Nemcsak a nép körében, hanem a gyülekezetek tanítói közt is általános volt az a meggyőződés, hogy az ételek közti különbségtétel és hasonló emberi eredetű kegyes szokások hasznos cselekedetek, érdemessé tesznek a kegyelemre és elégtételt adnak a bűnökért. Hogy valóban így gondolkodott a világ, ez abból is látszik, hogy napról-napra új szertartásokat és rendeket, új ünnepeket és böjti időket hoztak szokásba; a templomokban pedig úgy követelték ezeket a dolgokat az egyház tanítói, mint Istennek a kegyelem kiérdemléséhez elengedhetetlen tiszteletét, és nagy hévvel igyekeztek megrémíteni az emberek lelkiismeretét, hogy azokból valamit el ne mulasszanak. Ennek a hagyományokról vallott meggyőződésnek nagyon sok káros következménye volt az egyházban.

Először is: elhomályosult a kegyelem és a hitből megigazulás tanítása. Pedig ez az evangélium lényege! Ennek kell leginkább meglennie, a legelső helyen állania az egyházban, hogy Krisztus érdemét igazán megismerhessük, - és magasan fölébe kerüljön a cselekedeteknek és minden másfajta kegyes cselekményeknek az a hit, amely Krisztusért bízik a bűnök bocsánatában. A törvényt és emberi eredetű hagyományt félretéve, Pál is azért foglalkozik olyan sokat ezzel a tanítással, hogy megmutassa: a keresztyén értelemben vett igazság egészen más valami, mint az ilyen cselekedetek, - tudniillik az a hit, amely bizonyos a Krisztusban kapott kegyelemről. Pálnak ezt a tanítását azonban csaknem teljesen háttérbe szorította az egyházi hagyomány; magával hozta azt a nézetet, hogy ételek közti különbségtétellel és hasonló kegyes cselekedetekkel kell érdemessé válnunk a kegyelemre és megigazulásra. A bűnbánattal kapcsolatban egy szót sem ejtettek a hitről, csak ezeket az elégtétel-szerző cselekedeteket magasztalták; azt gondolták, egyedül ezekből áll a bűnbánat.

Másodszor: elhomályosították ezek a hagyományos szokások Isten parancsolatait is; mert a hagyományt sokkal többre becsülték Isten parancsolatainál. Az egész keresztyénség semmi más - gondolták -, mint bizonyos ünnepek, kegyes szokások, böjti idők és öltözékek szigorú megtartása. Az ilyen hagyományos szokások kapták meg a „lelki élet” és „tökéletes lét” kitüntető nevét. Eközben minden dicséret nélkül maradtak Istennek hivatásunkra vonatkozó parancsolatai; közelebbről az, hogy a családfő felnevelte gyermekét, az anya gyermeket szült s a fejedelem kormányozta az országot. Ezeket csak evilági és tökéletlen dolgoknak tartották, sokkalta alacsonyabbrendűeknek az előbbi szemkápráztató, hagyományos szokásoknál. Ez a tévelygés súlyos lelkiismereti gyötrelmeket okozott a kegyes embereknek. Bánkódtak, hogy olyan tökéletlen életformában élnek, mint a házasélet, hivatalviselés vagy más világi foglalkozás. Csodálták a szerzeteseket és hasonlókat, abban a téves hitben, hogy azok életmódja kedvesebb Istennek.

Harmadszor: nagy veszedelmet hozott a hagyomány a lelkiismeretre is. Minden hagyományt lehetetlen volt megtartani. Az emberek, mégis azt gondolták, hogy ezek a szokások elengedhetetlen részei Isten tiszteletének. Gerson azt írja: sokan estek kétségbe és egyesek még öngyilkossá is lettek azért, mert azt látták, hogy a hagyomány követeléseinek nem tudnak eleget tenni, a hitből származó igazság és a kegyelem vigasztalása felől viszont semmit sem hallottak. Igaz ugyan, hogy a summisták és hittudósok a hagyomány összegyűjtése közben igyekeztek bizonyos könnyítésekre, hogy a lelkiismeret terhét kisebbé tegyék; mégsem szabadították fel eléggé a lelkiismeretet, sőt olykor még inkább megkötözték. A hagyományok számbavétele viszont annyira igénybe vette a teológiai iskolákat és az igehirdetést, hogy nem maradt idejük a Szentírással foglalkozni és üdvösebb tanítást keresni: a hitről, a keresztről, a reménységről, a világi dolgok értékéről és a lelkiismeretnek nehéz próbatételekben való vigasztalásáról. Gerson, meg néhány más hittudós erősen panaszkodott is: ezek a hagyomány körüli civódások akadályozzák őket abban, hogy a tanítás értékesebb részével foglalkozzanak. Augustinus szintén tiltakozik a lelkiismeretnek ilyesfajta rendszabályokkal való megterhelése ellen, és bölcsen figyelmezteti Januariust: jegyezze meg, hogy azok megtartása - mint mondja - közömbös dolog.

A mieinkre tehát nem szabad úgy nézni, hogy csak meggondolatlanságból vagy a püspökök iránt érzett gyűlöletből nyúltak hozzá ehhez a kérdéshez, - ahogyan egyesek hazug módon gyanúsítják őket. Igen nagy szükség volt arra, hogy figyelmeztessék a gyülekezeteket azokra a tévelygésekre, amelyek a hagyomány helytelen értelmezéséből származtak. Mert az evangélium megkívánja, hogy az egyházban a kegyelemről és hitbeli igazságról szóló tanítással sokat foglalkozzanak. Ezt viszont lehetetlen megérteni, ha valaki úgy gondolkodik, hogy magaválasztotta szabályok megtartása útján érdemessé válhat a kegyelemre.

Ezért tanították hát (a mieink), hogy emberi hagyományok megtartásával sem a kegyelemre érdemessé lenni, sem bűneinkért elégtételt adni nem tudunk. Az ilyesféle szokásokat nem kell tehát Isten elengedhetetlen tiszteletének tartanunk. Felsorolják a bizonyító helyeket a Szentírásból. Máté evangéliumának 15. fejezete (3 kk v.) szerint Krisztus menti az apostolokat, akik nem tartották meg a hagyományos szokást; pedig világos volt, hogy az közömbös, és rokon dolog a törvényben előírt mosakodásokkal. Ezt mondja: Hiába tisztelnek engem emberek rendeléseivel (Mt 15,9). Hiábavaló tiszteletet tehát nem követel! Kevéssel utóbb pedig hozzáteszi: „Nem az fertőzteti meg az embert, ami a szájon bemegy” (Mt 15,] 1). Hasonlóképpen Róm 14,17: „Az Isten országa nem evés, nem ivás”. Kol 2,16: „Senki azért titeket meg ne ítéljen evésért vagy ivásért avagy ünnep vagy újhold vagy szombat dolgában.” Cselekedetek könyve 15. fejezetében Péter azt mondja: „Mit kísértitek az istent, hogy a tanítványok nyakába oly igát tegyetek, amelyet sem atyáink, sem mi el nem hordozhatunk. Sőt inkább az Úr Jézus kegyelme által hisszük, hogy megtartatunk, miképpen azok is” (ApCsel 15,10-11). Péter itt megtiltja, hogy az emberek lelkiismeretét sokféle - akár mózesi, akár más - szertartással terheljék. A Timóteushoz írt első levél 4. része (1-3. v.) az ételek tilalmát gonosz lelkek tanításának mondja; mert ellenkezik az evangéliummal, hogy valaki ilyen cselekedeteket rendeljen el vagy tegyen, akár azért, hogy ezzel legyünk érdemessé a kegyelemre, akár abban a meggyőződésben, hogy ilyesfajta kegyesség gyakorlás nélkül nincs keresztyén értelemben vett igazság.

Ellenfeleink itt azt vetik szemünkre, hogy a mieink - éppúgy, mint Jovinianus - ellenzik az önfegyelmezést és a „test” megöldöklését. A mieink írásaiban azonban egészen más található! A keresztről mindenkor azt tanították, hogy a keresztyéneknek el kell tűrniük a megpróbáltatásokat. A „testnek” igazi, komoly képmutatás nélküli megöldöklése ez: különféle megpróbáltatásokat szenvedni és együtt feszíttetni meg a Krisztussal.

Tanítják ezenfelül még ezt is: minden keresztyénnek azért kell gyakorolnia és féken tartania magát teste megfegyelmezésével, teste gyakorlásával és fáradságos munkával, hogy se jólét, se tétlenség ne ingerelje vétkezésre; nem pedig azért, hogy az ilyen gyakorlat útján akarjunk érdemessé lenni a bűnbocsánatra és elégtételt adni a bűnökért. A testnek ezt a megfegyelmezését nemcsak néhány, arra kijelölt napon, hanem minden időben keményen folytatni kell. Krisztus azt parancsolja: „Vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék a ti szívetek dobzódásnak miatta” (Lk 21,34). Továbbá: a gonosz: lelkeknek ez a fajtája „semmivel sem űzhető ki, csupán könyörgéssel és böjtöléssel” (Mk 9,29). Pál ezt mondja: „sanyargatom testemet és szolgává teszem” (1Kor 9,27). Világosan rámutat: megsanyargatja testét, de nem azért, hogy ezzel az önfegyelmezéssel tegye érdemessé magát a bűnbocsánatra, hanem hogy teste a hatalmában legyen, alkalmassá váljék a lelki életre és hivatásbeli kötelességének betöltésére. Tehát nem a böjtöt magát ítéljük el, hanem azokat a hagyományos szokásokat, amelyek bizonyos napokat és bizonyos ételeket - a lelkiismeret sérelmére - oly módon követelnek meg, mintha az ilyesfajta cselekedetek Isten tiszteletéhez szükségesek lennének.

Ennek ellenére megtartják nálunk a legtöbb olyan hagyományt, amely alkalmas arra, hogy az egyházban rend legyen: így a lekciók rendjét a misében, az ünnepeket stb. De egyúttal figyelmeztetik az embereket, hogy az ilyen külső kegyességgyakorlás nem tesz igazzá Isten színe előtt, és nem szabad bűnül felróni, ha valaki ilyen dolgokban - mások megbotránkoztatása nélkül - valamit elmulaszt. Ez a szabadság az emberi eredetű egyházi szokások tekintetében nem volt ismeretlen az egyházi atyáknál sem. Keleten más időben tartották a húsvétot, mint Rómában. Amikor a rómaiak ezért a különbségért a Keletet szakadással vádolták, akkor mások megintették őket, hogy az ilyen szokásoknak nem kell mindenütt egyformáknak lenniük. Irenaeus is azt mondja: „A böjt különbözősége nem bontja meg a hit egyezését”. A XII. szakaszban Gergely pápa kijelenti, hogy az ilyen különbség nem sérti az egyház egységét. A Historia Tripartita 9. könyvében számos példát találunk összegyűjtve eltérő egyházi szokásokra, s mellettük ez az idézet áll: „Az apostoloknak nem arra volt gondjuk, hogy ünnepnapokról rendelkezzenek, hanem hogy az igaz életfolyást és istenfélelmet hirdessék.”

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás (1530)

II. Rész: Cikkek a megszüntetett visszaélésekről:

XXVI. Különbségtétel az ételek között

 

Mivel ő a mi egyetlen Urunk és parancsolónk, ő uralkodik lelkiismeretünkön, és az ő akarata minden igazságszolgáltatás egyetlen törvénye. Valljuk, hogy egész életünket szent törvénye parancsolatainak kell alávetnünk, mely törvényben benne van a tökéletes igazság, és a kegyes és a neki tetsző helyes élethez nincs is szükségünk más törvényre, sem arra, hogy más jó cselekedeteket találjunk ki, mint azok, amelyek törvényében benne foglaltatnak, ahogy írva van: 2Móz 20,2-17: „Én az Úr vagyok, a te Istened …”

Fárel Vilmos – Kálvin János:

Genfi Hitvallás (1536)

3. Isten törvénye, az egyetlen törvény

 

E részben azt tartjuk, hogy a törvényt Isten elsősorban azért adta nékünk, hogy tiltsa a bűnt, részint a büntetéssel való fenyegetés és rémítés, részint a kegyelem és áldás ígérete és ajánlása révén.

Ámde a bűn szülte gazság miatt mindez balul ütött ki. Az embereknek egyik része, amelyik gyűlölte a törvényt azért, mert a törvény épp azt tiltja, amit szeretne cselekedni, és azt parancsolja, amihez semmi kedve nincsen, még gonoszabb lett. Már csak a büntetés kedvéért is többször megszegi a törvényt, mint annak előtte. Ez az az elvadult, gonosz népség, amely rosszat cselekszik, ahol csak alkalma nyílik rá.

A másik rész viszont vakká és elbizakodottá lesz; elhiteti magával, hogy megtartja és képes is megtartani a törvényt saját erejéből, ahogy ezt a régi iskolás teológusok hirdetik. Íme, így születnek a képmutatók és a hamis szentek.

A törvény legfőbb hivatása vagy ereje, hogy az eredendő bűnt valamennyi gyümölcsével mindenkinél napfényre hozza, s az embernek megmutassa, mily mélyre süllyedt, és mily mérhetetlen a romlottsága, mert hiszen a törvényből tanulja meg, hogy nincs más Istene, és ne tiszteljen, imádjon idegen isteneket, amit előbb és a törvény nélkül el sem hitt volna. Ily módon megdöbben, megalázkodik, elcsügged és kétségbeesik; szeretné, ha segítenének rajta, és nem tud hová lenni; Isten ellenségévé tesz és zúgolódik. Erre céloz a Róm 4,15: A törvény haragot szül. És a Róm 5,20-ban: A bűn bőséges a törvény által.

Luther Márton: Shmalkaldeni cikkek (1537)

III. A cikkek harmadik része

A törvényről

 

L. Tudnád-e röviden összegezni az egész törvényt?

Gy. Igen. Csak két főrészre kell felosztanunk. Az első így hangzik: Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből. A második pedig így: Szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat!

L. Mit jelent az, hogy Istent szeressük?

Gy. Úgy szeressük őt, mint Istent kell szeretni, hogy egyúttal Urunknak, Atyánknak és Megtartónknak ismerjük. Isten szeretetével együtt jár tisztelése, az az akarat, hogy neki engedelmeskedjünk, s a bizodalmunkat belé helyezzük.

L. Mit értesz azon, hogy Istent teljes szívünkből, teljes lelkünkből s minden erőnkből kell szeretni?

Gy. Mély buzgóságot, mely mellett ne lakozhassék bennünk semmi gondolat, semmi vágy, semmi törekvés, mely e szeretettel ellenkezik.

L. Mit jelent a második rész?

Gy. Azt, hogy amint természettől fogva hajlandók vagyunk, hogy magunkat minden más érzések felett szeressük, úgy a felebarátaink iránt való szeretetnek is minden tekintetben uralkodnia kell felettünk s minden szándékunkat, cselekedetünket és érzésünket szabályoznia kell.

L. Kik a te felebarátaid?

Gy. Nemcsak rokonaim és barátaim, vagy azok, kik velem valami összeköttetésben állnak, hanem azok is, kik nem rokonaim, sőt ellenségeim is.

L. S ezeknek minő összeköttetésük van velünk?

Gy. Összefűz bennünket az a kötelék, mellyel Isten a földön minden embereket összekötött. E kötelék szent és sérthetetlen; egy ember gonoszsága sem ronthatja meg.

L. Tehát azt mondod, hogy ha valaki gyűlöl minket, ez az ő dolga; mindamellett megmarad felebarátunknak, s annak is kell tartanunk, mert fenn kell maradnia a sérthetetlen rendnek, mellyel Isten megerősítette a közöttünk való összeköttetést.

Gy. Igen.

L. Mivel a törvény megmutatja, hogy Istent helyesen hogyan kell tisztelni, nemde egészen annak rendelkezése szerint kell élnünk?

Gy. Igen. De mindannyian oly erőtlenek vagyunk, hogy senki sem képes minden tekintetben annak parancsát követni.

L. Hát akkor Isten miért kíván tőlünk oly tökéletességet, mely képességünket felülmúlja?

Gy. Semmit sem követel, ami kötelességünk ne volna. Egyébként csak arra az életmódra törekedjünk, mely itt elő van adva és ha a céltól, az az a tökéletességtől távol leszünk is, Isten hiányainkat el fogja nézni.

L. Általában szólsz-e az emberről, vagy csak a hívőkről?

Gy. Akit Isten lelke még újjá nem szült, nem lesz képes arra, hogy a törvény legkisebb pontját is teljesítse. Továbbá, ha megengedjük is azt, hogy találtatik olyan valaki, aki a törvénynek valami részben engedelmeskedik, nem állíthatnók mégsem, hogy ezáltal Isten előtt rendbe hozta ügyét. Mert Isten azt mondja, hogy átkozottak mindazok, akik a törvényt egészében be nem töltik.

L. Ebből arra kell következtetnünk, hogy amint két emberfajta van, úgy a törvény tiszte is kettős.

Gy. Mindenesetre; mert a törvény a hitetlenekkel szemben más hatással nem bír, minthogy minden mentegetőzést lehetetlenné tesz Isten előtt. Erről beszél Pál is, midőn a törvényt halál és ítélet szolgálatának nevezi. A hívőkkel szemben egészen más haszna van.

L. Minő haszna van?

Gy. Először, mivel megtanulják belőle, hogy cselekedeteikkel a megigazulást meg nem szerezhetik, alázatosak lesznek, s ez az igazi készület arra, hogy Krisztusban üdvösséget találjanak. Másodszor, amennyiben sokkal többet követel tőlük, mint amennyivel képesek, arra indítja őket, hogy erőt Istentől kérjenek, s az örökös önvád figyelmezteti őket, hogy büszkélkedni ne merjenek. S végül, a törvény rájuk nézve fék, hogy Isten védelmében maradjanak.

L. Bár hát földi vándorlásunkban a törvénynek soha eleget nem teszünk, még sem tartjuk fölöslegesnek, hogy teljes tökéletességet kíván tőlünk, mert megmutatja nekünk a célt, amelyhez el kell jutnunk, hogy mindannyian a nekünk adatott kegyelem mértéke szerint iparkodjunk a legtökéletesebb életre és napról-napra nagyobb haladást tegyünk.

Gy. Igen.

L. Tökéletes szabályul szolgál-e a törvény minden igazságra?

Gy. Igen, éspedig annyira, hogy Isten csak annak teljesítését kívánja, s viszont mindent, mit a törvény ellen kezdünk, visszavet és haszontalannak tart, mert nem kíván egyéb áldozatot, mint az engedelmességet.

L. Mire szolgál hát az a sok intés, szabály, buzdítás, melyek az apostol és a próféták írásaiban annyi helyen előfordulnak?

Gy. Ezek a törvények puszta magyarázatai, melyek inkább arra indítanak, hogy a törvénynek engedelmeskedjünk, mint hogy tőle eltántorodjunk.

L. De Isten nem szab-e törvényt magánhivatásunk felől?

Gy. Azt parancsolja, hogy mindenkinek megadjuk a magáét, s ebből átláthatja mindenki, hogy mi magánhivatásban kötelessége és életfeladata. S mint mondtuk, a Szentírásban lépten-nyomon találkozhatunk egyes parancsolatok bővebb kifejezésével. Mert amit Isten összegezve a tízparancsolatban röviden elmondott, azt másutt világosabban és teljesebben adja elő.

Kálvin János:

A Genfi Egyház Kátéja (1545)

A törvény

 

Hisszük, hogy Krisztus eljövetelével a törvény cere­móniái és jelképei megszűntek és minden árnyéknak vége szakadt, ezért ezek használatát a keresztyének­nek ki kell iktatniuk, ám oly módon, hogy igazságuk és lényegük megmaradjon számunkra Jézus Krisztus­ban, akiben beteljesültek. A törvényből és a próféták­tól származó tanúságtételeket arra használjuk, hogy minket az evangélium tanításában megerősítsenek, és hogy életünket nagy tisztelettel Isten dicsőségére, az ő akarata szerint rendezzük.

Belga Hitvallás (1561)

25. cikkely: A szertartási törvény eltörlése és az Ó- és Újszövetség egyezése

 

Elítélendőek azok is, akik azt feltételezik, hogy mindenkit az a törvény vagy felekezet ment meg, amiben ő hisz, ahogy ő annak a törvénynek és természetnek fénye szerint szervezi meg az ő életét. A Szentírásban azt találjuk, hogy csak Jézus Krisztus nevében van az emberek szabadulása.

Az Anglikán Egyház 39 Cikkelye (1562):

18. Arról, hogy egyedül a Krisztus nevében van örök üdvösségünk

 

• Honnan ismered meg a te nyomorúságodat?
• Isten törvényéből

Heidelbergi Káté (1563): 3. Kérdés – felelet

 

  Mit kíván tőlünk Isten törvénye?

• Megtanít erre Krisztus röviden Máté evangéliuma 22. részében eképpen: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.”

Heidelbergi Káté (1563): 4. Kérdés – felelet

 

• Megtarthatod-e mindezt tökéletesen?
• Nem, mert természet szerint hajlandó vagyok Isten és felebarátom gyűlölésére.

Heidelbergi Káté (1563): 5. Kérdés – felelet

 

- De melyek a jó cselekedetek?

- Csakis azok, amelyek igaz hitből, Isten törvénye szerint, az Ő dicsőségére történnek, és nem azok, amelyek a mi vélekedésünkön vagy emberek rendelésein alapulnak.

Heidelbergi Káté (1563): 91. Kérdés – felelet

 

(Isten törvénye tárja fel előttünk Isten akaratát.) Tanítjuk, hogy Isten törvénye jelenti ki nekünk Isten akaratát: mit akar, hogy cselekedjünk vagy ne cselekedjünk, mi a jó vagy rossz, igazságos vagy igaztalan. Tehát jónak és szentnek valljuk a Törvényt. Azt tanítjuk (A természet törvénye), hogy ezt a törvényt Isten ujja előbb az emberek szívébe írta (Róm 2,15) – ezt nevezzük természet törvényének – (Mózes két kőtáblára írt törvénye), később pedig Mózes két kőtáblájára véste és Mózes könyveiben, bővebben kifejtette (2Móz 20,1 skk., 5Móz 5,6 skk). Áttekinthetőség kedvéért felosztjuk ezt az utóbbit erkölcsi törvényre, ezt foglalja magába a két kőtáblára írt tíz parancsolat és ezt fejtette ki Mózes a könyveiben; szertartási törvényre, mely a szertartásokról és Isten tiszteletéről intézkedik és polgári törvényre, mely politikai és gazdasági kérdésekről szól.

(A Törvény teljes és abszolút.) Hisszük, hogy Istennek ez a törvénye maradéktalanul közli velünk Isten minden akaratát és az élet minden viszonylatában szükséges minden parancsolatát, különben nem tiltotta volna meg az Úr, hogy ehhez a törvényhez bármit is hozzáadjunk vagy elvegyünk; nem hagyta volna meg, hogy egyenesen járjunk rajta és róla se jobbra, se balra le ne térjünk (5Móz 4,2; 5Móz 12,32).

(Miért adatott a törvény?) Tanítjuk, hogy ez a törvény nem azért adatott az embereknek, hogy annak megtartása által igazuljanak meg, hanem inkább azért, hogy annak tükréből gyarlóságunkat, bűnünket és kárhozatunkat megismerjük és a magunk erejében nem bízva hitben Krisztushoz forduljunk. Nyíltan megmondja ugyanis az apostol: A törvény haragot nemz. És: A bűn ismerete a törvény által vagyon (Róm 3,20; Róm 4,15). És: Ha olyan törvény adatott volna, amely képes megeleveníteni, valóban a törvényből volna az igazság. De az ĺrás (t. i. a Törvény) mindent bűn alá rekesztett, hogy az ígéret Jézus Krisztusban való hitből adassék a hívőknek. Ekként a törvény Krisztusra vezérlő mesterünkké lett, hogy hitből igazuljunk meg (Gal 3,21 skk.).

(A test nem tölti be a törvényt.) Nem tehetett, nem is tehet eleget egyetlen halandó ember sem az Isten törvényének és azt be nem töltheti a mi testünkben lakozó és utolsó leheletünkig megmaradó erőtlenségünk miatt. Ugyancsak az apostol ezt mondja: Mert ami a törvénynek lehetetlen vala, mivelhogy erőtlen vala a test miatt, az Isten az ő fiát elbocsátván a bűn testének hasonlatosságában és a bűnért, kárhoztatá a bűnt a testben (Róm 8,3). Ezért Krisztus a Törvény bevégzője és helyettünk való betöltője (Róm 10,4), aki miképpen megváltott minket a Törvény átkától, amikor érettünk átokká lett (Gal 3,13), úgy közli velünk hit által az ő törvénybetöltését, és az ő igazságát és engedelmességét Isten nekünk tulajdonítja.

(Mennyiben töröltetett el a Törvény.) Tehát annyiban töröltetett el az Isten törvénye, hogy többé nem kárhoztat bennünket és nem vonja reánk Isten haragját. Mert Kegyelem alatt vagyunk és nem a Törvény alatt. Ezenkívül valóra váltotta Krisztus a Törvény minden jelképében rejlő ígéreteket. Ezért az árnyékok eltűntek, amikor a valóság megjelent, úgyhogy Krisztusban már a mienk legyen mind az igaz valóság, mind a teljesség. Mindamellett a Törvényt megutálva el nem vetjük. Megemlékezünk ugyanis az Úr szavairól: Nem jöttem, hogy eltöröljem a törvényt és a prófétákat, hanem inkább hogy betöltsem (Mt 5,17). Tudjuk, hogy a Törvény jelenti ki nekünk, melyek a jó és rossz cselekedetek. Tudjuk, hogy a szentírásbeli Törvény, ha az evangélium által magyarázzuk, hasznára van az egyháznak és ezért annak olvasását nem is szabad eltörölni az egyházban. Mert ámbár Mózesnek lepel borult az orcájára, az apostol mégis azt álltja, hogy a lepel Krisztusban eltűnt. (Szekták.) Elítélünk mindent, amit a régi és új eretnekek Isten törvénye ellen tanítottak.

II. Helvét Hitvallás (1566):

XII. fejezet: Isten törvénye

 

A törvényt a bűnök megfeddésére, az evangéliumot a bűnbocsánat hirdetésére kell prédikálni. Mert a bűnöket sem lehet megfeddeni a törvény nélkül. Tehát a maga céljából hirdetni kell mind a törvényt, mind az evangéliumot.

Méliusz Juhász Péter: Csengeri Hitvallás (1570) A törvényről

 

- Mi a törvény?

- Isten igazságos ítéletéből származó tanítás, amely életet ígér, ha betartjuk, de ha áthágjuk, kárhozattal fenyeget.

Siderius János: Katechizmus (1597) 25. Kérdés - felelet

 

- Betarthatja-e az ember a törvényt?

- Saját erejéből soha senki sem, de Krisztus betartotta miértünk, mert ő azért bocsátotta magát a törvény alá, amint Pál tanítja, hogy minket, akik a törvény átka alatt voltunk megszabadítson.

Siderius János: Katechizmus (1597) 26. Kérdés - felelet

 

- Mi haszna van most már a törvénynek?

- Először: Azáltal ismerhetjük meg, hogy mi a bűn (Róm 3.). Másodszor: Erőtlenségünket megmutatva, kézen fogva vezet és igazgat minket a Krisztushoz (Gal 3.). Harmadszor: Hogy tükrünk legyen; ami alapján helyesen el tudjuk rendezni életünket, ahogy a Tízparancsolat igen szépen elénk tárja. (2Móz 29.)

Siderius János: Katechizmus (1597) 27. Kérdés - felelet

 

- Mi a Tízparancsolat?

- Az Isten két kőtáblára írt törvénye, amit Mózes által a Sinai hegyen kiadott, melyben parancsolja a jót, és megtiltja a gonoszt.

Siderius János: Katechizmus (1597) 28. Kérdés - felelet

 

- Mit kíván Isten az embertől?

- Isten azt kívánja az embertől, hogy engedelmeskedjen az ő kijelentett akaratának. (Mik 6,8)

Westminsteri Kiskáté (1646) 39. Kérdés – felelet

 

- Mit jelentett ki Isten kezdetben az embernek engedelmessége mércéjeként?

- Isten kezdetben az erkölcsi törvényt jelentette ki az embernek engedelmessége mércéjeként. (Róm 2,14-15)

Westminsteri Kiskáté (1646) 40. Kérdés – felelet

 

- Hol van összegezve az erkölcsi törvény?

- Az erkölcsi törvényt összegezve a tízparancsolat foglalja magában. (5Móz 10,4; Mt 19,17)

Westminsteri Kiskáté (1646) 41. Kérdés – felelet

 

- Mi a tízparancsolat összegzése?

- A tízparancsolat összegzése az, hogy szeressük az Urat, a mi Istenünket teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes erőnkből és teljes elménkből; és szeressük felebarátunkat, mint magunkat. (Mt 22,37-40)

Westminsteri Kiskáté (1646) 42. Kérdés – felelet

 

1. Isten törvényt adott Ádámnak – a cselekedeti szövetséget, mellyel őt és összes utódját személyes, teljes, pontos és állandó engedelmességre kötelezte. Betöltése esetén életet ígért, megszegése esetén halállal fenyegette meg. Hogy e törvényt megtarthassa, megáldotta őt erővel és képességgel.

2. Ádám elbukása után ez a törvény megmaradt az igazságosság tökéletes mércéjeként; és mint ilyet Isten tízparancsolatként, két táblára írva adta át a Sínai hegyen. Az első négy parancsolat tartalmazza kötelességeinket Isten iránt, a másik hat pedig kötelességeinket az emberek iránt.

3. E törvény mellett, amelyet közismerten erkölcsi törvénynek nevezünk, tetszett Istennek, hogy Izráel népének, mint az Ő korabeli egyházának a szertartásokra vonatkozó törvényeket is adjon, amelyek számos jelképes rendeletet tartalmaznak, részben az istentiszteletet illetően előrevetítve Krisztust, az ő kegyelmi ajándékait, cselekedeteit, szenvedéseit és szerzeményeit; és részben különböző erkölcsi kötelességekre való utasításokat. Mindezek a szertartásokra vonatkozó törvények az újszövetség alatt most eltöröltettek.

4. Népének, mint politikai közösségnek különböző, jogi törvényeket is adott, melyek e nép államának megszűntével érvényüket vesztették. Így nem kötelezhet senkit egyébre, mint amennyit az általános méltányosság megkövetel.

5. Az erkölcsi törvény mindenkit - megigazultakat és másokat egyaránt – örök érvényűen kötelez annak megtartására. Ezt pedig nem csak a törvény tartalma miatt, hanem a törvényadó teremtő Isten tekintélye miatt is teszi. Krisztus az evangéliumban ezeket a kötelességeket nem megszünteti, hanem megerősíti.

6. Bár az igazi hívők nincsenek a törvény, mint őket megigazító vagy elítélő cselekedeti szövetség alatt; mégis mind nekik, mind másoknak nagy hasznára van, mert az élet mércéjeként tudatja Isten akaratát és az emberek kötelességét, irányítja őket, hogy ennek megfelelően járjanak. Ugyanakkor felfedi természetük, szívük és életük bűnös tisztátalanságát, hogy önmagukat megvizsgálva, bűneikről meggyőződve alázatosak, bűngyűlölők legyenek, és világosan lássák, hogy szükségük van Krisztusra, és az Ő tökéletes engedelmességére. Hasznára van a törvény az újjászületetteknek a romlottság visszaszorításában azáltal, hogy megtiltja a bűnt; és elrettent, ugyanakkor megmutatja, mit érdemel a bűn, és milyen nyomorúságokra számíthatnak miatta ebben az életben, bár szabadok attól az átoktól, amellyel a törvény rettent. A törvény az ígéretein keresztül azt is megmutatja nekik, hogy Isten helyesli az engedelmességet, s hogy milyen áldásokat várhatnak annak megtartásától, bár ezt nem érdem szerint, a törvénynek, mint cselekedeti szövetségnek a megtartásáért kapják. Ezért, ha valaki teszi a jót, és őrizkedik a gonosztól - ugyan az egyiket a törvény is bátorítja, a másikat pedig megveti -, mégsem jelenti azt, hogy ő a törvény és nem a kegyelem alatt van.

7. A törvény fentebb említett haszna, nincs az evangélium kegyelmével ellentétben, hanem azzal szép összhangban van. Krisztus Lelke ugyanis legyőzi, és képessé teszi az ember akaratát, hogy szabadon és jókedvvel tegye Isten akaratát, amelyet a törvény kijelent és megkövetel.

Westminsteri Hitvallás (1647): 19. Fejezet: Isten törvényéről

 

- Mit kíván Isten az embertől?

- Isten azt kívánja az embertől, hogy engedelmeskedjen az ő kijelentett akaratának.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 91. Kérdés – Felelet

 

- Mit jelentett ki Isten kezdetben az embernek engedelmessége mércéjeként?

- Isten az ártatlanság állapotában Ádámnak és benne az egész emberiségnek, egy különleges parancsa mellett, mely szerint nem ehet a jó és a rossz tudásának fájáról, az erkölcsi törvényt jelentette ki engedelmessége mércéjeként.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 92. Kérdés – Felelet

 

- Mi az erkölcsi törvény?

- Az erkölcsi törvény Isten akaratának kijelentése az emberiségnek, mellyel Isten mindenkit az ahhoz történő személyes, tökéletes és állandó igazodáshoz és engedelmességre irányít és kötelez, az egész ember alkatában és természetében, lélekben és testben, és mindazon, szentségre és igazságosságra vonatkozó kötelességek gyakorlásában, amelyekkel tartozik Istennek és az embereknek. Betöltése esetén életet ígért, megszegése esetén pedig halállal fenyegette meg az embert.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 93. Kérdés – Felelet

 

- Van-e az erkölcsi törvénynek valamilyen haszna az ember számára a bűneset óta?

- Noha a bűneset óta egyetlen ember sem képes eljutni az igazságosságra és életre az erkölcsi törvény által, mégis nagy haszna van, amennyire általánosan minden embernek, úgy külön az újjá nem születetteknek, és külön az újjászületetteknek.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 94. Kérdés – Felelet

 

- Miben van hasznára az erkölcsi törvény minden embernek?

- Az erkölcsi törvény hasznára van minden embernek abban, hogy közli velük Isten szent természetét és akaratát, valamint kötelességüket, kötelezve őket, hogy annak megfelelően járjanak. Meggyőzi őket arról, hogy képtelenek azt betölteni, továbbá meggyőzi őket természetük, szívük és életük bűnös fertőzöttségéről. Megalázza őket bűnük és nyomorúságuk érzetében, és ezáltal hozzásegíti őket ahhoz a világosabb látáshoz, hogy szükségük van Krisztusra és az ő tökéletes engedelmességére.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 95. Kérdés – Felelet

 

- Miben van különösen hasznára az erkölcsi törvény az újjá nem született embereknek?

- Az erkölcsi törvény abban van hasznára az újjá nem született embereknek, hogy felébreszti lelkiismeretüket, hogy meneküljenek az eljövendő harag elől, és hogy Krisztushoz vezesse őket. Máskülönben mentség nélkül maradnak, annak átka alatt.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 96. Kérdés – Felelet

 

- Milyen különleges haszna van az erkölcsi törvénynek az újjászületett emberek számára?

- Noha azok, akik újjászülettek, és hisznek Krisztusban, megszabadíttatnak az erkölcsi törvény, mint cselekedeti szövetség alól, és így sem nem igazulnak meg, sem nem ítéltetnek el általa, mégis, a törvény általános hasznán kívül, amely velük együtt minden emberre kihat, különleges haszna számukra abban van, hogy megmutatja, mennyire rászorulnak Krisztusra, hogy betöltse azt és elszenvedje annak átkát helyettük, valamint javukra. Ezáltal még nagyobb hálára ösztönzi őket, valamint arra, hogy ezt abban fejezzék ki, hogy még nagyobb gonddal igyekeznek igazodni ahhoz, mint engedelmességük mércéjéhez.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 97. Kérdés – Felelet

 

- Hol van összegezve az erkölcsi törvény?

- Az erkölcsi törvényt összegezve a tízparancsolat foglalja magában, amelyet Isten a Sínai hegyen mondott el és két kőtáblára írta azokat. A tízparancsolat Mózes II. könyvének huszadik fejezetében van feljegyezve. Az első négy parancsolat Isten iránti kötelességünk foglalata, a másik hat pedig az emberek iránt való kötelességünket tartalmazza.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 98. Kérdés – Felelet

 

- Hogyan szól Isten törvénye?

- Ezeket mondja Isten:

Első parancsolat

Én, az ÚR, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül!

Második parancsolat

Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az ÚR, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem. De irgalmasan bánok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsolataimat.

Harmadik parancsolat

Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét, mert nem hagyja az ÚR büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét!

Negyedik parancsolat

Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat! De a hetedik nap a te Istenednek, az Úrnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon, se te, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálód, se állatod, se a kapuidon belül tartózkodó jövevény. Mert hat nap alatt alkotta meg az ÚR az eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. Azért megáldotta és megszentelte az ÚR a nyugalom napját.

Ötödik parancsolat

Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az ÚR ad neked!

Hatodik parancsolat

Ne ölj!

Hetedik parancsolat

Ne paráználkodj

Nyolcadik parancsolat

Ne lopj!

Kilencedik parancsolat

Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!

Tizedik parancsolat

Ne kívánd felebarátod házát! Ne kívánd felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálóját, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a felebarátodé!

Heidelbergi Káté (1563): 92. Kérdés – felelet

 

L. Mit, szabott elénk Isten éltünk zsinórmértékéül?

Gy. Törvényét.

