Isten, az Úr ismeri (2Tim 2,19), szereti (Jer 31,3) és megáldja övéit az örökkévalóságban (Mt 25,34). Elkészítette országát az ő áldottainak a világ teremtése előtt, egyetlen, szeretett Fiában, Krisztusban (Ef 1,4).

Kelet-Frízlandi Hitvallás (1528): 1. Artikulus

 

… Ebből adódóan megvalljuk, hogy Isten még a világ teremtése előtt kiválasztotta azokat, akiket az örökélet örökségével akar megajándékozni (Róm 8,29-30; 9,11-13; 11,5. 7; Ef 1,4-6).

Bázeli Hitvallás (1534): 1. Istenről

 

Jóllehet ugyan az ember saját vétke és engedetlensége miatt örök kárhozatra méltóvá lett, és Isten jogos haragját vonta magára; Isten, a kegyelmes Atya, azonban soha nem szűnt meg gondot viselni róla; amit mi elég világosan és nyíltan felismerhetünk és megérthetünk az első ígéretből, és az egész törvényből (ami által a bűn felébred, de ki nem alszik), és az erre rendelt és adatott Úr Krisztustól.

I. Helvét Hitvallás (1536):

10. Hogyan állította helyre Isten az embert az Ő örök végzése által?

 

Hisszük, hogy ebből az általános romlásból és ítéletből, melybe minden ember alámerült, Isten ki­emeli azokat, akiket örökkévaló és változhatatlan tanácsából, egyedül az ő jósága és irgalmassága révén, cselekedeteikre való tekintet nélkül elválasztott a mi Urunk Jézus Krisztusban; a többieket azonban meg­hagyja ugyanabban a romlásban és ítéletben, hogy megmutassa rajtuk igazságát, ahogyan az előbbiekben irgalma gazdagságát ragyogtatja fel. Mert némelyek semmivel sem jobbak, mint mások, mielőtt Isten elválasztaná őket az ő változhatatlan akarata szerint, melyet eleve elrendelt Jézus Krisztusban a világ teremtése előtt; és senki sem juthatna saját erényei révén ebbe az üdvösségbe, hisz természet szerint egyetlen jó mozdulatra, érzésre vagy gondolatra sem vagyunk képesek mindaddig, amíg Isten ezeket fel nem kínálja, és rendelkezésünkre nem bocsátja.

2Móz 9,16; Jer 1,5; 10,23; Róm 3,22-23. 28; 8, 28-30; 9; Ef 1,4-5. 7; Fil 2,13; 2Tim 1,9; 2,20; Tit 3,3. 5.

La Rochelle-i Hitvallás (Confessio Gallicana 1559) (12.)

 

Az örökkévaló Isten és Atya, aki egyedül az ő kegyelméből választott ki bennünket Jézus Krisztusban az ő Fiában, a világ megalapítása előtt, arra rendelte őt, hogy a mi fejünk, testvérünk, pásztorunk és lel­künknek főpapja legyen. Mivel azonban az Isten igazsága és a mi bűnünk közötti ellentét oly nagy volt, hogy a maga erejéből senki Istenhez nem juthatott, szükséges volt, hogy az Isten Fia hozzánk alászálljon, testünkből való testet, húsunkból való húst, cson­tunkból való csontot öltsön magára és így Isten és em­berek közötti tökéletes közbenjáró legyen, aki hatalmat ad mindazoknak, akik benne hisznek, hogy Is­ten fiaivá legyenek; amint maga mondotta: „Fel­megyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Ez a szent testvériség helyreállítja mindazt, amit Ádámban elveszítettünk. Ezért bátran nevezzük Istent Atyánknak;^; nem azért, mert ő teremtett minket - hiszen az elvetettek is az ő teremtményei -, hanem mert megen­gedte, hogy egyetlen Fia a mi testvérünkké legyen, és mert kegyelmesen megengedte, hogy őt mint egyetlen Közbenjárónkat megismerjük és magunkhoz öleljük - amint már fentebb is mondtuk. Azért is kellett a Messiásnak és Megváltónak igaz Istennek és igaz embernek lennie, hogy a mi vétkünk méltó büntetését elhordozza, hogy az Atya ítélőszéke előtt megjelenve, helyettünk a mi vétkünkért és engedetlenségünkért halált szenvedjen, és így győzze le azt, aki a halált szerezte. Mivel sem az isteni természet egymaga halált nem szenvedhetett, sem embersége azt egyedül le nem győzhette, a Messiás a kettőt személyében egyesítette, hogy egyrészt a gyenge em­beri természet szenvedjen, és az általunk megérdemelt halált elhordozza, másrészt az ő istenségének végtelen és legyőzhetetlen ereje diadalmaskodjék, és számunkra életet, szabadságot és örök győzelmet sze­rezzen.

Skót Hitvallás (1560) 8. cikkely: A kiválasztás

 

Hisszük, hogy minekutána Ádám egész nemzetsége az első ember vétke miatt ily módon romlásra és pusztulásra jutott, Isten feltárta, milyen is ő valójában: irgal­mas és igazságos. Irgalmas, mert a pusztulástól megszabadítja és megőrzi azokat, akiket örök és változhatatlan tanácsából kiválasztott és elkülönített a mi Urunk Jézus Krisztusban, egyedül az ő ingyen jóságából, tekintet nélkül cselekedeteikre. Igazságos, mert a többieket meghagyta a bukásban és a pusztulásban, amelybe önnön magukat juttatták.

Belga Hitvallás (1561) 16. cikkely: Isten eleve elrendelése

 

Az életre való eleve elrendelés Isten örökkévaló célja, amelyet a világ alapjainak teremtése előtt, Ő megparancsolt a számunkra titkos bölcsessége által, hogy megszabadítsa az átoktól és a kárhozattól azokat, akiket az emberek közül Krisztusban kiválasztott, és elhozza nekik Krisztus által az örökkévaló üdvösséget, ahogy az ember tisztességet kap. Annak okáért azok, akik megáldottak Isten nagyszerű segítségével, elhívottak Isten szándéka szerint a Lélek munkája által a rendelt időben; ők a kegyelem által engedelmeskednek az elhívásnak, megigazulnak, Isten fiaivá fogadtatnak. Ők Isten egyetlen Fia, Jézus Krisztus képmására alakíttatnak, hithűen jó cselekedetekben járnak, és Isten kegyelméből örökkévaló boldogsághoz jutnak. Az eleve elrendelés isteni elgondolása és a Krisztusban való kiválasztásunk kellemes, örömteli és kimondhatatlan vigasztalás teljessége azoknak, akik Istenfélők, ők érzik magukban Krisztus Szentlelkének munkálkodását, ami megszégyeníti a test akaratát és óemberüket, elméjüket magas és mennyei dolgokhoz emelve. Ezzel megalapozza és megerősíti a Krisztuson keresztül elérhető örök üdvösség hitét, egyszersmind felizzítja az Isten iránti szeretetüket. Tehát azoknak a furcsa és a test dolgaihoz kötődő embereknek, akikből hiányzik Krisztus Lelke, szemükben az Isten eleve elrendeléséről szóló tanítás veszélyes lehet, mely által a gonosz vagy kétségbeesésbe, vagy a legtisztátalanabb élet nyomorúságába taszítja őket, mely nem kevésbé veszélyes, mint a kétségbeesés. Továbbá Isten ígéreteit olyan bölcsen kell fogadnunk, ahogyan azok a Szentírásban ki vannak fejtve számunkra, és cselekedeteinkben Isten akaratát kell követnünk, melyet nekünk kifejezően kijelentetett Isten Igéjében.

Az Anglikán Egyház 39 Cikkelye (1562):

17. Az eleve elrendelésről és a kiválasztásról

 

(Isten választ ki bennünket kegyelemből.) Isten szabadon és ingyen kegyelemből, minden emberi tekintet nélkül öröktől fogva elrendelte vagy kiválasztotta azokat a szenteket, akiket üdvözíteni akar Krisztusban, Pál apostolnak ama kijelentése szerint: Isten magának kiválasztott minket Ő benne világ teremtetése előtt (Ef 1,4). Továbbá: Aki megtartott minket és hívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő saját végzése és kegyelme szerint, mely adatott nékünk Krisztus Jézusban örök időknek előtte, megjelentetett pedig most a mi Megtartónknak, Jézus Krisztusnak megjelenése által (2Tim 1,9 sk).

(Isten Krisztusban választott ki vagy rendelt el bennünket eleve az üdvösségre.) Tehát nem közvetlenül, de nem is valamely érdemünkért, hanem Krisztusban s Krisztusért választott ki bennünket az Isten, hogy akik már hit által Krisztusba vannak beoltva, ugyanazok legyenek a kiválasztottak is; az elvetettek pedig azok, akik Krisztuson kívül vannak, az apostolnak ama mondása szerint: Kísértsétek meg magatokat, ha a hitben vagytok-e? Magatokat próbáljátok meg. Avagy nem ismeritek-é magatokat, hogy Jézus Krisztus bennetek van? Kivéve, ha méltatlanok vagytok (2Kor 13,5).

(Bizonyos célra választott ki bennünket.) Végül pedig Isten a szenteket Krisztusban bizonyos célra választotta ki, melyet eképpen fejt ki az apostol: Kiválasztott minket Őbenne, hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek Ő előtte szeretet által. Eleve elhatározván, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által az Ő akaratának jókedve szerint, kegyelme dicsőségének magasztalására (Ef 1,4 skk).

(Legyünk jó reménységgel mindenkiről.) És jóllehet Isten tudja, kik az övéi és egy helyen említés történik a kiválasztottak csekély számáról, mégis mindenkire nézve jó reménységgel kell lennünk és senkit sem szabad vakmerően az elvetettek közé számlálnunk. Legalább is Pál apostol ezt mondja a filippibelieknek: Hálát adok az én Istenemnek minden tirólatok való emlékezésemben (szól pedig itt az egész filippibeli gyülekezetről), mivelhogy részt vettetek az evangélium ügyében, meg lévén győződve arról, hogy aki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégzi Krisztus Jézusnak napjáig: amint hogy méltó, hogy én ilyen értelemben legyek mindenitek felől (Fil 1,3 skk). – (Vajon kevesen vannak-e a választottak?) és midőn megkérdezték az Urat a Lk. 13. szerint: Avagy kevesen vannak-e, akik üdvözülnek? nem válaszolt erre az Úr és nem mondta meg, vajon kevesen vagy sokan lesznek-e azok, akik üdvözülnek vagy elvesznek, hanem inkább arra buzdított, hogy ki-ki igyekezzék bemenni a szoros kapun. Mintha azt mondaná: nem a ti dolgotok ezekről felettébb kíváncsian tudakozódni, hanem inkább arra törekedjetek, hogy az egyenes úton bejussatok a mennybe.

(Mit kell elítélnünk ebben a kérdésben.) Ezért nem helyeseljük némelyeknek istentelen kijelentéseit, akik ezt mondják: Kevesen vannak a választottak, és minthogy nem bizonyos, vajon én is ama kevesek közé tartozom-e vagy sem kedvem szerint élek. Mások viszont így beszélnek: Ha Isten eleve üdvösségre rendelt vagy kiválasztott, akkor semmi sem fog útjában állni az én bizonyosan eldöntött üdvösségemnek, bármit cselekszem is. Ha pedig az elvetettek közé tartozom, semmiféle hit vagy bűnbánat nem segít rajtam, minthogy Isten végzését nem lehet megváltoztatni; nincs hát értelme semmiféle tanításnak vagy intésnek. Ezek ellen harcol Pál apostolnak ez a kijelentése: Az Úr szolgája legyen tanításra alkalmas, türelmes, aki szelíden fenyíti az ellenszegülőket; ha talán adna nékik az Isten megtérést az igazság megismerésére, és felocsudnának az ördög tőréből foglyokká tétetvén az Úr szolgája által az Isten akaratára (2Tim 2,23 skk). – (Nem hiábavalók az intelmek, bár az üdvösség kiválasztás dolga.) De Ágoston is rámutat arra, hogy mindkét dolgot hirdetni kell: mind Isten szabadon kiválasztó és eleveelrendelő kegyelmét, mint az üdvösséges intéseket és tanításokat. (Vajon ki vagyunk-e választva.) Nem értünk tehát egyet azokkal, akik Krisztuson kívül kérdezik, vajon öröktől fogva ki vannak-e választva és mit határozott róluk Isten öröktől fogva. Mert az evangélium prédikálását kell hallgatni és annak kell hinni és kétségtelennek kell tartani, hogy ha hiszel és Krisztusban vagy, akkor kiválasztott vagy. Az Atya ugyanis eleveelrendelésének örök tanácsát, ahogy azt az imént Pál apostolból (2Tim 1) kimutattam, Krisztusban tette számunkra nyilvánvalóvá. Mindenekelőtt tehát azt kell tanítanunk és meggondolnunk, hogy az Atyának mily nagy szeretete jelent meg irántunk Krisztusban; arra kell hallgatnunk, mit hirdet nekünk maga az Úr napról napra az evangéliumban, hogyan hívogat mondván: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek és én megnyugosztlak titeket (Máté 11,28). Úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (Jn 3,16). Valamint: A ti mennyei Atyátok nem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsinyek közül (Máté 18,14). – Krisztus tehát az a tükör, melyben eleveelrendelésünket szemléljük. Ha közösségünk van Krisztussal és ő igaz hitben a miénk, mi pedig az övéi vagyunk, akkor elég világos és erős bizonyságunk lesz arról, hogy be vagyunk írva az élet könyvébe.

