a szentek közösségét

Apostoli Hitvallás

 

(Az evangéliumból tanuljuk meg a miséről,) hogy Krisztus egyszeri önfeláldozása örök, maradandó érvényű és eleget tevő áldozat minden hívő bűnéért; amiből következik, hogy a mise nem áldozat, hanem csak az áldozatra való visszaemlékeztetés – és mintegy jegye annak a váltságnak, amelyet Krisztus irántunk tanúsított.

Zwingli Ulrik: 67 tétel (1523): XVIII. Tétel

 

Az, hogy Krisztus testét és vérét lényegileg és testileg vesszük az eucharisztia kenyerében, a bibliai iratokból nem igazolható.

Haller Berthold – Kolb Ferenc:

A 10 berni tézis (1528): 4. Tézis

 

A mise, ahogy azt most gyakorolják, amelyben Krisztust az Atyaistennek az élők és holtak bűnéért feláldozzák, az Írással ellentétes. Ellene van Krisztus legszentebb áldozatának, szenvedésének és halálának, utálatos Isten előtt a káromlás és a gyalázat miatt.

Haller Berthold – Kolb Ferenc:

A 10 berni tézis (1528): 5. Tézis

 

AZ OLTÁRISZENTSÉG

A családfő ilyen egyszerűen tanítsa reá háza népét!

Mi az oltáriszentség?

 - Felelet: Jézus Krisztus URUNK valóságos teste és vére kenyérben és borban, amelyet maga Krisztus rendelt azért, hogy azt mi keresztyének együk és igyuk.

Hol van ez megírva? 

- Felelet: Máté, Márk és Lukács szent evangélisták és Szent Pál ezt írják:
„A mi Urunk Jézus Krisztus azon az éjszakán, melyen elárultatott, kezébe vette a kenyeret, hálát adott, és megtörte, tanítványainak adta, és ezt mondta: vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiértetek adatik. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlóképpen miután vacsorált, kezébe vette a poharat is, hálát adott, nekik adta, és ezt mondta: Vegyétek, és igyatok ebből mindnyájan, e pohár az új szövetség az én véremben, amely tiértetek és sokakért kiontatik bűnök bocsánatára. Ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok, az én emlékezetemre.”

Mit használ ez az evés és ivás?

- Felelet: Megmutatják azt ezek az igék: "Értetek adatott", és: „Kiontatott bűnök bocsánatára.” Vagyis ebben a szentségben ez igék által bűnbocsánat élet és üdvösség adatik nekünk. Mert ahol bűnbocsánat van, ott élet és üdvösség is van.

Hogyan tehet a testi evés és ivás ilyen nagy dolgokat? - Felelet:
Nem az evés és ivás teszi ezt, hanem ezek az igék: "Értetek adatott" és "Kiontatott bűnök bocsánatára." A testi evés és ivás mellett ezek az igék alkotják a szentség fő részét. Aki hisz ezeknek az igéknek, az megkapta azt, amit ezek hirdetnek és mondanak, vagyis a bűnök bocsánatát.

Ki él tehát ezzel a szentséggel méltóan?

- Felelet: A böjtölés és testi készülés szép külső rend, de igazán méltó és jólkészült csak az, aki hisz ebben az igében: "Értetek adatott", és "Kiontatott bűnök bocsánatára." Aki pedig nem hisz ezeknek az igéknek, vagy kételkedik bennük, az méltatlan és készületlen. Mert ez az ige "értetek", nem követel mást, csak hívő szívet.

Luther Márton: Kis Káté (1529)

 

AZ OLTÁRISZENTSÉG

Ahogyan az előbbeniekben fejtegettük a keresztséget, úgy kell mármost tárgyalnunk a második szentséget is; ti. ebben a három részben: micsoda az; mit használ a vele élőknek; továbbá kik éljenek vele. És mindezeket szilárdan alapozzuk meg magának a Szentírásnak azokkal a szavaival, amelyekkel Krisztus szerezte azt már eleiben. Ezeket ugyanis minden keresztyénnek ismernie kell, ha valóban keresztyén akar lenni és részesedni óhajt ebben a szentségben. Mert ezentúl már nincs szándékunkban bárkit is odaengedni vagy bárkinek is kiszolgáltatni, ha azt sem tudják, hogy mit keresnek ott, vagy miért járulnak oda. A szerzési igék pedig ezek:

A mi Urunk Jézus Krisztus azon az éjszakán, amelyen elárultaték, vevé a kenyeret és hálákat adván megtöré és tanítványainak adá és mondá: Vegyétek és egyétek! Ez az én testem, amely érettetek adatik. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.

Hasonlóképpen miután vacsorált, vevé a poharat, hálát adott, adá nékik és monda: Ez a pohár az új szövetség az én véremben, amely érettetek és sokakért kiontatik a bűnöknek bocsánatára. Ezt cselekedjétek, valahányszor isszátok, az én emlékezetemre.

Előrebocsátom, hogy távolról sem kívánunk itt akárkivel is birokra kelni, avagy vitatkozási szenvedélyből síkra szállni harcba elegyedve ennek a szentségnek elvetemedett gyalázóival; hanem legelsőbben (ahogy a keresztségnél is tettük) azt akarjuk megtanulni, hogy miben van ennek a szentségnek teljes ereje és hatalma; nevezetesen, hogy tudjuk, hogy ennek feje és veleje az Isten igéje, rendelése és parancsa. Mert nem emberi kigondolás vagy kitalálás ez, hanem túl minden emberi tanácson és fontolgatáson maga Krisztus szerezte. Ennélfogva, ahogyan a Tízparancsolatnak, a Miatyánknak, a Hiszekegynek a lényege és méltósága megmarad, még ha soha nem cselekednéd, nem imádkoznád, nem hinnéd is: úgy ez a tisztelendő szentség is épségben és sértetlenül megmarad, rajta semmi csorba nem esik, még ha méltatlanul bánunk és élünk is vele. Azt hiszed, hogy Isten olyanra tartja cselekedeteinket vagy hitünket, hogy annak kedvéért eltűrné rendelésének vagy szerzésének megváltoztatását? Hiszen látjuk, hogy minden világi dologban tartósan megmarad az a mineműség és rend, amelyet Isten a teremtendő dolgokra egyszer kirótt és rámért, akárhogyan élünk is velük, avagy használjuk fel a teremtett dolgokat. Ezeket szüntelen és gondosan bele kell nevelnünk a népbe; mert ezek megingatják és összedöntik valamennyi pártos lélek fecsegését és csácsogását, akik ugyanis a szentségeket Isten igéje körén kívülálló, magunk csinálta dolgoknak tekintik.

Mi tehát az Oltári Szentség? Felelet:

A mi Urunk Jézus Krisztusnak igazi teste és vére, a kenyérben és borban, s ezek alatt nekünk keresztyéneknek Krisztus igéjével ételül és italul szerezve és parancsolva. És miként a keresztségről azt mondtuk, hogy az nem egyszerű víz, úgy mondjuk itt is, hogy ez a szentség kenyér és bor, de nem egyszerűen kenyér és bor, ahogyan az asztalra kerül, hanem az Isten igéjébe foglalt és ahhoz kötött. Mint mondom, az Ige az, ami ezt a szentséget létrehozza és megkülönbözteti; hogy ne egyszerű kenyér és bor, hanem Krisztusnak teste és vére legyen, valóságban és név szerint. Mi ugyanis aláírjuk Augustinus szavait, aki azt mondja: Accedat verbum ad elementum et fit sacramentum: „ha az ige hozzájön a külső dologhoz, szentség lesz belőle”. Augustinusnak ez a mondása olyan megfelelően és találóan jött ki, hogy ennél világosabban aligha mondott valamit. Az Ige ereje által jön létre a szentség; az Ige hozzájárulása nélkül csak az elem maga marad. Mármost ez nem valamely fejedelemnek avagy császárnak, hanem a mindenható Istennek igéje és rendelése, akinek méltán köteles minden teremtmény a lábához borulni és állítani, hogy a dolog úgy van, ahogyan Ő mondja, s azt elfogadni, minden tisztelettel, félelemmel és alázatossággal. Ezzel az igével megerősítheted gyenge lelkiismeretedét és azt mondhatod: Még ha százezer ördög minden rajongóval együtt orcátlanul harsogná is, hogy mimódon lehet a kenyér és a bor Krisztusnak teste és vére stb.? – mégis tudom, hogyha minden lelket és tudóst egy rakásra gyűjtünk, akkor sincs bennük annyi okosság és értelem, mint amennyi, biztos tudomásom szerint, a mindenható Isten kisujjában van. Mert itt áll világosan Krisztus igéje: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem. Igyatok ebből mindnyájan, ez az újszövetség pohara az én véremben stb.” Ezeken az igéken vetjük meg a lábunkat, ezekhez váltig ragaszkodunk s bátran nézünk azok szeme közé, akik a maguk mesterkedésével Krisztust másként merik tanítani, vagy másként csinálják, mint ahogyan ő mondta. Tagadhatatlanul igaz, hogy ha az Igét elveszed vagy ezt a szentséget az Ige nélkül tekinted, a puszta kenyéren és boron kívül semmid se marad; de ha, ahogyan kell és szükséges is, az igék együtt maradnak a kenyérrel és a borral, akkor igazán Krisztusnak teste és vére. Mert amit Krisztus szája szól és mond, az úgy is van; mert ő nem ért sem a hazugsághoz, sem a csaláshoz.

Ezek alapján könnyen megfelelhetünk többféle kérdésre, amelyekkel zaklatják manapság magukat az emberek, mint amilyen az is, hogy a szentséget kezelheti és kiszolgáltathatja-e gonosz életű pap s más ehhez hasonlók. Mi ugyanis így következtetünk és szólunk: Még ha gazember venné a kezébe, vagy adná is a szentséget, az igazi szentséget veszi a kezébe, vagyis Krisztus testét és vérét, csakúgy, mint az, aki a legméltóbban bánik vele. Mert nem az ember szentségén, hanem Isten igéjén alapul. S ahogyan nincs olyan szent a földön és nincs olyan angyal az égben, aki a kenyeret és a bort Krisztus testévé és vérévé tudná átalakítani, éppen úgy nem tudja azt senki megmásítani, vagy megváltoztatni, még ha a legrútabbul visszaélne is ezzel a szentséggel. Mert az ember személye vagy hitetlensége miatt nem válik hamissá az Ige, amely által szentséggé lett és szereztetett. Mert nem azt mondja: Ha hisztek vagy méltók vagytok, akkor testemet és véremet veszitek. hanem: „Vegyétek, egyétek és igyátok; ez azén testem és vérem”, s ugyanúgy: „Ezt cselekedjétek”, ti. amit én most teszek, szerzek, néktek ételül és italul adok. Annyi ez, mintha azt mondaná: Akár méltatlan vagy, akár méltó, ez itt az ő teste és vére azoknak az igéknek erejénél fogva, amelyek a kenyérhez és a borhoz járulnak. Ezt jól megjegyezd és el ne feledd. Mert ezeken az igéken áll a mi várunk, bástyánk, sáncunk minden tévelygés és hitetés ellen, amik csak támadtak valaha vagy támadnak ezután.

Így röviden végeztünk az első résszel, amely a szentség mivoltát tárgyalja. Lássuk már most annak erejét és hasznát, ami végett legfőképpen szereztetett a szentség; aminthogy a legszükségesebb is benne az, hogy tudjuk, mit keressünk és vigyünk magunkkal innen. Ez is könnyen érthető és kitűnik az említett szavakból: „Ez az én testem és az én vérem, amely érettetek adatik és kiontatik a bűnöknek bocsánatára.” Ez röviden annyit mond: a szentséghez azért járulunk, hogy ott olyan kincshez jussunk, amely által és amelyben bűnbocsánatot nyerünk. Hogyhogy? Azért, mert ezek az igék itt állnak és ezt adják. Mert azért parancsolja, hogy egyem és igyam, hogy az enyém legyen és nekem használjon, mint valami biztos jel és zálog, mi több, maga az a jó dolog, amelyet én értem, a bűnöm, a halál és minden baj ellen szerzett.

Joggal nevezhető azért a lélek eledelének, amely az új embert táplálja és erősíti. Először ugyanis a keresztségben születünk újjá, azonban (amint mondtuk) amellett mégis rajta marad az emberen a test és vér régi irhája. Az ördög és a világ sokféleképpen akadályoz és ostromol; úgyhogy gyakran megfáradunk, elbágyadunk, sőt néha meg is botlunk. Ez a szentség tehát naponkénti táplálékunkra adatott, hogy hitünk üdüljön és erősödjék, ezen a harcon meg ne hátráljon, hanem erőről erőre jusson. Mert az új életet úgy kell alakítani, hogy egyre gyarapodjék és fejlődjék. Viszont ennek ellenében sokat kell szenvedni. Mert igen bősz ellenség az ördög; ha észreveszi, hogy ellene állunk, az óembert megtámadjuk és erőszakkal semmire sem megy nálunk, akkor mindenfelől körülöttünk ólálkodik és settenkedik, minden ravaszságát kipróbálja, s nem tágít, míg végül ki nem fáraszt, úgyhogy vagy a hitet hagyjuk cserben, vagy reményvesztetten elcsüggedünk és elfásulunk, vagy türelmetlenkedünk. Arra való ez a vigasz, hogy mikor a szívünk már úgy érzi, hogy igen nehéz, akkor itt új erőt és felüdülést merítsen.

De íme, felágaskodnak nagyságos tudásukban és okosságukban a mi bölcseink, lármáznak és hetvenkednek: „Kenyér és bor hogyan tudná megbocsátani a bűnt, vagy erősíteni a hitet?” Pedig hallják és tudják, hogy nem a kenyérről és a borról állítjuk ezt, hiszen magában véve a kenyér kenyér, hanem az olyan kenyérről és borról, amely Krisztus teste és vére s amely mellett ott van az Ige. Ez az a kincs és semmi más nincs, – mondjuk mi – amellyel ilyen bűnbocsánatot lehet szerezni. Sehogy másként nem jut és származik ez hozzánk, mint csak ezekben az igékben: "Érettetek adatott és kiontatott." Ezekben megtalálod mindkettőt: hogy a szentség Krisztusnak teste és vére, s hogy ez a kincs és ajándék immár a tied. Ám a Krisztus teste nem lehet terméketlen vagy tehetetlen, hogy semmit se munkálna vagy használna. Mégis, akármilyen nagy legyen ez a kincs önmagában véve, mi nem szerezhetünk róla tudomást és nem indulhatunk keresésére, hacsak nincsen az Igébe öltöztetve és elénk tárva.

Hiábavaló beszéd az is, mikor azt mondják, hogy a szentségben azért nem nyerhetünk bűnbocsánatot, mert Krisztus nem a vacsorakor adta és ontotta érettünk testét és vérét. Mert igaz ugyan, hogy a keresztfán ment végbe a munka és ott szerezte meg a bűnbocsánatot, de ez mégsem jöhet hozzánk másként, mint az Ige által. Ha ugyanis az igehirdetés és élőszó útján nem adnák elénkbe, hogyan tudhatnánk róla, hogy már megtörtént s nekünk van szánva ajándékba? Ha nem támaszkodnak hittel a Szentírásra és az evangéliumra, honnan szereznek róla tudomást, vagy miként ragadhatják meg és tehetik magukévá a bocsánatot? Immár a teljes evangélium s az a hitcikk: „Hiszek egy keresztyén Anyaszentegyházat; bűnöknek bocsánatát stb.” az Ige révén e szentségbe van belefoglalva és elibénk tárva. Miért tűrnénk tehát, hogy ezt a kincset a szentségből kiszaggassák, holott éppen ezeket az igéket ismételten halljuk szerte az evangéliumban. Hogy a szentségben nem volna haszna ezeknek az igéknek, azt éppúgy nem állíthatják, mint ahogyan azt nem merik állítani, hegy a szentségen kívül az egész evangéliumnak vagy Isten igéjének sincs haszna.

Miután így az egész szentséggel tisztában vagyunk s tudjuk azt is, hogy mi az önmagában véve, és azt is, hogy mit ád vagy használ, lássuk most, hogy kicsoda az, aki belőle ilyen erőt és hasznot nyer. Röviden: az, aki hiszi azt, amit az igék mondanak és hoznak; ahogyan fentebb a keresztségnél és máshol is sűrűn említettük. Mert nem a fáknak vagy a köveknek mondta vagy hirdette ezeket az igéket, hanem hallgatóinak, akikhez így szól: "Vegyétek és egyétek" stb. S mivelhogy bűnbocsánatot kínál és ígér, egyedül csak a hit tudja azt felfogni. Ezt a hitet követeli ő maga is azzal a szavával, mellyel azt mondja: "Érettetek adatott és érettetek kiontatott"; mintha csak azt mondaná: Azért adom nektek testemet és véremet, s azért parancsolom, hogy egyétek és igyátok, hogy a magatokénak tekintsétek és élvezzétek. Mármost, aki magára veszi ezeket a szavakat és hiszi, hogy igazak, az elnyerte. Aki ellenben nem hisz, nem kap; mert kínáltatja magát hiába s nem kívánja élvezni ezt az üdvös javat. A kincs könnyen hozzáférhető, mindenkinek az ajtaja elé, sőt asztalára teszik; de szükséges még az, hogy a magadévá tedd és teljes bizonyossággal annak tartsd, aminek az igék mondják.

Ennyiből áll, íme, az egész keresztyén előkészület ennek a szentségnek méltó vételére. Minthogy ugyanis ezt a kincset igékben tárják elénk, másként nem, hanem csak szívünkkel tudjuk megragadni és magunkévá tenni. Kézzel az effajta ajándékot és örök kincset nem lehet megmarkolni. A böjtölés, az imádkozás stb. külső előkészületként és gyermeki gyakorlásnak megjárják, hogy testünk is illően és tiszteletteljesen viselkedjék Krisztus teste és vére iránt. De azt, amit a szentségben és a szentség által adnak, a test sem felérni, sem elsajátítani nem képes. Csak a kincset felismerő és óhajtó szívnek hite műveli ezt. A népies tanításhoz ennyivel is beérhetjük erről a szentségről. Amit bővebben szükséges elmondani róla, az máskor lesz időszerű.

Végül pedig, amikor már helyesen értjük és tanítjuk a szentséget, helyénvaló lesz az intés és buzdítás, hogy ezt a nagy kincset, amelyet a keresztyének közösségében naponként kézbe vesznek és kiosztanak, el ne szalasszuk; vagyis hogy azok, akik keresztyének akarnak lenni, készüljenek ennek a tisztelendő szentségnek gyakori élvezésére. Látjuk ugyanis, hogy e körül mily sok a tunyaság és lomhaság. Sokan vannak az evangélium hallgatói között, akik, miután a pápa zsibvására megszűnt, uralma és törvénye alól felszabadultunk, két-három esztendeig, sőt tovább is e szentség nélkül élnek, mintha olyan erős keresztyének volnának, akik nem szorulnak rá. Némelyek azon a címen riadoznak és tartózkodnak, mert mi azt tanítottuk, hogy senki se járuljon a szentséghez, akit nem az éhség és szomjúság érzete visz. Mások közbevetik, hogy szabadságunkban áll és nem szükséges; untig elég, ha hisszük; elannyira, hogy minden áhítatos érzés híján teljesen eldurvulnak, s végül megvetik mind a szentséget, mind pedig Isten igéjét. Tökéletesen igaz, amit arról mondtunk, hogy senkit sem szabad az Úrvacsorához kergetni vagy kényszeríteni, nehogy megint új lélekgyilkolásba essünk. De emellett nem szabad feledni, hogy azok, akik annyi időn át elmaradnak és elidegenülnek a szentségtől, nem mehetnek keresztyénszámba. Mert Krisztus ezt nem azért szerezte, hogy látványosságul körülhordozzák, hanem megparancsolta híveinek, hogy egyék és igyák, s ezáltal róla emlékezzenek.

És valóban, akik igaz keresztyének s a szentséget tisztelik-becsülik, azok maguktól felbuzdulnak és odajárulnak. Azonban, hegy az egyszerű és gyenge lelkeket, akik szintén keresztyének kívánnak lenni, jobban rábírjuk az indító ok és szükség meggondolására, szólni akarunk erről is néhány szót. Mert ahogy a hitre, szeretetre és türelemre tartozó dolgokban nem elég csupán tanítani és oktatni, hanem elkel a naponkénti buzdítás is; úgy itt is szükséges, hogy serények legyünk az igehirdetésben, meg ne restüljünk, el ne fanyalodjunk, jól tudva, hogy az ördög mennyire rugdalódik ez ellen és minden keresztyén gyakorlat ellen s tőle telhetőleg elhajszolja és elriasztja ettől a lelkeket.

Először is itt van a világos szöveg, magának Krisztusnak szavaiban: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!" Ezek a minket illető és kötelező szavak megparancsolják mindazoknak, akik keresztyének akarnak lenni, hogy éljenek a szentséggel. – Tehát aki Krisztus tanítványa akar lenni, mert itt a tanítványokhoz beszél, ne feledje, hogy mihez kell magát tartania, nem kényszerítésből, mintegy emberi ösztökélésére, hanem az Úr Krisztus iránti engedelmességből és ragaszkodásból. Avagy talán azt mondod: ámde ott van mellette "valahányszor cselekszitek", amiből nyilvánvaló, hogy senkit sem kényszerít, hanem mindenkinek a szabad tetszésére bízza. Felelet: Igen, hallom, de nem az van ott, hogy egyáltalán sohase cselekedjük; ellenkezőleg, éppen mert azt mondja: "valahányszor cselekszitek", hozzáérti azt is, hogy gyakorta kell cselekedni. Ezeket a szavakat azért fűzte hozzá, mert ezt a szentséget szabadon akarta hagyni, s nem bizonyos időhöz kötni, mint a zsidók húsvéti báránya volt, amelyet a zsidók évenként csak egyszer, s még közelebb, az első holdtölte tizennegyedik napjának estéjén költhettek el, s egy napot sem volt szabad hibázni. Mintha azt akarná mondani: Húsvétot vagy vacsorát szerzek nektek, amelyet ne évente egyszer ugyanezen az estén ünnepeljetek, hanem gyakran, ahol s amikor tetszik, kinek-kinek alkalma és szükséglete szerint; sem helyhez, sem határozott időponthoz nem kötve. Jóllehet később a pápa ezt is kiforgatta és zsidóünnepet csinált belőle.

Ebből láthatod, hogy a szabadság nem jelenti azt, hogy a szentség megvethető. A szentség megvetése alatt pedig azt értem, amikor valaki minden különös akadályoztatás nélkül hosszú ideig él nélküle és nem kívánja. Ha ebben az irányban szabad akarsz lenni, akkor légy szabad ugyanúgy abban is, hogy nem lehetsz többé keresztyén, s imádkoznod avagy hinned sem lehet. Mert ez éppen úgy Krisztus parancsa, mint amaz. Ha pedig keresztyén akarsz lenni, köteles vagy néha ennek a parancsnak is eleget tenni és engedelmeskedni. Ennek a parancsnak magadba szállásra és annak meggondolására kellene késztetni téged: Miféle keresztyén vagyok én? Ha keresztyén volnék, bizonyára kedvet éreznék magamban Uram parancsának a teljesítésére. Abból, hogy annyira idegenkedünk tőle, valóban jól kitűnik, hogy a pápaság alatt milyen keresztyének voltunk, akik csupán emberi parancstól félve és kényszerítve, öröm és szeretet nélkül járultunk a szentséghez, semmit sem törődve Krisztus parancsával. Mi ugyan senkit nem kényszerítünk vagy kergetünk; a mi kedvünkért vagy parancsunkra senki se legyen vendége ennek a vacsorának; hanem az buzdítson és kényszerítsen téged, hogy Krisztus akarja és neki tetszik. Az emberek ne kényszeríttessék magukat se hitre, se jócselekedetre. Mi csak annyit teszünk, hogy tanítunk és buzdítunk, mit kell cselekedned, nem a mi kedvünkért, hanem a magad érdekében. Krisztus édesget és hív; ha megveted, felelj érte.

Ez elsősorban a hideg és hanyag keresztyéneknek szól, hogy észbe kapjanak és felébredjenek. Mert teljesen igaz az, amit magamon tapasztaltam, s amire ki-ki rájöhet önmagán, hogy a szentségtől való elidegenülés folytán napról-napra durvábbak és hidegebbek leszünk és végül teljesen megutáljuk. Hogy ezt elkerüljük, szívünkkel, lelkiismeretünkkel kell szóba állnunk, s olyan ember módjára viselkednünk, aki szeretne Istennel jó viszonyban lenni. Minél gyakrabban történik ez, annál inkább felmelegszik és neki-neki tüzesedik a szív, hogy azután el se hidegüljön. Ha meg azt mondod: Mi történik, ha úgy érzem, hogy nem vagyok előkészülve? Felelet: Ez az érzés még engem is megkísért, különösen a régi világból, a pápaság alatti időkből kifolyólag, mikor agyongyötörtük magunkat, hogy tiszták legyünk és Isten egy makulányi hibát se találjon rajtunk. Olyan félénkké tett ez bennünket, hogy mindegyikünk eliszonyodva kiáltott fel: Óh jaj, te nem vagy méltó! Mert itt a természet és az értelem elkezdi egybevetni a mi méltatlanságunkat ezzel a drága nagy kinccsel; s olyannak tűnik fel, mint a vakoskodó mécs a fényes nap, vagy a szemét a drágakő mellett. S amikor ezt észreveszi, nem akar a szentséghez járulni; vár, amíg "méltó" lesz; így múlik egyik hét a másik után, egyik év a másik után. Azonban, ha azt lesed, hogy kifogástalan tiszta légy s azt várod, hogy a lelkiismereted ne mardosson, akkor ugyan sohase járulsz oda.

Ebben a tekintetben tehát különbséget kell tennünk az emberek között. Az elvetemülteknek és megátalkodott gonoszoknak meg kell mondani, hogy maradjanak távol a szentségtől, mert nem alkalmasak a bűnbocsánat elfogadására, mint akik azt nem kívánják és nem iparkodnak örömest kegyesen élni. A többieknek pedig, akik nem olyan eldurvult és cégéres gonoszok, akik szeretnének kegyesen élni, meg kell mondani, hogy ne tartózkodjanak az Úrvacsorától, még ha gyarlók és gyengék is. Ahogyan Szent Hilarius is mondta: „Ha valamely vétket nem úgy követtek el, hogy amiatt valakit az egyházból joggal ki lehetne rekeszteni és pogánynak tartani, ne maradjon el a szentségtől, nehogy valaki önmagát fossza meg az élettől.” Mert az erényben senki sem viszi olyan tökéletességre, hogy testében és vérében ne maradna naponkénti sok hiba.

Az ilyen emberek tehát tanulják meg, hogy a legnagyobb bölcsesség tudni azt, hogy ez a szentség nem a mi méltó voltunkon alapszik. Nem azért keresztelkedünk meg ugyanis, mintha méltók és szentek volnánk; nem azért gyónunk, mintha tiszták és bűn nélküliek volnánk, hanem éppen ellenkezőleg, mint szegény nyomorult bűnösök és ennek következtében méltatlanok. Hacsak nem akad olyan, aki nem óhajtja a kegyelmet és a feloldozást, sem megjavulni nem kíván.

Viszont aki kegyelmet és vigasztalást sóvárog, az serkentse önmagát, ne hagyja magát elijeszteni, hanem szóljon ekképpen: "Szeretnék ugyan méltó lenni, de nem méltó voltomra, hanem a Te igédre támaszkodva jövök, mert Te parancsoltad meg; a Te tanítványod szeretnék lenni, akárhogyan áll is a dolog a méltó voltommal." Nehéz ezt megcselekedni, mert mindig hátráltat és utunkat állja az a körülmény, hogy inkább figyelmezünk önmagunkra, mint Krisztus szájára és igéjére. Mert az emberi természet azt szeretné, ha a maga lábán tudna szilárdan megállni; ha pedig ezt nem teheti, akkor nem akar a szentséggel élni. Legyen elég ennyi az első részről.