L. Mi van e törvényben megírva?

Gy. Két részből áll. Első részében négy parancs van, másodikban hat. Így hát az egész törvény tíz parancsból áll.

L. Ki e felosztás szerzője?

Gy. Maga Isten, ki Mózesnek két megírt táblát adott és gyakran mondta, hogy a tízparancsolat e két táblára van följegyezve.

L. Mi az első tábla tartalma?

Gy. Isten iránt való kötelességeink.

L. S a másodiké?

Gy. Hogyan kell viselkednünk embertársainkkal szemben, s mivel tartozunk nékik.

Kálvin János:

A Genfi Egyház Kátéja (1545)

A törvény

 

Valljuk és elismerjük, hogy Isten törvénye teljesen igaz, méltányos, szent és tökéletes; oly dolgokat pa­rancsol, amelyek bennünket - ha teljesítenénk őket - örök életre és boldogságra juttatnának. A mi természetünk viszont oly romlott, oly gyenge és tökéletlen, hogy sohasem teljesíthetjük maradéktalanul a törvény cselekedeteit. Ha pedig azt állítjuk, hogy nincsen bűn mibennünk még újjászületésünk után sem, ön­magunkat csaljuk meg, és az Isten igazsága nincsen mibennünk. Ezért szükséges nekünk Jézus Krisz­tust, az ő igazságát és elégtételét elfogadnunk; ő a törvény vége és beteljesedése, aki (így megszabadított, hogy Isten ítélete és átka akkor sem sújt min­ket, ha a törvényt nem pontról pontra teljesítettük. Az Atya Isten ugyanis, aki minket az ő Fia, a Jézus Krisztus teste tagjainak tekint, a mi tökéletlen engedelmességünket tökéletesként fogadja el, és a mi sok folttal szennyezett cselekedeteinket az ő Fia igazságával fedezi be. Nem tekintjük magunkat annyira szabadnak, hogy a törvénynek ne tartoznánk engedelmességgel (ezt ugyanis előbb nyilván megval­lottuk). Csupán azt jelentjük ki, hogy a földön senki emberfia (Krisztus lévén az egyetlen kivétel) nem tanúsította, tanúsítja, vagy fogja tanúsítani valaha is cse­lekedeteiben azt az engedelmességet, amelyet a tör­vény megkövetel. Sőt, ha minden kötelességünket meg is tettük, leborulva, őszintén kell megvalljuk, hogy haszontalan szolgák vagyunk. S Ezért ha valaki saját cselekedeteinek érdemével dicsekszik, vagy bizalmát úgynevezett fölös jócselekedeteibe veti, a semmivel dicsekszik, és kárhozatos bálványokba veti bizalmát.

Skót Hitvallás (1560)

15. cikkely A törvény tökéletessége és az ember tökéletlensége

 

- Hogyan oszlanak meg e parancsolatok?

- Két táblára, melyek közül az első tábla négy parancsolatban arra tanít: miképpen kell magunkat viselnünk Isten iránt, a második tábla pedig hat parancsolatban a felebarátaink iránt való kötelességeinket adja elénk.

Heidelbergi Káté (1563): 93. Kérdés – felelet

 

- Hány parancsolat van az első táblán?

- Négy: melyeknek az összegzése ezekben az igékben foglalható össze: Szeresd az  Urat, a te Istenedet teljes szívedből, minden erődből, és tehetségedből, és egyedül neki szolgálj. (5Móz 6; Mt 22; Mt 4.)

Siderius János: Katechizmus (1597) 29. Kérdés - felelet

 

- Hány parancsolat van a második táblán?

- Hat: melyeknek rövid összefoglalása ez: Szeresd felebarátodat, mint magadat, és amit magadnak nem kívánsz, mással se tedd. (3Móz 19; Mt 22.)

Siderius János: Katechizmus (1597) 30. Kérdés - felelet

 

- Hol van megírva a Tízparancsolat?

- A Mózes második könyvének huszadik részében.

Siderius János: Katechizmus (1597) 31. Kérdés - felelet

 

- Mondd el a Tízparancsolatot!

- I. Én, az ÚR, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül!

II. Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az ÚR, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem. De irgalmasan bánok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsolataimat.

III. Ne mondd ki hiába Istenednek, az ÚRnak a nevét, mert nem hagyja az ÚR büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét!

IV. Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat! De a hetedik nap a te Istenednek, az ÚRnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon, se te, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálód, se állatod, se a kapuidon belül tartózkodó jövevény. Mert hat nap alatt alkotta meg az ÚR az eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. Azért megáldotta és megszentelte az ÚR a nyugalom napját.

V. Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az ÚR ad neked!

VI. Ne ölj!

VII. Ne paráználkodj!

VIII. Ne lopj!

IX. Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!

X. Ne kívánd felebarátod házát! Ne kívánd felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálóját, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a felebarátodé!

Siderius János: Katechizmus (1597) 32. Kérdés - felelet

 

- Mi a tízparancsolat bevezetése?

- A tízparancsolat bevezetése így hangzik: „Én, az ÚR, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.”. (2Móz 22,2)

Westminsteri Kiskáté (1646) 43. Kérdés – felelet

 

- Mit tanít nekünk a tízparancsolat bevezetése?

- A tízparancsolat bevezetése azt tanítja nekünk, hogy mivel Isten az Úr, a mi Istenünk és Megváltónk, ezért kötelesek vagyunk megtartani összes parancsolatát. 5Móz 11,1; Lk 1,74-75)

Westminsteri Kiskáté (1646) 44. Kérdés – felelet

 

- Milyen szabályokat kell betartanunk a tízparancsolat helyes értelmezéséhez?

- A tízparancsolat helyes értelmezéséhez a következő szabályokat kell betartanunk:

1.     A törvény tökéletes, és mindenkit, az egész embert a törvény igazságosságához való teljes igazodásra és teljes engedelmességre kötelezi örökké, oly módon, hogy minden kötelesség legteljesebb tökéletességét kívánja meg és megtiltja minden bűn legkisebb mértékét is.

2.     A törvény lelki, és így kiterjed az értelemre, az akaratra és az érzelmekre, és a lélek minden más cselekvő erejére, valamint a szavakra, a cselekedetekre és a megnyilvánulásokra. 

3.     Isten több parancsolatban, más-más tekintetben, de egy és ugyanazon dolgot tiltja vagy kívánja meg.  

4.     Ahol Isten megparancsol egy kötelességet, ott az azzal ellentétes bűnt tiltja, és ahol tilt egy bűnt, ott az azzal ellentétes kötelességet megparancsolja. Ebből következően, ahol Isten ad egy ígéretet, ott az azzal ellentétes fenyegetés is szerepel, és ahol fenyeget Isten, ott az azzal ellentétes ígéret is szerepel. 

5.     Amit Isten megtilt, azt nem szabad soha megtenni. Amit megparancsol, az mindig kötelességünk. Mégse kell minden egyes kötelességünket mindenkor gyakorolni. 

6.     Minden egyes bűnben vagy kötelességben Isten tiltja vagy megparancsolja az összes ugyanolyan jellegű bűnt vagy kötelességet, beleértve okaikat, eszközeiket, alkalmaikat, látszatukat és az arra való ösztönzést. 

7.     Kötelesek vagyunk helyzetünknek megfelelően arra igyekezni, hogy mindazokat a dolgokat, amelyeket Isten nekünk megtiltott vagy megparancsolt, azokat másokkal is elkerültessük vagy véghezvitessük, az ő helyzetükből fakadó kötelességeik szerint.

8.     Kötelesek vagyunk, helyzetünk és elhívásunk szerint, segítségére lenni másoknak a tőlük megparancsolt dolgokban, és őrizkedni attól, hogy részt vegyünk velük olyan dolgokban, amelyek számukra tiltva vannak.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 99. Kérdés – Felelet

 

- Milyen különleges dolgokat kell figyelembe vennünk a tízparancsolatban?

- A tízparancsolatban figyelembe kell vennünk annak bevezetését, maguknak a parancsolatoknak a lényegét és azt a számos érvet, amely néhány parancsolatot alátámaszt, hogy minél inkább érvényre juttassa azt.

Westminsteri Nagykáté (1648) 100. Kérdés – Felelet

 

- Mi a tízparancsolat bevezetése?

- A tízparancsolat bevezetése így hangzik: „Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földéről, a szolgálat házából.”, melyben Isten világosan megmutatja szuverenitását, mint aki JEHOVA, az örök, változhatatlan és mindenható Isten, aki önmagában és önmagától létezik, és minden szavának és munkájának életet ad. Továbbá megmutatja, hogy ő a szövetség Istene, miként régen Izraellel, úgy egész népével is. Ahogy kihozta őket szolgaságukból Egyiptomból, úgy bennünket is megszabadít lelki szolgaságunkból, hogy ezért csak őt tekintsük Istenünknek és megtartsuk összes parancsolatát.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 101. Kérdés – Felelet

 

- Mi az első négy parancsolat összegzése, amelyek Isten iránti kötelességünket tartalmazzák?

- Az első négy parancsolat összegzése, amelyek Isten iránti kötelességünket tartalmazzák, az, hogy szeressük az Urat, a mi Istenünket teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes erőnkből és teljes elménkből.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 102. Kérdés – Felelet

 

- Mi azon hat parancsolat összegzése, amelyek az emberek iránti kötelességünket tartalmazzák?

- Azon hat parancsolat összegzése, amelyek az emberek iránti kötelességünket tartalmazzák, az, hogy szeressük felebarátunkat, mint magunkat, és azt cselekedjük másokkal, amit szeretnénk, hogy velünk is cselekedjenek. (Mt 7,12; 22,29)

 Westminsteri Nagykáté (1648) 122. Kérdés – Felelet

 

- Képes-e bárki tökéletesen megtartani Isten parancsolatait?

- Egyetlen ember sem képes, sem önmagától, sem semmilyen neki adatott kegyelem által ebben az életben tökéletesen megtartani Isten parancsolatait, ehelyett naponta megszegi azokat gondolatban, szavakban és tettekben.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 149. Kérdés – Felelet

 

- Egyenlő mértékben gonosz Isten törvényének minden áthágása önmagában és Isten színe előtt?

- Nem egyenlő mértékben gonosz Isten törvényének minden áthágása. Néhány bűn önmagában véve, és számos súlyosbítás miatt, gonoszabb Isten színe előtt, mint más bűnök.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 150. Kérdés – Felelet

 

A Tízparancsolat bevezetése: „Én vagyok az Úr, a te Istened!”

Az első parancsolat: „Ne legyen más Istened!”

Mit jelent ez? - Felelet: Mindennél jobban kell Istent félnünk, szeretnünk és Benne bíznunk.

Luther Márton: Kis Káté (1529)

 

Az első parancsolat: „Ne legyenek más isteneid!”

Más szóval: Egyedül bennem lásd Istenedet! Mit akar ez mondani, és mint kell ezt érteni? Mit jelent az, hogy valakinek van Istene, avagy mi az Isten? Felelet: Istennek hívjuk azt, akitől az ember minden jót vár, s akihez menekül minden nyomorúságában. Úgy, hogy ha van Istenünk, ez nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy van valakink, akiben teljes szívből hiszünk és megbízunk. Amint azt gyakran mondottam: A szív bizodalma tesz valakit Istenünkké, avagy bálványunkká. Ha a hit és bizalom igazi, akkor Istened is igazi Isten. Viszont, ha a bizalom hamis és téves, akkor szükségszerűen Istened is hamis Isten. E kettő ugyanis együvé tartozik: hit és Isten. Már most – újból mondom: – amin szíved csüng és amiben bizakodik, az valósággal a te Istened.

Magának a parancsolatnak értelme ennélfogva az, hogy igazi, szívből jövő hitet és bizalmat követel, úgy, hogy ez a hit és bizalom az egyetlen igaz Istent öleli át s egyedül hozzá ragaszkodik. Ez nyilván azt akarja mondani: Jól vigyázz és engedd, hogy én legyek egyedül a te Istened és nehogy valaki mást keress magadnak. Más szóval: Ha valami jóban szűkölködsz, várd azt Éntőlem és keresd Énnálam. Ha pedig valami szerencsétlenség, vagy csapás ér, folyamodj Énhozzám s bízd magadat Reám. Én, Én, megelégítelek és kisegítlek minden bajból. Csak a szívedet ne engedd át senki másnak, s ne nyugtasd meg senki másnál.

Ezt most kissé erősebben ki kell színeznem ellentétes példákkal, hogy mindenki megértse, s magának jól megjegyezze. Sok azt gondolja, hogy van Istene s mindene, ha pénze és jószága van. Abban bízik és attól fuvalkodik, de oly rendületlenül és akkora biztonságban, hogy mindenkit semmibe vesz. Lásd, ennek is van Istene, a neve Mammon, tehát pénz és vagyon. Testestől-lelkestől ennek adja magát; ez a legnépszerűbb bálvány a földön. Akinek van pénze és vagyona, biztonságban érzi magát. Vidáman és rettegés nélkül él, mintha a Paradicsom kellős közepében laknék. Viszont, akinek nincs, az kétségbeesik, elcsügged, mintha Istenről sohasem hallott volna. Abból a fajtából ugyanis nem sok akad, akik vidámak és bátorságosak, nem búsulnak, és nem panaszkodnak, ha a pénz istene fukar kezekkel mér is nekik. Mert az az érzület hozzátapad az emberi természethez és elkíséri egész a sírig.

Így vagyunk azzal is, aki abban bizakodik, azzal kevélykedik, hogy neki valami kiváló képessége, esze, hatalma, nagyszerű összeköttetése, barátja és becsülete van. Ennek is van Istene, de nem az egyetlen igaz Isten. Megint láthatod, mily elbizakodott, vakmerő és öntelt lesz az ember az efféle előnyök alapján, és mennyire kétségbe esik, ha ilyenekkel nem rendelkezik, vagy effélékben veszteséget szenved. Azért újból mondom, hogy ennek a parancsolatnak helyes magyarázata ez: Hogy Istenünk van, az azt teszi, hogy van valakink, akiben szívünk teljesen megbízik.

Hasonlóképen vizsgáljuk azt is, amit eddig űztünk és tettünk elvakultságunkban a pápaság alatt. Ha valakinek fájt a foga, böjtölt és szent Apollóniához folyamodott. Ha valaki tűzveszedelemtől félt, akkor szent Lőrincet választotta védőszentjéül; ha valaki dögvésztől félt, akkor fogadalmat tett szent Sebestyénnek, vagy szent Rókusnak. S így még számtalan utálatosság, mert mindenki kiválasztja a maga szentjét, azt imádja s szükség idején segítségül azt hívja. Ide tartoznak azok is, akik még botrányosabb üzelmeket folytatnak: az ördöggel szövetkeznek; hogy meggazdagítsa, hogy szeretkezéseikben segítse őket, őrizze meg állataikat s kerítse elő elveszett tárgyaikat stb. Ide tartoznak az igézők és varázslók. Ezek ugyanis szívüket mindnyájan egészen másra irányítják s egészen másban bíznak, mint az élő Istenben. Nem várnak Tőle semmi jót, de nem is keresik Őnála.

Könnyen megértheted most már, hogy mit és mennyit kíván ez a parancsolat: nem kevesebbet, mint hogy az embernek teljes szíve és minden bizalma egyedül Istenre támaszkodjék és senki másra. Mindezekből könnyen kiveheted, hogy Istent elfogadni nem annyit jelent, mint Őt valahogy megmarkolni, pénzes zsákunkba gyömöszölni vagy szekrényünkbe csukni. Ellenben Őt elfogadni annyit jelent, hogy a szív Őt megragadja, rajta csüng. Szívünkkel rajta csüngeni viszont nem kevesebbet jelent, mint mindenestől Őbenne bizakodni. Éppen azért akar Ő bennünket minden mástól, ami Rajta kívül van, elvonni és magához vonzani, mert Ő az egyetlen örökkévaló kincs. Mintha azt mondaná: „Amit te azelőtt a szenteknél, vagy a Mammonnál, vagy máshol annyi bizalommal kerestél, várjad azt most már Éntőlem és tekints Engem annak, aki kész rajtad segíteni s téged minden jóval gazdagon elárasztani.”

Íme, most láthatod, mi az Istennek igazi dicsőítése és tisztelete, amely Neki tetszik, amelyet Ő örök haragjával való fenyegetés mellett meg is parancsolt; az tudniillik, hogy a szív ne tudjon más vigaszról és bizodalomról, mint az Őbenne valóról s ne is engedje magát attól elszakasztatni, hanem legyen bátorsága erre feltenni és elveszteni mindent, ami csak van e kerek világon. Ezzel szemben könnyen beláthatod, s megítélheted, hogy e világ csupa hamis istentiszteletet és bálványozást űz. Annyira elvetemedett ugyanis egy nép sem volt, hogy valamilyen istentiszteletet fel ne állított s meg ne tartott volna. Szinte egymással versengve gyártotta meg ki-ki a maga külön istenét abban, amitől vagy akitől valami hasznot, segítséget és vigasztalást remélt.

Innét magyarázható, hogy azok a pogányok, akik mindenüket a hatalomra és uralkodásra alapozták, főistenükként Jupitert választották. A többiek, akiknek minden a gazdagodás, jólét, vagy élvezet és szórakozás volt, – Herkulest, Merkuriuszt, Vénuszt vagy másokat; a viselős asszonyok Diánát vagy Lucinát és így tovább: Mindenki azt teszi Istenévé, akihez a szíve vonja. Úgyhogy voltaképp a pogányok felfogása szerint is annak van istene, aki hisz és bízik. Abban tévednek, hogy bizalmuk hamis és csalóka, mert nem az egyetlen igaz Istenre irányul, Akin kívül valóban nincs Isten sem égen, sem földön. Azért a pogányok tulajdonképpen az ő saját költött gondolataikat és Istennel kapcsolatos ábrándjaikat tették bálványukká, s így voltaképp az üres semmiben bíztak. Így vagyunk minden bálványimádással. Ez ugyanis nem csak annyiból áll, hogy az ember bálványképet állít fel és azt imádja, hanem főképp a szívben rejlik, amely másfelé kacsint, segítséget és vigasztalást a teremtményeknél, szenteknél, vagy ördögöknél keres és Istennel nem törődik, Róla még annyi jót sem tételez fel, hogy szeretne segíteni, nem hiszi el azt sem, hogy Istentől származik az a jó, amiben részesül.

Van ezenfelül még egy hamis istentisztelet, és ez a legnagyobb bálványozás, amit mi is eddigelé űztünk, s a világban még mindig uralkodik; erre van alapítva minden papi rend; ez egyedül arra a lelkiismeretre szorítkozik, amelyik segedelmét, vigasztalását és üdvösségét a saját cselekedeteiben keresi, vakmerőségében Istent az égből aláráncigálná, s folyton azt számolgatja: mennyi alapítványt tett, mennyit böjtölt s hány misét szolgáltatott, stb. Ebben bizakodik és ezzel kérkedik, mintha semmit sem akarna Istentől ajándékképp elfogadni, hanem mindent maga akar megszerezni s bőségesen megszolgálni, mintha Istennek szigorúan kötelessége lenne, hogy szolgálatunkra álljon. Mintha Ő lenne a mi adósunk, mi pedig a hitelezői. Mi más ez az eljárás, mint Istenből bálványt, sőt másodlagos bábistent csinálni, viszont önmagunkat főistenné tenni és feltolni. De ez kicsit már túlságosan éles, nem való fiatal gyermekeknek.

Az egyszerű lelkeknek azonban mondjuk el ezt, hogy e parancsolat értelmét jól felfogják és megjegyezzék. Tudniillik hogy nekünk egyedül Istenben kell bíznunk, minden jót Tőle kell remélnünk és várnunk, mint Aki adja testünket, életünket, ételünket, italunkat, táplálékunkat, egészségünket, oltalmunkat, békességünket, minden szükségletünket az ideig- és örökkévaló javak dolgában. Ehhez járul még, hogy Ő óv meg veszedelmektől, s ha mégis valami baj érne, megment és kiszabadít úgy, hogy – mint már eleget hallottuk, – egyedül Isten az, aki által minden jót nyerünk és minden gonosztól megszabadulunk. Innen magyarázható az is, – véleményem szerint, – hogy mi németek Istent eleitől fogva egy olyan szóval jelöljük (Gott), amelynél találóbban és illőbben egy más nyelv sem, tudniillik: a "Jó" (gut) szócskából származó szóval, minthogy Ő örök forrás, melyből folyton csupa jó özönlik, amelyből minden, ami jó s jónak nevezhető, kiárad.

Nem változtat ezen az a körülmény sem, hogy sok jóhoz emberek útján jutunk. Az igazság mégiscsak az, hogy mi mindent Istentől kapunk, ami az Ő parancsa és rendelése folytán lesz a mienk. Szüleink, minden felsőbbségünk, azonkívül minden egyes felebarátunk megkapta azt a parancsot, hogy velünk jót tegyenek. Úgyhogy mi voltaképp nem őtőlük, hanem őáltaluk Istentől kapunk meg mindent. Mert a teremtmények csupán a kéz, a meder és az eszköz, amelyeknek közvetítésével Isten ad mindent. Így ad Ő az anyának emlőt és tejet, hogy gyermekét táplálhassa. Ad táperővel bíró magvakat és különféle növényzetet a földből, amely javakat egy teremtmény sem tudna a maga erejéből létrehozni.

Azért senki ne merészeljen valamit venni, vagy adni, ha csak nem Isten parancsa alapján. Hogy így minden Isten adományának tekintessék és érte hála Néki adassék, amint azt e parancsolat követeli. Következik ebből az is, hogy a teremtmények útján nyújtott javakat sem szabad megvetnünk, sem vakmerőségből más utakon s módokon csikarnunk ki, mint ahogy azt Isten megparancsolta. Mert ez már nem azt jelentené, hogy Istentől kapunk mindent, hanem azt, hogy önmagunktól várjuk.

Legyen már most mindenikünk azon a maga életében, hogy ezt a parancsolatot mindenek felett nagyra becsülje és vele ne tréfáljon. Kérdezd és vizsgáld meg alaposan szívedet, s akkor megtudod, hogy vajon egyedül Isteneim csüng-e az, vagy sem. Ha olyan szíved van, hogy Istentől csupa jót tud remélni, különösen nyomorúság és ínség idején, és ezen kívül mindent veszni hagy, ami nem Isten, akkor elmondhatod, hogy a te Istened az egy igaz Isten. Viszont, ha a szíved függ valamin, amitől több jót és segítséget remél, mint Istentől; Istenhez pedig nem siet, hanem fut előle a nehézségek idején, akkor neked más Istened van, bálványistened.

Hogy pedig az ember minél jobban lássa, miszerint Isten nem akarja, hogy mindezt félvállról vegyük, hanem hogy szigorúan megtartsuk, e parancsolat mellé elsőbben valami rettenetes fenyegetést, majd szép és vigasztaló ígéretet illesztett. Nekünk pedig ezt is nyomatékosan kell hangoztatnunk, s az ifjú nemzedéknek jót emlékezetébe kell vésnünk, hogy megszívlelje és megtartsa:

„Mert én, az Úr, a te Istened, szigorú Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét gyermekeiken harmad- és negyedízig, azokon, akik engem gyűlölnek, de kegyelmet gyakorlok ezer ízig azokkal, akik engem szeretnek és parancsolataimat megtartják.”

Bár voltaképp – amint később hallani fogjuk – ezek a szavak minden parancsolatra vonatkoznak, úgy mégis különösen ehhez a főparancsolathoz vannak kapcsolva. Mint ahogy az embernél is legfontosabb az, hogy rendben legyen a feje, mert ha fejünk helyén van, egész életünknek rendben kell folynia. Elmondhatnánk ennek a fordítottját is. Nos azért tanuld meg e szavakból, mennyire haragszik Isten azokra, akik rajta kívül valami másban bizakodnak, s viszont: mily jóságos és kegyelmes azokhoz, akik teljes szívből egyedül Benne bíznak és hisznek. Elannyira, hogy haragja nem lohad a negyedik nemzedékig; ezzel szemben jósága és irgalmassága elhat sok ezrekre. Mindez azért, hogy senki könnyelműen biztonságban ne érezze és a véletlenre ne bízza magát, mint ahogy az eldurvult szívűek hitegetik magukat: "Úgysem nyom az sokat a latba, hogy így vagy úgy él-e az ember!" A mi Istenünk olyan Isten, Aki nem hagyja megbosszulatlanul, ha valaki Tőle elfordul és haragját nem szünteti meg egész negyedízig, tehát mindaddig, amíg fiastul-sarjastul ki nem irtatnak. Azért akarja, hogy féljük Őt, s meg ne vessük.

Isten mindezt már be is bizonyította különböző történetekben és eseményekben, amint azt az Írás és a mindennapi tapasztalat bőven feltárja, s tanítja, Ő ugyanis kezdettől fogva irtó hadjáratot indított minden bálványozás ellen, és e célból mind a pogányoknál, mind a zsidóknál, mind a mai idők népeinél minden hamis istentiszteletet lerombol, úgy, hogy végül is mindazoknak, akik makacsul ragaszkodnak ahhoz, el kell pusztulniuk. Éppen azért azt kell mondanunk, hogy bár most sok büszke, hatalmas és gazdag atyafi akad, aki saját Mammonjára támaszkodva hetykélkedik, nem törődve, hogy Isten haragszik-e, vagy nevet, – úgy tüntetvén fel a dolgot, hogy ők nem félnek kihívni maguk ellen Isten haragját –, mégsem fognak jó véget érni, hanem hirtelen elbuknak mindazzal együtt, amiben bizakodtak. Ugyanúgy, mint ahogy elvesztek mindazok, akik még náluk is nagyobb biztonságban és hatalomban érezték magukat.

És éppen az ilyen keménynyakú emberek kedvéért – akik azt gondolják, hogy mivel Isten egy ideig elnézi, és biztonságban hagyja őket, vagy nem tud üzelmeikről, vagy nem törődik velük – kénytelen Isten oly szigorúan közbevágni és büntetni, hogy nem tudja felejteni még a gyermekeik gyermekeinél sem. S teszi mindezt azért, hogy mindenki beleütődjék, s belássa, hogy Isten nem tréfál. Mert ezek azok, akikre céloz, mikor ezt mondja: „Akik engem gyűlölnek” – mintha azt mondaná: „Akik az ő felfuvalkodottságukban és büszkeségükben megmaradnak.” Ha valamiről szól, vagy bizonyságot tesz nekik az ember, azt nem akarják hallani; ha meg arra inti őket az ember, hogy szálljanak magukba és javuljanak meg, mielőtt utoléri őket a büntetés, akkor olyan eszeveszett düh szállja meg őket, hogy Isten haragját már ezzel is ugyancsak kiérdemlik, miként ezt manapság püspökökön és fejedelmeken sorjában megérjük.

De bármily rettenetesek ezek a fenyegetések, sokkalta hathatósabb annak az ígéretnek a vigasza, hogy azoknak, akik mindenestül, egyedül Istenre bízzák magukat, bizonnyal meg fogja mutatni irgalmasságát. Ez pedig azt jelenti, hogy csupa jóban és mindenféle jótéteményben részesíti nemcsak őket, hanem gyermekeiket is ezer és megint ezer ízig. Az ilyen dolog pedig méltán indíthat és serkenthet bennünket arra, hogy szívünknek minden gondolatát teljes bizalommal Istenre irányítsuk, mint akik vágyódunk mind az ideig, mind az örökkévaló javak után, amint azokat a felséges Isten annyi kegyességgel felajánlja, amelyeknek elnyerésére annyi szeretettel biztat s amelyeket oly bőséggel megígér.

Ki-ki azért nagyon komolyan szívlelje meg ezeket, és ne vegye úgy, mintha ember szólna. Mert neked jelent vagy örökkétartó áldást, boldogságot és üdvösséget, vagy örök haragot, boldogtalanságot és gyötrelmet. Mit is kívánhatnál jobbat magadnak, mint amit Ő neked oly szeretetteljesen megígért, hogy a tied akar lenni minden gazdagságával, megvédelmez s minden bajodból kiment.

Mindez azonban sajnos kicsorbul azon, hogy a világ egy szemernyit sem hisz el belőle, sem Isten beszédének nem tekinti, mert azt látja, hogy azok, akik Istenben és nem a gazdagságban bíznak, sok bú és baj terhe alatt nyögnek, és az ördög velük szemben annyira elzárkózik, és nekik úgy ellenáll, hogy sem vagyont, sem pártfogást, sem méltóságot nem szerezhetnek, – sőt az életüket is csak alig tengetik. Ellenben akik a Mammonnak szolgálnak, bővölködnek hatalomban, kegyben, megbecsülésben, vagyonban s mindenfajta kényelemben a világ előtt. Éppen azért ezeket a szavakat jól emlékezetbe kell vésni és éppen a világi dolgok csaló ábrázatával szembe állítani, jól tudva, hogy ezek a szavak nem hazudhatnak, meg sem csalhatnak, hanem kell, hogy feltétlenül igazak legyenek s beigazolódjanak.

Gondolj csak vissza, vagy tudakozódj másoknál és felelj nekem: „Azok, akik minden gondjukat és erejüket arra fordították, hogy nagy vagyont és sok pénzt harácsoljanak össze, végül is ugyan mit értek el vele?” Rájössz, hogy munkát és fáradságot vesztegettek. Vagy ha sikerült is nagy vagyont felhalmozniuk, az mihamar elpárolgott és elrepült úgy, hogy nem sok örömük telt nekik maguknak sem a gazdagságukban, utánuk pedig a harmadik örökösre már nem jutott belőle semmi sem.

Minderre példát bőven találsz a történelemben, és ugyanezt hallhatod világban jártas öreg emberektől. Csak azután jól jegyezz meg és méltass figyelmedre mindent!

Saul bizonyára nagy király volt. Isten maga hívta el, s kegyes férfiú volt. De mikor trónra került, a szíve elhajolt Istentől, a koronája és jogara lett mindene. Így azután el is kellett pusztulnia mindazzal, amije volt, úgy, hogy gyermekei közül sem maradt fenn egy sarjadékra való.

Viszont Dávid szegény, alacsony sorsból való férfiú volt, folyton üldözték és kergették, hogy sehol az élete nem volt biztonságban. És mégis Saul tőrvetései ellenére is neki meg kell maradnia és királlyá lennie. Mert, amiket Isten a fennebbi Igékben mond, azoknak be kellett teljesedniük s beigazolást nyerniük, mivel Isten sem nem hazudhat, sem nem csalhat. Azért vigyázz, nehogy az ördög és a világ lépre csaljanak káprázatukkal, amely egy ideig fennállhat, végül azonban semmivé foszlik.

Ennélfogva jól tanuljuk meg az első parancsolatot, hogy belássuk, mennyire nem tűr Isten semmiféle elbizakodottságot, vagy más dologban bizakodást. Továbbá, hogy legelsősorban azt kívánja, hogy szívből reméljünk minden jót, akként, hogy az igaz úton egyenesen járjunk, és Isten adta javainkkal úgy bánjunk, ahogyan a cipész használja a tűt, az árt és a fonalat, amiket munkája végeztével félrerak, vagy mint a vendég a szállóban az ételt és fekvőhelyet. Mindent csupán adott szükségleteinkhez képest használjunk, mindegyikünk a maga Istentől rendelt hivatásának és állásának megfelelően, és ne engedjük, hogy bármiféle dolog úrrá vagy bálvánnyá legyen felettünk. Érjük be ennyivel az első parancsolatról, amelyet bővebben kellett magyaráznunk, mert a fősúly éppen ezen van; – még pedig azért, mert mint már előbb mondtuk, ha a szív ezen a ponton Istennel rendben van, és ezt a parancsolatot megtartja, akkor a többi már könnyen megy az első nyomában.

Luther Márton: Nagy Káté (1529)

 

L. Mondd el az első parancsolatot!

Gy. „Én az ÚR vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgálat házából: ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem.”

L. Magyarázd meg e szavak értelmét.

Gy. Elsősorban mintegy bevezetést ad Isten a törvényhez, mert midőn Úrnak nevezi magát, a parancsolás jogát magának tartja fönn. Másodsorban azt mondja, hogy ő Istenünk, hogy ezáltal törvénye kedves legyen előttünk. Tehát annyit jelentenek e szavak, mintha megtartónknak nevezné magát. Mert ha bennünket ily jótéteményre méltat, viszont illendő, hogy mi is engedelmes népe legyünk.

L. De amit folytatólag a szabadulásról s az egyiptomi szolgaság jármának szétzúzásáról mond, vajon nem Izrael népére és pedig kizárólag nem e népre vonatkozik-e?

Gy. Testi értelemben igen. De van a szabadulásnak más módja is, mely egyformán vonatkozik minden emberre. Mert minket mindnyájunkat a bűn lelki szolgaságából s az ördög zsarnokságából mentett meg.

L. Miért emlékezik meg e dologról törvénye bevezetésében?

Gy. Tudtunkra adja ezáltal, hogy a legnagyobb hálátlanság terhe nyom, ha iránta teljes engedelmességgel nem viseltetünk.

L. Mit kíván ezen első pontban tőlünk?

Gy. Hogy a tiszteletet, mellyel neki tartozunk, teljességgel neki adjuk, és mást ne részesítsünk az Őt illető tiszteletben.

L. Milyen a tisztelete Istennek, melyben mást részesítenünk nem szabad?

Gy. Hogy őt imádjuk, bizodalmunkat benne helyezzük, segítségül hívjuk, s hogy végre mindent megadjunk neki, mit fensége megkíván.

L. Mit fejez ki ez a szócska: „énelőttem”?

Gy. Mivel színe előtt semmi titokban nem maradhat, s a titkos gondolatokat is ismeri és megítéli, azt jelzi e szóval, hogy ő nem keresi a külső tiszteletet, hanem a szív igaz kegyességét.

Kálvin János:

A Genfi Egyház Kátéja (1545)

A törvény

 

- Mit követel Isten az első parancsolatban?

- Azt, hogy ha nem akarom eljátszani lelkem üdvösségét, kerüljek és távoztassak el minden bálványimádást, varázslást, babonáskodást, szenteknek vagy más teremtményeknek segítségül hívását. És hogy az egy, igaz Istent igazán ismerjem meg, egyedül csak Őbenne bízzam, teljes alázatossággal és béketűréssel minden jót egyedül Őtőle várjak és Őt teljes szívemből szeressem, féljem és tiszteljem, úgyhogy inkább le tudjak mondani minden teremtett dologról, mintsem hogy a legkisebb részben is az Ő akarata ellen cselekedjem.

Heidelbergi Káté (1563): 94. Kérdés – felelet

 

- Mi a bálványimádás?

- Az, ha az ember az egy, igaz Isten helyett, aki magát igéjében kijelentette, vagy még őrajta kívül is, mást képzel vagy tartogat  magának, hogy abba bizalmát vesse.

Heidelbergi Káté (1563): 95. Kérdés – felelet

 

(Egyedül az Istent kell imádni és tisztelni.) Tanítjuk, hogy csak az igaz Istent kell imádni és tisztelni. Ezt a tiszteletet nem osztjuk meg senkivel, Isten parancsolata szerint: Az Urat a te Istenedet imádd és csak néki szolgálj (Mt 4,10). Bizonyára minden próféta igen keményen ostorozta Izrael népét, valahányszor idegen isteneket, nemcsak az egy igaz Istent imádták és tisztelték. Tanítjuk, hogy Istent úgy kell imádni és tisztelni, ahogy maga tanított erre bennünket, azaz lélekben és igazságban (Jn 4,23), nem valamely babonasággal, hanem őszinte szívvel, az ő Igéje szerint, nehogy valamikor ezt mondja nekünk: Ki kívánta azt tőletek? (Ézs 66,3; Jer 7,22). Mert Pál apostol is azt mondja: Isten embereknek kezeitől nem tiszteltetik, mintha valami nélkül szűkölködnék stb. (ApCsel 17,25). …

(Csak Istent kell segítségül hívni az egy Krisztus közbenjárásával.) Csak őt hívjuk segítségül életünk minden válságos helyzetében és viszontagságaiban, még pedig a mi egyetlen közbenjárónk és szószólónk, a Jézus Krisztus által. Ugyanis világos parancsot kaptunk erre: Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem (Zsolt 50,15). De bőkezű ígéretet is tett nekünk az Úr mondván: Amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek (Jn 16,23). Valamint: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket (Mt 11,28). És minthogy meg van írva: Mi módon hívják segítségül azt, akiben nem hisznek (Róm 10,14)? mi pedig az egy Istenben hiszünk, bizonyára egyedül Őt hívjuk segítségül, még pedig Krisztus által. Azt mondja az apostol: Egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus (1Tim 2,5). Valamint: Ha valaki vétkezik, van szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus stb. (1Jn 2,1). …

(A szenteket nem kell imádni, tisztelni, segítségül hívni.) Ezért a dicsőült mennyei lakókat vagy szenteket sem nem imádjuk, sem nem tiszteljük, sem segítségül nem hívjuk, sem őket az Atya előtt a mennyben szószólóinknak vagy közbenjáróinknak el nem ismerjük. Elegendő ugyanis nekünk az Isten és a közbenjáró Krisztus és nem osztjuk meg másokkal az egyedül Istennek és az ő Fiának kijáró tiszteletet, amint ő világosan meg is mondta: Dicsőségemet másnak nem adom (Ézs 42,8). És amit Péter mondott: Nem is adatott emberek között más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk, mint a Krisztus neve (ApCsel 4,12). Akik ebben hit által megnyugszanak, azok bizonyára nem keresnek Krisztuson kívül semmit.

II. Helvét Hitvallás (1566)

V. fejezet: Hogyan imádjuk,

tiszteljük és hívjuk segítségül Istent

az egyetlen közbenjáró, a Jézus Krisztus által

 

- Melyik az első parancsolat?

