Hisszük, hogy az Isten Igéjének hallásából és a Szent­léleknek az emberben végzett munkájából származó igaz hit újjáteremti az embert, új emberré teszi őt, sőt felgerjeszti benne a vágyat, hogy új életet éljen és a bűn rabságából megszabaduljon. A megigazító hit nemhogy nem teszi restté az embereket a helyes és szent életre való igyekezetükben, hanem épp ellenkezőleg, enélkül soha senki nem cselekedne Is­ten iránti szeretetből, hanem inkább önmaga iránti szeretetből vagy a kárhozattól való félelemből. Ezért nem lehetséges, hogy ez a szent hit az emberben tétlen maradjon: mivelhogy nem hiábavaló hitről be­szélünk, hanem olyanról, amelyről a Szentírás azt mondja, szeretet által munkálkodó hit. Ez a hit indítja az embert arra, hogy az Isten Igéjében előírt cseleke­detekben magát gyakorolja. És ezek a cselekedetek, melyek a hit jó gyökeréből származnak, Isten előtt kedvesek és neki tetszőek, mivel megszentelődnek az ő kegyelme által. Mindazonáltal megigazulásunkat illetően nem számíttatnak be és nem jöhetnek szóba. Kizárólag a Krisztusba vetett hit által igazu­lunk meg, még mielőtt jócselekedeteket tennénk. Hiszen másként nem lennének jócselekedetek, amint a fa gyümölcse sem lehet jó annak előtte, hogy a fa maga jó ne volna. Tehát jót cselekedünk ugyan, de nem azért, hogy azokkal érdemeket szerezzünk (hi­szen mi a mi érdemünk?), hanem inkább mi vagyunk lekötelezve Istennek jócselekedeteinkért, mintsem ő nekünk, mert ő az, aki munkálja bennünk mind az akarást, mind a munkálást jókedvéből. Fontoljuk hát meg azt, mi megíratott: ha mindazokat megcselekedtétek, amik nektek parancsoltattak, mondjátok, hogy: Haszonta­lan szolgák vagyunk; mert amit kötelesek voltunk cseleked­ni, azt cselekedtük. Mindazonáltal nem tagadjuk, hogy Isten megfizet a jócselekedetekért, de ezt inkább úgy nevezzük, hogy kegyelemből megkoronázza ajándékait, de bármilyen jót is cselekedjünk, üdvösségünk alapját nem arra helyezzük. Ugyanis semmi olyant nem cselekedhetünk, mely ne lenne testileg beszen­nyezve, és ennélfogva ne lenne méltó a büntetésre.

Mert ha képesek is lennénk egyetlen ilyen dolgot cselekedni, egyetlen bűn felidézése elegendő volna arra, hogy miatta Isten eldobja színe elől cselekede­tünket. Ezért állandóan kétség és bizonyosság között hánykódnánk ide s tova, nyomorult lelkiismeretünk örökre gyötrődne, hacsak a mi Megváltónk halálának és szenvedésének egyetlen érdemében megnyugvást nem találna.

Belga Hitvallás (1561) 24. cikkely: A megszentelődés és a jócselekedetek

 

Akiket Isten megigazít, azokat meg is szenteli, úgy, hogy hitüket mindig követik a megtérés és a jócselekedet.

A megtérés Isten ajándéka, a mi által a hívők szívében kegyes bánkódás támad amiatt, hogy Istent az Ő kegyelmes Atyjukat megbántották korábbi vétkeikkel, azzal az állhatatos elhatározással együtt, hogy a jövőben Istenhez ragaszkodnak, és új életben járnak.

Habár a jócselekedetek, melyek a hitnek gyümölcsei, és a megigazulást követik, nem jelenthetnek bűneikért való elégtételt, sem Isten bizonyos ítéletét ki nem bírhatják mégis kedvesek Isten előtt, aki Krisztusban elfogadja azokat, és az igaz és élő hitből származnak, amelyet róluk ismerhetünk fel, mint fát a gyümölcséről.

A jócselekedetek, amelyekben Isten népének járnia kell, olyanok, amelyeket Ő parancsolt a Szentírásban, és nem amelyeket emberek találtak ki saját eszükből vak buzgóságukban és imádatukban, Isten Igéjének parancsa nélkül.

Az újjászületett ember nem tudja ebben az életben tökéletesen betölteni Isten törvényét. Ugyanis mindnyájan sok dologban vétkezünk; és hogyha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mibennünk, magunkat csaljuk meg, és az igazság nincsen mibennünk.