(Az eleveelrendelés kísértése.) Az eleveelrendeléssel kapcsolatos kísértésünkben, melynél alig van más veszedelmesebb kísértés, vigasztaljon minket az, hogy Isten ígéretei egyetemesen szólnak a hívőknek, mert maga mondja: Kérjetek és megadatik néktek. Mert aki kér, mind kap (Lk 11,9 sk). Továbbá az, hogy Isten egyetemes anyaszentegyházával így imádkozunk: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben* – és hogy a keresztség által beoltattunk a Krisztus testébe és hogy az anyaszentegyházban gyakran tápláltatunk az ő testével és vérével az örök életre. Így megerősítve Pál apostol utasítása szerint az a mi dolgunk, hogy félelemmel és rettegéssel vigyük véghez a mi üdvösségünket.

II. Helvét Hitvallás (1566): X. fejezet:

Isten eleveelrendelése

és a szentek kiválasztása

 

I. Isten némelyeket eleve életre rendelt, másokat pedig elvetett a halálra.

II. Isten életre való eleve elrendelésének oka egyes egyedül az Ő jótetszésében van és nem a hit, vagy az állhatatosság, vagy a jócselekedetek, vagy más dologban, ami beoltaná az embert az eleve elrendeltek közé.

III. Az eleve elrendeltek száma meghatározott és biztos, azt sem növelni, sem csökkenteni nem lehet.

IV. Akik nincsenek eleve üdvösségre rendelve, bűneik miatt szükségszerűen elítéltetnek.

V. Az igaz, élő megigazító hit és az Isten megszentelő Lelke a választottakban sem végképpen, sem teljes mértékben meg nem semmisülhet, ki nem hunyhat és el nem tűnhet.

VI. Az igazán hívő ember, aki fel van ruházva a megigazító hittel, bizonyos lehet a hit bizonyossága által bűneinek bocsánata és a Krisztus által megszerzett örök üdvössége felől.

VII. Az emberiség egészére nem osztható szét, nem tehető közössé, nem ruházható át az üdvözítő kegyelem, amely megmenthetné őket, ha akarnák.

VIII. Senki sem jöhet Krisztushoz, csak akinek ez megadatik, akit az Atya vonz. Nem minden embert vonz úgy az Atya, hogy a Fiúhoz jöjjön.

IX. Nincs az akaratban sem lehetőség, sem hatalom, ami által az ember megmenekülhetne.

Lambeth Tételek - 1595

 

Az Ő változhatatlan tanácsából, Isten öröktől fogva elrendelte azokat, amiknek az időben meg kell történniük; mégpedig úgy, hogy ezáltal sem az értelmes teremtmények akaratának nem adatik meg az erőszakos ellenállás, sem a másodlagos okok szabadsága és eshetősége nem csorbul, sőt inkább megerősíttetik.

Ugyanazon örök tanácsvégzése szerint, Isten némelyeket eleve életre rendelt, másokat pedig elvetett a halálra: mindkettőnek meghatározó száma van, amit csak Isten ismer. Ezeknek számát sem növelni, sem csökkenteni nem lehet.

Az életre való eleve elrendelés Isten örök célja, hogy akiket az emberiségből Krisztusban kiválasztott, azokat megszabadítsa az átoktól és a kárhozattól, és mint tisztességre való edényeket. Krisztus által örök üdvösségre vezérelje őket. Ezt még a világ alapjainak letétele előtt állhatatosan elhatározta az Ő szent tanácsa szerint.

Istennek oka az életre való eleve elrendelésében egyes egyedül az Ő jótetszése, és nem a kiválasztott személy hitének, állhatatosságának, jócselekedeteinek vagy valamely más dolognak előre látása. Mivel minden dolgot az Ő dicsőségének megmutatására rendelt, és mivel az Ő dicsősége mind az Ő irgalmának, mind az ítéletének munkáiban meg kell, hogy jelenjék, az Ő mennyei bölcsességének jónak tetszett, hogy egy bizonyos számban kiválassza azokat, akikre kiterjeszti az Ő meg nem érdemelt irgalmát, meghagyva a többit, hogy ítéletének példája legyenek.

Akiket az életre rendelt, azokat Isten el is hívja a maga céljának megfelelően (Lelkének alkalmas időben való munkája szerint), és kegyelem által engednek is a hívásnak. Ezeket ingyen megigazítja; örökbe fogadás által Isten fiaivá lesznek; az Ő egyszülött Fiának, Jézus Krisztusnak képéhez hasonlókká tétetnek; ezek kegyesen jócselekedetekben élnek, míg végül Isten irgalmából örök boldogságra jutnak. Akik viszont nincsenek az üdvösségre rendelve, végül bűneik miatt elítéltetnek.

Az eleve elrendelésnek, és a mi Krisztusban való kiválasztásunknak Isten szerinti mérlegelése édes, kellemes és kimondhatatlan vigasztalást nyújt a kegyes embereknek és azoknak, akik magukban érzik a Krisztus Lelkének munkálkodását, aki megöldökli a test cselekedeteit és az ő földi tagjaikat, elméjüket pedig a magas és mennyei dolgok felé vonja. Továbbá nagymértékben megerősíti és megszilárdítja az örök üdvösségben való hitüket, hogy Krisztus által örvendjenek abban, és az Isten iránti szeretetüket egyre jobban felgerjeszti. Másfelől azonban a kíváncsi és testi emberek számában, akikben nincs a Krisztus Lelke, nagyon veszélyes dolog, ha szüntelenül szemük előtt van Isten eleve elrendelésének döntése.

Isten ígéreteit úgy kell fogadnunk, amint azok általában elénk adatnak a Szentírásban; cselekvéseinkben szintén Istennek azt az akaratát kell követnünk, amit az Ő Igéjében nyilván kijelent nekünk.

Ír Hitvallás (1615) Isten örök határozata és az eleve elrendelés (11-17)

 

Minthogy minden ember vétkezett Ádámban, s gyalázat és örök halál jutott osztályrészéül, Isten senki ellen nem követett volna el jogtalanságot, ha az egész emberi nemet meghagyta volna a bűnben és a gyalázatban, s bűnéért meg akarta volna büntetni; hiszen, az Apostol szavai szerint, „az egész világ Isten ítélete alá esik” (Róm 3,19). „Mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül” (Róm 3,23). Végül, „a bűn zsoldja halál” (Róm 6,23).

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

1. Fejezet I. Cikkely. Az isteni eleve elrendelésről

 

Ámde Isten szeretete mégis nyilvánvalóvá lett azáltal, hogy egyszülött Fiát elküldte a világba, hogy aki hisz benne, senki el ne vesszen, hanem örök élete legyen (1Jn 4,9; Jn 3,16).

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

1. Fejezet II. Cikkely. Az isteni eleve elrendelésről

 

Annak érdekében pedig, hogy az embereket a hithez elvezesse, Isten e hír fölött igen örvendező hírnököket küld – mégpedig azokhoz, akikhez akar, és akkor, amikor akar –, akiknek szolgálata által az emberek felszólíttatnak az eszmélésre és a keresztre feszített Krisztusban való hitre. „Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül? És hogyan hirdessék, ha nem küldettek el?” (Róm 10, 14. 15).

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

1. Fejezet III. Cikkely. Az isteni eleve elrendelésről

 

Azokon, akik nem hisznek az Evangéliumban, megmarad Isten haragja. Azok viszont, akik elfogadják és igaz, élő hittel szeretik a Megmentő Jézust, megszabadulnak általa Isten haragjától és a pusztulástól, s örök életet nyernek.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

1. Fejezet IV. Cikkely. Az isteni eleve elrendelésről

 

A hitetlenség oka, illetve az abban rejlő bűn – miként minden más bűn alapja is –, semmiképpen sem Istenben, hanem az emberben van. A Jézus Krisztusban való hit és az általa való üdvözülés Isten önzetlen adománya, ahogy írva vagyon: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez.” (Ef 2,8). Ugyanígy: „Kegyelemből adatott nektek az, hogy higgyetek Krisztusban” (Fil 1,29).

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

1. Fejezet V. Cikkely. Az isteni eleve elrendelésről

 

Az pedig, hogy Isten egyeseket a kellő időben megajándékoz a hittel, másokat pedig nem ajándékoz meg, öröktől fogva önnön elhatározásából történik; „Tudja az Isten öröktől fogva minden ő cselekedeteit” (ApCsel 15,18; Ef 1,11). A kiválasztottak szívét, bármennyire kemény is az, elhatározásának megfelelően kegyesen meglágyítja, s a hitre hajlítja, míg a ki nem választottakat, igazságos ítélettel ítélvén, meghagyja gonoszságukban és keménységükben. Számunkra leginkább ebben nyilvánul meg az egyenlőképpen nyomorult emberek könyörületes és egyúttal igazságos megkülönböztetése, vagyis a kiválasztásnak és elvetésnek Isten Igéjében kinyilatkoztatott elhatározása. Míg a rosszindulatú, tisztátalan és kevéssé állhatatos emberek ezt kiforgatják, saját romlásukat okozva, addig a szent és vallásos lelkeknek ez kimondhatatlan vigaszul szolgál. 

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

1. Fejezet VI. Cikkely. Az isteni eleve elrendelésről

 

A kiválasztás pedig Isten változhatatlan szándéka, amivel a világ teremtése előtt az egyetemes emberi nemből – amely ifjúkori érintetlenségéből saját vétke révén bűnbe és pusztulásba hanyatlott – akaratának legszabadabb tetszése szerint, puszta kegyességből, meghatározott számú embert – akik sem nem jobbak, sem nem méltóbbak másoknál, hanem velük együtt a közös nyomorúságban vesztegelnek – kiválasztott a Krisztusban való üdvözülésre, akit ugyancsak öröktől fogva Közvetítővé, minden kiválasztott fejévé és az üdvözülés alapjává tett; ily módon elhatározván, hogy neki adja őket, mint üdvözülendőket, s hogy hathatósan felszólítja ezeket az embereket az Ige és a Lélek segítségével a vele [Krisztussal] való közösségre, s ehhez el is vezeti őket; elhatározván továbbá, hogy ő maga igaz hittel ajándékozza meg, igazzá teszi és megszenteli őket, végül pedig megdicsőíti a hatalma révén Fia közösségében megőrzötteket, hogy megmutassa könyörületességét és az isteni dolgokban megnyilvánuló dicsőséges kegyelmét, amint írva vagyon: „Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint, hogy magasztaljuk dicsőséges kegyelmét, amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában.” (Ef 1,4-6). És másutt: „Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” (Róm 8,30).

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

1. Fejezet VII. Cikkely. Az isteni eleve elrendelésről

 

A kiválasztás nem többféle, hanem egy és ugyanaz minden üdvözülő számára az Ó- és Újtestamentumban, minthogy a Szentírás azt hirdeti, hogy Isten akaratának egyetlen tetszése, terve és szándéka van, amellyel öröktől fogva kiválasztott bennünket a kegyelemre és a dicsőségre, valamint az üdvösségre és az üdvösség útjára, amit azért készített elő, hogy járjunk azon.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

1. Fejezet VIII. Cikkely. Az isteni eleve elrendelésről

 

Hasonlókeppen, a kiválasztás nem az Isten által előre látott hit, a hitnek való engedelmesség, a szentség, vagy valamely más jó tulajdonság és szándék miatt, azaz nem a kiválasztandó emberben előzetesen megkövetelt indok vagy állapot alapján történt, hanem épphogy a kiválasztás célja a hit, a hit engedelmessége, a szentség, stb. Ennélfogva a kiválasztás éppenséggel forrása az összes üdvözítő javaknak: ez az, amiből ered a hit, a szentség és a többi üdvözítő adomány, továbbá maga az örök élet, amint gyümölcsei és jótéteményei kiáradnak, az Apostol szava szerint: „Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt (nem azért, mert azok voltunk, hanem azért), hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben.” (Ef 1,4).

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

1. Fejezet IX. Cikkely. Az isteni eleve elrendelésről

 

Ezen önzetlen kiválasztás oka csakis Isten tetszése, amely nem abban nyilvánul meg, hogy bizonyos emberi minőségeket vagy cselekedeteket az üdvösség feltételéül szabna, hanem abban, hogy a bűnösök közös sokaságábó1 némely meghatározott személyt a saját tulajdonába, maga mellé fogad, miként írva vagyon: „Még ugyanis meg sem születtek gyermekei, és nem tettek semmi jót vagy rosszat, […] megmondatott Rebekának, hogy „a nagyobbik szolgálni fog a kisebbiknek”, úgy ahogyan meg van írva: „Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem.” (Róm 9,11-13). Valamint, „akik az örök életre választattak, mindnyájan hívővé lettek.” (ApCsel 13,48).

