Keletkezés helye, ideje, szerzője és a hitvallási helyzet:

Miután többszöri próbálkozás is eredménytelen volt arra, hogy az úrvacsora kérdésében egység jöjjön létre a lutheri német reformáció és a jobbára Zwingli nyomdokain haladó helvét reformáció képviselői között (1524-1529 úrvacsorai vita; 1529 Marburgi Kollokvium; 1533 Confessio Augustana Variata; 1541 (franciául, 1545-ben latinul) Kálvin: Rövid értekezés az úrvacsoráról) – 1544-ben olaj volt a tűzre Luther A szent sákramentumokról szóló rövid hitvallás – címmel közreadott műve. Ebben erőteljes kritika érte a svájci reformátorok tanítását. A válasz nem maradt el: A zürichi egyház szolgáinak igaz hitvallása, amit Isten Igéjéből a szent, közös, keresztyén egyházzal együtt hisznek és tanítanak, különösképpen ami a mi Urunk vacsoráját illeti – címmel Bullinger reagált a bírálatokra. Ezt a hitvallásos iratot Bern is elfogadta. Kálvin a Bullingerrel való levelezést követően 1549 márciusában megfogalmazott egy húsz pontból álló hitvallást a sákramentumok, a keresztség és az úrvacsora kérdésében, s azt megküldte Zürichbe és Bernbe. A személyes találkozások, levelezések, egyeztetések után közeledtek az álláspontok és létrejött az Genf és Zürich között az egyezség, ami a német-svájci és a francia-svájci reformáció egységét minden támadás (Westphal, Bolsec), és más irányzatokkal való vita (újabb úrvacsora vita a lutheránusokkal) ellenére, azóta is képviseli.

Fordítás:(Consensus Tigurinus) (1554) – Latin  nyelvből fordította: Czeglédy Sándor. Megjelent Nagy József fordítása is 1982-ben a Református Szemle (Főszerkesztő: Tőkés István) hasábjain: 1982/2. 139-144. p. 

Szöveg:

1. Az egyház lelki kormányzása mindenestől Krisztushoz vezet minket

   Mivel Krisztus a törvénynek vége és az ő megismerése az evangélium teljes egészét magában foglalja, kétségtelen, hogy az egyház lelki kormányzása mindenestől arra irányul, hogy minket Krisztushoz vezéreljen; ahogy egyedül ő általa lehet eljutni Istenhez, aki a boldog élet végső célja. Ennélfogva mindaz, aki ettől a legcsekélyebb mértékben is elhajlik, sohasem fog Istennek semelyik rendeléséről helyesen és illendően beszélni.

    

2. A sákramentumok igazi megismerése Krisztus megismeréséből

   Mivel pedig a sákramentumok az evangéliumok függelékei, ezért csupán az fog egyrészt illendően, másrészt hasznosan beszélni ezek természetéről, erejéről, rendeltetéséről és hasznáról, aki Krisztusból indul ki. És pedig nemcsak úgy, hogy Krisztus nevét futólag érintse, hanem hogy igazán tisztában legyen azzal, vajon mi célra adta Őt nekünk az Atya, és milyen javakat hozott számunkra.

    

3. Milyen a Krisztus megismerése?

   Azt kell tehát tartanunk, hogy Krisztus, bár Ő az Istennek örökkévaló Fia s az Atyával ugyanazon lényegű, és dicsőségű, felöltötte testünket, hogy a fiúvá fogadás joga alapján közölje velünk azt, ami természettől fogva sajátja volt, nevezetesen, hogy Isten fiai legyünk. S ez akkor történik, mikor a hit által beoltatva Krisztus testébe – mégpedig a Szentlélek erejével – először igazaknak ítéltetünk az igazság ingyen való nekünk tulajdonítása által, azután újjászületünk új életre, hogy a mennyei Atya képére formáltatva megtagadjuk ó-emberünket.