Nem minden gonosz bűn, amit keresztsége után akarattal követ el az ember, számít a Szentlélek elleni megbocsáthatatlan bűnnek. Ezért nem lehet megtagadni a megtérés lehetőségét azoktól, akik keresztségük után vétkeznek.

Az önkéntes jócselekedetekről, melyek Isten parancsolatai mellett vagy felett állnának – s amelyeket fölös jócselekedeteknek (supererogatio) is neveznek –, csak elbizakodottsággal és minden kegyesség híján lehet tanítani. Ezekkel ugyanis az emberek azt állítják, hogy nem csupán azt nyújtják Istennek, amit kötelesek, hanem azon felül is tesznek valamit.

Ír Hitvallás (1615) A megszentelődés és a jócselekedetek (39-45)

 

Akiket Isten önnön szándékának megfelelően az ő Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre hív, és a Szentlélek által megelevenít, azokat már ebben az életben teljességgel kiszabadítja ugyan a bűn uralmából és a szolgaságból – de nem a test indulatából, sem a bűn testéből.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. I. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

Ebből erednek azután a gyengeség mindennapi bűnei, amelyek foltként tapadnak még a szentek legszebb cselekedeteihez is, s folyvást arra ösztönzik őket, hogy alázattal álljanak Isten színe elé, hogy a megfeszített Krisztushoz folyamodjanak, hogy az imádság Lelke segítségével, és az istenfélelem szent gyakorlataival kiirtsák testük kívánságait, és hogy tökéletesedésük befejeződéséért sóhajtozzanak mindaddig, amikor majd kiszabadulván e halandó testből, Isten Bárányával együtt uralkodnak a mennyekben.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. II. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

A bennünk lakozó bűnök mindeme maradványai, továbbá a világ és a Sátán kísértései következtében a megtértek nem lennének képesek megmaradni abban a bizonyos kegyelemben akkor, ha csupán a saját erejükre lennének utalva. Isten azonban hű hozzájuk, és könyörületesen megerősíti őket az egyszer már elnyert kegyelemben, s erejénél fogva meg is tartja benne őket mindvégig

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. III. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

Habár Isten hatalma, amellyel megerősíti és megőrzi a kegyelemben azokat, akik igazán hűségesek hozzá, nagyobb annál, mintsem hogy a test hatalma fölébe kerekedhetne, mégsem mindig oly módon ösztönzi és buzdítja a megtérteket, hogy bizonyos részleges cselekedeteikben ne lennének képesek önhibájukból eltérni a kegyelem vezetésétől, és hogy a test vágyai ne tudnák őket a hatalmukba keríteni, s ők inkább azokat követni. Ennélfogva folyvást imádkozniuk kell és ébernek kell lenniük, nehogy kísértésbe essenek. Ha nem így cselekszenek, akkor nemcsak a test, a világ és a Sátán veheti rá őket a bűnökre – még súlyos és iszonyatos bűnökre is –, hanem néha még Isten igazságos beleegyezése is; erre nyújt példát Dávid, Péter és más szentek elkeserítő bukása, amelyeket a Szentírásban olvashatunk.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. IV. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

Az ilyesfajta mérhetetlen nagy bűnökkel azonban mélyen megbántják Istent, a halál bűnös állapotába jutnak, megszomorítják a Szentlelket, lerontják hitben való gyakorlottságukat, súlyosan megsebzik lelkiismeretüket, s néha, rövid időre, még a kegyelem érzését is elveszítik; mígnem Isten atyailag újra feléjük fordítja ragyogó arcát, de csak akkor, ha már kitartó állhatatossággal újra az élet felé fordultak.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. V. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

Mert Isten, aki bőkezű a könyörületességben, a változhatatlan kegyelmi ígéret miatt még az elkeserítő botlások esetében sem veszi el teljesen övéitől a Szentlelket, s nem hagyja őket odáig süllyedni, hogy az örökbefogadás kegyelmét vagy megigazult állapotukat elveszítsék, vagy hogy halálos, avagy a Szentlélek elleni bűnt kövessenek el, s ezáltal belül végképp terméketlenné válva örök száműzetésre ítéljék önmagukat. 