- Az első parancsolat ez: „Ne legyen más istened rajtam kívül!”.

Westminsteri Kiskáté (1646) 45. Kérdés – felelet

 

- Mit kíván Isten az első parancsolatban?

- Isten azt kívánja az első parancsolatban, hogy ismerjük meg és ismerjük el őt az egyetlen igaz Istenként, a mi Istenünkként, és ennek megfelelően imádjuk és dicsőítsük őt. (1Krón 28,9; 5Móz 26,17; Mt 4,10)

Westminsteri Kiskáté (1646) 46. Kérdés – felelet

 

- Mit tilt Isten az első parancsolatban?

- Isten azt tiltja az első parancsolatban, hogy őt, az igaz Istent megtagadjuk, vagy ne imádjuk és dicsőítsük Istenként és a mi Istenünkként, valamint hogy az imádatot és dicsőséget, ami egyedül őt illeti, másnak adjuk. (Zsolt 14,1; Róm 1,20-21; Zsolt 81,11; Róm 1,25)

Westminsteri Kiskáté (1646) 47. Kérdés – felelet

 

- Mit tanítanak különösen ezek a szavak, „rajtam kívül”, az első parancsolatban?

- Ezek a szavak, „rajtam kívül”, az első parancsolatban azt tanítják, hogy Isten, aki mindent lát, észreveszi és utálja azt a bűnt, ha bármilyen más istenünk van. (Zsolt 44,20-21)

Westminsteri Kiskáté (1646) 48. Kérdés – felelet

 

- Melyik az első parancsolat?

- Az első parancsolat ez: „Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem!”. (2Móz 20,3)

 Westminsteri Nagykáté (1648) 103. Kérdés – Felelet

 

- Milyen kötelességeket kíván meg Isten az első parancsolatban?

- Isten azt kívánja meg az első parancsolatban, hogy ismerjük meg és ismerjük el őt az egyetlen igaz Istenként, a mi Istenünkként, és ennek megfelelően imádjuk és dicsőítsük őt azáltal, hogy róla gondolkozunk, elmélkedünk, róla megemlékezünk, őt nagyra becsüljük, tiszteljük, csodáljuk, őt választjuk, szeretjük, rá vágyakozunk és őt féljük. Továbbá azáltal, hogy hiszünk neki, benne bízunk, reménykedünk, gyönyörködünk, örvendezünk, érte buzgólkodunk, segítségül hívjuk, neki adunk minden dicséretet és hálát, és neki engedelmeskedünk és hódolunk egész lényünkkel. Ezenkívül azáltal, hogy vigyázunk, hogy minden dologban kedvére tegyünk és megszomorodunk, ha bármiben megsértjük őt, valamint azáltal, hogy alázatosan járunk vele.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 104. Kérdés – Felelet

 

- Milyen bűnöket tilt Isten az első parancsolatban?

- Isten az első parancsolatban tiltja az ateizmust, ha Isten létét tagadjuk, vagy ha nincs Istenünk. Tiltja a bálványimádást, ha egynél több istent imád valaki, vagy az igaz Istennel együtt vagy helyett imád bármilyen más istent. Tiltja, ha nem ő az Istenünk vagy nem őt fogadjuk el Istenünkként. Tiltja bármi elmulasztását vagy elhanyagolását, amely neki jár és amelyet az első parancsolatban megkíván. Tiltja a tudatlanságot, a feledékenységet, a félreértéseket, a hamis véleményeket vele kapcsolatban és a méltatlan és gonosz gondolatokat róla, továbbá a titkaiban való merész, kíváncsi kutakodást. Tilt minden istentelenséget, istengyűlöletet, önszeretetet, önzést, valamint értelmünk, akaratunk és érzelmeink más dolgokra történő szertelen és mértéktelen fordítását, és azok elterelését róla teljesen vagy részben. Tiltja a hiábavaló hiszékenységet, hitetlenséget, tévtanítást, tévhitet, bizalmatlanságot, kétségbeesést, kijavíthatatlanságot és az ítélet alatti érzéketlenséget, a szív keménységét, büszkeséget, kevélységet, testi biztonságot, Isten kísértését. Tiltja a törvénytelen eszközök használatát és a törvényes eszközökben való bizakodást, a testi élvezeteket és örömöket, a romlott, vak túlbuzgóságot, a langyosságot és az Isten dolgaiban való közömbösséget. Ezenkívül tiltja az Istentől való elidegenedést és a hitehagyást, valamint a szentekhez, az angyalokhoz vagy bármilyen más teremtményhez való imádkozást, vagy az ő tiszteletüket. Tiltja az ördöggel történő minden egyezkedést és tanácskozást, és a javaslataira való hallgatást, valamint emberek felemelését hitünk és lelkiismeretünk uraivá. Tiltja Isten és az ő parancsolatainak becsmérlését és megvetését, a Lelkének való ellenállást és az ő megszomorítását, továbbá elégedetlenkedést és türelmetlenséget rendelkezései felett, és Isten ostoba vádlását azokért a rossz dolgokért, amelyeket ránk mér. Tiltja a dicséret tulajdonítását a véletlennek, bálványoknak, magunknak vagy bármilyen más teremtménynek azért a jóért, amelyek vagyunk, amink van vagy amit megtehetünk.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 105. Kérdés – Felelet

 

- Mit tanítanak különösen ezek a szavak „én előttem” az első parancsolatban?

- Ezek a szavak, „én előttem”, vagy orcám előtt, az első parancsolatban azt tanítják, hogy Isten, aki mindent lát, különösen felfigyel arra a bűnre és utálja azt, ha bármilyen más istenünk van. Így ez egy érv arra, hogy távol tartson ettől a bűntől, és hogy felnagyítsa azt, mint arcátlan felségsértést, továbbá, hogy meggyőzzön bennünket arról, hogy mindent, amit az ő szolgálatában végzünk, az ő tekintete előtt tegyünk.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 106. Kérdés – Felelet

 

L. Menjünk át a második parancsra.

Gy. „Ne csinálj magadnak faragott képet; és semmi hasonlatosságot azoknak formájára, melyek ott fenn az égben vannak, se azoknak formájára, melyek a földön itt alatt vannak, se azoknak, melyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne hajolj meg azok előtt és ne tiszteljed azokat.”

L. Ezáltal minden festést és szoborvésést megtilt-e?

Gy. Nem. Csak azt tiltja meg, hogy az ő kiábrázolása vagy imádása végett csináljunk képeket

L. Miért nem szabad Istent látható képekben kiábrázolni?

Gy. Mivel nincs hasonlóság közte, aki az örökkévaló s megfoghatatlan lélek, s a testi, romlandó és holt alak közt.

L. Tehát azt tartod, hogy fenségéhez méltatlan dolog őt ily módon kiábrázolni?

Gy. Azt tartom.

L. Milyen imádást kárhoztat itt Isten?

Gy. Ha szoborhoz vagy képhez fordulunk imánkban, azok előtt leborulunk, s térdhajtással s egyéb külsőségekkel oly tiszteletet mutatunk vele szemben, mintha Istent magát látnók bennük.

L. Ebből azt tanuljuk meg, hogy minden festést és szoborvésést nem ítélnek el e szavak, de nem szabad képet csinálnunk a célból, hogy abban Istent imádjuk vagy tiszteljük, vagy ami ugyanaz, a képet isteni tiszteletben részesítsük, s egyúttal minden babonát és bálványimádást megtilt e parancs.

Gy. Igen.

L. Mi célra szolgál e parancsolat?

Gy. Amint az előbbi parancsolatban meghagyta, hogy egyedül csak őt kell tisztelnünk és imádnunk, úgy most megmutatja, hogy tisztelésének minő a helyes módja, s ezzel babonától, minden káros testi koholmánytól távol akar tartani.

L. Menjünk tovább.

Gy. Mintegy szentesítés gyanánt hozzácsatolja, hogy „Ő a mi Jehova Istenünk, erős és bosszúálló Isten, ki megbünteti az apáknak vétkeit a fiakban harmad- és negyedíziglen, azokban, akik gyűlölik”.

L. Miért említi erős voltát?

Gy. Ezzel jelzi, hogy van elég hatalma dicsősége meg őrzésére.

L. Mit akar mondani bosszúállása említésével?

Gy. Azt, hogy vele senki sem mérkőzhetik. Mert amint Ő magát végtelen jóságához képest nekünk ajándékozta, úgy azt akarja, hogy mi is egészen az övéi legyünk. Lelkünk akkor tiszta, ha neki van szentelve és teljességgel hozzá tartozik, valamint másrészt paráznaság, ha tőle valami babonára hajlunk.

L. Mit jelent az, hogy az atyáknak vétkeit megbünteti a fiakban?

Gy. Hogy annál nagyobb félelmet keltsen bennünk, azzal fenyeget, hogy nemcsak a vétkezőket bünteti meg, hanem még magzataikat is átok alá veti.

L. De hát hozzáfér Isten igazságához, hogy valakit más bűneiért büntessen?

Gy. Ha elgondoljuk, hogy az emberi nem állapota minő, van feleletünk a kérdésre. Mert mi természetünknél fogva átok alatt vagyunk, s nem panaszkodhatunk Isten ellen, hogy ezen állapotunkban meghagy minket. S amint a kegyesek iránt való szerelmét megmutatja azáltal, hogy utódaikat megáldja, úgy a gonoszok iránt való haragját is megmutatja abban, hogy gyermekeiket megfosztja áldásától.

L. Folytasd!

Gy. Hogy szerető szelídségével magához hívogasson, megígéri, hogy irgalmas lesz mindazokhoz, akik szeretik és parancsolatait megtartják.

L. Isten ezáltal azt hozza tudomásunkra, hogy a kegyes ember ártatlansága az utódnak, ha istentelen is, üdvösségére szolgál.

Gy. Nem. Hanem azt, hogy a jókra irgalmasságát oly mértékben kiárasztja, hogy irántuk való szeretetből gyermekeikkel szemben is irgalmasnak mutatja magát, nemcsak a világ szerint tévén őket boldogokká, hanem főképp azáltal, hogy lelküket megszenteli és nyájába veszi őket.

L. De ez nem tart örökké?

Gy. Nem. Mert Isten, amint fenntartja magának azt a jogot, hogy az istentelenek gyermekeivel akkor tegyen jót, mikor akar, úgy kegyelmét sem kötötte annyira a kegyesek gyermekeihez, hogy azok közül azt ne vesse el szíve elől, akit jónak lát. Mindezt azonban úgy cselekszi, hogy ígéretét sohasem láthatjuk haszontalannak vagy alaptalannak.

L. Miért van a jók jutalmazásánál ezer nemzetségről szó, míg a bűnösök megbüntetésénél csak háromról, vagy négyről tesz említést?

Gy. Ezzel jelzi, hogy hajlandóbb szeretetre és jótéteményre, mint szigorra. Erről beszél máskor is, midőn azt mondja, hogy gyors a feledésre, késedelmes a haragra.

Kálvin János:

A Genfi Egyház Kátéja (1545)

A törvény

 

- Mit kíván Isten a második parancsolatban?

- Azt, hogy Istent semmi módon ki ne ábrázoljuk, se másképpen ne tiszteljük, mint igéjében parancsolta.

Heidelbergi Káté (1563): 96. Kérdés – felelet

 

- Semmiféle ábrázolatot nem szabad tehát csinálni?

- Istent nem szabad és nem is lehet semmi módon kiábrázolni. A teremtmények kiábrázolhatók ugyan, azonban azt megtiltja Isten, hogy az ember róluk avégből csináljon, vagy tartogasson képeket, hogy azokat tisztelje, vagy általuk magát Istent akarja szolgálni.

Heidelbergi Káté (1563): 97. Kérdés – felelet

 

- Nem lehet-e megtűrni a templomokban a képeket, ,,mint a tudatlan nép könyveit”?

- Nem, mert ne legyünk mi bölcsebbek Istennél, aki az Ő keresztyén népét nem néma bálványképek által, hanem igéjének élő hirdetése által akarja taníttatni.

Heidelbergi Káté (1563): 98. Kérdés – felelet

 

(Isten képmásai.) Minthogy pedig az Isten láthatatlan lélek és véghetetlen valóság, bizonyára semmiféle művészettel vagy képpel nem ábrázolható ki. Ezért nem átalljuk az Írással Isten képmásait merő hazugságnak nevezni. Elvetjük tehát nemcsak a pogányok bálványait, hanem a keresztyének ábrázolatait is. …

(Krisztus képmásai.) Mert jóllehet Krisztus magára öltötte az emberi természetet, ezt nem azért tette, hogy a szobrászoknak és a festőknek legyen mit kiábrázolniuk. Kijelentette: nem azért jött, hogy a törvényt és a prófétákat eltörölje (Mt 5,17), de a törvény és a próféták tiltják a képeket (5Móz 4,15 kk., Ézs 40,18). Azt mondta, hogy az ő testi jelenléte nem használna az egyháznak, ellenben megígérte, hogy Lelkével mindig jelen lesz köztünk; ki hinné tehát, hogy testének kiábrázolása vagy képmása bármi hasznára volna a hivőknek? És minthogy bennünk lakozik az ő Lelke által, „bizonyára Istennek temploma vagyunk” (1Kor 3,16). Mi egyezése van Isten templomának bálványokkal (2Kor 6,16)? …

(A szentek képmásai.) És mikor azt látjuk, hogy a boldog lelkek és mennyei szentek, míg itt éltek, minden személyüknek szóló tiszteletet elhárítottak maguktól és a szobrok ellen is harcoltak (ApCsel 3,12 kk., 14,11 kk., Jel 14,7, 22,9), vajon kicsoda előtt látszik valószínűnek, hogy a mennyei szenteknek és angyaloknak tetszenek a saját képeik, amelyek mellett térdre borulnak az emberek, megsüvegelik őket és a tisztelet más jeleivel is illetik? …

Hogy pedig a hit dolgaiban oktassuk az embereket és figyelmüket Isten dolgaira és a saját üdvösségükre irányítsuk, evégből az Úr az evangélium hirdetését rendelte (Mk 16,15) és nem a festést vagy azt, hogy festészettel neveljük a népet; sákramentumokat is rendelt, de sehol nem rendelt szobrokat. …

(A köznép Szentírása.) Egyébként is bárhova fordítjuk is szemünket, mindenütt Isten élő és igazi teremtményei tűnnek elénk. Ha ezeket megfigyeljük, amint illik, akkor azok sokkal világosabban megindítják a nézőt, mint valamennyi emberalkotta képmás, vagy üres, mozdulatlan, erőtlen és holt kép együttvéve. Ezekről igazán mondotta a próféta: „szemeik vannak, de nem látnak” (Zsolt 115,5 kk). …

(Lactantius.) Azért helyeseljük a régi írónak, Lactantiusnak a véleményét, aki így szólt: „Kétségtelen, hogy ahol kép van, ott nincs igaz vallás.” (Epiphanius és Hieronymus.) Állítjuk, hogy ugyancsak helyesen járt el a boldog Epiphanius püspök, aki midőn a templom ajtajában talált egy függönyt, melyre Krisztusnak vagy valamely szentnek a képe volt festve, eltépte és leszedte azt, úgy látta ugyanis, hogy a Szentírás tekintélyével ellenkezik az, ha Krisztus egyházában emberi képmás függ és ezért meghagyta, hogy attól kezdve Krisztus gyülekeztében ne függesszenek fel olyan függönyöket, amelyek a mi vallásunkkal nem férnek össze, hanem inkább vétessék el az a megbotránkoztató dolog, amely méltatlan a Krisztus egyházához és a hivő néphez. Egyébként helyeseljük Szent Ágostonnak ezt a véleményét: „Ne legyen a mi vallásunk emberi alkotásoknak a tisztelete; mert többet érnek azoknál maguk a mesterek, akik ilyeneket alkotnak, de azért őket sem kell vallásos tiszteletben részesítenünk”.[1]

II. Helvét Hitvallás (1566): IV. fejezet:

 A bálványok, vagy Istennek, Krisztusnak és a szenteknek képei

 

Az Atya, Fiú, és Szentlélek Istennek bármely külső formában való kiábrázolása teljesen törvénytelen; hasonlóképpen minden más kép is, amit az ember a vallásos célra gondol ki vagy készíttet.

Ír Hitvallás (1615) Isten szolgálata (53)

 

- Melyik a második parancsolat?

- A második parancsolat ez: „Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az ÚR, a te istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem. De irgalmasan bánok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsolataimat.”.

Westminsteri Kiskáté (1646) 49. Kérdés – felelet

 

- Mit kíván Isten a második parancsolatban?

- Isten azt kívánja a második parancsolatban, hogy tisztán és egészében fogadjuk el, tartsuk meg és teljesítsük az istentiszteleti rendeléseket, ahogy ő azt előírta Igéjében.  (5Móz 32,46; Mt 28,20; 5Móz 12,32)

Westminsteri Kiskáté (1646) 50. Kérdés – felelet

 

- Mit tilt Isten a második parancsolatban?

- Isten azt tiltja a második parancsolatban, hogy őt képekkel vagy bármi más – az ő Igéjében nem előírt – módon tiszteljük. (5Móz 4,15-16; Kol 2,18)

Westminsteri Kiskáté (1646) 51. Kérdés – felelet

 

- Milyen érvekkel támasztja alá Isten a második parancsolatot?

- Isten saját szuverenitásával, felettünk való tulajdonjogával és saját dicsősége iránti buzgóságával támasztja alá a második parancsolatot. (Zsolt 95,2-3; 45,11; 2Móz 34,14)

Westminsteri Kiskáté (1646) 52. Kérdés – felelet

 

- Melyik a második parancsolat?

- A második parancsolat ez: „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd, és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyed íziglen, akik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezer íziglen azokkal, akik engem szeretnek, és az én parancsolataimat megtartják.” (2Móz 20,4-6)

  Westminsteri Nagykáté (1648) 107. Kérdés – Felelet

 

- Milyen kötelességeket kíván meg Isten a második parancsolatban?

- Isten azt kívánja a második parancsolatban kötelességünkként, hogy tisztán és egészben tartsuk meg és teljesítsük a vallásos istentiszteletet és rendeléseket, ahogy ő azt Igéjében elrendelte. Kifejezetten az imádságot és hálaadást Krisztus nevében, az Ige olvasását, hirdetését és hallgatását, a sákramentumok kiszolgáltatását és vételét, az egyházkormányzást és az egyházfegyelem gyakorlását, a szolgálatot és annak fenntartását, a vallásos böjtöt, Isten nevére való esküvést és a neki való fogadalomtételt, és megkívánja minden hamis istentisztelet helytelenítését, megvetését, ellenzését, valamint, mindenkinek helye és elhívása szerint, annak eltávolítását, minden bálványimádati alkotással együtt.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 108. Kérdés – Felelet

 

- Milyen bűnöket tilt Isten a második parancsolatban?

- Isten a második parancsolatban a következő bűnöket tiltja: bármilyen, nem Isten által elrendelt istentisztelet kigondolását, javaslatát, megparancsolását, használatát vagy bármilyen helyeslését. Tiltja a hamis vallások megtűrését, Isten bárminemű ábrázolását, mindhárom személyről vagy külön bármelyikükről, akár bensőleg, a gondolatainkban, akár külsőleg, bármilyen teremtmény képmására vagy hasonlatosságára, és tiltja azok minden imádását, vagy Isten imádását bennük vagy általuk, továbbá tiltja kitalált istenségek bármilyen ábrázolását, és azok mindenfajta tiszteletét vagy szolgálatát. Tilt minden babonás eszközt, tiltja az istentisztelet meghamisítását, az ahhoz való hozzátételt vagy elvételt, akár saját magunk kezdeményezésére, akár a másoktól kapott hagyomány miatt, még akkor is, ha az az ősiség, szokás, áhítat, jó szándék vagy bármi más ürügyén történik is. Tiltja a szentségárulást, szentségtörést, és az Isten által előírt istentiszteleti rendelések semmibevételét, megvetését, akadályozását és ellenzését.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 109. Kérdés – Felelet

 

- Milyen érveket fűz Isten a második parancsolathoz, hogy azt jobban alátámassza?

- Az érvek, amelyeket Isten ezekben a szavakban: „mert én, az Úr a te Istened, féltőnszerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyed íziglen, akik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engem szeretnek, és az én parancsolataimat megtartják.” a második parancsolathoz fűz, hogy jobban alátámassza azt, a következők: Isten felettünk való szuverenitásán és tulajdonjogán kívül, saját dicsősége iránti heves buzgósága, valamint bosszúvágyó felháborodása minden hamis istentisztelettel szemben, ami lelki paráznaság. Továbbá olyannak tekinti e parancsolat megszegőit, mint akik gyűlölik őt, és több generáción át tartó büntetéssel fenyegeti őket, és nagyra becsüli azokat, akik szeretik őt és megtartják parancsolatait, és sok generáción át tartó kegyelmet ígér nekik.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 110. Kérdés – Felelet

 

A harmadik (második) parancsolat: „Ne vedd hiába Istened nevét!”

Mit jelent ez? - Felelet: Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy nevével ne átkozódjunk, ne esküdözzünk, ne igézzünk, ne hazudjunk, se ne csaljunk, hanem nevét minden bajban segítségül hívjuk, imádjuk és hálaadással dicsőítsük.

Luther Márton: Kis Káté (1529)

 

A harmadik (második) parancsolat: „Ne vedd hiába Isten nevét!”

Míg a második (első) parancsolat a szívet oktatja ki és a hit jelentősegére tanít, addig a harmadik (második) parancsolat onnét bentről kifelé visz, és szánkat meg nyelvünket neveli Isten tetszésére. A második (első) ugyanis, ami a szívből előtör és amiben a szív megnyilvánul, a beszéd. Tehát, amint fentebb feleletet adtam arra a kérdésre: mit jelent az, ha valakinek van Istene, most arra kerül a sor, hogy ennek s a többi parancsolatnak értelmét is világosan átlásd és elmondd.

Ha azt kérdik tőled: „Hogyan érted a harmadik (második) parancsolatot s mit jelent: Isten nevét hiába venni, avagy vele visszaélni?” – feleld röviden ezt: „Isten nevével akkor élünk vissza, ha azt hazugság vagy más bűn érdekében bármi módon is emlegetjük.” Azt a parancsot kapjuk tehát, hogy Isten nevét hamisan ne használjuk s ne vegyük ajkunkra, mikor lelkiismeretünk másképp tudja, vagy legalább is kellene, hogy másképp tudja a dolgokat. Így szokott történni azoknál, akik törvényszék előtt pereskedve esküdöznek s egyik fél a másikkal szemben hazudik. Pedig Isten nevével nem lehet jobban visszaélni, mintha azzal hazudunk, vagy vele valakit megcsalunk. Maradjunk meg e parancsolatnak ennél a magyaros, könnyen érthető magyarázatánál.

Ebből már most mindenki könnyen kiszámíthatja, hogy melyek s mily sokfélék azok az esetek, amelyekben az emberek Isten nevével visszaélnek, bár minden visszaélést felsorolni nem is lehet. De hogy röviden mégis érintsük, felemlítjük, hogy különösen sok visszaélés fordul elő Isten nevével a világi adás-vétel s olyan dolgok körül, minők a pénz, a vagyon és becsület. Történhetik ez nyilvánosan, akár a törvényszék előtt, akár a piacon vagy egyebütt, amikor az emberek esküsznek és hamis esküt tesznek le Isten nevében, vagy valami más dologgal terhelik meg a lelkiismeretűket. Különösen házassági ügyekben gyakori, mikor ketten titkon megesküsznek egymásnak, de a törvény elé kerülve, egyik, vagy a másik fél letagadja.

De az Isten nevével való visszaélés legnagyobb mérvet mégis a lelki s a lelkiismeretet érintő dolgok terén ölt, amikor hamis tanítók lépnek fel és az ő hazug koholmányaikat Isten szava gyanánt terjesztik.

Íme, van itt mód bőven arra, hogy mindent Isten nevével ékesítsünk, szépítsünk vagy igazoljunk, akár közönséges világi adásvételről, akár a hitnek, vagy tannak felsőbbrendű, finom dolgairól van szó. Az Isten nevének meghazudtolói közé tartoznak a káromkodók, mégpedig nem csupán a durvák, akikre azonnal ráismer mindenki, mivel minden szemérem nélkül mocskolják be Isten nevét – akiknek már nem a mi iskolánkban, hanem a hóhér iskolájában volna helyük. Ám ide tartoznak azok is, akik az igazságot és Isten igéjét nyilvánosan meggyalázzák, s azt az ördög szájába adják. Ezekről most bővebben nincs szükség szólani.

Jelen alkalommal hadd tanuljuk és szívleljük meg, mily nagy dolgok fordulnak meg e parancsolaton, hogy minden igyekezettel óvakodjunk és féljünk az Isten szent nevével való bármely visszaéléstől, mint ami a külsőleg megmutatkozó bűnök közt a legnagyobb. Mert bár hazudni és csalni önmagában is nagy bűn, még nagyobbá lesz, ha azt az ember még igazolni akarja és hitelesebbé tétele kedvéért Isten nevét veszi ajkára, s a gyalázat takarására használja úgy, hogy egy hazugságból kétszeres, sőt még többszörös hazugság lesz.

Ezért csatolt Isten ehhez a parancsolathoz is egy igen komoly fenyegetést, amely így hangzik: "Mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül azt, aki az Ő nevét hiába veszi." Azaz senkinek el nem nézi, sem büntetlenül nem hagyja. Amiképpen nem hagyja Isten bosszulatlanul, ha valakinek a szíve elfordul tőle, éppoly kevéssé szenvedheti el, hogy valaki az Ő nevét használja fel hazugságainak szépítgetésére. De fájdalom, most olyan gyalázatos szokás ejtette hatalmába az embereket az egész világon, hogy valóban igen kevesen vannak, akik Isten nevét hazugságra és egyéb gonoszságra nem használják, éppoly kevesen, mint azok, akik teljes szívből egyedül Istenben bíznak.

Mert természettől fogva el vagyunk mi látva egy szép kis erénnyel: ha valaki valami rosszat cselekedett, szeretné a gyalázatát eltüntetni s palástolni, hogy senki ne lássa, ne tudja. Mert az arcátlanságban senki annyira nem megy, hogy elkövetett gonosztettével mindenki előtt dicsekedjék, hanem inkább titkolja, nehogy rájöjjenek. Ha aztán valakit előfognak, akkor Isten adja oda a nevét és öltöztesse a gaztettet kegyes mezbe, a gyalázatot a tisztesség látszatába! Ide fajult ma már a világ folyása, s új, nagy özönvízként elárasztja az egész földkerekséget. Jutalmul kapunk, amit keresünk s amire rászolgáltunk: dögvészt, háborút, drágaságot, tűzvészt, árvizet, rossz feleséget, gyermekeket, cselédséget és ki tudja, még miféle csapást! Mert honnan is eredne máshonnét ez a tengersok nyomorúság? Még igen nagy kegyelem, hogy a föld elhordoz és táplál bennünket.

Ezért kell mindenek előtt az ifjú nemzedéket rávezetni s hozzászoktatni, hogy ez és a többi parancsolat nagy legyen a szemében, és ha megszegi, tüstént működjék a vessző, s a parancsolat azonnal tartassék elébük, és plántáltassék újból beléjük, úgy hogy nem csupán a testi fenyítéstől való félelemre, hanem az Istentől való s Előtte való félelemre neveltessenek.

Így most már megértheted, mit jelent Isten nevével visszaélni. Dióhéjba foglalva tudniillik azt, hogy vagy hazugságra, valaminek olyan név alatt való szerepeltetésére használjuk, ami nem felel meg a valóságnak, – vagy átkozódáshoz, esküdözéshez, varázsoláshoz vesszük igénybe, szóval végeredményben, hogy kényünk-kedvünk szerint valami gonoszságot művelünk vele.

Meg kell azonban tudnod emellett azt is, miként kell Isten nevét helyesen használni. Mert ugyanazon szavakkal, amikor azt mondja: "Ne vedd hiába Istened nevét!" – egyszeriben azt is tudtunkra adja, hogy viszont jóra annál inkább használjuk azt. Hisz ez a név éppen azért jelentetett ki s adatott nékünk, hogy használatban legyen és hasznunkra fordítsuk. Ebből már most önként következik, hogy míg meg van tiltva, hogy Isten szent nevét hazugságra vagy más bűnre felhasználjuk, addig viszont meg van parancsolva, hogy az igazság, valamint minden más jó érdekében igénybe vegyük. Így például, mikor igazunkat esküvel erősítjük meg, ahol arra szükség van s ahol azt tőlünk kívánják. Ugyanúgy akkor, ha Isten nevében igaz dolgokat tanítunk. Hasonlóképpen, ha az Ő nevét a nyomorúságban segítségül hívjuk, vagy valami jótéteményéért dicséretet, vagy hálát adunk, stb. Mindezt egybefoglalva, megparancsolva találjuk az 50. Zsoltár ezen igéjében: "És hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem." Mert Isten nevének igazságban való ajkunkra vétele és áldásos felhasználása jelenti mindezt s így szenteltetik meg az Ő neve, ahogyan a Miatyánk mondja.

Íme, itt van most már előtted az egész parancsolat magyarázata! Ennek tudtával könnyű megfelelni arra a kérdésre, ami sok tudós elméjét megzavarta: "Miért van az evangéliumokban az eskü megtiltva, holott Krisztus, szent Pál és a többi szentek nem egyszer esküdtek?" Rövid válaszunk erre nézve az: Esküdni sohasem szabad gonoszul, azaz hazugul, s mikor se haszna, se szüksége nincs. Ellenben jó ügyben és felebarátunk javára szabad esküdni. Mert jó dolog az, ami által Istent dicsérjük, az igazságot és jogosságot megszilárdítjuk, a hazugságot eltiporjuk, az embereket megbékéltetjük, engedelmességet tanúsítunk s viszályt csillapítunk. Mert maga Isten lép itt közbe, széjjelválasztván igazságot és igazságtalanságot, gonoszságot és jóságot. Ha az egyik fél hamisan esküszik, már ki is van mondva reá az ítélet, úgyhogy semmiképp sem szökhetik a büntetés elől. S ha megtörténik, hogy a büntetés egy időre elmarad, végül is nem lesz abból az illetőnek haszna, úgy, hogy a hamis eskün szerzett nyereség elolvad a kezében, és soha nem örülhet neki. Így tapasztaltam már én ezt sokaknál, akik megszegvén házassági esküjüket, nem volt aztán már nékik egyetlen jó órájuk s egyetlen igazán jó napjuk, s azután javaikat is elvesztvén, testileg-lelkileg nyomorultul elvesztek.

Éppen azért ismételten intek és buzdítok mindenkit, hogy gyermekeinket már idejekorán intéssel és elrettentéssel, fékentartással és testi fenyítéssel szoktassuk arra, hogy iszonyodjanak minden hazugságtól, főképp pedig attól, hogy ilyesmihez használják fel Istennek nevét. Mert, ahol ezeknek szabad folyást engednek, nem lehet ott semmi jót várni, amint azt most is láthatjuk, hisz a világ gonoszabb, mint valaha, és sehol semmi jó rend, sem engedelmesség, sem hűség, sem hit, hanem csupa elvetemült és féktelen ember, akiken sem a tanítás, sem a fenyítés nem fog! Mindez pedig Isten haragja és büntetése azért, hogy oly szemérmetlen módon tiporják lábbal e parancsolatot.

Másrészt kötelességünk az is, hogy gyermekeinket sarkalljuk és ösztönözzük Isten nevének magasztalására és arra, hogy folyton ajkukra vegyék mindazzal szemben, ami bárhol éri őket s útjukba kerül. Mert Isten nevének igazi tisztelése abban áll, hogy minden vigasztalást Tőle várunk, és éppen azért segítségül is Őt hívjuk, mégpedig úgy, hogy előbb – mint fentebb hallottuk – a szív adja meg Istennek a tiszteletet a benne való hit által, azután a száj is a Róla való vallástétellel.

Az efféle eljárás egyben üdvös és hasznos szokás, igen hathatós az ördöggel szemben, aki állandóan ott settenkedik körülöttünk, s azt lesi, hogyan tudna bűnbe és gyalázatba, nyomorba és veszedelembe juttatni. De nem szívesen hallja és nincs maradása, ha valaki szíve mélyéből emlegeti s hívja segítségül Isten nevét, és bizonyára sok borzasztó és gyalázatos bukás érne, ha Isten az Ő nevének segítségül hívása fejében meg nem tartana bennünket. Magam is sokszor kipróbáltam és bőven megtapasztaltam, hogy gyakran egy-egy hirtelen reám zuhanó, nagy szerencsétlenség azonnal elfordíttatott rólam és elmúlt, mihelyst Isten nevét segítségül hívtam.

Az ördög keserűségére – hadd mondjam így – kellene Isten szent nevét mindenkor ajkunkon hordozni, hogy ne árthasson nekünk, bármennyire is szeretne.

Ezt érjük el azzal is, ha hozzászoktunk, hogy mindenféle eshetőségre számítva magunkat naponként Istennek ajánljuk testestül-lelkestül, és az Ő oltalmára bízzuk feleségünket, gyermekeinket, cselédségünket s minden vagyonunkat. Így jöttek létre a "Magasztaljátok!" "Hálákat adok!" kezdetű s más estéli és reggeli imádságok s ennek köszönhetik fennmaradásukat is. Hasonlóképp az a gyermekkorból szokásos gyakorlat, hogy a kereszt jegyével áldjuk meg magunkat, ha valami borzasztót, vagy retteneteset látunk, vagy hallunk és azt mondjuk: "Uram, Isten, őrizz meg; drága Uram, Krisztusom, segíts meg!" s más efféle. Viszont akkor is, ha valakivel valami nem is várt jó történik, bármi csekélység is az, mondjuk csak: "Áldott legyen érte az Isten, legyen Övé a hála; ezt és ezt Isten ajándékozta nékem!" stb. úgy kell erre szoktatni gyermekeinket, mint azelőtt arra, hogy Szent Miklós, vagy más szentek kedvéért böjtöljenek és imádkozzanak. Kedvesebb és tetszőbb dolog lenne ez Isten előtt, mint akármilyen kolostori élet, vagy karthauzi szenteskedés.

Lásd, így lehet az ifjúságot gyermekhez alkalmazott módon, mintegy játszva Isten félelmében s tiszteletében felnevelni, hogy az első és második parancsolat igazi buzgóság mellett náluk állandó gyakorlattá váljék. Ebből aztán annyi jó származhatnék, bontakozhatnék ki s hozhatná meg gyümölcsét, hogy oly nemzedék nőne fel, amely áldására és felvidulására lehetne az egész országnak. Ez volna a jó nevelés, amikor nyájassággal és örömmel szoktatjuk a gyermekeket. Mert, amit csupán vesszővel és ütleggel kell a gyermekből kikényszeríteni, abból nem sok jó származik, s még ha ez úton elérnél is valamit, nem maradnak tovább kegyesek, csak amíg a vesszőt hátukon érzik.

Ez a nevelési mód pedig belegyökerezik a szívbe, és a gyermekek jobban félnek Istentől, mint a bottól vagy virgácstól. Mindezt az ifjúság kedvéért mondom el ilyen egyszerűen, hogy végre szívükbe hatoljon. Mert, ha gyermeket tanítunk, vele kell gagyognunk. Így óvtunk tehát az Isten nevével való visszaéléstől, s buzdítottunk annak helyes használatára, ami nem csupán szavakból áll, hanem azoknak megfelelő cselekedetekből s életből, hogy tudjuk, hogy ez az Istennek felettébb kedve szerint való s meg is fog érte jutalmazni oly nagy bőséggel, mint amilyen borzasztóan büntet, ha azzal visszaélünk.

Luther Márton: Nagy Káté (1529)

 

L. Térj át a harmadik parancsolatra.

Gy. „A te Jehova Istenednek nevét hiába fel ne vegyed.”

L. Mit értesz ezen?

Gy. Isten tiltja nevének rossz használatát, nemcsak a hamis esküt, hanem az ok nélkül való esküdözést is.

L. Hát az esküvésben joggal használjuk Isten nevét?

Gy. Igen, midőn az igazságos okból ered. Először, ha az igazság megvédésének szempontjából történik, másodszor, ha az esküvés azért történik, hogy az emberek között a szeretet és a béke fennmaradjon.

L. De egyéb célja nincs e parancsnak, mint az oly esküdözések megszüntetése, melyek Isten nevét sértik, vagy dicsőségét kisebbítik?

Gy. Egy eset felmutatása által általános szabályra oktat minket, hogy tudniillik Isten nevét csak tisztelettel, félelemmel s dicsőítés végett vegyük szánkra. S mivel e név mindeneknél szentebb, kerülnünk kell minden oly alkalmazását, mely akár minket mutathat tiszteletleneknek vele szemben, akár másoknak ad alkalmat megvetésére.

L. Hogyan tartjuk tiszteletben Isten nevét?

Gy. Ha Istenről, munkáiról csak a legnagyobb tisztelettel beszélünk.

L. Mi következik eztán?

Gy. A szigorú záradék, hogy Isten büntetés nélkül nem hagyja, aki az ő nevét hiába felveszi.

L. Ha egyebütt is kijelenti, hogy törvényének megsértőit meg fogja büntetni, miért hangsúlyozza itt is?

Gy. Tudtunkra akarja adni, hogy nevének dicsősége mily kedves előtte - midőn látjuk, hogy azokra, kik nevét nem tisztelik, mily büntetés várakozik, mi is buzgóbbak legyünk azzal szemben.

Kálvin János:

A Genfi Egyház Kátéja (1545)

A törvény

 

- Mit kíván Isten a harmadik parancsolatban?