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

1. Fejezet X. Cikkely. Az isteni eleve elrendelésről

 

Továbbá, amint Isten maga a legbölcsebb, változhatatlan, mindentudó és mindenható, ugyanígy az általa végzett kiválasztásra is érvényes, hogy az nem szakadhat meg, nem is változhat meg és nem vonható vissza, tehát nem szűnhet meg, következésképpen a kiválasztottak nem vettethetnek el, sem pedig számuk nem csökkenhet.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

1. Fejezet XI. Cikkely. Az isteni eleve elrendelésről

 

Ezen örök, változhatatlan és a saját üdvösségükhöz vezető kiválasztásról a kellő időben megbizonyosodnak a kiválasztottak, bár különböző fokon és képességük tekintetében nem egyformán; e bizonyosságot azonban nem Isten titkainak és mélységeinek kíváncsi kutatásával szerzik, hanem a kiválasztás csalhatatlan, Isten Igéjében megjelölt gyümölcseinek önmagukban való, szellemi örömmel és szent vágyakozással kísért szemlélésével; ilyenek például a Krisztusban való igaz hit, a gyermeki istenfélelem, a bűnök fölött érzett, Isten szerinti szomorúság, az igazságra való éhezés és szomjazás stb. 

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

1. Fejezet XII. Cikkely. Az isteni eleve elrendelésről

 

A kiválasztottság tudata és az arról szerzett bizonyosság ily módon alkalmat ad Isten fiainak arra, hogy naponta megalázzák magukat Isten színe előtt és magasztalják könyörületességének mélységét, valamint hogy megtisztítsák magukat és lángolón viszontszeressék Őt, aki elsőként szerette őket: ennyire távol áll tőlük, hogy a kiválasztásról szóló tanítás és a róla való elmélkedés miatt az isteni parancsok szemmel tartásában lomhábbá vagy testi értelemben nemtörődömmé váljanak. Ez éppen azokkal szokott megtörténni, Isten igazságos ítélete révén, akik – akár könnyelműen előre örülve a kiválasztás kegyének, akár teljes nyugalommal és vakmerően mulatozva – nem is akarnak a kiválasztottak útján járni.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

1. Fejezet XIII. Cikkely. Az isteni eleve elrendelésről

 

Amiképpen az isteni kiválasztásról szóló tanítás Isten legbölcsebb elhatározásával kihirdettetett a próféták, maga Krisztus és az apostolok által mind az Ó-, mind az Újtestamentumban, továbbá a szent írásművekben is ránk bízatott: ugyanígy ma is meg kell szilárdítanunk Isten Egyházában, amelynek ez kifejezetten elrendeltetett, a megkülönböztetés szellemében, vallásos és szent módon, az alkalmas helyen és időben, elvetvén mindenféle, a legfenségesebb dolgok útjait kíváncsian fürkésző kutatást, s mindezt a legszentebb isteni név dicsőségére és népének élő vigasztalására.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

1. Fejezet XIV. Cikkely. Az isteni eleve elrendelésről

 

Egyébiránt kiválasztásunknak ezt az örök és önzetlen kegyelmét épp azáltal világítja meg igen jól és ajánlja figyelmünkbe a Szentírás, hogy messzemenően tanúsítja: nem minden ember kiválasztott, hanem némelyek nem kiválasztottak, vagyis kimaradtak Isten örök kiválasztásából; tudniillik ők azok, akikkel kapcsolatban Isten legszabadabb, legigazságosabb, megtámadhatatlan és változhatatlan tetszéséből kifolyólag úgy döntött, hogy meghagyja őket abban a közös nyomorúságban, amelybe bűnük révén önmagukat vetették, s nem ajándékozza meg őket az üdvözítő hittel és a megtérés kegyelmével, hanem igazságos ítélete hatálya alatt saját útjaikon meghagyva őket – végtére is nem csupán a hűtlenség, hanem az összes többi bűn miatt is –, igazságosságának bizonyságául megbünteti, s örök bűnhődésre ítéli. Ez pedig az elvetés elhatározása, amely semmiképpen sem jelenti azt, hogy Isten volna a bűn szerzője (amit istenkáromlás lenne elgondolni), hanem sokkal inkább azt, hogy Isten minden bűn rettenetes, feddhetetlen, bosszúálló és igazságos bírája.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

1. Fejezet XV. Cikkely. Az isteni eleve elrendelésről

 

Azoknak, akik még nem érzik magukban hatni a Krisztusban való élő hitet vagy szívük elszánt bizalmát, a tudás békességét, a gyermeki engedelmességre való törekvést s a Krisztus által Istenben való megdicsőülést, mégis élnek azokkal a mérsékelt eszközökkel, amelyek által Isten megígérte, hogy tevékenykedik bennünk ennek érdekében, nem kell megijedniük az elvetés elvétől, s nem kell magukat rögtön az elvetettekhez sorolniuk, hanem kötelesek szorgalmasan folytatni munkájukat, e visszafogottabb eszközökkel élve, valamint hevesen könyörögni a termékenyebb kegyelem pillanatáért, s tiszteletteljesen és alázatosan várni azt. Sokkal kevésbé kell megijedniük az elvetés tanától azoknak, akik, miközben teljes komolysággal Istenhez fordultak, azért könyörögnek, hogy különösen nagy tetszést nyerjenek nála, s e halandó testből elragadtassanak, egyelőre azonban mégsem képesek addig eljutni az istenfélelem és hit útján, ameddig szeretnének; hiszen a könyörületes Isten megígérte, hogy a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, sem a megrepedt nádat nem töri el. Azokat viszont méltán tölti el ijedtséggel ez a tanítás – addig, amíg nem fordulnak teljes komolysággal Istenhez –, akik, Istenről és a Megmentő Jézus Krisztusról megfeledkezve, teljességgel a világ gondjainak és a testi vágyaknak adták át magukat.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

1. Fejezet XVI. Cikkely. Az isteni eleve elrendelésről

 

Minthogy Isten akarata elrendelte számunkra, Igéje révén pedig tanúsítja, hogy a hívők gyermekei szentek, nem természettől fogva persze, hanem a kegyelmi szövetség jótéteménye által, amely e gyermekeket szüleikkel együtt veszi figyelembe, ezért tehát az istenfélő szülőknek nem kell kételkedniük azon gyermekeik kiválasztásában és üdvözülésében, akiket Isten még kicsiny korukban elszólított ebből az életből.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

1. Fejezet XVII. Cikkely. Az isteni eleve elrendelésről

 

Azokkal szemben, akik az önzetlen kiválasztás e kegyelme és az igazságos elvetés keménysége ellen zúgolódnak, a következő apostoli helyet hozzuk fel: „Ugyan ki vagy te, ember, hogy perbe szállsz az Istennel?” (Róm 9,20). Továbbá Megmentőnk szavait: „Hát nem szabad-e nekem azt tennem a javaimmal, amit akarok?” (Mt 20,17). Mi pedig, áhítattal imádkozva e misztériumokért, az apostollal együtt így kiáltunk fel: „Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Milyen megfoghatatlanok az ő ítéletei, és milyen kikutathatatlanok az ő útjai! Ugyan ki értette meg az Úr szándékát, vagy ki lett az ő tanácsadójává? Vagy ki előlegezett neki, hogy vissza kellene fizetnie? Bizony, tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké. Ámen.” (Róm 11,33-36)

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

1. Fejezet XVIII. Cikkely. Az isteni eleve elrendelésről

 

A Zsinat a kiválasztásról és elvettetésről szóló igaz tanítást kifejtette, s elutasítja azok tévelygéseit:

Akik ezt tanítják: „Istennek az az akarata, hogy üdvözítse azokat, akik hisznek, akik a hitben, valamint a hit engedelmességében állhatatosan megmaradnak – nos, ez maradéktalanul és teljesen az üdvösségre való kiválasztás dekrétuma, Isten Igéje pedig semmi mást nem fed fel erről a rendelkezésről.” Ezek ugyanis rászedik az egyszerűbb embereket, azonkívül ellentmondanak a Szentírásnak is, amely tanúsítja, hogy Isten nem is csupán megőrizni akarja a hívőket, hanem bizonyos embereket öröktől fogva ki is választott, akiket másokkal ellentétben megajándékoz a Krisztusban való hittel a hitben megmaradók közül; amint írva van: „Kijelentettem a te nevedet az embereknek, akiket nekem adtál” (Jn 17,6); továbbá: „akik az örök életre választattak, mindnyájan hívővé lettek” (ApCsel 13,48); és: „kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk. stb” (Ef 1,4).

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

1. Fejezet I. Anatéma.

 

A Zsinat a kiválasztásról és elvettetésről szóló igaz tanítást kifejtette, s elutasítja azok tévelygéseit:

Akik azt tanítják, hogy „Isten általi kiválasztottságunk az örök életre sokféle lehet; némelyik kiválasztás általános és meghatározatlan, a másik viszont személyre szóló és meghatározott; lehet nem teljes, visszavonható, nem megfellebbezhetetlen, avagy körülményektől függő; vagy lehet teljes, visszavonhatatlan megfellebbezhetetlen, azaz abszolút.” Azután: „Más a hitre, és más az üdvösségre való kiválasztottság, abban az értelemben, hogy az üdvösségre való megfellebbezhetetlen kiválasztottság nélkül is lehetséges a hitre való jogos kiválasztottság.” Ez ugyanis az emberi észnek a Szentírást figyelmen kívül hagyó puszta koholmánya, amely elferdíti a kiválasztásról szóló tanítást, és elszakítja az üdvözülés eme aranyláncát: „Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” (Róm 8,30).

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

1. fejezet II. Anatéma.

 

A Zsinat a kiválasztásról és elvettetésről szóló igaz tanítást kifejtette, s elutasítja azok tévelygéseit:

Akik azt tanítják, hogy „Isten tetszése és szándéka, melyről a Szentírás a kiválasztásról szóló tanításban emlékezik meg, nem abban nyilvánul meg, hogy bizonyos embereket mások előtt kiválaszt, hanem abban, hogy Isten minden lehetséges állapot közül (amelyekhez a törvényesség is tartozik), azaz az összes dolgok rendjéből a hit önmagában még érdemtelen aktusát és a hitnek való, még nem tökéletes engedelmességet választja ki az üdvösség állapotára, s valódi szándéka az, hogy ezt kegyesen tökéletes engedelmességként számítsa fel, s az örök élet jutalmával tegye méltóvá.” Ez a veszedelmes tévelygés ugyanis csökkenti Isten jó szándékának értékét és Krisztus érdemét, s haszontalan kérdésekkel elfordítja az embereket az önzetlen megigazulás igazságától és az Írás egyszerűségétől. Emellett az apostol is megcáfolja: „ő hívott el szent hívással, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem saját végzése és kegyelme szerint, amelyet még az idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk” (2Tim 1,9).

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

1. fejezet III. Anatéma.

 

A Zsinat a kiválasztásról és elvettetésről szóló igaz tanítást kifejtette, s elutasítja azok tévelygéseit:

Akik azt tanítják, hogy „A hitre való kiválasztáshoz előzetesen szükségeltetik az a körülmény, hogy az ember helyesen éljen a benne természettől fogva meglévő ékességgel, legyen derék, alázatos, egyszerű, s legyen az örök életre rendelve, s így bizonyos tekintetben mintegy tőle függjék a kiválasztás.” Ezzel ugyanis a Pelagiuséhoz hasonló nézeteket képviselnek, s a legkevésbé sem titkolva, hazugsággal vádolják az apostolt, aki ezt írja: „Egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait, és a harag fiai voltunk emberi természetünk szerint, éppen úgy, mint a többiek. De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt - kegyelemből van üdvösségetek! – és vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek világába ültetett Krisztus Jézusért, hogy megmutassa az eljövendő korszakokban kegyelmének mérhetetlen gazdagságát irántunk való jóságából Krisztus Jézusban. Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (Ef 2,3-9).

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

1. fejezet IV. Anatéma.

 

A Zsinat a kiválasztásról és elvettetésről szóló igaz tanítást kifejtette, s elutasítja azok tévelygéseit:

Akik azt tanítják, hogy „Az egyes személyek üdvösségre való kiválasztása, amely nem tökéletes és nem megfellebbezhetetlen, azon az előrelátott hiten, megtérésen, szentségen és istenfélelmen alapul, melyet elkezdtek vagy bizonyos ideig gyakoroltak; a tökéletes és megfellebbezhetetlen kiválasztás ellenben az előrelátott hitben, megtérésben, szentségben és istenfélelemben végsőkig kitartó állhatatosságon nyugszik. Ez utóbbi az igazán kegyelemből adott és evangéliumhoz illő megtiszteltetés, minthogy az, aki kiválasztatik, tiszteletreméltóbb annál, aki nem; ennélfogva a hit, a hitnek való engedelmesség, a szentség, az istenfélelem és a megmaradás nem gyümölcse avagy eredménye a dicsőségre való változhatatlan kiválasztásnak, hanem állapotok, illetve olyan, a kiválasztandókban teljes mértékben megkívánt és előrelátott, s mintegy előzetesen fennálló körülmények, amelyek nélkül nem lehetséges a kiválasztás.”. Ez a nézet az egész Szentírásnak ellentmond, annak, amely ezzel szemben a következő szavakat veti fülünkbe és szívünkbe az idézett helyeken és másutt: „az Istennek kiválasztáson alapuló elhatározása érvényesüljön, ne a cselekedetek alapján, hanem az elhívó akarata szerint” (Róm 9,11-12). „akik az örök életre választattak, mindnyájan hívővé lettek” (ApCsel 13,48) „kiválasztott minket magának … hogy szentek és feddhetetlenek legyünk” (Ef 1,4) „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki … titeket” (Jn 15,16) „ha pedig kegyelemből van, akkor már nem cselekedetekért” (Róm 11,6) „Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.” (1Jn 4,10).