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. VI. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

A bukottak esetében ugyanis elsősorban azt a bennük lévő halhatatlan magot kíméli meg, amely megelevenítésük alapjául szolgál, s erre vigyáz, nehogy elpusztuljon vagy kivettessék. Azután Igéje és Lelke segítségével valósággal, hathatósan megerősíti őket a bűnbánatra, hogy teljes szívükből fájlalják Isten előtt az elkövetett bűnöket, hogy megtört szívvel esedezzenek a hit által történő, a Közvetítő vérében való bűnbocsánatért, s ezt meg is tartsák; hogy visszanyert állapotukban újra érezzék magukban Isten kegyelmét, s imádkozzanak az irgalomért, amelyben a benne való hit révén részesülnek, és nap mint nap törekvően, félelem és reszketés mellett munkálkodjanak saját üdvösségükön.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. VII. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

Így hát nem a saját érdemeik vagy erejük folytán, hanem Isten önzetlen könyörületessége révén képesek csupán arra, hogy ne veszítsék el teljesen hitüket és a kegyelmet, s hogy ne maradjanak meg és pusztuljanak el végképp bukásaikban. Ez, amennyiben rajtuk múlna, nemcsak hogy könnyen megtörténhetne, hanem minden kétséget kizáróan meg is történne – Istent figyelembe véve azonban egyáltalában nem történhetik meg, amennyiben ő nem változtathatja meg szándékát, nem vonhatja vissza ígéretét, nem teheti semmissé a szándéka szerint végbement megszólítást, s nem engedheti, hogy Krisztus érdeme, közbenjárása és szolgálata haszontalan, s hogy a Szentlélek beleegyezése hiábavaló legyen, vagy hogy eltöröltessék.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. VIII. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

Maguk a hívek bizonyosak lehetnek a kiválasztottak üdvözítő megőriztetésében és a hívek hitben való megmaradásában; ez hitük mértékéül szolgál, amely megerősíti őket abban a szilárd meggyőződésükben, hogy mindig is az Egyház igaz és élő tagjai lesznek, s hogy elnyerik bűneik bocsánatát és az örök életet.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. IX. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

Ezt a bizonyosságot nem egy, Isten Igéjén kívüli, emellett adott külön kinyilatkoztatásból nyerjük, hanem egyedül az Isten ígéreteire alapozott hitből, amely ígéreteket Isten a lehető legkielégítőbb módon kinyilatkoztatta Igéjében, a mi vigaszunkra; egyrészt tehát „a Szentlélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei és örökösei vagyunk” (Róm 8,16). Másrészt bizonyságot szerezhetünk a jó lelkiismeretre és a jó cselekedetek végrehajtására irányuló törekvésünkből. Isten választottai, amennyiben elveszítenék ebben a világban a győzelem elnyerésének szilárd vigaszát és az örök dicsőség csalhatatlan zálogát, nyomorultabbak lennének minden embernél.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. X. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

Mindazonáltal a Szentírás arról tanúskodik, hogy a híveknek sokféle, a testből adódó bizonytalansággal kell szembesülniük ebben az életben, és a súlyos kísértések közepette nem mindig érzik magukban a hitükről való erős meggyőződést vagy a hitben való megmaradásuk bizonyosságát. Isten azonban, minden vigasztalás Atyja, „nem hagyja őket feljebb kísérteni, mint elszenvedhetik; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd” (1Kor 10,13). A Szentlélek révén pedig újra megerősíti bennük a hitben való megmaradásukat illető bizonyosságot.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. XI. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

A hitben való megmaradást illető bizonyosság nemcsak hogy nem teszi gőgössé és a test bűneivel szemben hanyaggá a valódi hívőket, hanem éppen ellenkezőleg: alázat, szemérmes tartózkodás, igaz istenfélelem, a mindennapi küzdelmekben tanúsított türelem, forró imák, a keresztben és az igazság megvallásában való állhatatosság ered belőle; s az, hogy szem előtt tartják e jótéteményt, folyvást az önzetlenség és a jó cselekedetek gyakorlására sarkallja őket, amint erről az Írás tanúsága és a szentek példaadása révén tudomásunk van. 

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. XII. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

A megmaradásban való, új életre ébredt bizakodás azokban sem okoz zabolátlanságot, s nem tesz kárt istenfélelmükben, akik megmenekülnek a bukástól, sőt ezután sokkal több gondot fordítanak arra, hogy megmaradjanak az Úr útjain, amelyek arra valók, hogy rajtuk járva megőrizzék a megmaradásba vetett bizodalmukat, nehogy Isten kegyes arca (amelynek szemlélése az istenfélő számára kedvesebb az életnél, elvesztése viszont a halálnál is keserűbb) az atyai jósággal való visszaélés következtében végül elforduljon tőlük, s így irtózatos lelki gyötrelembe zuhanjanak.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. XIII. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