- Azt, hogy Isten nevét ne csak átkozódással, vagy hamis esküvel, de még szükségtelen esküdözéssel se káromoljuk, se így vele vissza ne éljünk; de még hallgatással vagy elnézéssel se váljunk részesekké ily rettenetes bűnökben. Egyszóval, Isten szent nevét mindig csak félelemmel és mély tisztelettel említsük avégre, hogy Őróla igazán vallást tegyünk, Őt segítségül hívjuk, és minden szavunk és cselekedetünk az Ő dicsőítésére szolgáljon.

Heidelbergi Káté (1563): 99. Kérdés – felelet

 

- Oly súlyos bűn-e Isten nevének esküdözéssel vagy átkozódással való meggyalázása, hogy még azok ellen is felgerjed Isten haragja, akik tőlük telhetőleg nem igyekeznek azt megtiltani vagy megakadályozni?

- Bizonyára úgy van, mert nincs is nagyobb bűn, amely ellen Isten haragja inkább felgerjedne, mint az Ő nevének meggyalázása. Ezért is parancsolta meg, hogy halállal büntettessék.

Heidelbergi Káté (1563): 100. Kérdés – felelet

 

- Esküdhetik-e valaki keresztyén módon is az Isten nevére?

- Igenis, ha ezt alattvalóitól a világi felsőbbség vagy valamilyen szükség követeli, hogy így tartsuk fent és biztosítsuk hitelünket és igazságunkat Isten dicsőségére és felebarátaink javára. Az ilyen esküvés ugyanis Isten igéjén alapszik és ezért az Istennek szentjei mind az ó-, mind az újszövetségben helyesen gyakorolták is.

Heidelbergi Káté (1563): 101. Kérdés – felelet

 

- Szabad-e szentekre vagy más teremtményekre esküdni?

- Nem szabad, mert az igazi esküvés nem egyéb, mint Istennek segítségül hívása, hogy Ő, mint a szíveknek egyedüli vizsgálója, tegyen tanúságot az igazság mellett és büntesse meg azt, aki hamisan esküszik; ez a tisztelet pedig nem illet meg egyetlen teremtményt sem.

Heidelbergi Káté (1563): 102. Kérdés – felelet

 

(Egyedül Isten nevére kell esküdni.) Ugyanezek a régiek csak az egy Jehova Isten nevére esküdtek, ahogy azt az isteni törvény megparancsolta; mint ahogy az megtiltotta, hogy idegen istenek nevére esküdjünk (5Móz 10,20; 2Móz 23,13), úgy nem tesszük le a szentekre követelt esküt sem. Elvetjük tehát mindezekben azt a tanítást, mely a mennyei szenteknek kelleténél többet tulajdonít.

II. Helvét Hitvallás (1566)

V. fejezet: Hogyan imádjuk,

tiszteljük és hívjuk segítségül Istent

az egyetlen közbenjáró, a Jézus Krisztus által

 

Isten nevét teljes tisztelettel és hódolattal kell használnunk, amiért minden hiábavaló és elhamarkodott esküvést teljesen elítélünk. Viszont törvényes alkalmakon esküt lehet tenni és tétetni Isten szava, valamint a jog, ítélet és igazság szerint.

Ír Hitvallás (1615) Isten szolgálata (55)

 

- Melyik a harmadik parancsolat?

- A harmadik parancsolat ez: „Ne mond ki hiába Istenednek, az ÚRnak a nevét, mert nem hagyja az ÚR büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét!”.

Westminsteri Kiskáté (1646) 53. Kérdés – felelet

 

- Mit kíván Isten a harmadik parancsolatban?

- Isten azt kívánja a harmadik parancsolatban, hogy neveit, címeit, tulajdonságait, rendelkezéseit, Igéjét és tetteit szent és tiszteletteljes módon említsük. (Zsolt 29,2; Jel 15,3-4; Préd 5,1; Zsolt 138,2; Jób 36,24)

Westminsteri Kiskáté (1646) 54. Kérdés – felelet

 

- Mit tilt Isten a harmadik parancsolatban?

- Isten a harmadik parancsolatban tiltja azoknak a dolgoknak bármiféle meggyalázását vagy helytelen használatát, melyek által ő megismerteti magát. (Mal 2,2)

Westminsteri Kiskáté (1646) 55. Kérdés – felelet

 

- Mivel támasztja alá Isten a harmadik parancsolatot?

- Isten azzal támasztja alá a harmadik parancsolatot, hogy noha ezen parancsolat megszegői elkerülhetik az emberektől a büntetést, Isten azonban nem tűri, hogy megmeneküljenek igazságos ítélete elől. (5Móz 28,58-59)

Westminsteri Kiskáté (1646) 56. Kérdés – felelet

 

- Melyik a harmadik parancsolat?

- A harmadik parancsolat ez: „Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az ő nevét hiába felveszi!” (2Móz 20,7)

 Westminsteri Nagykáté (1648) 111. Kérdés – Felelet

 

- Mit kíván Isten a harmadik parancsolatban?

- Isten azt kívánja a harmadik parancsolatban, hogy nevét, címeit, tulajdonságait, rendeléseit, az Igéjét, a sákramentumokat, az imádságot, az esküket, fogadalmakat, sorsvetést és tetteit, valamint minden mást, amelyben megismerteti magát szentül és tiszteletteljes módon említsük mind gondolatban, mind elmélkedés közben, szóban és írásban, hitünk szent megvallásával és felelős beszélgetésselsel, Isten dicsőségére, és saját, valamint mások javára.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 112. Kérdés – Felelet

 

- Milyen bűnöket tilt Isten a harmadik parancsolatban?

- Isten a harmadik parancsolatban tiltja, hogy nevét ne úgy használjuk, ahogy azt ő elvárja; valamint tiltja annak helytelen használatát tudatlan, hiábavaló, tiszteletlen, szentségtörő, babonás vagy gonosz módon, illetve címeinek, tulajdonságainak, rendeléseinek vagy tetteinek istenkáromlásban, hamis esküben való használatát. Tilt minden bűnös átkot, esküt, fogadalmat és sorsvetést; tiltja a törvényes eskük és fogadalmak megszegését, illetve a törvénytelen dolgokra vonatkozóak teljesítését. Tiltja a rendeletei és gondviselése miatti zúgolódást és vitatkozást, az azokba való túlzott kíváncsiskodást, és azok helytelen alkalmazását. Tiltja Igéjének, vagy annak egy részének a félreértelmezését, helytelen alkalmazását, vagy bármilyen kiforgatását, szentségtelen viccelődés, részletekbe menő és haszontalan kérdések, üres fecsegés, vagy tévtanok fenntartása céljából. Tiltja Isten nevének, a teremtményeknek, vagy bárminek, amit Isten neve tartalmaz, a helytelen használatát varázslásra vagy bűnös vágyakra és gyakorlatokra. Tiltja Isten igazságának, kegyelmének és útjainak rágalmazását, csúfolását, becsmérlését, vagy bármilyen szembehelyezkedést vele. Továbbá tiltja a képmutató vagy gonosz célok érdekében történő hitvallást; valamint ha szégyelljük Isten nevét, vagy szégyent hozunk rá engedetlen, esztelen, terméketlen és visszataszító életünkkel, vagy ha attól meghátrálunk.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 113. Kérdés – Felelet

 

- Mivel támasztja alá Isten a harmadik parancsolatot?

- Isten a harmadik parancsolatot a következő szavakkal támasztja alá: „Az Úrnak a te Istenednek” és „mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az ő nevét hiába felveszi”. Mivel ő az Úr és a mi Istenünk, ezért nevét nem szabad meggyaláznunk vagy bármilyen módon helytelenül használnunk. Különösképpen mivel annyira távol áll tőle, hogy felmentse e parancsolat megszegőit és megkegyelmezzen nekik, hogy nem tűrheti, hogy kimeneküljenek igazságos ítélete alól, noha sokan elkerülik az emberektől való egyházi fegyelmezést és büntetést.

Westminsteri Nagykáté (1648) 114. Kérdés – Felelet

 

A negyedik (harmadik) parancsolat: „Szenteld meg az ünnepnapot!”

Mit jelent ez? - Felelet: Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy igéjét és az igehirdetést meg ne vessük, hanem szentnek tartsuk, örömest hallgassuk és tanuljuk.

Luther Márton: Kis Káté (1529)

 

A negyedik (harmadik) parancsolat: „Az ünnepnapot megszenteljed!”

Ünnepnapot mondunk a zsidó "sabbath" szócska nyomán, amely eredetileg annyit jelent, mint ünnepelni, más szóval magunkat a munkától mentesíteni. Innét erednek ezek a szólások: szünnapot tartani, vagy szentnapot ülni. Isten már az ótestamentumban elkülönítette a hetedik napot a többitől, elrendelte ünnepnap gyanánt és megparancsolta, hogy ez minden más nappal szemben különösen megszenteltessék. Ami az ünneplés rendelkezéseit illeti, e tekintetben ez a parancsolat csupán a zsidók számára készült. Nekik kellett minden köznapi munkát abbahagyni és pihentetni, hogy ember és állat egyaránt felüdülhessen s a szakadatlan munka következtében le ne gyengüljön. És ámbár ők később túlságosan szűkre szabták az ünnepnapon végezhető dolgok számát, és csúnyán visszaéltek vele, amikor Krisztust is üldözték emiatt, és nem tűrtek el oly cselekedeteket sem, amelyeket pedig ők maguk is véghezvittek ünnepnapon, amint azt az evangéliumokban olvassuk, mintha a parancsolat betöltése azzal máris biztosíttatnék, hogy semmiféle külső dolgot nem végezünk, holott ennek a parancsolatnak a célja elvégre egyáltalában nem ez, hanem csak az, hogy tartsák meg az ünnep vagy nyugalom napját, amint erről mindjárt fogunk bővebben hallani.

Ama közönséges értelmezésben tehát ez a parancsolat keresztyénekre egyáltalában nem tartozik – mert teljesen külső, múló dolgok foglaltatnak abban, amint az ótestamentumnak egyéb rendelkezéseiben is, amelyek bizonyos szertartásokhoz, személyekhez, időhöz és helyhez vannak kötve, amelyek alól most már Krisztus által mindnyájan feloldattunk.

Egyébként, hogy az egyszerűbb emberek számára keresztyén tanulságokat vonhassunk le, hogy mit kíván Isten tőlünk ebben a parancsolatban, jegyezd meg a következőt: Mi az ünnepnapokat nem az értelmes és tanult keresztyének miatt tartjuk meg, mert ezeknek nem volna arra szükségük – hanem egyrészt bizonyos testi okok és szükségletek folytán, amiket a természet tanít és követel meg. A közönséges testi munkával foglalkozó tömegek, szolgáink és szolgáló leányaink kedvéért, akik az egész hetet munkában és hajszában töltik, hogy legyen nekik is egy napjuk, amikor nyugalomra térhetnek s friss erőt kaphatnak.

Másrészt leginkább azért, hogy ilyen nyugalmi napokon, mivel egyébkor nincs érkezésük hozzá, az emberek időt és módot nyerjenek az istentiszteleten való részvételre, tehát arra, hogy összegyülekezzenek, Isten igéjét hallgassák, afelett elmélkedjenek, s azután Istent magasztalják, Neki énekeljenek s Őhozzá imádkozzanak.

De ez – mondom – nálunk nincs különös időkhöz fűzve, mint a zsidóknál, mintha ennek éppen ezen vagy azon a napon kellene mindenképp történnie, mert önmagában véve egyik nap sem különb a másiknál. Hiszen voltaképp mindennek minden napon kellene történnie. De mert az emberek többsége nem tudna ebben résztvenni, kénytelenek vagyunk a hétnek legalább egy napját kitűzni e célra. Mivel pedig ősidők óta a vasárnap rendeltetett ki e célból, maradjunk csak annál, hogy az ünneptartás egyöntetű rendben menjen végbe s felesleges újítások által senki se támasszon zavart e téren.

Az tehát ennek a parancsolatnak egyszerű értelme, hogy ha már ünnepet tartunk, szenteljük azt az Isten igéjének tanulására. Vagyis e napnak igazi rendeltetése a prédikálás tisztének betöltése, éspedig az ifjúság és a szegény tömegek kedvéért. Mindezt pedig olyképpen, hogy a munkától való tartózkodást ne vegyük oly szűklátó szigorúsággal, mintha ebből kifolyólag más esetlegesen előadódó munkák, amelyek elől nem térhetünk ki, teljességgel tilosak volnának.

Megkérdeztetvén azért a felől, hogy mit jelent: "Az ünnepnapot megszenteljed!" – így felelj: "Az ünnepnapot megszentelni annyit jelent, mint azt szentnek tartani." "És mit jelent valami napot szentnek tartani?" "Nem mást, mint megszentelt beszélgetést, cselekedeteket s életet folytatni." Mert magának a napnak nincs szüksége megszentelésre, hiszen az már magában szentül teremtetett! Isten azonban azt akarja, hogy az neked legyen szent. Rajtad fordul meg tehát, hogy szent lesz-e ez a nap, vagy szentségtelen, aszerint, amint szent vagy szentségtelen dolgokat űzöl rajta.

Mi módon megy mármost végbe ez a megszentelés? Nem úgy, hogy a kályha mellé ülünk és testi munkát a világ minden kincséért sem végezünk; sem úgy, hogy koszorút teszünk a fejünkre s felöltjük legszebb ünneplőruhánkat, hanem, mint mondám úgy, hogy Isten igéjével foglalkozunk s magunkat abban gyakoroljuk.

Nekünk keresztyéneknek voltaképp minden nap ilyen ünnepnapot kell tartanunk, csupa szent dolgokat végeznünk, azaz naponként Isten igéjével kell járnunk-kelnünk s szívünkben és szánkban is egyaránt azt kell hordanunk. Mivel pedig nem valamennyien érünk rá, mint már mondtuk, hetenként néhány órát kell az ifjúság számára vagy legalább egy napot az egész nagy tömeg számára felhasználnunk abból a célból, hogy akkor mindenki csupán ezzel foglalkozzék, s különösen a Tízparancsolatban, a Hiszekegyben s a Miatyánkban tegyen előhaladást, úgy hogy ekként mindnyájunk élete és lénye Isten igéje szerint irányíttassék. Amikor ezt igazán kiadósan így gyakorolják, akkor el lehet mondani, hogy az ünnepnapot igazán megtartják; ha azonban nem – akkor ne mondják azt keresztyén ünnepnapnak. Mert ünnepelgetni és tétlenkedni nagyszerűen tudnak azok is, akik nem keresztyének, aminthogy a mi papjaink egész hadserege is nagyszerűen tud naponként a templomában elálldogálni, énekelni és csilingelni, de a legkevésbé egyetlen ünnepnapot is megszentelni: mert ők Istennek egy szemnyi igéjét sem prédikálják, sem nem gyakorolják, sőt éppen ellene tanítanak és élnek.

Pedig az Isten igéje minden szentség felett való szentség, sőt az egyetlen, amiről mi keresztyének tudunk s ami birtokunkban van. Mert még ha mindjárt minden szentnek csontját, avagy szent és megszentelt ruházatát egy halomba raknánk, mit sem segítene rajtunk. Mert az mind merő holt dolog, ami senkit nem tud szentebbé tenni. Isten igéje ellenben az a kincs, amely mindeneket megszentel, s ami által lettek maguk azok a szentek is szentekké. Abban a pillanatban, amikor Isten igéjével foglalkozunk, azt prédikáljuk, hallgatjuk, olvassuk, vagy rajta gondolkodunk, kinek-kinek a személye, azon napja, vagy cselekedete megszenteltetik, nem egy bizonyos külső cselekedet folytán, hanem az Ige folytán, amely minket mindnyájunkat szentekké tesz. Ezért hangoztatom én mindig, hogy minden mi életünknek és cselekedetünknek Isten igéje szerint kell folynia, ha azt akarjuk, hogy azok Isten előtt tetszők és kedvesek legyenek. Ahol ez történik, ott e parancsolat legteljesebb erővel betöltéshez jut.

Viszont minden olyan dolog és cselekedet, ami Isten igéjén kívül megy végbe, Isten előtt szentségtelen, ha úgy csillog s ragyog is, amint csak kifér rajta, ha csupa szent jelvényekkel volnának is körülkösöntyűzve. E fajtából valók a mindenféle összekoholt szerzetesrendek, amelyek Isten igéjéről mit se tudnak, s megszenteltetésüket a saját cselekedeteikben keresik.

Jól jegyezd meg azért, hogy ezen parancsolatnak ereje s veleje nem a tétlenségben, hanem a megszentelésben van, még pedig akképpen, hogy ezen a napon egész sajátosan gyakoroljuk magunkat a szent dolgokban. Mert egyéb dolgaink és foglalatosságaink sem nevezhetők szent műveleteknek, ha elébb maga az ember szentté nem válik. Ehhez pedig valami olyan munkára van szükség, ami által maga az ember szentté tétetik, ami viszont – mint hallottuk –, csupán Isten igéje által történik. Éppen e célból szereztettek és rendeltettek megfelelő helyek, időpontok, személyek, s maga az egész külsőségek közt lefolyó istentisztelet, hogy a legnagyobb nyilvánosság számára is bőséges alkalom nyíljék minderre.

Minthogy már most ily nagy jelentősége van az Isten igéjének, hogy egy ünnepnapot sem szentelhetünk meg nélküle, tudnunk kell, hogy Isten azt akarja, hogy ezt a parancsolatot szigorúan megtartsuk, s megbünteti mindazokat, akik az Ő igéjét megvetik, se hallgatni, se tanulni nem akarják, kivált abban az időben, amely egyenest arra rendeltetett.

Azért e parancsolat ellen nem csak azok vétkeznek, akik az ünnepnappal durván visszaélnek s azt megszentségtelenítik, mint például azok, akik kapzsiságuktól, vagy könnyelműségüktől hajtva elhanyagolják az Isten igéjének hallgatását, s holtrészegre isszák magukat a kocsmákban s fetrengenek a sárban, mint a disznók. Ám ide tartozik a másik had is, akik Isten igéjét csak úgy hallgatják, mint egy másfajta mesét, csak szokásból mennek el a prédikációra, s úgy jönnek ki onnét, amint bementek, s ha egy-egy évnek vége van, az idén is ugyanott vannak, ahol tavaly. Eddig ugyanis azt tartották: elég jól megünnepeljük az ünnepet, ha vasárnaponként egy misét, vagy az evangélium felolvasását végighallgatjuk. Isten igéje után azonban senki nem tudakozódott, aminthogy azt senki nem is hirdette. Most pedig, amikor már Isten igéje itt van a kezeink között, még mindig nem hagyunk fel a visszaéléssel! Hagyjuk szépen, hogy folyton csak prédikálgassanak nekünk, csak intsenek-buzdítsanak bennünket, meghallgatjuk, de nem vesszük komolyan a szívünkre.

Tudd meg azért azt is, hogy nem csupán a hallgatás a dolgunk, hanem a megtanulás és megtartás is, s ne gondold, hogy ez csupán a te egyéni tetszésedre van bízva, s hogy nem sokat nyom a latban. Gondold inkább meg, hogy ez Istennek parancsolata, Aki számon fogja kérni tőled, hogy miképp hallgattad, tanultad s tisztelted az Ő igéjét!

Hasonlóképpen kell ostorozni azokat a visszataszítóan öntelt lelkeket, akik ha egy, vagy két prédikációt hallgattak, már tele, sőt csordulásig vannak, mint akik most már maguk is nagyszerűen tudnának prédikálni, s mintha mesterre többé nem lenne szükségük. Mert éppen ez az a bűn, amit azelőtt a halálos bűnök közé soroltak, s amit görögül "akédiának" azaz lelki tunyaságnak és megunásnak neveznek. Ez az az ellenség módjára pusztító káros kór, amellyel az ördög sok szívet elkábít és megcsal, hogy rajtunk üssön s az Isten igéjét titkon megint elorozza tőlünk.

Mert azt jegyezd meg magadnak, hogy ha mégannyira is ismernéd Isten igéjét és mester volnál minden Ő dolgaiban, mégis naponként az ördög birodalmában vagy, aki sem éjjel, sem nappal nem nyugszik, hogy megkörnyékezzen, hogy szívedben az előző, valamint minden más parancsolatokkal szemben is hitetlenséget s gonosz gondolatokat ébresszen. Azért kell Isten igéjének folyton a szívedben, ajkadon s füledben lenni. Ha pedig a szív tétlenül hivalkodik és az Ige nem hangzik, akkor beront a sátán, és megtette a kárt, még mielőtt észrevennénk. Ezzel szemben megvan az Igének az az ereje, hogy amikor komolyan elménkbe idézzük, hallgatjuk és vizsgáljuk, nem marad gyümölcstelen, hanem mindig újabb értelmet, élvezetet és áhítatot ébreszt, megtisztítja a szívet s a gondolatokat. Mert az Isten igéi nem tunya és holt szavak, hanem serényen tevékenyek és elevenek. És ha semmi más érdek és szükség sem hajtana minket Isten igéjéhez, akkor is kellene, hogy az az egy siettessen mindenkit hozzá, hogy általa az ördögöt elriasztjuk és elűzzük; továbbá ezt a parancsolatot teljesítjük; és ez Istennek kedvesebb, mint akárminő elkápráztató, képmutató cselekedet.

Luther Márton: Nagy Káté (1529)

 

L. Menjünk át a negyedik parancsolatra.

Gy. „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy azt megszenteljed. Hat napokon munkálódjál és minden dolgodat elvégezzed. Hetednapon a te Jehova Istenednek szombatja vagyon: semmi dolgot ne tégy, se te, se fiaid, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, és semmi barmod, se a te jövevényed, mely a te kapud között vagyon. Mert hat napon teremté a Jehova a mennyet és a földet, a tengert és minden azokban való állatokat és megnyugovék hetednapon: azért megáldá Jehova a szombatot és megszentelé azt.”

L. Azt parancsolja-e, hogy hat napon dolgozzunk, a hetediken való nyugodalom végett?

Gy. Nem, hanem hat napot emberi munkára átengedvén, a hetediket kiválasztotta, s nyugalomra jelölte ki.

L. Minden munkát megtilt e napon?

Gy. E parancsnak sajátságos értelme van, mert a nyugalom napjának megtartása a régi szertartások egy részét teszi, s Krisztus eljövetelével érvényét veszté.

L. Tehát azt mondod, hogy e törvény kizárólag a zsidókra vonatkozik s ezért csak ideigvaló volt?

Gy. Igen, de csak szertartási részét illetőleg.

L. Hogyan? Hát szertartási részén kívül valami egyéb tartalma is van?

Gy. Három okból adatott.

L. Mondd el őket!

Gy. A lelki nyugalom kiábrázolására; az egyházi rend fenntartására, és a szolgák megpihentetésére.

L. Mit értesz lelki nyugalmon?

Gy. Midőn saját munkánkat abbahagyjuk, hogy Isten munkáljon bennünk.

L. Hogyan történik ez az ünneplés?

Gy. Úgy, hogy testünket keresztre feszítjük, azaz tudtára adjuk természetünknek, hogy Isten lelke kormányoz.

L. Elég, ha ez a hetedik napon történik?

Gy. Nem, mivel állandóan kell történnie, mert ha egyszer megkezdtük, folytatnunk kell egész életünkben.

L. Miért jelöl hát ki Isten határozott napot?

Gy. Az igazságnak a kiábrázolással nem kell mindenben megegyeznie; csak annyi hasonlóság legyen, amennyi a kiábrázoláshoz megkívántatik.

L. Miért inkább a hetedik napot írja elénk Isten, mint bármely másikat?

Gy. E szám az írásban a tökéletességet jelzi, ezért az örökkévalóság jelzésére használták. Egyúttal figyelmeztet minket arra, hogy a lelki nyugalom csak megkezdődik ránk nézve ezen életben, s míg e világból el nem távozunk, nem lesz tökéletes.

L. Mit jelent az, hogy Isten a pihenésre saját példájával buzdít?

Gy. Midőn a világ teremtését hat nap alatt elvégezte, a hetedik napot munkáinak megfontolására fordította. Saját példáját mutatja fel, hogy annál jobban kövessük őt. Mert nincs kívánatosabb dolog, mint hogy hasonlók legyünk hozzá.

L. De hát Isten munkái felett állandóan kell-e gondolkodnunk, vagy elég, ha minden hét napból egyet erre fordítunk? .

Gy. Isten munkáinak szemlélésében minden nap gyakorolnunk kell magunkat, de, mivel oly erőtlenek vagyunk, egy napot mégis különösen kijelöl Isten. S ez az egyházi rend, melyet említettem.

L. Mily rendet kell hát e napon tartani?

Gy. A nép menjen Krisztus tudománya hallgatására, közimákra, adja közös jelét hitének, vallásának.

L. Azt mondád, hogy e parancs a szolgák megpihentetésére is szolgál. Magyarázd ezt meg bővebben!

Gy. A nyugalom napja arra szolgál, hogy azok is, akik idegen hatalom alatt állnak, egy kissé megpihenjenek. Hiszen ez is a közrend fenntartására szolgál. Ha van egy nap nyugalom, mind hozzászokik, hogy a többi idejét munkára fordítsa.

L. Lássuk, mennyire vonatkozik ránk e parancs!

Gy. A szertartási része többé nem érvényes. Mert Krisztusban annak tökéletessége már megjelent.

L. Hogyan?

Gy. Halála ereje által keresztre feszíttetik bennünk az ó ember s mi új életre támadunk.

L. Mi marad hát a parancsból, ami ránk vonatkozik?

Gy. Hogy azon szent intézményeket, melyek az egyházak lelki rendtartását képezik, el ne hanyagoljuk, különösen pedig, hogy az istentiszteleteket látogassuk s ezeken rendeltetésünkhöz képest Isten igéjét hallgassuk, a szentségekben és az ünnepélyes imádkozásokban részt vegyünk.

L. Egyéb hasznunk nincs az előbbi szavakból?

Gy. De igen, mert igaz értelmük mélyére kell hatnunk. Hogy ti. mi Krisztus testévé, tagjaivá lévén, elhagyjuk saját munkáinkat s adjuk magunkat Isten kormányzása alá.

Kálvin János:

A Genfi Egyház Kátéja (1545)

A törvény

 

- Mit kíván Isten a negyedik parancsolatban?

- Először azt, hogy az igehirdetés szolgálata és az iskolák fenntartassanak és én, különösen ünnepnapokon, az Isten gyülekezetébe szorgalmasan eljárjak, hogy ott Isten igéjét hallgassam, a szent sákramentumokkal éljek, az Urat nyilvánosan segítségül hívjam, és keresztyénhez illően alamizsnálkodjam. Továbbá, hogy életemnek minden napján szűnjek meg a magam gonosz cselekedeteitől, engedve, hogy bennem az Úr munkálkodjék az Ő Szentlelke által, és így az örökkévaló szombatot már e földi életben megkezdjem.

Heidelbergi Káté (1563): 103. Kérdés – felelet

 

A hétnek első napját, mely az Úr napja, teljesen Isten szolgálatára kell szentelni; kötelesek vagyunk azért közönséges és mindennapos dolgainktól megpihenni, és ezt az időt a kegyesség nyilvános és egyéni gyakorlására fordítani.

Ír Hitvallás (1615) Isten szolgálata (56)

 

- Melyik a negyedik parancsolat?

- A negyedik parancsolat ez: „Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat! De a hetedik nap a te Istenednek, az ÚRnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon, se te, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálód, se állatod, se a kapuidon belül tartózkodó jövevény. Mert hat nap alatt alkotta meg az ÚR az eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. Azért megáldotta és megszentelte az ÚR a nyugalom napját.”.

Westminsteri Kiskáté (1646) 57. Kérdés – felelet

 

- Mit kíván Isten a negyedik parancsolatban?

- Isten azt kívánja a negyedik parancsolatban, hogy szenteljük neki az Igéje által megszabott időt, kifejezetten egy teljes napot a hétből, mely legyen az ő szent nyugalom napja.  (3Móz 19,30; 5Móz 5,12)

Westminsteri Kiskáté (1646) 58. Kérdés – felelet

 

- A hét melyik napját jelölte ki Isten a heti nyugalomnapként?

- A világ kezdetétől fogva Krisztus feltámadásáig, Isten a hét hetedik napját rendelte el heti nyugalomnapként, a feltámadás óta pedig egészen a világ végéig Isten a hét első napját rendelte el keresztyén nyugalomnapként. (1Móz 2,3; 2Móz 16,29; Ez 20,12; Róm 14,5-6; Kol 2,16-17; Zsid 4,1-11; ApCsel 20,7; 1Kor 16,2; Jel 1,10)

Westminsteri Kiskáté (1646) 59. Kérdés – felelet

 

- Hogyan kell megszentelni a nyugalom napját?

- A nyugalom napját úgy szenteljük meg, hogy teljes időnket az egyéni és nyilvános istentiszteletre szánjuk; megpihenve egész nap még azoktól a világi feladatokból és kikapcsolódásokból is, amelyek más napokon engedélyezettek, kivéve a szükséges és jótékony munkavégzést. (3Móz 23,3; Zsolt 92,1-4; Mt 11,28; Mk 6,31; ApCsel 20,7; Jel 1,16)

Westminsteri Kiskáté (1646) 60. Kérdés – felelet

 

- Mit tilt Isten a negyedik parancsolatban?

- Isten a negyedik parancsolatban tiltja az általa megkövetelt feladatok elmulasztását vagy azok hanyag végrehajtását. Ugyanakkor tiltja azt is, hogy ezt a napot meggyalázzuk lustaságunkkal, vagy már önmagukban is bűnös dolgok elkövetésével, vagy a világi feladatainkkal és kikapcsolódásainkkal kapcsolatos szükségtelen gondolatokkal, szavakkal vagy cselekedetekkel. (3Móz 23,3; 2Móz 20,9-11)

Westminsteri Kiskáté (1646) 61. Kérdés – felelet

 

- Milyen érvekkel támasztja alá Isten a negyedik parancsolatot?

- Isten azzal támasztja alá a negyedik parancsolatot, hogy a hét hat napját engedélyezte munkavégzésre, a hetediket saját különleges tulajdonának tekinti. Ezt támasztja alá még saját példájával, és azzal is, hogy megáldotta a szombatnapot. (2Móz 31,15-16; 3Móz 23,3; 2Móz 31,17; 1Móz 2,3)

Westminsteri Kiskáté (1646) 62. Kérdés – felelet

 

- Melyik a negyedik parancsolat?

- A negyedik parancsolat ez: „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, a ki a te kapuidon belől van; Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt.” (2Móz 20,8-11)

 Westminsteri Nagykáté (1648) 115. Kérdés – Felelet

 

- Mit kíván Isten a negyedik parancsolatban?

- Isten azt kívánja a negyedik parancsolatban minden embertől, hogy szentelje neki az Igéje által megszabott időt, kifejezetten egy teljes napot a hétből, amely a hét hetedik napja volt a világ kezdetétől fogva Krisztus feltámadásáig, attól fogva pedig a hét első napja, a világ végezetéig. Ez a keresztény szombatnap, amelyet az Újszövetség az Úr napjának nevez.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 116. Kérdés – Felelet

 

- Hogyan kell megszentelni a nyugalom napját vagy Úr napját?

- A nyugalom napját, vagy Úr napját, egész napon át tartó szent pihenővel kell megszentelni, nemcsak olyan munkák tekintetében, amelyek mindenkor bűnösek, hanem olyan világi elfoglaltságok és szórakozások tekintetében is, amelyek más napokon törvényesek. Gyönyörűségünkké kell váljon, hogy a teljes időt (kivéve annyit, amennyit a szükségszerű feladatok végzésére és az irgalmasság cselekedeteire fordítunk) Isten személyes és nyilvános tiszteletében töltsük: ezen célból fel kell készíteni szívünket, és olyan előrelátással, szorgalommal és mértékkel kell elrendezni és előzetesen elintézni mindennapi világi dolgainkat, hogy még inkább szabadok és képesek legyünk a naphoz kapcsolodó kötelességeinkre.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 117. Kérdés – Felelet

 

- Miért a családfők és más feljebbvalók felé irányul különösen a nyugalomnap megtartásának parancsa?

- A nyugalomnap megtartásának parancsa azért a családfők, és más feljebbvalók felé irányul különösen, mert nemcsak ők maguk kötelesek azt megtartani, hanem gondoskodniuk kell arról is, hogy azok is megtartsák azt, akikért felelősek. Továbbá azért, mert gyakran hajlamosak meggátolni őket abban saját elfoglaltságaik által.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 118. Kérdés – Felelet

 

- Milyen bűnöket tilt Isten a negyedik parancsolatban?

- Isten a negyedik parancsolatban tiltja a megkívánt kötelességek elmulasztását, vagy azok gondatlan, hanyag, és haszontalan teljesítését, valamint hogy belefáradjunk azokba. Tiltja a nap meggyalázását semmittevéssel, vagy egy önmagában is bűnös dolog cselekvésével, vagy olyan szükségtelen cselekedetekkel, szavakkal vagy gondolatokkal, amelyek világi elfoglaltságainkkal vagy szórakozásainkkal kapcsolatosak.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 119. Kérdés – Felelet

 

- Milyen érveket fűz Isten a negyedik parancsolathoz, hogy azt jobban alátámassza?

- Isten azzal az érvvel támasztja alá a negyedik parancsolatot, amely annak jogosságából fakad, vagyis azzal, hogy a hét hat napját engedélyezte számunkra saját dolgainkra, és csupán egy napot tartott fenn magának, így szólva: „Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat”. Továbbá azzal, hogy azt az egy napot saját különleges tulajdonának tekinti: „A hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja”, valamint saját példájával, aki „hat napon teremté az eget és a földet, a tengert és mindent, a mi azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék”, és azzal, hogy megáldotta azt a napot, nemcsak úgy, hogy megszentelte azt a maga szolgálatára, hanem áldás eszközévé rendelte számunkra is, amikor mi azt megszenteljük: „Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt”. (2Móz 20,9-11)

 Westminsteri Nagykáté (1648) 120. Kérdés – Felelet

 

- Miért került a negyedik parancsolat kezdetére a „megemlékezzél” felszólítás?

- A „megemlékezzél” felszólítás részben a megemlékezés nagy haszna miatt került a negyedik parancsolat kezdetére, mely megemlékezés segít nekünk a nyugalomnap megtartásának előkészületében, valamint abban, hogy megtartva azt, jobban megtartsuk a többi parancsolatot is, és hogy továbbra is hálásan emlékezzünk meg Isten két nagy jótéteményéről, a teremtésről és a megváltásról, amelyek a vallás rövid összefoglalóját tartalmazzák. Továbbá azért került oda, mert igen hajlamosak vagyunk elfelejtkezni róla, mivel kisebb erről a természet világossága, és mégis korlátozza természetes szabadságunkat olyan dolgokban, amelyek máskor engedélyezettek. Továbbá azért, mert hét nap alatt csak egyszer fordul elő, és közben sok világi dolgunk akad, amelyek túl gyakran vonják el figyelmünket arról, hogy akár a napra való felkészüléssel törődjünk, akár annak megszentelésével. Ezenkívül azért, mert a Sátán saját eszközeivel sokat munkálkodik azon, hogy elfeledtesse e nap dicsőségét, és még annak emlékét is kitörölje, hogy mindenféle vallástalanságot és istentelenséget hozzon be helyette.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 121. Kérdés – Felelet

 

Az ötödik (negyedik) parancsolat: „Tiszteld atyádat és anyádat!”

Mit jelent ez? - Felelet: Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy szüleinket és elöljáróinkat meg ne vessük és meg ne haragítsuk, hanem tiszteljük, becsüljük és szeressük őket, szolgáljunk és engedelmeskedjünk nekik.

Luther Márton: Kis Káté (1529)

 

Az ötödik (negyedik) parancsolat.

Az eddigiekben négy (három) parancsolatot tanultunk, amelyek Isten irányában köteleznek. Először azt, hogy egész szívünkkel bízzunk Benne, teljes életünkben féljük és szeressük. Másodszor, hogy szent nevét ne bitangoljuk hazugságra és más gazságokra, hanem Isten dicsőítésére, felebarátunk s a magunk javára és üdvösségére használjuk. Harmadszor, hogy az ünnep és nyugalom napján Isten igéjét szorgalmasan hallgassuk és gyakoroljuk, hogy minden cselekedetünk és egész életünk ahhoz igazodjék. Most már következik a többi hat (hét) parancsolat, amelyek felebarátunk irányában köteleznek. Köztük első és legfőbb:

„Tiszteld atyádat és anyádat!”

Minden más, Istennek alárendelt tisztség közül az atyai és anyai tisztségnek Isten azt a különös méltóságot adta, hogy nem csupán annyit parancsol, hogy szüleinket szeressük, hanem hogy őket tiszteljük. Mert testvérünk és általában felebarátunk irányában a szeretetnél nagyobbat nem parancsol; úgy, hogy az atyát és anyát megkülönbözteti és minden más halandó fölé emeli, s önmaga mellé ülteti. Mert a szeretetnél több a tisztelet, mint, amely nemcsak a szeretetet foglalja magában, hanem azonkívül illedelmességet, alázatosságot és hódolatot, amivel mint valamely itt elrejtett felségnek tartozunk. Nem is csupán azt követeli, hogy szüleinkhez jóságosan és tisztelettel szóljunk, hanem legfőként azt, hogy szívünk és színünk egyaránt mutassa és tanúsítsa, hogy nagyrabecsüljük és Isten után legelsőknek tartjuk őket. Mert akit szívből kell tisztelnünk, azt igazán magasra és nagyra kell értékelnünk.