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

1. fejezet V. Anatéma.

 

A Zsinat a kiválasztásról és elvettetésről szóló igaz tanítást kifejtette, s elutasítja azok tévelygéseit:

Akik azt tanítják, hogy „Nem mindegyik üdvösségre való kiválasztás változhatatlan, hanem bizonyos kiválasztottak elveszhetnek, mégpedig örökre, anélkül, hogy Isten akarata ezt megakadályozná.” Ezzel a durva tévedéssel egyrészt magát Istent is változóvá teszik, másrészt semmivé teszik az istenfélő emberek vigaszát, mely éppen az önnön kiválasztottságukba vetett hiten alapul, azonkívül ellentmondanak a Szentírásnak is, amely azt tanítja: A kiválasztottakat nem lehet félrevezetni (Mt 24,24). Krisztus nem veszíti el azt, amit az Atyától kapott (Jn 6,39). „Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” (Róm 8,30).

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

1. fejezet VI. Anatéma.

 

A Zsinat a kiválasztásról és elvettetésről szóló igaz tanítást kifejtette, s elutasítja azok tévelygéseit:

Akik azt tanítják, hogy „A dicsőségre való változhatatlan kiválasztásnak semmiféle haszna sincs ebben az életben, nem érezzük, nincs róla bizonyosságunk, hacsak nem következtetünk rá változó és esetleges körülményekből.” Amellett, hogy képtelenség a bizonyosat bizonytalannak állítani, e nézet képviselői ellentétben állnak a szentek tapasztalatával is, akik az apostollal együtt örvendeznek saját kiválasztottságuk miatt, s magasztalják Istent e jótéteményéért, és örvendeznek a tanítványokkal együtt, Krisztus intésének megfelelően, „hogy neveik fel vannak írva a mennyben” (Lk 10,20), s akiket éppen a lángként lobogó kiválasztottság érzése tesz képessé, hogy szembeszálljanak az ördögi kísértések fegyvereivel, azt kérdezve: „Kicsoda vádolja az Isten választottait?” (Róm 8,33).

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

1. fejezet VII. Anatéma.

 

A Zsinat a kiválasztásról és elvettetésről szóló igaz tanítást kifejtette, s elutasítja azok tévelygéseit:

Akik azt tanítják, hogy „Isten teljesen igazságos akaratából senkit nem rendelt arra, hogy Ádám vétkében, a közös bűnben és a kárhozottság állapotában megmaradjon, vagy arra, hogy kimaradjon a hithez és a megtéréshez szükséges kegyelem áldásaiból.” Hiszen a Szentírásban az áll, hogy „akin akar, megkönyörül, akit pedig akar, megkeményít” (Róm 9,18). Vagy ez: „Mert nektek megadatott, hogy megértsétek a mennyek országának titkait, de azoknak nem adatott meg” (Mt 13,11). Valamint: „Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen, Atyám, mert így láttad jónak.” (Mt 11,25-26).

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

1. fejezet VIII. Anatéma.

 

A Zsinat a kiválasztásról és elvettetésről szóló igaz tanítást kifejtette, s elutasítja azok tévelygéseit:

Akik azt tanítják, hogy „Annak oka, hogy Isten inkább ennek, és nem egy másik népnek küldi el az evangéliumot, nemcsak és kizárólag Isten tetszése, hanem az is, hogy ez a nép jobb és kiválóbb annál, amelyik nem részesül az evangéliumban.” Ennek ugyanis ellentmond Mózes, amikor így szól az izraeliták népéhez: „Íme, az ÚRé, Istenedé az ég és az egeknek egei, a föld és minden rajta levő. Mégis csak a te atyáidat kedvelte meg az ÚR, őket szerette, és az ő utódaikat, titeket választott ki valamennyi nép közül. Így van ez ma is.” (5Móz 10,14-15), és Krisztus is: „Jaj neked, Korazin! Jaj neked, Bétsaida! Mert ha Tíruszban és Szidónban történtek volna azok a csodák, amelyek nálatok történtek, régen megtértek volna zsákban és hamuban!” (Mt 11,21).

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

1. fejezet IX. Anatéma.

 

Isten nemcsak hogy teljességgel könyörületes, de teljességgel igazságos is. Igazságossága viszont – annak megfelelően, ahogy Igéjében kinyilatkoztatta magát – azt kívánja, hogy bűneink, amelyeket az ő végtelen fensége ellenében követtünk el, ne csupán időbeli, hanem örök – mind lelki, mind testi – büntetést is nyerjenek. E büntetést nincs módunk elkerülni, hacsak elégtételt nem nyújtunk Isten igazságosságának.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

2. Fejezet I. Cikkely. A krisztus halála általi megváltásról

 

Minthogy azonban erre nem vagyunk képesek, valamint arra sem, hogy saját erőnkből szabadítsuk meg magunkat Isten haragjától, mérhetetlen könyörületességében Isten saját egyszülött Fiát adta nekünk kezesként, aki bűnnek és gyalázatnak lett kitéve a kereszten értünk és helyettünk, hogy általa nyerjen elégtételt az ő igazságossága.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

2. Fejezet II. Cikkely. A krisztus halála általi megváltásról

 

Isten Fiának halála egyetlen és tökéletes áldozat és elégtétel a világ bűneiért, mégpedig végtelen hasznú és értékű elégtétel, s bőségesen elegendő ahhoz, hogy jóvátegye az egész világ bűneit.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

2. Fejezet III. Cikkely. A krisztus halála általi megváltásról

 

E halál azért ily nagy hasznú és értékű, mert az a személy, aki alávetette magát neki, nemcsak valódi és teljességgel szent ember, hanem Isten egyszülött Fia, aki ugyanazzal az örök és végtelen lényeggel bír, mint az Atya és a Szentlélek, amely isteni természet szükséges volt ahhoz, hogy Megváltónk lehessen; de azért is, mert halála összekapcsolódott Isten haragjának és a gyalázatnak az érzésével, amelyet mi érdemeltünk ki bűneinkkel.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

2. Fejezet IV. Cikkely. A krisztus halála általi megváltásról

 

Másrészt az evangélium azt ígéri, hogy aki csak hisz a megfeszített Krisztusban, az nem vész el, hanem az örök élet részese lesz. Ezen ígéretet a megjavulásra és a hitre való felszólítással együtt egyformán, megkülönböztetés nélkül hirdetni kell, és el kell juttatni mindazon népekhez és emberekhez, akikhez Isten, jóakarat gyanánt, elküldi az evangéliumot.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

2. Fejezet V. Cikkely. A krisztus halála általi megváltásról

 

Az pedig, hogy az evangélium hívása ellenére sokan nem javulnak meg, és nem hisznek Krisztusban, hanem elvesznek hűtlenségükben, nem Krisztus keresztáldozatának fogyatékosságára vagy sikertelenségére, hanem csakis azoknak a bűnére vall.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

2. Fejezet VI. Cikkely. A krisztus halála általi megváltásról

 

Akik viszont valóban hisznek, és Krisztus halála révén megszabadulnak bűneiktől és megmenekülnek a pusztulástól, azokat csakis Isten kegyelméből – amelyet öröktől fogva nekik adott Krisztusban (s amelyet senkinek nem köteles megadni) – illeti meg ez a jutalom.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

2. Fejezet VII. Cikkely. A krisztus halála általi megváltásról

 

Az Atyaisten legszabadabb döntése, legkegyesebb akarata és szándéka volt az, hogy mindegyik kiválasztottban kinyilvánítsa Fia legbecsesebb halálának éltető és megváltó erejét, hogy megigazító hittel ajándékozza meg őket, s ezáltal elkerülhetetlenül vezesse el őket az üdvösségre. Azaz: Isten akarata úgy, hogy Krisztus, az Ő kereszten kifolyt vérével (mellyel az új szövetséget megerősítette) minden nép, törzs, nemzet és nyelv képviselői közül hathatósan megváltsa azokat, akik öröktől fogva az üdvösségre vannak kiválasztva, s akiket Atyja neki adott – de csak ezeket; továbbá, hogy hittel ajándékozza meg őket (miként a Szentlélek egyéb megváltó adományait, ezt is halálával eszközölte ki számukra), s vérével tisztítsa meg őket minden bűnüktől, mégpedig az eredendő bűntől és jelenlegi bűneiktől egyaránt, akár a hit előtt, akár már utána követték el ezeket, valamint hogy egészen végig hűségesen megőrizze őket, hogy végül minden szennytől és folttól mentesen, megdicsőülve a saját színe elé juttassa őket.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

2. Fejezet VIII. Cikkely. A krisztus halála általi megváltásról

 

Ez a szándék, mely a kiválasztottak iránti örök szeretetből kifolyólag a világ kezdetétől egészen a jelen ideig töretlenül fejtette ki hatását – hiába szegültek ellene a mélység kapui –, teljes mértékben beteljesedett, és ezután is be fog teljesedni; úgy, hogy minden idők kiválasztottai egybegyűljenek, és mindig létezzék a hívők Krisztus vérében megalapított egyháza, amely állhatatosan szereti, kitartóan ápolja, és most és mindörökké ünnepli Megváltóját, aki, miként a jegyes menyasszonyáért, életét adta érte a kereszten.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

2. Fejezet IX. Cikkely. A krisztus halála általi megváltásról

 

A Zsinat kifejtette az igaz hitvallást a krisztus halála általi megváltásról, s elutasítja azoknak a tévelygéseit

Akik azt tanítják, hogy „Az Atyaisten úgy szánta Fiát kereszthalálra, hogy nem volt világos és meghatározott szándéka arra nézve, hogy ez konkrétan kinek a megváltására irányuljon, sőt Krisztus halálának szükségessége, hasznos volta és méltósága érintetlen, minden részében tökéletes, teljes és sérthetetlen maradna akkor is, ha e kieszközölt megváltásból ténylegesen egyetlen ember sem részesült volna.” Ez az állítás ugyanis gyalázat az Atyaisten bölcsességére és Jézus Krisztus érdemére nézve, s amellett ellentétes a Szentírással is, hiszen a Megváltó azt mondja: „én életemet adom a juhokért… és én ismerem őket” (Jn 10, 15. 27.), Ézsaiás próféta pedig ezt mondja a Megváltóról: „De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis meglátja utódait, sokáig él. Az ÚR akarata célhoz jut vele.” (Ézs 53,10). Ráadásul ez az állítás lerombolja azt a hitszakaszt, amely az Egyházban való hitünk megalapozására szolgál.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

2. Fejezet I. Anatéma.

 

A Zsinat kifejtette az igaz hitvallást a krisztus halála általi megváltásról, s elutasítja azoknak a tévelygéseit

Akik azt tanítják, hogy „Krisztus halálának nem az volt a rendeltetése, hogy a kegyelem új szövetségét saját vérével erősítse meg, hanem csupán az, hogy megszerezze az Atya jogát arra, hogy bármifajta – akár kegyelemből, akár tevékenységből eredő – szövetséget újra megköthessen az emberekkel.” Ez ugyanis ellentmond a Szentírásnak, amely azt tanítja, hogy Krisztus jobb, azaz új szövetség kezese és közvetítője lett (Zsid 7,22; 9,15). És azt is, hogy A végrendelet holtak után jogerős (Zsid 9,17).