Amiként pedig Isten úgy látta jónak, hogy az evangélium magasztos munkája által megkezdje bennünk a kegyelem művét, ugyanígy az evangélium hallgatása, olvasása, a benne való elmélyedés, az intések, a fenyegetések, az ígéretek, s nem kevésbé a szentségek segítségével meg is őrzi, folyamatosan végzi, és be is teljesíti azt.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. XIV. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

E hittétel, amely az igazi hívők és a szentek hitben való megmaradásáról, illetve ennek bizonyosságáról szól, s amelyet Isten a lehető legkielégítőbb módon kinyilvánított Igéjében, nevének dicsőségére és az istenfélő lelkek vigaszára, s amelyet belevésett a hívek szívébe – nos, ezt a nézetet a testi ember nem érti, a Sátán gyűlöli, a világ kineveti, a tudatlanok és a képmutatók visszaélnek vele, a szellem eltévelyítői pedig harcolnak ellene; Krisztus jegyese azonban, akár egy felbecsülhetetlen értékű kincset, mindig is a leggyengédebben őrizte, és állhatatosan harcolt érte; Isten pedig, aki ellen sem tanács, sem erőszak semmit nem tehet, gondoskodni fog róla, hogy terve beteljesedjék. Mindezért egyedül Istent, az Atyát, a Fiút és a Szentlelket illesse tisztelet és dicsőség mindörökkön örökké. Ámen.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. XV. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

Miután a zsinat kifejtette az igaz tanítást a szentek állhatatosságáról, elutasítja azok tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „Az igaz hívők állhatatossága nem a kiválasztás eredménye, s nem Isten Krisztus halálával szerzett adománya, hanem az új szövetség feltétele, amelyről az embernek még saját kiválasztása és [ahogy ők mondják] visszavonhatatlan megigazulása előtt, szabad akaratával kell tanúságot tennie.” A Szentírás ugyanis tanúsítja, hogy az igaz hívők állhatatossága kiválasztásból következik, s Krisztus halálának ereje, az ő feltámadása és közbenjárása révén adatik a kiválasztottaknak. Róm 11,7: „A kiválasztottak azonban elérték, a többiek pedig megkeményíttettek”. Ugyanígy Róm 8,32-35: „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? Ki vádolná Isten választottait? Isten, aki megigazít. Ki ítélne kárhozatra? A meghalt, sőt feltámadt Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk? Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől?”.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. I. Anatéma.

 

Miután a zsinat kifejtette az igaz tanítást a szentek állhatatosságáról, elutasítja azok tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „Isten ugyan ellátja a hívő embert a hitben való megmaradáshoz szükséges képességekkel, és arra i kész, hogy megőrizze benne ezeket, ha teljesíti kötelességét, és noha mindenük megvan, ami a hitben való megmaradáshoz feltétlenül szükséges, és amit Isten a hit megőrzéséhez egyáltalán megadni akar, mindemellett is mindig az emberi akarat szándékától függ, hogy megmaradnak-e benne vagy sem.” E nézet ugyanis nyilvánvalóan pelagianista, s az embereket, akiket szándéka szerint szabaddá kíván tenni, szentségtörőkké teszi, ellentétben állván az evangéliumi tanítás folyvást hangoztatott nézetével, amely a megdicsőülés minden eszközét kiveszi az ember kezéből, s az érte járó köszönetet csakis az isteni kegyelemnek juttatja; azonkívül ellentétes az apostol tanúságával is: „Isten az, aki meg is erősít minket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyünk a mi Urunk Jézus Krisztus napján” (1Kor 1,8).

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. II. Anatéma.

 

Miután a zsinat kifejtette az igaz tanítást a szentek állhatatosságáról, elutasítja azok tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „Az igaz hívők nemcsak hogy képesek teljességgel és végleg kiesni a megigazító hitből, a kegyelemből és az üdvösségből, hanem a valóságban ez gyakorta meg is történik, s így örökre elvesznek.” E vélemény ugyanis magát a megigazító és megelevenítő kegyelmet, és Krisztus állandóan őrző tevékenységét vonja kétségbe, Pál apostol világos beszédével szemben, Róm 5,8-9: „Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk. Ha tehát már most megigazított minket az ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól.”. Azonkívül János apostollal szemben, 1Jn 3,9: „Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt, mert az ő magja van benne, és nem vétkezhet, mert az Istentől született.”. Nem kevésbé Jézus Krisztus szavaival szemben, Jn 10,28-29: „Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből.”. 