Véssük hát a fiatalság szívébe, hogy a szülőben Isten helyettesét lássa, és így vélekedjék: legyen bár szülője alacsony sorsú, szegény, tehetetlen és akadékoskodó, mégis atya és anya, akit Isten adott. Életmódjuk vagy hibáik miatt a köteles tisztelettől nem foszthatók meg. Azért a szülőknek nem a személyét kell nézni, hogy milyen, hanem Isten akaratát, aki így parancsolja és rendeli. Habár egyébként Isten előtt mindnyájan egyenlők vagyunk, ámde egymás közt ilyen egyenlőtlenség és Istentől rendelt különbség nélkül el nem lehetünk. Azért parancsolta meg az Isten annak megtartását, hogy te nekem úgy engedelmeskedj, mint atyádnak, és én legyek a te feljebbvalód.

Tanuld meg tehát először, hogy mit jelent az ebben a parancsolatban követelt tisztelet a szülők iránt; tudniillik, hogy őket, mint legnagyobb földi kincsünket mindennél dicsőbbnek és értékesebbnek tartsuk. Azután szavainkban is legyünk illedelmesek irányukban, rútul rájuk ne förmedjünk, ne zsörtölődjünk, ne hurítsuk le őket, hanem hadd legyen igazuk s hallgassunk, ha a kelletén túlmennének is. Harmadszor cselekedetekkel is, azaz testünkkel és javainkkal tanúsítsuk ilyetén tiszteletünket azáltal, hogy kiszolgáljuk, segítjük, gondozzuk őket öregségükben, betegségükben, tehetetlenségükben vagy szegénységükben; s mindezt nem csak örömest, hanem alázatosan és tisztelettel, akárcsak Istennek tennénk. Mert aki tudja, hogy milyen szívvel kell lennünk szüleinkhez, az nem hagyja őket szűkölködni vagy éhezni, hanem maga elé és mellé ülteti s megosztja velük, amije van s ami tőle telik.

Másfelől lásd és jegyezd meg magadnak, hogy milyen nagy kincset és szent cselekedetet tárunk itt a gyermekek elé, amit sajnos igen lenéznek és szélnek eresztenek, és senki sem veszi eszébe, hogy ezt Isten parancsolta, vagy hogy ez szentséges isteni ige és tanítás. Mert ha annak tartották volna, akkor mindenki megtudta volna belőle, hogy szentek voltak azok az emberek is, akik ezen igék szerint éltek. Ennélfogva sem a kolostori élet, sem a szerzetesrendek behozatalára nem lett volna szükség, ha minden gyermek megmaradt volna ennél a parancsolatnál s lelkiismeretét Istenre irányítva azt mondhatta volna: Kötelességem lévén jó és szent cselekedeteket végezni, nem tudok jobbat annál, hogy szüleim iránt tiszteletet és engedelmességet tanúsítsak, mert ezt maga Isten rendelte el. Pedig amit Isten parancsol, kell, hogy sokkalta nemesebb legyen annál, amit magunk eszelünk ki. S mivel Istennél nagyobb és jobb tanítót nem találhatunk, természetes, hogy jobb tanítás sem létezik annál, amit ő maga ád. Bőségesen meg is tanít arra, hogy mit kell tennünk, ha igazán jó cselekedeteket akarunk gyakorolni; s azzal, hogy megparancsolja, bizonyítja, hogy azok neki nagyon tetszenek. Ha tehát Isten az, aki ezt megparancsolja és jobbat rendelni nem tud, bizonyára én sem tudom jobban csinálni.

Íme így kellett volna a jámbor gyermeket okosan tanítani, üdvösségesen nevelni s tartani odahaza a szülők iránt való engedelmességben és szolgálatban az emberek javára és gyönyörűségére. Isten parancsolatát kellett volna tehát változatlanul hagyni, nem pedig eltorzítani vagy úgy beszélni róla, hogy a gyermekek számára érthetetlen legyen; és nem folyton arról csacsogni, amit mi képzelünk el, az Isten parancsolatára meg ügyet se vetni.

Az Isten szerelmére, tanuljuk meg azért már egyszer, hogy az ifjú nemzedék minden más dolgot figyelmen kívül hagyván, lásson neki első sorban e parancsolatnak. Ha Istent igazi "jó cselekedettel" akarják szolgálni, teljesítsék azt, ami kedves az atya és anya, illetve azok előtt, akiknek, mint az ő helyetteseiknek, alá vannak rendelve. Amelyik gyermek ugyanis tudja ezt és megteszi, annak először is az a nagy vigasztalás tölti be a szívét, hogy jó kedvvel és dicsekedve mondhatja (büszkén mindazokkal szemben, kik a saját maguk választotta cselekedeteikkel sürögnek-forognak): "Íme, azt egész bizonyosan tudom, hogy ez a cselekedet nagyon kedves az égben s az én Istenemnél." Csak hozakodjanak elő mások a maguk rakásra való nagyszabású, keserves és nehéz cselekedeteivel, csak kérkedjenek, majd meglátjuk, hogy föl tudnak-e mutatni csak egyet is, amelyik nagyobb és nemesebb lenne, mint az atya és anya iránti engedelmesség. Hiszen ezt az engedelmességet Isten közvetlen közelébe helyezte az Ő fenséges személye iránti engedelmességnek, és ilyen értelemben parancsolta meg. Mégpedig olyanformán, hogy ha Isten igéje és akarata már érvényesült és végbe ment, semmi más ne legyen fontosabb, mint a szülők szava és akarata. Úgy azonban, hogy a szülők iránti engedelmesség megmaradjon az Isten iránti engedelmesség jegyében s ne vétsen az előbbi parancsolatok ellen se.

Éppen azért szívből örülhetsz és hálát adhatsz Istennek, hogy téged kiválasztott és érdemesített arra, hogy ilyen drága és kedves cselekedetekkel szolgálhass Neki. Nagyra tartsd és nagyra becsüld, még ha mindjárt a leghitványabb és legmegvetnivalóbb dolognak tekintik is azt. Hiszen nem mi kölcsönözzük azoknak a cselekedeteknek ezt a nagy méltóságot, hanem az, hogy olyan felette nagy kincs és szentség rendeli el és kíséri mindenüvé, mint az Isten igéje és parancsolata. Ó, mily drágán kellene megvásárolni valamennyi karthauzi barátnak, szerzetesnek és apácának, ha életük folyamán csak egyetlenegy, az Ő parancsolatából fakadó cselekedetet vihetnének az Úr színe elé és mondhatnák Előtte ezt vidám szívvel: "Most tudom, hogy kedves Teelőtted ez a cselekedet." Mi lesz szegény nyomorultakkal, amikor az Isten és az egész világ szeme láttára pirulva és megszégyenülve állnak majd egy ifjú gyermek előtt, ki e parancsolat szerint élt, és be kell ismerniük, hogy egész életükkel nem voltak rá érdemesek, hogy ennek csak egy korty italt is adjanak?... De méltán esik meg ez velük ördögi fonák üzelmeik folytán; mert Isten parancsolatát lábbal tiporják, úgyhogy saját maguk kigondolta cselekedetekkel kell kínozniuk magukat – hiába, s egykor pedig ezenfelül még gúny és gyalázat lesz majd a jutalmuk!

Nem kellene-e hevesebben dobogni a szívnek s az örömtől szinte elolvadni, ha munka után láthat és megteheti azt, amit néki parancsolnak, úgyhogy elmondhatja: „Lám, ez jobb, mint a karthauziak minden szenteskedése, még ha halálra böjtölik is magukat és szünet nélkül térden csúszva imádkoznak is!”. Mert te erre nézve biztos szöveget és isteni rendelkezést találsz, bizonyságául annak, hogy ezt Isten parancsolta, míg amazokra nézve egy betűt sem parancsolt. Ámde éppen az a világ nyavalyája és szörnyű vaksága, hogy az ilyesmit senki el nem hiszi. Ennyire megrontott bennünket az ördög a hamis szentséggel és az öncselekedeteink káprázatával!

Azért akartam olyan nagyon, – ismét mondom –, hogy kinyissunk szemet-fület és megszívleljük ezt, nehogy azután mi is eltévelyedjünk ismét az Isten színtiszta igéjétől ördögi lim-lom hazugságokra. Így is volna az rendjén, hogy a szülők annál több szeretetet, barátságot és egyetértést találjanak házaikban; s így nyerhetnék meg a gyermekek is teljes mértékben a szülők szívét. Viszont, ha a gyermekek csökönyösek, és amit tenniük kellene, nem teszik előbb, míg a hátukat ki nem porolják egy fütykössel, akkor magukra haragítják mind Istent, mind a szülőket, és csupa nyomorúságot zúdítanak magukra, mivel a lelkiismeretnek ilyen kincsétől és örömétől fosztották meg magukat. Azért az a helyzet a világon most is, amint panaszkodik is arról mindenki, hogy mind a két fél: a fiatalja is, az öregje is vad és fékezhetetlen, nincs bennük se félelem, se tisztesség; nem tesznek semmit, csak ha bottal hajtják őket, s amint csak lehet, egymás háta mögött viszik végbe dolgaikat és megrövidítik egymást. Azért is van rajtuk Isten büntetése: mindenféle szennyben és nyomorúságban tengődnek. Látnivaló, hogy így általában a szülők sem tudnak semmit; egyik bolond neveli a másikat, és amint ők éltek, úgy élnek utánuk gyermekeik is.

Ez legyen azért – mondom – az első és a legnagyobb, ami bennünket e parancsolathoz von. Elannyira, hogyha sem atyánk, sem anyánk nem volna, a fentiek érdekében azt kellene kívánnunk: Bár fát és követ állítana elénk Isten, hogy atyánknak és anyánknak nevezhetnénk! Mennyivel inkább kell tehát örvendeznünk azért, ha Ő élő szülőket adott, hogy irántuk tiszteletet és engedelmességet tanúsítsunk, mert a magasságbeli Felségnek és minden angyalnak nagyon tetszik ez így, s viszont ez bosszantja agyon valamennyi ördögöt. Emellett ez a legfenségesebb cselekedet, amit csak tehetünk az előbbi parancsolatokban foglalt legmagasztosabb istentisztelet után. Úgyhogy alamizsnaosztogatás és a felebarát iránti minden más cselekedet ezzel még korántsem egyenrangú. Isten ugyanis a szülők hivatását magasan az élre emelte, sőt egyenesen maga helyett állította fel a földön. Isten ezen akaratának és jótetszésének elég okot és ösztönzést kell szolgáltatnia arra, hogy önként és jókedvből úgy teljesítsük ezt a parancsolatot, ahogy csak bírjuk.

Hiszen arra még a világ szerint is kötelezve vagyunk, hogy hálásak legyünk szüleinknek a jótéteményekért és mindennemű jóért, amit csak kaptunk tőlük. De itt megint az ördög irányítja a világot. A gyermekek úgy elfeledkeznek szüleikről, ahogy mi valamennyien elfeledkezünk Istenről, és senki nem gondol arra, hogy Isten miként táplál, ápol, véd bennünket s mennyi jóval látja el testünket, lelkünket. Különösen, ha egyszer akad egy rossz óránk is, hej, de haragszunk, zúgolódunk és türelmetlenkedünk akkor, s be elfelejtünk mindent, ami jót csak kaptunk életünkben. Éppen így cselekszünk szüleinkkel is, s mégsincs egyetlenegy gyermek, aki ezt elismerné és megfontolás alá venné, hacsak a Szentlélek rá nem segíti.

Isten ismeri ezt a rossz szokását a világnak. Azért emlékeztet és hajt bennünket parancsolatokkal, hogy mindenki ráeszméljen, mit tettek érte szülei: így ki-ki rájön majd, hogy testét és életét tőlük kapta, meg hogy ők táplálták és nevelték, mert hisz különben saját szennyébe fúlt volna százszor is. Igazuk volt a régi bölcseknek, midőn azt mondták: „Deo, parentibus et magistris non potest satis gratiae rependi”, vagyis: Isten, szüleink és tanítóink iránti hálánkat sohsem tudjuk eléggé kifejezni, – sem pedig jóságukat viszonozni. Aki ezt belátja és meggondolja, az bizonyára kényszerítés nélkül megad szüleinek minden tiszteletet s tenyerén hordozza őket, mint akik által halmozta el Isten minden jóval.

Mindezek felett indítson erre az is bennünket, hogy Isten e parancsolathoz testi életünkkel kapcsolatos ígéretet is fűzött – mondván: „Hogy hosszú életű légy e földön, ahol lakol.”

Láthatod ebből magad is, mily nagy komolysággal veszi Isten ezt a parancsolatot. Nem csupán azt hangsúlyozza, hogy ez neki kellemes, benne öröme s gyönyörűsége telik, hanem, hogy nékünk is hasznunkra és javunkra válik, s hogy így minden jóval megáldott, kellemes és nyugodt életre tehetünk szert. Szent Pál is nagyra értékeli azért az ilyet az Efézusi levél 6. fejezetében és dicséretekkel halmozza el: „Ez az első parancsolat ígérettel, hogy jól legyen néked dolgod, és hosszú életű légy e földön.” Mert jóllehet az ígéret a többiekben is benne rejlik, de még sincs hozzátoldva egyikhez sem ily érthetően és határozottan.

Itt van hát számodra a gyümölcs és a jutalom: aki ezt a parancsot megtartja, jó napokban, szerencsében és jólétben leszen része. Viszont itt van a büntetés is, mert aki engedetlen, annak inkább az kell, hogy elpusztuljon s az életének ne örülhessen. „Hosszú életűnek lenni” – ez az Írás szerint nem csupán azt jelenti: magas kort elérni, hanem rendelkezni mindazzal, ami a hosszú élethez tartozik: egészség, feleség és gyermek, élelem, békesség, jó kormányzat, stb., melyek nélkül az életet sem örömmel élvezni, sem meghosszabbodását biztosítani nem lehet. Ha tehát atyádnak és anyádnak engedelmeskedni nem akarsz, s nevelésüket nem fogadod el, akkor engedelmeskedj – a poroszlónak. S ha ennek sem engedelmeskedsz, engedelmeskedj a kínpadnak, vagyis a halálnak. Röviden: Isten vagy azt akarja, hogy felette bőven elhalmozzon téged minden jóval, – ha Néki engedelmeskedsz, szeretettel és szolgálatok teljesítésével viselkedsz Vele szemben – vagy hogy elküldje hozzád mindkettőt, a halált és a hóhért, ha Őt megharagítod.

Mi miatt támad az a sok gazfickó, kiket naponként akasztanak, nyakaznak, és kerékbe törnek, ha nem az engedetlenség miatt, mivel nem hagyják magukat jó szóval nevelni. Így aztán Isten ítélete folytán azt érik el, hogy mindenféle szerencsétlenség és gyötrelem színhelyévé lesz az életük. Az ugyanis csak nagy ritkán fordul elő, hogy ilyen elvetemült emberek természetes vagy rendes idejében való halállal múljanak ki.

A kegyesek és engedelmesek azonban abban az áldásban részesülnek, hogy sokáig békés nyugalomban élnek s láthatják unokáikat (amint föntebb jeleztük) harmad és negyedízig. Így is tapasztaljuk ezt ott, ahol kiválóan szép kort ért nemzedéket találunk, kiknek jól megy a soruk, és sok gyermekkel vannak megáldva. Nyilván onnét van mindez, hogy ezeknek bizonyos része helyes nevelésben részesült és az öregeket megbecsülte. Az istentelenekről viszont elmondja a 109. zsoltár: „Vesszen ki az ő maradéka, a második nemzedékben töröltessék el az ő nevük!” Ismerd el azért, hogy micsoda fontos dolog lehet Istennél az engedelmesség, ha Ő ezt oly nagyra tartja, hogy benne Ő maga is a gyönyörűségét leli, gazdagon megjutalmazza, s amellett oly szigorúan kezeli, hogy megbünteti azokat, akik ellene cselekszenek.

Mindezt azért mondom, hogy a fiatal nemzedék szívébe jól bevéssük. Mert ki sem hinné, mennyire szükség van e parancsolatra, jóllehet eddig a pápaság alatt figyelembe se vették, és nem is tanították. Egyszerű, igényteleim szavak – gondoljuk magunkban – hisz már előbb is jól tudtuk; azért továbbmegyünk rajtuk, és más dolgok után bámészkodunk, s nem is látjuk, nem is hisszük, hogy ha ezzel nem törődünk, mennyire magunkra haragítjuk az Istent; viszont micsoda kedves dolgot cselekszünk, ha megtartjuk.

Ennél a parancsolatnál kell továbbá megemlítenünk a kormányzás és parancsolás tisztét betöltő felsőbbségek iránti bárminemű engedelmességet is. Mert a szülői felsőségből következik és fejlődik a többi is mind. Az apa is, ha gyermekét egyedül nem képes felnevelni, tanítót fogad, aki tanítja. Ha gyenge, barátait és szomszédjait hívja segítségül. Ha elhal, akkor a felügyeletet és kormányzást másoknak adja át, akiknek erre rendeltetésük van. Hasonlóképpen kell a gazdának a cselédséget, szolgákat és szolgálókat is házi kormányzat formájában uralom alatt tartani. Úgyhogy, akiket urainknak nevezünk, mind a szülők helyett vannak, s a kormányzásra tőlük kell venniük a jogot és felhatalmazást. Innét van az, hogy az Írás őket atyáknak nevezi, azaz olyanoknak, kik kormányzási teendőiknél fogva hivatva vannak az atyai tisztet teljesíteni s övéik iránt atyai szívvel viseltetni. Aminthogy régi időtől fogva a rómaiak s más nyelven beszélők is „patres et matres familias”-nak, vagyis „családatyának” és „családanyának” nevezték a ház urát és asszonyát. Éppen úgy országuk fejedelmét és főurát „Patres patriae”-nek vagyis a „haza atyjának” hívták. Ránk nézve, kik keresztyének akarnánk lenni, nagy szégyen, hogy nem úgy hívjuk őket, vagy legalábbis nem ennek tartjuk, és nem ilyenként tiszteljük.

Amivel a gyermek atyja és anyja iránt tartozik, ugyanazzal tartoznak mindazok, akik egy ház kormányzata alá tartoznak. A szolgák és szolgálók azért úgy igyekezzenek, hogy uruk és úrnőjük iránt ne csak engedelmesek legyenek, hanem olyan tiszteletet tanúsítsanak, akárcsak a tulajdon atyjuk és anyjuk iránt. S tegyék meg mindazt, amiről csak tudják, hogy megkívánják tőlük. Nem kényszerből s erőltetve, hanem jókedvvel és örömmel – éppen az előbb említett okok miatt: mivel ez Isten parancsolata, mely jobban tetszik Néki minden más cselekedetnél. Ezért ők még béradással is tartozhatnának, s örülhetnének, hogy urakat és úrnőket kaphatnak; hisz ezáltal boldog lelkiismerethez juthatnak, tudván azt, hogy így cselekedeteik véghezvitele igazi aranykincset jelent. Ezek eleddig háttérbe szorultak és lebecsülték őket. Épp azért az ördög nevében mindenki kolostorba, búcsúhelyekre és bűnbocsátó cédulák után szaladt, sok külső veszteség mellett továbbra is háborgó, rossz lelkiismerettel.

Ha ezt a szegény nép szívébe bele lehetne vésni, akkor az egyszerű cselédleány felugrana örömében, dicsérné Istent és hálát adna Neki, hogy rendes, tiszta munkájával, melyért különben még élelmet és bért is elfogad, oly kincsre tesz szert, amilyenre még a legszentebb hírben állók sem. Nem nagyszerű és dicső dolog azt tudni és mondhatni: ha elvégzed napi házimunkádat, az többet ér, mint az összes barátok szenteskedése és szigorú élete? És ráadásul még tied az ígéret, hogy jól lesz dolgod, és mindenek javadra szolgálnak! A cselekedeteket illetően hogy is lehetne boldogabban és szentebbül élned?... Mert Isten előtt tulajdonképpen a hit üdvözít, s egyedül ez szolgálja Őt, míg a cselekedetek az embereket. Itt, urad alatt, minden jót, oltalmat és védelmet találsz, hozzá még örvendező lelkiismeretet, kegyelmes Istent, ki százszorosan megjutalmaz. Sőt kész lovag lettél, ha kegyes és engedelmes vagy! De ha nem, – akkor csupa haragot és elvetést találsz Istennél, a szívedben békétlenséget s aztán mindenféle csapást és nyomorúságot.

Akit az ilyesmi nem tud megindítani és kegyessé tenni, azt átadjuk a hóhérnak és a kínpadnak. Azért gondolja meg mindenki, aki csak hallgatni akar a jóra, hogy Isten nem tréfál. Tudd meg, hogy Isten beszél veled és követeli az engedelmességedet! Ha engedelmeskedsz Neki, akkor édes gyermeke vagy. Ha az engedelmességet semmibe sem veszed, akkor szégyen, nyomor és keserűség lesz a jutalmad.

Ugyanígy beszélhetünk a világi felsőség iránti engedelmességről is, amely – mint mondtuk – mind hasonló értelemben veendő s a legtágabb körre is kiterjed. Itt ugyanis nem egyetlenegy atyával van dolgunk, hanem annyiszoros atyával, ahány tartomány, polgár és alattvaló van. Isten ugyanis általuk lát és tart el bennünket, éppúgy, mint szüleink által, és ad élelmet, házat, udvart, védelmet s közbiztonságot. Amennyiben azért ezt a nevet és címet – mint legmagasabb kitüntetésüket – minden tisztességgel viselik, kötelességünk, hogy őket is tiszteljük s nagyra becsüljük, mint a legdrágább és legnemesebb földi kincset.

Aki azért ezekben engedelmes, szolgálatkész s a tiszteletadást illetőleg szívesen megtesz mindent, az tudja, hogy ő Isten tetszésére cselekszik s örömöt és szerencsét nyer jutalmul. Aki pedig szeretetből sem hajlandó erre, sőt megveti e parancsolatot, elzárkózik előle, vagy egyenesen ellene dolgozik, az tudja meg, hogy sem kegyelemben, sem áldásban nem részesül. S ha egyszer-egyszer úgy is véli, hogy kereshet ezzel egy forintot, a másik oldalon tízszer többet elveszít. Vagy a poroszló kezébe jut, háború, ragály, vagy drágaság folytán pusztul el. Vagy pedig gyermekeiben nem lesz öröme; cselédeitől, szomszédaitól, vagy idegenektől és zsarnokoktól kell kárt, igazságtalanságot és erőszakoskodást szenvednie. Ily módon kell visszafizetődnie s reánk háramlania mindannak, amit megérdemlünk, s keresünk magunknak.

Ha egyszer tényleg elfogadnók, hogy ezek a cselekedetek ennyire kedvesek Isten előtt s ily gazdagon jutalmazza azokat, akkor csupa szerfelett való nagy javakban dúskálkodhatnánk, s megvolna mindenünk, amit csak szívünk kíván. Mivel azonban az emberek Isten igéjét és parancsolatait szinte csak megvetni valónak tartják, mintha valami csacsogó fajankó mondta volna őket, el kell jönni az időnek, amikor meglátjuk, hogy te vagy-e az a legény, ki vele szembeszállhatsz?! Mily nehezen megy majd Neki, hogy a váltságdíjat újra lefizess-e érted?! Azért vajha inkább élnél Isten kegyeivel, békességével s üdvösségével, mint az Ő haragjával és kárhoztatásával! Mit gondolsz, miért van tele a világ annyi hűtlenséggel, gyalázattal, nyomorral és gyilkossággal? Mi másért, ha nem azért, mert mindenki a maga ura akar lenni szabadon a császártól, nem adni semmit senkire és mindent végbevinni, amit csak megkíván? Azért bünteti Isten egyik gazfickót a másikkal úgy, hogy amikor a te uradat megcsalod, vagy megveted, jön egy másik, ki veled szakasztott úgy bánik, – sőt azzal is, hogy házadban feleségtől, gyermektől vagy cselédségtől tízszer annyit kell szenvedned.

Helyzetünk áldatlanságát nagyon is érezzük, zúgolódunk és panaszkodunk a hűtlenség, erőszakosság és igazságtalanság miatt, de nem akarjuk belátni, hogy mi is rossz fickók vagyunk, kik a büntetést valóban megérdemeltük s attól sem lettünk jobbak. Nem akarunk kegyelmet és üdvösséget, azért van annyi bajunk méltán, minden irgalom nélkül. Valahol a földön kell lenni még kegyes életű embereknek, hogy az Úr Isten még csak ennyi jót is juttat nekünk. A mi érdemünket nézvén ugyan nem lenne a házban egy fillér se, sem egy szalmaszál a mezőn. S mindezt oly sokszor kellett hangsúlyoznom; hátha valaki egyszer meg találja szívlelni: hogy megszabadulhatnánk a vakságból és nyomorúságból, amelybe oly mélyen beleestünk, ha Isten igéjét és akaratát igazán elismernénk, és komolyan elfogadnánk. Mert ebből megtanulhatnánk, miként nyerhetünk sok-sok, ideig és örökké tartó örömöt, boldogságot és üdvöt.

E parancsolatban tehát kétféle atyát állítottunk magunk elé: a vér szerintit és a tisztség alapján valót, más szóval azt, aki a házban viseli gondunkat s azt, aki az országban. Ezenfelül vannak még lelki atyák, de nem úgy, mint a pápaságban, hol szó szerint így hivatják magukat, de atyai tisztüket tényleg be nem töltik. Lelki atyáknak ugyanis egyedül azok nevezhetők, akik minket Isten igéje által kormányoznak és előttünk ebben forgolódnak, ahogy szent Pál az I. Korinthusi levél 4. fejezetében atyaként dicsekedik, mikor ezt mondja: "Mert tőlem vagytok a Krisztus Jézusban az evangélium által." Minthogy pedig atyák azok, meg is illeti ám őket minden másoknál előbbre való tisztelet! Ez azonban itt mifelénk a legkevésbé sem történik így, mert a világ csak úgy tiszteli őket, hogy az országból kiűzessenek, s ne legyen nekik még egy falat kenyerük sem; és végül (amint Pál apostol mondja) a világ söpredékévé és mindenki lábtörlőjévé kell lenniük.

De szükséges, hogy erről a köznépet felvilágosítsuk. Lássák, hogy azoknak, akik keresztyéneknek hívatják magukat, Isten előtt kötelességük, hogy lelki gondozóikat kettős tisztességre méltassák. Úgy, hogy velük jót tegyenek, és róluk gondoskodjanak, aminthogy Isten téged is kész mindennel bőven ellátni s nem akarja, hogy szükséget szenvedj. Ámde ettől mindenki elzárkózik, s tiltakozik ellene. Kinek-kinek csak arra van gondja, hogy a maga gyomrát megtöltse, s manapság egyetlenegy derék prédikátort sem tudunk eltartani, holott azelőtt tíz elhízott gyomrot is kielégítettünk. Ebből kifolyólag azután mi is megérdemeljük, hogy Isten megfosszon bennünket Igéjétől és áldásától, és újból hazug prédikátorokat hagyjon felülkerekedni, akik minket az ördög kezére juttatnak, s azonfelül verejtékünket és vérünket kiszipolyozzák.

Akik azonban Isten akaratát és parancsát szemük előtt tartják, azt az ígéretet nyerik, hogy bőségesen megtérül nekik mindaz, amit akár testi, akár lelki atyáikra áldoznak s irántuk való tiszteletből tesznek. Nem azzal, hogy egy vagy két esztendeig kenyerük, ruhájuk és pénzük lesz, hanem hogy hosszú életük, ételük és békességük lesz és örökké gazdagok, és boldogok lesznek. Azért te csak tedd, amivel tartozol; s engedd át a gondot Istennek, hogy mi módon tápláljon és szerezzen néked elégséget. Ha ezt megígérte és e szavát még soha senkivel szemben meg nem szegte, akkor neked sem fog hazudni.

Ennek kellene bennünket minél jobban felrázni s oly szívet teremteni bennünk, amely repesni szeretne az örömtől és a szeretett azokkal szemben, akiknek tisztelettel tartozunk, olyannyira, hogy kezeinket fölemelve, ujjongva adnánk hálát Istennek, ki nékünk ily ígéretet tett, melynek eléréséért a világ végére is el kellene futnunk. Mert ha az egész világ összefogna is, nem volna képes az életet csak egy órácskával meghosszabbítani, vagy egy gabonaszemecskét a földből kihozni. Isten azonban szíved óhaja szerint megadhat s meg is akar adni neked mindent özönével. Aki ezt figyelmen kívül hagyja, s nem veszi semmibe sem, az nem érdemli meg, hogy Istennek csak egy igéjét is hallja. El kellett ezt még mondani ráadásul mindazoknak, kik e parancsolat alá tartoznak.

Jó volna azonban mindezek után arról is prédikálni a szülőknek s mind azoknak is, kik efféle tisztséget töltenek be, hogy miképpen viselkedjenek azokkal szemben, akiknek gondozását rájuk bízták. Habár ezt a tízparancsolat nem emelte is ki, bőségesen megszabja az Írás számos helye. Ebbe a parancsolatba ezt is bele akarja foglalni Isten épp azzal, hogy atyát és anyát említ. Mert e tisztségbe és kormányszékbe nem gazembereket vagy zsarnokokat akar Ő ültetni, nem is azért szabja meg számukra a kiváltságos tiszteletet, azaz a hatalmat és a kormányzáshoz való jogot, hogy magukat imádtassák. Ellenkezőleg, azért, hogy meggondolják: ők maguk is Istennek tartoznak engedelmességgel, és minden más érdeknél előbbre téve szívesen és hűséggel viseljék tisztségüket, hogy gyermekeiket, cselédeiket, alattvalóikat, stb. ne csupán élelmezzék s testileg lássák el, hanem, hogy mindenek fölött neveljék fel Isten dicsőségére. Ne hidd tehát, hogy e tisztség a te tetszésed és saját kényed-kedved szerint illet meg téged, hanem azért, mert Isten szigorúan megparancsolta és elrendelte; azért erről számot is kell majd adnod Neki.

Ámde ott van megint a rettenetes baj, hogy ezt nem hiszi és figyelembe se veszi senki sem. Úgy tesznek, mintha Isten a gyermekeket élvezetünkre és szórakozásunkra adta volna; a cselédséget meg, akárcsak a tehenet vagy a szamarat, egyedül a munka elvégzésére; az alattvalókat pedig, hogy felettük szeszélyesen zsarnokoskodjanak. Hagyják, mintha semmi közük se volna hozzá, hogy a rájuk bízottak mit tanulnak és hogyan élnek. Azt senki sem akarja észrevenni, hogy mennyire szükséges volna az ifjúság felkarolását komolyan venni, pedig ez a mennybéli Felségnek a parancsa, aki ezt a legkomolyabban számon is kéri és megbosszulja. Mert ha derék, ügyes embereket szeretnénk akár a világi, akár az egyházi kormányzáshoz, akkor gyermekeink tanításánál és nevelésénél bizony nem szabad sajnálnunk semmi buzgóságot, fáradságot és költséget, csak hogy Istennek és a társadalomnak hasznos tagjaivá legyenek, s ne csupán azon járjon az eszük, hogy miként szerzünk számukra pénzt és jószágot. Hiszen Isten nélkülünk is táplálhatná és meggazdagíthatná őket, aminthogy naponként meg is teszi. De éppen azért adott nékünk gyermekeket és parancsot is reájuk vonatkozólag, hogy az Ő akarata szerint neveljük, s irányítsuk őket; különben nem volna néki szüksége atyákra és anyákra sehol! Tudja meg azért mindenki, hogy Isten kegyelme elvesztésének terhe mellett köteles gyermekeit mindenekelőtt Isten félelmében és ismeretében nevelni, s ha arra valók, továbbtaníttatni és iskoláztatni is, hogy így, ahol csak szükség van reájuk, felhasználhassuk őket.

Ha ezt megtennők, akkor az Isten is megáldana gazdagon bennünket és megajándékozna kegyelmével úgy, hogy olyan embereket nevelhetnénk, kik által az az ország és népe megjavulhatna. Azonkívül jól nevelt polgárokat, erkölcsös és házias asszonyokat, akik a jövőben azután ugyancsak kegyes érzelmű gyermekeket és cselédséget nevelhetnének föl. Nos, gondold meg immár, micsoda gyilkos kárt okozol, ha mindezekben mulasztást követsz el. Terajtad múlik, hogy gyermeked hasznosan és üdvösen nevelkedjék fel. Hozzá még minden bűnt és haragot magadra zúdítasz, s így saját gyermekeid miatt érdemled meg a poklot, lennél egyébként akármilyen kegyes és szenteskedő is. Mivel ezt megvetjük, Isten is rettenetesen bünteti miatta a világot, úgyhogy se fegyelem, se jó kormányzat, se békesség. Ezek miatt ugyan panaszkodunk is valamennyien, de azt nem látjuk be, hogy a mi bűnünk folytán jutottunk idáig. Mert ahogy mi neveljük őket, ahhoz képest lesznek áldatlan és engedetlen gyermekeink és alattvalóink. De figyelmeztetésül legyen elég ez, bővebb kifejtését hagyjuk más alkalomra.

Luther Márton: Nagy Káté (1529)

 

L. Térjünk át a második táblára!

Gy. A második tábla így kezdődik: „Tiszteld atyádat és anyádat!”

L. Mit jelent e szó: „Tiszteld!”

Gy. Hogy a gyermekek szüleikkel szemben szerény alázatossággal, engedelemmel viseltetvén, becsüljék meg őket, szükségükben segítsék, nekik munkálkodjanak. Mert e három kívánalomban benn van a tisztelet, mellyel szüleinknek tartozunk.

L. Folytasd.

Gy. A parancshoz ez az ígéret van fűzve: „Hogy hosszú életű légy a földön, melyet a te Jehova Istened ad néked.”

L. Mit értesz ezen?

Gy. Azt, hogy akik szüleikkel szemben a köteles tiszteletet megadják, Isten kegyelme folytán sokáig élnek.

L. De ha ez az élet annyi nyomorúságot hordoz magában, miért ígéri a hosszú életet jótétemény gyanánt Isten?

Gy. Mert az élet, ha még oly nyomorúsággal teljes is, Isten áldása a hívőkre nézve már csak azért is, mivel atyai szeretetének bizonysága, hogy őket itt táplálja és megtartja.

L. Következik ebből viszont, hogy akinek idő előtt távoznia kell e világból, az Isten átka alatt áll?

Gy. Egyáltalán nem. Mivel akárhányszor azokat ragadja el idő előtt e világból Isten, akiket legjobban szeret.

L. De ha így tesz, hogy teljesíti ígéretét?

Gy. Ami földi jót nekünk ígér Isten, abból a szempontból kell néznünk, hogy lelkünk javára és üdvösségére szolgál-e. Mert igen fonák dolog volna, ha e gondolat nem lebegne mindig előttünk.

L. Mi lesz azokkal, akik engedetlenek szüleikkel szemben?

Gy. Nemcsak az utolsó ítéletkor bűnhődnek. De bosszút áll rajtuk Isten még itt a testben; vagy elszólítja őket éltük virágában, vagy gyalázatot, halált s egyéb szégyent bocsát reájuk.

L. Nemcsak Kánaán földjéről beszél Isten ezen ígéretben?

Gy. Amennyiben a parancsolat Izrael gyermekeihez van intézve, Kánaánról. De nekünk e beszédet tágabb értelemben kell vennünk. Istené az egész föld. Akárhol van hát lakásunk, Isten adja azt.

L. Nincs egyéb hátra a parancsolatból?

Gy. Bár csak atyáról és anyáról van szó, mégis minden feljebbvalóinkra kell azt értenünk, mert őket is tisztelnünk kell.

L. Miért?

Gy. Mivel Isten magasabb tisztességre állította őket. Mert ami tekintélye, hatalma, tisztessége csak van felettünk szüleinknek, fejedelmeinknek, vagy akármely feljebbvalónknak, Isten rendeléséből származik, mivel Ő így kívánja rendezni a világot.

Kálvin János:

A Genfi Egyház Kátéja (1545)

A törvény

 

- Mit kíván Isten az ötödik parancsolatban?

- Azt, hogy atyám, anyám és minden fölöttesem iránt teljes tisztelettel, szeretettel és hűséggel viseltessem és magamat mindennemű jó oktatásuknak és büntetésüknek illő engedelmességgel, alávessem, és még az ő fogyatkozásaikkal szemben is türelmes legyek, mivel Isten az ő kezük által akar igazgatni.

Heidelbergi Káté (1563): 104. Kérdés – felelet

 

- Melyik az ötödik parancsolat?

- Az ötödik parancsolat ez: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az ÚR ad neked!”.

Westminsteri Kiskáté (1646) 63. Kérdés – felelet

 

- Mit kíván Isten az ötödik parancsolatban?

- Isten azt kívánja az ötödik parancsolatban, hogy a különböző helyzetekben és viszonyokban mindenkinek adjuk meg a tiszteletet, és teljesítsük kötelességeinket mindenki felé, aki elöljárónk, alárendeltünk vagy velünk egyenlő.  (Ef 5,21-22; 6,1.5; Róm 13,1; Ef 6,9; Róm 12,10)

Westminsteri Kiskáté (1646) 64. Kérdés – felelet

 

- Mit tilt Isten az ötödik parancsolatban?

. Isten azt tiltja az ötödik parancsolatban, hogy a különböző helyzetekben és viszonyokban bárkit megillető tiszteletet vagy feléjük irányuló kötelességeinket elhanyagoljuk, vagy bármit is azok ellen tegyünk. (Róm 13,7-8)

Westminsteri Kiskáté (1646) 65. Kérdés – felelet

 

- Mivel támasztja alá Isten az ötödik parancsolatot?