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

2. Fejezet II. Anatéma.

 

A Zsinat kifejtette az igaz hitvallást a krisztus halála általi megváltásról, s elutasítja azoknak a tévelygéseit

Akik azt tanítják, hogy „Krisztus megváltása valójában senkinek sem szerezte meg a valódi üdvösséget és hitet (amennyiben ez a megváltás kifejezetten az üdvösség elnyeréséhez szükséges), hanem csupán Atyja hatalmát és tökéletes akaratát nyerte el általa, amely arra irányul, hogy új dolgokról tárgyaljon az emberekkel, s új, neki tetsző feltételeket írjon elő, amelyeknek teljesítése az ember szabad akaratától függ, és mindez azért lehetett így, hogy vagy senki, vagy pedig mindenki teljesítse ezeket.” Ezek ugyanis túlságosan lekicsinylően vélekednek Krisztus haláláról, s éppen az általa kieszközölt legfontosabb haszonról és jótéteményről feledkeznek meg – ezzel Pelagius téves nézeteit idézik fel.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

2. Fejezet III. Anatéma.

 

A Zsinat kifejtette az igaz hitvallást a krisztus halála általi megváltásról, s elutasítja azoknak a tévelygéseit

Akik azt tanítják, hogy „A kegyelemnek ez az új szövetsége, amelyet az Atyaisten Krisztus halálának közbenjárásával kötött az emberekkel, nem abban áll, hogy a hit révén – amennyiben ez Krisztus szolgálattételének a jutalma – megigazulunk és megváltást nyerünk Isten színe előtt, hanem abban, hogy Isten – miután megkövetelte a tökéletes és illendő engedelmességet – a még nem tökéletes hitet és a hitnek való engedelmességet a törvénynek való tökéletes engedelmességként veszi tekintetbe, s kegyesen az örök élet jutalmára tesz méltóvá.” Ezek ugyanis ellentmondanak a Szentírásnak: „Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből, miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által. Mert az Isten őt rendelte engesztelő áldozatul azoknak, akik az ő vérében hisznek” (Róm 3,24-25). Emellett az istentelen Socinussal egybehangzóan az ember Isten színe előtti megigazulásáról szóló új és idegen tanítást hangoztatják, az egész egyház közös nézete ellenében.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

2. Fejezet IV. Anatéma.

 

A Zsinat kifejtette az igaz hitvallást a krisztus halála általi megváltásról, s elutasítja azoknak a tévelygéseit

Akik azt tanítják, hogy „Minden ember részesült a visszafogadásban és a szövetség kegyelmében, úgyhogy az eredendő bűn miatt senki sincs kárhozatra ítélve, illetve senkinek nem kell elkárhoznia, hanem immár mindenki fel van mentve az eredendő bűn vádja alól.” E nézet ugyanis ellentétben áll a Szentírással, amely kifejezetten azt állítja, hogy „a harag fiai voltunk emberi természetünk szerint” (Ef 2,3).

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

2. Fejezet V. Anatéma.

 

A Zsinat kifejtette az igaz hitvallást a krisztus halála általi megváltásról, s elutasítja azoknak a tévelygéseit

Akik a kieszközlés és az általa nyújtott lehetőséghez való csatlakozás közötti különbséget hangsúlyozzák, s a következő nézettel fertőzik a vigyázatlanokat és járatlanokat: „Isten a maga részéről minden embernek egyenlőképpen meg akarta adni azokat a jótéteményeket, amelyeket Krisztus szerzett halálával; az a megkülönböztetés pedig, hogy némelyek másokkal szemben részesei lesznek a bűnök bocsánatának és az örök életnek, az ő szabad akaratuktól függ, amennyiben élnek a mindenki számára különbség nélkül megadott kegyelemmel, s nem pedig valamiféle személyre szóló, bennük hatékonyan működő könyörület adományából következik, hogy másokkal ellentétben élnek a kegyelemmel.” Ezek ugyanis, miközben úgy tűnnek fel, mintha józan ésszel állítanák fel ezt a különbséget, valójában azon vannak, hogy a pelagianizmus veszedelmes mérgét csepegtessék a népbe.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

2. Fejezet VI. Anatéma.

 

A Zsinat kifejtette az igaz hitvallást a krisztus halála általi megváltásról, s elutasítja azoknak a tévelygéseit

Akik azt tanítják, hogy „Krisztus nem halhatott meg, nem is kellett meghalnia, s nem is lehetett halott azokért, akiket Isten leginkább szeretett, s az örök életre választott ki; velük Krisztus halálának nincs semmi tennivalója.” Ellentmondanak ugyanis az apostolnak, aki így beszél: „Krisztus szeretett engem és önmagát adta érettem” (Gal 3,20). Valamint, „Kicsoda vádolja az Isten választottait? Isten az, aki megigazít. Kicsoda az, aki kárhoztat? Krisztus az, aki meghalt” (Róm 8,33-34) – kétségkívül érettünk. Azonkívül ellentmondanak a Megváltónak is, aki így szólt: „Én életemet adom a juhokért” (Jn 1015). Valamint, „Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket. Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15,12-13).

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

2. Fejezet VII. Anatéma.

 

Az Isten képmására teremtett ember elméje kezdetben még bírta mind Teremtőjének, mind a szellemi dolgoknak igaz és üdvös ismeretét, akarata és szíve az igazságosságot, valamint összes tulajdonsága tiszta, sőt egy ideig teljesen szent volt; de az Ördög ösztönzése és önnön szabad akarata által Istentől elpártolván, megfosztotta magát e rendkívüli adományoktól, s ezekkel éppen ellentétes helyről vakságot, rettentő sötétséget, hiábavalóságot, észbeli ítéleteinek fonákságát, gonoszságot, elpártolást, akaratának és szívének keménységét, s végül minden tulajdonságának tisztátalanságát szerezte magának.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

Fejezet I. Cikkely. Az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni

 

Amilyen bukása után lett az ember, éppen olyan gyermekeket is nemzett, úgymint romlottakat a romlott, minthogy a romlottság Ádámtól kezdve Isten igazságos ítélete által minden utódra nézve öröklődött (egyedül Krisztus volt kivétel), mégpedig nem a bűn utánzása (amint egykor a pelagiánusok gondolták), hanem a megromlott emberi természet szaporodása révén.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

3-4. Fejezet. II. Cikkely. Az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni

 

Így hát minden ember bűnben leledzik, és eleve a harag fiaként születik meg; nem képes rá, hogy bármifajta jóságot tiszteljen, a rosszra hajlik, bűnei miatt már eleve halott, és a bűn szolgája; ily módon, a Szentlélek új életet adó kegyelmét nélkülözve Istenhez visszatérni, a megromlott természetet jóvá tenni, vagy legalább a megjavítására törekedni nem tud és nem is akar.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

3-4. Fejezet. III. Cikkely. Az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni

 

A bukás után is maradt azonban az emberben valamiféle természetes világosság, s ennek köszönhetően mégis van valamelyes tudása Istenről, a természet dolgairól, valamint a tisztességes és a fonák megkülönböztetéséről, s elárul valamifajta törekvést az erényre és a tőle még idegen ismeretek megszerzésére; de nemcsak hogy Isten üdvözítő felismeréséhez nem jut el e természetes világosság révén, és nem képes feléje fordulni, de még a természeti és a polgári ügyekben sem él vele helyesen, sőt ezt a világosságot sokféleképpen megfertőzi, s jogtalanságra használja, úgyhogy amit így tesz, az menthetetlennek bizonyul Isten színe előtt.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

3-4. Fejezet. IV. Cikkely. Az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni

 

Akárcsak eme természetes világosságot, a tízparancsolatot is ugyanabból az okból adta Isten Mózes révén választott népének, a zsidóknak. Ez feltárja ugyan a bűn nagyságát, s a bűn hatalmában lévő embert vádlottként ostorozza, mégsem nyújt orvosságot, s nem ad erőt a nyomorúságból való kiszabadulásra, azonkívül a test révén erejét vesztve átokban hagyja a törvénysértőt, s így az ember nem képes megszerezni általa az üdvözítő kegyelmet.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

3-4. Fejezet. V. Cikkely. Az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni

 

Amire tehát sem a természetes világosság, sem a törvény nem képes, azt véghezviszi Isten a Szentlélek üdvözítő munkájával, az Ige prédikálása, avagy a békéltetés szolgálata révén, amely nem más, mint a Messiást hirdető evangélium, mert Isten úgy találta jónak, hogy ezzel az eszközzel viselje gondját minden hívő embernek az ószövetségi és újszövetségi időben egyaránt.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

3-4. Fejezet. VI. Cikkely. Az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni

 

Az Ószövetségben Isten még kevesek előtt fedte fel akaratának eme misztériumát, az Újszövetségben azonban, elvetvén a népek közötti különbségtételt, már több ember számára nyilvánítja ki. Ezen eljárás oka nem valamely népnek a többit felülmúló méltósága vagy természetes világossága, hanem egyedül Isten legszabadabb tetszése és önzetlen szeretete. Ezért hát azoknak, akikben érdemeik fölött vagy azok ellenére ekkora a kegyelem, szerény és kegyes szívvel kell ezt elfogadniuk, a többiekre nézve pedig, akikben nincs meg ez a kegyelem, az apostollal együtt Isten ítélői szigorához és igazságosságához kell könyörögniük, hogy amazok ne ítéltessenek meg oly szigorúan.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

3-4. Fejezet. VII. Cikkely. Az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni

 

Akiket pedig megszólít az evangélium, azokat teljes komolysággal szólítja meg. Isten ugyanis teljes komolysággal és a legigazibb módon mutatja meg Igéjében, hogy mi a kedves számára; tudniillik az, hogy a megszólítottak hozzá jöjjenek. Szintúgy teljes komolysággal tett ígéretet minden hozzá jövőnek és benne hívőnek, hogy nyugalmat ad lelküknek, és hogy elnyerik az örök életet.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

3-4. Fejezet. VIII. Cikkely. Az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni

 

Az a bűn, hogy az evangélium szolgálatának megszólítása ellenére sokan mégsem jönnek és térnek meg, nem róható fel az evangéliumnak, sem az evangélium által kinyilatkoztatott Krisztusnak, és nem hibáztatható érte az evangélium által megszólító és egyéb adományokat juttató Isten sem, hanem csakis maguk a megszólítottak, akik közül egyesek, igencsak gondatlanul, nem fogadják be az élet Igéjét. Mások befogadják ugyan, de nem a szívükbe, s emiatt megszűnnek örvendezni, amint az átmeneti hit elenyészett. Megint mások a gondok töviseivel és a világi vágyakkal pusztítják el az Ige csíráit, s így nem hoznak gyümölcsöt; ezt tanítja Megváltónk a magról szóló példabeszédben (Mt 13).

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

3-4. Fejezet. IX. Cikkely. Az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni

 

Azt viszont semmiképpen sem az ember érdemének kell tartanunk, hogy egyesek, akiket az evangélium szolgálata megszólított, jönnek és megtérnek, mintha azt mondanánk, hogy valaki szabad akarata révén különböztette meg magát másoktól, akik egyébként ugyanolyan hathatós kegyelemben részesültek a hitre és a megtérésre vonatkozóan – ezt tanította ugyanis a Pelagius-féle gőgös eretnekség; a dicsőség ugyanis egyedül Istené, aki annak megfelelően, hogy öröktől fogva kiválasztotta az övéit Krisztusban, e világban is hathatósan megszólítja őket, hitet és állhatatosságot ajándékoz nekik, s kiszabadítván a sötétség hatalmából, Fiának országába juttatja, hogy magasztalják jóságát, amely a sötétségből e csodálatos világosságba szólította őket, s hogy ne önmagukban, hanem az Úrban dicsekedjenek. Az apostoli szentírás lépten-nyomon erről tesz tanúságot.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

3-4. Fejezet. X. Cikkely. Az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni

 

Mindazonáltal amikor Isten megvalósítja ezt a jóakaratot a kiválasztottakban, illetve igaz megtérésükön munkálkodik, nem csak arról gondoskodik, hogy az evangélium magasztaltassék előttük, és nem csupán megvilágítja elméjüket a Szentlélek által, hogy helyesen fogják fel és ítéljék meg Isten Lelkének adományait, hanem az életadó Lélek tevékenysége az ember legbensőbb részéig is elér, kitárja a bezárt szívet, meglágyítja a keményet, körülmetéli a körülmetéletlent, új tulajdonságokat olt az akaratba, halottból életre támasztja, rosszból jóvá, húzódozóból akaróvá, ellenszegülőből engedékennyé, ösztönözvén és erősítvén, hogy miként a jó fa, meghozhassa a jótettek gyümölcsét.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

3-4. Fejezet. XI. Cikkely. Az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni

 

Ez nem más, mint a Szentírásban olyannyiszor magasztalt újjászületés, újjáteremtés, a halottainkból való feltámadás vagy megelevenedés, amelyet Isten végez el bennünk, nélkülünk. Ezen újjászületés pedig semmiképpen sem mehet végbe pusztán a hitvallás külsődleges hangoztatása által vagy egyszerű erkölcsi meggyőződés révén; sőt a tevékenység olyasfajta értelmezése által sem, amely szerint Isten (bennünk végzett) munkája után az embernek hatalmában áll dönteni, hogy újjászülessen-e vagy ne, illetve hogy megtérjen-e vagy ne. Az újjászületés ugyanis teljességgel természetfölötti dolog, módfelett hatékony és kellemes egyszerre, csodálatos, titokzatos és elmondhatatlan tevékenység, s értékében nem kisebb vagy alávalóbb a teremtésnél vagy a holtak feltámasztásánál a Szentírás tanúsága szerint (amelyet épp e tevékenység végrehajtója sugalmazott), mégpedig olyannyira, hogy mindazok, akiknek a szívében Isten ilyen csodálatos módon tevékenykedik, biztosan, csalhatatlanul és hathatósan újjászületnek és ténylegesen hisznek. Ráadásul a már megújult akarat ezután nemcsak hogy elfogadja már Isten ösztönzését és irányítását, hanem Isten által ösztönözve maga is ösztönöz (másokat). Ebből következően helyesen mondjuk, hogy e kegyelem befogadásával maga az ember hisz és marad meg állhatatosan hitében.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