Másodszor, ehhez a parancshoz ígéret is járul, miként előbb hallottuk, s ez az ígéret különösképp erősen ösztönözhet és sarkallhat minket. Mert itt állnak ezek a jóságos, szeretetteljes igék: "Ez az én testem, amely tiérettetek adatott, ez az én vérem, mely tiérettetek kiontatott a bűnöknek bocsánatára." Ezeket az igéket, mint mondtam, nem a fáknak vagy köveknek hirdeti, hanem nekem s neked; máskülönben éppen úgy hallgathatott volna is, és akár ne is szerezte volna a szentséget. Azért értsd és foglald bele magadat is ezekbe a szavakba: "érettetek", nehogy hiába szóljon hozzád. Mert itt felkínálja minden kincsét, amit a mennyekből számunkra lehozott, s ezen felül egyébként is a legjóságosabban és szeretetteljesebben hív bennünket, mint mikor a Máté 11,28-ban azt mondja: "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket." Elég gyalázat és bűn mármost, hogy Ő olyan szívesen és hűséggel szólít és hívogat bennünket legfőbb és legbecsesebb javunkhoz, mi meg olyan idegenül viselkedünk és olyan sokáig távol maradunk a szentségtől, míg csak egészen el nem hidegülünk és meg nem keményedünk a végén, úgy, hogy a szeretetnek vagy a vágynak egy szikrája sem pislákol bennünk. Ne tekintsük a szentséget ártalmas dolognak, amely elől menekülnünk kell, hanem gyógyító, vigasztaló orvosságnak, amely segít rajtad s életet ád mind testednek, mind lelkednek. Mert ahol a lélek meggyógyulhat, ott a testen is segítettünk. Miért irtózunk hát tőle annyira, mintha méreg volna, amellyel a halált veszi magába az ember?

Világos ugyan, hogy azok, akik a szentséget megutálják és nem élnek keresztyénhez illően, kárukra és vesztükre élnek vele. Az ilyeneknek semmi sem válhat javukra és üdvükre; csak úgy, mint az olyan betegnek, aki nem tud magának parancsolni és orvosi tilalom ellenére eszik-iszik. Ellenben azok, akik átérzik gyarlóságukat, szeretnének tőle megszabadulni és segítségért könyörögnek, tekintsék és használják úgy a szentséget, mint hatásos ellenszerét annak a méregnek, amely sorvasztja őket. Mert itt, a szentségben, Krisztus szájából vesszük a bűnbocsánatot, amivel együtt jár és együtt adódik Istennek kegyelme és Lelke minden adományaival, oltalmával, védelmével és erejével a halál, az ördög és minden gonosz ellen.

Íme tehát Isten kegyelméből itt van számodra Krisztus parancsa és ígérete. Azonkívül a magad érdekében is vinnie kellene téged a nyakadon ülő nyomorúságodnak, mert éppen emiatt kapod ezeket a parancsokat, édesgetéseket és ígéreteket. Ő maga mondja ugyanis: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek” (Mt 9,12), vagyis azoknak, akik el vannak gyötörve s megterhelve bűnökkel, halálfélelemmel, a testnek és ördögnek kísértéseivel. Ha mármost rád nehezednek a bűneid és érzed gyöngeségedet, eredj vígan, bízd magadat Krisztusra, hogy élesszen, vigasztaljon és erősítsen. Mert ha addig halogatod, amikorra majd ezektől megszabadulsz s tisztán és méltóképpen járulhatsz a szentséghez, akkor örökké tartózkodnod kell az Úrvacsorától. Mert ebben az esetben így szól és ítél: Ha tiszta és jámbor vagy, nem szorulsz az én segítségemre, s viszont én sem használhatlak. Ennélfogva csak azok nevezhetők méltatlanoknak, akik nem érzik fogyatékosságukat és nem tartják magukat bűnösöknek.

Ha meg azt mondanád: Mit tanácsolsz arra az esetre, ha sem a nyomorúságomat átérezni, sem a szentséget éhezni és szomjúhozni nem bírom? Felelet: Azoknak, akik olyan lelkületűek, hogy semmi ilyest nem éreznek, nem adhatok jobb tanácsot, mint azt, hogy markoljanak bele a szívükbe és tapogassák ki, hogy van-e testük és vérük; ha igen, akkor a saját érdekükben forduljanak Szent Pálnak a galáciabeliekhez írt leveléhez (Gal 5,19–24), és hallgassák meg, minémű gyümölcsöket terem a testük: „A testnek cselekedetei pedig (így szól) nyilvánvalóak, amelyek ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedések, versengések, gyűlölködések, harag, patvarkodások, visszavonások, pártütések, irigységek, gyilkosságok, részegségek, dobzódások és ezekhez hasonlók.” Ha tehát semmi ilyest nem érzel, mégis higgy legalább a Szentírásnak, ez nem hazudik, és a testedet náladnál is jobban ismeri. Sőt még tovább is megy Szent Pál, mikor ezt mondja (Róm 7,18): „Tudom, hogy nem lakik énbennem, azaz a testemben jó.” Ha Szent Pál ki meri ezt mondani a maga testéről, mi sem akarunk jobbak vagy szentebbek lenni. Így azután nem érezzük ezt, az csak veszedelmesebbé teszi a bajunkat. Mert ez kétségtelen jele annak, hogy a testünk bélpoklosságban szenved, semmit sem érez, belül mégis dühöng és tovább marja magát. Mindamellett, miként mondtuk, még ha ennyire elhaltál volna is, higgy legalább a Szentírásnak, amely kimondja rád az ítéletet. S végezetül, minél kevésbé érzed bűneidet és hibáidat, annál több okod van odajárulni s segítséget és orvosságot keresni.

Továbbá ügyelj arra is, hogy a világban forgolódsz-e; vagy ha nem tudnád, kérdezősködj a szomszédaidtól. Mert ha a világban vagy a többi emberekkel együtt, eszedbe se jusson azt vélni, hogy bűnben és nyomorúságban nem lesz részed. Mert csak kezdj el úgy viselkedni, mintha jámborul, az evangélium szerint akarnál élni, s figyeld meg, ha nem akad-e senki, aki ellenségeddé lesz, hozzá még bántalmaz, tipor és sanyargat, azonkívül bűnökbe és vétkekbe sodor. Ha te magad még nem is tapasztaltad volna ezt, hadd tanítson meg rá a Szentírás, mely elejétől végig ilyen dicséretet és bizonyítványt állít ki a világról.

Mindezekhez még az ördög is ott lesz körülötted, akit sohasem tudsz egészen a lábad alá tiporni; hiszen a mi Urunk Jézus Krisztus se tudta kikerülni! Mi hát az ördög? Az, aminek a Szentírás nevezi: hazug és gyilkos. Hazug azért, mert a szívet el akarja tántorítani Isten igéjétől és meg akarja vakítani, hogy ne érezd nyomorúságodat, se orvosodhoz, a Krisztushoz ne juthass. Gyilkos, aki egy órányi életidőt se engedélyezne neked. Ha láthatnád, hogy minden pillanatban hány kés, dárda, nyíl szegeződik feléd, felujjongnál, valahányszor csak alkalmad kínálkozik a szentséghez járulásra. Hogy pedig olyan nyugodt biztonságban és aggálytalanul járunk-kelünk, az csak onnan van, mert nem gondoljuk meg és nem hisszük el; hogy a testben és a gonosz világban élünk, avagy hogy az ördög birodalmában lakunk.

Annakokáért tudakozd és gyakorold ezeket szorgalmasan; s alaposan vizsgáld meg magadat vagy nézz körül egy kissé és figyelmezz a Szentírás tanítására. Ha még akkor sem éreznél semmit, annál több az okod, hogy panaszkodj nyomorúságodról az Istennek és felebarátodnak. Tőlük kérj tanácsot, s azt, hogy könyörögjenek érted, és ne tágíts mindaddig, amíg szíved kőkeménysége meg nem lágyul. Akkor majd feltárul előtted nyomorúságod, s észreveszed, hogy még egyszer olyan mélyen merültél el a bűnök mocsarában, mint akármely más bűnös, és sokkal jobban rá vagy utalva a szentségre a szerencsétlenség ellen, amelyet sajnos, nem látsz; ha Isten kegyelmét adja, hogy inkább átérezd és a szentséget jobban éhezd. Különösen azért, mert az ördög oly hevesen támad és szüntelen azon van, hogy elkaphasson s megfoszthasson lelkedtől és életedtől, úgyhogy nem lehetsz tőle biztonságban egyetlenegy óráig sem. Egy óvatlan pillanatban micsoda hirtelen-váratlan beletaszíthat a boldogtalanságba és nyomorúságba!

Intésül és figyelmeztetésül legyenek a mondottak nem csak nekünk, felnőtteknek és öregeknek, hanem az ifjúságnak is, amelyet a keresztyén tanban és annak megértésére kell nevelnünk. Mert ilyenformán a Tízparancsolatra, a Hiszekegyre és a Miatyánkra könnyebben megtaníthatnánk az ifjúságot, hogy örömmel és komolyan fogadná be, s így már kora gyermekségétől fogva gyakorolná és megszokná. Mert az idősebbekkel rendszerint úgy vagyunk, hogy ezt és egyebeket nem tudunk megtartani, hacsak nem nevelünk gyermekségüktől fogva olyanokat, akik a mi hivatalunkba és munkánkba lépnek, hogy gyermekeiket ők is jól és üdvösen neveljék, hogy így Isten igéje és a keresztyénség fennmaradjon. Tudja meg tehát minden családapa, hogy Isten rendeletére és parancsolatára köteles gyermekeit megtanítani és megtaníttatni arra, amit tudniuk kell. Minthogy ugyanis megkeresztelkedtek és a keresztyénségbe felvétettek, megkívántatik, hogy a szentségnek ezt a közösségét is élvezzék, hogy hasznunkra és szolgálatunkra legyenek: mert valamennyiüknek segédkezniük kell nekünk a hitben, szeretetben, imádkozásban és az ördög ellen vívott harcban.

Luther Márton: Nagy Káté (1529)

 

Az úrvacsoráról azt tanítják, hogy Krisztus teste és vére valóságosan jelen van és kiosztásra kerül az úrvacsorával élőknek. Egyúttal elvetik azokat, akik másképpen tanítanak.

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás (1530)

I. Rész: A fő hitcikkek: X. Az úrvacsora

 

A 10. cikket elfogadják, amelyben vallást teszünk arról, hogy az Úr vacsorájában igazán és lényegileg jelen van Krisztus teste és vére, s valóban adatik a látható tárgyakban, kenyérrel és borral azoknak, akik a szentséget veszik. Ezt a felfogást állhatatosan védelmezzük, miután a dolgot szorgalmasan s ismételten megfontoltuk. Midőn ugyanis Pál (1Kor 10,16) azt mondja, hogy "a kenyér a Krisztus testében való részesülés" stb., ebből következnék, hogy a kenyér mégsem a Krisztus testében, hanem csupán Krisztus lelkében való részesülés, ha nem lenne jelen valóban az Úrnak teste. S biztosan tudjuk, hogy nemcsak a római egyház tanítja Krisztusnak testi jelenlétét, hanem ugyanazt hiszi most is, és hitte egykor a görög egyház. Ezt bizonyítja ugyanis náluk a mise kánona, amelyben az áldozár világosan imádkozik azért, hogy a kenyér átváltozván, valóban Krisztusnak testévé legyen. És Vulgarius, aki - mint nekünk látszik – nem ostoba író, ékesen mondja, hogy a kenyér nem csupán kép, hanem az valóban testté változik. És Cyrillusnak hosszú magyarázata Jn 15. fejezetéhez azt tanítja, hogy az Úr vacsorájában Krisztus testileg adatik nekünk. Ő ugyanis így nyilatkozik: Nem tagadjuk ugyan, hegy igazi hit és tiszta szeretet által Krisztussal szellemileg összeköttetünk. De hogy semmiféle test szerinti kapcsolatban nem lennénk vele, azt valóban tagadjuk, s azt a szent iratoktól teljesen eltérőnek mondjuk. Mert van-e valaki, aki kételkedett valamikor abban, hogy Krisztus így is szőlőtő, mi pedig a szőlővesszők vagyunk, akik magunknak innen szerzünk életet? Hallgasd meg Pált, mit mond (1Kor 10,17, Róm 12,5, Gal 3,28): mivel "a Krisztusban mindnyájan egy test vagyunk," mivel "jóllehet sokan vagyunk őbenne, mégis egy vagyunk, mert mindnyájan egy kenyérből részesülünk." Avagy talán azt hiszi valaki, hogy előttünk ismeretlen a misztikus (vallásilag titkos) áldásnak ereje? És hogyha az bennünk van, nem eszközli-e testileg is Krisztus testének közlésével, hogy Krisztus mibennünk lakjék?" És kevéssel később így szól: "Ebből kifolyólag érthetjük, hogy Krisztus nemcsak azon tulajdonság útján van bennünk, melyet a szeretetben tapasztalunk, hanem természeti közösség útján is" stb. Ezeket nem azért soroltuk fel, hogy itt erről a tárgyról vitatkozást kezdjünk, mert császári felséged ezt a cikket nem helyteleníti; hanem azért, hogy akik ezt olvassák, annál világosabban lássák, hogy mi azt az egész Egyház által elfogadott tant védelmezzük, mely szerint az Úr vacsorájában Krisztus teste és vére valóban és lényegileg jelen van, és ezekkel a látható tárgyakkal: a kenyérrel és borral valóban kiosztatik. És szólunk az élő Krisztus jelenlétéről, „mivelhogy tudjuk, ... hogy a halál többé rajta nem uralkodik.” (Róm 6,9)

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás Apológiája (1531)

X. Cikk: Az Úr vacsorájáról

 

Az úrvacsorában mindkét szín alatt kiszolgáltatjuk a szentséget a népnek, mert ez a szokás felel meg az Úr parancsának Mt 26,27 szerint: „Igyanak ebből mindnyájan!” Krisztus itt világosan meghagyja, hogy a kehelyből mindnyájan igyanak.

De nehogy valaki akképpen akadékoskodhassék, mintha ez csak a papokra vonatkoznék, Pál a Korinthusi levélben (1Kor 11,20 kk) olyan példát említ. amelyből kitűnik, hogy az egész gyülekezet mindkét szín alatt vette az úrvacsorát. Ez a szokás az egyházban sokáig megmaradt. Bizonytalan, hogy mikor és kinek a kezdeményezésére változtatták meg először, bár Cusanus bíboros megemlíti, mikor hagyták jóvá. Cyprianus néhány helyen tanúskodik róla, hogy Krisztus vérét adták a népnek. Ugyanezt tanúsítja Hieronymus: A papok szolgálnak az oltári szentséggel és Krisztus vérét kiosztják a népnek. Sőt Gelasius pápa is meghagyja, hogy a szentséget ne szakítsák ketté. II. szakasz: A konszekrációról, „Comperimus” fejezet. Csak megszokásból van másképpen, nem is olyan régóta. Kétségtelen viszont, hogy semmiféle szokást sem szabad jóváhagyni, ha Isten parancsaival ellentétben honosították meg. Az egyházi kánonok is ezt bizonyítják: VIII. szakasz, „Veritate” fejezet és következők. Ezt a szokást azonban nemcsak a Szentírás ellenére fogadták el, hanem a régi egyházi szabályoknak és az egyház példaadásának ellenére is. Ha azért egyesek mindkét szín alatt kívántak élni a szentséggel, nem kellett volna őket kényszeríteni rá, hogy - lelkiismeretük sérelmére - másképpen cselekedjenek. Mivel a szentség kettészakítása nem felel meg Krisztus rendelésének, el szokták hagyni nálunk a körmenetet is, amely eddig szokásban volt.

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás (1530)

II. Rész: Cikkek a megszüntetett visszaélésekről:

XXII. Az úrvacsora kiszolgáltatása mindkét szín alatt

 

Afelett nem lehet kételkedni, hogy Istennek tetsző, s Krisztus rendelésének és Pál szavainak megfelelő az Úr vacsorájának két szín alatt való élvezése. Krisztus Urunk ugyanis mind a két szín alatt való kiszolgáltatását rendelte, mégpedig nem csupán az egyház egyik részének, hanem az egész egyháznak. Mert nem csupán az áldozárok, hanem az egész egyház élvezi e szentséget, mégpedig Krisztus tekintélye s nem emberek tekintélye alapján, s azt véljük, hogy ellenfeleinknek is ez a hitvallása. Hogyha Krisztus az egész egyházért rendelte, miért vonják meg egyik alkotórészét az egyház egyik részétől? Miért tiltják a másik alkotórésznek élvezését? Miért változtatják meg Krisztusnak intézményét különösen abban az esetben, amikor ő maga végrendeletének nevezi azt? Hogyha az emberi végrendeletet nem szabad megcsonkítani, annál kevésbé lesz szabad Krisztus végrendeletét megcsonkítani (Gal 3,15.17). Pál ekként szól erről (1Kor 11,23 sköv.): "mert én az Úrtól vettem, melyet néktek előtökbe is adtam." Adta pedig úgy, hogy mindkét szín alatt kell élvezni, miként ezt világosan igazolja a szöveg (1Kor 11,24): "Ezt tegyétek," mondja előbb a testről, azután ugyanezeket a szavakat ismétli a pohárról, s végül így szól (1Kor 11,28): "Próbálja meg azért minden ember magát, és úgy egyék a kenyérből és igyék a pohárból." Ezek a rendelőnek szavai. Éspedig előre mondja, hogy akik az Úr vacsorájával élni akarnak, azok egyszerre éljenek vele. Ennek alapján megdönthetetlen, hogy e szentség az egész egyházért rendeltetett. S ez szokásos még most is a görög egyházakban, és szokásos volt valamikor a latin egyházakban is, miként Cyprianus és Hieronymus bizonyságot tesz erről. Hieronymus ugyanis így szól Sofóniás könyvéhez írott magyarázatában: "A papok, akik az Úr vacsorájánál szolgálnak, és az Úr vérét az ő népeinek kiosztják" stb. Ugyanezt bizonyítja a toledói zsinat. S nem lesz nehéz a bizonyítékoknak egész halmazát összeszedni. Nem szaporítjuk tovább a szót, hanem rábízzuk az okos olvasóra, hogy gondolja meg, mit kelljen tartanunk az isteni rendelés alatt.

Ellenfeleink nem arra törekszenek a Cáfolatban, hogy kimentsék az egyházat, amiért elvétetett tőle a szentségnek egyik része. Derék és vallásos gondolkozású férfiakhoz ez illett volna. Biztos okot kellett volna keresniük az egyháznak megvédésére és lelkiismeretnek kioktatására, hogy miért részesülnek csupán a szentség egyik részében. Ehelyett ők maguk védelmezik most azt, hogy a másik alkotórésznek eltiltása helyesen történt, és tiltakoznak mind a két szín alatti élvezés ellen. Először kigondolják azt hogy az egyházban kezdetben valahol szokás lett volna csupán az egy szín alatti kiszolgáltatás; azonban egyetlenegy ókori példát sem hozhatnak fel a tény igazolására. Hanem felhoznak helyeket, amelyek említést tesznek kenyérről, mint a Lk 24,35-ben, ahol így ír: "megismertetett vala (Jézus) őtőlük (a tanítványoktól) a kenyérnek megszegéséről." Más helyeket is idéznek (Csel 2,42.46; 20,7) a kenyér töréséről. Jóllehet arról nemigen akarunk vitatkozni, hogy egyes idézett helyeik nem vonatkoznak az Úr vacsorájának szentségére, mégsem következik az egy résznek említéséből, hogy csupán csak egy rész szolgáltatott ki, mert a közbeszédben szokásos dolog egy résznek megemlítése által az egészet jelezni. Hozzáteszik, hogy az a laikusok Úrvacsorájára vonatkozik; de ez nem volt egy szín, hanem mindkét szín alatti. S ha olykor meghagyatik is, hogy a papok a laikusok Úrvacsorájával éljenek, ez azt jelenti, hogy a megáldás szolgálatától elmozdíttattak. Ellenfeleink ezt jól tudják, de visszaélnek a tudatlanok tudatlanságával, akik hallván a laikusok Úrvacsorájának említését, mindjárt a mi időnk szokását képzelik, amelyben a laikusoknak csupán a szentségnek egy részét szolgáltatják ki.

Lássuk azonban ellenfeleink szemtelenségét! Biel Gábor a többi okok között azt is elmondja, hogy miért nem szolgáltatják ki mind a két szín alatt az Úr vacsoráját – azért, mivel különbséget kellett tenni a laikusok és papok között. S hihető, hogy ez a fő ok, amely miatt egyik részének eltiltását védelmezik, hogy ti. a papi rendnek méltósága bizonyos vallási szokás által kitüntetetté váljék. Ez, hogy semmit se mondjunk udvariatlanul, emberi okoskodás és könnyű belátni, hová vezet. A Cáfolatban Éli fiaira vonatkozólag idézik (1Sám 2,39) azt, hogy miután a főpapságot elvesztették, egy papi részt kértek volna. Ezzel – úgy mondják – az egy szín alatti élvezés jeleztetett. S hozzáteszik ezt a következtetést: Így tehát a mi laikusaink egy papi résszel, azaz egy Úrvacsorai résszel kénytelenek megelégedni. Tisztára játékot űznek ellenfeleink, amikor az Éli utódairól szóló történetet a szentségre vonatkoztatják! Ebben ti. Éli büntetése van leírva. Vajon azt is mondanák-e, hogy a laikusok büntetésből fosztattak meg a második résztől? A szentség a remegő lelkeknek vigasztalására és felemelésére rendeltetett, amikor hiszik, hogy Krisztusnak a világ életéért adott teste táplálék; s amikor hiszik, hogy Krisztussal való egyesülés által élnek. Ellenfeleink ellenben úgy okoskodnak, hogy a laikusok büntetésből tiltattak el az egyik úrvacsorai rész élvezetétől. Úgy mondják, ezzel meg kell elégedniük. Elég a hatalomért! De miért kell? Okát nem szabad keresni, mert az a törvény, amit a teológusok mondanak. Ez Eck-féle zagyvalék. Ismerjük ugyanis ezeket a thrasoni szájhősködéseket, amelyeknek sarokba szorítására bizonyosan megtaláljuk a szükséges szavakat. Mert látjátok, mily nagy az ő szemtelensége! Úgy parancsol, mint valami tragédiai zsarnok: tetszik, nem tetszik, meg kell vele elégedni. Vajon azok az okok, melyeket ő felhoz, felmentik-e Isten ítélete előtt azokat, akik a szentségnek egyik részét megvonják az élvezőktől, s akik kegyetlenkednek azon derék emberekkel szemben, kik a teljes Úrvacsorájával élnek? Ha abból az okból tiltják meg az egyik résznek kiszolgáltatását, hogy a papi rendet mástól megkülönböztesse, már ezen okoskodásnak arra kell minket indítania, hogy ne értsünk egyet ellenfeleinkkel, még ha máskülönben ezt a szokást velük közösen meg akarnók is tartani. Más különbségek választják el a papi rendet a néptől; de előttünk világos, milyen céljaik vannak, és miért védelmezik oly nagyon a különbséget. Nehogy azonban úgy tűnjék fel a dolog, mintha mi a rendnek igazi méltóságából le akarnánk valamit vonni: többet nem fogunk szólani ezen furfangos okoskodásukról.

Felhozzák azt is, hogy a bor könnyen kiömlik, s felhoznak ehhez hasonlókat is, de ezeknek nincs oly jelentőségük, hogy Krisztus rendelését megváltoztassák. Tegyük fel, hogy valóban szabad az Úr vacsorájával egy vagy két szín alatt élni, miképpen lehet akkor az eltiltást védelmezni? De az egyház nem veszi magának azt a szabadságot, hogy Krisztus rendeleteiből közömbös dolgokat csináljon. Mi mentjük ugyan az egyházat, hogy eltűrte azt az igazságtalanságot, amelynél fogva az Úr vacsorájának két szín alatti élvezetét el nem érhette; de azokat a szerzőket, akik védelmezik a meg nem csonkított szentség élvezésének tilalmát, s akik most nemcsak tiltják azt, hanem még ki is átkozzák és erőszakosan üldözik azokat, akik az Úr vacsoráját teljesen élvezik? – nem mentjük. Ők maguk lássák, miképp fognak számot adni Istennek a maguk terveiről. S nem kell mindjárt azt gondolnunk, hogy amit a pápák rendelnek, azt az egyház állapítja meg, és jónak találja, különösen midőn az Írás a püspökökről és papokról olyképpen tesz jóslatot, mint Ezékiel mondja (7,20): "elvész a törvény a papoktól."

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás Apológiája (1531)

XXII. cikk.  Az Úr vacsorájának két szín alatti kiszolgáltatásáról

 

 

Alaptalanul vádolják gyülekezeteinket azzal, hogy eltörlik a misét. A mise megmaradt nálunk és a legnagyobb áhítattal ünneplik. A megszokott szertartásokat is majdnem mind megtartják. Csak a latinul énekelt részekhez kapcsolódnak néhány helyen német énekek; ezek azért kerültek oda, hogy a népet tanítsák. Mert az istentiszteleti szertartásokra elsősorban azért van szükség, hogy tanítsák a tudatlanokat. Pál is megtartja, hogy a gyülekezetben a nép érthető nyelvén kell beszélni (1Kor 14,9 kk). Megszokta a nép, hogy akik előkészültek, együtt éljenek a szentséggel. Ez ugyancsak növeli a nyilvános istentiszteleti szertartás megbecsülését és áhítatát. A szentséghez pedig csak azokat bocsátják, akiket előzőleg megvizsgáltak és meghallgattak. Figyelmeztetik az embereket a szentség méltóságára és arra is, hogyan kell vele élni, milyen nagy vigasztalást ad a rettegő lelkiismeretnek, - hogy tanuljanak Istenben hinni, minden jót Istentől várni és kérni. Az ilyen istentisztelet kedves Istennek; a szentség ilyen vétele táplálja az igaz tiszteletet Isten iránt! Mindebből éppen nem az tűnik ki, mintha ellenfeleinknél a misék nagyobb áhítattal történnének, mint nálunk!

Az is tény, minden jóravaló ember már régóta nyíltan és nagyon komolyan panaszkodott, hogy pénzszerzésre használják fel, s ezzel gyalázatos módon megszentségtelenítik: Az sem titok milyen széles területen folyik nyíltan ez a visszaélés minden templomban, milyen sokan végzik a miséket csupán a díjazás kedvéért vagy az alapítványi haszonért, és milyen sokan miséznek az egyházi törvények tilalma ellenére. Pedig azokat, akik az úrvacsorával méltatlanul bánnak, Pál szigorúan meginti ezekkel a szavakkal: „Aki méltatlanul eszi e kenyeret vagy issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen” (1Kor 11,27). Mivel papjainkat figyelmeztették erre a bűnre, nálunk megszűntek a magánmisék; hiszen alig volt olyan magánmise, amelyet ne a pénzszerzés kedvéért tartottak volna.

Ezeket a visszaéléseket a püspökök is nagyon jól ismerték. Ha idejében orvosolták volna őket, most kevesebb lenne köztünk az ellentét! Hallgatásukkal előbb engedték, hogy sokféle vétek lopózzék be az egyházba. Most - jó későn - panaszkodni kezdenek az egyházban támadt bajok miatt! Pedig erre az egész zűrzavarra egyes-egyedül azok a visszaélések adtak alkalmat, amelyeket nyilvánvaló voltuk miatt tovább tűrni már nem lehetett. Súlyos ellentétek támadtak a mise és a szentség körül, - talán éppen azért, hogy bűnhődjék a világ a misékkel oly sokáig űzött szentségtelen bánásmód miatt, amelyet annyi évszázadon keresztül megtűrtek az egyházban azok, akiknek pedig hatalmuk is, kötelességük is lett volna ezen segíteni. Meg van írva a Tízparancsolatban: „Nem hagyja az Úr büntetés nélkül, aki az Ő nevét hiába veszi” (2Móz 20,7). De úgy tűnik, mióta a világ áll, semmiféle szent dolgot sem használtak fel úgy pénzszerzésre, mint éppen a misét.

