutatására rendelt, és mivel az Ő dicsősége mind az Ő irgalmának, mind az ítéletének munkáiban meg kell, hogy jelenjék, az Ő mennyei bölcsességének jónak tetszett, hogy egy bizonyos számban kiválassza azokat, akikre kiterjeszti az Ő meg nem érdemelt irgalmát, meghagyva a többit, hogy ítéletének példája legyenek.

Akiket az életre rendelt, azokat Isten el is hívja a maga céljának megfelelően (Lelkének alkalmas időben való munkája szerint), és kegyelem által engednek is a hívásnak. Ezeket ingyen megigazítja; örökbe fogadás által Isten fiaivá lesznek; az Ő egyszülött Fiának, Jézus Krisztusnak képéhez hasonlókká tétetnek; ezek kegyesen jócselekedetekben élnek, míg végül Isten irgalmából örök boldogságra jutnak. Akik viszont nincsenek az üdvösségre rendelve, végül bűneik miatt elítéltetnek.

Az eleve elrendelésnek, és a mi Krisztusban való kiválasztásunknak Isten szerinti mérlegelése édes, kellemes és kimondhatatlan vigasztalást nyújt a kegyes embereknek és azoknak, akik magukban érzik a Krisztus Lelkének munkálkodását, aki megöldökli a test cselekedeteit és az ő földi tagjaikat, elméjüket pedig a magas és mennyei dolgok felé vonja. Továbbá nagymértékben megerősíti és megszilárdítja az örök üdvösségben való hitüket, hogy Krisztus által örvendjenek abban, és az Isten iránti szeretetüket egyre jobban felgerjeszti. Másfelől azonban a kíváncsi és testi emberek számában, akikben nincs a Krisztus Lelke, nagyon veszélyes dolog, ha szüntelenül szemük előtt van Isten eleve elrendelésének döntése.

Isten ígéreteit úgy kell fogadnunk, amint azok általában elénk adatnak a Szentírásban; cselekvéseinkben szintén Istennek azt az akaratát kell követnünk, amit az Ő Igéjében nyilván kijelent nekünk.

 

Minden dolgok teremtése és kormányzása (18-21)

Az idők kezdetén, amikor még egy teremtmény sem létezett, Isten megteremtett minket, egyedül az Ő szavával, hat nap alatt. Azután, az Ő gondviselésével azokat fenntartatja, igazgatja és irányítja az Ő akaratának megfelelően.

A főbb teremtmények az angyalok és az emberek.

Az angyalok közül némelyek megmaradtak abban a szentségben, amelyben teremttettek, és Isten kegyelme mindörökre meg is tartja őket abban. Mások attól elestek, és a sötétség láncaiban fenntartatnak az ítélet nagynapjára.

Kezdetben az ember Isten képére teremtetett (Ami különösképpen elméjének bölcsességében és szabad akaratának valóságos szentségében állott), és szívébe a törvény szövetsége volt beoltva. Ily módon Isten örök életet ígért neki, azzal a feltétellel, hogy parancsolatainak teljesen és tökéletesen engedelmeskedik a teremtésekor kapott erő mértéke szerint, viszont halállal fenyegette meg, ha nem cselekedné azt.

Az ember bukása, az eredendő bűn és az ember megigazulása előtti állapota (22-28)

Egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál; így a halál mindenekre kihatott, mert mindnyájan vétkeztek.

Az eredendő bűn nem Ádám utánozásában áll (amint arról a pelágiánusok álmodoznak), hanem minden ember természetének hibája és romlottsága, aki Ádámtól természet szerint származik. Ebből következik, hogy az ember megfosztatott eredeti igazságától, és természet szerint hajlandó a bűnre. Ez pedig minden emberre, aki e világra született, Isten haragját és átkát vonja.

A természetnek e romlottsága megmarad az újjászületett emberekben is, amimért is a test a lélek ellen törekszik, és Isten törvényének nem tud engedelmeskedni. És mégis, Krisztus érdeméért nincsen semmi kárhoztatásuk azoknak, akik újjászülettek és hisznek, noha az apostol maga is elismeri, hogy az érzéki mivolt magában hordja a bűnnek természetét.

Ádám bukása után az ember állapota olyan, hogy saját természetes erejéből és jócselekedeteiből magát a hitre és Isten hívására alkalmassá nem teheti és ahhoz oda fordulni nem tud. Ezért nekünk nincsen erőnk Istennek tetsző és elfogadható jócselekedeteket végrehajtani, hacsak Isten kegyelme meg nem előz, hogy lehessen akaratunk a jóra, és velünk együtt nem munkálkodik, amikor megvan bennünk ez az akarat.

A Krisztus kegyelmét megelőző cselekedetek és azok, amelyek nem a Szentlélek ihletéséből származnak, nem kedvesek Isten előtt, mert amennyiben nem a Jézus Krisztusba vetett hitből fakadnak, a kegyelem elnyerésére sem juttathatják az embereket, vagy (ahogyan a skolasztikus szerzők mondják) az Istennek való megfelelés kegyelmét ki nem érdemelhetik: sőt mivel nem Isten akarata és parancsa szerint történnek, kétségkívül bűnösek.

Nem minden bűn egyforma, hanem egyik sokkal gonoszabb, mint a másik; mégis, azoknak legkisebbike is, természeténél fogva halálos, és Isten kegyelme híján elkövetőjét az örök kárhozatra teszi méltóvá.

Isten nem szerzője a bűnnek, jóllehet nem csupán megengedi, hanem gondviselése által irányítja és elrendeli azt, az Ő végtelen bölcsessége által oly módon vezérelve, hogy az a maga dicsőségére és választottainak javára forduljon. 

 

Krisztus, a második szövetség Közbenjárója (29-30)

A Fiú, aki az Atya Igéje, öröktől fogva az Atyától született, az igaz és örök Isten – azaz egylényegű az Atyával –, az áldott Szűz méhében, annak lényegéből emberi természetet vett fel, úgy, hogy a két teljes és tökéletes természet – az istenség és az emberi mivolt – egy személyben elválaszthatatlanul egyesült, az egy Krisztust igaz Istenné és igaz emberré tévén.

Krisztus a mi valóságos természetünket hordozta, hozzánk mindenben hasonlóvá lett, a bűn kivételével; attól Ő életében és természetében teljességgel mentes volt. Mind szeplőtelen bárány, azért jött, hogy elvegye a világ bűneit, önmaga egyszeri feláldozásával, és bűn nem volt benne (amint Szent János mondja). A törvényt tökéletesen betöltötte érettünk: miérettünk lelkében a legszomorúbb kínokat, testében a legfájdalmasabb szenvedéseket hordozta. Megfeszítették és meghalt, hogy Atyját megbékéltesse velünk, és hogy áldozat legyen, nem csupán az eredendő bűnért, hanem minden jelenlegi vétkükért is. Eltemették, és alászállt a pokolra, harmadnapon feltámadott, felvévén újra a testet: hús, csontokat és minden egyebet, ami a tökéletes emberi természethez tartozik, amelyekkel a mennybe emelkedett, és ott ül az Atya jobbján, amíg újra eljön megítélni minden embert az utolsó napon.

 

Krisztus kegyelmének közlése (31-32)

El kell ítélnünk azokat, akik azt állítják, hogy minden ember üdvözül az általa követett törvény vagy felekezet által, amelyet követ, mintha az egyetlen feltétel csak az lenne, hogy igyekezzen a természet törvényéhez és világosságához szabni életet. A Szentírás ugyanis a mi üdvösségünk egyedüli feltételeként a Jézus Krisztus nevét teszi elénk.

Senki sem jöhet Krisztushoz, csak akinek ez megadatik, akit az Atya vonz. Nem minden embert vonz úgy az Atya, hogy az a Fiúhoz jöjjön. Nincs is a kegyelemnek olyan mértéke biztosítva minden ember számára, hogy örökéletre jusson.

 

Krisztus kegyelmének közlése (33)

Isten minden választottja a maga idejében elszakíthatatlanul egyesül Krisztussal a Szentlélek hathatós és éltető munkája által, amely tőle, a főtől származik, és az Ő titokzatos testének minden igaz tagjához eljut. És minthogy Krisztussal eggyé tétettek, valóságosan újjászülettek, ezért neki és miden Ő jótéteményének részesévé lettek.

 

A hit általi megigazulás (34-38)

Isten előtt igaznak számítunk egyedül a mi Urunk és Megváltónk, a Jézus Krisztus érdeméért, amely hit által a miénk, és nem a mi cselekedeteinkért vagy érdemeinkért. Ezt az igazságot, melyet Isten kegyelméből és Krisztus érdeméért hit által mi magunkhoz ölelünk, Isten is elismeri és elfogadja, mint ami tökéletes és teljes megigazulásunkat.

Noha ez a megigazulás nekünk ingyen van, mégsem minden váltság nélkül a miénk. Isten megmutatta az Ő nagy irgalmát abban, hogy kiszabadított előbbi rabságunkból, anélkül, hogy tőlünk váltságdíjat vagy megjobbulást követelt volna; erre ugyanis képtelenek lettünk volna. És mivel hogy senki a világon nem volt képes arra, hogy a maga váltságának akármi kis részét is megfizesse, tetszett a mi mennyei Atyánknak, hogy az Ő végtelen irgalmából, minden mi érdemünk nélkül megszerezze számunkra az Ő Fiának legdrágább érdemét. Ezzel a mi váltságunkat teljesen megfizethette, a törvényt betölthette, és tökéletesen eleget tehetett az Ő igazságának. Így hát Krisztus az igazsága mindazoknak, akik igazán hisznek benne. Ő fizette meg érettünk a váltságdíjat az Ő halála által. Ő töltötte be érettünk a törvényt, az Ő életében, hogy benne és általa minden igaz keresztyén ember a törvény betöltője lehessen. Azt ugyani, amire gyengeségünk nem volt képes, Krisztus igazsága véghez vitte. Ily módon Isten igazsága és irgalma öleli egymást: mert az Isten kegyelme nem zárja ki Isten igazságát a mi megigazulásunk tekintetében, csupán az ember igazságát (azaz a mi cselekedeteinkét), hogy ne szolgálhasson mi megigazulásunk alapjaként.