3-4. Fejezet. XII. Cikkely. Az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni

 

A hívők ebben az életben nem képesek tökéletesen felfogni e tevékenység mikéntjét; egyelőre be kell érniük azzal, hogy Isten kegyelme által mindössze azt tudják és érzik, hogy szívükkel hisznek és szeretik Megváltójukat.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

3-4. Fejezet. XIII. Cikkely. Az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni

 

Így tehát a hit Isten adománya, mégpedig nem abban az értelemben, hogy az ember akaratán múlna annak Istentől való elfogadása, hanem abban, hogy a hit valósággal az ember birtokába jut, Isten ténylegesen beléleheli és eltölti vele. Nem is úgy áll a dolog, hogy Isten csupán a hitre való képességet juttatja az embernek, a hittel való egyetértést vagy a hit alapján való cselekvést pedig még külön ezután, az ember akaratától várja, hanem éppenséggel úgy, hogy mind a hinni akarást, mind magát a hivést az viszi végbe az emberben, aki mind az akarást, mind magát a cselekvést is munkálja, s aki végtére is mindenben mindent véghezvisz.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

3-4. Fejezet. XIV. Cikkely. Az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni

 

Isten senkinek sem tartozik megadni ezt a kegyelmet. Mert ugyan mivel tartozna annak, akinek nem áll módjában, hogy bármit is előbb adjon őneki, hogy aztán visszakaphassa? Avagy mivel tartozna annak, akinek önnön bűnén és csalárdságán kívül semmiféle tulajdona nincs? Úgyhogy aki elnyeri ezt a kegyelmet, az egyedül Istennek adhat örökkévaló hálát (és hálát is kell érte adnia); aki pedig nem nyeri el, az vagy egyáltalában nem törődik e szellemi dolgokkal, és önmagában leli örömét, vagy nem törődve semmivel, hiábavalóan kérkedik azzal, ami nem is az övé. Azokról viszont, akik külsőleg hívőnek mutatkoznak és láthatólag feddhetetlen életet élnek, az apostolok példája nyomán kedvezően kell ítélnünk és beszélnünk, a szív belső útjai ugyanis kifürkészhetetlenek számunkra. Azokért pedig, akik még nem elhívottak, Istenhez kell imádkoznunk, aki a nem létezőket is meglévőkként hívja elő. Semmiképpen nem szabad azonban gőgösködnünk velük szemben, mintha önmagunkat megkülönböztettük volna tőlük. 

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

3-4. Fejezet. XV. Cikkely. Az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni

 

Annak megfelelően azonban, hogy az ember a bukás után sem szűnik meg ember lenni – amiképpen értelemmel és akarattal van felruházva –, a bűn tehát, amelyben az egész emberi nemnek része van, az emberi természetet nem törölte el, jóllehet eltorzította és szellemi értelemben elpusztította, így az újjászületés isteni kegyelme sem mintegy karóval és doronggal ösztönzi az embereket, s nem szünteti meg saját akaratukat és rájuk jellemző tulajdonságaikat, továbbá nem is erőszakkal kényszeríti akaratukat, mintha csupán kényszeredetten cselekednének, hanem szellemi értelemben megeleveníti, meggyógyítja és javítja, s egyszerre hatékony és kellemes módon hajlítja maga felé, úgy, hogy ahol eddig teljhatalmat gyakorolt a test érdekeinek megfelelő szembeszegülés és ellenállás, ott most a Léleknek való könnyű és tiszta engedelmesség kezd uralkodni, s e folyamatban akaratunk valódi, szellemi természetű megújulása és szabadsága nyilvánul meg. Ennélfogva csakis azt mondhatjuk, hogy ez a csodálatos mester, minden jónak a készítője tevékenykedik bennünk és általunk, s hogy az ember nem reménykedhet abban, hogy szabad akaratával kikerülhet a bukás állapotából – hogyan is kerülhetne ki belőle éppen azzal, amellyel önmagát, amikor tőle függött a döntés, romlásba vitte?!

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

3-4. Fejezet. XVI. Cikkely. Az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni

 

Amiként pedig Isten mindenható tevékenysége, amellyel természeti életünket létrehozta és fenntartja, szintén nem zárja ki, hanem éppenséggel megkívánja azon eszközök használatát, amelyek révén az ő végtelen bölcsességének és jóságának jeléül, saját erényét kívánta gyakorolni, éppen így e természetfölötti, sokat magasztalt tevékenysége, amellyel újjáalkot bennünket, semmiképpen sem zárja ki vagy oldja fel azt a parancsot, hogy az evangélium eszközével éljünk; azzal, amelyet Isten arra rendelt, hogy az újjászületés csírája és a lélek tápláléka legyen. Ezért ugyanúgy, ahogy az apostolok és az őket követő hittudósok , akik Isten kegyelmével kapcsolatban jámborul arra tanították a népet, hogy dicsőítsék őt, és hogy szorítsák vissza minden gőgjüket, nem szűnvén meg törődni az evangélium szent intéseivel s az Ige, a szentségek és a hittudomány tanulmányozásával, ugyanígy tehát most is távol álljon az egyház hittudósaitól és tanítóitól, hogy kísérteni merészeljék Istent azáltal, hogy elválasztják azt, amiről Isten úgy látta jónak, hogy mással nagyon is összekapcsolt legyen. A kegyelem ugyanis az intések révén jut el hozzánk, s feladatunkat azzal az eszközzel végezzük el könnyebben, amely által a bennünk tevékenykedő ISTEN jótéteménye is ragyogóbbá válik, s műve a legkívánatosabb módon kerül beteljesedésre. Egyedül őt illeti hát a dicsőség mind az eszközökért, mind ezen eszközök üdvözítő gyümölcseiért és foganatáért mindörökké. Ámen.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

3-4. Fejezet. XVII. Cikkely. Az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni

 

Miután a Zsinat kifejtette az igaz hitvallást az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni, elutasítja azoknak a tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „Nem mondhatjuk azt a kifejezés valódi értelmében, hogy az eredendő bűn önmagában az egész emberi nem elítéléséhez, valamint ideiglenes és örökkévaló büntetés kiérdemléséhez vezet.” Ezzel ugyanis ellentmondanak az apostolnak, aki így beszél a Rómaiakhoz írt levél 5,12-ben: „egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett”. Továbbá, Róm 6,23: „A bűn zsoldja halál”.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

3-4. Fejezet. I. Anatéma.

Miután a Zsinat kifejtette az igaz hitvallást az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni, elutasítja azoknak a tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „A lelki adományok, vagyis a jó tulajdonságok és az erények, mint a jóság, szentség és az igazságosság, az ember teremtésekor még nem lehettek annak akaratában, következésképpen nem is veszítette el azokat a bukáskor.”. Ez a felfogás ugyanis Isten képmásának azon leírása ellen szól, amelyet az apostol nyújt az Ef 4,24-ben; itt igazságosságban és szentségben teremtettnek nevezi, márpedig ezek teljességgel az akaratban vannak.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

3-4. Fejezet. II. Anatéma.

 

Miután a Zsinat kifejtette az igaz hitvallást az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni, elutasítja azoknak a tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „A szellemi adományok a szellemi halál bekövetkeztével nem különültek el az ember akaratától, minthogy az önmagában vett akarat soha nem romlott meg, hanem csupán az értelem homálya és az érzelmek zavarodottsága akadályozza annak működését; ezért az emberi akarat, ha eltávolította ezeket az akadályokat, képes felszínre hozni a benne rejlő szabad képességet, azaz képes arra, hogy ami jót csak akar, azt a saját erejéből akarja, avagy válassza, illetve ne akarja, avagy ne válassza.” Ez az újdonsült tanítás ugyancsak téves, és azzal jár, hogy a szükségesnél jobban magasztalja a szabad akarat érdemeit, ellenben Jeremiás prófétával, aki kijelentette (17,9): „Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az.” És ellentétben az apostollal, Ef 2,3: „Egykor mi is mindnyájan közöttük (azaz az engedetlenek között) éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait”

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

3-4. Fejezet. III. Anatéma.

 

Miután a Zsinat kifejtette az igaz hitvallást az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni, elutasítja azoknak a tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „Az ember nem képtelen teljesen az újjászületésre, s nem is teljességgel halott a bűnök közepette, és nincs megfosztva minden olyan képességétől, amelyek a szellemi javak felé irányítják, hanem igenis képes éhezni és szomjazni az igazságosságra és az életre, és a megtört és meggyötört Lélek olyan áldozatát képes bemutatni, amelyet Isten elfogadott.” Ezek ugyanis ellentétben állnak az Írás világos tanúságtételével, Ef 2,1: „halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt”. Továbbá 1Móz 6,5; 8,21: „az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz”. Továbbá a nyomorúságból való szabadulás, az életre való éhezés és szomjazás, valamint a megtört lélek Isten számára bemutatott áldozata a megelevenítettek osztályrésze, és azoké, akiket boldogoknak neveznek. (Zsolt 51,19; Mt 5,6) 

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

3-4. Fejezet. IV. Anatéma.

 

Miután a Zsinat kifejtette az igaz hitvallást az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni, elutasítja azoknak a tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „A romlott, ámde élő ember képes olyannyira jól élni a közös kegyelemmel (amely nem más, mint a bennük rejlő természetes világosság), és a bukás után megmaradt adományokkal, hogy ezzel a tulajdonával fokozatosan a nagyobb, vagyis az üdvözítő (például evangéliumi) kegyelemre, sőt magára az üdvösségre is képes szert tenni. S emiatt Isten a maga részéről késznek mutatkozik arra, hogy mindenkinek kinyilatkoztassa Krisztust, hiszen mindenki számára szívesen és hathatósan megadja a Krisztus kinyilatkoztatásához, a hithez és az állhatatos megmaradáshoz szükséges eszközöket.” Azt, hogy ez a nézet hamis, nemcsak minden korok tapasztalata tanúsítja, hanem az Írás is: Zsolt 147,19-20: „Kijelentette igéjét Jákóbnak, rendelkezését és törvényeit Izráelnek. Egyetlen néppel sem bánt így, a többiek nem ismerik törvényeit.”. ApCsel 14,16: „Ő az előző nemzedékek során megengedte, hogy minden nép a maga útján járjon”. ApCsel 16,6-7: „a Szentlélek nem engedte nekik, hogy hirdessék az igét Ázsiában”. És „Mízia felé mentek, Bitíniába próbáltak eljutni, de Jézus Lelke nem engedte őket.”.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

3-4. Fejezet. V. Anatéma.

 

Miután a Zsinat kifejtette az igaz hitvallást az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni, elutasítja azoknak a tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „Az ember igazi megtérése során nem az történik, hogy Isten új minőségekkel, tulajdonságokkal vagy adományokkal ruházza fel az akaratot, mint ahogy az sem igaz, hogy a hit amely elsődlegesen járul hozzá megtérésünkhöz, s amely által egyáltalán hívőknek nevezhetjük magunkat, Isten által nekünk juttatott tulajdonság vagy adomány lenne, hanem éppen ellenkezőleg: kizárólag emberi aktus, s legfeljebb az Istenhez való eljutás képessége szempontjából nevezhetjük adománynak, másként semmiképpen.” Ezek ugyanis ellentmondanak a Szentírásnak, amely tanúsítja, hogy Isten a hit, az engedelmesség és az iránta való szeretet érzésének új minőségeit csepegteti szívünkbe: Jer 31,33: „Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig népem lesznek” és „vizet árasztok a szomjas földre, patakokat a szárazra. Lelkemet árasztom utódaidra, áldásomat sarjadékaidra.” (Ézs 44,3). Róm 5,5: „szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által”. Ellentmond továbbá a Szentírás állandó eljárásának is, amelyet a prófétánál látunk: „Téríts meg engem, Uram, és megtérek.” (Jer 31,18)

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

3-4. Fejezet. VI. Anatéma.

 

Miután a Zsinat kifejtette az igaz hitvallást az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni, elutasítja azoknak a tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „A kegyelem, amelynek révén Isten felé fordulunk, nem más, mint könnyed figyelmeztetés, avagy [– ahogy mások értelmezik –] az ember megtérésre való ösztönzésének legnemesebb módja, s leginkább az az intés van összhangban az emberi természettel, amely javaslatok formáját ölti; semmi nem zárja ki továbbá, hogy az emberi lelkek akár egyszerű erkölcsi kegyelem folytán váljanak szellemivé; sőt biztosak lehetünk benne, hogy Isten csakis az erkölcsre hivatkozva eszközli ki az akarat beleegyezését, s éppen ebben áll az isteni tevékenység hathatóssága, amely által felülmúlja a Sátán munkáját: Isten ugyanis örök javakat nyújt számunkra, a Sátán viszont csupán időlegeseket.” Ez ugyanis teljességgel pelagianus gondolkodásmód, s ellentétes az egész Írással, amely a Szentlélek más, messze hathatósabb és istenibb ösztönzési módját is ismeri az említetten kívül azokat illetően, amelyek szerepet játszanak az ember megtérésében: Ez 36,26: „Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek.” stb.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

3-4. Fejezet. VII. Anatéma.