Ehhez járult az a hiedelem - ami aztán a végtelenségig megnövelte a magánmisék számát, - hogy szenvedésével Krisztus az eredendő bűnért tett eleget, és a misét rendelte arra, hogy ott menjen végbe az áldozat a naponkénti, halálos és megbocsátható bűnökért. Innen eredt az az elterjedt nézet, hogy a mise cselekménye a bemutatása által (ex opere operato) eltörli élők és holtak vétkeit. Ekkor kezdtek el vitatkozni arról, hogy vajon egy mise, amelyet több személyért mondtak, ér-e annyit, mint amit egyesekért külön mutattak be. Ez a vita szülte a miséknek már említett mérhetetlen nagy számát.

A mieink figyelmeztettek arra, hogy ezek a nézetek ellenkeznek a Szentírással és megsértik Krisztus szenvedésének dicsőségét. Mert Krisztus szenvedése nemcsak a eredendő bűnért, hanem az összes többi vétekért is áldozat és elégtétel volt. Így van ez megírva a Zsidókhoz írt levélben. „Megszenteltettünk egyszer s mindenkorra, a Jézus Krisztus testének megáldozása által” (Zsid 10,10). Továbbá: „Egyetlen áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket” (Zsid 10,14).

Tanítja továbbá az Írás, hogy Isten színe előtt a Krisztusba vetett hit által igazulunk meg. Ha tehát a mise a cselekmény bemutatásával eltörli élők és holtak vétkeit, akkor nem hitből, hanem a mise cselekménye folytán történik a megigazulás. Ezt azonban nem engedi meg az Írás!

Krisztus inkább azt parancsolja, hogy az Ő emlékezetére cselekedjük (Lk 22,19). A mise tehát azért rendeltetett, hogy a szentséggel élők hite megemlékezzék arról, milyen jótéteményekben van része Krisztus által, s ez bátorítsa és megvigasztalja a rettegő lelkiismeretet. Mert Krisztusról megemlékezni annyit jelent, mint megemlékezni jótéteményeiről, és abban a meggyőződében lenni, hogy ezeket valóban nekünk adja. Nem elég csak a történeti tényről megemlékezni, mert ezt a zsidók és hitetlenek is emlékezetükbe idézhetik. A misét tehát azért kell megtartani, hogy ott a szentséget kiszolgáltassák a vigasztalásra szorulóknak. Amint Ambrosius mondja: „Mindig vétkezem, ezért mindig kapnom kell az orvosságot.”

Minthogy a mise ilyen együttes részesedés a szentségben, mi ünnepenként tartunk egy közös misét; ha pedig vannak, akik élni kívánnak a szentséggel, akkor más napokon is. Ilyenkor kiszolgáltatjuk a szentséget mindazoknak, akik azt óhajtják. Ez a szokás egyáltalán nem új dolog az egyházban. Gergely előtt a régiek nem említik a magánmisét. A közös miséről annál többször szólnak. Chrysostomus azt mondja: A pap napról napra ott áll az oltár előtt; egyeseket hívogat a szentség vételére, másokat távol tart. A régi egyházi kánonokból is kitűnik, hogy az egyik (pap) misézett, a többi papok és diakónusok pedig magukhoz vették tőle az Úr testét. A niceai zsinat törvénye ezt mondja: A diakónusok a püspöktől, vagy paptól megfelelő sorrendben, a papok után vegyék az úrvacsora szentségét. Pál ugyancsak azt az utasítást adja az úrvacsora vételére, hogy várják meg egymást és közösen vegyenek részt benne (1Kor 11,33).

Mivel tehát a nálunk szokásos misére megvan a példa az egyházban, a Szentírásban és az egyházi atyáknál, bízunk benne, hogy lehetetlen elítélni; főképp azért, mert hiszen a nyilvános szertartásokat jórészt az eddigi szokással egyezően tartjuk. Csak a misék számában van eltérés. Ezt azonban a rendkívül súlyos, nyilvánvaló visszaélések miatt bizonyára üdvös lenne korlátozni! Régente a legnépesebb gyülekezetekben sem tartottak mindennap misét. Bizonyítja ezt a Historia Tripartita 9. könyve: „Alexandriában viszont szerdán és pénteken felolvasnak az Írásból, az egyház tanítói pedig magyarázzák azt; mindez az úrvacsorai áldozat ünnepélyes szokása nélkül megy végbe.”

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás (1530)

II. Rész: Cikkek a megszüntetett visszaélésekről:

XXIV. A mise

 

Itt ismét legelöl ki kell jelentenünk, hogy mi a misét nem töröljük el, hanem azt hívő lélekkel megtartjuk és védelmezzük. Mert nálunk van mise egyes vasárnapokon és más ünnepeken, amelyeken kiszolgáltatják a szentségeket azoknak, akik azokkal élni akarnak, ha előbb megvizsgáltattak és feloldozást nyertek. S megtartatnak a szokásos nyilvános szertartások, beszédek, ruházat és más hasonlók, amint azt az előírt rend megköveteli.

Ellenfeleink hosszú szónoklati gyakorlatokat tartanak a latin nyelvnek a misében való használatáról, és kedvesen fecsegnek arról, miképpen válik hasznára az egyház hitében járatlan hallgatóink meg nem értett misét hallgatni. Ők ti. azt képzelik, hogy a hallgatás cselekvése istentisztelet, és megértés nélkül is használ. Nem akarjuk ezeket gyűlöletes módon tovább feszegetni, hanem rábízzuk az olvasók ítéletére. S csak azért említjük ezt meg, hogy mellesleg figyelmeztessük őket, hogy mi is tartunk latin leckéket és könyörgéseket. Minthogy pedig a szertartásokat egyrészt azért kell megtartani, hogy az emberek az Írást tanulják, másrészt azért, hogy az ige által kioktatva hivőkké s istenfélőkké legyenek, s akként imádkozzanak is – mert ez a céljuk a szertartásoknak: – ennélfogva megtartjuk a latin nyelvet azok kedvéért, akik azt értik és tanulják, s amellé német énekeket keverünk, hogy a népnek is legyen valami tanulnivalója, ami benne hitet s istenfélelmet kelthet. Ez a szokás mindig fennállott az egyházakban. Mert ha egyesek gyakrabban, mások ritkábban kevertek is az istentiszteletbe német énekeket, mindamellett a nép majdnem mindenütt énekel valamit a saját nyelvén. De az sehol sincs megírva, vagy festve, hogy az embereknek hasznára válik a meg nem értett leckék meghallgatásának munkája, hogy használnak a szertartások, mégpedig nem azért, mivel tanítanak vagy intenek, hanem gépies betartásuknál fogva, csupán azért, mivel így hajtatnak végre, s mivel látni lehet őket. Hadd pusztuljanak ezek a farizeusi tanok!

Hogy pedig nálunk csupán nyilvános és közös mise szokásos, ebben semmi sem szól a katolikus egyház ellen. Mert a görög egyházakban még ma sincsenek magánmisék, hanem van egy nyilvános mise, s ez is csak vasárnapon és ünnepnapokon. A zárdákban naponta tartanak misét, de csak nyilvánosat. Ezek az ősi szokásnak maradványai. A Gergely előtti ókori írók ugyanis sehol sem tesznek említést magánmisékről.

Hogy miképp keletkeztek ezek, azt most elhagyjuk; de az bizonyos, hogy amint a kolduló barátok uralkodni kezdtek, azóta a legtévesebb felfogások alapján s nyereségvágyból annyira elszaporodtak, hogy minden valamirevaló ember régóta óhajtotta már valaminő módosításukat. Assisi Szent Ferenc joggal akarta elejét venni a visszaélésnek, amidőn elrendelte, hogy az egyes zárdák elégedjenek meg naponkinti egy nyilvános misével. Ezt későbben megváltoztatták részint babonából, részint haszonlesésből. Így, ahol rájuk nézve hasznos, az elődöknek intézményeit ők maguk változtatják meg; velünk szemben azonban az ősök tekintélyére hivatkoznak. Epiphanius azt írja, hogy Ázsiában hetenként háromszor ünnepelték az Úr vacsoráját, és hogy naponkénti misék nem léteztek. És pedig e szokásról azt állítja, hogy az apostoloktól ered. Mert így szól: "az apostolok azt rendelték, hogy az Úr vacsoráját szerdán, pénteken és vasárnapon kell tartani."

Jóllehet azonban ellenfeleink e helyen sokat halmoznak össze a mise áldozati voltának igazolására, mindazonáltal a szavaknak ezen végtelen nagy tömege elnémul ezen egyetlen egy felelettel szemben: a tekintélyeknek, okoknak s bizonyítékoknak ezen bármily hosszú összeállítása nem bizonyítja, hogy a misének külső, gépies végrehajtása kegyelmet eszközöl, vagy másokért bemutatva bűnbocsánatot érdemel ki nekik, legyenek azok akár megbocsátható, akár halálos vétkek, hibák és büntetések. Ez az egy felelet mindent halomra dönt, amit ellenfeleink nemcsak a Cáfolatban felhoznak ellenünk, hanem azt is, amit a miséről összes könyveikben összeírtak.

S ez e kérdésnek jelen állása, s erre nekünk az olvasókat éppen úgy figyelmeztetnünk kell, mint Aeschines figyelmeztette a bírákat, hogy nekik éppen úgy kell az ellenféllel küzdeniük a per állása tekintetében, és nem szabad az ügytől eltérniük, mint ahogy az ökölvívók versenyeznek egymással a kitűzött helyért. Ugyanezen módon kell nekünk kényszerítenünk ellenfeleinket, hogy a kérdéshez szóljanak. S hogyha a vitás kérdést alapjában megismerték, akkor nagyon könnyű lesz mind két részen dönteni a felhozott bizonyítékokra nézve.

Mert mi hitvallásunkban bemutattuk, hogy nézetünk szerint az Úr vacsorája az ő külső gépiessége által nem eszközöl kegyelmet, és másokért: élőkért s holtakért gépiesen bemutatva nem érdemli ki a bűnnek bocsánatát, vétségnek vagy büntetésnek elengedését.

S ennek az álláspontnak tiszta és biztos igazolása az, hogy lehetetlen bűnbocsánatot nyerni tettünkért annak gépies végrehajtása alapján, hanem hit által kell legyőznünk a bűn és halál rettegéseit, amikor is felemeljük szíveinket Krisztusnak ismerete által, és tudjuk, hogy Krisztusért megbocsáttatnak bűneink, s ajándékul vesszük Krisztus érdemeit és igazságosságát. Róm 5,1: "Megigazulván hitből, békénk vagyon." Ez annyira biztos és megingathatatlan, hogy az alvilág összes kapuival szemben megállhat.

S ezzel megmondtuk a legszükségesebbet. Mert egy józaneszű ember sem helyeselheti a gépiesen végrehajtott tettekről szóló farizeusi és pogány felfogásukat. S mindamellett ez a nézet terjedt el a nép között, ez szaporította a végtelenbe a misék számát. Mert pénzért vásárolnak miséket Isten haragjának kiengesztelésére, s e cselekedetükkel el akarják nyerni a bűnnek és büntetésének elengedését, s meg akarnak szerezni mindent, amire csak egész életükben szükségük van; még a holtakat is meg akarják szabadítani. Ezt a farizeusi tant tanították az egyházban a szerzetesek és a szofisták.

Jóllehet azonban az ügy érdemileg már elintéztetett, mindamellett mivel ellenfeleink az Írás sok helyét elferdítik saját tévedéseik védelmére, pár szót még erre nézve is ejtünk. Sokat mondtak a Cáfolatban az áldozatról, holott mi a hitvallásunkban szándékosan kerültük azt kétértelműsége miatt. Magát a dolgot kifejtettük, hogy mit értenek most áldozat alatt, akiknek visszaéléseit korholjuk. Hogy a rosszindulattal elferdített íráshelyeket megmagyarázzuk, most mindjárt a kezdetén ki kell fejtenünk, hogy mi az áldozat. Az egész évtized alatt már szinte végtelen köteteket adtak ki ellenfeleink az áldozatokról, de senki közülük nem adta eddig az áldozatnak meghatározását. Csupán az áldozatnak nevét ragadják ki a Szentírásból, vagy az atyákból, s azután hozzáképzelik koholmányaikat, mintha bizony az áldozat mindazt jelentené, ami nekik tetszik.

Az áldozatról s az áldozat fajtáiról

Platón Phaedrusában azt mondja Szókratész, hogy ő különösen a felosztásokat óhajtja, mivel ezek nélkül a beszédben semmit nem lehet sem megmagyarázni, sem megértetni; és ha talált valakit, aki jártas volt a felosztásban, arról azt mondta, hogy ő hozzá csatlakozik és nyomait mint valami istenét fogja követni. S meghagyja, hogy az osztó a tagokat már az ízekben vágja el, nehogy mint a rossz szakács, valamely tagot összezúzva eltörjön. Azonban ellenfeleink ezeket az előírásokat nagyvonalúan megvetik, pedig ők Platón szerint igazán rossz szakácsok, mert megrontják az áldozatnak tagjait, amint az valamennyire érthetővé tesz, ha az áldozat különféle fajait előadjuk. A teológusok helyesen szoktak különbséget tenni szentség és áldozat között. A kettőnek alapja szertartás vagy szent cselekmény. A szentség oly szertartás vagy cselekmény, melyben Isten azt nyújtja nekünk, amit a szertartáshoz kötött igével ad. Például a keresztség oly cselekmény, amelyben nem mi adunk Istennek valamit, hanem amelyben Isten minket keresztel, illetőleg az Isten szolgája az Isten helyett, és nyújtja s adományozza benne a bűnöknek bocsánatát stb., amint azt megígérte (Márk 16,16): "aki hisz és megkeresztelkedik, idvezül, aki pedig nem hisz, elkárhozik." Ellenben az áldozat oly szertartás, vagy cselekvény, amelyet mi mutatunk be az Istennek, hogy őt tisztelettel illessük.

Az áldozatnak pedig két és nem több fajtája van. Az egyik engesztelő áldozat, azaz elégtételi cselekmény a bűnért és büntetésért, más szóval Istent kiengesztelő, vagy Isten haragját lecsillapító, vagy olyan, amely bűnbocsánatot érdemel ki másoknak. A másik fajtája a hálaáldozat, amely nem érdemel ki bűnbocsánatot vagy kiengesztelést, hanem azt a kiengeszteltek mutatják be a végből, hogy a nyert bűnbocsánatért és más vett jótéteményekért hálát mondjanak, más szóval azokat hálával viszonozzák.

A kép Platón Phaedrusából van véve, ahol Szókratész rossz szakácsoknak mondja azokat, akik az osztályozásnál, a fogalmak logikai összeállításánál oktalanul járnak el. A helyes felosztás olyan, mint a szakácsnál az ételnek szép, természetes szétdarabolása.

Az áldozatnak ezt a két nemét úgy ebben a vitás kérdésben, mint sok más fejtegetésben igen nagy figyelemmel kell szemügyre vennünk és szem előtt tartanunk, s kiváló buzgósággal óvakodnunk, hogy össze ne zavarjuk. Hogyha e könyv terjedelme megengedné, kifejtenők ezen felosztás okát is. Mert elég sok bizonyítékot nyújt erre a Zsidókhoz írt levél és más helyek.

S az összes levitikus áldozatok erre a két fajra, mint forrásukra vezethetők vissza. Mert a törvényben egyes más áldozatok is engesztelőknek neveztettek jelentésüknél vagy hasonlóságuknál fogva; nem mintha Istennél bűnbocsánatot érdemeltek volna ki, hanem azért, mivel a törvénynek igazságossága szerint bűnbocsánatot eszközöltek ki, hogy akikért bemutatták őket, ne zárassanak ki a nép közösségéből. Ezeket tehát így nevezték: engesztelő áldozatok a bűnért, égőáldozatok a vétekért. A hálaáldozatok pedig a következők voltak: ételáldozat, italáldozat, jóvátételi áldozat, zsengeáldozatok és tizedek.

Valójában azonban csak egyetlen egy engesztelőáldozat volt a világon, ti. Krisztus halála, miként a Zsidókhoz írt levél tanítja, amely ekképp szól (10,4): "Lehetetlen dolog, hogy a kosoknak és bikáknak vére elvegye a bűnöket." És kevéssel alább (10. vers) Krisztus akaratáról így szól: "Amely akarat által megszenteltettünk a Jézus Krisztus testének egyszer való áldozata által." És Ézsaiásnak törvénymagyarázata tudomásunkra hozza, hogy Krisztus halála valóban elégtétel vagy kiengesztelés bűneinkért, nem pedig a törvény szertartásai, amiért így szól (53,10): "Hogyha önlelkét áldozatul adja, magot lát, és napjait meghosszabbítja" stb. Mert a szó: "asam," amelyet itt használt, vétekért való áldozatot jelent, s a törvényben azt jelezte, hogy fog jönni egy áldozat, mely eleget fog tenni a mi vétkeinkért, s ki fogja engesztelni az Istent, hogy tudják az emberek, hogy nem a mi igazságosságunkért, hanem idegen érdemek, ti. Krisztus érdemei alapján akar az Isten velünk kiengesztelődni. Pál az asam szót bűnnek magyarázza (Róm 8,3): "(az Isten) a bűnért a bűnt kárhoztatta," azaz a bűnt bűnnel büntette, más szóval: bűnért való áldozattal. A szónak jelentéseit könnyebben meg lehet érteni a pogány népek szokásaiból, melyeket – amint látjuk – az atyáknak rosszul értett beszédeiből vettek át. A latinok engesztelőnek (piaculum) nevezték azt az áldozatot, amelyet nagy szerencsétlenségek idején mutattak be, – amikor az istenség különösen haragudni látszott, – hogy haragját kiengeszteljék; olykor emberi áldozatokat is bemutattak, talán mivel azt hallották, hogy egy bizonyos emberi áldozat ki fogja engesztelni Istent az egész emberi nemmel. A görögök hol tisztító, hol letörlő áldozatoknak nevezték. Ézsaiás és Pál tehát azt úgy értelmezik, hogy Krisztus áldozattá, azaz engesztelő eszközzé tétetett, hogy az ő, s ne a mi érdemeink által engeszteltessék ki az Isten. Az tehát biztos tényként marad e kérdésben, hogy egyedül Krisztus halála valódi engesztelő áldozat. Mert ama levitikus áldozatok csak a jövőben bekövetkezendő engesztelő áldozatnak jelzése végett neveztettek engesztelő áldozatoknak. Ennélfogva valamelyes hasonlatosság alapján oly elégtételeknek vették őket, amelyek a törvény igazságosságát kieszközölték, hogy akik vétkeztek, ne zárassanak ki a nép közösségéből. Az evangéliumnak kijelentése után azonban meg kellett szűnniük. S minthogy az evangélium kijelentésében kellett megszűnniük, ez okból nem voltak valóban engesztelést eszközlők, minthogy az evangéliumot azért ígérte az Isten, hogy kiengesztelést létesítsen.

Hátra vannak a hálaadó áldozatok (sacrificia), amelyeket dicsőítő áldozatoknak neveznek (3Móz 3,1 sköv., 7,11 stb., Zsolt 56,13), mint az evangélium hirdetése, hit, Isten segítségül hívása, hálaadás, hitvallás, a szenteknek szenvedései, sőt a szenteknek minden jó cselekedete. Ezek nem elégtételi áldozatok az azokat bemutatókért; másokért sem mutathatók be, mintha gépies cselekvésük alapján bűnbocsánatot, vagy kiengesztelést érdemelnének ki, mert már kiengeszteltek mutatják be őket. S ilyenek az újszövetségi áldozatok, miként Péter tanítja (1Pt 2,5): "szent papság (ti. "legyetek") a lelki áldozatoknak áldoztatására, melyek Istennek kedvesek a Jézus Krisztus által." A lelki áldozatok azonban nemcsak a barmokkal állanak ellentétben, hanem az emberi cselekedetekkel is, melyeket gépiesen mutatnak be áldozatként, amennyiben a Szentléleknek a bennünk való serkentő erejét jelenti. Ugyanazt tanítja Pál (Róm 12,1): "Állítsátok a ti testeiteket élű, szent és Istennek kedves áldozatul ama ti okos tiszteleteteket." Ez az okos tisztelet jelenti azt a tiszteletet, amelyben az Istent meg lehet érteni s ésszel felfogni, amint az a félelemnek és Isten iránt való bizalomnak érzelmeiben történni szokott. Ennélfogva nem csak a levitikus istentisztelettel áll ellentétben, amelyben barmokat áldoztak, hanem azzal a tisztelettel is, amelyről azt képzelik, hogy annak cselekvése gépiesen végrehajtva képezi az áldozat bemutatását. Ugyanezt tanítja a Zsidókhoz írt levél (13,15): "S általa azért szüntelen vigyük Isten elébe dicséretnek áldozatát," és hozzá teszi magyarázatát, azaz "az ő nevéről vallást tevő ajkainknak gyümölcsét." Meghagyja: dicséretet kell bemutatni, azaz a segítségül hívást, hálaadást, bűnvallást és hasonlókat. Ezeknek nem a gépies cselekvés alapján, hanem a hitért van érvényük. Erre figyelmeztet e kifejezés: "őáltala vigyünk" (ti. áldozatot), azaz a Krisztusban való hit által.

Röviden szólva, az újszövetségi tisztelet lelki, azaz hitből való, szívbeli igazságosság és a hitnek gyümölcse, s ezért semmisíti meg a levitikus tiszteletet. Krisztus így szól (Jn 4,23.24): "Az igazi imádók imádják az Atyát lélekben és igazságban, mert az Atya ilyeneket keres, kik őt imádják. Az Isten lélek, és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják." Ez a nyilatkozat világosan kárhoztatja az áldozatokról szóló nézeteket, amelyek azt képzelik, hogy azoknak gépies végrehajtásuk folytán van hatóerejük, és azt tanítja, hogy lélekben, azaz a szívnek érzelmeivel és hittel kell őt imádni. Ezért a próféták is az ószövetségben kárhoztatják a népnek a gépies cselekedetekről szóló felfogását, s tanítják a lélek igazságosságát és áldozatait. Jer 7,22.23: "Nem szóltam a ti atyáitokkal és nem rendelkeztem velük, amikor kihoztam őket Egyiptom földéről, az égő-áldozat és véres-áldozat felől; hanem ezekkel a szavakkal utasítottam őket, mondván: hallgassatok az én szómra és én Istenetekké leszek, ti pedig az én népemmé lesztek, és mind csak azon az úton járjatok, amelyekre utasítottalak titeket, hogy jól legyen dolgotok!" Vajon mit gondoltok, miképpen vették a zsidók a próféta e szózatát, amely egész világosan Mózes ellen látszik szólani? Mert ők jól tudták, hogy az Isten adott az atyáknak parancsolatot az égő áldozatokra és baromáldozatokra vonatkozólag, ámde Jeremiás az áldozatokra vonatkozó nézetet kárhoztatja; azt az Isten nem rendelte el, hogy azok a szertartások gépszerű végrehajtásukkal kiengeszteljék őt. De hozzáteszi, hogy a hitre nézve ezt rendelte az Isten: "Halljatok engem," azaz higgyetek nekem, hogy a ti Istenetek vagyok, hogy így akarom ismeretessé tenni, mikor könyörülök és segítek, és nincs szükségem áldozataitokra; bízzatok bennem, hogy a ti Istenetek, megigazítótok s üdvözítőtök akarok lenni, nem cselekedetekért, hanem az én igémért és ígéretemért; éntőlem kérjétek igazán s szívből, és megkapjátok a segítséget.

Elveti a gépies, élettelen cselekedetekről való nézetet Zsolt 50,13.15 is: "Avagy eszem-e én a bikák húsát és a bakoknak vérét iszom-e? És hívj segítségül engem a te nyomorúságod idején, én megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem." Azt bizonyítja ez, hogy az az igaz Istennek való szolgálat, az az igaz tisztelet, ha szívből folyamodunk hozzá segítségért.

Épp így szól a Zsolt 40,7: "Véres áldozatot és ételáldozatot nem kedveltél, füleimet felnyitottad," más szóval: az igét megismertetted velem, hogy én azt halljam, és kívánod, hogy higgyek a te igédnek és ígéreteidnek, hogy igazán akarsz könyörülni, segíteni stb. Így szól a Zsolt 51,18,19: "Mert nem kívánsz te véres áldozatot, hogy azt adjak; égőáldozatban nem gyönyörködöl. Isten előtt kedves áldozatok: a töredelmes lélek; a töredelmes és bűnbánó szívet, ó, Isten, nem veted te meg!" Szintúgy a Zsolt 4,6: Igazságnak áldozatával áldozzatok, és bízzatok az Úrban." Azt rendeli, hogy bízzunk benne, s ezt tartja igaz áldozatnak, s ezzel jelzi, hogy a többi áldozatok nem valódi s nem igaz áldozatok. Végül a Zsolt 110,17.: "Dicséretnek áldozatát hozom, és az Úr nevét hívom segítségül." A segítségül hívást dicsérő áldozatnak nevezik.

De telis-tele van az Írás ilyen bizonyítékokkal, amelyek azt tanítják, hogy az áldozatok gépies végrehajtása nem engeszteli ki az Istent. Ez okból az Újszövetségben azt tanítja, hogy a levitikus szertartások eltörlésével új és tiszta áldozatokat fognak bemutatni, ti. hitet, imádást, hálaadást, bűnvallást, az evangélium hirdetését, az evangélium miatti szenvedéseket és hasonlókat.

És ezekről az áldozatokról mondja Malakiás (1,11): "Napkelettől fogva napnyugatig nagy az én nevem a pogányok között, és minden helyen tömjénnel áldoznak az én nevemnek, és tiszta ételáldozattal!" Ezt a helyet ellenfeleink értelméből kiforgatva a misére vonatkoztatják, s idézik az atyák tekintélyét. A felelet azonban könnyű, mert ha a miséről szól is, még nem következik, hogy a mise gépies végrehajtása megigazít, vagy másokért bemutatva bűnbocsánatot érdemel ki stb. Abból, amit a szerzetesek és szofisták szemtelenül kigondoltak, a próféta semmit sem mond.

Különben is a prófétának tulajdon szavai adják meg azok értelmét. Mert legelőször azt fejezik ki, hogy az Úrnak neve nagy. Ez az evangélium prédikálása által történik. Általa válik ismertté Krisztus neve és az Atyának a Krisztusban megígért könyörülete. Az evangélium prédikálása hitet támaszt azokban, akik az evangéliumot befogadják. Ezek segítségül hívják az Istent, hálát adnak az Istennek, elviselik a megpróbáltatásokat hitvallásukért s jó cselekedeteket tesznek Krisztus dicsőségéért. Így lesz nagy az Úrnak neve a népek között. A "tömjénáldozat" és a "tiszta étel-áldozat" nem jelent külső gépies szertartást, hanem azon összes áldozatokat, amelyek által naggyá lesz az Úrnak neve, ti. a hitet, a segítségül hívást, az evangélium prédikálását, a bűnvallást stb. S mi könnyen elnézzük, ha valaki mindezt a ceremónia neve alá foglalja, csak ne értse alatta a puszta külsőséget, s ne tanítsa, hogy a ceremónia az ő külső gépies végrehajtása által valamit használ. Mert miként a dicsérő áldozatok, más szóval az isteni dicséretek közé foglaljuk az evangélium prédikálását: így dicséret vagy hálaadás lehet magának az Úr vacsorájának vétele is, de nem a gépies cselekvése alapján igazít meg, vagy másokért nem abból az okból tartatik, hogy bűnbocsánatot érdemeljen ki. De kevéssel azután ki fogjuk fejteni, miképp lehet a szertartás is áldozat. Mivel azonban Malakiás az új szövetség összes szertartásairól szól, s nem csupán az Úr vacsorájáról, továbbá mivel nem helyesli a gépies cselekedetekről szóló farizeusi tant: ennélfogva ő semmit sem bizonyít ellenünk, hanem inkább a mi álláspontunkat támogatja. Mert ő a szívnek tiszteletét követeli, mert ez által lesz valóban nagy az Úrnak neve.