    

4. Krisztus pap. Krisztus király.

   Ennélfogva Krisztus az ő testében ránk nézve papnak tekintendő, aki halálának egyetlen áldozatával bűneinket kiengesztelte, aki engedelmességével minden vétkünket eltörölte, aki számunkra tökéletes igazságot szerzett, aki most közbenjár értünk, hogy előttünk az Istenhez vezető út nyitva legyen. Úgy kell őt tekintenünk, mint engesztelő áldozatot, amelynek következtében Isten a világ iránt megengesztelődött. Úgy kell őt tekintenünk, mint helyreállítót, aki az ő lelkének erejével megjavítja bennünk mindazt, ami bűnös, hogy szűnjünk meg élni a világnak és testnek és maga az Isten éljen bennünk. Úgy kell őt tekintenünk, mint királyt, aki mindenféle jóval gazdagít minket, aki minket erejével kormányoz és védelmez, aki minket lelki fegyverekkel szerel fel, hogy az ördöggel és a világgal szemben győzhetetlenül megálljunk, aki minket minden ártalomtól megszabadít, aki minket ajkának kormánypálcájával kormányoz és igazgat. Továbbá úgy kell őt tekintenünk, hogy magához, mint igaz Istenhez és az Atyához emeljen fel minket, míg be nem teljesedik az, ami végtére eljövendő, nevezetesen, hogy Isten legyen minden mindenekben.

    

5. Hogyan közli Krisztus önmagát velünk.

   Továbbá, hogy Krisztus ilyennek mutassa magát irántunk és hogy ilynemű hatásokat hozzon létre bennünk, szükséges, hogy vele eggyé legyünk és az ő testébe egybeforrjunk. Mivel másként nem árasztja életét belénk, csakis úgy, ha ő a mi fejünk, amelyből az egész test összeillesztve és egybekötve minden segítő kapcsolat által, működéséhez képest mindegyik tag arányában műveli a test növekedését.

    

6. A lelki közösségre lépés. A sákramentumok intézménye.

   A lelki közösségre lépés, amelyet mi az Isten Fiával nyerünk, akkor jön létre, mikor lelkével bennünk lakozva mindenkit, aki hisz részeseivé teszi mindazoknak a javaknak, amelyek benne vannak. Ennek bizonyítására rendeltetett az evangélium prédikálása, amint a sákramentumokkal, nevezetesen a szent keresztséggel és a szent vacsorával való élés is erre ajánltatott.

    

7. A sákramentumok célja

   A sákramentumok célja az is, hogy jelei és jelvényei legyenek a keresztyén hitvallásnak, társaságnak, vagy testvériségnek; hogy legyenek ébresztői a hálaadásnak, gyakorlatai a hitnek és kegyes életnek; végtére oly szerződések, amelyek minket erre köteleznek. De minden egyéb cél között a fő az az egy, hogy általuk Isten az ő kegyelmét tanúsítsa, elénkbe adja és megpecsételje. Mert ha bár semmi mást nem jelentenek is, mint azt, ami magában az igében hirdettetik, mindamellett nagy dolog az, hogy szemünk elé mintegy élő képekül adatnak, melyek érzékeinkre mélyebb hatást gyakorolnak, ezeket mintegy magához a valósághoz vezetvén, mikor Krisztus halálát és minden jótéteményeit emlékezetünkbe idézik, hogy a hit jobban gyakoroltassék; azután hogy azt, amit Istennek szája eleve hirdetett, pecsétekként erősítik és szentesítik.

    

8. Amit a sákramentumok igazán ábrázolnak, azt az Úr igazán nyújtja. Hálaadás.

   Mivel pedig igazak azok a dolgok, melyeket az Úr az ő kegyelmének bizonyságaiként és pecséteiként adott nekünk. Kétségtelenül igazán nyújtja ő maga bensőleg lelke által azt, amit szemünk és egyéb érzékeink előtt a sákramentumok ábrázolnak; ez pedig az, hogy mi birtokunkba vesszük Krisztust, mint minden javak forrását. Egyrészt avégből, hogy az ő halálának jótéteménye által megengeszteltessünk Istennel, és a Szentlélek által újjászülessünk az életnek szentségére. Végül, hogy elnyerjük az igazságot és az üdvösséget, s egyúttal avégből is, hogy azokért a jótéteményekért, melyeket hajdan a kereszten szolgáltatott, s amelyeket mi hittel elfogadtunk, és most is minden nap hittel elfogadunk, most már hálát adjunk.

    

9. A jegyeknek és a jelzett dolgoknak megkülönböztetése.

   Ez oknál fogva, bár, amint illő is, különbséget teszünk a jegyek és a jelzett dolgok között, mégsem különítjük el a jegyektől az igazságot, sőt elismerjük, hogy mindazok, akik hittel ölelik magukhoz az ott felajánlott ígéreteket, krisztust lelkileg, lelki ajándékaival együtt veszik s azonfelül azok, akik régtől fogva részeseivé lettek Krisztusnak, eme közösséget folytatják és megújítják.

    

10. A sákramentumokban leginkább az ígéretekre kell nézni.

    A sákramentumokban nem is a puszta jegyekre, hanem inkább a hozzá kötött ígéretre kell tekinteni. Amennyire tehát a benne felajánlott ígéretben hitünk haladást tesz, annyira nyilvánul meg az az erő és hatékonyság, amelyről szólunk. Tehát a víz, a kenyér és a bor anyaga Krisztust egyáltalában nem ajánlja nekünk fel, sem az ő lelki ajándékainak részeseivé nem tesz bennünket, hanem inkább az ígéretre kell nézni, melynek az a feladata, hogy minket a hitnek egyenes útján Krisztushoz vezéreljen, amely hit minket krisztus részeseivé tesz.

     

11. Az elemeken nem kell elálmélkodni.

    Ennek folytán megdől azok tévedése, kik elálmélkodnak az elemeken és ezekhez csatolják az üdvösségükben való bizakodásukat, mivel a sákramentumok Krisztustól elválasztva csak haszontalan álarcok és mindegyikben az a hang csendül fel világosan, hogy nem kell máshoz ragaszkodni, csak Krisztushoz és az üdvösség kegyelmét nem kell egyebütt keresni.

     

12. A sákramentumok maguktól mit sem tehetnek.

    Továbbá, ha a sákramentumok valami jót közölnek velünk, ez nem az ő sajátos erejük által történik, még akkor sem, ha az ígéretet is ide foglaljuk, amellyel meg vannak különböztetve. Mert egyedül Isten az, aki a lelke által munkálkodik és, hogy a sákramentumok szolgálatát használja, ezzel sem az erejét nem önti bele ezekbe, sem lelke hathatós munkájából nem von el semmit, hanem tudatlanságunk gyenge felfogásához képest a sákramentumokat, mintegy segédeszközöket úgy alkalmazza, hogy a teljes cselekvő képesség egyedül ő nála marad meg.  

     

13. Isten segédeszközt használ, de úgy, hogy minden erő az övé.

    Ennélfogva, amint Pál arra figyelmeztet, hogy sem az, aki plántál, sem az, aki öntöz, semmi, hanem az egy Isten, aki növekedést ad, úgy a sákramentumokról is azt kell mondani, hogy azok semmik, mivel semmit sem használnak, hacsak Isten mindenben hathatóssá nem teszi azokat. Bizonyára segédeszközök ezek, melyekkel Isten, ha akarja, hathatósan munkálkodik, ámde akként, hogy üdvösségünknek egész munkáját neki egymagának kell tulajdonítanunk.

     

14. (Mindent Krisztus visz véghez.)

    Megállapítjuk tehát, hogy egyedül Krisztus az, aki minket belsőleg igazán megkeresztel, aki minket az úrvacsorában a maga részeseivé tesz, röviden, aki beteljesítette azt, amit a sákramentumok ábrázolnak, és hogy Ő ezekkel a segédeszközökkel akként él, hogy az egész ható erő az Ő lelkében székel.

     

15. Miként erősítenek meg minket a sákramentumok?

    Ekként a sákramentumokat néha pecséteknek nevezik s azt mondják róluk, hogy a hitet táplálják, megerősítik és előmozdítják. Mindamellett tulajdonképpen egyedül a Lélek a pecsét s ugyancsak Ő a hitnek kezdeményezője és véghezvivője. Mert a sákramentumoknak mind e tulajdonságai alantasabb helyet foglalnak el, semhogy üdvösségünknek a legcsekélyebb részecskéje is átvitetnék az egyedüli szerzőről a teremtményekre, vagy elemekre.

     

16. Mindenki, aki a sákramentumokban részesül, nem részesül egyúttal a valóságban is.

    Ezeken kívül szorgalmasan tanítjuk, hogy Isten az ő erejét nem nyilvánítja egyformán mindazokban, kik a sákramentumokat veszik, hanem csupán a választottakban. Mert valamint csak azokat világosítja meg a hitre, akiket előre elrendelt az életre, úgy lelkének titkos ereje által azt míveli, hogy az elválasztottak elvegyék azt, amit a sákramentumok ajánlanak.

     

17. A sákramentumok nem közlik a kegyelmet.

    E tanítás következtében megdől az álbölcsek ama hazugsága, mely azt tanítja, hogy az új törvény sákramentumai mindazokkal közlik a kegyelmet, akik halálos bűnnel nem vonnak eléjük gátat. Azonkívül ugyanis, hogy a sákramentumokban semmit sem lehet venni, ha csak a hit által nem, azt is meg kell jegyeznünk, hogy Isten kegyelme a legkevésbé sincs úgy hozzájuk csatolva, hogy mindaz, aki a jegynek birtokában van, egyúttal a valóságot is magáévá tegye. Mert a jegyeket az istenteleneknek éppen úgy kiszolgáltatják, mint a választottaknak, a jegyeknek valósága azonban csupán az utóbbiakhoz jut el.

     

18.  Isten ajándékai mindenkinek ajánltatnak, de csupán a hívek veszik azokat.

    Bizonyára igaz, hogy Krisztus az ő ajándékaival egyetemben mindenkinek közösen ajánltatik és, hogy az emberek hitetlensége nem ingatja meg Istennek igazságát, sőt a sákramentumok mindig megtartják erejüket, de nem mindenki képes befogadni Krisztust és az ő ajándékait. Ennélfogva Isten részéről semmi változás nem történik. Ami pedig az embereket illeti, mindegyik hite mértékéhez képest részesül.

     

19. A hívek a sákramentumokkal való élés előtt és azon kívül is közösségre lépnek Krisztussal.

    Amint azonban a sákramentumokkal való élés semmivel sem használ többet a hitetleneknek, mintha tartózkodnának attól, sőt ez rájuk nézve csak halálos, úgy az az igazság, mely bennük ki van ábrázolva, a használatukon kívül is bizonyos a hívekre nézve. Eként mosattak el a keresztség által Pál apostolnak azon bűnei, amelyek már előbb elmosattak. Így ugyancsak a keresztség Kornéliuszra nézve az újjászületés fürdője volt, aki azonban már meg volt ajándékozva Szentlélekkel. Így közli magát velünk a szent vacsorában Krisztus, aki mégis egyrészt már előbb kiosztotta magát közöttünk, másrészt állandóan bennünk marad. Mivel ugyanis az Írás az egyes embereknek azt parancsolja, hogy próbálják meg önmagukat, ebből az következik, hogy hit kívántatik tőlük, mielőtt a sákramentumhoz járulnának. Ámde a hit nincsen Krisztus nélkül, hanem amennyiben a sákramentumok által megerősödik és növekszik a hit, megerősödnek bennünk Isten ajándékai és így valami módon Krisztus növekszik mi bennünk és mi ő benne.

     

20. A kegyelem annyira nincs hozzácsatolva a sákramentumok cselekményéhez, hogy ezeknek az ember néha a cselekmény után veszi hasznát.

    Továbbá azt a hasznot, amelyet a sákramentumokból veszünk, a legkevésbé sem kell arra az időre korlátozni, melyben azokat nekünk kiszolgáltatják, mintha a látható jegy, mikor előhozzák, ugyanabban a pillanatban magával is vonná az Isten kegyelmét. Mert azokat, akiket kora csecsemő korukban kereszteltek meg, gyermekkorukban, vagy ifjuságuk kezdetén, néha meg éppen vénségükben szüli újjá az Úr. Így a keresztség hasznos volta nyitva áll az élet egész lefolyására, mivel az az ígéret, amely benne foglaltatik, állandóan érvényben van. És megtörténhetik néha, hogy az úrvacsora haszna, amely éppen a vele való élésnél meggondolatlanságunk, vagy lomhaságunk miatt keveset használ, gyümölcsét csak később hozza meg.

     

21. Nem kell helyi jelenlétet képzelni.

    De különösképpen meg kell szüntetni minden olyan képzelődést, mely a helyi jelenlétre vonatkozik. Mert bár a jegyek itt vannak a világon, szemmel láthatóak és kézzel tapinthatóak, azért Krisztust, mint embert, nem szabad egyebütt keresni, mint a mennyben és másként sem szabad keresni, mint értelemmel és a hitnek okosságával. S ez oknál fogva helytelen és istentelen babona az, ha valaki őt e világ elemeibe zárja be.

     

22. Az úrvacsora emez igéinek magyarázata: „Ez az én testem”.

    Ezért azokat, kik az úrvacsorának ünnepélyes szavaiban: „Ez az én testem, ez az én vérem”, – mint mondják – pontosan a betűszerinti értelmet keresik, mint rossz magyarázókat visszautasítjuk. Mert minden ellentmondáson felülállónak tartjuk, hogy e szavakat képileg kell vennünk, hogy t.i. a kenyér és a bor annak mondatik, amit jelez. S annak sem szabad új és szokatlan dolognak látszania, hogy a jelzett dolog neve metonymia által át van víve a jegyre, mivel a Szentírásban ilyesféle kifejezések gyakran előfordulnak és mi, mikor így beszélünk, semmi olyan dolgot nem hozunk fel, amely az egyház legrégebbi és legelfogadottabb íróinál megtalálható ne volna.

     

23. Krisztus testének evéséről.

    Hogy pedig Krisztus testének ételével és vérének italával, melyek itt ábrázoltatnak, lelkünket a hit által lelkének erejével táplálja, ezt nem oly módon kell venni, mintha állagának valaminő vegyülése, vagy átárasztása történnék, hanem, hogy az ő testéből, amely egyszer áldozatul bemutattatott, és véréből, amely engesztelésül kiontatott, életet merítünk.

     

24. Az átlényegülés és egyéb balgaságok ellen.

    Ilyen módon nem csak a pápistáknak az átlényegülésre vonatkozó hazugsága cáfoltatik meg, hanem mindazok a durva koholmányok, silány elménckedések is melyek vagy az ő mennyei dicsőségéből vonnak le, vagy emberi természetével kevésbé egyeztethetők össze. Mert mi azt sem tartjuk kevésbé képtelen dolognak, hogy Krisztust a kenyérbe helyezzük, vagy a kenyérrel összekössük, minthogy a kenyér átlényegülés folytán az ő testévé változik át.

     

25. Krisztus teste a mennyben van, mint térben.

    És hogy semmi kétértelműség ne maradjon fenn, mikor azt mondjuk, hogy Krisztust a mennyben kell keresni, e beszédmód térbeli távolságot fejez ki előttünk. Mert bár bölcseletileg szólva az egeken felül nincs hely, mégis mivel Krisztus teste, amint az emberi test természete és állapota magával hozza, határolt és az égben foglaltatik, mint térben, szükséges, hogy akkora térbeli távolságban legyen tőlünk, mint amennyire az ég van a földtől.

     

26. Krisztust nem kell imádni a kenyérben, vagy a sákramentumokban.

    Hogyha Krisztust képzeletünk által nem szabad a kenyérhez és a borhoz hozzákötni, akkor még sokkal kevésbé szabad őt a kenyérben imádni. Mert ámbár a kenyér annak a közösségnek jelképéül és zálogául nyújtatik nekünk, amelyben mi Krisztussal állunk, mégis mivel jel és nem maga a valóság, sem pedig a valóságot magába zárva, vagy hozzákötve nem hordozza, bálványt csinálnak belőle azok, akik elméjüket azzal a szándékkal fordítják feléje, hogy Krisztust imádják.