. Isten azzal támasztja alá az ötödik parancsolatot, hogy azoknak, akik azt megtartják, hosszú életet és jólétet ígér (amennyiben ez Isten dicsőségét és az illető javát szolgálja). (Ef 6,2-3)

Westminsteri Kiskáté (1646) 66. Kérdés – felelet

 

- Melyik az ötödik parancsolat?

- Az ötödik parancsolat ez: „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr a te Istened ád te néked.” (2Móz 20,12)

 Westminsteri Nagykáté (1648) 123. Kérdés – Felelet

 

- Kik értendők atya és anya alatt az ötödik parancsolatban?

- Az ötödik parancsolatban atya és anya alatt nem csupán a természetes szülők értendők, hanem mindazok, akik korban vagy adományaikban/ajándékaikban megelőznek bennünket, és különösen azok, akik Isten rendelése által, felettünk állnak tekintélyben, akár a családban, az egyházban, vagy az országban.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 124. Kérdés – Felelet

 

- Miért nevezi Isten az elöljárókat atyának és anyának?

- Azért nevezi Isten az elöljárókat atyának és anyának, hogy tanítsa őket alárendeltjeik felé való kötelességeikben, hogy mint a természetes szülők, kifejezzék szeretetüket és gyengédségüket feléjük, különböző viszonyaiknak megfelelően. Továbbá azért, hogy az alárendelteket arra ösztönözze, hogy kötelességeiket nagyobb hajlandósággal és jókedvvel teljesítsék feletteseik felé, úgy, mintha a szüleiknek tennék.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 125. Kérdés – Felelet

 

- Mi az ötödik parancsolat általános célja?

- Az ötödik parancsolat általános célja az, hogy teljesítsük azokat a kötelességeket, amelyekkel kölcsönösen tartozunk egymásnak különböző viszonyainkban, mint elöljárók, alárendeltek, vagy egyenrangúak.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 126. Kérdés – Felelet

 

- Mi az a megbecsülés, amellyel elöljáróiknak tartoznak az alárendeltek?

- A megbecsülés, amellyel az alárendeltek tartoznak elöljáróiknak, abból áll, hogy megadnak minden nekik kijáró tiszteletet szívükben, szavaikban és viselkedésükben. Imádkoznak és hálát adnak értük, követik példájukat és kegyességüket, továbbá hajlandóak engedelmeskedni törvényes parancsaiknak és tanácsaiknak. Rendreutasításaiknak engedelmeskednek, fenyítéseikhez kellő alázattal viszonyulnak, személyükhöz és tekintélyükhöz hűségesek, azokat megvédik és fenntartják, különböző rangjaik és helyzetük természete szerint, ezenkívül elnézőek gyengeségeikkel, és elfedezik azokat szeretetben, hogy így megbecsülésükre legyenek elöljáróiknak és az ő vezetésüknek.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 127. Kérdés – Felelet

 

- Melyek az alárendeltek bűnei elöljáróikkal szemben?

- Az alárendeltek bűnei elöljáróikkal szemben a következők: minden feléjük megkívánt kötelességük elhanyagolása, személyükre és helyzetükre való irigykedés, azok megvetése, vagy az azok elleni lázadás törvényes tanácsaikban, parancsaikban és fenyítéseikben, továbbá szidalmazásuk, gúnyolásuk és minden olyan makacs és botrányos magatartás, amely szégyent és gyalázatot hoz elöljáróikra és vezetésükre.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 128. Kérdés – Felelet

 

- Mit kíván Isten az elöljáróktól az alárendeltjeik felé?

- Isten azt kívánja az elöljáróktól, hogy a tőle kapott hatalom szerint, és annak a viszonynak megfelelően, amelyben állnak, szeressék, áldják és imádkozzanak azokért, akik a gondjaikra bízattak. Oktassák, tanácsolják és intsék őket, támogassák, dicsérjék és jutalmazzák a jót cselekvőket, és helytelenítsék, fenyítsék és büntessék a rosszat cselekvőket. Továbbá azt kívánja, hogy védelmezzék őket, és gondoskodjanak lelki és testi jólétükhöz szükséges minden dologról, valamint megfontolt, bölcs, szent és példaadó viselkedésük által Istennek szerezzenek dicsőséget, maguknak megbecsülést, és így őrizzék meg Istentől kapott tekintélyüket.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 129. Kérdés – Felelet

 

- Melyek az elöljárók bűnei?

- Az elöljárók bűnei, a tőlük megkívánt kötelességek elhanyagolásán kívül, a következők: mértéktelen önzés, saját dicsőségük, kényelmük, hasznuk, vagy élvezetük mértéktelen keresése, továbbá törvénytelen dolgok megparancsolása alárendeltjeiknek, vagy olyanoké, melyeket nem áll hatalmukban teljesíteni. Ezenkívül alárendeltjeik gonosz dolgokban való tanácsolása, bátorítása, vagy támogatása, és olyan dolgok helytelenítése, ellenzése, vagy azokról való lebeszélésük, amelyek jók. Alárendeltjeik indokolatlan fenyítése, valamint helytelen dolognak, kísértésnek és veszélynek való gondatlan kitevésük, vagy engedésük, feldühítésük, vagy bármilyen más módon saját maguk megbecstelenítése, vagy tekintélyük kisebbítése igazságtalan, tapintatlan, rideg vagy hanyag viselkedésük által.

Westminsteri Nagykáté (1648) 130. Kérdés – Felelet

 

- Melyek az egyenrangúak kötelességei?

- Az egyenrangúak kötelessége egymás felé az, hogy becsüljék meg egymás méltóságát és értékét, legyenek egymást megelőzők a tiszteletadásban és örüljenek egymás ajándékainak és növekedésüknek, mint sajátjukénak.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 131. Kérdés – Felelet

 

- Melyek az egyenrangúak bűnei?

- Az egyenrangúak bűne, a tőlük megkívánt kötelességek elhanyagolásán kívül, a másik értékének alábecsülése, ajándékainak irigylése, növekedése vagy jóléte miatti szomorúság és elsőbbség bitorlása a másik felett.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 132. Kérdés – Felelet

 

- Milyen érvet fűz Isten az ötödik parancsolathoz, hogy azt jobban alátámassza?

- Isten ezekben a szavakban: „hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr a te Istened ád te néked”, azzal támasztja alá az ötödik parancsolatot, hogy azoknak, akik megtartják, kifejezetten hosszú életet és jólétet ígér, amennyiben ez az ő dicsőségét és az illető javát szolgálja.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 133. Kérdés – Felelet

 

A hatodik (ötödik) parancsolat: „Ne ölj!”

Mit jelent ez? - Felelet: Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy felebarátunk testét s életét meg ne sértsük, meg ne bántsuk, hanem segítsük meg őt minden testi bajban és életveszélyben.

Luther Márton: Kis Káté (1529)

 

A hatodik (ötödik) parancsolat: „Ne ölj!”

Az eddigiekben letárgyaltuk mind a lelki, mind a világi kormányzatot, azaz az isteni és szülői felsőbbséget és a nekik szóló engedelmességet. Most pedig otthonunkból szomszédaink közé megyünk megtanulni, hogy egymás között mimódon kell élnünk, kinek-kinek az ő felebarátjával. Épp ezért ez a parancsolat nem vonatkozik sem Istenre, sem a felsőbbségre, s nem is vétetik el tőlük az a hatalom, amellyel rendelkeznek is: hogy ölhessenek. Mert azt a jogát, hogy a gonosztevőket megbüntetheti, a felsőbbségre ruházta a szülők helyett, akiknek hajdanában – mint Mózesnél olvassuk – kötelességük volt gyermekeiket a bírói szék elé állítani és halálra ítéltetni. Ennélfogva mindaz, amit e parancsolat tilt, nem a felsőbb hatóságnak tilos, hanem a magánszemélyeknek egymás közt.

Ekként ez a parancsolat elég könnyű, különben is elég szó esik róla, minthogy évről-évre halljuk az evangéliumban, Máté 5. fejezetében, ahol maga Krisztus fejti ki annak lényegét és összegezi tartalmát, tudniillik hogy nem szabad ölnünk sem kézzel, sem gondolattal, sem szájjal, sem jellel vagy mutogatással, sem másoknak való segélynyújtás vagy tanácsadás formájában. Éppen azért ez a parancsolat a haragot is tiltja mindenkinek, kivéve azokat – mint mondtuk –, akik Isten helyét töltik be számunkra: tehát a szülőket és a felsőbbséget. Mert Istent és az isteni megbízatásban levőket illeti meg, hogy haragudhatnak, korholhatnak és büntethetnek, éppen azok miatt, akik ezen a parancsolaton vagy a többieken áthágnak.

E parancsolatnak pedig azért van alapja és szükségessége, mert Isten jól tudja, mily gonosz a világ s mennyi áldatlanság folyik az életben; ezért adta ezt, – valamint a többi parancsolatot is – elválasztóul a jó és rossz közé. Amint a többi parancsolatoknál már eddig is elég kísértéssel találkoztunk, ugyanúgy itt is, minthogy sok olyan ember közt kell élnünk, akik nekünk bántalmat okoznak, úgyhogy okot szolgáltatnak arra, hogy ellenségeikké legyünk.

Ha például a szomszédod látja, hogy az Isten neked jobb házat és udvart, több vagyont és sikert adott, mint neki, ez bosszantja, irigykedik reád és nem valami szépet fog mondani rólad.

Így a sátán ingerkedése folytán sok ellenséget szerzel magadnak, akik neked sem testileg, sem lelkileg semmi jóval nem kedveskednek. Mert ha ilyennel állunk szemben, a mi szívünk is fel akar háborodni, vérezni és bosszút forralni. Ekkor azután mihamar sor kerül átkozódásra és tettlegességre, amiből csak baj és gyilkosság származik. Ám éppen itt lép közbe Isten, mint szerető Atya; közbeveti magát és elejét akarja venni a viszálynak, nehogy valami szerencsétlenség keletkezzék, vagy egyik a másikat elpusztítsa. Egyszóval Isten meg akar ezzel védeni s szabadítani mindenkit és nyugtot szerezni bárki gonoszságával és erőszakosságával szemben. Védőbástyául, erőd-övezetül s menedékhelyül állította oda ezt a parancsolatot a felebarátunk köré, hogy testében semmiféle kárt, vagy sérelmet ne okozzunk.

Ez a parancsolat ekként arra irányul, hogy akármilyen gonoszsága miatt se illesse sértéssel a felebarátját senki, még ha mindjárt a legnagyobb mértékben rászolgálna is arra. Mert ahol tilos a gyilkosság, tilos ott minden olyan ok is, amiből gyilkosság keletkezhet. Sok ember ugyanis, jóllehet nem gyilkol, de átkozódik és olyasmit kíván, hogy ha az valakinek tényleg a nyakába szakadna, nem messzire szaladna vele. Mivel pedig minden ember természetétől fogva hajlik ilyesmire, és általános szokás az, hogy mástól senki nem akar bántalmat elszenvedni, azért Isten azt a gyökeret és forrást akarja eltávolítani, amely a szívet a felebarát ellen keserűséggel tölti meg. Hozzá akar szoktatni ahhoz, hogy ezt a parancsolatot mindenkor szemünk előtt tartsuk, mint egy tükörben vizsgáljuk abban magunkat és Isten akaratát. Az igazságtalanságot, amit szenvedünk, hitbeli bizalommal s nevének segítségül hívásával ajánljuk Istennek. Hagyjuk csak ellenünk csődülni s tobzódni a háborgatókat, hadd tegyék kényük-kedvük szerint, amit csak tudnak, hogy megtanuljuk ezáltal a haragot lelohasztani és türelmes és szelíd szívvel viselkedni kivált azokkal szemben, akik e haragra okot szolgáltatnak: tehát az ellenséggel szemben.

Körülbelül ez az egésznek a summája, amiből az egyszerűbbek is világosan megérthetik, mit jelent az: „Ne ölj!” Először, hogy senkinek fájdalmat ne okozzunk; elsősorban kézzel, tettel, vagy egyéb cselekedettel. Másodszor a nyelvünket se használjuk fel arra, hogy ilyesfélét szóljon, vagy ilyet csak tanácsoljon is. Azután jelenti azt is, hogy semmi olyan utat-módot fel ne használjunk, s meg ne engedjünk magunknak, ami által bárki sérelmet szenvedhetne. Végül, hogy a szívünk senkivel szemben se legyen ellenséges, se haragból, se gyűlöletből senkinek rosszat ne kívánjon. Úgyhogy tested is, lelked is ártatlan maradjon mindenkivel szemben; közelebbről éppen azzal szemben, aki neked rosszat kíván, vagy tesz. Mert rosszat tenni azzal szemben, aki neked javadat óhajtja, s munkálja, már nem is emberi, hanem sátáni dolog volna!

Más oldalról tekintve nem csupán az vétkezik e parancsolat ellen, aki valami gonoszt visz véghez, hanem az is, aki felebarátjával jót tehetne, segítségére mehetne, óvhatná, védhetné, megmenthetné, hogy testén semmiféle kár vagy sérelem ne essék, – és ezt nem teszi. Ha tehát egy mezítelent hagysz elmenni magad mellett, holott fel tudnád ruházni, akkor te vagy az oka megfagyásának. Vagy ha éhezőt látsz, s nem adsz neki enni, akkor te hagyod őt éhen halni. Hasonlóképpen, ha látod, hogy valakit ártatlanul halálra vagy más súlyos nyomorúságra ítéltek, s mégsem sietsz mentésére, jóllehet útját is, módját is jól tudnád, akkor te ölted meg. Semmit sem segít rajtad, ha azt hozod fel mentségül, hogy annak előidézéséhez te magad se tanáccsal, se egy mozdulattal nem szolgáltattál segítséget! Szeretetedet vontad meg tőle, s így fosztottad meg attól a jótéteménytől, amelynek révén életben maradt volna.

Méltán gyilkosoknak mondja ezért Isten mindazokat, akik az ínségben, testük és életük veszedelmében levőknek sem tanácsot, sem segedelmet nem nyújtanak. Az ítélet napján rettenetes ítéletet bocsát majd reájuk. Krisztus maga jelenti ki, hogy akkor majd így szól hozzájuk: „Mert éheztem és nem adtatok ennem; szomjúhoztam és nem adtatok innom; jövevény voltam és nem fogadtatok be engem; mezítelen voltam és nem ruháztatok fel engem; beteg és fogoly voltam és nem látogattatok meg engem.” – Ez azt jelenti: Engem meg az enyéimet ti is bizton étlen s szomjan hagytatok volna, s fagyban meghalni, vad állatoktól szétszaggattatni, fogságban elrothadni és nyomorúságban elpusztulni. Mi más ez, mint gyilkosoknak és vérebeknek tudni az illetőket? Mert jóllehet te tettleg nem hajtottad végre ama bizonyos dolgokat, de azért a magad részéről te is hagytad, hogy ez vagy az veszedelembe jusson és tönkremenjen.

Ugyanannyi ez, mintha látok valakit a mély víz sodrában küszködni vagy tűzbe esni. Kinyújthatnám feléje jobbomat, kiragadhatnám és kimenthetném, de mégsem teszem. Mi másként állnék én akkor az egész világ előtt, ha nem mint gyilkos és gonosztevő? Végeredményben azért az az Isten akarata, hogy senkit szenvedésbe esni ne hagyjunk, hanem mindenkihez jóságot és szeretetet tanúsítsunk. És ez, mint említettük, elsősorban azokra értendő, akik nekünk ellenségeink. Mert hogy a barátainkkal tegyünk jót, az közönséges pogány erény, mint azt Krisztus a Máté 5. fejezetében mondja.

Itt tehát újból Isten igéjével állunk szemben, amivel Ő minket serkenteni és buzdítani akar az igaz, nemes és magasztos dolgokra, mint aminők a szelídség és a türelem; mindent összevéve pedig: szeretetre és jótétre ellenségeinkkel szemben! Ugyanakkor állandóan emlékeztet, hogy gondoljunk vissza az első parancsolatra – mely szerint Ő a mi Istenünk, tehát az, Aki saját maga akar segíteni, mellénk állni s minket védeni –, és ezzel elvenni a kedvünket attól, hogy mi magunk álljunk bosszút magunkért.

Ezt kellene gyakorolnunk és emlékezetünkbe vésnünk, s volna akkor alkalmunk bőségesen jó cselekedetek gyakorlására. Csakhogy ez nem volna a szerzetesek szája íze szerint való prédikáció, az egyházi rendnek is sokat levonna a tekintélyéből, a karthauzi barátok szentségét is túl közelről érintené, és azt jelentené, hogy hagyjunk fel azokkal a "jó cselekedetekkel" és ürítsük ki a kolostorokat. Mert hiszen így a közönséges keresztyén ember életmódja ér annyit, sőt valójában még többet érne, s az egész világ látná, hogyan ámították el és vezették félre az emberiséget a szent életnek hamis és képmutató látszatával, amidőn egy és más parancsolatot a fülük mellett szélnek eresztettek és mellékesnek gondoltak, mintha nem is parancsolat, hanem csupán tanács lenne. Emellett orcátlanul a saját farizeuskodásukat és "cselekedeteiket" dicsőítették és hirdették, mint a legtökéletesebb életet, csak azért, hogy emellett könnyen és kényelemben élhessenek, keresztviselés és tűrés nélkül. Ezért menekültek a kolostorokba is, hogy ne legyenek kénytelenek senkitől semmit elszenvedni, se pedig senkivel jót cselekedni. Te azonban tudd meg, hogy amiket e parancsolat értelmezésénél mondottunk, azok az igazi szent és istenes cselekedetek, amelyekben Isten minden angyalaival együtt örömét találja. Ehhez hasonlítva minden emberi szentség bűz és szenny; nem is érdemel mást, mint haragot és kárhozatot.

Luther Márton: Nagy Káté (1529)

 

L. Mondd el a hatodik parancsolatot!

Gy. „Ne ölj!”

L. Nem tilt e parancs mást, mint a gyilkolást?

Gy. De igen. Mivel itt Isten beszél, azért nemcsak a külső cselekményekre szab törvényt, hanem a szív érzésére éspedig erre főképpen.

L. Úgy látom, azt gondolod, hogy van a gyilkosságnak valami titkos fajtája, s Isten attól tilt el itt bennünket.

Gy. A harag, gyűlölet s minden vágyódás, hogy másnak árthassunk, gyilkolás Isten színe előtt.

L. Elég, ha senkit sem üldözünk gyűlölettel?

Gy. Nem. Mert mikor Isten megítél, a gyűlöletet megtiltja, hogy felebarátunkat akármivel is megbántsuk, egyúttal kifejezést ad annak a kívánságának is, hogy minden halandót szívünkből szeressünk, s erőnkhöz képest hűségesen őrizzünk s megtartsunk.

Kálvin János:

A Genfi Egyház Kátéja (1545)

A törvény

 

- Mit kíván Isten a hatodik parancsolatban?

- Azt, hogy felebarátomat sem gondolatban, sem szóval vagy a magamviseletével, annál kevésbé tettel, akár közvetlenül, akár mások által, gyalázattal ne illessem, ne gyűlöljem, ne sértsem meg, vagy meg ne öljem; hanem minden bosszúvágyat irtsak ki magamból; saját magamban se tegyek kárt, se vakmerően ne rohanjak veszedelembe. Ezért viseli a világi felsőbbség a fegyveres hatalmat is, hogy a gyilkosságot megakadályozza.

Heidelbergi Káté (1563): 105. Kérdés – felelet

 

- De hát nem csupán a gyilkosság megtiltásáról van-e szó ebben a parancsolatban?

- A gyilkosság megtiltása által azonban arra is tanít Isten bennünket, hogy Ő a gyilkosságnak még a gyökerét, úgymint az irigységet, haragot, gyűlöletet, bosszúvágyat is gyűlöli, és mindezt már titokban való gyilkosságnak tekinti.

Heidelbergi Káté (1563): 106. Kérdés – felelet

 

- De elég-e az, ha felebarátunkat az említett módon meg nem öljük?

- Nem elég; mert amikor Isten az irigységet, gyűlöletet és haragot kárhoztatja, ezzel már azt kívánja, hogy szeressük felebarátunkat, mint magunkat, iránta türelemmel, békességgel, szelídséggel, könyörületességgel, és szívességgel viseltessünk, kárát tőlünk telhetőleg elhárítsuk, és még ellenségeinkkel is jót tegyünk.

Heidelbergi Káté (1563): 107. Kérdés – felelet

 

- Melyik a hatodik parancsolat?

- A hatodik parancsolat ez: „Ne ölj!”.

Westminsteri Kiskáté (1646) 67. Kérdés – felelet

 

- Mit kíván Isten a hatodik parancsolatban?

- Isten a hatodik parancsolatban megkívánja, hogy törekedjünk saját magunk és mások életének törvényes védelmére.  (Ef 5,28-29; Zsolt 82,3-4; Jób 29,13)

Westminsteri Kiskáté (1646) 68. Kérdés – felelet

 

- Mit tilt Isten a hatodik parancsolatban?

- Isten tiltja a hatodik parancsolatban az öngyilokosságot és felebarátunk életének igazságtalan kioltását, vagy bármit, ami erre vezetne. (ApCsel 16,28; 1Móz 9,6; Péld 24,11-12)

Westminsteri Kiskáté (1646) 69. Kérdés – felelet

 

- Melyik a hatodik parancsolat?

- A hatodik parancsolat ez: „Ne ölj.” (2Móz 20,13)

 Westminsteri Nagykáté (1648) 134. Kérdés – Felelet

 

- Milyen kötelességeket kíván tőlünk Isten a hatodik parancsolatban?

- Isten a hatodik parancsolatban megkívánja a saját és mások életének védelmére irányuló minden gondos törekvést és törvényes igyekezetet, ellenállva minden olyan gondolatnak és szándéknak, valamint megfékezve minden olyan indulatot és elkerülve minden olyan helyzetet, kísértést és gyakorlatot, amely bárki életének igazságtalan kioltásához vezethet. Továbbá jogosan védelmezve azt az erőszaktól, türelmesen elviselve Isten kezét, a szív csendességével, vidám lélekkel. Józanul élve étellel, itallal, orvossággal, alvással, munkával és szórakozással; jótékony gondolatok, szeretet, szánalom, szelídség, gyengédség, szívesség által; békeszerető, szelíd és udvarias beszéd és viselkedés által; elnézően és készen a megbékélésre, a sérelmeket türelmesen elhordozva és megbocsátva, és a rosszat jóval viszonozva, valamint vigasztalva és segítve az ínségeskedőket, és védelmezve és oltalmazva az ártatlanokat.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 135. Kérdés – Felelet

 

- Milyen bűnöket tilt Isten a hatodik parancsolatban?

- Isten a hatodik parancsolatban tiltja saját életünk és mások életének kioltását, kivéve a közjog, törvényes háború vagy a szükséges védekezés eseteit. Tiltja az élet védelmére szolgáló törvényes eszközök elhanyagolását és megvonását, valamint a bűnös haragot, gyűlöletet, irigységet, bosszúvágyat, és minden túlzott indulatot, zavaró aggodalmat. Tiltja a mértéktelen étel- és italfogyasztást, munkát és szórakozást, továbbá a bántó beszédet, elnyomást, veszekedést, verekedést, megsebesítést vagy bármit, ami bárki életének az elpusztításához vezetne.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 136. Kérdés – Felelet

 

A hetedik (hatodik) parancsolat: „Ne paráználkodjál!”

Mit jelent ez? - Felelet: Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy tisztán és szemérmesen beszéljünk és cselekedjünk, és hogy hitves társát mindenki szeresse és megbecsülje.

Luther Márton: Kis Káté (1529)

 

A hetedik (hatodik) parancsolat: „Ne paráználkodjál!”

A további parancsolatokat most már magukban véve is könnyen megérthetjük az előbb mondottakból: ugyanis valamennyi arra irányul, hogy óvakodjunk felebarátunknak bárminemű kárt okozni. De mily nagyszerű az a sorrend, amelyben ezek egymás után következnek! Először az ember saját személyéről volt szó. Aztán a hozzá legközelebb álló személyiségre, vagy úgy is mondhatnánk: önmaga után legközelebbi kincsére, tudniillik a hitvestársára kerül a sor, aki egy test és vér ővele, úgyhogy nagyobb mértékű kárt az illetőnek egyetlen más javában sem okozhat senki. Azért e helyen az jut különös nyomatékkal kifejezésre, hogy az ember ne zúdítson gyalázatot felebarátjára annak a feleségén keresztül. S így ez voltaképp a házasságtörésre utal, mert a zsidó népnél az volt a rend és törvény, hogy minden embernek házasságban kell élnie. Az ifjúságnak is ezt tanácsolták azért a lehető legkorábban, úgyhogy a házasságon kívüli állapotnak náluk becse nem volt, és semmiféle nyilvános paráználkodást sem engedtek meg sem nők, sem férfiak részéről. Ezért lett náluk a házasságtörés a paráznaságnak leggyakrabban előforduló alakja.

Mivel azonban nálunk az erkölcstelenségnek és paráznaságnak minden gyalázatos keverékét is befogadták, azért e parancsolat mindennemű erkölcstelenséget tilt, bármiképp nevezzék is azt, és nemcsak a külső cselekedetet, hanem mindennemű indítást, csábítást és eszközt, ami erre vezet; akként, hogy a szív, száj és egész test szeplőtlen legyen, és ne adjon se helyet, se hozzájárulást, se tanácsot a fajtalankodásra. De nem csupán ezt követeli e parancsolat, hanem azt is, hogy az ember óvjon, védjen, és mentő munkát végezzen, ahol csak veszedelem és baj mutatkozik e téren, s egyszersmind segítséggel és tanáccsal lépjen közbe, hogy felebarátja tisztességében kár ne essék. Mert ahol csak elmulasztod ezt, jóllehet megakadályozhattad volna, avagy szemet hunysz, mint akinek semmi köze hozzá – éppen olyan vétkes vagy, mint a tettes maga. Röviden összefoglalva tehát annyit követel ez a parancsolat, hogy mindenki egyrészt a saját életében legyen szeplőtlen, másrészt a felebarátját is segítse szeplőtlen élethez. Ezzel a parancsolattal tehát Isten minden ember hitvestársát védőfallal akarja körülvenni s megőrizni attól, hogy bárki is elcsábítsa.

Mivel pedig ez a parancsolat éppen a házaséletre vonatkozik, alkalmat ad arra, hogy közvetlenül erről szóljunk. Értsd meg és jegyezd meg jól mindenekelőtt azt, hogy Isten ezt az állapotot menyire kitünteti és felmagasztalja azzal, hogy törvénye által egyrészt megalapozza, másrészt megvédelmezi. Megalapozta Isten a házas állapotot fennebb az ötödik (negyedik) parancsolatban: „Tiszteld atyádat és anyádat.” Itt azonban, mint mondtuk, védelmével és oltalmával is ellátta. Ezért azt kívánja, hogy mi is megbecsüljük és olyképp folytassuk a házasságot, mint boldog isteni állapotot, mert Ő azt első helyen és minden más előtt rendelte el; ezért tett különbséget a teremtésnél férfi és nő között, amint az látnivaló. Nem azért, hogy bujálkodásra adjon alkalmat, hanem hogy a kettő együtt éljen, gyümölcsözzön, gyermekeket nemzzen, tápláljon és neveljen fel Isten dicsőségére.

Ezért Isten a házasságot minden más életforma elé helyezve a leggazdagabban áldotta meg; azonfelül mindent, ami a világon van, úgy rendezett és intézett, hogy a házaséletet minél jobban és bőségesebben ellássa mindennel. Nyilvánvaló ebből, hogy a házasság nem játék, se a gúny céltáblája, hanem fenséges dolog, Istennek komoly akarata. Aki nagy súlyt helyez arra, hogy olyan embereket neveljünk, akik a világnak szolgálatára és segítségére vannak, hogy eljussanak Isten ismeretére, az üdvben való életre s mindenféle erényre, s így a gonoszsággal és az ördöggel meg tudjanak küzdeni.

Ezért tanítottam én mindenkor azt, hogy az emberek a házasságot ne vessék meg, se csúfos állapotnak ne tartsák, mint az elvakított világ és a mi álnok papjaink cselekszik, hanem lássuk meg Isten igéjének fényében, amely azt felékesíti és megszenteli, hogy nemcsak egyértékű minden más életformával, hanem mindennek előtte és fölötte való. Legyen az császároké, fejedelmeké, püspököké, vagy mit bánom én kié! Mert vegyünk bárminő egyházi vagy világi méltóságot, ennek mindegyiknek alá kell vetnie magát, ebbe mindegyiknek be kell lépnie, amint arról még majd hallunk is. A házasság azért nem valami rendkívüli, hanem éppen a legtermészetesebb és legnemesebb állapot; érvénye nemcsak az egész keresztyénségre, hanem mind az egész világra kiterjed.

Másrészt értsd meg azt is, hogy a házasság nem csupán tisztességes, hanem szükséges állapot is. Isten komoly parancsolata, hogy házasságban éljen egyetemlegesen minden férfi és nő, aki csak alkalmas erre természeténél fogva, bármely társadalmi osztályhoz tartozzék is. Kivételt csak néhány, nyilván kevés ember képez, akit Isten oly különösnek teremtett, hogy házaséletre nem alkalmas, vagy akit természetfeletti adománnyal ajándékozott meg, úgyhogy házasságon kívül is tud szeplőtlenül élni. Mert ahol a természet szabadon kifejtheti magát, úgy, ahogy azt Isten belénk plántálta, ott lehetetlen házasságon kívül szeplőtlenül maradni. Mert a test és vér csak test és vér marad, és a természetes hajlam és inger szabadon és akadálytalanul követi útját, amint azt ki-ki látja és érzi. Azért rendelte el Isten a házasságot, hogy bizonyos mértékben könnyebb legyen a paráználkodást elkerülni, hogy kinek-kinek meglegyen a maga kimért része és beérje azzal; habár még így is Isten kegyelme szükséges ahhoz, hogy a szív is tiszta maradjon.

Ebből látod azt, hogy a mi pápás seregünk, a papok, barátok és apácák mennyire ellene törnek az isteni rendnek és parancsolatnak, amikor a házaséletet megvetik és tiltják és merészkednek örök szüzességre vállalkozni, azt megfogadni, s ezen felül az együgyű lelkeket hazug szavakkal és látszattal elámítani. Mert senkiben nincs kevesebb szeretet és hajlandóság a szűziesség iránt, mint éppen azokban, akik a házasságot a szentebb élet okából kerülik, és emellett vagy nyilvánosan, szemérem nélkül bujálkodnak, vagy titokban még gonoszabbat művelnek, amit el sem lehet mondani – amint azt sajnos nagyon is sokszor tapasztaltuk. És – kurtán szólva – még ha minden ilyen tettől megtartóztatják is magukat, szívükben mégis tisztátalansággal teli gondolatokat, rút vágyakat rejtegetnek, úgyhogy örökös égés és titkos gyötrődés foglalja le őket, amitől az ember a házaséleten belül szabad lehet. Ez a parancsolat azért az összes házasságon kívüli tisztasági fogadalmakat kárhoztatja és elvetendőknek ítéli. Sőt egyenest megparancsolja az összes szerencsétlen, megkötözött lelkiismeretű embernek, akiket kolostori fogadalmaik eláltattak, hogy ebből a tisztátalan állapotból lépjenek át a házas életbe. Vegyék figyelembe azt, hogy még ha egyebekben a kolostori élet Isten szerint való lenne is, szeplőtlenségben maradni akkor sem áll hatalmukban. Ha pedig továbbra is a régi állapotban maradnak, csak többet és tovább kell vétkezniük Isten e parancsolata ellen.

Mindezeket most azért is mondom, hogy az emberek úgy neveljék az ifjúságot, hogy azok kedvet nyerjenek a házas élethez és tudják meg, hogy az boldog és Isten előtt kedves állapot. Ezzel idővel ismét elérhetnénk azt, hogy a házasság újból a maga megbecsüléséhez jusson, és ritkább legyen a trágárság, gazság és rendetlen élet, mert most mindenfelé garmadaszám tornyosul egymásra a világban a nyilvános paráználkodás és más szégyenletes dolgok tömege, amelyek mind a házasélet megvetésének következményei. Ezen a ponton azért a szülők és a felsőbbség is köteles gondot fordítani az ifjúságra, hogy az erkölcsi fegyelmet és tisztességet tanuljon, és ha felnövekedik, Isten segítségével becsülettel házasodjék. Ehhez Isten bizonnyal megadná az Ő áldását és kegyelmét, úgyhogy sok örömünk és gyönyörűségünk lehetne benne.

Befejezésül mindezekből megállapítjuk azt, hogy ez a parancsolat nemcsak azt követeli, hogy cselekedeteiben, szavaiban és gondolataiban legyen tiszta minden ember a maga élete során, azaz legfőképp házas életében, hanem azt is, hogy hitvestársát, akit Istentől nyert, szeresse és megbecsülje. Mert, ha azt akarjuk, hogy a házaséletben tisztaság uralkodjék, akkor férjnek és feleségnek mindenekelőtt szeretetben és egyetértésben kell egymás mellett lakniuk, úgyhogy egyik a másikat kölcsönösen, tiszta szívből és teljes hűséggel szeresse. Ez ugyanis a legmagasztosabb dolgok egyike, amely megszeretteti és megkedvelteti a tisztaságot; mert ahol ez megvan, ott a tisztaság minden parancsolat nélkül, önmagától vesz lakozást. Szent Pál is ezért inti oly szorgalmasan a házastársakat, hogy egymást szeressék, becsüljék. Nos, itt ismét felséges, nagyszámú és nagy értékű jócselekedettel állasz szemközt, amit bízvást dicsőíthetsz. Sokkal inkább, mint bármily egyházi rendet, amelyet Isten igéje és parancsa nélkül eszeltek ki maguknak az illetők.

Luther Márton: Nagy Káté (1529)

 

L. Térjünk át a hetedik parancsolatra.

Gy. „Ne paráználkodjál!”

L. Mit értesz ez alatt?

Gy. Minden paráznaság kárhozatos Isten előtt, s így ha Isten haragját nem akarjuk magunkra vonni, tartózkodnunk kell attól.

L. Mást nem kíván e parancsolat?

Gy. A törvényadó természetére mindig figyelemmel kell lennünk. Róla pedig már mondtuk, hogy nem a külső cselekményeket, hanem a szív érzéseit tartja számon.

L. Mit foglal hát magában a parancsolat?

Gy. Mivel testünk és lelkünk a Szentlélek temploma, mindkettőnek tisztaságát meg kell őriznünk, s ezért nemcsak a külső vétkezéstől kell szűziesen tartózkodnunk, hanem szívünkben, szavainkban, testtartásunkban s mozdulatainkban is kerülnünk kell a bűnt. Végre testünk legyen ment minden féktelenségtől, lelkünk minden szenvedélytől, úgyhogy semmi részünket se mocskolja be a szemérmetlenség szennye.

Kálvin János:

A Genfi Egyház Kátéja (1545)

A törvény

 

- Mi a hetedik parancsolat értelme?

- Az, hogy Isten előtt mindennemű tisztátalanság kárhozatos, tehát azt nekünk is szívből utálnunk kell és szeplőtelen, tiszta életet kell élnünk, akár a szent házasságban, akár azon kívül.

Heidelbergi Káté (1563): 108. Kérdés – felelet

 

- Csak a paráználkodást és más efféle rút dolgokat tilt meg Isten e parancsolatban?

- Mivel testünk és lelkünk egyaránt a Szentlélek temploma, Isten azt akarja, hogy mindkettőt tisztaságban és szentségben megőrizzük. Megtilt tehát mindenféle tisztátalan cselekedetet, magaviseletet, beszédet, gondolatot és kívánságot, és mindazt, ami az embert erre ingerelné.

Heidelbergi Káté (1563): 109. Kérdés – felelet

 

- Melyik a hetedik parancsolat?

- A hetedik parancsolat ez: „Ne paráználkodj!”.

Westminsteri Kiskáté (1646) 70. Kérdés – felelet

 

- Mit kíván Isten a hetedik parancsolatban?

- Isten azt kívánja a hetedik parancsolatban, hogy gondolatban, szóban és viselkedésben ügyeljünk saját és felebarátunk tisztaságára. (1Thesz 4,4; Ef 5,11-12; 2Tim 2,22; Kol 4,6; 1Pt 3,2)

Westminsteri Kiskáté (1646) 71. Kérdés – felelet

 

- Mit tilt Isten a hetedik parancsolatban?

- Isten a hetedik parancsolatban megtilt minden tisztátalan gondolatot, szót és cselekedetet. (Mt 5,28; Ef 5,3-4)

Westminsteri Kiskáté (1646) 72. Kérdés – felelet

 

- Melyik a hetedik parancsolat?

- A hetedik parancsolat ez: „Ne paráználkodjál.” (2Móz 20,14)

 Westminsteri Nagykáté (1648) 137. Kérdés – Felelet

 

- Milyen kötelességeket kíván meg Isten a hetedik parancsolatban?

- Isten a hetedik parancsolatban a tisztaságot kívánja meg testben, gondolatban, érzelmekben, szóban, viselkedésben és annak megtartását mind magunkban, mind másokban. Megkívánja, hogy éberen ügyeljünk szemeinkre és minden érzékünkre, valamint megkívánja az önmegtartóztatást, a tisztaéletű társaságot, a tisztességes öltözetet. Házasságot kíván meg azoktól, akiknek nincsen meg az egyedülállóság ajándéka, házastársi szerelmet és együttélést. Ezenkívül megkívánja a szorgalmas munkát elhívásunkban, valamint minden tisztátalan helyzet elkerülését, és az arra vezető kísértéseknek való ellenállást.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 138. Kérdés – Felelet

 

- Milyen bűnöket tilt Isten a hetedik parancsolatban?