Más helyet is idéznek Malakiásból (3,3), mely így szól: "Megtisztítja Lévi fiait, és fényessé teszi őket, mint az aranyat és ezüstöt, és igazsággal visznek ételáldozatot az Úrnak." E hely világosan követeli az igazaknak áldozatát, s ezért az a gépies cselekedetekről szóló nézet mellett nem bizonyít. Lévi fiainak, vagyis az új szövetségben a tanítóknak áldozatai pedig a következők: az evangélium prédikálása s a prédikálásnak jó gyümölcsei, miként Pál mondja (Róm 15,16): "Az Isten evangéliumának áldozom, hogy a pogányoknak áldozatja kedves legyen és a Szentlélek által megszenteltetett"; más szóval a pogányok Isten által kedvesen fogadott áldozat legyenek hitük alapján stb. Mert ama törvény szerinti áldozatölés jelentette Krisztus halálát s az evangélium prédikálását, melynek bennünk a testet meg kell ölnie és új, örökkévaló életet kezdenie.

Ellenfeleink azonban az áldozat szót mindenütt csupán a szertartásokra erőszakolva vonatkoztatják. Az evangéliumnak prédikálását, a hitet s az Istenhez folyamodást és hasonlókat elhagyják, holott a szertartás ezekért rendeltetett, s az új szövetségnek a szív áldozataira van szüksége, nem a bűnökért teljesítendő ceremoniális cselekedetekre, mint a levitikus papságnak.

Az állandó áldozatokat is idézik (2Móz 29,39 stb.; Dán 8,11 stb.; 12,11), hogy miként a törvényben elő volt írva egy állandó áldozat, akként a misének kell az új szövetség állandó áldozatának lennie. Ellenfeleink könnyen végeznének velünk, ha engednők magunkat allegóriákkal meggyőzetni. Ismeretes azonban, hogy a hasonlatok nem szolgáltatnak megdönthetetlen bizonyítékokat. Mindazonáltal mi könnyen megengedjük, hogy a mise alatt "állandó áldozatot" értsünk – csak az egész misét kelljen alatta érteni, ti. a szertartást az evangélium prédikálásával, hittel, Istennek segítségül hívásával és hálaadással; mert ezek össze vannak kapcsolva az új szövetség naponkénti áldozatával. A szertartás ugyanis ezekért rendeltetett, s ezektől el nem szakítható. Ezért mondja Pál (1Kor 11,20): "Valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, míg eljövend."

Az azonban a typikus jelentőségű levitikus áldozatokból sehogy sem következik, hogy a szertartás gépies végrehajtása megigazító erővel bíró cselekedet, vagy másokért végeztetik abból a célból, hogy bűnbocsánatot érdemeljen ki nekik stb.

S a typus helyesen jelképezi nem csupán a szertartást, hanem az evangéliumnak prédikálását is. A 4Móz 28,4 sköv. három részét különbözteti meg a naponkénti áldozatnak: a báránynak égő áldozatát, italáldozatot és lisztből való ételáldozatot. A törvényben a jövendő dolgoknak képei és árnyékai valának. Ez okból ebben a látható képben Krisztus és az új szövetség egész istentisztelete van rajzolva. A bárányáldozat jelenti Krisztus halálát. Az italáldozat azt jelenti, hogy az egész világon, ahol csak léteznek hívők, az evangélium prédikálása által meghintetnek a Báránynak vérével, más szóval: megszenteltetnek, miként az 1Pt 1,2-ben mondja: "a Szentléleknek megszentelésére az engedelemmel való szolgálatra és Jézus Krisztus vérének reánk való áradására." A lisztnek ételáldozata jelent hitet, segélyért fordulást Istenhez, és a szív hálaadását. Miként tehát az ószövetségben csak az árnyékot látjuk, akként az újban magát a jelképezett dolgot kell keresnünk, és nem egy új előképet (typust), amely elégséges volna az áldozat fogalmának kifejezésére.

Ez okból, jóllehet ez a szertartás Krisztus halálára szóló emlékeztetés, magában véve mégsem állandó áldozat, hanem maga az emlékezés állandó áldozat, ti. a prédikálás, a hit, amely valóban hiszi, hogy az Isten Krisztus halála által engeszteltetett ki. Ital-áldozatot is követel, más szóval a prédikálás hatását, hogy ti. az evangélium közvetítésével Krisztus vére által meghintve megszenteltessünk az ó Ádámnak meghalva, s az újnak megelevenítve. Ételáldozatot is követel, más szóval hálaadást, bűnvallást és megpróbáltatást.

Ekként elvetvén a gépies cselekedetekről szóló farizeusi tant, belátjuk, hogy szellemi tiszteletet és a szívnek naponkénti áldozatát jelenti, mivel az új szövetségben a jóknak teste, azaz a Szentlélek, a bűnnek való meghalás és új élet keresendő. Ebből eléggé világos, hogy a naponkénti áldozatokról szóló kép semmiben sem mond ellent nekünk, hanem inkább mellettünk szól, minthogy mi a naponkénti áldozatnak jelzett összes három részét megkívánjuk az áldozattól. Ellenfeleink hamisan képzelik, hogy az áldozat egyedül szertartást jelent, nem az evangélium prédikálását, a bűnnek meghalását és a szívnek feléledését is stb.

Ezek után a jóravaló emberek könnyen megmondhatják, hogy nagyon hamis az a vád, mintha mi eltörülnők a naponkénti áldozatokat. A tapasztalás mutatja, hogy kik azok az egyházban uralkodó zsarnokok, akik a vallásnak ürügye alatt magukhoz ragadják a világ uralmát, s a vallás és az evangélium hirdetésének gondját nyakukról lerázván okoskodnak és háborút viselnek, mint valami világuralkodók, akik az egyházban új istentiszteleteket rendeltek. Mert ellenfeleink a misében egyedül a szertartást tartják meg, és azt nyíltan szentségtörő üzérkedésre használják fel. Azután meg azt hitetik el, hogy ez a tett másokért végezve kegyelmet és minden jót érdemel ki nekik. Prédikálásaikban nem tanítják az evangéliumot, nem vigasztalják a lelkiismeretet, s nem bizonyítják, hogy az Isten a bűnöket ingyen bocsátja meg a Krisztusért, hanem ehelyett ajánlják a szentek tiszteletét, emberi elégtételeket s emberi hagyományokat, amelyek segítségével – állításuk szerint – az emberek Isten előtt megigazulnak. S jóllehet ezeknek némelyike egész világosan istentelen dolog, ők azt mégis erőszakos módon védelmezik. Ha egyes igehirdetők netán okosabbaknak akarnak bizonyulni, azok bölcsészeti kérdéseket fejtegetnek, melyeket sem a nép, sem maguk az előadók nem értenek. Végül a türelmesebbek a törvényt tanítják; a hitből való megigazulásról semmit sem szólnak.

Ellenfeleink a Cáfolatban csudás szomorújátékokat mutatnak be a templomok pusztulásáról; nevezetesen arról, hogy az oltárok dísztelenül, gyertyatartók és szobrok nélkül állnak. Ezeket a csekélységeket az egyházak díszének tartják. Egészen más pusztulást jósol Dániel (11,31; 12,11), ti. az evangélium elhanyagolását. Mert a nép elhalmozva a hagyományok és nézetek sokasága és különfélesége által, semmiképpen sem volt képes felfogni a legfőbb keresztyén tanokat. Mert akadt-e valamikor valaki a nép közül, aki az ellenfeleink által terjesztett, bűnbánatról szóló tant megértette? Pedig a keresztyén tanításnak ez a főpontja.

A lelkiismeretet megkínozták a bűnöknek előszámlálása és az elégtételek. A hitről, melynél fogva kegyelemből nyerünk bűnbocsánatot, ellenfeleink egyáltalán semmi említést nem tettek. A reménytelenség ellen küzdő hitnek gyakorlatairól, a bűnöknek kegyelemből Krisztusért való megbocsátásáról némán hallgattak ellenfeleinknek összes könyvei, összes igehirdetései. Ehhez járult a miséknek szörnyűséges megszentségtelenítése és sok más istentelen templomi szertartás. Ez az a pusztulás, melyet Dániel leír.

Ezzel ellentétben Istennek jóakaratából minálunk a papok az ige szolgálatában buzgólkodnak, tanítják a Krisztus jótéteményeiről szóló evangéliumot, s meggyőzik az embereket, hogy a bűnbocsánat kegyelemből Krisztusért lesz osztályrészünkké. Ez a tan nyújt biztos vigasztalást a lelkiismeretnek. Hozzáadják az Isten által rendelt jó cselekedetekről szóló tant. Szólnak a szentségeknek méltóságáról és hasznáról.

Hogyha a sakramentumnak élvezése naponkénti áldozat volna, akkor mi azt inkább tartanók annak, mint ellenfeleink, mivel náluk a papok fizetés által indíttatva élnek a szentségekkel. Minálunk gyakoribb és vallásosabb a használata. Mert a nép él vele, ámde előbb előkészítik, és megvizsgálják, méltó-e az élvezésre? Mert kitanítják az embereket a szentségnek igaz élvezetéről, amely a végből rendeltetett, hogy pecsétje és bizonyítéka legyen a kegyelemből való bűnbocsánatnak, s ez okból figyelmeztetni kell a gyenge lelkiismeretűeket, hogy igaz meggyőződésből és szilárdan higgyék, hogy bűneik kegyelemből bocsáttatnak meg. Amíg tehát megtartjuk úgy az evangélium prédikálását, mint pedig a szentségeknek törvényszerű használatát, addig megmarad nálunk az állandó áldozat.

És hogyha a külsőségről is kell szólanunk, megjegyezzük, hogy a templomok látogatása nálunk nagyobb, mint ellenfeleinknél. Mert a hallgatóság előtt hasznos és érthető tanítást tartanak. Ellenben ellenfeleinknek tanát soha sem értette meg sem a nép, sem a tudósok. És az egyházaknak igaz dísze a vallásos, hasznos és érthető tanítás, a szentségeknek ájtatos használata, buzgó imádság és hasonlók. Gyertyák, arany edények és hasonló díszítések tetszetőssé teszik, de nem valódi díszei az egyháznak. Hogyha ellenfeleink ilyen dolgokban keresik az istentiszteletet, s nem az evangélium prédikálásában, hitben, a hitnek küzdelmeiben, akkor azok közé kell őket számítanunk, akiket Dániel úgy ír le, hogy arannyal és ezüsttel tisztelik az istenüket.

A Zsidókhoz írt levélből is idéznek (Zsid 5,1): "Minden főpap az emberek közül választatik, és emberekért rendeltetik az Isten előtt való dolgokban, hogy ajándékokat és áldozatokat vigyen Isten elébe a bűnökért." Ez alapon így következtetnek: miután az Újszövetségben főpapok és papok vannak említve, abból valami bűnért való áldozat létezése is következik. Ez a hely leginkább a tudatlanokra hat, kiváltképpen pedig azért, mivel az ószövetségi papságnak és áldozatoknak pompája elkábítja az embereket. Ez a kép ámítja a tudatlanokat, s ezért azt tartják, hogy ily módon nálunk is kell lenni valaminő ceremoniális áldozatnak, amelyet mások bűneiért kell bemutatni, mint az ószövetségben. A mise által való tisztelet és, a pápának többi intézménye nem más, mint a rosszul értelmezett levitikus intézménynek üres majmolása.

S jóllehet a Zsidókhoz írt levélben sok bizonyíték szól a mi nézetünk mellett, ellenfeleink mégis ellenünk használják fel, mert csonkítva idézik s félremagyarázzák, mint pl. a fentebb idézett helyet, mely azt mondja, hogy egy főpap rendeltetett bűnért való áldozatoknak bemutatására. Az Írás maga ezt a főpapságot mindjárt Krisztusra vonatkoztatta (Zsid 5,5.6.10). Az ezt megelőző szavak a levitikus papságról szólnak, és jelzik azt, hogy a levitikus főpapság előképe volt Krisztus főpapságának. Meri a bűnökért való levitikus áldozatok nem érdemeltek ki bűnbocsánatot Isten előtt, csupán előképei voltak Krisztus áldozatának, aki, mint feljebb mondtuk, egyetlen eljövendő engesztelő áldozat volt. Így a levél nagy részt azzal foglalkozik, hogy az ószövetségi főpapság és a régi áldozatok nem azért voltak rendelve, hogy bűnbocsánatot vagy kiengesztelést érdemeljenek ki Isten előtt, hanem csupán azért, hogy az egyetlen krisztusi áldozat eljövetelét jelezzék. Mert az ótestamentumban a szenteknek hit által kellett megigazulniuk a bűnbocsánat ígéretéből, amelynek Krisztusért kellett adatnia, miként az új szövetségben is megigazulnak a szentek. Minden szentnek a világ kezdetétől fogva tudnia kellett, hogy Krisztus lesz bűnért való áldozat és elégtétel, akit az Isten ígért, mint Ézsaiás tanítja (53,10): "hogyha önlelkét áldozatul adja" stb.

Minthogy az Ótestamentum szerint az áldozatok nem érdemeltek ki kiengesztelést, hacsak nem bizonyos hasonlóság alapján, amennyiben csak törvény szerinti kiengesztelést érdemeltek ki, hanem jelezték az eljövendő áldozatot, ebből következik, hogy Krisztus áldozata egyetlen mások bűneiért adva. Ennélfogva semmiféle más áldozat nem létezik az új szövetségben, mely mások bűneiért lett volna bemutatva, mint Krisztusnak egyetlen, keresztfán való áldozata.

Teljességgel tévednek, akik azt képzelik, hogy a levitikus áldozatok bűnbocsánatot érdemeltek ki Istentől, s ezen példa nyomán az új szövetségen belül, a Krisztus halálán kívül, oly áldozatokat keresnek, amelyeket másokért kellene bemutatni. Ezen képzelődés teljesen eltemeti Krisztus szenvedéseinek érdemét s a hitből való igazságosságot, megrontja az Ó- és az Újszövetség tanát, s a Krisztus helyére más közbenjárókat és engesztelőket állít nekünk a püspökök és áldozárok személyében, akik fáradozásukat naponta eladják a templomban.

Ennélfogva, ha valaki úgy okoskodik, hogy az újtestamentumban kell oly főpapnak lenni, aki a bűnökért áldoz, azt csak Krisztusra vonatkozólag tartjuk megengedhetőnek. S ezt a határozott nézetünket megerősíti egész terjedelmében a Zsidókhoz írt levél. S ha mi mások bűneiért Krisztus halálán kívül más elégtétel-adást és más Isten-kiengesztelőt követelnénk, az bizonyára nem lenne egyéb, mint hogy Krisztuson kívül más közbenjárókat rendelnénk. Továbbá, mivel az újszövetségi papság, amint Pál tanítja (2Kor 3,6): "a Léleknek szolgálata," ez okból Krisztus áldozata az egyetlen, amelynek elégtételi és mások bűneiért szóló jelentősége van. Egyébként az új szövetségnek nincsenek más, a levitikus áldozatokhoz hasonló áldozatai, amelyek gépiesen végrehajtva egyesekért bemutathatók lennének, hanem adja az evangéliumot és a szentségeket, hogy ezek által egyesekben hit keletkezzék, és vegyék a Szentlelket, hogy meghaljanak (a bűnnek), és feléledjenek, mert a Szentlélek szolgálata ellentétben áll a gépies cselekedeteknek egyikről másikra való átutalásával. Mert az a Szentlélek szolgálata, amely által a Szentlélek az egyes emberek szívében működik, s azért van ily szolgálata, mivel ily módon használ másoknak, hogy bennük működik, őket újjászüli és élőkké teszi. Ez nem történik oly módon, hogy idegen cselekedet gépiesen beszámíttatik másoknak.

Megmutattuk az okát, hogy miért nem igazít meg a gépies misézés, és másokért bemutatva miért nem érdemel ki nekik bűnbocsánatot; mivel mind a kettő ellenkezik a hitből való megigazulással. Mert lehetetlen dolog bűnbocsánatot nyerni, a bűn és halál félelmeinek legyőzetniük más cselekedettel vagy más tárggyal, mint a Krisztusban való hit által, amint Pál mondja (Róm 5,1.): "Megigazulván a hitből, békességünk vagyon."

Ezekhez csatoltuk a szentírási helyeket, melyeket ellenünk idéznek, s megmutattuk, hogy legkevésbé sem bizonyítanak ellenfeleinknek a gépies cselekvésről szóló istentelen felfogása mellett. S ezt megítélheti minden józan gondolkozású ember, minden nemzetnél. Ennek alapján elvetendő Aquinói Tamásnak tévelygése, aki ezt írta: "az Úrnak teste egyszer feláldoztatott a keresztfán az eredendő bűnért, naponként pedig feláldoztatik az oltáron naponkénti bűneinkért, hogy ebben legyen az egyháznak egy hivatala, Istennek kiengesztelésére." Vissza kell utasítanunk a többi általános tévedést is, mint az, hogy a mise kegyelmet eszközöl annak, aki azt gépileg bemutatja; s hasonlóképpen azt, hogy másokért még a bűnösökért is bemutatva, ha semmit sem tesznek ellenére, kiérdemli a bűn, a vétek és a büntetés elengedését. Mindezek hamis és gonosz tanok, melyeket nemrégiben tudatlan szerzetesek gondoltak ki, s eltemetik vele Krisztus szenvedésének dicsőségét és a hitből való megigazulást.

S ezekből a tévelygésekből végtelen számban keletkeztek mások, mint pl. az, hogy mennyit érnek a misék sokakért bemutatva, mennyit az egyes misék egyesekért? A szofistáknál le vannak írva az érdemfokozatok, miként az aranyműveseknek vannak súlyaik az arany és ezüst mérésére. Azután eladják a misét, mint valami értéktárgyat, annak megszerzésére, amit ki-ki kíván, a kereskedőnek, hogy üzlete szerencsésen sikerüljön, a vadásznak, hogy vadászata jól üssön ki, s más számtalan. Végül bemutatják a holtakért, s a szentségnek bemutatásával megszabadítják a lelkeket a tisztítótűz büntetései alól, holott hit nélkül még az élőknek sem használ a mise. S ellenfeleink az Írásból még egy betűt sem hozhatnak fel azoknak a meséknek védelmére, amelyeket az egyházban oly nagy garral tanítanak, szintúgy nincsenek mellette sem az ókori egyháznak, sem az atyáknak bizonyítékai.

Az atyák tanítása az áldozatról

Minthogy az ellenünk idézett szentírási helyeket megmagyaráztuk, válaszolnunk kell még az atyákból vett idézeteikre. Jól tudjuk, hogy az atyák a misét áldozatnak nevezik, csakhogy ők nem azt akarják mondani, mintha a mise gépies megtartása által kegyelmet szerezve és másokért bemutatva, bűn, vétek és büntetés elengedését érdemelné ki az illető bemutatóknak. Hol olvassuk az atyáknál ezeket a szörnyűségeket? Ellenkezőleg, ők világosan bizonyítják azt, hogy hálaadásról szólnak, és ez okból hálaadásnak nevezik is. Feljebb azonban mondottuk, hogy a hálát adó áldozat nem érdemel ki kiengesztelést, hanem a kiengeszteltek mutatják azt be, éppúgy, mint ahogy a megpróbáltatások nem érdemelnek ki kiengesztelést, hanem hálaáldozati jelentésük van, amikor kiengeszteltek viselik el őket. S az atyák idézeteire adott ezen felelet általában eléggé megvéd minket ellenfeleink ellenében. Mert az bizonyos, hogy a gépies cselekedetek érdeméről szóló koholmányok sohasem léteztek az atyáknál. Hogy azonban az egész kérdést jobban át lehessen tekinteni, mi is el fogjuk mondani a szentségek használatáról azt, amiről biztosan tudjuk, hogy megegyezik a Szentírással és az egyházi atyákkal.

A szentségnek használatáról és az áldozatról

Egyes tetszelgő emberek azt képzelik, hogy az Úr vacsorája két okból rendeltetett. Először azért, hogy legyen jele és bizonyítéka a bűnbeismerésnek, miként a barátcsuhának meghatározott alakja, jele bizonyos rendnek. Azután azt gondolják, hogy Krisztusnak különösen olyan jel tetszett, mint az utolsó vacsora, hogy jelezze a keresztyének közötti kölcsönös kapcsolatot és barátságot, minthogy a vendégségek szövetségnek és barátságnak jelképei. (1) Csakhogy ez a nézet a polgári életből van véve, és nem mutatja az Isten által rendelt dolgoknak fő hasznát; csupán a szeretet gyakorlásáról szól, melyet a világi és polgári emberek valamennyire értenek; a hitről nem szól, amelyről kevesen tudják, mit jelent.

A szentségek Isten irántunk való jóakaratának jelei, nem csupán az emberek egymás közötti viszonyának jelei, s helyesen határozzák meg az újszövetségi szentségeket, hogy azok a kegyelemnek jelei. S minthogy a szentségben két elem van, a jel és az ige: így az ige az új szövetségben a kegyelemhez adott ígéret. Az új szövetség ígérete a bűnbocsánatnak ígérete, miként a következő szöveg igazolja (Lk 22,19): "Ez az én testem, mely tiérettetek adatik; e pohár amaz új testamentum az én véremben, mely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára." Az ige tehát bűnbocsánatot nyújt. A szertartás mintegy a szónak képe, vagy amint Pál nevezi, pecsétje (Róm 4,11), amely ígéretről tesz bizonyságot. Ennélfogva, amiként az ígéret haszon nélkül való, ha hit által nem sajátíttatik el, úgy haszontalan ez a szertartás, ha nem járul hozzá a hit, amely szentül meg van győződve arról, hogy itt bűnbocsánat adatik. S e hit felemeli a meggyötört lelkiismeretet. S miként az ige ezen hitnek felköltése végett adatott: akként a szentség a végből rendeltetett, hogy alakja a szemnek feltűnvén, hivésre indítsa a szíveket. Mert ezek által, ti. az ige és szentség által működik a Szentlélek.

A szentségnek olyan élvezése, amelyben a hit élteti a remegő szíveket, újszövetségi istentisztelet, mivel az új szövetségnek vannak szellemi, indító, ölő és éltető erői. Ezen élvezés végett rendelte Krisztus a szentséget, amikor meghagyja, hogy az ő emlékezetére cselekedjék azt az emberek. Mert a Krisztusra való visszaemlékezés nem valamely látványosságnak üres ünneplése, vagy követendő például állítása, miként a tragédiákban ünneplik Herkulesnek vagy Ulyssesnek emlékét; hanem jelenti a Krisztus jótéteményeire való visszaemlékezést, s annak hit által való elsajátítását, hogy általuk feléledjünk. Ezért mondja a Zsoltár (111,4.5): "Emlékezetet szerzett az ő csudálatos dolgainak; kegyelmes és irgalmas az Úr. Eledelt ad az őt félőknek." Mert azt jelenti, hogy abban a szertartásban Isten akaratát és könyörületét kell felismernünk. Az a hit azonban, amely az irgalmat megismeri, éltet. S éppen abban áll a szentségnek fő haszna, hogy általa kiviláglik, kik készültek el a szentség élvezetére, más szóval: kik rettegő lelkiismeretűek; és hogy miként kell a szentséggel élniük.

Ehhez járul áldozati jellege is. Mert egy tárgynak több célja van. Miután a hit által felegyenesített lelkiismeret tudatára ébredt annak, hogy minő rettegésektől szabadult meg, akkor komolyan hálákat ad Krisztus jótéteményéért és szenvedéséért, s használja magát a szertartást Isten dicsőítésére, hogy az ebben nyilvánuló engedelmességgel háladatosságot tanúsítson, és bizonyságot tegyen arról, hogy nagyon becsüli az Isten ajándékait. Ekképp válik a szertartás dicsőítő áldozattá.

Az atyák szintén kettős hatásáról szólnak: a lelkiismeretnek vigasztalásáról és hálaadásról, vagy dicséretről. Ezen hatások közül az előbbi a szentség lényegéhez, az utóbbi a szertartás lényegéhez tartozik. A vigasztalásról Ambrosius így nyilatkozik: "Járuljatok Hozzá (a Krisztushoz), és feloldozást nyertek, mivel ő a bűnbocsánat. Azt kérditek, hogy ki ő? Hallgassátok meg, amint ő maga szól (Jn 6,35): Én vagyok az életnek ama kenyere; aki én hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hiszen énbennem, meg nem szomjúhozik soha." Ebben bizonyítja, hogy a szentségben bűnbocsánatot kapunk, s bizonyítja azt is, hogy hit által kell azt magunkévá tennünk. Végtelen sok bizonyítékot lehet ily értelemben olvasni az atyáknál, amelyeket ellenfeleink mind elferdítenek, és a gépies cselekvésre és másokért való felhasználásra vonatkoztatnak, holott az atyák egész világosan hitet követelnek, és kinek-kinek tulajdon vigasztalásáról, nem pedig másokért való bemutatásáról szólanak.

Ezen kívül olvashatók egyes nyilatkozatok a hálaadásról, aminő az az igen kedves Cyprianus-féle mondás, melyet az Úr vacsorájának istenfélő élvezőiről mond: "A kegyesség az adományok és bűnbocsánatok között megoszolva ad hálákat annak, aki oly gazdag s bőséges adakozó," azaz a kegyesség megfigyeli az adományokat és a bűnbocsánatokat, más szóval összehasonlítja egymással Isten jótéteményeinek, más részről a saját rosszaságunknak, a halálnak és a bűnnek nagyságát, és hálákat ad stb. Innét eredt az eucharistia (hálaadás) elnevezése az egyházban. Maga ez a szertartás azonban az ő külsőségével másokért a végből bemutatva, hogy bűnbocsánatot érdemeljen ki nekik, és hogy a holtak lelkeit megszabadítsa, nem hálaadás. Ezek ellentétben állanak a hitből való megigazulással, mert ez a szertartás hit nélkül nem használ sem az azt végrehajtóknak, sem másoknak.

A mise elnevezéseiről

Ellenfeleink még a nyelvtanhoz is utasítanak minket, bizonyítékokat vesznek a mise elnevezéseiből, amelyeknek semmi szükségük hosszú megvitatásra. Mert abból, hogy a misét áldozatnak nevezik, korántsem következik, hogy oly cselekedet, amely gépies végrehajtásával kegyelmet eszközölne, vagy másokért bemutatva, bűnbocsánatot érdemelne ki részükre. A liturgia szó, úgy mondják, áldozatot jelent, s a görögök a misét liturgiának nevezik. Miért hagyják el régi elnevezését: a synaxist, mely azt mutatja, hogy a mise egykor sokaknak közös cselekvénye volt?