Amikor azt mondjuk, hogy egyedül hit által igazulunk meg, nem állítjuk, hogy ez a megigazító hit nélkülözhetné az igaz megtérést, reménységet, szeretetet és az Isten félelmét (mert az ilyen hit halott, és meg nem igazíthat). Azt sem értjük alatta, hogy az a cselekedetünk, hogy hiszünk Krisztusban, és a bennünk levő hit, önmagában megigazítana, vagy kiérdemelné számunkra a megigazulást (mert ez azt jelentené, hogy valami bennünk levő dolognak érdeméért vagy ereje által tartanánk magunkat megváltottaknak). Ennek viszont az igazi értelme és jelentése az, hogy bár halljuk Isten szavát és elhisszük, és bár a hit, a reménység, a szeretet, a megtérés és az Isten félelme bennünk mind megvannak megannyi jócselekedettel együtt, mégis le kell mondanunk minden említett erényünkről – hitünk, reményünk, szeretetünk, valamint minden általunk elkövetett, elkövetendő vagy elkövethető jócselekedet – érdeméről. Ezek ugyanis mind túl erőtlen, tökéletlen és elégtelen dolgok ahhoz, hogy bűneink bocsánatát és a megigazulást nekünk megszerezzék, amiért is nekünk egyedül Isten irgalmában és az Ő legdrágább Fiának, a mi Megváltónknak, Üdvözítőnknek és Megigazítónknak, a Jézus Krisztusnak nevében kell bíznunk. Mindazonáltal mivel megigazulásunk dolgában a hit bennünket egyenesen Jézus Krisztushoz irányít, és mivel az Isten által adott hittel ragadjuk meg Isten irgalmának ígéretét és bűneink bocsánatát (amit semmi más erényünk vagy cselekedetünk el nem érhet), ezért mondja az Írás, hogy a hit cselekedetek nélkül igazít meg, az egyház régi atyái pedig hasonló céllal mondják, hogy egyedül a hit igazít meg.

A megigazító hit több, mint a keresztyén vallás tételeinek közönséges elhívése, és az isten Igéjének igazsága felől való általános meggyőződés: jelenti egyben az evangélium kegyelmes ígéreteinek sajátos alkalmazását is a saját lelkünk vigasztalására, ami által megragadjuk Krisztust, minden jótéteményével együtt; ugyanakkor azt az Istenbe vetett komoly bizodalmat is, hogy Ő irgalmas lesz irántunk az Ő egyetlen Fia érdeméért. Így hát az igazán hívő bizonyos lehet a hitnek bizonyossága által bűneink bocsánata és Krisztus által megszerzett örök üdvössége felől.

Az igaz, élő megigazító hit és az Isten megszentelő Lelke az újjászületett emberből sem végképpen, sem teljes mértékben ki nem hunyhat, és el nem tűnhet.

 

A megszentelődés és a jócselekedetek (39-45)

Akiket Isten megigazít, azokat meg is szenteli, úgy, hogy hitüket mindig követik a megtérés és a jócselekedet.

A megtérés Isten ajándéka, a mi által a hívők szívében kegyes bánkódás támad amiatt, hogy Istent az Ő kegyelmes Atyjukat megbántották korábbi vétkeikkel, azzal az állhatatos elhatározással együtt, hogy a jövőben Istenhez ragaszkodnak, és új életben járnak.

Habár a jócselekedetek, melyek a hitnek gyümölcsei, és a megigazulást követik, nem jelenthetnek bűneikért való elégtételt, sem Isten bizonyos ítéletét ki nem bírhatják mégis kedvesek Isten előtt, aki Krisztusban elfogadja azokat, és az igaz és élő hitből származnak, amelyet róluk ismerhetünk fel, mint fát a gyümölcséről.

A jócselekedetek, amelyekben Isten népének járnia kell, olyanok, amelyeket Ő parancsolt a Szentírásban, és nem amelyeket emberek találtak ki saját eszükből vak buzgóságukban és imádatukban, Isten Igéjének parancsa nélkül.

Az újjászületett ember nem tudja ebben az életben tökéletesen betölteni Isten törvényét. Ugyanis mindnyájan sok dologban vétkezünk; és hogyha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mibennünk, magunkat csaljuk meg, és az igazság nincsen mibennünk.

Nem minden gonosz bűn, amit keresztsége után akarattal követ el az ember, számít a Szentlélek elleni megbocsáthatatlan bűnnek. Ezért nem lehet megtagadni a megtérés lehetőségét azoktól, akik keresztségük után vétkeznek.