- Isten a hetedik parancsolatban a megkívánt kötelességek elmulasztásán kívül tiltja a házasságtörést, paráznaságot, nemi erőszakot, vérfertőzést, szodómiát, és minden természetellenes vágyat. Tilt minden tisztátalan képzelődést, gondolatot, szándékot és szenvedélyt; tiltja a romlott és szemérmetlen beszédet vagy az arra való odafigyelést; tiltja a kihívó tekintetet, szemtelen vagy könnyelmű viselkedést, tisztességtelen öltözetet; valamint a törvényes házasságok tiltását, és a törvénytelenektől való eltekintést. Tiltja a bordélyházak engedélyezését, megtűrését, fenntartását, vagy látogatását; tiltja mások belekeverését az egyedülálló élet fogadalmába, és a házasság túlzott halogatását. Tiltja, hogy egyszerre valakinek egynél több felesége vagy férje legyen; továbbá tiltja az igazságtalan válást, vagy elhagyást; tiltja a lustaságot, falánkságot, részegeskedést, erkölcstelen társaságot; tiltja a buja énekeket, könyveket, képeket, táncokat, színdarabokat, valamint minden erkölcstelen cselekedetet vagy arra való ingerlést, akár magunkban, akár másokban.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 139. Kérdés – Felelet

 

A nyolcadik (hetedik) parancsolat: „Ne lopj!”

Mit jelent ez? - Felelet: Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy felebarátunk pénzét és javait el ne vegyük, se hamis árral vagy ravaszkodással meg ne szerezzük, hanem segítsünk neki javait megőrizni és keresetét javítani.

Luther Márton: Kis Káté (1529)

 

A nyolcadik (hetedik) parancsolat: „Ne lopj!”

Saját személyed és hitvestársad után következnek a földi javak. Ezeket is óvja Isten, és azt akarja, hogy senki meg ne rövidítsen és meg ne háborítson bennük. Mert lopni nem más, mint a másikét jogtalanul elkaparintani. Fogalmában benne van a másik rovására történő bármiféle előnyszerzés, akármilyen viszonylatban is. Ez nagyon általános és elterjedt bűn, anélkül azonban, begy az emberek különösképpen észrevennék és félnének az elkövetésétől. Úgyannyira, hogyha mind fel kellene kötni, akik tolvajok, és mégsem vállalják a tolvaj nevet, a világ hamarosan ugyancsak üres lenne, és sem akasztófa, se hóhér nem lenne elég. Mert nemcsak az a lopás, ha valaki zsebet és szekrényt ürít ki, hanem ha messze mennek a nyerészkedéssel a vásárban, a szatócsnál, a boltban, a borozóban és sörözőben, a műhelyben, szóval mindenütt, ahol emberek jönnek össze s áruért vagy munkáért adnak és vesznek pénzt.

Az egyszerű nép számára kissé világosabban mondjuk meg, hogy lássuk, milyen istenfélők vagyunk. Lopás, ha a szolga vagy a szolgálóleány a házban nem szolgál hűen, kárt tesz, vagy enged tenni olyasmit, amit elháríthatna; avagy gondatlanul kezel vagy elhanyagol valamit tunyaságból, lustaságból, ura vagy úrnője iránti rosszindulatból, ami dacból megtörténhetik (nem beszélek arról, ha véletlenül történik). Ily módon egy évben harminc-negyven aranyat is ellophatsz – amit ha más titokban megtesz, kötélen lóg –, de így még büszkélkedhetsz, verheted a melledet és senki nem nevez tolvajnak.

Hasonlóképpen szólhatnék a kézművesekről, munkásokról, napszámosokról, akik gonoszkodnak, s nem tudják, mi módon csaljanak ki többet, és mégis hűtlenek és hanyagok munkájukban. Ezek rosszabbak a titkos tolvajoknál, akik számára ott a börtön, vagy akiket ha megfognak, úgy bánnak velük, hogy elmenjen a kedvük az ilyesmitől. Ezektől azonban senki sem őrizkedhetik, még csak görbén se szabad rájuk nézni, nem hogy lopással vádolni, úgyhogy tízszer szívesebben elveszítené az ember a zsebéből. Ilyenek az én szomszédaim, jó barátaim, saját házam népe. Akiktől jót várok, azok lopnak meg legelőször.

Így van ez a vásáron, a közönséges mindennapi adásvételben, ahol egyik a másikat nyíltan csalja hamis áruval, mértékkel, súllyal, valutával; ügyesen, ritka eszességgel, gyors találékonysággal jár túl a másik eszén, a vételben megcsalja, és gonoszsága szerint gazemberkedik, nyúz és gyalázatoskodik. Bizony ez a legelterjedtebb foglalkozás és a legnagyobb céh a világon, és ha a világot nézzük s a társadalmi osztályokat, bizony olybá tűnik az egész, mint egy óriási istálló tele nagy tolvajokkal. Ezek az uzsorások ugyan nem útonállók, nem betörők és titkos tolvajok, kik a készpénzt dézsmálják, ezek a gazok nyíltan mutogatják magukat, nemeseknek címezik őket, tisztes, jámbor polgárok, kik szép külső alatt lopnak és rabolnak.

Tulajdonképpen hallgatni kellene a kis tolvajokról, mert a nagy, hatalmas főtolvajokat kellene támadni, akik urakkal és fejedelmekkel paroláznak, kik nem egy-két várost, hanem az egész országot rabolják ki. Hol marad azonban a tolvajok feje és fővédnöke, a római Szentszék, egész uszályával, aki az egész világ javait összeszedte és a mai napig bírja? Sajnos úgy van a világon, hogy aki nyíltan lop és rabol, az bizton, szabadon és büntetlenül jár-kel, és még tiszteletet vár. A kis, titkon lopók pedig, kik egyszer vétettek, viselik a büntetést és a szégyent, s amazokat becsülethez, tisztességhez segítik. Pedig tudják meg ezek, hogy ők a legnagyobb tolvajok Isten előtt, aki majd nékik is ellátja a bajukat érdemük szerint.

Mivel ez a parancsolat ilyen messze kiható, mint éppen mutattam, a nép elé kell tárni és hangsúlyozni, hogy ne járjon senki nagyon szabadon és vakmerőn, hanem félje ki-ki az Istent. Mert mi tulajdonképpen nem keresztyéneknek, hanem gazoknak és fickóknak prédikálunk, kiknek inkább a bíró, a porkoláb vagy a hóhér prédikálhatna. Tudja meg azért mindenki, hogy tartozik Isten előtt nemcsak felebarátjának kárt nem tenni s tőle semmit el nem tulajdonítani, sem adásvételnél vagy más ügyben őt meg nem rövidíteni – hanem javait hűen megőrizni, hasznára lenni, segíteni, különösen, ha pénzt, bért, vagy élelmet kap érte.

Aki ezen vakmerőn túlteszi magát, talán megmenekedhetik a hóhértól, de Isten büntetésétől és haragjától sohasem, és ha sokáig űzi is dacát és dölyfét, végül mégis földönfutó és koldus lesz, és sok baj, szerencsétlenség lesz osztályrésze. Most, mikor a te uradnak vagy úrnődnek javait kellene megőrizned, töltöd a bögyödet és hasadat, lopod a béredet, mint tolvaj, és ünnepelteted magadat, mint egy főúr. Mert sokan vannak, kik urukkal és úrnőjükkel dacolnak, nem szívesen tesznek kedvükre, és a kárt el nem hárítják. Majd meglátod, mit nyersz: ha neked lesz tulajdonod és otthon ülsz, majd visszafizetik, s ha egy fillérnyit tulajdonítottál is el, vagy egy fillérre való kárt tettél is, harmincszorosan fogod megfizetni. Így járnak majd a kézművesek és napszámosok is, akiktől most mindenféle orcátlanságot hall és tapasztal az ember, mintha az idegen tulajdon felett urak volnának, és mindenki annyit tartoznék nekik fizetni, amennyit csak akarnak. Csak hadd dézsmáljanak, amíg tehetik, Isten nem fogja parancsolatát feledni, és megfizet nekik érdemeik szerint. Nem akasztja őket zöld akasztófára, hanem szárazra, hogy soha életükben zöld ágra ne vergődjenek. Ha jó kormányzat volna az országban, természetesen hamar véget lehetne vetni a gonoszságnak, mint egykor a rómaiaknál, ahol hamar üstökön kapták az ilyeneket, hogy mások is példát vegyenek.

Bár így járnának mind, kik a szabad és nyílt vásárból rabló- és uzsora-alkalmat csinálnak, ahol mindennap megcsalják a szegényt, új nyomorúságot és drágaságot okoznak, és mindegyik ad-vesz vakmerőn, dacol és dölyfösködik, mintha joga volna áruját olyan drágán adni, ahogy neki tetszik, és senkinek sem szabadna ebbe beleszólni. Hagyjuk csak ezeket uzsoráskodni, nyomorítani, irigykedni; mi Istenben bízunk, aki majd, ha eleget nyomorgattál, uzsoráskodtál, gondoskodik róla, hogy kimondja az utolsó szót, és gabonád a magtárban, borod a pincében s marhád az istállóban pusztul el. S ha valakit csak egy arannyal csalsz is meg, az egész halmaz fog megrozsdásodni és emésztődni, hogy semmi örömöd se legyen benne.

Azt ugyan tapasztaljuk napról-napra, hogy lopott és hamisan nyert javakon nincs áldás: milyen sokan vannak, kik éjjel-nappal kuporgatnak, kapargatnak, s egy fillérrel sem lesznek gazdagabbak. És ha sokat gyűjtenek is, annyi bajjal és szerencsétlenséggel küszködnek, hogy nincs örömük benne, és gyermekeik nem örökölhetik. De mivel ezt senki sem gondolja meg, és úgy tesznek, mintha semmi közünk sem lenne hozzá, Istennek másképp kell velük elbánni és móresre tanítani bennünket. Egyik országos csapást a másik után küldi, vagy egy sereg zsoldost szállásoltat be hozzánk, kik egy óra alatt kiürítik zsebeinket, szekrényeinket, és nem nyugszanak, míg egy fillérünk van, sőt hálából még felégetik házunkat és gazdaságunkat is, és meggyalázzák nőnket, gyermekünket. Végül, ha sokat lopsz, vigyázz rá, hogy tőled éppen annyit fognak ellopni. Aki meg erőszakkal rabol és jogtalanul nyerészkedik, majd megéri, hogy vele éppúgy tesz más. Mert az Isten mesterien érti: mivel mindegyik a másikat lopja, az egyik tolvajt bünteti a másikkal. Honnan vennénk különben elég akasztófát és kötelet!

Aki okos ember, szívlelje meg, hogy ez Isten parancsolata és nem tréfa akar lenni. Csak vess meg bennünket, csalj meg, lopj meg, rabolj ki, mi ezt is kiálljuk, elszenvedjük a te dölyfödet, és a Miatyánk szerint megbocsátunk és megkönyörülünk. (Mert az istenfélők mégis meg fognak élni, és te lopó többet ártasz magadnak, mint másnak.) De őrizkedj, ha a szegények jönnek, (sokan vannak most!), kiknek mindennapi garasukból kell vásárolniuk és élniük, és te rájuk rontasz, mintha mindenki a te kegyelmedből élne, uzsoráskodsz, fösvénykedsz, nyúzod róluk a bőrt, büszkén s orcátlanul visszautasítod azt, akinek adnod kellene; a szegénység majd nyomorultan és szomorúan tovamegy, de mivel senkinek sem panaszkodhat, az égbe kiált. Őrizkedj ettől (mondom neked még egyszer), mint magától az ördögtől. Mert az ilyen sóhajnak és kiáltásnak olyan hatása lesz, amely borzalmas neked és az egész világnak. Mert azokhoz jut majd el, kik a szegénynek és sanyargatottnak pártját fogják, és nem akarják bosszulatlanul hagyni. Nem gondolod meg ezt és dacolsz? Akkor meglásd, mit vontál szegény fejedre! Ha neked mindezek ellenére is sikerülne és jól menne dolgod, akkor Istent és engem az egész világ előtt hazugnak mondhatsz.

Mi eleget intettünk, óvtunk. Aki nem akarja meggondolni és elhinni, ám menjen, majd meglátja. De az ifjú nemzedéknek meg kell ezt mondani, hogy óvakodjanak és ne induljanak a zabolátlan többség után, hanem Isten parancsolatát tartsák szem előtt, hogy Isten haragja és büntetése ne érje őket. Nekünk nincs más feladatunk, mint Isten igéjét hirdetni és azzal büntetni, de a gazságot megakadályozni: ez a fejedelmeknek és a hatóságnak dolga, kiknek bölcsességüknek és bátorságuknak kell lenni a rendcsinálásra és rendtartásra mindenféle ügyben-bajban, hogy a szegényeket ne nyomorgassák és viszont a szegények bűnökkel ne terheljék magukat.

Legyen elég ez abból, hogy mit jelent lopni, hogy ne vegyük azt nagyon szűk értelemben, hanem a lehető legtágabb értelemben, amennyire felebarátunkkal dolgunk van. Röviden összefoglalva: tilos felebarátunknak ártani vagy kárt tenni (ezt sokféleképpen lehet gondolni: vagyonából elvenni, megrövidíteni, meg nem adni), ilyent el is tűrni, vagy megengedni, hanem tartozunk őt óvni s javát előmozdítani. Továbbá parancsolja az Úr: javát munkálni, segíteni, ahol szükséget szenved, adni barátnak, ellenségnek. Aki jó cselekedeteket akar, fog itt találni eleget, olyanokat, melyek Istennek tetszők és kedvesek, melyeket Ő meg fog áldani, hogy bőségesen visszafizesse, amit felebarátunk javára és hasznára teszünk, mint azt Salamon király tanítja (Példabeszédek 19.): "Kölcsön ad az Úrnak, aki kegyelmes a szegényhez, és az ő jótéteményét megfizeti neki." Van tehát neked gazdag Urad, ki bizonyára semmiben sem hagy szűkölködni, s így vidám lelkiismerettel százszor többet élvezhetsz, mint amennyit hűtlenséggel és jogtalanul összekuporgatsz. Aki nem akar áldást, az majd haragot és szerencsétlenséget talál.

Luther Márton: Nagy Káté (1529)

 

L. Térjünk át a nyolcadik parancsra.

Gy. „Ne lopj!”

L. Csak az oly lopásokat tiltja meg e parancs, melyeket emberi törvény is büntet, vagy egyebekre is vonatkozik?

Gy. Lopás nevezete alatt foglalja össze mindazon csalást és rászedést, mely által idegen javak birtokába jutunk. Tehát e parancsban Isten megtiltja, hogy felebarátaink javait erőszakkal vegyük birtokunkba, vagy csellel és ravaszsággal terjesszük ki rájuk hatalmunkat, megtiltja azt is, hogy akármi görbe úton kíséreljük meg elfoglalásukat.

L. Elég-e kezeinket visszatartanunk a gonosztettől, vagy itt is ítélet alá esik a szándék?

Gy. Mindig erre kell visszatérnünk. Mivel a törvényhozó lelki lény, tehát nemcsak a külső lopást akarja meggátolni, hanem egyúttal minden tervet és törekvést is, ami másnak valami kárt okozhat, sőt még a szándékot is, hogy így testvérünk kárával ne kívánjunk gazdagodni.

L. Mit kell tennünk, hogy e parancsnak engedelmeskedjünk?

Gy. Rajta kell lennünk, hogy mindenkinek meglegyen a magáé.

Kálvin János:

A Genfi Egyház Kátéja (1545)

A törvény

 

- Mit tilt meg Isten a nyolcadik parancsolatban?

- Nemcsak azt a lopást és rablást tiltja meg, amelyet a világi felsőbbség is büntet, hanem lopásnak nevezi mindazt a gonosz cselekedetet és szándékot is, amely által felebarátunk tulajdonát akár erőszakkal, akár a jogosság látszata alatt magunkhoz akarjuk ragadni, mint például hamis súly, mérték, árucikk, pénz által, vagy uzsorával, vagy bármi más módon, amit Isten megtiltott. Ehhez számítandó még mindenféle fösvénység és Isten ajándékainak mindenféle haszontalan tékozlása is.

Heidelbergi Káté (1563): 110. Kérdés – felelet

 

- Mit kíván Isten e parancsolatban?

- Azt, hogy felebarátom hasznát tőlem telhetőleg előmozdítsam; vele úgy cselekedjem, amint akarnám, hogy mások velem cselekedjenek, és hűségesen dolgozzam, hogy a szűkölködőn szükségében segíteni tudjak.

Heidelbergi Káté (1563): 111. Kérdés – felelet

 

- Melyik a nyolcadik parancsolat?

- A nyolcadik parancsolat ez: „Ne lopj!”.

Westminsteri Kiskáté (1646) 73. Kérdés – felelet

 

- Mit kíván Isten a nyolcadik parancsolatban?

- Isten azt kívánja a nyolcadik parancsolatban, hogy saját földi javainkat és másokét csak törvényes úton gyarapítsuk. (Róm 12,17; Péld 27,23; 3 Móz 25,35; Fil 2,4)

Westminsteri Kiskáté (1646) 74. Kérdés – felelet

 

- Mit tilt Isten a nyolcadik parancsolatban?

- Isten a nyolcadik parancsolatban tilt minden olyan dolgot, ami bárkit igazságtalanul megfoszt vagy megfoszthat földi javaitól. (1Tim 5,8; Péld 28,19; 21,6; Jób 20,19-20)

Westminsteri Kiskáté (1646) 75. Kérdés – felelet

 

- Melyik a nyolcadik parancsolat?

- A nyolcadik parancsolat ez: „Ne lopj.” (2Móz 20,15)

 Westminsteri Nagykáté (1648) 140. Kérdés – Felelet

 

- Milyen kötelességeket kíván meg Isten a nyolcadik parancsolatban?

- Isten a nyolcadik parancsolatban az igazságot, hűséget és méltányosságot kívánja meg az emberektől egymás közötti megállapodásaikban és kereskedésükben. Megkívánja a valódi tulajdonosától törvénytelenül visszatartott javak visszatérítését. Megkívánja, hogy adjunk és kölcsönözzünk szabadon, saját képességeinknek és mások szükségleteinek megfelelően. Megkívánja, hogy a világi javakkal kapcsolatos értékítéletünket, akaratunkat és érzéseinket mérsékeljük. Körültekintő figyelemmel és szándékkal szerezzük meg, tartsuk meg, használjuk és rendelkezzünk ezen dolgok felett, amelyek szükségesek és megfelelőek természetünk fenntartásához és helyzetünkhöz mértek. Továbbá törvényes hivatást kíván meg és az abban való szorgalmat, takarékosságot, a szükségtelen pereskedések és kezességvállalások, vagy ehhez hasonló foglalatosságok elkerülését; valamint azt, hogy igazságos és törvényes eszközök használatával igyekezzünk saját földi javainkat és másokét fenntartani és gyarapítani.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 141. Kérdés – Felelet

 

- Milyen bűnöket tilt Isten a nyolcadik parancsolatban?

- A nyolcadik parancsolatban Isten a megkívánt kötelességek elmulasztásán kívül tiltja a lopást, rablást, az emberrablást, és bármilyen lopott dolog elfogadását. Tiltja a tisztességtelen kereskedést, a hamis súlyok és mértékek használatát, a határvonalak elmozdítását, igazságtalanságot és hűtlenséget az emberek közötti megállapodásokban, vagy bizalmi ügyekben. Tiltja továbbá az elnyomást, a harácsolást, az uzsorakamatot, a megvesztegetést, ok nélküli pereskedést, a közterületek igazságtalan kisajátítását és elnéptelenítését. Tiltja a közszükségleti cikkek visszatartását az árak felemelése céljából; törvénytelen hivatásokat, vagy minden olyan igazságtalan vagy bűnös cselekedetet, amellyel elvesszük vagy visszatartjuk felebarátunktól azt, ami az övé, illetve amellyel magunkat gazdagítjuk. Tiltja a kapzsiságot; a világi javak túlzott nagyra becsülését és szeretetét; valamint azok megszerzésére, megtartására és használatára irányuló bizalmatlan és zavaró figyelmet és szándékot; tiltja a mások jólétére való irigykedést; hasonlóképpen a lustaságot, pazarlást, költekező (szerencse)játékot, és minden olyan dolgot, amellyel indokolatlanul kárt okozunk saját vagyonunknak és megkárosítjuk magunkat az Istentől kapott javaink megfelelő használatától és kényelmétől.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 142. Kérdés – Felelet

 

A kilencedik (nyolcadik) parancsolat: „Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!”

Mit jelent ez? - Felelet: Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy felebarátunkat hazugságba ne keverjük, el ne áruljuk, háta mögött meg ne szóljuk, se rossz hírét ne költsük, hanem inkább mentsük, jót mondjunk róla, és mindent javára magyarázzunk.

Luther Márton: Kis Káté (1529)

 

A kilencedik (nyolcadik) parancsolat: „Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!”

Saját testünkön, hitvestársunkon, földi javainkon kívül van még egy kincsünk, melyet nem nélkülözhetünk, ti. a becsület, a jó hírnév. Nem akarhatunk ugyanis nyilvános gyalázatban és megvetésben élni az emberek közt. Azért nem akarja Isten, hogy nevünk, hírünk, becsületünk megrövidíttessék, éppúgy, mint nem akarja javaink kárát sem, hogy mindenkinek legyen becsülete hitvestársa, gyermeke, háza népe, szomszédja előtt. Ez a parancsolat elsősorban arra az esetre vonatkozik, ha bíróság előtt valakit ártatlanul bevádolnak, hamis tanúk által bajba kevernek, hogy büntetést kapjon: testi, vagyonbeli vagy becsületbeli büntetést.

Úgy tetszik, mintha ez ránk nem is vonatkoznék, de a zsidóknál ez nagyon általános dolog volt. Ez a nép ugyanis igen kifinomult, rendezett kormányzat alatt élt; és ahol ilyen a kormányzat, ott nincsenek e nélkül. Az ok pedig ez: ahol van bíró, polgármester, fejedelem és más felsőbbség, ott e világ sora úgy hozza magával, hogy senki sem akar mást megsérteni, és azért képmutatóskodik, s úgy beszél, amint a kegy, a pénz, a kilátás, a barátság megkívánja; a szegény ember ügye pedig bizony csak elnyomásban, igazságtalanságban és büntetésben részesül. És általános nyomorúság a világon, hogy a törvényszékeken ritkán ülnek kegyes emberek. Mert a bírónak mindenekelőtt kegyesnek, azután bölcsnek, józannak, de merésznek, sőt vakmerőnek is kellene lenni. S ugyanígy a tanúnak is kegyesnek és bátornak. Mert akinek igazán kell ítélnie és ítélettel sújtania, az sokszor fog jó barátokat, sógorokat, szomszédokat, gazdagokat és hatalmasokat megharagítani, akik neki sokat használhatnak és árthatnak. Azért vaknak kell lennie, szemét behunyni és fülét befogni, nem látni és nem hallani, csak azt, ami előtte van, és azt megítélni.

Először tehát azt parancsolja Isten, hogy ki-ki az ő felebarátját jogához segítse, és ne engedje akadályozni vagy megalázni; segítse elő annak a dolgát, és az egyenes utat járja, akár bíró, akár tanú, s legyen az bármilyen ügy. Különösen jogászainknak szól ez, hogy törekedjenek a helyes és egyenes úton járni. Ami igaz, azt hagyják meg igazságnak, és ne forgassák, ne takargassák s el ne hallgassák, tekintet nélkül pénzre, vagyonra, becsületre, vagy hatalomra. Ez az első és egyszerű értelme ennek a parancsolatnak mindarról, ami a bíróság előtt történik.

Van azonban sokkal tágabb értelme is, ha szellemi értelemben vesszük és lelki törvényszéket értünk. Itt úgy van, hogy mindenki hamis tanúságot tesz a másik ellen. Mert a jámbor prédikátorok és keresztyének a világ szemében csak eretnek, pártos, sőt lázító és rémítő gonosztevők. Isten igéje maga is kénytelen eltűrni, hogy gyalázatosan és dühvel üldözzék, gyalázzák, hazugnak mondják, kiforgassák és hamisan magyarázzák. De hát ennek így kell tenni, mert e világ vak, az igazságot és Isten gyermekeit kárhoztatja, üldözi, s mindezt nem tartja bűnnek.

Harmadszor tilos e parancsolat szerint a nyelv minden bűne, ami által felebarátunknak árthatunk. Mert hamis tanúságot tenni semmi más, mint a nyelv műve: amit mármost a nyelvvel lehet a felebarát ellen tenni, azt akarja vele Isten megakadályozni, tegye azt akár a hamis prédikátor elferdített tanítással és istenkáromlásokkal, akár a gonosz bíró vagy tanú hamis ítélettétellel, vagy akárki, akárhol hazugságokkal s rágalmazással. Ide tartozik különösen a megszólás gonosz bűne, amely az ördögnek a műve, miről sokat lehetne beszélni. Mert mégis csak gyalázatos és szégyenletes dolog, hogy mindenki szívesebben hallja felebarátjáról a rosszat, mint a jót. És bár mi gonoszak vagyunk, mégsem tudjuk elviselni, hogy valaki rosszat mondjon rólunk, hanem mindenki azt szeretné, hogy az egész világ csak gyönyörűt mondjon róla; de ha másról jót mondanak, azt nem szeretjük hallgatni.

Azért ezt a bűnt is tanuljuk meg kerülni, mert felebarátja nyilvános megítélésére és büntetésére senki sem rendeltetett, még ha látja is bűnét, hacsak nem hivatott ítélni és büntetni. Mert nagy különbség van a kettő között: bűnt megítélni és bűnt tudni. Tudnod lehet, de ítélned nem szabad. Látom és hallom, mit tesz felebarátom, de nem vagyok hivatva őt megítélni. Ha most rátámadok, ítélek, kárhoztatok, olyan bűnbe esem, mely nagyobb, mint az övé. Ha tudod, akkor ajkad legyen sír, tömd be, míg hivatva leszel bíráskodni és büntetni.

Azok a megszólók, akik nem állapodnak meg a tudásnál, ha nem ítélnek, és ha valamit tudnak felebarátjukról, akkor minden sarokban elpletykázzák: örvendeznek, hogy más bűnében hentereghetnek, s mint a disznók fetrengenek és turkálnak a sárban. Ez semmi más, mint belekontárkodás az Isten dolgába, ítélni és büntetni a legkeményebb ítélettel. Mert egy bíró sem tehet többet, mint hogy megmondja: ez tolvaj, ez gyilkos, stb. Azért aki ilyent mer felebarátjáról mondani, az olyan hatalmat követel magának, mint a császár vagy a felsőbbség. Mert bár a kard nem a te tiszted, mérges nyelvedet mégis felebarátod gyalázatára és kárára használod.

Isten azért azt, akarja, hogy senki se szóljon felebarátjáról gonoszul, még akkor sem, ha az bűnös, még ha jól tudja is azt, de még kevésbé szóljon, ha csak "azt mondják"-ból tudja. Te azt mondod: "ne szóljak, mikor igaz?" Felelet: "miért nem viszed hivatott bíró elé?" – "Nem mondhatom nyíltan, mert számra koppintanának" – "Ejnye, kedvesem: érzed a pecsenyeszagot? Ha nem mersz hatósági személy elé állni és felelősséget vállalni, fogd be a szádat. Ha pedig tudod, magadnak tudd és ne másnak. Mert ha tovább mondod, mégis olybá tűnsz, még ha igaz is, mintha hazudnál, mert nem tudod igazolni." Azonkívül gazember módjára viselkedsz. Mert ne vegyük el senkinek a becsületét és hírnevét, ha előbb nem nyilvánosan vétetett el. Hamis tanúbizonyság minden, amit kellően bebizonyítani nem tudunk.

Azért ami nem eléggé bizonyíthatóan nyilvánvaló, azt senki se hozza nyilvánosságra, se ki ne adja igazságnak. S végül, ami titok, azt hagyjuk meg titoknak vagy büntessük titkon, ahogyan még hallani fogjuk. Azért ha lotyó szájra akadsz, amely más valakit csepül és rágalmaz, vágd a szemébe, hogy belepiruljon, akkor sok olyan ember befogja a száját, aki egyébként más szegény embert olyan hírbe kever, amiből bajjal tud kigázolni. Mert a becsületet és jó nevet könnyű elrabolni, de nehéz visszaadni.

Látod, hogy tilos másról rosszat mondani, kivéve a világi hatóságnak, prédikátornak, atyának, anyának, hogy a parancsolatot helyesen értelmezzük és a bűn büntetlenül ne maradjon. Amint az ötödik parancsolat szerint senkinek testében kárt nem szabad tennünk, kivéve a hóhért, aki hivatásánál fogva nem tesz felebarátjának jót, hanem csak rosszat, és mégsem vét a parancsolat ellen, azért, mert Isten ilyen hivatást is rendelt: éppen úgy kívülük senki ne kárhoztasson és ítéljen. Ha pedig azok nem teszik, kik erre hivatottak, éppúgy vétkeznek, mint akik hivatás nélkül a maguk szakállára ítélnek. Mert nékik a szükség parancsolja, hogy a bűnnel foglalkozzanak, vádoljanak, valljanak, kérdezzenek, tanúskodjanak. Ez is csak úgy van, mint az orvos, kinek néha, a gyógyítás érdekében, a máskülönben elfedett helyeket is látni és tapintani kell. Így van a felsőbbség, az atya, anya, így a testvérek és a jó barátok. Ezek tartoznak egymásban a rosszat megbüntetni ott, ahol az szükséges és helyes.

De az volna az igazi, ha az evangéliumhoz tartanánk magunkat (Máté 18.), hol Krisztus ezt mondja: „ha a te atyádfia vétkezik ellened, menj el és dorgáld meg őt négyszemközt”. Íme, egy igen becses és finom tanács, hogy mint kell a nyelvet kormányozni. Ezt jegyezzük meg a visszaélés ellen. Így cselekedj tehát, felebarátodról máshol ne szólj gonoszul, titkon ellenben intsd őt, hogy javuljon meg. Ha pedig mástól hallasz valamit, amit ez vagy az tett – tanítsd őt is erre, hogy menjen – és büntesse meg maga, ha szemtanú, különben pedig hallgasson.

Ezt megtanulhatod a magad házánál is. Mert a gazda is úgy cselekszik: ha látja, hogy a szolga nem teszi, amit kell, ő maga szól neki. De őrült volna, ha a szolgát otthon hagyná ülni és kimenne az utcára a szomszédoknak panaszkodni. Majd megmondanák néki: „Te bolond, mi közünk nekünk ehhez, mondd ezt őneki.” – Lám, ez testvéries eljárás volna. Segíteni a bajon is, meg a felebarátod becsülete is megmaradna. Ahogy Krisztus is mondja: „ha hallgat rád, megnyerted a te atyádfiát”. Akkor szép dolgot vittél véghez. Azt hiszed, könnyű dolog a testvért megnyerni? Szedd össze az összes szerzeteseket és rendeket összes jócselekedeteikkel, és meglásd, van-e annyi dicsőségük, hogy egy testvért is megnyertek.

Továbbá ezt tanítja Krisztus: „Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egyet vagy kettőt, hogy két vagy három tanú vallomásával erősíttessék minden szó.” Mindig azzal kell beszélni, akit érint, és nem annak háta mögött. Ha ez nem segít, vidd a gyülekezet elé nyíltan, a világi vagy egyházi bíróság elé. Mert itt nem állsz egyedül, hanem vannak tanúid, kikkel bizonyíthatsz a bűnös ellen, minek alapján a bíró ítélhet és büntethet. Így lehet jó úton elérni, hogy a gonoszt megakadályozzuk vagy megjavítsuk. Ha mindenütt csak beszélnek a másikról és szennyet hánytorgatnak, attól senki sem javul meg, mikor meg tanúnak kellene odaállni, akkor senki sem vállalja, hogy mondta. Jó volna azért az ilyen szapulókat jól megleckéztetni, hogy mások is okuljanak. Ha ugyanis a felebarátod javára tennéd, vagy az igazság kedvéért, akkor nem bujkálnál titokban és nem félnél a napvilágtól.

Mindezt a titkos bűnökről mondtam. Ahol a bűn nyílt, a bíró és az emberek tudnak róla, ott bűn nélkül kerülheted az illetőt, mint olyat, ki maga juttatta magát a gyalázatba. Erről nyíltan is lehet beszélni. Mert ami nyílt és ismert dolog, az nem eshetik a megszólás és hamis ítélkezés vagy bizonyságtétel fogalma alá. Mint ahogy most a pápát is nyíltan ostorozzuk és nyíltan szólunk róla könyvekben az egész világ előtt. Mert ahol a bűn nyilvánvaló, ott a büntetés is legyen nyilvánvaló, hogy mindenki tudjon őrizkedni tőle.

Az tehát a veleje és egyszerű értelme ennek a parancsolatnak, hogy senki embertársának, legyen az barát, vagy ellenség, nyelvével ne ártson, és róla rosszat ne mondjon (akár igaz, akár nem), ha nem történik parancsra, vagy javítás végett. Hanem használja nyelvét akképpen, hogy mindenkiről a legjobbat mondja, bűnét és gyarlóságait takarja, mentse s becsületével szépítse és ékesítse. Az indok elsősorban az tegyen, amit Krisztus mond az evangéliumban, amiben a felebarátainkra vonatkozó összes parancsolatokat összefoglalja: "Amit akartok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek."

A természet is ezt tanítja saját testünk által, amint azt Pál mondja 1Kor 12.: „amelyek a test legerőtlenebb tagjainak látszanak, azok igen szükségesek, és amelyeket a test tisztességtelenebb tagjainak tartunk, azoknak nagyobb tisztességet tulajdonítunk, és amelyek éktelenek bennünk, azok nagyobb ékességben részesülnek”. Az arcot, a szemet, az orrot, a szájat senki sem fedi el, mert nem kell, mert ezek a legtisztességesebb tagjaink, de a tisztességteleneket elfedjük. A kezeknek, szemeknek, az egész testnek kell segíteni azokat elfedni. Így mi is, ami felebarátunkon nem szép, azt ékesítsük, és mindenképpen emeljük becsületét; segítsük és hárítsuk el viszont, ami nem válik becsületére. Az különösen szép és nemes erény, ha valaki mindent, amit másról hall (ha nem ismert bűn) javára magyaráz, nem úgy, mint a gonosz nyelvek, kiknek csak az a törekvésük, hogy valamit találjanak és előkaparjanak, hogy mást megítéljenek, s mindent a leggonoszabbul magyarázzanak és forgassanak, – miben most különösen az Isten igéje és prédikátorai részesülnek.

Azért ebben a parancsolatban igen sok jó cselekedet rejlik, melyek Istennek tetszők és igen sok jót és áldást hoznának, ha a világ és a hamis szentek ezt belátnák. Mert nincsen semmi az emberen és emberben, ami többet használhatna és árthatna világi egyházi dolgokban, mint a nyelv, bár ez a legkisebb és leggyengébb tag.

Luther Márton: Nagy Káté (1529)

 

L. Melyik a kilencedik parancsolat?

Gy. „Ne mondj a te felebarátod ellen hamis tanúságot.”

L. Csak azt tiltja-e, hogy hamisan esküdjünk a bíróság előtt, vagy általában, hogy hazudjunk felebarátaink ellen?

Gy. Egy példában van összefoglalva az az egész tan, hogy felebarátainkat hamisan ne rágalmazzuk, jó hírnevét ócsárlásunkkal és hazugságunkkal ne sértsük, s javaiban semmi kárvallást ne okozzunk neki.

L. Mért emeli azonban ki, hogy nyilvánosan ne tegyünk hamis tanúbizonyságot?

Gy. Hogy annál nagyobb borzadályt keltsen bennünk e bűnnel szemben. Mert azt jelzi ezzel, hogy aki a rágalmazáshoz s az ócsárláshoz hozzászokott, könnyen hajlandóvá válik a hamis esküre, ha alkalom nyílik arra, hogy felebarátját rossz hírbe hozza.

L. Csak a rágalmazástól óv-e bennünket, vagy a hamis gyanúsítástól s az igaztalan és fonák ítélkezéstől is?

Gy. A fent említett oknál fogva mindkét eljárás fölött ítéletet mond, mert amit elkövetni bűn az emberek előtt, akarni is bűn az Isten előtt.

L. Mondd el hát, hogy egészében mit fejez ki e parancsolat?

Gy. Arra tanít, hogy felebarátaink megítélésében s rágalmazásában ne járjunk el könnyelműen, sőt azt kívánja, hogy bennünk méltányosság s emberiesség legyen velük szemben, s amennyire az igazság megengedi, becsüljük meg embertársainkat, s becsületüknek épségét őrizzük meg.

Kálvin János:

A Genfi Egyház Kátéja (1545)

A törvény

 

- Mit kíván a kilencedik parancsolat?

- Azt, hogy senki ellen hamisan ne tanúskodjam, senkinek szavait el ne csavarjam, mást rágalmazó és gyalázó ne legyek, senkinek meghallgatása nélkül való és könnyelmű elítélésében részt ne vegyek; hanem mindenféle hazugságot és csalárdságot, mint az ördögnek tulajdon műveit, hacsak Isten súlyos haragját magamra vonni  nem akarom, kerüljek; törvényes és minden más eljárásomban az igazságot szeressem, őszintén kimondjam és megvalljam; és felebarátom becsületét és jóhírnevét tehetségem szerint oltalmazzam és előmozdítsam.

Heidelbergi Káté (1563): 112. Kérdés – felelet

 

- Melyik a kilencedik parancsolat?

- A kilencedik parancsolat ez: „Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!”.