Szóljunk azonban a liturgiáról. Ez a szó tulajdonképpen nem jelent áldozatot, hanem inkább nyilvános közszolgálatot, s ez éppen teljesen egyezik a mi felfogásunkkal, amely szerint ti. Istennek egy szolgája megáldva (a kenyeret és bort), a jelenlevő népnek kiosztja az Úrnak testét és vérét épp úgy, mint ahogy Istennek egy más szolgája tanításával kiosztja az evangéliumot a népnek, miként Pál mondja (2Kor 4,1): "Úgy ítéljen mifelőlünk az ember, mint a Krisztusnak szolgái felől és az Isten titkainak sáfárai felől," azaz úgy, mint az evangélium és szentségek kiszolgáltatói felől. És (2Kor 5,20): "Mivelhogy azért a Krisztus képében járunk e szövetségben, – mintha Isten kérne titeket miáltalunk, – kérünk a Krisztus képében, hogy békéljetek meg az Istennel" stb. Így tehát a leitourgia szó teljesen összeillik az isteni szolgálattal. Ez a szó régi keletű, s használtatott a nyilvános polgári szolgálatok jelzésére, s görögül jelent állami adót, a hajóraj felszerelésére szolgáló költséget, vagy hasonló teherviselést, amint ezt Demoszthenésznek Leptinész ellen tartott beszéde bizonyítja, amely kizárólag a nyilvános közszolgálatnak és az alól való mentességnek kifejtésével foglalkozik. Ott ugyanis így nyilatkozik: "Azt fogja mondani, hogy egyes emberek érdemetleneknek találtatván közszolgálat teljesítésére, felmentettek, s ezért gyalázták a közteherviselést ({leitourgia})" Így használták ezt a szót a római időkben, amint ezt Pertinax leirata (rescriptum Pertinacis ff.) a közszolgálat alól való mentesség jogáról szóló könyvben (l. Semper) a következőben bizonyítja: "De nem minden közszolgálat alól ({leitourgia}) menti fel a szülőket gyermekeiknek száma." Demoszthenésznek magyarázata azt írja, hogy a liturgia az adóknak egy neme, játékok költsége, hajók felszerelési költsége, gymnasiumok fenntartása s más hasonló nyilvános intézmények gondozása. Pál az adomány-gyűjtés (collatio) megjelölésére használta a 2Kor 9,12-ben. Ezen adománygyűjtés ({leitourgia}) nemcsak annak kielégítésére szolgál, amire a szenteknek szükségük van, hanem azt is eszközli, hogy sokan Istennek gazdagon adnak hálát. A Fil 2,25-ben Epafroditust {leitourgosz}-nak, az ő szükségében való szolgának nevezi, és itt ez semmiképpen sem jelent áldozópapot. De semmi szükség több bizonyítékra, mivel a görög íróknak olvasói lépten-nyomon találnak példákat arra, hogy a {"leitourgia}"-t a nyilvános polgári terhek viselésére, vagy szolgálatok jelölésére használják. És kettős magánhangzója ({ei}) miatt a nyelvészek nem származtatják azt a {lité}-ből, ami könyörgéseket jelent, hanem a nyilvános közvagyonból, amelyet {leita}-nak neveznek, úgyhogy {leitourgeó} annyi, mint "közjóról gondoskodni, állami hivatalt viselni."

Nevetséges az az okoskodásuk, amely szerint, miután a Szentírásban oltárról tétetik említés, ez okból a misének áldozatnak kell lennie, holott Pál az oltárt hasonlat kedvéért csak képnek használja. Azt is képzelik, hogy a mise a {mizbeach} (oltár) szóból származik. Miért volt szükségük oly messziről előrántani az etimológiát (szóképzést), hacsak azért nem, hogy héber nyelvi ismeretükkel tüntessenek? Miért van szükség messze keresni származtatását, holott a mise (missa) szó az 5Móz 16,10-ben található, ahol az a népnek adományait, vagy szolgálatát, de nem a papnak áldozatát jelenti. (**) Mindenki ugyanis, aki a pascha (pezach, húsvét) ünneplésére jött, tartozott jelképül valami ajándékot hozni. Ezt a szokást kezdetben megtartották a keresztyének is. A mikor összejöttek, hoztak kenyeret, bort s egyebet, amint erről az Apostoli Kánonok tesznek bizonyságot. Ennek egy részét megáldás végett elvették, a többit a szegények között elosztották. A szokással megtartották az adomány-összehordás nevét: a missa-t (mise) is. S az ilynemű adományok miatt helyenként a misét {agapé}-nak, szeretetlakomának mondták; de lehet azt, ha valakinek jobban tetszik, a közös vacsorázás miatt így nevezni. De hagyjuk el ezt az üres beszédet. Nevetséges ugyanis, hogy ellenfeleink ily fontos kérdésben olyannyira értéktelen feltevésekkel hozakodnak elő. Mert ha a misét adománynak, áldozatnak nevezzük is, mi köze van a névnek az álmokhoz a gépies cselekedetekről, és azoknak másokért való alkalmazásáról, amelyről azt képzelik, hogy bűnbocsánatot érdemel ki mások részére? S nevezhető áldozatnak azért, mivel benne imádságok, hálaadások s az egész miseszertartás mutattatik be, aminthogy hálaadásnak ({eukharisztia}) neveztetik. Valójában sem a szertartások, sem az imádságok hit nélkül, gépies cselekvés alapján nem használnak semmit sem. Mi azonban itt nem az imádságokról, hanem a tulajdonképpeni Úrvacsorájáról vitázunk.

A görög Kánon szintén sokat szól az áldozatról, de világosan mutatja, hogy nem szól tulajdonképpen az Úrnak testéről és véréről, hanem az egész istentiszteletről, a könyörgésekről és hálaadásokról. Mert így szól: "és tégy minket méltókká arra, hogy elődbe vigyünk könyörgéseket, imádságokat (segítségkérés) és vér nélkül való áldozatokat minden népért." Helyesen értve ez nem kelt megütközést. Azt kéri ugyanis, hogy méltókká legyünk könyörgések, imádságok s vér nélküli áldozatoknak a népért való bemutatására. Mert magukat a könyörgéseket nevezi vértelen áldozatoknak. Miként valamivel később is: "megtesszük neked ezen ésszerű és vértelen szolgálatot ({latreia})," azaz bemutatjuk ezt az ésszerű és vértelen istentiszteletet. Mert helytelenül magyarázzák, akik itt inkább ésszerű áldozatot akarnak belemagyarázni, és magára Krisztus testére vonatkoztatják, holott a Kánon az egész istentiszteletről szól, és a Pál által ésszerűnek mondott istentisztelet (Róm 12,1) is ellenkezik a gépies cselekvéssel, s szól az egész istentiszteletéről, félelemről, hitről, Istenhez fohászkodásról, hálaadásról stb.

A holtakért szóló miséről

Hogy azonban ellenfeleink még azt is védelmezik, hogy ezek a szertartások az elhaltak lelkeinek megszabadítása érdekében is felhasználtassanak, s ez okból végtelenbe menő üzletet csinálnak vele, arra nézve semmi bizonyítékaik nincsenek, semmi meghagyás nem áll rendelkezésükre az Írásból. De nem is csekély bűn Isten parancsa nélkül s az Írásnak példaadása nélkül ilyen istentiszteleteket elrendelni az egyházban, és az Úr vacsoráját, mely arra rendeltetett, hogy általa Krisztusról megemlékezzünk és őt az élők között hirdessük, a holtakra vonatkoztatni. Ez annyi, mint a második parancsolat tilalma ellenére visszaélni az Úrnak nevével.

Mert először is meggyalázása az evangéliumnak azt gondolni, hogy a szertartás mint gépies cselekedet hit nélkül oly áldozat, mely az Istent kiengeszteli és eleget tesz a bűnökért. Rettenetes beszéd oly sokat tulajdonítani a pap cselekedetének, amennyit Krisztus halálának. Azután meg a bűnt és halált nem győzhetjük le, hacsak nem a Krisztusban való hit által, mint Pál mondja (Róm 5,1): "Megigazulván a hitből, békénk van." Ez okból a tisztítótűz büntetése nem győzhető le idegen cselekedetnek beszámítása által.

De már elhagyjuk azt, minő bizonyítékaik vannak ellenfeleinknek a tisztítótűz igazolására, milyeneknek tartják a tisztítótűz büntetéseit, milyen okok szólnak az elégtételi tan mellett, amelyet feljebb igen haszontalan tannak tüntettünk fel. Csupán csak a következőt vetjük ellenébe: az bizonyos, hogy az Úr vacsorája bűnbocsánat kedvéért rendeltetett. Mert bűnöknek bocsánatát nyújtja, ahol valóban vétket kell érteni. Mindazonáltal mégsem tesz eleget vétekért, mert máskülönben a mise egyenlő volna Krisztus halálával. S bűnbocsánatot másképp nem nyerhet az ember, hanem csak a hit által. Ennélfogva a mise nem elégtétel, hanem ígéret és hitet követelő szentség.

S valóban, minden istenfélőnek a legkeserűbb fájdalommal kell eltelnie, ha elgondolja, hogy a misét nagyobbára a holtakra és büntetésekért való elégtételekre vonatkoztatták. Ez annyi, mint a köznapi áldozatokat az egyházból kiküszöbölni, ez antiochusi uralkodás lenne, aki a bűnbocsánatra s hitre vonatkozó legüdvösebb ígéreteket áthárította az elégtételről szóló haszontalan nézetekre. Ez azt jelenti, hogy tisztátalanná tették az evangéliumot, s megrontották a szentségek használatát. Ezek azok, akikről Pál azt mondotta (1Kor 11,27): "hogy vétkeznek az Úr teste és vére ellen," akik elnyomták a hitről szóló tant, a bűnbocsánatot, s az Úr testét és vérét szentségtörő üzletre használták fel az elégtételek ürügye alatt. Ezért a szentségtörésért valamikor bűnhődni fognak. Ez okból őrizkednünk kell mind nekünk, mind minden istenfélő lelkiismeretűnek, hogy el ne fogadják ellenfeleink visszaéléseit.

De térjünk vissza tárgyunkra. Minthogy a mise gépies cselekvése alapján hit nélkül nem elégtételi cselekmény, sem büntetésért, sem bűnért: ez okból holtakért való bemutatása semmi haszonnal nem jár. S ezúttal nincs szükség hosszas fejtegetésre, minthogy megdönthetetlenül áll, hogy a holtakért való bemutatásukat semmiféle szentírási hely sem bizonyítja. Bizonytalan eljárás szertartásokat rendelni az egyházban az Írásnak tekintélye nélkül. Hogyha valamikor szükség lesz reá, terjedelmesebben fogunk szólani az egész dologról. Mert ugyan mit civódjunk most ellenfeleinkkel, akik sem azt nem tudják, hogy mi az áldozat, sem azt, hogy mi a szentség, sem azt hogy mi a bűnbocsánat, sem azt hogy mi a hit?

A görög Kánon nem is alkalmazza az áldozatot elégtételként a holtakért, mivel egyszerre alkalmazza az összes boldog patriarchákért, prófétákért és apostolokért. Ebből tehát világos, hogy a görögök azt hálaadásként mutatják be, s nem alkalmazzák úgy, mint büntetésért járó elégtételt. Mindazonáltal mégis szólnak nemcsak az Úr testének és vérének áldozásáról, hanem a többi mise-részekről is, ti. az imádságokról és hálaadásokról. Mert a megszentelés után könyörögnek, hogy az élvezőknek használjon, más emberekről nem szólnak. Azután hozzá teszik: "Még bemutatjuk neked ezt az értelmes isteni tiszteletet a hitben elhunyt ősatyákért." Atyákért, patriarchákért, prófétákért, apostolokért stb. De az értelmes isteni tisztelet nem jelenti a szorosan vett áldozatot (hostia), hanem imádságokat és mindazt, ami benne történik. Ami pedig ellenfeleinknek azt az eljárását illeti, hogy az atyákat idézik a holtakért való áldozat igazolására, tudjuk, hogy az ókoriak szólnak a holtakért való imádságról, amit mi nem tiltunk, de helytelenítjük az Úr vacsorájának mint gépiesen végzett cselekedetnek holtakért való használatát. Ezek az ókoriak nem tartanak ellenfeleinkkel a gépiesen végzett cselekedetek kérdésében. S miként legtöbbnyire Gergelynek, vagy újabbaknak bizonyítékaira hivatkoznak, úgy mi ezekkel szemben a legvilágosabb és legbiztosabb szent iratokat állítjuk szembe. S az atyák között nagy eltérések vannak. Emberek voltak, és tévedhettek s csalódhattak. De ha most felélednének és látnák, hogy az ő mondásaikat ama fényes hazugságok ürügyeiül használják, amelyeket ellenfeleink a gépies cselekvésről tanítanak, akkor ők maguk egészen más módon magyaráznák magukat.

Csalárd módon idézik ellenünk ellenfeleink Aëriusnak elátkozását, akit állítólag azért átkoztak volna ki, mivel tagadásba vette, hogy a misében áldozat mutattatik be élőkért és holtakért. Ezt a fogást gyakran használják: idéznek régi eretnekségeket, és csalárd módon összehasonlítják össze a mi ügyünket ezekkel, hogy ezen összehasonlítás alapján minket vádoljanak. Epiphanius arról tesz bizonyságot, hogy Aërius a holtakért való imádságokat haszontalanoknak tekintette. Ezt rója meg nála. Mi nem tartunk Aëriusszal, hanem veletek vitatkozunk, akik bűnös módon védelmezitek a prófétákkal, apostolokkal és szentatyákkal világos ellenmondásban álló eretnekséget, ti. azt hogy a mise gépies cselekvésével megigazítana, hogy bűn és büntetés elengedését kiérdemelné még a gonoszoknak is, ha nem ellenkeznek, akikért alkalmaztatik. Ezeket a veszedelmes tévelygéseket helyteleneknek tartjuk, mert ezek sértik Krisztus szenvedésének dicsőségét és tökéletesen lerombolják a hitből való megigazulás tanát.

Hasonló meggyőződésük volt az istenteleneknek a törvényben, hogy ti. a zsidók kiérdemlik a bűnbocsánatot nem kegyelemből hit által, hanem gépiesen végzett áldozati cselekedet által. Így tehát szaporították az istentiszteleteket és az áldozatokat; szervezték Baal tiszteletét Izraelben, sőt Júda országában még berkekben is áldoztak. Ez okból a próféták elítélvén ezt a meggyőződést, nemcsak Baal tisztelői ellen küzdenek, hanem más papok ellen is, akik az Isten által rendelt áldozatokat amaz istentelen meggyőződés szerint végezték. A világ azonban ragaszkodik és mindig is ragaszkodni fog ahhoz a nézethez, hogy az istentisztelet és áldozatok engesztelő eszközök. Az érzéki gondolkozású emberek nem viselik el, hogy egyedül Krisztus áldozatának kell azt a tisztet tulajdonítani, mely szerint ő az engesztelő eszköz, minthogy nem értik a hitből való megigazulást, hanem a többi ceremóniákkal és áldozatokkal egyforma tiszteletet tulajdonítanak neki. Miként tehát Júdában a gonosz főpapokra ráragadt az a hamis meggyőződés az áldozatokról, miként Izraelben Baal imádói megszilárdították az ő tiszteletét, s mégis volt ott Istennek egyháza, amely elítélte az istentelen tiszteletet: akként a baali tisztelet hozzátapadt a pápai uralomhoz, más szóval a misével való visszaélés, amelyet úgy alkalmaznak, hogy általa a gonoszok javára a bűnbocsánatot és a büntetés elengedését kiérdemeljék. S úgy látszik, hogy ezen baali istentisztelet együtt fog erősbödni a pápai uralommal, amíg a Krisztus eljő ítélettartásra, és eljövetelének dicsősége elpusztítja az antikrisztus uralmát. Addig az összes keresztyéneknek, akik az evangéliumban hisznek, helyteleníteniük kell azokat a gonosz istentiszteleti szokásokat, amelyeket Isten parancsa ellenére, Krisztus dicsőségének és a hitből való igazságosságnak elhomályosítására eszeltek ki.

Ezeket mondtuk röviden a miséről, hogy minden jóravaló ember, bármely nemzetségből való, képes legyen megérteni, hogy mi a legnagyobb gonddal védelmezzük a mise tekintélyét, feltüntetjük használatát, s a legigazságosabb okok bírnak arra minket, hogy ellenfeleinktől eltérjünk. És azt akarjuk, hogy minden jóravaló ember figyelmeztetve legyen, hogy ne segítse ellenfeleinket a mise megszentségtelenítésének védelmében, s ne terhelje magát idegen bűnnek közösségével. Nagy kérdés ez, nagy dolog az, és nem kisebb Illés próféta művénél, aki Baal tiszteletét helytelenítette. Mi a legnagyobb szerénységgel vetettük fel ezt a nagy kérdést, és most gyalázás nélkül válaszoltunk. Hogyha ellenfeleink arra kényszerítenek, hogy a mise visszaéléseinek minden fajtáját összegyűjtsük, akkor nem lesz oly sima az ügy elintézése.

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás Apológiája (1531)

XXIV. cikk.  A miséről

 

Megvalljuk, hogy az Úr Jézus az ő szent vacsoráját azért szerezte, hogy az ő szent szenvedéseire hálaadással emlékezzünk, és hogy a halálát hirdessük (Lk 22,19; 1Kor 11,23), valamint a keresztyén szeretetről és az igaz hit egységéről tanúskodjunk (1Kor 10,16-17).

S ugyanúgy, ahogy a keresztségben, melyben a bűneinktől mosatunk meg, amit jóllehet egyedül az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten végezhet el, mégis az egyház szolgái által kínáltatik fel, s a víz valóságos víz marad. Ugyanúgy az úrvacsorában is, amelyben nekünk az Úr kenyerével és italával s az úrvacsora igéivel együtt Krisztus igazi testét és igazi vérét kínálja fel az egyház szolgái által – mégis a kenyér kenyér és a bor bor marad.

Azonban szilárdan hisszük, hogy Krisztus maga áldja meg a hívő lelkek eledelét az örök életre, mivel ez egy lelki eledel, ezért ezt a hívő lélek kell, hogy élvezze (Jn 6,35. 47-58.). És hogy a mi lelkünk a megfeszített Krisztusban való igaz hit által, Krisztus testét és vérét eszi és issza, azaz a lelket táplálja, az lesz erős és hatalmas, elégedett és vidám, és bátor minden dologra, mint a testi tápláléktól a test, és az ember a Krisztus lelki testének lesz a lelki tagja. Így mi, az Ő teste, mint a mi egyetlen fejünknek tagjai Őbenne élünk, és Ő mibennünk él, ezáltal mi az utolsó napon általa és Őbenne örök örömre és üdvösségre támadunk fel. (Jn 11,25) Ezért megvalljuk azt is, hogy Krisztus az Ő szent vacsorájában mindent, amit igazán hiszünk, valósággá tesz. (Ef 1,22-23; 4,15; 5,23; Kol 1,18-19.)

A Krisztus természetes, valóságos, emberi lényéből adódó testét, amely a tiszta szűz Máriától született, értünk szenvedett és felment a mennybe (ApCsel 1,9-10; 7,55-56) nem zárjuk be az Úr kenyerébe és italába. Ezért nem is imádjuk Krisztust a kenyér és a bor jegyeiben, amelyeket mi általában Krisztus teste és vére sákramentumának nevezünk. De imádjuk Őt a mennyben az Atyaisten jobbján (Kol 3,1-2; Zsid 1,3; 10,19-20; ApCsel 5), ahonnan eljön majd ítélni élőket és holtakat (2Tim 4,1).

Bázeli Hitvallás (1534): 6. A mi Urunk vacsorájáról

 

A szent vacsoráról pedig azt tartjuk, hogy az Úr abban az Ő testét és vérét, azaz önmagát az övéinek valósággal felajánlja, és bizonyos ízlelését adja, hogy Ő egyre inkább bennük, ők pedig Őbenne éljenek. Nem mintha az Úr teste és vére a kenyérrel és a borral természete szerint egyesülne, vagy a térben azokba be lenne zárva, vagy egy testi, húsbeli jelenvalóságról lenne itt szó, hanem a kenyér és a bor az Úr rendelése szerint magasztos dolgokat jelentő, szent és valóságos jegyek, melyek által az egyház szolgáján keresztül az Úr Önmagát közli, a Krisztus testével és vérével való valóságos egyesülést a hívőknek megadja és felkínálja, nem a hasnak mulandó eledelül, hanem lelki és örök életre szolgáló táplálékul.

Erre a magasztos és szent eledelre gyakran szükségünk van, hogy ezáltal a megfeszített Krisztus halálának és vérének hitünk szemeivel való meglátására, és a mi üdvösségünknek a mennyei lét előízével és az örök élet valóságos érzésével való szemlélésére emlékeztessünk. Ez a lelki, megelevenítő, belső eledel minket kimondhatatlan édességgel vidámít meg és üdít fel, és fenséges örömmel tölt el, hogy mi a Krisztus halálában életünket találjuk meg. Ennél fogva az örömtől teljes szívből ujjongunk, és ezért a drága és nagy jótettért, amit irántunk tanúsított teljes erőnkből hálaadásra fakadunk.

Ebből kifolyólag méltánytalanul vádolnak minket azzal, hogy a magasztos jelképeknek kevés értéket tulajdonítunk, mert ezek a szent jegyek és szentségek szent és tiszteletreméltó dolgok, amelyeket Krisztus, a Főpap szerzett és használt. Így közvetítik és kínálják ezek az általuk jelzett lelki dolgokat, oly módon, mint ahogy arról fentebb beszéltünk; s bizonyságot tesznek a megtörtént dolgokról. Ezek a jegyek az oly magasztos és szent dolgoknak egyfajta képét és emlékét nyújtják nekünk; és különleges hasonlóságuk az általuk jelzett dolgokkal nagyszerű és pompás fényt gyújtanak a szent, isteni dolgokba. Ezen felül segítséget és támaszt nyújtanak a hitnek, és hasonlóak az eskühöz, amellyel a hívők elkötelezik magukat és szövetséget kötnek az Ő fejükkel, és az egyházzal. Ilyen magasztosnak és drágának tartjuk a szent és nagyjelentőségű jelképeket; mégis megelevenítő és szent erőt mindenképpen csak annak tulajdonítunk, aki egyedül az Élet – akinek legyen dicsőség örökké. Ámen.

I. Helvét Hitvallás (1536): 23. Az úrvacsoráról, vagyis a hálaadásról

 

Az Úrvacsora külső jel, mely a kenyérrel és a borral ábrázolja az ő testével és vérével való igazi lelki közösséget. És azt valljuk, hogy amint ő elrendelte, az úrvacsorát a hívek társaságában kell kiosztani, hogy mindaz részesülhessen belőle, aki Jézussal szeretne élni. Mivel pedig a pápai mise átkozott és ördögtől való, mert felforgatja a fenti úrvacsora misztériumát – valljuk, hogy gyűlöletes számunkra, mint Isten által kárhoztatott bálványimádás. Egyrészt mert úgy veszik, mint a lelkek megváltásáért való áldozatot, másrészt mert a kenyérre úgy tekintenek, mint Istenre és úgy magasztalják, mint őt; egyéb benne rejlő gyűlöletes istenkáromlások és babonák miatt is, s mert Isten Igéjét haszontalanul emlegetik, mert gyümölcsöt sem terem, és épülésükre sem szolgál.

Fárel Vilmos – Kálvin János:

Genfi Hitvallás (1536)

16. Az Úrvacsora

 

Hogy a mise a pápaságban a legszemenszedettebb szörnyűség, első főcikkünknek nyílt, vakmerő támadása, és mégis a sok istentelen pápás szertartás közt a legfőbb és legpompázóbb volt. Azt mondták róla, hogy az ily áldozat avagy misézés, még ha a világnak leghitványabb embere végzi is el, megszabadít bűneinktől úgy a földi életben, mint a tisztítótűzben, holott ezt szerintünk, mint fentebb már mondtuk, csakis az Isten Báránya teheti. E cikktől nem is tágítunk, ebből nem engedünk, mert első főcikkünk tiltja.

Azonban, ha véletlenül értelmesebb pápistákkal találkoznánk, barátságos módon megbeszélhetnők velük ezt a dolgot. Tudniillik: miért ragaszkodnak ők oly nagyon ahhoz a miséhez?

1. A mise csupa merő emberi találmány; Isten bizony nem rendelte. És mi minden emberi találmányt bátran elvethetünk, amint Krisztus mondja (Máté 15. 9. v.): Hiába tisztelnek emberi tanítással és parancsolatokkal.

2. A mise haszon nélküli dolog is; bűn és veszedelem nélkül mellőzhetjük.

3. A szentségekkel sokkal jobban és üdvösségesebben, sőt egyedül üdvösséges módon élhetünk Krisztus rendelése szerint. Miért taszítsuk hát a világot ínségbe és nyomorúságba holmi koholt, szükségtelen dolgok miatt, amiket másként jobb és üdvösségesebb módon pótolhatunk?

Hirdessük nyíltan a népnek, hogy a misét, mint emberi találmányt elvetni nem bűn, s hogy nem kárhozik el, aki rá semmit sem ád, sőt hogy mise nélkül bizonyára sokkal inkább üdvözülhet. Ki tudja, hogy a mise nem szűnik-e meg egykor magától? nem csupán a durva csőcseléknél, hanem a jámbor, okos, istenfélő keresztyén lelkeknél is. Hát még, ha majd megértik, hogy a mise kárhozatos dolog, hogy Isten igéje és akarata ellen való találmány.

4. Pusztán azért is el kell vetnünk a misét, amelynek árusításával egész sereg hallatlan visszaélés harapózott el a világon, hogy a visszaélésektől megszabadulhassunk, még ha egyébként akadna is valami hasznos és jó dolog benne. Mennyivel inkább el kell vetnünk azért, hogy örökre megszabaduljunk oly visszaélésektől, amelyek tisztára szükségtelenek, haszontalanok és kárhozatosak, amikor mise nélkül mindent jobban és biztosabban nyerhetünk meg.

5. A mise semmi más, de nem is lehet más (a misekánon és az összes könyvek szerint), mint emberek (méghozzá gonosz emberek) műve, ami által valaki önmaga s magával együtt mások iránt az Istent ki akarja engesztelni, bűnbocsánatot szerezni, kegyelmét kiérdemelni (mert ezt tartják róla, amidőn olyan nagyra tartják. Mi is lehetne különben?) Ezért feltétlenül kárhoztatnunk kell, és el is kell vetnünk. Hisz mereven ellenkezik a főcikkel, amely azt tanítja, hogy nem egy gonosz avagy jámbor miseszolga a maga cselekményével, hanem Istennek Báránya és Istennek Fia vette el a mi bűneinket.

És ha valaki külön akarna vele áhítatoskodni avagy magányosan kommunikálni – az semmi esetre sem komoly dolog. Mert ha igazi kommuniót akar, ezt bizton s legjobban a szentségekkel élve éri el Krisztus rendelése szerint. De magamagának kommunikálása bizony emberi képzelgés, bizonytalan, szükségtelen s tilos dolog. Az ilyen ember tulajdonképp azt sem tudja, hogy mit művel, mert ő Isten igéje ellenére emberi képzelgés és találmány után indul. Bár ha egyébként rendben volna is a dolog, semmiképp sem helyes, hogy az egyháznak közös szentségét bárki a saját maga áhítatosságára használja, és így a maga kénye-kedve szerint Isten igéje nélkül az egyházon kívül közösséget játsszék.

E miséről szóló cikk lesz a főtárgy a zsinaton. Még ha elképzelhető volna is, hogy a többi cikket mind meghagyják nekünk, ezt a cikket bizony meg nem hagyják. Campegius Ágostában meg is mondta: inkább tépjék darabokra, de a misét fel nem adja. Hát Isten engem, én is inkább megégettetem magamat, semhogy tűrjem, hogy egy akár jóravaló, akár hitvány miseszolga a maga mesterségével az én Uram, Üdvözítőm, Jézus Krisztusommal egy sorba vagy nála magasabb polcra álljon. Azért most és mindörökre különválunk és szembeállunk egymással. Érzik ők jól, hogy ha vége a misének, akkor vége a pápaságnak is, tehát semhogy azt elejtsék, inkább rakásra ölnek bennünket, ha ugyan módjuk lesz benne.

Különben is e sárkányfark (a mise) termi a különféle bálványimádás számtalan szemetjét.

Ott van elsősorban a tisztítótűz. Vásárt csaptak a lélekmisékkel, a vigíliákkal, a heti, hónapi és évi miseáldozattal, azután a közönséges heted[napokra], meg a halottak napjára való requiemekkel és a lelkek fürdőivel a tisztító tűzzel kapcsolatban úgy, hogy misét jóformán csakis halottakért szolgáltattak, holott Krisztus a szentséget élők számára rendelte. Azért nem is lehet a tisztítótüzet a vele kapcsolatos összes fényes szertartásokkal, istentisztelettel és vásárral másnak tekinteni, mint az Ördög valóságos álarcának. Mert ez is beleütközik ama főcikkbe, hogy egyedül Krisztusnak és nem embernek műve segíthet a lelkek sorsán. S különben is a holtakra nézve semmiféle Isteni parancsot avagy tilalmat nem kaptunk. Azért mindazt bízvást mellőzhetjük, még ha nem volna is tévelygés és bálványozás benne.

A pápisták e pontnál Ágostonra és még egynémely atyára hivatkoznak, akik szerintük a tisztítótűzről írtak – s azt vélik, nem tudjuk, mire és hova céloz az ő beszédük. Szent Ágoston nem azt mondja, hogy van tisztítótűz, nem is talált az Írásban erre semmi bizonyságot, hanem nyílt kérdésnek hagyja, hogy van-e voltaképen vagy nincs. Csupán azt mondja, anyja óhajtotta, hogy emlékezzenek meg róla az oltárnál avagy a szentségnél. Mindez semmi egyéb nem volt, mint egyes személyeknek magánáhítatossága, erre pedig hitcikket alapítani, minthogy az egyedül Istennek a joga, bizonyára nem lehet. De a mi pápistáink az ily emberi mondásokat épp azért idézik, hogy higgyünk a tisztítótűzbeli lelkekért tartott misékben, e szégyellni való, gyalázatos, átkozott vásárban. Hát Szent Ágostonból ezt soha be nem bizonyítják. Ha majd a tisztítótüzes misevásárt, amelyről Szent Ágoston még csak nem is álmodott soha, megszüntetik, akkor majd mi is szóba állunk velük, hogy vajon Szent Ágostonnak az Írásból igazolhatatlan mondása helyeselhető-e, és hogy a holtakról a szentségnél megemlékezhetünk-e. Hitcikkeket a szent atyák műveiből vagy szavaiból alkotni nem lehet, különben annak is hitcikknek kellene lenni, hogy milyen életük, ruhájuk, házuk volt, amint ezt a szent ereklyékkel tették. Ez az igazság: Istennek igéje alkot hitcikket és azon kívül senki, még az Istennek angyala sem.

Másodszor: Ebből származott az is, hogy a gonosz lelkek sok kópéságot műveltek, hogy a halottak lelkei megjelentek: miséket, vigíliákat, búcsúkat és más alamizsnákat hajszoltak, sok nagy hazugsággal és ravaszsággal. És mi nékünk mindezt hitcikk gyanánt vallanunk kellett és szerinte élnünk. A pápa az ilyesmit jóváhagyta, éppúgy, mint a misét és többi szemét dolgát. Itt sem lehet tágítanunk vagy engednünk.

Harmadszor: A búcsúk. Azokon is misét, bűnbocsánatot és isteni kegyelmet kerestek, mert a miséhez igazodott minden. Az egyszer szent igaz, hogy ily búcsút Isten igéje nélkül senki meg nem parancsolhat, de egyáltalán nincs is rá szükség, mert nélküle jobban ellehetünk; azért minden bűn és veszély nélkül mellőzhetjük. De hát miért is hagyjuk cserben saját egyházunkat, Istennek igéjét, feleségünket, gyermekeinket stb., amik szükséges és rendelt dolgok, s futunk az ördög hitvány, csalóka és rontó bolygó fénye után – ha nem azért, mert az ördög a pápát megnyergelte, hogy mindezt dicsérje és helybenhagyja, s ekként a népek Krisztus helyett inkább saját dőre cselekedeteikben bizakodjanak, és bá1ványozókká legyenek? Ez itt a legnagyobb veszedelem amellett, hogy az a búcsú ráadásul sem nem szükséges, sem nem rendelt, sem nem javallt, hanem céltalan, sőt káros. Azért e pontban sem tágíthatunk vagy engedhetünk, sőt azt kell hirdetnünk, hogy szükségtelen és kárhozatos. Majd meglátjuk akkor, hogy nem lesz maradása.

Negyedszer: A testvérközösségek. Minthogy a kolostorok, alapítványi intézmények s a vikáriusok is írásban lekötötték és jogerős szerződéssel és vétellel közrebocsátották az összes miséket, jó cselekedeteket élőkért s holtakért, ami nemcsak Isten igéje nélkül való merő emberi találmány, tisztán haszontalan s el nem rendelt dolog, hanem a váltság első cikkébe is beleütközik: azért éppenséggel el nem viselhetjük.

Ötödször: A Szent ereklyék. Ezekhez annyi nyilvánvaló hazugság és ostobaság fűződik, kutya- és lócsontokról [sic!], hogy e gonoszság miatt, amelyen az ördög is jót nevetett, rég el kellett volna kárhoztatni, még ha szinte valami jó volna is bennük – különösen, minthogy Isten igéje nélkül való, sem nem parancsolt, sem nem tanácsolt, egészen szükségtelen és haszontalan dolgok. De a leggyalázatosabb dolog, hogy azoknak még bűntörlést és bűnbocsánatot is tulajdonítottak, mint valami jó cselekedetnek és istentiszteletnek, éppúgy, mint a misének.

Hatodszor: ott a kedves bűnváltság, élőknek és holtaknak, csakhogy pénzért; az átkozott Júdás, illetve pápa a Krisztusnak érdemét az összes szentek és az egész egyház érdemével együtt így adja el. Mindezt nem tűrhettük, minthogy nemcsak Isten igéje nélkül való, szükségtelen, nem rendelt dolog, hanem az első cikkel is ellenkezik. Mert Krisztus érdemét nem a mi cselekedeteink vagy filléreink által, hanem hit által, kegyelemből nyerjük meg, minden pénz és érdem nélkül, nem a pápa hatalma, hanem az igehirdetés, vagyis Isten igéje által adatik minékünk.

Hetedszer: a szentek segítségül hívása szintén egyike azon antkrisztusi visszaéléseknek, amelyek az első főcikkbe beleütköznek, és Krisztus ismeretét egészen elhomályosítják. Ez sincsen sem parancsolva, sem javallva; a Szent Írásban semmi alapja, s különben is Krisztussal mindent sokkal inkább megnyerhetünk, még ha ama dolog igazán drága jó dolog volna is, aminthogy nem az.

És ha az angyalok az égben könyörögnek értünk, amint maga Krisztus teszi is, úgyszintén a szentek a földön vagy tán az égben is, akkor sem következik ebből az, hogy mi az angyalokat és szenteket segítségül hívjuk, imádjuk, nekik böjtöt, ünnepet szenteljünk, misét szolgáltassunk, áldozzunk, templomokat, oltárokat, istentiszteletet rendeljünk, s őket más egyéb módon tiszteljük, pártfogóinknak és közbenjáróinknak tartsuk, s mindegyikre külön tisztet ruházzunk, ahogyan a pápa hívei tanítják és teszik. Ez emberimádás, s ily tisztelet egyedül csak Istent illet meg. Hát hiszen te, mint kegyes keresztyénhez illik, érettem a földön nem csupán egyik vagy másik, hanem minden szükségemben könyöröghetsz, de azért én mégsem foglak téged imádni, segítségül hívni, ünnepelni, tiszteletedre böjtöt szentelni, áldozatot hozni, misét szolgáltatni, egyszóval: hitemet az üdvösségben reád építeni, habár egyébként téged nagyon is tisztelhetlek, szerethetlek, és néked a Krisztusban köszönetet is mondhatok. Azért ha az angyaloknak és elhunyt szenteknek ez a bálványozó tisztelete megszűnik, nem lesz igazi tiszteletüknek kárára, sőt nagy hamar el is felejtik. Mert ahol sem testi, sem lelki haszonra és segítségre nincsen többé kilátás, ott igen könnyen békét hagynak a szenteknek a sírban is, meg az égben is, mert csak úgy haszontalanjába, tisztán szeretetből alig fogja őket emlegetni, tisztelni és becsülni.

Egyszóval mi a misét s ami abból ered s ami azzal összefügg, nem tűrhetjük, azt nekünk kárhoztatnunk kell, hogy a szent sákramentumot tisztán és biztosan Krisztus rendelése szerint, hit által használhassuk, vehessük és tarthassuk meg.

Luther Márton: Shmalkaldeni cikkek (1537)

II. RÉSZ: A Jézus Krisztus hivatalára és művére, vagyis
a mi váltságunkra vonatkozó cikkekről

Második cikk: A miséről

 

Azt tartjuk, hogy a kenyér és bor az úrvacsorában Krisztus valóságos teste és vére, és hogy az nem csupán a kegyes, hanem a gonosz keresztyéneknek is nyújttatik, és ők azt veszik is.

Továbbá tartjuk és valljuk, hogy nem szabad az oltári szentséget csupán egy szín alatt adni. És nincs szükségünk arra a mesterkélt tanra, amely szerint egy szín alatt annyi van, mint kettő alatt, amiként azt a szofisták és a konstanzi zsinat hirdetik. Mert ha igaz volna is, hogy egy szín alatt annyi van, mint kettő alatt, az egy szín akkor sem a Krisztus alapítása és meghagyása szerint való teljes rendelés és szerzés. Különösen kárhoztatjuk és elítéljük az Isten nevében azokat, akik nem csupán elvetik a mindkét színt, hanem azt zsarnoki módra tiltják, kárhoztatják, káromolják is, mint eretnekséget, és magukat ekként Krisztusnak, a mi Urunknak és Istenünknek is föléje helyezik.

Ami az átlényegülést (transubstantiatio) illeti, semmit sem törődünk azzal a szőrszálhasogató szofista tannal, amely szerint a kenyér és a bor elhagyja és elveszti természetes valóságát, és a kenyérnek csupán alakja és színe marad meg, de nem igazi kenyér többé. Mert az Írással legjobban megegyezik az, hogy a kenyér jelen van és megmarad kenyérnek, amint ezt Pál maga mondja (1Kor 10,16 és 11,28): A kenyér, melyet megtörünk. És: úgy egyék a kenyérből.

Luther Márton: Shmalkaldeni cikkek (1537)

III. A cikkek harmadik része

Az oltári szentségről

 

L. Térjünk át az úrvacsorára. Először mondd meg, hogy mi van az úrvacsorában jelképezve?

Gy. Krisztus az úrvacsorával arra akart megtanítani, hogy teste és vére közlésével neveli lelkünket az örök élet reménységére.

L. Miért van az Ur teste kenyérrel, vére borral kiábrázolva?

Gy. Ez tanít meg arra, hogy aminő ereje van a kenyérnek, a test táplálására s a jelenvaló élet fenntartására, ugyanolyan erő van az Úr testében is a lelkeknek szellemi táplálására. Amint a bor megvidámítja az ember szívét, visszaadja erejét s egészen megerősíti, Krisztus véréből ugyane haszon háramlik lelkünkre.

L. Tehát az Úr testével és vérével táplálkozunk?

Gy. Igen, mert, ha üdvösségünk teljes hite arra van alapítva, hogy az Ő engedelmességét, mellyel az Atyával szemben viseltetett, Isten nekünk tulajdonítja éppúgy, mintha a miénk volna, szükség, hogy Ő a mi birtokunkban legyen. Mert javait velünk másként csak úgy közölheti, ha átadja magát nekünk.

L. De hát nem nekünk adta-e magát, mikor a halált elszenvedte, hogy minket megbékéltessen az Atyával és megmentsen az ítélettől?

Gy. De igen. Ám ez nem elég, ha most el nem fogadjuk Őt, s így nem vesszük el halála gyümölcsét, hatását.

L. Nem hittel történik-e az Ő elfogadása?

Gy. De igen. Azonban egyúttal jeleznem kell azt is, hogy ez csak akkor történhetik, ha nem csak azt hisszük, hogy meghalt azért, hogy a haláltól megszabadítson minket, feltámadt, hogy nekünk életet adjon, hanem azt is megismerjük, hogy bennünk lakik, s mi vele annyira egyek vagyunk, mint a tagok a fővel, s ezen összeköttetés áldásánál fogva minden javainak részeseivé leszünk.

L. Hát ez a közösség csak az úrvacsora által jöhet létre?

Gy. Egyáltalán nem. Mert Pál tanúsága szerint az evangélium által is közöltetik velünk Krisztus. S Pál jogosan tanít, hogy midőn az evangéliumot hallgatjuk, akkor testéből való test, csontjából való csont vagyunk, Ő az élő kenyér, ki az égből leszállt lelkünknek táplálására, hogy mi vele egyek vagyunk, mint Ő az Atyával, s több efféle.

L. Minő előnyünk származik a szentségből, s mi teszi azt ránk nézve hasznosabbá?

Gy. Az a körülmény, melyet már említettem, hogy ti. a Krisztussal érzett közösséget erősíti, növeli. Azt mondhatjuk, hogy Krisztust részben mind a keresztségben, mind az evangéliumban vehetjük, de egészen csak az úrvacsorában.

L. Mit jelent ránk nézve a kenyér jegye?

Gy. Azt, hogy Krisztus testét úgy vesszük, amint egyszer áldozatul bemutatta értünk Istennek, hogy vele megengeszteljen, s így biztosan tudjuk, hogy Isten engesztelődésében részünk van.

L. Mit jelent ránk nézve a bor jegye?

Gy. Azt, hogy Krisztus, amint egyszer a bűnösök elégtételéért s megváltásunk díjául vérét kiontotta, úgy most is ital gyanánt adja nekünk, hogy a belőle származó gyümölcsöt elvegyük.

L. Feleleteid szerint az Úr szent vacsorája halálához vezet minket, hogy annak ereje közöltessék velünk.

Gy. Igen, mert az egyetlen és örök áldozat, mely üdvösségünkre elégséges halálában történt meg. Ezért nincs más hátra, mint hogy élvezzük azt.

L. Tehát nem oly célból rendelte Isten az úrvacsorát, hogy Néki fia testét mutassuk be?

Gy. A legkevésbé sem; mert e jog egyedül Krisztust illeti meg, aki örökkévaló főpap. Szavai is ezt fejezik ki, midőn így szól: „Vegyétek és egyétek”, mert nem parancsolta e szavakban, hogy áldozzuk az Ő testét, hanem, hogy vegyük.

L. Miért van szükség két jegyre?

Gy. Ebben Isten erőtlenségünknek jön segítségére, s szeretettel arra tanít, hogy nemcsak étele testünknek, hanem itala is, s így lelki életünk minden szükségét Nála kell keresnünk.

L. Egyformán kell-e kivétel nélkül mindenkinek mindkettővel élnie?

Gy. Krisztus így parancsolta, s az Ő parancsolatát megvetni, annak ellentmondani a legnagyobb bűn.

L. Az előbb említett áldásoknak jegyeit vesszük-e az úrvacsorában, vagy pedig tényleg magukat az áldásokat?

Gy. Mivel a mi Urunk, a Krisztus, maga az igazság, kétségtelen, hogy ígéreteit be is váltja, s amint jegyekkel ígér, valósággá is teszi. Ennélfogva nem kétkedem abban, hogy amint az igével és jegyekkel tanúsítja, úgy lényegének részeseivé is tesz, hogy egy életünk legyen ővele.

L. De hogy lehet ez; hisz Krisztus teste az égben van, mi pedig még a földön vándorlunk?

Gy. Szentlelke csodálatos, titokzatos erejével teszi ezt. S az Ő lelkének nem nehéz összekapcsolni azokat a dolgokat sem, melyek egyébként távol vannak egymástól.

L. Tehát nem képzeled, hogy Krisztus teste a kenyérben, vére pedig a kehelyben van?

Gy. Egyáltalán nem, sőt azt gondolom, hogy ha a jegyekben rejlő ígéretet el akarom érni, értelmemet föl kell emelnem az égig, ahol Krisztus van, s ahonnét várjuk Őt bíránk és Megváltónk gyanánt, s, így a földi elemekben hasztalanul is keresnők Őt.

L. Hogy szavaid tartalmát jobban összefoglaljuk, ugyebár azt mondjuk, hogy az úrvacsorában két dolog van: a kenyér és bor, mit szemmel látunk, kézzel fogunk s nyelvünkkel ízlelünk, továbbá Krisztus, akit bensőbben, mintegy igazi tápláléka gyanánt vesz magához lelkünk.

Gy. Igen, s úgy annyira, hogy e körülmény megerősít bennünket azon hitben, hogy testünk is föl fog támadni, s az úrvacsora erre mintegy zálogul szolgál; mert az élet jegye az úrvacsorában testünkkel is közöltetik.

L. Hogyan élhetünk helyesen ezzel a szentséggel?

Gy. Úgy, amint Pál mondja: „Próbálja meg ki-ki magát, mielőtt odajárulna”.

L. Mit kell megpróbálnia?

Gy. Hogy igazán Krisztus tagja-é.

L. S miből tudhatja ezt meg?

Gy. Ha igaz bűnbánat és hit lakozik szívében; ha felebarátait igaz szeretettel szereti, ha lelke tiszta minden gyűlölettől s rosszakarattól.

L. Tökéletes hitet és szeretetét követelsz-e így az emberektől?

Gy. Bizonyára szükséges, hogy úgy az egyik, mint a másik ép és minden tetetéstől ment legyen, de akárkitől is hiába kívánnánk oly tökéletességet, mely semmi kívánnivalót ne hagyna fönn, mert ilyet emberben sohasem lehet találni.

L. Mostani tökéletlenségünk nem gátol-e abban, hogy az úrvacsorához járuljunk?

Gy. Nem; sőt ha tökéletesek volnánk, nem volna többé szükség a szent vacsorára, melynek erőtlenségünk támogatójául s tökéletlenségünk segítőjéül kell szolgálnia.

L. E két szentség nem szolgál-e még más célra?

Gy. Vallástételünknek is jegyei és mintegy ismertető eszközei. Mert a szentségek használatával teszünk az emberek előtt hitünkről vallást, s bizonyítjuk, hogy Krisztusban mindnyájunkat egy vallás érzete hat át.

L. Ha valaki a szentségekkel való élést megveti, mit kell róla tartanunk-?

Gy. A szentségek megvetése Krisztus megtagadása s az ilyen ember, mivel szégyelli magát keresztyénnek vallani, méltatlan arra, hogy keresztyénnek tartsák.

L. Elég mindkét szentséget egyszer vennünk életünkben?

Gy. A keresztséget annyira elég egyszer vennünk, hogy ismételnünk nem is szabad, de az úrvacsorájával másképp vagyunk.

L. Mi a különbség a kettő között?

Gy. A keresztség által vesz fel bennünket Isten egyházába szolgái közé, s miután fölvett az övéi közé, az úrvacsorájával mutatja meg, hogy gondja van folytonos tápláltatásunkra.

L. Szabad-e akárkinek keresztelni s úrvacsorát osztani?

Gy. Ez azoknak dolga, akiknek a nyilvános tanítás kötelessége a gyülekezetben. Mert a gyülekezetnek az üdvösség tudományával való megelégítése és a szentségek kiszolgáltatása a legszorosabb összefüggésben állnak egymással.

L. Bizonyítja-e ezt a Szentírás?

Gy. A keresztelést Krisztus kizárólag apostolaira bízta, az úrvacsorára vonatkozólag pedig azt parancsolta, hogy az Ő példáját kövessük, a tanítványok azt mondták, hogy az úrvacsora kiosztásával az Ige szolgáját bízta meg.

L. A lelkipásztorok, kik föl vannak ruházva a szentségosztással, kötelesek-e válogatás nélkül mindenkit részesíteni a szent jegyekben?

Gy. A keresztségre vonatkozólag nem kell válogatást tenniük, mert manapság csak gyermekeket keresztelnek; az úrvacsoránál azonban vigyáznia kell a lelkésznek arra, hogy olyannak ki ne szolgáltassa, aki nyilván méltatlan rá.

L. Miért?

Gy. Azért, mert ez csak a szentség meggyalázásával s bemocskolásával történhetnék.

L. Miért részeltethette hát Krisztus a bűnös Júdást vacsorájában?

Gy. Azért, mivel még istentelen tette nem jött napfényre. Krisztus ugyan tudta, de az emberek nem.

L. Mi lesz hát a képmutatókkal?

Gy. A lelkész őket, bár méltatlanok, nem zárhatja ki a vacsorából, de Isten mindaddig nem ítéli el őket, míg az emberek előtt fel nem fedi azok bűnös voltát.

L. Mi lesz akkor, ha valakitől a lelkész maga megtudja, hogy méltatlan, vagy figyelmeztetik rá?

Gy. Még ez sem elég arra, hogy az úrvacsorájához ne bocsássa őket, ha nincs elégséges bizonyíték s az egyház nem ítél ez ügyben.

L. Ezért szükséges hát, hogy az egyházban valami biztos kormányzati rend legyen?

Gy. Igen, mert az egyház másként nem lehet Istennek tetsző jó rendben, erkölcsben. Ezért választanak véneket is, hogy az erkölcsre ügyeljenek, a botránkozások elkerüléséről gondoskodjanak, s végül azokat, akikről megtudják, hogy a szent jegyek elvételére semmiképpen nem méltók, s a szent asztalhoz a szentség bemocskolása nélkül nem bocsáthatók, a szent jegyektől távol tartsák.

Kálvin János:

A Genfi Egyház Kátéja (1545)

A szentségekről

 

Valljuk, hogy a szent vacsora, ami a második sákramentum, a Jézus Krisztussal va1ó egységünk tanúbizonysága, mivel ő nem csupán meghalt és feltámadt egyszer érettünk, hanem valóban etet és táplál minket testével és vérével, hogy egyek legyünk vele és részesüljünk az ő életéből. És noha ő az égben van mind­addig, amíg eljön, hogy megítélje az egész világot, mégis hisszük, hogy Lelke titkos és fölfoghatatlan ereje által testének és vérének valóságából táplál és éltet bennünket. Nyilvánvaló, hogy ez lelki módon történik, és nem helyettesítjük a szent vacsora hatását vagy igazságát emberi képzelgéssel vagy gondolattal, hisz a titok nagyszerűsége felülmúlja értelmünk mér­tékét éppúgy, mint a természet egész rendjét, egyszóval, mivel mennyei, csupán hit által ragadható meg.

Mk 16,19; Jn 6, 35. 55-57; 17,21; ApCsel 1,2-11; 3,21; Róm 8,32; 1Kor 10,16-17; 11,24.

La Rochelle-i Hitvallás (Confessio Gallicana 1559) (36.)

 

Hisszük és valljuk, hogy Jézus Krisztus, a mi Megtar­tónk az úrvacsora sákramentumát azért rendelte és szerezte, hogy általa tápláljon és erősítsen minket, aki­ket már megújított és családjának, az Anyaszentegy­háznak részévé tett. Az újjászületetteknek kettős életük van: egy ideig való és testi, amely születéstől fogva hordozza azokat a tulajdonságokat, amelyek mindenkiben közösek, a másik lelki és mennyei, mely tulajdonságok a második születéskor adatnak nekik és az Evangélium Igéje által, Krisztus testének kö­zösségében mutatkoznak meg. Ez az élet csak Isten választottjainak sajátsága. Hasonlóképp Isten testi és földi életünk fenntartására közönséges földi kenyeret adott nekünk, mely mindenkinek egyaránt megada­tott, akárcsak maga az élet. A hívők lelki és mennyei életének megtartására Isten életet adó kenyeret kül­dött, mely a mennyből szállt alá, azaz Jézus Krisztust, akit ha esznek a hívők, tudniillik magukhoz vesznek és befogadnak, akkor Lélek és hit által táplálja és erő­síti lelki életüket. Krisztus, hogy ezt a lelki és mennyei kenyeret kiábrázolja számunkra, a földi és látható ke­nyeret testének, a bort pedig vérének sákramentumául szerezte. Általuk bizonyítja, hogy amennyire valóságosan kezünkbe vesszük és tartjuk, szájunkkal pedig esszük és isszuk a jegyeket életünk fenntar­tására, annyira valóságosan fogadjuk hit által (mely lelkünk keze és szája) lelkünkbe egyetlen üdvözítőnknek, Krisztusnak valóságos testét és valóságos vérét lelki életünk erősítésére. Teljességgel bizonyos, hogy Krisztus nem hiába rendelte a sákramentumokat. Ezzel mindazt véghezviszi bennünk, amit szent jegyeivel előttünk kiábrázol, noha ennek módja meg­haladja értelmünket és felfoghatatlan számunkra, ami­képpen Isten Lelkének működése is rejtett és fel­foghatatlan. Eközben nem tévedünk, midőn azt mondjuk, hogy amit magunkhoz veszünk, az Krisz­tus tulajdon és természeti teste, amit pedig iszunk, az ő tulajdon vére. Ám az evés módja olyan, hogy nem testi szájjal történik, hanem lélekben a hit által. És jóllehet Krisztus a mennyekben Atyja jobbján örökre elfoglalta helyét, mégis nem kevésbé közli önmagát velünk hit által. Ez a vendégség lelki eledel, mely­ben Krisztus saját magát közli velünk minden jótéte­ményével együtt, és azt cselekszi, hogy ott mind saját magában, mind szenvedésében és halálában része­sülünk, minden vigasztól megfosztott, nyomorult lel­künket testének evése megerősíti és megvigasztalja, vérének ivása pedig felfrissíti és felüdíti. És bár a sák­ramentumok összekapcsolódnak a jelzett dologgal, mindkettőben mégsem részesül mindenki. A hitetle­nek ugyan a sákramentumot saját ítéletükre veszik, de az igazi sákramentumot nem kapják. Júdás és Si­mon mágus is magukhoz vették a sákramentumot, de Krisztust, akit ez jelképezett, és aki csak a hívőkkel közöltetik, nem. Végül ezt a szent sákramentumot Isten népének közösségében alázattal és tisztelettel vesszük magunkhoz, Krisztus a mi Üdvözítőnk halá­lának emlékére, hálaadással szentül ünnepelvén, egyúttal vallást tévén hitünkről és keresztyén vallásunk­ról. Senkinek sem kellene ehhez az asztalhoz járulnia anélkül, hogy előtte illő módon meg ne próbálta vol­na magát, nehogy a kenyérből és a pohárból ítéletet egyék és igyék magának. Röviden, e sákramentummal való élés lángoló szeretetre lobbant Isten és fele­barátaink iránt. Ezért elvetünk minden koholmányt és átkos találmányt, melyet az emberek a sákramentumokhoz hozzáadtak vagy hozzákevertek mintegy megszentségtelenítve azokat, és kijelentjük: meg kell elégednünk azzal a rendeléssel, melyre Jézus és az ő apostolai tanítottak; úgy szólva azokról, ahogyan ők is tették.

Belga Hitvallás (1561) 35. cikkely: Az úrvacsora

 

Az úrvacsora nemcsak annak a szeretetnek a jele, amelynek a keresztyének között lennie kell egymás iránt, hanem inkább azt a szentséget jelenti, hogy Krisztus megváltott minket halálával, ilyenformán érdemlegesen, és hittel kapjuk ugyanazt, a kenyér, amelyet megtöünk Krisztus megtört testét jelképezi, és hasonlóképpen a kehelyben pedig áldott részesei vagyunk az Ő vérének. Az átváltozás (a kenyér és a bor átváltozása) az úrvacsorában, nem lehet igazolni a Szentlélek által, ellentmondásban van a Szentírással, ellentétben áll a Biblia szavaival, szemben áll a szentséggel és sok babonára adott okot.

Krisztus adott, elfogadott és elfogyasztott testéből csak akkor részesülünk az Úrvacsorán, ha előtte megfelelő lelki és szellemi állapotba kerültünk. Krisztus elfogadott és elfogyasztott testéből csak a hit által részesülünk. Az úrvacsora szentségét Krisztus nem rendelte körbehordozásra, felmutatásra, sem imádatra.

Az Anglikán Egyház 39 Cikkelye (1562):

28. Az úrvacsoráról

 

A gyarlók és azok, akik nem élnek igaz hittel, bár testileg és láthatóan rágják (ahogy Ágoston mondta) Krisztus testének és vérének szentségét, semmilyen módon nem részesülnek Krisztusból, hanem inkább kárhozatukra fogyasztják a szentség jegyeit, ezt a nagyszerű dolgot.

Az Anglikán Egyház 39 Cikkelye (1562):

29. A bűnösökről, akik nem részesülnek Krisztus testéből az Úrvacsora során

 

 

Az Úr kelyhét nem szabad megtagadni senkitől sem, az Úr szentségének mindkét színét, ahogyan azt Krisztus elrendelte, ki kell szolgáltatni minden keresztyén embernek egyformán.

Az Anglikán Egyház 39 Cikkelye (1562): 30. Az úrvacsora két színéről

 

Krisztus vállalta az egyszeri és tökéletes, megváltó, engesztelő áldozatot az egész világ minden bűnéért, legyen az eredendő, vagy cselekedeti, és nincs más mód a bűnök megváltására csak egyes egyedül ez.

Mindazonáltal a misék áldozata, amelyben nyilvánosan a papok azt mondták, hogy felajánlották Krisztust az élők és a holtak büntetésének és bűneinek megbocsátásáért, istenkáromló találmányok és veszélyes becsapások voltak

Az Anglikán Egyház 39 Cikkelye (1562):

31. Krisztus egyetlen áldozatáról, melyet véghezvitt a kereszten

 

- Mit értesz „szenteknek egyességén”?

- Először, hogy minden egyes hivő, mint tag, az Úr Jézus Krisztusnak, minden Ő javainak és ajándékainak osztályrészese, továbbá, hogy ki-ki kötelességének ismerje, hogy Istentől nyert ajándékait készséggel és örömmel a többi tag javára és üdvösségére fordítsa.

Heidelbergi Káté (1563): 55. Kérdés – felelet

 

- Mimódon emlékeztet és tesz bizonyossá téged az Úr szent vacsorája afelől, hogy Krisztusnak a keresztfán történt egyetlenegy áldozatában és minden Ő javaiban neked is részed van?

- Úgy, hogy Krisztus maga parancsolta nekem és minden hivőnek, hogy együnk ama megtöretett kenyérből és igyunk ama pohárból az Ő emlékezetére, és ehhez azt az ígéretet fűzte, hogy először: az Ő teste a keresztfán énérettem olyan bizonyosan megáldoztatott és megtöretett, vére pedig kiontatott, amilyen bizonyosan szememmel látom, hogy az Úrnak szolgája a kenyeret számomra megtöri és a poharat nekem nyújtja; tovább: hogy Ő az én lelkemet a maga megtöretett testével és kiontatott vérével olyan bizonyosan táplálja az örök életre, amilyen bizonyos az, hogy én az Úr szolgájának kezéből az Úrnak kenyerét és poharát, mint Krisztus testének és vérének velem közölt bizonyos jegyeit, kapom és testi szájjal magamhoz veszem.

Heidelbergi Káté (1563): 75. Kérdés – felelet

 

- Mit jelent Krisztus megfeszített testét enni és kiontott vérét inni?

- Nem csupán azt jelenti, hogy Krisztus szenvedését és halálát hivő lélekkel elfogadjuk és ezáltal bűnbocsánatot és örök életet nyerünk, hanem ezenkívül azt is, hogy a Krisztusban és mibennünk egyaránt lakozó Szentlélek által egyre jobban egyesülünk az Ő drágalátos testével úgy, hogy mi ámbár Ő a mennyekben van, mi pedig e földön vagyunk az Ő testéből való test és az Ő csontjaiból való csont vagyunk s miként testünk tagjait egy lélek, úgy minket is egyugyanazon Szentlélek éltet az örök életre és kormányoz.

Heidelbergi Káté (1563): 76. Kérdés – felelet

 

- Hol ígérte Krisztus, hogy Ő a hivőket olyan bizonyosan táplálja az Ő testével és vérével, amint ők e megtöretett kenyérből esznek, és e pohárból isznak?

- Az úrvacsora szereztetési igéiben, melyek így szólnak: „Az Úr Jézus azon az éjszakán, melyen elárultaték, vette a kenyeret, és hálákat adván, megtörte és ezt mondta: Vegyétek, egyétek; ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre! Hasonlatosképpen a pohárt is vette, minekutána vacsorált volna, ezt mondván: E pohár amaz új testamentum az én vérem által. Ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok, az én emlékezetemre! Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend.” Ezt az ígéretet megismétli Pál apostol , amikor így szól: „A hálaadásnak pohara, a melyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, a melyet megszegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e?  Mert egy a kenyér, egy test vagyunk sokan; mert mindnyájan az egy kenyérből eszünk”.

Heidelbergi Káté (1563): 77. Kérdés – felelet

 

- Valósággal Krisztus testévé és vérévé válik hát a kenyér és a bor?

- Nem; amint a keresztségben sem változik át a víz Krisztus vérévé, sem maga el nem mossa a bűnt, hanem ezeknek pusztán isteni jegye és záloga, ugyanúgy az úrvacsorában sem válik a kenyér magává a Krisztus testévé, ámbár a sákramentumi kifejezésmód szerint a Krisztus testének nevezzük.

Heidelbergi Káté (1563): 78. Kérdés – felelet

 

- Miért nevezi hát Krisztus a kenyeret az Ő testének és a poharat az Ő vérének vagy az Ő vére által való új szövetségnek, Pál apostol pedig ugyanazt a Jézus Krisztus testével és vérével való közösségnek?

- Nagy oka van annak, hogy Krisztus így beszél; nemcsak arra akar ezáltal tanítani bennünket, hogy amint a kenyér és a bor táplálja földi életünket, ugyanúgy az Ő megfeszített teste és kiontott vére valóságos étele és itala a lelkünknek az örök életre, hanem, mi több, e látható jeggyel és záloggal bizonyosakká akar tenni minket afelől, hogy mi a Szentlélek munkája által olyan bizonyosan részeseivé válunk az Ő valóságos testének és vérének, amilyen bizonyos az, hogy e szent jegyeket az Ő emlékezetére testi szánkba vesszük, továbbá hogy az Ő szenvedése és engedelmessége olyan bizonyosan a mienk, mintha mi magunk szenvedtünk volna és tettünk volna eleget a bűnért.

Heidelbergi Káté (1563): 79. Kérdés – felelet

 

- Mi különbség van az Úr vacsorája és a római katolikus mise között?

- Az úrvacsora arról tesz nekünk bizonyságot, hogy minden bűnünkre tökéletes bocsánatot nyerünk Jézus Krisztusnak amaz egyetlen áldozatáért, amelyet a keresztfán Ő maga egyszer vitt véghez, és hogy mi a Szentlélek által Krisztussal egyesüljünk, aki most a maga valóságos testével a mennyekben  az Atyának jobbján van  és azt akarja, hogy ott imádjuk Őt. A mise ellenben azt tanítja, hogy az élők és a holtak bűnei nem bocsáttatnak meg a Krisztus szenvedéséért, hacsak érettük a misemondó papok naponként nem áldozzák meg Krisztust; és hogy Krisztus a kenyérnek és bornak színe alatt testileg jelen van, és ezért ezekben kell Őt imádni. Ezért a mise nem más, mint megtagadása Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának és szenvedésének, és kárhozatos bálványimádás.

Heidelbergi Káté (1563): 80. Kérdés – felelet

 

- Kik járulhatnak az Úr asztalához?

- Azok, akik bánkódnak bűneik miatt, azonban mégis bíznak abban, hogy bűneik megbocsáttattak, és minden gyarlóságukat elfedezte a Krisztus szenvedése  és halála, s akik egyszersmind kívánkoznak hitükben megerősödni és életüket megjobbítani. A meg nem térők ellenben, valamint a képmutatók kárhozatot esznek és isznak maguknak.

Heidelbergi Káté (1563): 81. Kérdés – felelet

 

- Bebocsáthatók-e az Úr asztalához azok is, akik vallástételükkel és életükkel azt bizonyítják, hogy hitetlenek és istentelenek?

- Nem, mert ez az Isten szövetségének a megcsúfolása  volna és az Ő haragját felgerjesztené az egész gyülekezetre. Ezért kötelessége a keresztyén gyülekezetnek az ilyeneket Krisztus és az apostolok rendelése szerint a kulcsok hatalmával élve kebeléből kizárni, míg életüket meg nem jobbítják.

Heidelbergi Káté (1563): 82. Kérdés – felelet

 

(Az úrvacsora.) Az Úr vacsoráját, melyet Úr asztalának és eucharistiának, azaz hálaadásnak is hívnak, azért hívjuk közönségesen vacsorának, mert azt Krisztus amaz utolsó vacsorájakor szerezte és most is azt ábrázolja az úrvacsora és benne lelkileg ételt és italt vesznek magukhoz a hívek. (Az úrvacsora szerzője és megszentelője.) Az úrvacsora szerzője ugyanis nem valamely angyal vagy ember, hanem maga Isten Fia, a mi Urunk Jézus Krisztus, aki elsőnek szentelte meg azt az ő egyháza számára. Érvényben van pedig ez a megszentelés vagy megáldás most is mindazoknál, akik ugyanazzal a vacsorával élnek, amelyet az Úr szerzett; amelynél elmondják az úrvacsora szereztetési igéit és mindenben igaz hittel az egy Krisztusra néznek, akinek mintegy a kezéből veszik azt, amit az egyház szolgáinak szolgálata által kapnak. (Emlékezés Isten jótéteményeire.) Ezzel a szent szertartással az Úr frissen emlékezetünkben akarja tartani az emberi nemzetséggel tett legnagyobb jótéteményét, tudniillik azt, hogy testének halálra adásával és vérének kiontásával minden bűnünket elengedte és az örök haláltól és az ördög hatalmából megváltott, most már az ő testével etet és az ő vérével itat minket, s ha ezeket igaz hittel lelkileg vesszük magunkhoz, az örök életre táplálnak bennünket. És ez a nagy jótétemény mindannyiszor megújul, valahányszor kiszolgáltatják az úrvacsorát. Mert azt mondta az Úr: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Továbbá megpecsételtetik ebben a szent vacsorában az, hogy az Úr teste miértünk igazán halálra adatott és az ő vére bűneink bocsánatára igazán kiontatott, hogy semmit se ingadozzék a hitünk. (A jegy és a jelzett dolog.) Eképpen a sákramentum a lelkipásztor közreműködésével külsőleg azt ábrázolja ki és állítja mintegy szemünk elé látható módon, amit maga a Szentlélek belsőleg végez láthatatlanul a lelkünkben. Külsőképpen a lelkipásztor kenyeret és bort nyújt át nekünk és halljuk az Úr szavait: Vegyétek, egyétek, ez az én testem. Vegyétek és osszátok el magatok között. Igyatok ebből mindnyájan, ez az én vérem. Tehát veszik a hívek azt, amit az Úr szolgája ad nekik és eszik az Úr kenyerét és isznak az Úr poharából; belül ezalatt Krisztus munkájából a Szent Lélek által magukhoz veszik az Úrnak testét és vérét is és táplálkoznak ezekkel az örök életre. Mert Krisztus teste és vére bizony étel és ital az örök életre és maga Krisztus, amennyiben Ő halálra adatott érettünk és Ő a mi Üdvözítőnk, a vacsorának a lényege. Nem is tűrjük, hogy bármi mást tegyenek az ő helyére.

Hogy pedig helyesebben és világosabban megértsük, hogy Krisztus teste és vére mi módon lehet a hívek étele és itala és mi módon veszik azt magukhoz az örök életre, még ezt a néhány szót hozzáfűzzük az előbbiekhez. Nemcsak egyféle evés van. Mert van egyfelől testi evés, amellyel az ember az ételt szájába veszi, fogaival megrágja és gyomrába lenyeli. A kapernaiták régente úgy értették, hogy az evésnek ezzel a nemével kell nekik Krisztus testét enniük, de maga Krisztus cáfolja meg őket Jn 6-ban. Amiképpen Krisztus testét nem lehet vétek és kegyetlenség nélkül testileg enni, úgy az nem is gyomornak étke. Ezt mindenki kénytelen elismerni. Nem helyeseljük tehát a pápák dekrétumaiban azt az „Én Berengarius…” kezdetű kánont (De Consecr. distinct. 2.). Mert nem hitte a kegyes hajdankor és mi sem hisszük, hogy Krisztus testét testünk szájával testileg vagy a maga valóságában esszük.

(Lelkileg enni az Urat.) Lehet a Krisztus testét lelkileg is enni, de ezt ne úgy értsük, hogy ezáltal maga az étel változik át lélekké, hanem úgy, hogy az Úr teste és vére, megtartván a maga mivoltát és tulajdonságait, lelkileg közöltetik velünk, egyáltalában nem testi, hanem lelki módon a szent Lélek által. A Szent Lélek tudniillik mindazokat a javakat, amelyeket az Úr értünk halálra adott teste és vére által szerzett, úgymint a bűnök bocsánatát, a megváltást és az örök életet sajátunkká teszi és reánk ruházza, hogy Krisztus bennünk éljen és mi Őbenne, vagyis odahat, hogy Őt igaz hittel vegyük magunkhoz, hogy így lelki ételünk és italunk, azaz életünk legyen. (Krisztus mint eledel életben tart bennünket.) Miképpen ugyanis a testi étel és ital testünket nemcsak megújítja és erősíti, hanem életben is tartja, azonképpen Krisztusnak értünk odaadott teste és értünk kiontott vére nemcsak megújítja és erősíti lelkünket, hanem életben is tartja, nem azért ugyan, mert testileg esszük és isszuk, hanem azért, mert Istennek lelke közli velünk azokat. Az Úr ugyanis így szólt: És az a kenyér, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért. Továbbá: A test (tudniillik amit testileg eszünk meg) nem használ semmit; a Lélek az, ami megelevenít. És: A beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet.

(Krisztust hit által esszük vagy vesszük.) És miképpen az ételt evéssel kell magunkhoz venni, hogy munkálkodjék bennünk és hatását bennünk megmutassa, minthogy rajtunk kívül helyezve semmit sem használ nekünk, azonképpen Krisztust is hit által kell magunkhoz vennünk, hogy a mienk legyen és éljen mibennünk és mi Őbenne. Azt mondja ugyanis: Én vagyok az életnek ama kenyere: aki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha. Továbbá: Aki engem eszik, él énáltalam; az énbennem lakozik és én is abban. (Lelki eledel.) Mindebből kiviláglik, hogy mi a lelki eledelen legkevésbé sem értünk nem tudom milyen képzelt eledelt, hanem magát az Úrnak értünk halálra adott testét, amelyet azonban nem testileg, hanem lelkileg hit által vesznek magukhoz a hívők. Ebben a dologban teljesen magának az Üdvözítőnek, Krisztus Urunknak tanítását követjük a Jn 6. része szerint. (Az üdvösségre szükséges evés.) És az Úr testének ez az evése és vérének ez az ivása oly szükséges az üdvösségre, hogy nélküle senki sem üdvözülhet. Ez a lelki evés és ivás azonban az úrvacsorán kívül is történik, valahányszor és valahol csak hisz az ember a Krisztusban. Talán erre vonatkozik Ágostonnak az a mondása: „Mit készíted fogadat és gyomrodat? Higgy és már ettél is.”

(Sákramentumi módon enni az Urat.) A fent említett lelki evésen kívül van az Úr testének sákramentumszerű evése is, amellyel a hívő nemcsak lelkileg és belsőleg részesül az Úr igazi testében és vérében, hanem külsőleg, az Úr asztalához járulva is veszi az Úr testének és vérének látható sákramentumát. A hívő ugyanis már előbb, amikor hitt, kapott megelevenítő eledelt és eddig is azzal élt, de azért, amikor most sákramentumot is vesz, nem semmiség az, amit kap. Mert az Úr testével és vérével való egyesülésben előbbre halad és hite egyre jobban felgerjed és növekszik, és így lelki tápláléktól megújul. Mert míg élünk, a hitnek folytonosan növekednie kell. És aki külsőleg igaz hittel veszi a sákramentumot, az nemcsak a jegyet veszi, hanem, amint mondtuk, magát a jelzett dolgot is élvezi. Ezenkívül ugyanaz az ember az Úr szerzésének és utasításának is engedelmeskedik és vidám szívvel hálát ad a maga és az egész emberi nemzetség üdvösségéért; az Úr halálának emlékezetét híven átéli és a gyülekezet színe előtt is bizonyságot tesz arról, hogy kicsoda testének a tagja. A sákramentummal élők számára még az az igazság is megpecsételtetik, hogy az Úr teste nemcsak általában adatott halálra az emberekért és vére nemcsak általában ontatott ki értük, hanem külön-külön mindenegyes úrvacsorázó hívőért, hogy étele és itala legyen az örök életre.

(A hitetlenek ítéletre veszik magukhoz a sákramentumot.) Egyébként, aki hit nélkül járul az Úrnak ehhez a szent asztalához, csak a sákramentumban részesül, de a sákramentum lényegét, amelyből élet és üdvösség származik, nem kapja meg. És az ilyenek méltatlanul esznek az Úrnak asztaláról. Akik pedig méltatlanul esznek az Úr kenyeréből és isznak az Ő poharából, vétkeznek az Úr teste és vére ellen és ítéletet esznek és isznak maguknak. Mert ha nem igaz hittel járulnak oda, gyalázattal illetik Krisztus halálát és ezért maguknak kárhozatot esznek és isznak.

(Krisztus jelenléte a szent vacsorában.) Tehát az Úr testét és vérét nem úgy kapcsoljuk össze a kenyérrel és borral, hogy magát a kenyeret mondjuk Krisztus testének, hanem csak sákramentumi értelemben; azt sem mondjuk, hogy a kenyér alatt testileg rejtőzködik Krisztus teste úgyannyira, hogy azt a kenyér színe alatt is imádni kellene, vagy hogy mindaz, aki csak a jegyet magához veszi, magát a jelzett dolgot is megkapja. Krisztus teste a mennyben van az Atya jobbján. Fel kell tehát emelnünk szívünket és nem a kenyérre függesztenünk és nem a kenyérben kell az Urat imádnunk. De azért nincs távol az Úr az Ő egyházától, mikor az az úrvacsorával él. A nap távol van tőlünk az égen, de azért hatásában jelen van a számunkra. Mennyivel inkább az igazság napja, Krisztus, bár testben távol van tőlünk a mennyben, jelen van velünk, nem test szerint ugyan, hanem lélek szerint éltető munkálkodása által és ahogy maga kifejtette azt az utolsó vacsorán, hogy jelen lesz a számunkra (Jn 14–16). Ebből következik, hogy a mi úrvacsoránk nincs Krisztus nélkül, de azért mégis vértelen és misztikus vacsora az, ahogy az egész ókori egyház nevezte.

(Az úrvacsora egyéb céljai.) Ezenkívül az úrvacsora arra is figyelmeztet bennünket, ne feledkezzünk meg arról, hogy milyen testnek lettünk a tagjai és ezért minden testvérünkkel egyetértésben és szentül éljünk és ne mocskoljuk be magunkat bűnös cselekedetekkel és idegen istenek tiszteletével, hanem az igaz hitben mindhalálig megmaradva törekedjünk tündökölni életünk szentségével. (Az úrvacsorára való előkészület.) Illik tehát, hogy amikor az úrvacsorához akarunk járulni, előbb vizsgáljuk meg magunkat az apostol utasítása szerint elsősorban a tekintetben, hogyan állunk hit dolgában. Vajon hisszük-e, hogy Krisztus eljött, hogy a bűnösöket megtartsa és megtérésre hívja? Vajon hisszük-e hogy azok közé tartozunk, akiket Krisztus megváltván üdvözített? Vajon elhatároztuk-e, hogy gonosz életünket megváltoztatjuk és ezentúl szentül élünk és hogy Isten segítségével megmaradunk az igaz hitben és a testvérekkel való egyetértésben és méltó hálát adunk Istennek megváltásunkért?

(Az úrvacsora szertartása; két szín alatt.) Az úrvacsora kiszolgáltatásának azt a szertartását, módját vagy formáját tartjuk a legegyszerűbbnek vagy legjobbnak, amely legközelebb jár az Úr eredeti szerzéséhez és az apostoli tanításhoz; ez tudniillik áll Isten igéjének a hirdetéséből, kegyes könyörgésekből, az Úr szerzési igéinek megismétléséből, az Úr testének evéséből és vérének ivásából, valamint az Úr haláláról való üdvösséges megemlékezésből és hittel teljes hálaadásból, továbbá az anyaszentegyház testével való szent egyesülésből.

Nem helyeseljük tehát azoknak az eljárását, akik az egyik részt, az Úrnak poharát elvonták a hívektől, mert ezek súlyosan vétkeznek az Úr szerzése ellen, aki ezt mondta. Igyatok ebből mindnyájan. Ezt a kenyérről ily világosan nem is mondta.

Hogy a mise milyen volt hajdan a régieknél, elfogadható-e vagy nem, most arról nem vitatkozunk, azt azonban bátran kimondjuk, hogy azt a misét, amely ma az egész római egyházban dívik, a mi gyülekezeteinkben eltöröltük, mégpedig igen sok és nyomós okból, amelyeket rövidség kedvéért most egyenként fel nem sorolunk. Bizonyára nem helyeselhettük azt, hogy az üdvösséges cselekményből üres látványosság lett, továbbá hogy az díjért végzett dolog lett vagy pénzért osztogatták, és hogy a misében azt mondják, a pap magát az Úrnak testét állítja elő és azt elevenek és holtak bűneinek bocsánatáért valóságosan feláldozza, sőt még a mennyben lakó szentek tiszteletére és magasztalására vagy emlékezetére is stb.

II. Helvét Hitvallás (1566): XXI. fejezet:

Az úri szent vacsora

 

Úrvacsorának nevezzük a Krisztus által az ő halála emlékezetére kenyérből és borból szerzett sákramentumot. Ahogy az Isten igéjénél fogva tagadjuk a pápistás átlényegülést: úgy tagadjuk a testi és véres húsevést is, azaz, hogy a Krisztus szűztől született természetes testét az úrvacsorában testi szájjal vennénk. És hogy a kenyér lényegileg és valósággal, minden átváltozás nélkül a Krisztus teste volna, vagy hogy a kenyérbe a hit és természet szabálya ellen a Krisztus teste be lenne zárva és az úrvacsoráján a kenyérben testi szájjal mindenki venné. Mert a hitvallás és Szentírás tanítják, hogy a Krisztus teste felment a mennybe. Mert továbbá lehetetlen és a természet ellen van, hogy a befoglalt dolog az azt magába foglalónál, a behelyezett a saját helyénél nagyobb lenne, mintha a növények, fák, állatok magánál az őket magában foglaló földnél vagy világnál nagyobbak volnának; hogy az úrvacsorai kenyér Krisztus egész testét befogná, és hogy a pohár a Krisztus egész vérét magában foglalná vagy zárná. Továbbá mert a Krisztus még szavainak elmondása után is, az apostoloknak kenyeret adott és nem a maga testét, amelyet azután harmadnapra áldozott fel értünk. És Pál apostol is ezt mondja: „Valaki e kenyeret méltatlanul eszi, vétkezik az Úr teste ellen”. „A kenyér, amelyet megtörünk, nem a Krisztus testével való közösség-e?” 1Kor 10-11.

Harmadszor azért: mert a kenyér Krisztus teste és halála emlékének neveztetik; emléknek pedig az Isten rendeletéből a szövetség jelét hívjuk. Mert ami emlékeztet, azt helyesen nevezik emléknek vagy jelnek: mint 1Móz 9. 17. mondatik. 1Kor 11; Lk 22.

Negyedik ok: mert lehetetlen, hogy a különböző fajtájú, valóságosan és természet szerint elkülönített dolgok más fajtává és alakká lehessenek a maguk lényeg szerinti alakjában s az elkülönített fajtáknak az első alakjából és lényegéből való elváltozása vagy átlényegülése nélkül, vagy pedig az alanynak más természetre változása nélkül. Miként a Mózes botja nem lett kígyóvá átváltozás nélkül, a víz nem lett vérré Egyiptomban s nem lett borrá a lakodalomban átváltozás nélkül: úgy az úrvacsorai kenyér sem lehet valósággal és lényege szerint avagy testileg a Krisztus teste és testi szájjal sem vehető, ha csak a Krisztus testévé át nem változik, elvesztve a kenyér alakját és lényegét.

Valamint kárhoztatjuk azt a pápistás őrültséget, amikor akképp bohóskodnak, hogy először a kenyér alakul át és adatik a misében azután a kenyérnek csak a járuléka, látszata marad meg, de az alatt a kenyér látható alakja alatt a Krisztus teste lappang, mert lehetetlen a járuléknak megmaradni az alany nélkül, és azon alakoknak, amelyek a dolognak lényegileg létet adtak, azaz amiért a dolgokat a maguk nevén nevezzük, megállni az ő első lényegük nélkül. Így nem lehet, hogy midőn az úrvacsorában a kenyér testi alak és egyszersmind első alany, a kenyér alakjában a Krisztus testének természetes alanya lappanghasson. Ekképpen kárhoztatjuk azoknak esztelenségét is, akik a húsevést állítják, azaz hogy testi szájjal veszik a Krisztus természetes és vérrel teli testét, minden átváltozás és átlényegülés nélkül. Mert amiképpen lehetetlen, hogy a járulék megmaradjon és vétessék az alany nélkül, mint a pápisták bohóskodnak – hogy látják ugyan a kenyér járulékát a misében, de a Krisztus testét veszik: úgy ezek a test- vagy húsevők is esztelenkednek, midőn azt álmodják, hogy a kenyeret ugyan látják és az nem is változik a Krisztus testévé, mindazáltal a Krisztus testét valósággal és lényegileg testi szájukkal veszik. Ami a hit és természet szabálya ellen van, hogy tudniillik a különböző fajták más fajtáknak alakjában lényegesen jelen lehessenek és átváltozás nélkül vehetők legyenek. Amint a víz borrá nem lehetett a lakodalomban és bor gyanánt nem is vehették a víznek borrá változása nélkül Jn 2. A pápista átlényegesítők tehát csupán névvel különböznek a testi húsevőktől, de valósággal mindenben egyeznek a sákramentum tárgyában.

Méliusz Juhász Péter: Csengeri Hitvallás (1570) Az úrvacsoráról

 

Visszautasítjuk azoknak az esztelenségét is, akik az úrvacsorát üres jelnek állítják, vagy csak azt tanítják, hogy azon jelekkel csak a távollevő Krisztus emléke újíttatik meg tisztelettel. Mert amint a Krisztus Ámen, hűséges bizonyság, igazmondó, igazság és élet Jel 1,3. Mt 18,25; 1Kor 8,10 úgy az úrvacsora az Atya jelenlévő és végtelen s örök egyszülött Fiának emlékezete, aki magát, a maga javait, saját testét, vérét, azaz, az élő kenyeret és mennyei italt, a Szentlélek segélyével a kegyelem ígéretének igéjével nyújtja és adja a Krisztus evangéliumát igaz hittel elfogadó választottaknak, mint a Jn 6,14-15. verseiben taníttatik.