Az önkéntes jócselekedetekről, melyek Isten parancsolatai mellett vagy felett állnának – s amelyeket fölös jócselekedeteknek (supererogatio) is neveznek –, csak elbizakodottsággal és minden kegyesség híján lehet tanítani. Ezekkel ugyanis az emberek azt állítják, hogy nem csupán azt nyújtják Istennek, amit kötelesek, hanem azon felül is tesznek valamit.

 

Isten szolgálata (46)

Isten iránti kötelességünk az, hogy benne higgyünk, Őt féljük, hogy szeressük Őt teljes szívünkből, teljes elménkből, teljes lelkünkből és minden erőnkkel; hogy Őt imádjuk, és neki adjunk hálát; hogy vessük belé teljes bizalmunkat, hívjuk Őt segítségül, tiszteljük az Ő szent nevét és Igéjét, és hogy életünk minden napján Őt szolgáljuk igazán.

 

Isten szolgálata (47-48)

Minden szükségünkben Istenhez kell fordulnunk imádságban, azzal a bizonyossággal, hogy bármit kérünk az Atyától az Ő Fiának (egyetlen Közbenjárónknak és Közvetítőnknek), Krisztus Jézusnak nevében és az Ő akarata szerint kétség kívül megadja nekünk.

Mielőtt imádkoznánk, szívünket fel kell készítenünk, és meg kell értenünk azokat a dolgokat, amelyekért imádkozunk, hogy szívünk és szánk szava egyképpen hangozzék Isten felséges fülében.

 

Isten szolgálata (49-54)

Amikor a mindenható Isten szenvedéssel súlyt, vagy valami nagy szerencsétlenség mutatkozik, vagy bármely más súlyos ok megkívánja, kötelességünk, hogy magunkat böjtölésben megalázzuk, megszomorodott szívvel bűneinket megbánjuk, és magunkat komoly imádságra hajtsuk, hogy Isten jótetszése az Ő haragját rólunk elfordítsa, és bennünket megajándékozzon azzal a kegyelemmel, melyre oly nagy szükségünk van.

A böjtölés a hústól, az italtól, minden természetes eledeltől, valamint a test egyéb külső élvezeteitől való tartózkodás a böjtölés meghatározott idejére. Ami az államunk nyilvános rendje által elrendelt megtartóztatásokat illeti bizonyos időkben és napokban a halnak ajánlása és a húsnak tiltása, ezek nem vallásos böjtként értendők, és nem valamely, az eledelekben való válogatás babonájának fenntartására rendeltettek, hanem pusztán politikai megfontolásokon alapulnak, hogy a javakkal való ellátás a birodalom jobb fenntartását szolgálja.

Nem szabad azzal a gondolattal böjtölnünk, hogy a mi böjtölésünk a mennybe visz sem szentséget nem tulajdoníthatunk a külső cselekedetnek; mivel Isten nem enged bennünket böjtölni a cselekedet kedvéért  (ami önmagában közömbös dolog), hanem egyedül azt nézi, hogyan érinti azt a szívet. Mindenek előtt fontos tehát, hogy szívünket a bűntől megtisztítsuk, majd böjtünket olyan célokra irányítsuk, amelyeket Isten is jónak lát: hogy a test fegyelmezésben részesüljön, a lélek buzgóbb legyen az imában, és böjtünk bizonysága legyen az Isten felsége előtti megalázkodásunknak, amikor előtte bűneinket megismerjük, bensőnkben szívbéli megszomorodással azokat el is siratjuk testünk megsanyargatásával.

Minden tisztelet, amit az ember képzelete az Írások mellett vagy ellenére kitalál (zarándoklás, gyertyagyújtás, stációk, jubileumok, farizeusi szekták és koholt vallások, rózsafüzéres imádság és más babona), nemcsak hogy nem bírja a Szentírás szerint a jutalom ígéretét, sőt ellenkezőleg: fenyegetéseket és átkokat von maga után.

Az Atya, Fiú, és Szentlélek Istennek bármely külső formában való kiábrázolása teljesen törvénytelen; hasonlóképpen minden más kép is, amit az ember a vallásos célra gondol ki vagy készíttet.

Egyedül Istent illeti meg minden vallásos tisztelet, akitől kérhetünk és akinél kereshetünk minden jóságot, egészséget és kegyelmet, és senki mástól, hiszen Ő a szerzője és adója is mindezeknek.

 

Isten szolgálata (55)

Isten nevét teljes tisztelettel és hódolattal kell használnunk, amiért minden hiábavaló és elhamarkodott esküvést teljesen elítélünk. Viszont törvényes alkalmakon esküt lehet tenni és tétetni Isten szava, valamint a jog, ítélet és igazság szerint.

 

Isten szolgálata (56)

A hétnek első napját, mely az Úr napja, teljesen Isten szolgálatára kell szentelni; kötelesek vagyunk azért közönséges és mindennapos dolgainktól megpihenni, és ezt az időt a kegyesség nyilvános és egyéni gyakorlására fordítani.

 

A polgári hatóságok (57-62)

Isten után a Király Őfelségének van, saját birodalma és királysága határain belül, legfőbb hatalma mindenféle személy felett, bármely egyházi, vagy polgári rend tagja is legyen az. Ezt a hatalmat nem gyakorolja, és nem is gyakorolhatja egyetlen más felsőbbség sem.

Valljuk, hogy az említett birodalmakban és királyságokban minden esetben egyházi, és mulandó dolgokban egyaránt, minden rend felett a legfőbb kormányzás a Király Őfelségét illeti meg. Nem adjuk át ezzel neki az Ige és a sákramentumok szolgálatát, sem a kulcsok hatalmát, csupán azt az előjogot, mellyel látásunk szerint Isten maga is felruházott a Szentírásban minden istenfélő fejedelmet; tudniillik, hogy megbízatásának megfelelően minden Istentől való- egyházi vagy polgári- rend és rang felett, azok hivatali kötelessége felől rendelkezzék, az ellenkezőket és a gonosztevőket pedig a kard hatalmával visszaszorítsa.

A pápának sem önmagától, sem az egyház vagy római püspökség tekintélyéből fakadóan, sem más egyéb módon szerzett hatalma, és felhatalmazása nincs arra, hogy a király hatalmából elmozdítsa, vagy bármely birtokától megfossza. Sem arra, hogy más fejedelmet arra hatalmazzon fel, hogy országát megszállja, vagy őt személyében zaklassa. Sem arra, hogy az alattvalók bármelyikét is felmentse az Őfelsége iránti hűség és engedelmesség alól; sem, hogy valakinek megengedje, vagy hagyja, hogy fegyvert ragadjon, zendülést támasszon, az ő királyi személyét, méltóságát vagy kormányát, vagy Őfelsége birodalmának egyetlen alattvalóját, is bántalmazza, vagy megsértse.

Istentelen dolog azt tanítani, hogy a pápa által kiközösített, vagy címüktől megfosztott fejedelmeket alattvalóik, vagy bárki mások elűzhetik, vagy meggyilkolhatják.

A birodalom törvényei szörnyű és fájdalmas bűntettek esetében halálbüntetést szabhatnak ki keresztyén emberekre.

A polgári hatóságok parancsára a keresztyén férfiak törvényesen fognak fegyvert és vesznek részt igazságos háborúkban.

 

Felebarátaink iránti kötelességeink (63-67)

Felebarátaink iránti kötelességünk, hogy úgy szeressük őket, mint saját magunkat, és hogy úgy cselekedjünk minden emberrel, amint szeretnénk, hogy velünk cselekedjenek. Tiszteljük feletteseinket, és nekik engedelmeskedjünk; az emberek személyi biztonságát, valamint tisztaságát, javaikat és jó hírnevüket megőrizzük; testünket tartsuk meg mértékletességben, tisztességben és tisztaságban; minden cselekedetünkben legyünk igazak és igazságosak; mások javait ne kívánjuk, hanem a megélhetésünkre valót szerezzük meg igaz munkával, kötelességünket véghezvivén abban az élethelyzetben, amelyre Isten az Ő tetszése szerint elhívott.

Az emberek személyes tisztaságának megőrzése érdekében, mindazok, akiknek szükségük van rá, házasságban éljenek. Isten Igéje sehol sem tiltja az egyház szolgáinak, hogy házasodjanak: Isten törvénye ugyanis sehol sem parancsolja, hogy az egyedülálló életre, vagy a házasságtól való tartózkodásra fogadalmat tegyenek. Törvényes dolog tehát, hogy minden más keresztyén emberhez hasonlóan, saját belátásuk szerint megházasodjanak, megítélve, hogy istenfélő életük javára van-e az.

A keresztyének tulajdona és vagyona nem közös, s ez érvényes jogaikra, címeikre, és birtokaikra vonatkozóan is, ellentétben azzal, amit némely anabaptisták hamisan állítanak. Ugyanakkor minden embernek készséggel kell alamizsnát adnia javaiból a szegényeknek, képessége szerint.

Az adott ígéret kötelez, még az eretnekekkel és hitetlenekkel szemben is.

A kétértelmű gondolkozásról és a meggyőződés nélküli állításokról (reservatio mentalis) szóló pápista tanítás istentelen, és nyilvánvalóan minden emberi társadalom rombolását szolgálja.

 

Az egyház és az evangélium külső szolgálata (68-70)

Egyetlen egy katolikus egyház létezik (amelyen kívül nincsen üdvösség), amelybe beletartozik a szentek egyetemes társasága, amely a múltban, jelenben és jövőben volt, van és lesz egy testnek egységében, egy fő alatt, aki a Krisztus Jézus. Ennek egyik része – győztesként már – a mennyben van, másik része – harcosként – itt a földön. És mivel ennek az egyháznak egyes- egyedül csak az Isten által üdvösségre kiválasztott, Szentlelke ereje által újjászült emberek lehetnek a tagjai, akiknek számát egyedül Isten ismeri: ezért nevezzük katolikus, azaz egyetemes és láthatatlan egyháznak.

Az egyes külön egyházak a látható egyházak igen nagy számban léteznek (ide soroljuk azokat, amelyek vallást tesznek a Krisztusba vetett hitükről, és élnek a külső üdveszközökkel). Ezekben több-kevesebb őszinteséggel Isten Igéjét tanítják Krisztus rendelése szerint, a sákramentumokat kiszolgáltatják, a kulcsok hatalmával élnek; ezeket az egyházakat többé- kevésbé tisztáknak kell tartanunk.

A látható egyházban a gonosz mindig keveredik a jóval, sőt olykor a gonoszok felülkerekednek az Ige és a sákramentumok szolgálatában. Mégis, mivel ezt nem a saját nevükben, hanem a Krisztus nevében teszik, és az Ő küldése és hatalma által szolgálnak, szolgálatuk igénybe vehetjük mind az Ige hallgatásában, mind a sákramentumokban való részesülésünkben. Gonoszságuk miatt sem Krisztus rendelésének ereje, sem az Isten ajándékaiban közölt kegyelem nem kevesbedik meg azok számára, akik hittel és helyesen fogadják a nekik kiszolgáltatott sákramentumokat, amelyek Krisztus rendelése és ígérete folytán hathatósak, még hogyha gonosz emberek is szolgáltatják ki azokat. Mindenesetre hozzátartozik az egyházi fegyelemhez, hogy a gonosz szolgák dolgainak utánanézzenek, hogy vádat emeljenek, akik ismerik vétkeiket, és végül, ha hibásaknak találtatnak, őket igaz ítélettel szolgálatuktól megfosszák.

 

Az egyház és az evangélium külső szolgálata (71-74)

Törvénytelen dolog bárkinek is nyilvánosan magára venni az igehirdetés vagy a sákramentumok kiszolgáltatásának tisztét, amíg előbb annak végzésére törvényesen el nem hivatott. Azokat kell törvényesen elhívott és küldött szolgáknak tartanunk, akiket erre a munkára oly emberek választanak ki és hívnak el, akiket az egyház nyilvánosan felhatalmazott, hogy az Úr szőlőskertjébe szolgákat hívjanak és rendeljenek.

Isten Igéjével és az Ősegyház szokásával tejesen ellenkező dolog, hogy a nép számára érthetetlen nyelven történjék a nyilvános könyörgés vagy a sákramentumok kiszolgáltatása.

Azt a személyt, akit az egyház nyilvánosan eltávolít, és kiközösít a maga egységéből, a hívők egészének úgy kell tekinteni, mint pogányt és vámszedőt, amíg megtérve meg nem békél, és abba vissza nem fogadtatik az arra illetékesek döntése által.

Isten nem egyszerűen a bűnök megbocsátására hatalmazza fel az Ő szolgáit (ezt a jogot ugyanis magának tartotta fenn), hanem arra, hogy az Ő nevében hirdessék a bűnök bocsánatát és a feloldozást mindazoknak, akik igazán megtérnek és hamisítatlanul hisznek az Ő szent evangéliumában. Az sem kedves Isten előtt, hogy ha az Ő népét arra kötelezik, hogy bármely halandó embernek megvallják minden ismert bűnüket. Mindazonáltal ha valakinek a lelkiismerete valamilyen különleges oknál fogva megszomorodik, jól teszi, hogyha tanácsért és vigasztalásért egy istenfélő és bölcs szolgához fordul.

Az egyháznak, az egyetemes zsinatoknak és Róma püspökének a hatalma (75-80)

Nem törvényes, hogy az egyház Isten Igéjével ellentétesen rendelkezzék bármiben is, és nem magyarázhatja a Szentírás egyik részét egy másik rovására. Következésképpen, noha az egyház a Szentírás tanúja és őrzője, amiképpen nem rendelhet el semmit, ami azzal ellentétes, azonképpen nem is tehet a hit számára kötelezővé semmit az Írás mellett, ami a megváltáshoz szükséges volna.

Közzsinatot nem lehet összehívni a fejedelmek rendelete és akarata nélkül; amikor pedig összegyülekeznek (mivelhogy emberek gyűléséről van szó, ahol nem mindig Isten Lelke és Igéje vezet), tévedhetnek, amint olykor tévedtek is, még a kegyesség szabályait illető dolgokban is. Azért nincs sem ereje, sem tekintélye azoknak, amiket az üdvösségre szükségesekként elrendelnek, amíg a Szentírásból igazolást nem nyernek.

Minden egyes gyülekezetnek jogában áll egyházi szertartásokat és rítusokat bevezetni, azokat megváltoztatni vagy félretenni, ha fölöslegessé válnak, vagy visszaélnek velük, és helyükbe másakat bevezetni, amelyek helyesebbek, a rendet, az épülést jobban szolgálják.

Amiképpen tévedtek a jeruzsálemi, alexandriai, antiochiai egyházak, azonképpen tévedett a római egyház is, nem csupán a gyakorlat és a ceremóniák néhány pontja tekintetében, hanem a hit dolgaiban is.