 

Miután a Zsinat kifejtette az igaz hitvallást az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni, elutasítja azoknak a tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „Az ember megelevenítésekor Isten nem alkalmazza azokat a mindenható képességeit, amelyekkel hathatósan és megmásíthatatlanul a hitre és a megtérésre bízhatná az ember akaratát; ámde, miközben a kegyelem mindama eszköze megadatik az embernek, amellyel Isten a megtérés útját egyengeti, mégis ellenállhat – és a valóságban ez gyakorta meg is történik – Istennek és a Léleknek, akik a megelevenedésre buzdítják, és azt akarják, hogy magát elevenítse meg; sőt, oly mértékben képes az ellenállásra, hogy éppenséggel megakadályozza önnön megelevenítését, és így mindvégig a saját hatalmában marad, hogy megeleveníttessék-e vagy ne.” Ez ugyanis egyenértékű azzal, mintha Isten kegyelmének teljes hathatósságát száműznénk az ember megtéréséből, és a mindenható Isten tevékenységét alávetnénk az ember akaratának; szembeszáll továbbá az apostolok szemléletével is, akik azt tanítják, hogy „Hiszünk, az Ő hatalma erejének ama munkája szerint” (Ef 1,19). Valamint, „a mi Istenünk tegyen titeket méltóvá az elhívásra, és töltsön meg titeket teljesen a jóban való gyönyörködéssel és a hit minden erejével” (2Thessz 1,11). Továbbá, „Az ő isteni ereje megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és a kegyességre való” (2Pt 1,3)

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

3-4. Fejezet. VIII. Anatéma.

 

Miután a Zsinat kifejtette az igaz hitvallást az ember megromlott állapotáról, és arról, hogy miként van lehetősége Isten felé fordulni, elutasítja azoknak a tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „A kegyelem és a szabad akarat részleges okok, amelyek együttesen vezetnek a megtérés kezdetéhez; nem igaz, hogy a kegyelem ok-okozati viszony tekintetében megelőzi az akaraterőt. Isten csupán akkor segíti hozzá az emberi akaratot a megtéréshez, amikor már maga az emberi akarat is megmozdul és elhatározásra jut.” E hittételt ugyanis a pelagianusok kapcsán egyszer már elítélte az akkori egyház, az apostol alapján: „nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” (Róm 9,16). Valamint, „ki tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál?” (1Kor 4,7). Végül: „Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően” (Fil 2,13).

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

3-4. Fejezet. IX. Anatéma.

 

Akiket Isten önnön szándékának megfelelően az ő Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre hív, és a Szentlélek által megelevenít, azokat már ebben az életben teljességgel kiszabadítja ugyan a bűn uralmából és a szolgaságból – de nem a test indulatából, sem a bűn testéből.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. I. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

Ebből erednek azután a gyengeség mindennapi bűnei, amelyek foltként tapadnak még a szentek legszebb cselekedeteihez is, s folyvást arra ösztönzik őket, hogy alázattal álljanak Isten színe elé, hogy a megfeszített Krisztushoz folyamodjanak, hogy az imádság Lelke segítségével, és az istenfélelem szent gyakorlataival kiirtsák testük kívánságait, és hogy tökéletesedésük befejeződéséért sóhajtozzanak mindaddig, amikor majd kiszabadulván e halandó testből, Isten Bárányával együtt uralkodnak a mennyekben.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. II. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

A bennünk lakozó bűnök mindeme maradványai, továbbá a világ és a Sátán kísértései következtében a megtértek nem lennének képesek megmaradni abban a bizonyos kegyelemben akkor, ha csupán a saját erejükre lennének utalva. Isten azonban hű hozzájuk, és könyörületesen megerősíti őket az egyszer már elnyert kegyelemben, s erejénél fogva meg is tartja benne őket mindvégig

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. III. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

Habár Isten hatalma, amellyel megerősíti és megőrzi a kegyelemben azokat, akik igazán hűségesek hozzá, nagyobb annál, mintsem hogy a test hatalma fölébe kerekedhetne, mégsem mindig oly módon ösztönzi és buzdítja a megtérteket, hogy bizonyos részleges cselekedeteikben ne lennének képesek önhibájukból eltérni a kegyelem vezetésétől, és hogy a test vágyai ne tudnák őket a hatalmukba keríteni, s ők inkább azokat követni. Ennélfogva folyvást imádkozniuk kell és ébernek kell lenniük, nehogy kísértésbe essenek. Ha nem így cselekszenek, akkor nemcsak a test, a világ és a Sátán veheti rá őket a bűnökre – még súlyos és iszonyatos bűnökre is –, hanem néha még Isten igazságos beleegyezése is; erre nyújt példát Dávid, Péter és más szentek elkeserítő bukása, amelyeket a Szentírásban olvashatunk.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. IV. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

Az ilyesfajta mérhetetlen nagy bűnökkel azonban mélyen megbántják Istent, a halál bűnös állapotába jutnak, megszomorítják a Szentlelket, lerontják hitben való gyakorlottságukat, súlyosan megsebzik lelkiismeretüket, s néha, rövid időre, még a kegyelem érzését is elveszítik; mígnem Isten atyailag újra feléjük fordítja ragyogó arcát, de csak akkor, ha már kitartó állhatatossággal újra az élet felé fordultak.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. V. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

Mert Isten, aki bőkezű a könyörületességben, a változhatatlan kegyelmi ígéret miatt még az elkeserítő botlások esetében sem veszi el teljesen övéitől a Szentlelket, s nem hagyja őket odáig süllyedni, hogy az örökbefogadás kegyelmét vagy megigazult állapotukat elveszítsék, vagy hogy halálos, avagy a Szentlélek elleni bűnt kövessenek el, s ezáltal belül végképp terméketlenné válva örök száműzetésre ítéljék önmagukat. 

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. VI. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

A bukottak esetében ugyanis elsősorban azt a bennük lévő halhatatlan magot kíméli meg, amely megelevenítésük alapjául szolgál, s erre vigyáz, nehogy elpusztuljon vagy kivettessék. Azután Igéje és Lelke segítségével valósággal, hathatósan megerősíti őket a bűnbánatra, hogy teljes szívükből fájlalják Isten előtt az elkövetett bűnöket, hogy megtört szívvel esedezzenek a hit által történő, a Közvetítő vérében való bűnbocsánatért, s ezt meg is tartsák; hogy visszanyert állapotukban újra érezzék magukban Isten kegyelmét, s imádkozzanak az irgalomért, amelyben a benne való hit révén részesülnek, és nap mint nap törekvően, félelem és reszketés mellett munkálkodjanak saját üdvösségükön.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. VII. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

Így hát nem a saját érdemeik vagy erejük folytán, hanem Isten önzetlen könyörületessége révén képesek csupán arra, hogy ne veszítsék el teljesen hitüket és a kegyelmet, s hogy ne maradjanak meg és pusztuljanak el végképp bukásaikban. Ez, amennyiben rajtuk múlna, nemcsak hogy könnyen megtörténhetne, hanem minden kétséget kizáróan meg is történne – Istent figyelembe véve azonban egyáltalában nem történhetik meg, amennyiben ő nem változtathatja meg szándékát, nem vonhatja vissza ígéretét, nem teheti semmissé a szándéka szerint végbement megszólítást, s nem engedheti, hogy Krisztus érdeme, közbenjárása és szolgálata haszontalan, s hogy a Szentlélek beleegyezése hiábavaló legyen, vagy hogy eltöröltessék.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. VIII. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

Maguk a hívek bizonyosak lehetnek a kiválasztottak üdvözítő megőriztetésében és a hívek hitben való megmaradásában; ez hitük mértékéül szolgál, amely megerősíti őket abban a szilárd meggyőződésükben, hogy mindig is az Egyház igaz és élő tagjai lesznek, s hogy elnyerik bűneik bocsánatát és az örök életet.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. IX. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

Ezt a bizonyosságot nem egy, Isten Igéjén kívüli, emellett adott külön kinyilatkoztatásból nyerjük, hanem egyedül az Isten ígéreteire alapozott hitből, amely ígéreteket Isten a lehető legkielégítőbb módon kinyilatkoztatta Igéjében, a mi vigaszunkra; egyrészt tehát „a Szentlélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei és örökösei vagyunk” (Róm 8,16). Másrészt bizonyságot szerezhetünk a jó lelkiismeretre és a jó cselekedetek végrehajtására irányuló törekvésünkből. Isten választottai, amennyiben elveszítenék ebben a világban a győzelem elnyerésének szilárd vigaszát és az örök dicsőség csalhatatlan zálogát, nyomorultabbak lennének minden embernél.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. X. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

Mindazonáltal a Szentírás arról tanúskodik, hogy a híveknek sokféle, a testből adódó bizonytalansággal kell szembesülniük ebben az életben, és a súlyos kísértések közepette nem mindig érzik magukban a hitükről való erős meggyőződést vagy a hitben való megmaradásuk bizonyosságát. Isten azonban, minden vigasztalás Atyja, „nem hagyja őket feljebb kísérteni, mint elszenvedhetik; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd” (1Kor 10,13). A Szentlélek révén pedig újra megerősíti bennük a hitben való megmaradásukat illető bizonyosságot.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. XI. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

A hitben való megmaradást illető bizonyosság nemcsak hogy nem teszi gőgössé és a test bűneivel szemben hanyaggá a valódi hívőket, hanem éppen ellenkezőleg: alázat, szemérmes tartózkodás, igaz istenfélelem, a mindennapi küzdelmekben tanúsított türelem, forró imák, a keresztben és az igazság megvallásában való állhatatosság ered belőle; s az, hogy szem előtt tartják e jótéteményt, folyvást az önzetlenség és a jó cselekedetek gyakorlására sarkallja őket, amint erről az Írás tanúsága és a szentek példaadása révén tudomásunk van. 

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. XII. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

A megmaradásban való, új életre ébredt bizakodás azokban sem okoz zabolátlanságot, s nem tesz kárt istenfélelmükben, akik megmenekülnek a bukástól, sőt ezután sokkal több gondot fordítanak arra, hogy megmaradjanak az Úr útjain, amelyek arra valók, hogy rajtuk járva megőrizzék a megmaradásba vetett bizodalmukat, nehogy Isten kegyes arca (amelynek szemlélése az istenfélő számára kedvesebb az életnél, elvesztése viszont a halálnál is keserűbb) az atyai jósággal való visszaélés következtében végül elforduljon tőlük, s így irtózatos lelki gyötrelembe zuhanjanak.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. XIII. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

Amiként pedig Isten úgy látta jónak, hogy az evangélium magasztos munkája által megkezdje bennünk a kegyelem művét, ugyanígy az evangélium hallgatása, olvasása, a benne való elmélyedés, az intések, a fenyegetések, az ígéretek, s nem kevésbé a szentségek segítségével meg is őrzi, folyamatosan végzi, és be is teljesíti azt.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. XIV. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

E hittétel, amely az igazi hívők és a szentek hitben való megmaradásáról, illetve ennek bizonyosságáról szól, s amelyet Isten a lehető legkielégítőbb módon kinyilvánított Igéjében, nevének dicsőségére és az istenfélő lelkek vigaszára, s amelyet belevésett a hívek szívébe – nos, ezt a nézetet a testi ember nem érti, a Sátán gyűlöli, a világ kineveti, a tudatlanok és a képmutatók visszaélnek vele, a szellem eltévelyítői pedig harcolnak ellene; Krisztus jegyese azonban, akár egy felbecsülhetetlen értékű kincset, mindig is a leggyengédebben őrizte, és állhatatosan harcolt érte; Isten pedig, aki ellen sem tanács, sem erőszak semmit nem tehet, gondoskodni fog róla, hogy terve beteljesedjék. Mindezért egyedül Istent, az Atyát, a Fiút és a Szentlelket illesse tisztelet és dicsőség mindörökkön örökké. Ámen.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. XV. Cikkely. A szentek állhatatosságáról

 

Miután a zsinat kifejtette az igaz tanítást a szentek állhatatosságáról, elutasítja azok tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „Az igaz hívők állhatatossága nem a kiválasztás eredménye, s nem Isten Krisztus halálával szerzett adománya, hanem az új szövetség feltétele, amelyről az embernek még saját kiválasztása és [ahogy ők mondják] visszavonhatatlan megigazulása előtt, szabad akaratával kell tanúságot tennie.” A Szentírás ugyanis tanúsítja, hogy az igaz hívők állhatatossága kiválasztásból következik, s Krisztus halálának ereje, az ő feltámadása és közbenjárása révén adatik a kiválasztottaknak. Róm 11,7: „A kiválasztottak azonban elérték, a többiek pedig megkeményíttettek”. Ugyanígy Róm 8,32-35: „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? Ki vádolná Isten választottait? Isten, aki megigazít. Ki ítélne kárhozatra? A meghalt, sőt feltámadt Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk? Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől?”.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. I. Anatéma.