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. III. Anatéma.

 

Miután a zsinat kifejtette az igaz tanítást a szentek állhatatosságáról, elutasítja azok tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „Az igaz hívők és a megelevenítettek képesek a Szentlélek ellen vétkezni, és halálos bűnt elkövetni.” Amikor János apostol (az 1. levélben) az ötödik fejezetben megemlékezik a halálos bűnökről, a 16-17. vers után, amelyekben megtiltja a halálos bűnökért való könyörgést, rögtön hozzá is teszi a 18. versben: „Tudjuk, hogy aki Istentől született, nem vétkezik [ti. azzal a bizonyos halálos bűnnel]: hanem aki Istentől született, megőrzi magát, és a gonosz nem illeti őt”.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. IV. Anatéma.

 

Miután a zsinat kifejtette az igaz tanítást a szentek állhatatosságáról, elutasítja azok tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „Semmiféle bizonyosságunk sincs ebben az életben jövőbeli állhatatosságunkra nézve, legfeljebb különleges kinyilatkoztatás révén.” E tanítás ugyanis megsemmisíti az igaz hívők vigaszát az életben, s visszacsempészi az egyházba a pápisták kétségeskedését. A Szentírás azonban mindenütt állást foglal e bizonyosság mellett, mégpedig nem különleges és rendkívüli kinyilatkoztatás formájában, hanem Isten gyermekei által felmutatott sajátos jelek és Isten lehető legáltalánosabb ígéretei alapján. Leginkább Pál apostol, a Róm 8,39-ben: „sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban”. Valamint János is, 1Jn 3,24: „Aki pedig megtartja az ő parancsolatait, az őbenne marad, és ő is abban; és ezt, hogy ő bennünk van, abból tudjuk meg, hogy a Lelkéből adott nekünk”.

 

Miután a zsinat kifejtette az igaz tanítást a szentek állhatatosságáról, elutasítja azok tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „A hitben való megmaradásról, illetve az üdvösséget illető bizonyosságról szóló tanítás természeténél és jellegénél fogva a hús [bűneink] melegágya, továbbá károsan hat az istenfélelemre, a jó erkölcsökre, a könyörgésekre és a szentek egyéb hitgyakorlataira; úgyhogy akkor járunk el helyesen, ha szembehelyezkedve vele kételkedünk benne.” Ezek ugyanis egyértelművé teszik, hogy nem ismerik el az isteni kegyelem hatalmát és a bennünk lévő Szentlélek tevékenységét, és ellentmondanak János apostolnak is, aki világosan beszél erről, amikor így szól: „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, és olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában. Ezért akiben megvan ez a reménység, megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tiszta.” (1Jn 3,2-3). Ezenkívül nem veszik figyelembe az Ó- és az Újszövetség szentjeinek példaadását, akik éppenséggel bizonyosak voltak saját állhatatosságukban és üdvözülésükben, és mégis szorgalmasan gyakorolták magukat az imádságokban és egyéb istenfélő gyakorlatokban.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. VI. Anatéma.

 

Miután a zsinat kifejtette az igaz tanítást a szentek állhatatosságáról, elutasítja azok tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „Az időleges hit semmiben sem különbözik a megigazító és üdvözítő hittől, legfeljebb időtartamában.” Hiszen maga Krisztus tette nyilvánvalóvá (Mt 13,20-tól és Lk 8,13-tól folyamatosan), hogy három különbség is van az időlegesen hívők és az igaz hívők között: akkor, amikor amazokról azt mondja, hogy köves helyként fogadják be a magot, ezekről azt, hogy jó földként, azaz jó szívvel; ezután azt mondja, hogy amazoknak nincsen gyökerük, ezeknek viszont erős gyökerük van, s végül azt, hogy amazok nem teremnek gyümölcsöt, ezek viszont különböző mennyiségű gyümölcsöt teremnek állhatatosságukban, a hitben megmaradva.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. VII. Anatéma.

 

Miután a zsinat kifejtette az igaz tanítást a szentek állhatatosságáról, elutasítja azok tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „Egyáltalán nem képtelenség az, hogy az ember, miután az első megelevenítés után elpusztult, ismételten, sőt akár többször is újjászülessen.” E nézetükkel ugyanis tagadják az isteni mag romolhatatlanságát, amely által újjászületünk, Péter apostol tanúságtételével szembeszegülve: „nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtetek újjá” (1Pt 1,23).

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. VIII. Anatéma.

 

Miután a zsinat kifejtette az igaz tanítást a szentek állhatatosságáról, elutasítja azok tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „Krisztus sohasem imádkozott a hívők hitben való sérthetetlen megmaradásáért.” Magát Krisztust hazudtolják meg ezzel, aki azt mondja: „én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited” (Lk 22,32). És meghazudtolják János evangélistát is, aki tanúsítja (17,20), hogy Krisztus nem csupán az apostolokért imádkozott, hanem mindenkiért, aki az ő beszédeik révén majd hinni fog benne – 11. vers: „Szent Atyám, tartsd meg őket a te neved által”, és a 15. uo.: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.”.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. IX. Anatéma.

 

- Mi a megszentelődés?

- A megszentelődés Isten ingyen kegyelmének egy cselekedete, amely által teljes valónk megújul Isten képmására, és egyre inkább képessé válunk arra, hogy meghaljunk a bűnnek és éljünk az igazságosságnak. (2Thesz 2,13; Ef 4,24; Róm 8,1)

Westminsteri Kiskáté (1646) 35. Kérdés – felelet

 

1. Akiket Isten eredményesen elhívott, újjászült, új szívet és új lélek adott nékik, azokat továbbra is megszenteli valóságos és személyes módon Krisztus halálának és feltámadásának ereje, Isten bennük lakozó Igéje és Lelke által. A bűn hatalmában álló test teljes uralmát lerombolja, különböző vágyait egyre inkább meggyengíti és megöldökli, az elhívottakat és az újjászületetteket pedig egyre inkább megeleveníti és megerősíti minden üdvös kegyelmi ajándékban, amely az igazi szentség gyakorlásához vezet, mely nélkül senki nem fogja meglátni az Urat.

2. Ez a megszentelődés, habár nem tökéletes ebben az életben, a teljes emberre kihat. Mégis a romlottság némely eleme megmarad a teljes emberben, és ebből állandó és kibékíthetetlen harc támad: a test harcol a lélek ellen, a lélek pedig a test ellen.

3. Ebben a harcban a megmaradt romlottság győzedelmeskedhet ugyan egy időre, mégis a Krisztus megszentelő Lelkének folyamatos erősítése által az újjászületett természet felülkerekedik. Ez által a szentek növekednek a kegyelemben, tökéletesítve megszentelődésüket az Isten félelmében.

Westminsteri Hitvallás (1647): 13. Fejezet: A megszentelődésről

 

- Mi a megszentelődés?

- A megszentelődés Isten kegyelmének a munkája, amely által azok, akiket Isten a világ teremtése előtt kiválasztott, hogy szentek legyenek, Lelkének hatalmas munkálkodása folytán – aki Krisztus halálát és feltámadását alkalmazza rájuk – a kellő időben egész valójukban megújulnak Isten képmására azáltal, hogy az életre vezető megtérés magjait és minden más üdvözítő kegyelmet a szívükbe helyez, ezeket a kegyelmeket pedig annyira felgerjeszti, növeli és megerősíti, hogy egyre inkább meghalnak a bűnnek és új életre támadnak fel.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 75. Kérdés – Felelet

 

- Miben különbözik a megigazulás és a megszentelődés?

- Noha a megszentelődés elválaszthatatlanul kapcsolódik a megigazuláshoz, mégis különböznek abban, hogy a megigazulásban Isten Krisztus igazságát tulajdonítja a bűnösnek, a megszentelődésben pedig az ő Lelke oltja belé a kegyelmet és teszi képessé a szentség gyakorlására. Az előbbiben a bűn megbocsáttatik, az utóbbiban leigáztatik. Továbbá az egyik minden hívőt egyenlően, tökéletesen megszabadít ebben az életben Isten bosszúálló haragjától, így soha nem kárhoztathatók. A másik viszont nem egyenlő mértékű a hívőkben, és nem is tökéletes ebben az életben senkiben, hanem a tökéletességre növekszik fel.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 77. Kérdés – Felelet

 

- Honnan ered a megszentelődés tökéletlensége a hívőkben?

- A megszentelődés tökéletlensége a hívőkben a bűn maradékaiból ered, amelyek minden részükben megtalálhatók, valamint a test állandó kívánságaiból, amelyek a lélek ellen törnek. Ezáltal a kísértések gyakran legyőzik a hívőket és ők sokféle bűnbe esnek, lelki szolgálataikban megakadályoztatnak és legjobb cselekedetük is tökéletlen és szennyes Isten előtt.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 78. Kérdés – Felelet