Bitorolt és az Isten Igéjével, valamint az ősegyház példájával ellenkező az a hatalom, amit Róma püspöke magának tulajdonít, tudniillik hogy Ő a Krisztus egyetemes egyházának a feje, aki fölötte áll minden császárnak, királynak és fejedelemnek. Ezért igenis valós indokok alapján e hatalmat megtagadjuk, és nem ismerjük el a Király Őfelsége birodalma és birtokai határain belül.

Róma püspöke oly távol áll attól, hogy Krisztus egyetemes egyházának feje legyen, hogy cselekedetei és tanítása egyenesen a bűn ama emberének mutatják, akiről a Szentírás jövendöl: akit megemészt az Úr az Ő szájának leheletével, és letaszít az Ő jövetelének fényességével.

 

Az Ó- és az Újszövetség viszonya (81-84)

Az Ószövetségben a törvény parancsolatai bővebben, a Krisztusról szóló ígéretek szűkösebben és sötétebben vannak kifejezve. Beárnyékolja ezeket az előképek és jelképek sokasága, és minél régebben jelentettek ki, annál általánosabbak, és homályosabbak.

Az Ószövetség nem áll ellentétben az Újjal. Az örökélet ígérete ugyanis Krisztus által van mind a kettőben, aki az egyetlen Közbenjáró Isten és ember között, lévén maga is Isten és ember. Ezért nem kell meghallgatnunk azokat, akik azt állítják, hogy a régi atyák csak mulandó ígéretekre tekintettek, Mert ők is Istennek mindazon ígéreteit bírták az Ő Fia, Jézus Krisztus érdeméért, mint mi: csakhogy ők az eljövendő Krisztusban hittek, mi pedig abban, aki már eljött.

Az Újszövetség kegyelemmel és igazsággal van telve és azt az örömteli hírt hozza az emberiségnek, hogy a Krisztusról szóló korábbi ígéretek most beteljesedtek. Ily módon az ősi előképek és szertartások helyett magukat a dolgokat mutatja be az evangélium hasznainak bőséges és világos kijelentésével. A szolgálat sem korlátozódik többé csupán egyetlen körülmetélt népre, sőt inkább kiterjed minden népre, zsidóra és görögre egyaránt. Így hát nincs most egyetlen nép sem, amely joggal panaszkodhatna amiatt, hogy a szentek közösségéből és az Isten népének jogaiból ki volna zárva.

Isten Mózes által adott törvényének szertartásos, rituális vonatkozású része érvényét vesztette, sőt a polgári rendelkezéseket sem kell szükségszerűen elfogadni egy társadalomban. Az erkölcsi parancsolatok iránti engedelmesség alól viszont egyetlen keresztyén ember sincs felmentve.

 

Az Újszövetség sákramentumai (85-88)

A Krisztus által szerzett sákramentumok nem lehetnek puszta jegyei és jelképei a keresztyének vallástételének, hanem inkább bizonyos tanúságai és hatékony, erőteljes jegyei a kegyelemnek és Isten irántunk való jóindulatának, amellyel bennünk láthatatlanul munkálkodik, és nemcsak megelevenítik, hanem meg is erősítik és pecsételik a mi belé vetett hitünket.

Krisztus, a mi Urunk két sákramentumot szerzett az evangélium szerint: a keresztséget és az úrvacsorát.

A római egyház által sákramentumoknak nevezetteket, úgymint: a bérmálást, a gyónást,a papi rendeket, a házasságot és az utolsó kenetet nem számítjuk az evangélium szentségei közé. Ugyanis ezek részben az apostoloknak helytelen utazásából származnak, részben pedig olyan élethelyzetek, melyeket megenged a Szentírás, viszont nincsen a keresztséghez és az úrvacsorához hasonlóan szentségi jellegük, mert Isten nem rendelt ezekre semmilyen látható jelet vagy szertartást, amihez az üdvözítő kegyelem ígéretét is kapcsolta volna.

A sákramentumok nem arra valók, hogy azokat csak szemléljük, vagy körülhordozzuk, hanem hogy helyesen éljünk velük. Hatásuk és működésük csak azokban üdvös, akik méltóképpen fogadják; akik viszont méltatlanul élnek velük, ítéletet vonnak ezáltal magukra.

 

A keresztség (89-91)

A keresztség nem csupán külső jele vallástételünknek, és nemcsak egy megkülönböztető jegy a keresztyének és nem- keresztyének között, hanem sokkal inkább az egyházba való befogadtatásunknak a sákramentuma, mely megpecsételi újjászületésünket (következésképpen megigazulásunkat, örökbefogadásunkat és megszenteltetésünket), amely van a Jézus Krisztussal való közösség által.

A gyermekkeresztséget, mint az Isten Igéjével megegyező gyakorlatot, meg kell őrizni az egyházban.

A keresztség kiszolgáltatásánál valós okok alapján el kell törölni az ördögűzést, az olajjal való megkenést, a sózást, a köpést és a víznek babonás megszentelését. A sákramentum ezek nélkül is teljes és tökéletes, Megváltónk, a Krisztus rendelése minden szándékának és céljának megfelel.