 

Miután a zsinat kifejtette az igaz tanítást a szentek állhatatosságáról, elutasítja azok tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „Isten ugyan ellátja a hívő embert a hitben való megmaradáshoz szükséges képességekkel, és arra i kész, hogy megőrizze benne ezeket, ha teljesíti kötelességét, és noha mindenük megvan, ami a hitben való megmaradáshoz feltétlenül szükséges, és amit Isten a hit megőrzéséhez egyáltalán megadni akar, mindemellett is mindig az emberi akarat szándékától függ, hogy megmaradnak-e benne vagy sem.” E nézet ugyanis nyilvánvalóan pelagianista, s az embereket, akiket szándéka szerint szabaddá kíván tenni, szentségtörőkké teszi, ellentétben állván az evangéliumi tanítás folyvást hangoztatott nézetével, amely a megdicsőülés minden eszközét kiveszi az ember kezéből, s az érte járó köszönetet csakis az isteni kegyelemnek juttatja; azonkívül ellentétes az apostol tanúságával is: „Isten az, aki meg is erősít minket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyünk a mi Urunk Jézus Krisztus napján” (1Kor 1,8).

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. II. Anatéma.

 

Miután a zsinat kifejtette az igaz tanítást a szentek állhatatosságáról, elutasítja azok tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „Az igaz hívők nemcsak hogy képesek teljességgel és végleg kiesni a megigazító hitből, a kegyelemből és az üdvösségből, hanem a valóságban ez gyakorta meg is történik, s így örökre elvesznek.” E vélemény ugyanis magát a megigazító és megelevenítő kegyelmet, és Krisztus állandóan őrző tevékenységét vonja kétségbe, Pál apostol világos beszédével szemben, Róm 5,8-9: „Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk. Ha tehát már most megigazított minket az ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól.”. Azonkívül János apostollal szemben, 1Jn 3,9: „Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt, mert az ő magja van benne, és nem vétkezhet, mert az Istentől született.”. Nem kevésbé Jézus Krisztus szavaival szemben, Jn 10,28-29: „Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből.”. 

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. III. Anatéma.

 

Miután a zsinat kifejtette az igaz tanítást a szentek állhatatosságáról, elutasítja azok tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „Az igaz hívők és a megelevenítettek képesek a Szentlélek ellen vétkezni, és halálos bűnt elkövetni.” Amikor János apostol (az 1. levélben) az ötödik fejezetben megemlékezik a halálos bűnökről, a 16-17. vers után, amelyekben megtiltja a halálos bűnökért való könyörgést, rögtön hozzá is teszi a 18. versben: „Tudjuk, hogy aki Istentől született, nem vétkezik [ti. azzal a bizonyos halálos bűnnel]: hanem aki Istentől született, megőrzi magát, és a gonosz nem illeti őt”.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. IV. Anatéma.

 

Miután a zsinat kifejtette az igaz tanítást a szentek állhatatosságáról, elutasítja azok tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „Semmiféle bizonyosságunk sincs ebben az életben jövőbeli állhatatosságunkra nézve, legfeljebb különleges kinyilatkoztatás révén.” E tanítás ugyanis megsemmisíti az igaz hívők vigaszát az életben, s visszacsempészi az egyházba a pápisták kétségeskedését. A Szentírás azonban mindenütt állást foglal e bizonyosság mellett, mégpedig nem különleges és rendkívüli kinyilatkoztatás formájában, hanem Isten gyermekei által felmutatott sajátos jelek és Isten lehető legáltalánosabb ígéretei alapján. Leginkább Pál apostol, a Róm 8,39-ben: „sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban”. Valamint János is, 1Jn 3,24: „Aki pedig megtartja az ő parancsolatait, az őbenne marad, és ő is abban; és ezt, hogy ő bennünk van, abból tudjuk meg, hogy a Lelkéből adott nekünk”.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. V. Anatéma.

 

Miután a zsinat kifejtette az igaz tanítást a szentek állhatatosságáról, elutasítja azok tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „A hitben való megmaradásról, illetve az üdvösséget illető bizonyosságról szóló tanítás természeténél és jellegénél fogva a hús [bűneink] melegágya, továbbá károsan hat az istenfélelemre, a jó erkölcsökre, a könyörgésekre és a szentek egyéb hitgyakorlataira; úgyhogy akkor járunk el helyesen, ha szembehelyezkedve vele kételkedünk benne.” Ezek ugyanis egyértelművé teszik, hogy nem ismerik el az isteni kegyelem hatalmát és a bennünk lévő Szentlélek tevékenységét, és ellentmondanak János apostolnak is, aki világosan beszél erről, amikor így szól: „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, és olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában. Ezért akiben megvan ez a reménység, megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tiszta.” (1Jn 3,2-3). Ezenkívül nem veszik figyelembe az Ó- és az Újszövetség szentjeinek példaadását, akik éppenséggel bizonyosak voltak saját állhatatosságukban és üdvözülésükben, és mégis szorgalmasan gyakorolták magukat az imádságokban és egyéb istenfélő gyakorlatokban.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. VI. Anatéma.

 

Miután a zsinat kifejtette az igaz tanítást a szentek állhatatosságáról, elutasítja azok tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „Az időleges hit semmiben sem különbözik a megigazító és üdvözítő hittől, legfeljebb időtartamában.” Hiszen maga Krisztus tette nyilvánvalóvá (Mt 13,20-tól és Lk 8,13-tól folyamatosan), hogy három különbség is van az időlegesen hívők és az igaz hívők között: akkor, amikor amazokról azt mondja, hogy köves helyként fogadják be a magot, ezekről azt, hogy jó földként, azaz jó szívvel; ezután azt mondja, hogy amazoknak nincsen gyökerük, ezeknek viszont erős gyökerük van, s végül azt, hogy amazok nem teremnek gyümölcsöt, ezek viszont különböző mennyiségű gyümölcsöt teremnek állhatatosságukban, a hitben megmaradva.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. VII. Anatéma.

 

Miután a zsinat kifejtette az igaz tanítást a szentek állhatatosságáról, elutasítja azok tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „Egyáltalán nem képtelenség az, hogy az ember, miután az első megelevenítés után elpusztult, ismételten, sőt akár többször is újjászülessen.” E nézetükkel ugyanis tagadják az isteni mag romolhatatlanságát, amely által újjászületünk, Péter apostol tanúságtételével szembeszegülve: „nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtetek újjá” (1Pt 1,23).

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. VIII. Anatéma.

 

Miután a zsinat kifejtette az igaz tanítást a szentek állhatatosságáról, elutasítja azok tévelygéseit,

Akik azt tanítják, hogy „Krisztus sohasem imádkozott a hívők hitben való sérthetetlen megmaradásáért.” Magát Krisztust hazudtolják meg ezzel, aki azt mondja: „én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited” (Lk 22,32). És meghazudtolják János evangélistát is, aki tanúsítja (17,20), hogy Krisztus nem csupán az apostolokért imádkozott, hanem mindenkiért, aki az ő beszédeik révén majd hinni fog benne – 11. vers: „Szent Atyám, tartsd meg őket a te neved által”, és a 15. uo.: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.”.

Dordrechti Kánonok (1618-1619):

5. Fejezet. IX. Anatéma.

 

- Mit nevezünk Isten rendelésének?

- Isten rendelése az ő saját akarata és elhatározása szerinti örök szándéka, mely által minden bekövetkezőt előre elrendelt saját dicsőségére. (Ef 1,11-12)

Westminsteri Kiskáté (1646) 7. Kérdés – felelet

 

- Hogyan valósítja meg Isten az ő elrendelését?

- A teremtésben és a gondviselésben valósítja meg Isten az ő elrendelését. (Jel 4,11; Dán 4,35)

Westminsteri Kiskáté (1646) 8. Kérdés – felelet

 

- Hagyta-e Isten, hogy az egész emberiség elvesszen a bűn és nyomorúság állapotában?

- Isten öröktől fogva az ő jótetszéséből kiválasztott embereket az örök életre. Velük egy kegyelmi szövetségre lépett, hogy kiszabadítsa őket a bűn és nyomorúság állapotából és egy Megváltó által az üdvösség állapotába jutassa őket. (Ef 1,4; Róm 3,21-22)

Westminsteri Kiskáté (1646) 20. Kérdés – felelet

 

1. Isten öröktől fogva, akaratának legbölcsebb és legszentebb végzése szerint szabadon és megváltozhatatlanul elrendelt mindent, ami lesz. Mindent elrendelt, de nem szerzője a bűnnek, nem is kényszeríti a teremtményeit, hogy azok akaratuk ellenére cselekedjenek, és a másodlagos okok szabad voltát sem veszi el, hanem megerősíti.

2. Habár Isten tudja mindazt, ami az összes elképzelhető feltétel mellett bekövetkezhet, semmit sem azért rendelt el, mert előre látta azt vagy annak következményeit az adott feltételek mellett a jövőben.

3. Isten végzése szerint, az Ő dicsőségének megmutatására egyes emberek és angyalok az örök életre rendeltettek, mások pedig az örök halálra rendeltettek.

4. Az ekképpen predestinált és elrendelt angyalok és emberek, különösképpen és változhatatlan módon vannak erre szánva, és számuk annyira biztos és meghatározott, hogy azt sem növelni, sem csökkenteni nem lehet.

5. Isten azokat az embereket, akiket a világ alapjainak lehelyezése előtt az életre predestinált, örökkévaló és változhatatlan célja, titkos végzése és jótetszése szerint, Krisztusban az Örökkévaló dicsőségére választotta. Őket az Ő ingyen kegyelméből és szeretetéből választotta ki, nem azért mert hitet, jócselekedeteket, kitartást vagy bármi mást látott előre teremtményeiben mint feltételt vagy okot, mely Őt arra indította volna, hogy ezt megtegye. Mindezt dicsőséges kegyelme magasztalására tette.

6. Amint Isten választottait a dicsőségre rendelte, úgy - az ő örökkévaló és akaratának legszabadabb terve szerint - elrendelte az eszközöket is e célra. Ezért az ő választottait, akik mindnyájan elbuktak Ádámban, megváltotta Krisztus által, és eredményesen elhívta őket a Krisztusba vetett hitre az Ő Lelkének alkalmas időben történő munkája által. Őket megigazította, fiakká fogadta, megszentelte és ereje által megtartotta hit által az üdvösségre. Senki más nincs Krisztus által megváltva, eredményesen elhívva, megigazítva, fiúvá fogadva, megszentelve és üdvözítve, hanem csak a választottak.

7. Az emberiség többi részét Isten az Ő tetszése és akaratának kifürkészhetetlen végzése szerint - amely által kiterjeszti vagy visszavonja kegyelmét úgy, ahogy neki kedves az ő szuverén hatalmának dicsőségére, az ő teremtményei felett -, elhagyta, gyalázatra és haragra rendelte őket bűneik miatt, az Ő dicsőséges igazsága magasztalására.

8. A predestináció e nagy titkának tanítását különös figyelemmel és óvatossággal kell kezelni, hogy az emberek (akik eredményes elhívásuk bizonyossága által felismerik és engedelmeskednek Isten Igéjében kijelentett akaratának) biztosítva legyenek örökkévaló választottságukról. Így e tanítás adjon okot az Isten dicséretére, tiszteletére és csodálatára valamint alázatra, fegyelemre és bőséges vigasztalásra azok számára, akik őszintén engedelmeskednek az evangéliumnak.

Westminsteri Hitvallás (1647): 3. Fejezet: Isten örök végzéséről

 

 

- Mit nevezünk Isten rendeleteinek?

- Isten rendeletei az ő akaratának és elhatározásának bölcs, szabad és szent cselekedetei, melyek által minden bekövetkezőt öröktől fogva, megváltozhatatlanul előre elrendelt saját dicsőségére, kiváltképpen az angyalokkal és emberekkel kapcsolatban.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 12. Kérdés – Felelet

 

- Mit rendelt el Isten kiváltképpen az angyalokkal és emberekkel kapcsolatban?

- Isten, örök és megváltozhatatlan rendelete által, az ő szeretetéből, dicsőséges kegyelmének magasztalására, hogy az a kellő időben nyilvánvalóvá váljon, egyes angyalokat a dicsőségre, Krisztusban pedig egyes embereket az örök életre választott ki, és eleve elrendelte az ahhoz szükséges eszközöket is. Szuverén hatalma és akaratának kikutathatatlan tanácsa szerint – amely által tetszése szerint kiterjeszti vagy visszafogja kegyelmét –, elhagyta és gyalázatra valamint haragra rendelte a többieket, bűnük büntetéseként, dicsőséges igazságának magasztalására.

 Westminsteri Nagykáté (1648) 13. Kérdés – Felelet

 

- Hogyan valósítja meg Isten a rendeleteit?

- Isten a teremtésben és a gondviselésben valósítja meg a rendeleteit, tévedhetetlen eleve ismerése, valamint akaratának szabad és változhatatlan tanácsa szerint.