Méliusz Juhász Péter: Csengeri Hitvallás (1570)

A sákramentáriusokról, - a pusztajegy-vitatókról

 

Hisszük, hogy Krisztus a választottaival mindenütt jelen van, mint az Isten Fia, mint Jehova az Atyának egyszülöttje, amennyiben e három egy, azaz egy Isten. De míg ez az Isten Fia, mint Ige-Isten, hívei között a maga jehovai istenségével és ajándékaival, melyekkel az egyszülött és elsőszülöttben természet szerint és valósággal lakozik, titkosan és lelkileg is jelen van, egyszersmind mint Atya, akképpen van jelen, miképp a szőlőtő a gallyakban s a fő a tagokban. Jn 15; 1Kor 10; 12; Ef 4-6. Amennyiben pedig ember és a maga testvéreihez mindenben hasonló – azaz a maga egyházában – jelen van lelkileg és titkosan, először az igével való egyesülésénél fogva, minthogy a mindenütt jelenvaló igével egyesült; másodszor jelen van a maga ígéreteivel, úgy egyesítve magát az istenben való hit által a választottakkal, mint a szőlőtőke egyesül a tőle távol álló és lévő venyigékkel s a fő egyesülve van az erek által a test távolabbi tagjaival. 1Kor 8; 10; Ef 1; 4-6. Így a mi szőlőtőkénk és fejünk az ember Krisztus jelen van bennünk is a maga kegyelmi ígéreteivel, mikor az élő kenyeret és mennyei italt velünk közli. Jn 6; 8; 10; 14-15; Harmadszor jelen van a maga sákramentumi intézményével avagy a Szentléleknek a választottakra kitöltésével; negyedszer a maga megváltói tisztével avagy a választottakért való közbenjárásával. 1Jn 15; 16; Zsid 1; 7; 9; 10; Mk 14; 16; Nincs viszont jelen testileg, amint jelen volt az ő anyjának méhében, Júdeában, s amint jelen volt helyileg a sírboltban is; mert felment testileg a mennybe, feltámadt, nincs itt és szükség, hogy az égben legyen ítéletnapig. ApCsel 3.

Méliusz Juhász Péter: Csengeri Hitvallás (1570)

Az úrvacsorában való jelenlétről

 

- Értem most már a keresztséget; mondd meg azt is mi az úrvacsora?

- Krisztus Jézus által szerzett sákramentum, vagy szent jegy, amelyben a kenyeret, és a bort úgy osztják ki Krisztus testének és vérének velünk való közlésének bizonyságára, hogy aki testi szájával eszi azt a kenyeret és issza azt a bort, ugyanaz az ember igaz hit által veszi a Krisztus testét és vérét is bűnei bocsánatára, és hite erősítésére.

Siderius János: Katechizmus (1597) 54. Kérdés - felelet

 

- Miért nevezik vacsorának?

- Mert Krisztus későn este vacsoraidőben szerezte.

Siderius János: Katechizmus (1597) 55. Kérdés - felelet

 

- Hány dolog szükséges az úrvacsorához?

- Négy, ahogy azt Krisztus a szereztetésnél elénk tárja.

Siderius János: Katechizmus (1597) 56. Kérdés - felelet

 

- Mi szükséges tehát az úrvacsorához?

- Először a külső éltető jegyek; a kenyér és bor. Másodszor, Krisztus teste és vére. Harmadszor, az Isten igéje. Negyedszer, a külső cselekedet, avagy a kiosztás szertartása.

Siderius János: Katechizmus (1597) 57. Kérdés - felelet

 

- Mire való a kenyér és a bor?

- Hogy a külső és látható jegyek elénk tárják Krisztus testének és vérének hasznát.

Siderius János: Katechizmus (1597) 58. Kérdés - felelet

 

- Hogyan tárja elénk a kenyér és a bor Krisztus testének és vérének hasznát?

- Úgy, hogy amiként testünk táplálására nincs jobb eledel a kenyérnél és bornál: így bizonnyal elhisszük, hogy csak a Krisztus teste és vére táplálja, és tartja meg a mi lelkünket az örök életre.

Siderius János: Katechizmus (1597) 59. Kérdés - felelet

 

- Miért nevezi a Krisztus a kenyeret az ő testének?

- Rendeltetésére és jelzésére nézve, mert az ige arra rendeli a kenyeret, hogy Krisztus teste legyen. De nem holmi átváltozás vagy átlényegülés által, hanem látható bizonyságtétellel.

Siderius János: Katechizmus (1597) 60. Kérdés - felelet

 

- Miért nevezi a poharat új szövetségnek az ő vére által?

- Mert a pohárban levő bor bizonysága Isten üdvözítő kegyelmének, a mi bűneink bocsánatára.

Siderius János: Katechizmus (1597) 61. Kérdés - felelet

 

- Jelen van-e Krisztus teste az úrvacsorában?

- Igen jelen van szent ígérete szerint a mi hitünknek; de nem az ostyában vagy a kenyérben, se nem a kenyér alatt, hogy azt valaki foggal rághatná, hanem hittel foghatjuk meg, noha a mennyországban van; mert a hitnek olyan hosszú keze és nagy ereje van, hogy a távoli és reménység szerint való dolgokat is, ahogy Pál írja jelenvalókká teszi, és magához kapcsolja.

Siderius János: Katechizmus (1597) 62. Kérdés - felelet

 

- Hol van most Krisztus teste?

- Az égben, mert ott kell lennie, azt mondja Péter, egészen a világ végezetéig, és onnan jön el, nem előbb, hanem az utolsó napon ítélni élőket és holtakat, ahogy az Apostoli Hitvallásban valljuk.

Siderius János: Katechizmus (1597) 63. Kérdés - felelet

 

- Ha Krisztus teste most az égben van, és e földön nincs, akkor mi az úrvacsorában csak kenyeret és bort veszünk?

- Nemcsak kenyeret és bort, hanem egyszersmind a Krisztus testét és vérét is vesszük. De mivel az eledel kétféle, külső és belső, vagy testi és lelki így az evés módja is kétféle: mert a külső eledelt, a kenyeret és bort testi szánkkal vesszük, és meg is esszük és isszuk: de a Krisztus testét és vérét, ami lelki eledel, lelki szánkkal, azaz, igaz hitünkkel vehetjük, amely egészen az égig hatol.

Siderius János: Katechizmus (1597) 64. Kérdés - felelet

 

- Miért mondja akkor Pál, hogy a pohár a Krisztus vérének és a kenyér az ő testének velünk való közlése?

- Azért hogy megértsük, milyen nagy szövetség van a külső jegy, és a jelzett dolog között: és hogy az Úr vacsorájában nemcsak kenyeret és bort veszünk, hanem egyszersmind a Krisztus testét és vérét is vesszük; mert a kenyér és bor nyilvánvaló címere, és záloga a mi Krisztussal való egyesülésünknek, és igaz hit által a Krisztusba való beoltatásunknak.

Siderius János: Katechizmus (1597) 65. Kérdés - felelet

 

- És, ha Pál itt nem a hit dolgáról szól, hanem inkább azt jelenti ki, hogy a kenyérrel együtt rágjuk a Krisztus testét, és a borral együtt testi szánkkal isszuk az ő vérét?

- Ezt akarják bizony kihozni belőle, de nem lehet; mert ebből az a szörnyűség következne: hogy ha a Krisztus testét és vérét is foggal rágnánk és meginnánk, mint a kenyeret és bort tehát testünkké és vérünkké lenne, akkor a Krisztus teste és vére is megemésztve a mi testünkké és vérünkké változna, és így a Krisztus teste és a mi testünk egyetlen test lenne, ami lehetetlen dolog. Ezért lelki eledel ez, nem testi: csak hit által lehetséges Krisztussal való egyesülésünk.

Siderius János: Katechizmus (1597) 66. Kérdés - felelet

 

- Mégis azt mondja Krisztus a János evangéliumának hatodik részében: hogy az ő teste valóságos étel és az ő vére valóságos ital?

- Mi is azt valljuk, hogy valóságos étel és ital; de nem a testnek, hanem a léleknek. Mert ugyanott azt mondja Krisztus, hogy a test önmagában nem használ semmit, ha valaki azt fogával meg is rágná; hanem a Lélek az, aki minket az örök életre megelevenít.

Siderius János: Katechizmus (1597) 67. Kérdés - felelet

 

- Mi haszna van az igének az Úr vacsorában?

- Nem az, amit a katolikusok tanítanak, hogy annak ereje által a kenyér és bor természete átváltozik, és a kenyér hússá azaz testünkké válik és a bor vérré. Hanem hogy az ige által a kenyér és a bor megszentelődik, azaz, a szent dologra úgy rendeltetik, hogy abból az úrvacsora célját és hasznát mindenki megértse, mert az most már nem olyan, mint az otthoni közönséges kenyér és bor, hanem szent és lelki dologra rendelt.

Siderius János: Katechizmus (1597) 68. Kérdés - felelet

 

- Mi kívántatik az Úr vacsorához?

- A külső cselekedet, avagy az kiosztás szertartása.

Siderius János: Katechizmus (1597) 69. Kérdés - felelet

 

- Milyen az a szertartás?

- Mivel az úrvacsorában kétféleképpen vesznek részt az emberek, akik osztják lelkipásztorként, és a hívek, akik kapják: ezért a szertartás is kétféle.

Siderius János: Katechizmus (1597) 70. Kérdés - felelet

 

- Mi feladata a lelkipásztoroknak?

- Hogy a kenyeret és a bort kezükbe vegyék, azt megszenteljék: azaz, az Isten Igéjéből annak megbecsülését, hasznát, és célját bemutassák, megszegjék, és a híveknek kiosszák, hirdetve az Úr halálát.

Siderius János: Katechizmus (1597) 71. Kérdés - felelet

 

- Mit kell a híveknek tenniük?

- Először önvizsgálatot kell tartaniuk. (1Kor 11,28.) Másodszor, el kell fogadniuk a kenyeret és bort. Harmadszor, meg kell enniük és inniuk. Negyedszer, az Úr halálát nagy hálaadással kell emlegetniük. (1Kor 11,26.)

Siderius János: Katechizmus (1597) 72. Kérdés - felelet

 

- Miből áll az önvizsgálat?

- Először, igaz istenismeretből, és annak hozzánk való jó akaratának megértéséből (Jn 3.). Másodszor, az úrvacsora helyes ismeretéből, s annak titkos ereje, méltósága, célja és haszna felől való biztos megértésből (1Kor 11). Harmadszor, a hit erősségéből, és hogy kétség nélkül elhiggyük azt, hogy olyan nagy az Isten irgalmassága, hogyha az egész világ bűnét elkövettük volna, a Krisztusért mind megbocsáttatik nekünk: sőt ha csak két vagy három embernek tett volna Isten ígéretet az üdvösségre, még azok közül is mi lennénk az egyik (Jk 2; Róm 3-4.). Negyedszer, a bűnbánattartásból, minden nyilvánvaló vétek eltávolításából, és Isten szerint való életből (Mt 3; 2Kor 6.). Ötödször, az testvéri szeretetből, ahogy mindnyájan egy Úr asztaláról egy kenyérből ettünk, és egy pohárból ittunk, minden személyválogatás nélkül: úgy mindnyájan szeressük egymást, a haragnak és gyűlölködésnek álljunk ellene (1Kor 10.).

Siderius János: Katechizmus (1597) 73. Kérdés - felelet

 

- Miért kell kézzel vennünk s megennünk a kenyeret, és meginnunk a bort?

- Hogy ezzel bizonyságot tegyünk arról, hogy milyen nagy örömmel és jó kedvvel vesszük, sőt kezünkbe kapjuk a Krisztus Jézus velünk való jótéteményét, és ővele úgy akarunk egyesülni, hogy ő nekünk fejünk mi pedig az ő tagjai legyünk.

Siderius János: Katechizmus (1597) 74. Kérdés - felelet

 

- Miképpen kell a Krisztus halálát emlegetni?

- Nem csak nyelvünkkel, és nem csak egy órán át, hanem teljes életünkben meg kell arról emlékeznünk, és hálát kell adnunk Krisztusnak jótéteményéért, és magunkat teljességgel úgy ajánljuk fel Krisztusnak, hogy minden istentelenségnek és evilági gonosz kívánságnak ellenállva, csak neki igyekezzünk a kedvét keresni, és az ő akarata szerint éljünk.

Siderius János: Katechizmus (1597) 75. Kérdés - felelet

 

- Miért kell úrvacsorával élni?

- Először, Isten Krisztusban tett ígéretének és kegyelmének bizonyságára (1Móz 7.). Másodszor, Krisztus halálának emlékezetére (1Kor 11; 2Tim 1.). Harmadszor, bűneink bocsánatának megpecsételésére. Negyedszer, a Krisztussal való egyesülésünk erősítésére (1Kor 11.). Ötödször, a testvéri szeretet bizonyítására. Hatodszor, hitünk erősítésére, az Isten hozzánk való jóakarata felől. Mert az ő szent Fiát értünk adta, akinél drágább kincse nem volt, vajon van-e most már olyan dolog, amit tőle könyörgésünk által meg nem kaphatunk (Róm 8.).

Siderius János: Katechizmus (1597) 76. Kérdés - felelet

 

Az úrvacsora nem csupán annak a kölcsönös szeretetnek egy jele, amelyet a keresztyéneknek egymás iránt tanúsítaniuk kell, hanem sokkal inkább az egyházban való megtartatásunknak a sákramentuma, mely megpecsételi lelki tápláltatásunkat és a Krisztusban való folytonos növekedésünket.

A kenyér és a bor lényegének Krisztus teste és vére lényegévé való átváltozása, amit általában transsubstantiatiónak neveznek, a Szentírásból nem bizonyítható, sőt ellenkezik az Írások világos bizonyságtételével, megváltoztatja egy szentségnek a természetét, és a legvaskosabb bálványimádásra és sokféle babonára adott lehetőséget.

Az úrvacsora külső elemeiben Krisztus testének és vérének a legéletesebb kiábrázolását találjuk: a látható elemekben ezek nincsenek másképpen jelen, csak úgy, mint a jelzett és pecsételt dolgok a jelekben és pecsétekben, azaz jelképesen és viszonylagosan. A belső, lelki részben viszont az említett test és vér valóságosan és lényeg szerint közöltetik mindazokkal, akik kegyelmet nyertek Isten Fiának befogadására, mindazoknak, akik hisznek az Ő nevében. És azoknak, akik ily módon méltóképpen és hittel jelennek meg az Úr asztalánál, Krisztus testét és vérét nem pusztán jelzik vagy felajánlják, hanem azt előttük valóságosan feltárják és velük közlik.

 

Krisztus testét az úrvacsorában mennyei és lelki módon szolgáltatják ki, veszik és eszik; az eszköz pedig, amely által Krisztus testét vesszük és esszük, a hit.

A gonoszok és azok, akikben nincsen élő hit, noha testileg és láthatóan (ahogyan Szent Ágoston mondja) szétmorzsolják Krisztus testének és vérének sákramentumát, Krisztusban mégsem részesülnek, hanem ítéletükre eszik és isszák egy ilyen fontos dolognak jelét, sákramentumát.

Krisztus rendelésének és az ősegyház gyakorlatának megfelelően, az Úr sákramentumának mindkét jegyét ki kell szolgáltatni Isten népének. Nyilvánvaló szentségtörés elrabolni a szent poharat azoktól, akikért Krisztus az Ő drága vérét kiontotta.

Nem Krisztus rendelésén alapszik az úrvacsora sákramentumának használaton kívüli őrizgetése, körülhordozása, felmutatása vagy imádása.

A miseáldozat, amelyben azt tartják, hogy a pap megáldozza Krisztust, élő és holtak szenvedésének és bűnének eltörlése végett, nem egyeztethető össze sem Krisztus rendelésével, sem az apostoli tanítással, hanem istentelen és sértő dolog a Megváltó Krisztus mindenre elégséges áldozatára nézve, melyet egyszer s mindenkorra bemutatott a kereszten, és amely az egyetlen engesztelés és elégtétel a mi bűneinkért.

Az egyéni mise, azaz az eukarisztiának egyedül a pap általi vétele az úrvacsorázók megfelelő száma nélkül Krisztus rendelésével ellenkezik.

Ír Hitvallás (1615) Az úrvacsora (92-100)

 

- Mi az úrvacsora?

- Az úrvacsora egy sákramentum, amelyben Krisztus rendelése szerint, a kenyér és a bor kiszolgáltatása és vétele révén, Krisztus halála jelenik meg. Azok, akik méltón veszik magukhoz, nem testileg, érzékelhetően, hanem hit által részesülnek az ő testében és vérében és halálának minden hasznában, lelki táplálásukra és a kegyelemben való növekedésükre. (Lk 22,19-20; 1 Kor 10,16)

Westminsteri Kiskáté (1646) 96. Kérdés – felelet

 

- Mi szükséges ahhoz, hogy valaki méltón vegye magához az úrvacsorát?

- Ahhoz, hogy valaki méltón vegye magához az úrvacsorát, szükséges, hogy megvizsgálja magát, megbecsüli-e az Úr testét, belőle táplálkozik-e hite, bűnbánattal jön-e, készen van-e a szeretetre és az engedelmességre, nehogy, méltatlanul úrvacsorázva, ítéletet egyen és igyon önmagának. (1Kor 11,28-29; 2Kor 13,5; 1Kor 11,31; 1Kor 11,18.20; 1Kor 5,8; 1Kor 11,27)

Westminsteri Kiskáté (1646) 97. Kérdés – felelet

 

1. Jézus Urunk elárultatása éjszakáján szerezte testének és vérének a sákramentumát, amelyet úrvacsorának nevezünk. Ezt az ő egyházában meg kell tartani a világ végéig azért, hogy folyamatosan emlékeztessen az Ő kereszthalála áldozatára, és hogy megpecsételje halálának minden hasznát az igaz hívők számára. A lelki táplálék és a Krisztusban való növekedés miatt is meg kell tartani, hogy elkötelezettségük növekedjen azon kötelességek végrehajtására, amelyekkel tartoznak Neki, és végül, hogy mint titokzatos testének tagjai számára e sákramentum biztosítéka és záloga legyen a Vele és egymással való közösségüknek.

2. Ebben a sákramentumban nem mutatjuk be áldozatul Krisztust az Atyának, és nem is az élők vagy holtak bűnbocsánatáért végzett valóságos áldozás, hanem csupán emlékezés arra az egyetlen áldozatra, amelyet Krisztus önmaga hozott a kereszten egyszer és megismételhetetlenül. A sákramentum legnagyobb dicséretünk lelki módon való felajánlása Istennek ezért az áldozatért. Így tehát a pápista miseáldozat – ahogyan ők nevezik azt – a legutálatosabb sértés Krisztus egyetlen áldozatára nézve, amely egyedüli engesztelés kiválasztottak minden bűnéért.

3. Az Úr Jézus ebben a szertartási előírásban megbízta szolgáit, hogy hirdessék a népnek az ő szereztetési igéjét; hogy imádkozzanak és áldják meg a kenyér és bor jegyeit, elkülönítve azokat az általános használattól szent célra. Azzal is megbízta őket, hogy vegyék és törjék meg a kenyeret, vegyék a poharat és adják oda mindkettőt az úrvacsorához járulóknak, és részesüljenek belőle ők is a gyülekezettel együtt. De nem oszthatják ki a jegyeket senkinek, aki nincs jelen a gyülekezetben.

4. A magán-misék, vagy a sákramentumból való részesedés egyedül, egy pap vagy bárki más által, hasonlóképpen a kehely megtagadása a néptől, a jegyek imádása, azok felmutatása vagy körbehordozása imádás céljából, vagy félretenni őket bármilyen színlelt vallásos célra, mind ellentétesek ennek a sákramentumnak a természetével és a Krisztus rendelésével.

5. E sákramentumnak a Krisztus által rendelt használatra helyesen elkülönített látható jegyei olyan kapcsolatban vannak vele, a megfeszítettel, hogy olykor valóságosan, jóllehet csak sákramentális értelemben, az általuk ábrázolt dolgok nevével illetjük, azaz a Krisztus testének és vérének nevezzük őket, bár lényegük és természetük tekintetében valódi kenyér és bor maradnak csupán, mint elkülönítésük előtt.

6. Az a tanítás, amely a kenyérnek és bornak Krisztus testévé és vérévé való lényegi átváltozását hirdeti (amit a közhasználatban átlényegülésnek, latinul transubstantiatio-nak nevezünk), mely egy pap áldása által vagy bármilyen más módon megy végbe, nemcsak a Szentírással, de a józanésszel és értelemmel is ellentétes. Eltorzítja a sákramentum természetét, ugyanakkor számos babonaságnak, sőt, mi több, sokak durva bálványimádásának is volt és maradt okozója.

7. Azok a méltó úrvacsorázók, akik e sákramentum látható jegyeiben külsőleg részesülnek, s ugyanakkor belsőleg is hit által, valóságosan és ténylegesen, de lelkileg és nem testileg, érzékelhetően veszik magukhoz és táplálkoznak a megfeszített Krisztussal és halálának minden áldásával. Krisztus teste és vére ugyanis nem érzékelhető módon vagy testileg található meg a kenyér és a bor jegyeiben, velük összekapcsolva vagy azok alatt. E rendelkezésben Krisztus teste és vére jelen vannak a hivők hite számára olyan valóságos lelki módon, mint amennyire jelen van a kenyér és a bor fizikai módon.

8. Ha a tudatlan és gonosz emberek részesülnek is e sákramentum külső jegyeiben, nem részesülnek abban, amit a jegyek jeleznek. Méltatlan módon való odajárulásukkal, az ő kárhozatukra, vétkeznek az Úr teste és vére ellen. Ezért minden tudatlan és istentelen ember, mivel nem kész arra, hogy örömteli közösségben legyen az Úrral, méltatlan arra, hogy részt vegyen az úrvacsorában. Amíg meg nem változnak, nem vehetnek részt e szentséges titokban, nem is bocsáthatók azokhoz, anélkül, hogy súlyosan ne vétkeznének Krisztus ellen.

Westminsteri Hitvallás (1647): 29. Fejezet: Az úrvacsoráról

 

- Mi az úrvacsora?

- Az úrvacsora egy újszövetségi sákramentum, amelyben Krisztus rendelése szerint, a kenyér és a bor kiszolgáltatása és vétele révén, Krisztus halála jelenik meg. Azok, akik méltón veszik az úrvacsorát, az ő testében és vérében részesülnek, lelki táplálkozásukra és a kegyelemben való növekedésükre. Ezáltal megerősödik vele való egységük és közösségük, kifejezik és megújítják hálájukat, Istennek való odaszánásukat, valamint kölcsönös szeretetüket és közösségüket egymással, mint ugyanannak a titokzatos testnek a tagjai.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 168. Kérdés – Felelet

 

- Hogyan kell kiszolgáltatni és venni a kenyeret és a bort az úrvacsora sákramentumában Krisztus rendelése szerint?

- Krisztus az Igéjének szolgáit nevezte ki arra, hogy az úrvacsora sákramentumát kiszolgáltassák: hogy a kenyeret és a bort elkülönítsék a közönséges használattól, a szereztetési ige, hálaadás és imádság által. Azzal is megbízta őket, hogy vegyék és törjék meg a kenyeret, és adják mind a kenyeret, mind a bort az úrvacsorázóknak, akiknek ugyanazon megbízatás szerint kell venniük és enniük a kenyeret, és inniuk a bort, hálásan megemlékezve arról, hogy érettük töretett meg és adatott Krisztus teste és ontatott ki a vére.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 169. Kérdés – Felelet

 

- Hogyan táplálkoznak Krisztus testével és vérével azok, akik méltón veszik az úrvacsorát?

- Mivel az úrvacsorában Krisztus teste és vére fizikailag vagy testileg nincs jelen a kenyérben és a borban, azokkal nincs együtt és nincs azok alatt, mégis az úrvacsorázó hite számára lelki módon jelen vannak, amennyire ténylegesen és valóságosan érzékszervei számára maguk a jegyek felfoghatók. lgy azok, akik méltón vesznek részt az úrvacsora sákramentumában, abban Krisztus testével és vérével táplálkoznak, nem érzékelhetően vagy testileg, hanem lelki módon, de mégis ténylegesen és valóságosan. Ugyanakkor hit által magukhoz veszik és magukra alkalmazzák a megfeszített Krisztust és halálának minden áldását.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 170. Kérdés – Felelet

 

- Hogyan kell felkészülniük azoknak, akik az úrvacsora sákramentumát magukhoz veszik, mielőtt odajárulnának?

- Azoknak, akik magukhoz veszik az úrvacsora sákramentumát, mielőtt odajárulnának, fel kell készülniük arra. Meg kell vizsgálniuk magukat, hogy Krisztusban vannak-e, továbbá meg kell vizsgálniuk bűneiket és hiányosságaikat; ismeretük, hitük, bűnbánatuk valódiságát és mértékét; szeretetüket Isten és a testvérek felé, és könyörületességüket minden ember felé. Meg kell azt is vizsgálniuk, hogy megbocsátottak-e azoknak, akik rosszat követtek el ellenük, illetve hogy Krisztus után vágyakoznak-e és hogy készek-e az engedelmességre. Ezenkívül komoly elmélkedés és buzgó imádság által meg kell újítaniuk ezen kegyelmek gyakorlását.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 171. Kérdés – Felelet

 

- Úrvacsorához járulhat-e az, aki kételkedik abban, hogy Krisztusban van, vagy kételkedik helyes előkészületében?

- Az, aki kételkedik abban, hogy Krisztusban van, vagy kételkedik az úrvacsora sákramentumához való helyes előkészületében, még lehet, hogy valóban részese Krisztusnak, bár nincs még arról megbizonyosodva. Isten is így tekint rá, ha felfogja, hogy szüksége van rá és őszintén vágyik arra, hogy Krisztusban legyen és hogy elhagyja bűneit. Ebben az esetben (mivel Isten ígéretet tett és elrendelte ezt a sákramentumot, még a gyenge és kételkedő keresztények megnyugtatására is) el kell siratnia hitetlenségét és törekednie kell arra, hogy kételyei megszűnjenek. lgy cselekedve úrvacsorához járulhat és járulnia is kell, hogy jobban megerősödjék.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 172. Kérdés – Felelet

 

- Visszatartható-e az úrvacsorától bárki, aki nyíltan vallja a hitét és szeretne az úrvacsorához járulni?

- Azokat, akik tudatlannak vagy megbotránkoztatónak találtatnak, függetlenül hitük megvallásától és vágyuktól, hogy az úrvacsorához járuljanak, vissza lehet és vissza is kell tartani ettől a sákramentumtól, azon hatalom által, amelyet Krisztus az egyházában hagyott, amíg eligazítást nem kapnak és meg nem változnak.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 173. Kérdés – Felelet

 

- Mit kell tenniük az úrvacsora kiszolgáltatásakor azoknak, akik magukhoz veszik annak sákramentumát?

- Az úrvacsora kiszolgáltatásakor azoknak, akik magukhoz veszik annak sákramentumát, szent tisztelettel és figyelemmel kell várniuk Istenre ebben a rendelésében, szorgalmasan kell figyelniük a sakramentális elemeket és cselekedeteket, gondosan megbecsülve az Úr testét, szeretettel elmélkedve halálán és szenvedésein, ezáltal felgerjesztve magukat ezek kegyelmeinek erőteljes gyakorlatára. Meg kell ítélniük magukat, megszomorodva bűneik felett, őszintén Krisztust kell éhezniük és szomjazniuk, belőle kell táplálkozniuk hit által, az ő teljességéből részesülve, érdemeiben bízva, szeretetében örvendezve, hálát adva kegyelméért, továbbá meg kell újítaniuk szövetségüket Istennel, és szeretetüket minden szent felé.

Westminsteri Nagykáté (1648) 174. Kérdés – Felelet

 

- Mi a kötelessége a keresztényeknek, miután magukhoz vették az úrvacsora sákramentumát?

- Miután magukhoz vették az úrvacsora sákramentumát, a keresztényeknek komolyan meg kell fontolniuk, hogy hogyan viselkedtek abban, és milyen sikerrel. Ha megelevenedést és vigaszt találnak benne, akkor áldaniuk kell érte Istent, kérniük kell annak folytatását, ügyelniük kell a visszaesésekre, meg kell tartaniuk fogadalmaikat, és bátorítaniuk kell magukat ezen rendelésben való gyakori részvételre. Ha azonban nem találnak benne semmilyen jelenlegi áldást, felül kell vizsgálniuk a sákramentumhoz való készületüket és az abban való viselkedésüket. Ha mindkét dologban ajánlani tudják magukat Istennek és saját lelkiismeretüknek, várakozniuk kell a gyümölcs megjelenésére a kellő időben, de ha úgy látják, hogy valamelyikben kudarcot vallottak, akkor meg kell alázkodniuk és azután több gondossággal és szorgalommal kell részt venniük benne.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 175. Kérdés – Felelet