 

Az úrvacsora (92-100)

Az úrvacsora nem csupán annak a kölcsönös szeretetnek egy jele, amelyet a keresztyéneknek egymás iránt tanúsítaniuk kell, hanem sokkal inkább az egyházban való megtartatásunknak a sákramentuma, mely megpecsételi lelki tápláltatásunkat és a Krisztusban való folytonos növekedésünket.

A kenyér és a bor lényegének Krisztus teste és vére lényegévé való átváltozása, amit általában transsubstantiatiónak neveznek, a Szentírásból nem bizonyítható, sőt ellenkezik az Írások világos bizonyságtételével, megváltoztatja egy szentségnek a természetét, és a legvaskosabb bálványimádásra és sokféle babonára adott lehetőséget.

Az úrvacsora külső elemeiben Krisztus testének és vérének a legéletesebb kiábrázolását találjuk: a látható elemekben ezek nincsenek másképpen jelen, csak úgy, mint a jelzett és pecsételt dolgok a jelekben és pecsétekben, azaz jelképesen és viszonylagosan. A belső, lelki részben viszont az említett test és vér valóságosan és lényeg szerint közöltetik mindazokkal, akik kegyelmet nyertek Isten Fiának befogadására, mindazoknak, akik hisznek az Ő nevében. És azoknak, akik ily módon méltóképpen és hittel jelennek meg az Úr asztalánál, Krisztus testét és vérét nem pusztán jelzik vagy felajánlják, hanem azt előttük valóságosan feltárják és velük közlik.

Krisztus testét az úrvacsorában mennyei és lelki módon szolgáltatják ki, veszik és eszik; az eszköz pedig, amely által Krisztus testét vesszük és esszük, a hit.

A gonoszok és azok, akikben nincsen élő hit, noha testileg és láthatóan (ahogyan Szent Ágoston mondja) szétmorzsolják Krisztus testének és vérének sákramentumát, Krisztusban mégsem részesülnek, hanem ítéletükre eszik és isszák egy ilyen fontos dolognak jelét, sákramentumát.

Krisztus rendelésének és az ősegyház gyakorlatának megfelelően, az Úr sákramentumának mindkét jegyét ki kell szolgáltatni Isten népének. Nyilvánvaló szentségtörés elrabolni a szent poharat azoktól, akikért Krisztus az Ő drága vérét kiontotta.

Nem Krisztus rendelésén alapszik az úrvacsora sákramentumának használaton kívüli őrizgetése, körülhordozása, felmutatása vagy imádása.

A miseáldozat, amelyben azt tartják, hogy a pap megáldozza Krisztust, élő és holtak szenvedésének és bűnének eltörlése végett, nem egyeztethető össze sem Krisztus rendelésével, sem az apostoli tanítással, hanem istentelen és sértő dolog a Megváltó Krisztus mindenre elégséges áldozatára nézve, melyet egyszer s mindenkorra bemutatott a kereszten, és amely az egyetlen engesztelés és elégtétel a mi bűneinkért.

Az egyéni mise, azaz az eukarisztiának egyedül a pap általi vétele az úrvacsorázók megfelelő száma nélkül Krisztus rendelésével ellenkezik.

Az emberek lelkének állapota ez életből való eltávozásuk után, valamint a feltámadás és az utolsó ítélet (101-102)

Ez élet után Isten gyermekeinek lelkét a menny fogadja be, ahol kimondhatatlan vigasztalásban van részük. A gonosz lelke pedig a pokolra vettetik, ahol vég nélküli kínokat szenvednek.

Minden szentírásbeli alapot nélkülöző, sőt az Írással ellenkező hiábavaló koholmányok a római egyháznak azon tanításai, melyek az atyák és gyermekek tornácáról (limbus patrum limbus puerorum), purgatóriumról, holtakért való könyörgésről, búcsúkról, ereklyék és képek imádásáról, valamint a szentek segítségül hívásáról szólnak.

 

Az emberek lelkének állapota ez életből való eltávozásuk után, valamint a feltámadás és az utolsó ítélet (103-104)

Ennek a világnak a végén eljön az Úr Jézus a felhőkön, az Ő Atyja dicsőségében. Ugyanakkor Isten mindenható ereje az élőket átváltoztatja, a halottakat feltámasztja, és mindannyian megjelennek testben és lélekben az Ő ítélőszéke előtt, hogy elvegyék jutalmukat, aszerint amit cselekedtek a testben, jót vagy gonoszt.

Az utolsó ítélet végeztével átadja az Ő országát Atyjának, és Isten lesz minden mindenekben.

 

A zsinat rendelése

Ha valamely egyházi szolga, bármely tisztségben vagy minőségben, ezen elfogadott hittételekkel ellenkezően tanít nyilvánosan, megfelelő intésben részesüljön. Ha mégsem alkalmazkodnék, és továbbra is megzavarja az Egyház békességét, hallgattassák el, és fosszák meg minden lelki hatalomtól, aminek részese.