Westminsteri Kiskáté (1646) 76. Kérdés – felelet

 

- Mit kíván Isten a kilencedik parancsolatban?

- Isten a kilencedik parancsolatban megkívánja az emberek közötti igazság, valamint saját és felebarátunk jóhírének fenntartását és előmozdítását, kiváltképp a tanúskodásban. (Zak 8,16; 1Pt 3,16; ApCsel 25,10; 3Jn 12; Péld 14,5.25)

Westminsteri Kiskáté (1646) 77. Kérdés – felelet

 

- Mit tilt Isten a kilencedik parancsolatban?

- Isten a kilencedik parancsolatban tilt minden olyan dolgot, amely elferdíti az igazságot, illetve rontja a saját vagy felebarátunk hírnevét. (Róm 3,13; Jób 27,5; Zsolt 15,3)

Westminsteri Kiskáté (1646) 78. Kérdés – felelet

 

- Melyik a kilencedik parancsolat?

- A kilencedik parancsolat ez: „Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.” (2Móz 20,16)

 Westminsteri Nagykáté (1648) 143. Kérdés – Felelet

 

- Milyen kötelességeket kíván meg Isten a kilencedik parancsolatban?

- Isten a kilencedik parancsolatban megkívánja az emberek közötti igazság, valamint saját és felebarátunk jóhírének megőrzését és előmozdítását. Megkívánja, hogy képviseljük és védelmezzük az igazságot, és hogy az igazat, és csakis az igazat szóljuk szívünkből, őszintén, szabadon, világosan, és teljesen, az ítélkezés és igazságszolgáltatás dolgában, és bármilyen más dologban. Megkívánja felebarátaink szerető megbecsülését, valamint jóhírük szeretetét, kívánását, és az abban való örvendezést. Megkívánja, hogy bánkódjunk gyengeségeik miatt és fedezzük el azokat. Megkívánja, hogy szabadon ismerjük el kegyességüket, és védelmezzük ártatlanságukat; fogadjuk el a jó véleményeket velük kapcsolatban, de ne tűrjük el a rossz véleményt. Ellenezzük a pletykálódókat, a hízelgőket, és a rágalmazókat. Szeressük és vigyázzunk saját jóhírünkre, és védelmezzük azt, ha a szükség úgy kívánja. Továbbá tartsuk meg törvényes ígéreteinket, és azt vegyük figyelembe és azt gyakoroljuk, ami igaz, tisztességes, szeretetreméltó és jóhírű.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 144. Kérdés – Felelet

 

- Melyek azok a bűnök, amelyeket Isten a kilencedik parancsolatban tilt?

- Isten a kilencedik parancsolatban tiltja az igazság bárminemű elferdítését, valamint saját és felebarátunk jóhírének rontását, kiváltképp a nyilvános igazságszolgáltatásban. Tiltja a hamis tanúskodást, a hamis tanúvallomásra való felbujtást, egy gonosz ügy szándékos képviseletét és védelmét, és az igazság elnagyolását és túl könnyedén való kezelését. Tiltja az igazságtalan ítélethozatalt, valamint tiltja, hogy a gonoszt jónak, a jót gonosznak mondjuk. Tiltja a gonoszok jutalmazását az igazak tettei szerint, és az igazakét a gonoszok tettei szerint. Tiltja a (okirat)hamisítást, az igazság eltitkolását, az indokolatlan hallgatást egy igaz ügyben, és hogy csendben maradjunk, amikor a bűn feddést kíván meg részünkről, vagy panaszt. Tiltja az igazság alkalomszerűtlenül vagy rosszindulatú módon való szólását helytelen cél érdekében, vagy annak helytelen értelmezését, vagy kétes és kétértelmű kifejezések használatát az igazság vagy igazságosság hátrányára. Tiltja a valótlanság állítását, a hazugságot, a becsületsértést, a rágalmazást, a pletykálást, a besúgást, a gúnyolódást, a gyalázkodást, az elhamarkodott, kemény, és részrehajló ítélkezést. Tiltja a félremagyarázó szándékokat, szavakat, és tetteket, továbbá tiltja a hízelgést, és az öntelt dicsekvést, valamint ha túl nagyra tartjuk vagy túl kevésre becsüljük magunkat vagy másokat, illetve így beszélünk magunkról vagy másokról. Tiltja, hogy (meg)tagadjuk Isten ajándékait és kegyelmeit, valamint hogy a kisebb hibákat felnagyítsuk; elrejtsük, mentegessük vagy enyhítsük bűneinket, amikor nyílt bűnvallásra szólítanak fel. Titlja a gyengeségek szükségtelen felfedését, tiltja hamis hírek terjesztését, a gonosz híresztelések elfogadását és támogatását, és tiltja, hogy elzárkózzunk az igaz védekezés meghallgatásától. Tiltja továbbá a gonosz gyanúsítgatást; tiltja, hogy féltékenyek vagy szomorúak legyünk bárki megérdemelt elismerésére, annak megrongálását próbálni vagy kívánni, továbbá tiltja, hogy örüljünk, amikor szégyen éri és megbélyegzik őket. Tiltja mások gúnyos lenézését, illetve csodálatát, a törvényes ígéretek megszegését, továbbá tiltja a jóhírű dolgok elhanyagolását, illetve tiltja az olyan dolgok gyakorlását – amelyek rossz hírbe sodorhatnak – vagy ha mi magunk nem kerüljük el, illetve nem akadályozunk meg másokat olyan dolgokban.

Westminsteri Nagykáté (1648) 145. Kérdés – Felelet

 

A tizedik (kilencedik) parancsolat: „Ne kívánd felebarátod házát!”

Mit jelent ez? - Felelet: Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy felebarátunk házára vagy örökségére álnokul ne törekedjünk, sem a jogosság látszatával azokat meg ne szerezzük stb., hanem segítsük és támogassuk, hogy azokat megtarthassa.

A tizedik parancsolat: „Ne kívánd felebarátod feleségét, szolgáját, szolgálóleányát, barmát vagy bármiféle tulajdonát!”

Mit jelent ez? - Felelet: Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy felebarátunk feleségét, házanépét vagy barmát tőle el ne idegenítsük, erőszakkal el ne vonjuk, vagy hűtlenségre ne csábítsuk, hanem arra intsük őket, hogy megmaradjanak nála és teljesítsék kötelességüket.

A Tízparancsolat zárószava: Mit mond az Isten mindezekről a parancsolatokról? - Felelet: Ezt mondja: „Én, az ÚR a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, meglátogatom az atyák bűnét a fiakon harmad- és negyedízig, azokon, akik engem gyűlölnek; de kegyelmet gyakorlok ezer ízig azokkal, akik szeretnek engem és megtartják parancsolataimat.”

Mit jelent ez? - Felelet: Isten büntetéssel fenyegeti mindazokat, akik megszegik ezeket a parancsolatokat. Félnünk kell tehát haragjától és nem szabad vétkeznünk e parancsolatok ellen. Viszont kegyelmet és minden jót ígér mindazoknak, akik megtartják ezeket a parancsolatokat. Szeretnünk kell tehát Őt és bíznunk Benne, és szívesen kell cselekednünk parancsolatai szerint.

Luther Márton: Kis Káté (1529)

 

Tizedik (kilencedik és tizedik) parancsolat: „Ne kívánd felebarátod házát. Ne kívánd felebarátod feleségét, szolgáját, szolgálóleányát, barmát vagy bármiféle tulajdonát!”

E (két) parancsolat egyenest a zsidóknak szól szintén, de azért részben minket is illet. E kettőt ugyanis nem a paráznaságra vagy lopásra értik, mert ezeket eléggé megtiltották már az előző parancsolatok. A zsidók úgy gondolták, hogy mindezeket megtartották, ha külsőleg megtették, vagy nem követték el a cselekedeteket. Isten azért a célból toldotta hozzájuk még e két parancsolatot is, hogy bűnnek és tilalmasnak tartsák már azt is, hogy felebarátjuk feleségét vagy javait megkívánják, vagy valami módon azok megszerzésére törekedjenek. Különös jelentősége volt ennek azért is, mert a zsidó társadalmi rendben a szolgák és szolgálóleányok nem voltak szabadok, mint a mostaniak, akik bérért szolgálnak addig, ameddig akarnak. Azok uruk tulajdonai voltak testestől, mindenestől, amijük csak volt, éppúgy, mint a barom vagy egyéb vagyon. Ehhez járult, hogy mindenkinek joga volt feleségét válólevél mellett nyilvánosan elbocsátani és másikat venni. Mármost fönnállott a veszély kölcsönösen, hogy, ha valaki megszereti a másik feleségét, keres valami okot, hogy a saját feleségét elküldje, viszont a másiktól elidegenítse az övét, hogy azután valami jó ürüggyel, szép szerén megkaparintsa magának. Náluk ezt nem is számították bűnnek vagy gyalázatos eljárásnak. Éppoly kevéssé, mintha ma a háziúr elbocsát egy szolgát vagy szolgálót a cselédségből vagy valaki valami módon elcsalogatja a szolgálatából a más alkalmazottját.

Ezeket a parancsolatokat tehát, amint mondtam, úgy értelmezték, ahogy az helyes is különben, hogy senki ne tűzze ki célul a más tulajdonának, – minő a feleség, cselédség, ház és udvar, szántóföld, rét és barom, – megkaparintását, még a jogosság színe vagy ürügye alatt sem. Csakhogy ennél még sokkal többet foglalnak magukban ezek a parancsolatok. Mert fennebb a hetedik parancsolat tiltja azt a bűnt, hogy az ember idegen vagyont ragadjon magához, amihez semmi néven nevezendő joga sincs. Itt azonban még akkor is tilos a felebarátunktól való elidegenítése bárminek, ha a világ szerint becsülettel juthatnánk hozzá, úgyhogy senki sem róhatná fel s nem vádolhatna azzal, hogy igaztalanul jutottál a birtokába.

Már természettől fogva olyanok vagyunk ugyanis, hogy senki se javall annyit a másiknak, mint önmagának, s mindenki magának kaparint mindent, amit csak tud s nem törődik azzal, mi marad a másiknak. S a tetejébe még kegyesek is akarunk lenni s nagyszerűen fel tudjuk ékesíteni magunkat a legfinomabb tulajdonságokkal s kitűnően elleplezni magunkban a gonosz képét. Mindenféle furfangosabbnál furfangosabb ötleteket meg szélhámos fogásokat költünk és találunk ki, – amint hogy napjainkban csak úgy burjánzanak a kirívóbbnál kirívóbb példái az ilyesminek – mintha a legtisztább igazságból folynék mindaz. Védelmül és cáfolatul egyaránt szinte vakmerően használjuk fel ezeket üzelmeink számára, s azt hisszük, hogy teljes joggal nevezhetjük ezt az eljárást ügyességnek és előrelátásnak. Hisz jönnek segítségünkre ebben még jogtudósok és ügyvédek is, akik úgy forgatják és hígítják az igazságot, ahogy csak kívánják az érdekek! Elcsavarják a szavakat s kihasználják azt, tekintet nélkül a méltányosságra s a felebarát nyomorúságára.

Az a summája pedig mindennek, hogy aki az ilyesmiben a legügyesebb, legfurfangosabb, annak játszik a kezére legjobban a jog, ama közmondás szerint: „Vigilantibus iura subveniunt.” (Szemesnek áll a világ.)

Látni való tehát, hogy ez utolsó parancsolatok nem azok számára szólnak, akik a világ szemében is gonosztevő fickók, hanem éppen az ún. jó embereknek. Olyanoknak, akik azt akarják, hogy dicsérjék, becsületes és igaz embereknek tartsák őket, mint akik semmit sem vétkeznek az előző parancsolatok ellen. A zsidók különösen iparkodtak erre, de sok előkelőség, uraság és fejedelem manapság is. Mert a többi, a közönséges csőcselék, aki nem sokat törődik azzal, hogy sajátját tisztesség vagy jog útján szerezte-e, alább tartozik ennél, a hetedik parancsolat alá.

A mi parancsolatunk főképp olyan ügyeket illet, amelyeket perre visznek, hogy felebarátjuktól valamit elnyerjenek és kicsikarjanak. Hogy példát mondjunk, gondoljunk arra, hogyan osztozkodnak, civódnak a nagy örökségen, nagy fekvőségeken stb. Mindent fel szoktak használni ilyenkor, ami csak a jogi igazság látszatát kölcsönzi. Úgy átmázolják és felcicomázzák azt, hogy az igazság föltétlenül az illető felé hajlik, s oly csalafinta címen kaparintja meg a birtokot, hogy utána már senki nem támaszthat erre vádat vagy igényt.

Az is ugyanide tartozik, amikor valaki egy várra, városra, avagy valami más nagy dologra veti a szemét. Addig folytatja hadműveleteit megvesztegetéssel, barátságok s egyéb célra vezető dolgok felhasználásával, míg el nem veszik a másiktól azt a bizonyos birtokot, s oda nem ítélik neki. És hozzá még nagy pecsétes okmánnyal is igazolják, hogy az illető mindezt fejedelmi címen s becsületes úton szerezte meg.

Előfordulnak hasonló esetek az egyszerű kereskedelmi életben és a szerződéses ügyekben is, amikor valaki egyszerre csak úgy elragad valamit a másik kezei közül, hogy az illető ugyan nézhet a tulajdona után.

Vagy fizetési kötelezettségekkel szorongat s tör valaki reád, mert úgy véli, hogy te abban a szorult helyzetben, adósságok közepette nemigen tudsz tovább kitartani s csőd nélkül felszámolni, ő viszont akkor ráteheti a kezét legalább a felére, ha nem többre. S minderről pedig meg kell állapítanod, hogy nem jogtalanul vette vagy tulajdonította el tőled, hanem "becsületesen" vásárolta meg. Az a szólás járja itt: "Szemesnek áll a világ!" "Mindenki a maga gátjára ügyeljen, a másik nézzen a magáéra!" Ki tudná fölérni ésszel, hogy az ilyen szép látszattal mi mindent meg nem lehet szerezni? S ezt a világ nem is tartja jogtalanságnak, és nem akarja meglátni, hogy ezzel a felebarátot rövidítik meg, aki kénytelen azt is odaadni, amit kárvallás nélkül nem nélkülözhet. Pedig senki sincs, aki szeretné, hogy ővele így bánjanak el, ami szintén csak azt mutatja, hogy az ilyen eljárás és ürügy gonosz.

A régi időben az asszonyokkal is így volt ez. Itt is, ha valakinek a más felesége megtetszett, vágy egymagában, vagy mások segítségével (sok útja-módja van ennek) kivitte, hogy a férje valamiért meggyűlölje azt az asszonyt; vagy az asszony zárja el a szívét a férje elől; s akkor úgy viselkedett, hogy az kénytelen legyen elbocsátani s a másiknak átengedni. Az efféle eljárás az ótestamentumi törvény alatt kétségkívül nagyon divatos volt, amint Heródes királyról is olvashatni az evangéliumban, aki saját fivérének feleségét még annak életében nőül vette. Pedig ez a Heródes derék és kegyes ember akart lenni, mint arról Márk evangélista is bizonyságot tesz. Remélem mégis, hogy nálunk az ilyen példák nem találnak követőkre, mert az újtestamentum tiltja az elválást a házasfeleknek. Legfeljebb, ha valami gazdag menyasszonyt üt el valaki a más kezéről. De nálunk sem ritka eset az, hogy másnak a szolgáját vagy szolgálóleányát vonják, idegenítik –vagy csalják el szép szókkal.

Bármilyen formában történjenek azonban az ilyes üzelmek, azt az egyet tudd meg, hogy Isten el nem szenvedheti, hogy te bármit is elvonj a felebarátodtól, ami az övé, oly módon, hogy az nélkülözni kénytelen, te meg a kapzsiságodat hizlalod, – még ha a világ előtt becsülettel maradhat is a tied. Mert megvan az a titkos, orozva dolgozó ravaszság, mely, mint a szólás mondja: suba alatt működik, hogy észre ne vegyék. Pedig ha te odábbállsz is mindjárt, mintha egy fikarcnyival se rövidítettél volna meg senkit, felebarátod azért nagyon is a portáján érez. S ha nem is mondhatni, hogy loptál vagy raboltál, de hogy felebarátod javát elkívántad, azt igen. Azaz utána ólálkodtál, akarata ellenére fordítottad ki belőle, s nem akartad meghagyni számára azt, amit Isten ajándékozott neki. És ha a bíró nem kaphat is nyakon, Isten nem fogja annyiban hagyni a dolgot. Ő tisztán látja a csalárd szívet s a világ álnokságát, amely egy rőfnyit csap hozzá, ha egy ujjnyit engednek neki, úgyhogy nyilvánvaló törvénytelenség és erőszak támad belőle.

Hagyjuk hát meg ezeket a parancsolatokat a maguk teljes értelmezésében. Különösen megparancsolja Isten, hogy felebarátunknak kárát ne kívánjuk, azt elő ne segítsük, ahhoz okot ne szolgáltassunk, ellenben adjuk és hagyjuk meg mindenét, amije van, sőt azon legyünk, hogy még sokasíthassa és megkaphassa mindazt, ami hasznára és szolgálatára van neki, úgy, ahogy mi azt a magunk számára megkívánnánk. Ez tehát főként az irigység és a gyalázatos fösvénység ellen szól, hogy eltávolítsa Isten a felebarátunk megkárosításának minden rugóját és gyökerét. Ezért mondja olyan nyomatékkal: "Ne kívánjad"... stb.

Ő ugyanis kiváltképp az ember szívét akarja tisztán tartani, jóllehet, amíg itt élünk, tökéletesen nem is érhető el az. Épp azért, mint a többi, ez a parancsolat is érvényben marad mindvégig – megítél minket szüntelen, s mutatja, hogy mennyire vittük a kegyes életben az Úr előtt.

Íme hát a Tízparancsolat! Az isteni tanításoknak egész kötege arra nézve, mit tegyünk, hogy Istennek tetsző legyen az egész életünk! Az igazi forrás és vízvezeték – belőle kell előcsobogni és kiáradni mindannak, ami jócselekedet-számba mehet! Úgyhogy a Tízparancsolaton kívül semmiféle cselekedet vagy tett nem lehet jó és Istennek tetsző, tartsa bár a világ akármilyen nagyszerűnek és gyönyörűnek is. Lássuk csak most már, mi alapon dicsekedhetnek a mi híres "szentjeink" a külön lelki rendjükkel, meg a nagy, súlyos jó cselekedeteikkel, amelyeket maguk eszeltek és tűztek ki maguknak, miközben ezekkel nem törődtek – mintha ezek nagyon is jelentéktelenek, vagy már réges-rég végrehajtottak lennének. Azt gondolom, az embernek jól két marokra kell fogni a dolgot, hogy ezeket: a szelídséget, a türelmet, az ellenség szeretetét, a tisztaságot, a jótékonyságot stb., meg amit ezek csak magukkal hoznak, mind megtartsa. De az ilyen cselekedeteknek nincs súlyuk s nem csillogók a világ szemében. Mert nem különlegesek, nem felfújhatók, nincsenek különös időponthoz, helyhez, eljárásmódhoz és külsőséghez fűzve, hanem nagyon is közönséges hétköznapi házi dolgok, amit akárki gyakorolhat a szomszédjával szemben. Nincs is hát tekintélyük.

Bezzeg kitágítják a szemeket, füleket a másik fajta cselekedetek! A nagy pompa, a sok költség, a felséges építmények mind erre szolgálnak, ezért szednek elő mindenféle cicomát, úgyhogy csillogni, villogni kell mindennek. Itt füstölnek, ott énekelnek, amott csengetnek, majd meg gyertyát, világot gyújtogatnak, hogy ezeken kívül mást ne is hallhasson, ne is láthasson az ember. Mert itt már azt is igazi, nagyszerű jócselekedetnek hívják s nem győzik eléggé magasztalni, ha egy papocska kiáll arany miseruhában vagy egy egyszerű hívő egész nap térden csúszik a templomban. De hogy egy szegény leányka vigyáz egy kis gyermekre, és hűségesen végzi, amit parancsoltak néki, annak nincs neve náluk. De hát különben volna-e mit keresniük a kolostoraikban a szerzeteseknek és apácáknak?

Várjunk csak! Hát nem elvetemült önhittség ezektől a szerencsétlen „szentektől”, hogy ők valami magasabb, jobb életet és állapotot merészelnek kitalálni, mint amit a Tízparancsolat tanít? Azt merik állítani, hogy az csupán a közönséges embereknek való, alantas életre, az övék meg a szenteknek és tökéleteseknek szól, és nem látják ezek a nyomorult, vaksággal megvert emberek, hogy nem viheti annyira egyetlenegy ember sem, hogy csak egy parancsolatot is meg tudjon tartani a Tízparancsolatból úgy, ahogy kell. Mindenki rászorul arra, hogy még a másik kettőt: a Hiszekegyet és a Miatyánkot is segítségül hívja – mint azt hallani fogjuk – hogy egy-egy parancsolat betöltését megkísérelhesse, kérhesse s szüntelen foganatosíthassa. Épp olyan azért a dicsekedésük, mintha azt mondanám: „Nincs ugyan egy garasom se, de tíz aranyat könnyen kifizethetek”.

Mindezt azért mondom és firtatom, hogy végre megszabaduljunk ettől a mélyen begyökerezett s még most is mindenkihez hozzátapadó káros visszaéléstől, és ki-ki megszokja, hogy egyedül erre nézzen, ezzel törődjék, legyen a földön akármilyen rendű és rangú. Mert soká lesz az, amíg még egy olyan tanítást és életformát létrehoznak, amelyik fölér a Tízparancsolattal. Oly magasan állanak ezek a parancsolatok, hogy emberi erővel senki be nem tudja őket tölteni, hisz aki betölti, az mennyei, angyali ember – messze felette áll a világ minden szentjeinek! Vedd csak elő, s próbáld ki alaposan, fordítsd rá minden erődet és képességedet, majd meglátod, mennyi tenni valót ad, úgyhogy nem fogsz te még más cselekedetet vagy szentséget keresni, se becsülni.

Tanításul és intésül az első részről elég ennyi. Záradékképpen azért ismételnünk kell mégis azokat a szavakat, amelyeket fennebb, az első parancsolatnál már kifejtettünk. – Hogy lássuk, micsoda munkát kíván tőlünk az Isten, hogy a Tízparancsolat gyakorlását jól megtanuljuk.

„Én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkeit azokon, akik engem gyűlölnek harmad- és negyedíziglen; azokkal azonban, akik engem szeretnek s parancsolataimat megtartják, jót cselekszem ezeríziglen.”

Ennek a függeléknek az odaállítása, jóllehet, amint hallottuk, elsősorban az első parancsolathoz fűződik, mégis valamennyi parancsolat érdekében történt, úgyhogy azok mind tekintetbe jönnek itt, azokra mindre irányul. Azért mondottam, hogy ezt is elébe kell tárni az ifjúságnak, s a szívébe vésni, hogy megtanulja és meg is tartsa. Így legalább mindenki látja, hogy mi sarkall és kényszerít bennünket a Tízparancsolat megtartására. Senki ne is tekintse azért ezt másképp, mint úgy, hogy ez a függelék külön is hozzátartozik minden egyes parancshoz, azért, hogy mindeniket külön is minél behatóbban átjárhassa.

Mármost ha szemügyre vesszük a függeléket, látjuk, hogy ezek az igék két dolgot foglalnak egybe; egy haragos fenyegetést – ijesztésül és intésül; s egy szeretetteljes ígéretet – édesgetésül és unszolásul, hogy szavait úgy vegyük, mint igen komoly isteni igét, s nagy becsben tartsuk. Hisz ő maga is nyomatékosan juttatja kifejezésre, hogy micsoda keményen szándékszik magát hozzászabni, hogy tudniillik mindazokat, akik parancsolatait megvetik, áthágják, rettenetesen és irtózatosan megbünteti! S viszont azokat, akik e parancsolatokat nagyra becsülik, örömest teljesítik s életüket eszerint intézik, mily bőségesen megjutalmazza s elhalmozza jótéteményeivel, megadván nekik minden jót! Mindezzel pedig arra akar bírni bennünket, hogy mindnyájan olyan szívvel járjunk, mely egyedül Istent féli s tartja szem előtt. Az ilyen iránta való félelemből elhagy mindent, ami ellenkezik az Ő akaratával, nehogy magára haragítsa. Viszont ugyanakkor egyedül Őreá bízza magát, és mindent megtesz az Ő kedvéért, amit csak akar. Mégpedig azért, mert Ő oly szeretetteljesen szól, mint egy édesatya, s felkínálja nekünk minden kegyelmét és javát.

Ugyancsak ez az értelme és helyes magyarázata az első és legfőbb parancsolatnak is, amelyből mint, forrásból, folyik és kell folynia minden másnak: "Ne legyenek tenéked más Isteneid." Ez az ige sem akar mást, mint a legegyszerűbben kijelenteni azt, amire itt felszólíttattunk: Mint a te egyetlen, igaz Istenedet, félj és szeress Engem és bízzál Bennem! Mert ahol az Istennel így van a szív, ott már betöltést nyert ez és minden más parancsolat is. És megfordítva! Ahol valaki bármi mást fél és szeret akár mennyen, akár földön, az sem ezt, sem egyetlen más parancsot nem tölt be. Úgyhogy az egész Szentírás mindenütt erről a parancsolatról prédikál, és ezt szorgalmazza, erre a két pontra irányul minden: Istenfélelem és bizalom. Kiváltképp így találjuk ezt Dávidnál, mint prófétánál. Átvonul ez a hang a Zsoltárokon: "Az Úr gyönyörködik azokban, akik Őt félik és az Ő irgalmára várnak." Mintha az egész parancsolat egy versbe lenne sűrítve, mintha egészen azt mondaná: Az Úr gyönyörködik azokban, akiknek nincsenek más isteneik!

Az első parancsolatnak tehát ekképpen kell ragyogni és fényével besugározni mind valamennyit. Azért kell átfűznöd ezt a részt neked is minden parancson, mint a füzérláncot vagy összetartó ívet a koszorúban, hogy egy csomóban találkozzék a kezdet és a vég, és összetartson mindent. Mert ezt újból és újból ismételni kell és sohasem szabad feledni. Mint ahogy a második parancsolatban sem – azt, hogy Istent féljük, nevével átok, hazugság, csalás, más megtévesztés vagy ravaszság által vissza ne éljünk, ellenben igazán s jóra használjuk a segítségül hívásban, kérésben, dicsőítésben s hálaadásban, az első parancsolat szerint vett szeretet és bizalom alapján. Hasonlóképpen arra is ugyanennek a félelemnek, szeretetnek és bizalomnak kell indítania és kényszerítenie bennünket, hogy az Ő igéjét meg ne vessük, hanem azt tanuljuk, örömest hallgassuk, szentnek tartsuk és tiszteljük.

Ugyanígy áll az ügy a többi parancsolatnál is, amelyek felebarátainkkal szemben köteleznek bennünket. Itt is az első parancsolat erejéből kell meríteni mindent ahhoz, hogy atyánkat, anyánkat, urainkat s az összes felsőbbséget tiszteletben tartsuk, alárendeljük magunkat és engedelmeskedjünk nekik. Nem miattuk, hanem Istenért. Mert nem atyádat, anyádat kell félned s szem előtt tartanod, s nem az ő kedvükért kell valamit tenned vagy nem tenned! Hanem arra kell nézned, hogy Isten mit vár el tőled, s mi az, ami Ő bízvást követelhet. Ha ezt elmellőzöd, akkor haragvó bírád; ellenkező esetben kegyelmes atyád.

Szőhetjük így tovább is e fonalat. Ne okozz felebarátodnak szenvedést, kárt, erőszakkal ejtett sérelmet, s ne légy ellenére semmiképpen se, akár testéről, akár feleségéről, akár vagyonáról, akár becsületéről vagy jogairól van szó, mint ahogy a parancsolatok egymás után tárgyalják azt; még ha tudnád is okát-módját, és senki meg sem büntethetne érte. – Ellenben tégy jót mindenkivel, segítsd s munkáld előmenetelét mindenkinek, ahogy és ahol csak tudod, egyedül Isten kedvéért és az Ő tetszésére: telve azzal a bizalommal, hogy Ő mindenért megfizet neked bőségesen.

Láthatod ekként, hogy az első parancsolat mennyire kútfeje és forrása a többinek; mindegyiken áthúzódik, és viszont valamennyi ehhez tér vissza. Szinte belefonódik, úgyhogy a vége és az eleje feloldhatatlan kapoccsal fűződik egybe.

Az efféléket – újból mondom – hasznos és szükséges odatárni a fiatalság elé. Jó így inteni és emlékeztetni őket, hogy ne ütlegekkel és igával neveltessenek, mint az állatok, hanem Isten félelmében és tiszteletében. Gondoljuk meg és vegyük szívünkre, hogy nem emberi kitalálás mindez, hanem magának a felséges Istennek parancsa, Aki igen nagy komolysággal őrködik is felette: haragját s büntetését zúdítja azokra, kik ezt megvetik, s viszont özönével jutalmazza azokat, akik megtartják. Mihelyt tudjuk ezt, azonnal más lesz a helyzet: felbuzdul az ember, s magamagától fogja el a szívét az a vágy, hogy kész örömest tegye Istennek az akaratát.

Nem hiába parancsolja az Ótestamentum, hogy fel kell írni a Tízparancsolatot minden falra és utcasarokra, sőt még a ruhákra is! Nem azért, hogy azt ott hagyjuk írott malasztként, és viseljük a látszat kedvéért, mint a zsidók tették, hanem hogy a szemünk előtt legyen az szüntelen, elménkben forogjon állandóan, s irányítson minden tettünkben, egész lényünkben. Tegye ezt gyakorlattá naponként mindegyikünk a legkülönfélébb körülményei közt, egyéni foglalatosságaiban és üzleti életében, mintha ez lenne szeme elé írva minden helyen, ahova csak néz, ahova csak megy s ahol éppen áll. Így azután bőséges alkalmat találnánk a Tízparancsolat teljesítésére, mind otthon a saját házunkban, mind a többi embertársainkkal szemben, s nem szorulna rá senki se, hogy messze szaladgáljon utána.

Ebből pedig megint csak azt látjuk, hogy micsoda nagyra kell tartanunk a Tízparancsolatot, s mennyivel többre értékelnünk minden más életelvnél, parancsnál és jócselekedetnél, amit csak tanítanak és véghezvisznek valahol a világon. Mert ennek az alapján állva a legszilárdabb bizonyossággal mondhatjuk: Csak hadd jöjjenek az összes bölcsek és szentek, vajon tudnak-e valami olyat művelni, ami fölér a Tízparancsolattal, amelyet Isten oly félelmes komolysággal követel, hogy legrettenetesebb haragját és büntetését helyezi kilátásba, s amelyhez viszont oly felséges ígéreteket fűz, hogy minden javaival s áldásával halmoz el, ha megtartjuk! Ép azért ezt kell tanítani mindenkor, minden más előtt, drágábbnak tartani a legdrágábbnál is, mint az Istentől kapott legnagyobb kincsünket!

Luther Márton: Nagy Káté (1529)

 

L. Mondd el az utolsó parancsolatot!

Gy. „Ne kívánjad a te felebarátodnak házát, ne kívánjad a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát és semmit, mely a te felebarátodé.”

L. Ha az egész törvény lelki, mint már annyiszor mondottad és ha a fentebb említett parancsolatokat nem a külső cselekmények rendszabályozására, hanem a lélek érzéseivel szemben hozta Isten, mit mondhatsz még itt?

Gy. A többi parancsolatokkal az akaratot és az érzést akarta kormányozni, vezetni Isten, itt pedig még a gondolatokra is törvényt szab, melyek esetleg vágyakat hoznak létre, de az elhatározás megérlelésére mégis elégtelenek.

L. Azt mondod-e, hogy a legapróbb vágyak, melyek a hívők szívébe és eszébe betolakodnak, bűnt képeznek a hívek ellenállása dacára is?

Gy. Bizonyos, hogy minden rossz gondolat, bár ellenzésünkkel találkozik, természetünk vétkéből származik. De ítéletet e parancsolat véleményem szerint csak azon bűnös vágyakra mér, melyek az ember szívét ugyan felizgatják és ingerlik, de szilárd es határozott akarásra még sem bírják.

L. Azt gondolod hát, hogy Isten eddig azon bűnös érzéseket kárhoztatta, melyek az embert állandóan eltöltik, tettre késztetik, most pedig oly tökéletes tisztaságot kíván tőlünk, hogy szívünkben semmi bűnös vágy ne támadjon, mely bűnre ingerelné.

Gy. Igen.

Kálvin János:

A Genfi Egyház Kátéja (1545)

A törvény

 

- Mit tilt meg a tizedik parancsolat?

- Azt, hogy soha még a legcsekélyebb kívánság vagy gondolat se támadjon fel szívünkben Istennek egy parancsolata ellen sem, hanem állandóan gyűlöljünk minden bűnt és szeressük azt, ami Isten akaratával egyező.

Heidelbergi Káté (1563): 113. Kérdés – felelet

 

- Megtarthatják-e tökéletesen mindezeket a parancsolatokat azok, akik Istenhez megtértek?

- Nem; még a legszentebb életű emberekben is, míg e földi életben vannak, csak csekély kezdetei vannak meg ennek az engedelmességnek, úgy azonban, hogy komoly elszánással kezdenek el Istennek nemcsak némely, hanem minden parancsolata szerint élni.

Heidelbergi Káté (1563): 114. Kérdés – felelet

 

- Miért hirdetteti hát Isten olyan szigorúan a tíz parancsolatot, ha azokat ebben az életben senki meg nem tarthatja?

- Először azért, hogy bűnös természetünket egész életünk folyamán egyre jobban megismerjük és annál nagyobb vágyódással keressük Krisztusban bűneink bocsánatát  és az igazságot (megigazulást). Továbbá, hogy folytonosan azon legyünk és Istentől az Ő Szentlelkének segedelmét is kérjük ahhoz, hogy egyre inkább megújuljunk Isten hasonlatosságára, míg e földi élet után el nem érjük a tökéletesség végcélját.

Heidelbergi Káté (1563): 115. Kérdés – felelet

 

- Melyik a tízedik parancsolat?

- A tízedik parancsolat ez: „Ne kívánd felebarátod házát! Ne kívánd felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálóját, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a felebarátodé!”.

Westminsteri Kiskáté (1646) 79. Kérdés – felelet

 

- Mit kíván Isten a tízedik parancsolatban?

- Isten azt kívánja a tízedik parancsolatban, hogy legyünk teljesen elégedettek saját körülményeinkkel, és helyes és jótékony felfogással viszonyuljunk felebarátunkhoz, és mindenhez, ami az övé.  (Zsid 13,5; Róm 12,15; 1Kor 13,4-6)

Westminsteri Kiskáté (1646) 80. Kérdés – felelet

 

- Mit tilt Isten a tízedik parancsolatban?

- Isten azt tiltja a tízedik parancsolatban, hogy elégedetlenek legyünk a saját helyzetünkkel, körülményeinkkel, továbbá hogy irigykedjünk vagy szomorkodjunk a felebarátunk szerencséje miatt, valamint tilt minden helytelen vágyódást és érzést bármi iránt, ami a felebarátunké. (1Kor 10,10; Gal 5,26; Kol 3,5)

Westminsteri Kiskáté (1646) 81. Kérdés – felelet

 

- Képes-e bárki tökéletesen megtartani Isten parancsolatait?

- A bűnbeesés óta egyetlen ember sem képes ebben az életben tökéletesen megtartani Isten parancsolatait, ehelyett naponta megszegi azokat gondolatban, szavakban és tettekben. (Préd 7,20; 1Móz 8,21; Jak 3,8; 3,2)

Westminsteri Kiskáté (1646) 82. Kérdés – felelet

 

- Egyenlő mértékben gonosz a törvény minden áthágása?

- Néhány bűn önmagában, és a súlyosbítások miatt, gonoszabb Isten előtt, mint más bűnök. (Jn 19,11)

Westminsteri Kiskáté (1646) 83. Kérdés – felelet

 

- Melyik a tízedik parancsolat?

- A tízedik parancsolat ez: Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a te felebarátodé.” (2Móz 20,17)

 Westminsteri Nagykáté (1648) 146. Kérdés – Felelet

 

- Milyen kötelességeket kíván meg Isten a tízedik parancsolatban?

- Isten azt kívánja a tízedik parancsolatban, hogy legyünk annyira elégedettek körülményeinkkel, és teljes lelkünkben olyan jótékonyan viszonyuljunk felebarátunkhoz, hogy minden belső vágyódásunk és érzésünk arra a jóra irányuljon és azt gyarapítsa, ami a felebarátunké.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 147. Kérdés – Felelet

 

- Melyek azok a bűnök, amelyeket Isten a tízedik parancsolatban tilt?

- Isten a tízedik parancsolatban tiltja a saját helyzetünkkel való elégedetlenséget, felebarátunk szerencséje feletti irigykedést vagy szomorkodást, valamint minden szertelen vágyódást és érzést bármi iránt, ami a felebarátunké.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 148. Kérdés – Felelet

 

Akárcsak eme természetes világosságot, a tízparancsolatot is ugyanabból az okból adta Isten Mózes révén választott népének, a zsidóknak. Ez feltárja ugyan a bűn nagyságát, s a bűn hatalmában lévő embert vádlottként ostorozza, mégsem nyújt orvosságot, s nem ad erőt a nyomorúságból való kiszabadulásra, azonkívül a test révén erejét vesztve átokban hagyja a törvénysértőt, s így az ember nem képes megszerezni általa az üdvözítő kegyelmet.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

3-4. Fejezet. V. Cikkely. Az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni