(Az evangéliumból tanuljuk meg az ételtilalomról,) hogy egy keresztyén sincs kötelezve azokra a cselekedetekre, amelyeket Isten nem parancsolt, ha szinte bármikor bármi eledellel él is bárki. Ebből azt tanuljuk meg, hogy a sajtra és vajra vonatkozó papi rendelet római hebehurgyaság.

(Az evangéliumból tanuljuk meg ünneplésről és búcsújárásról,) hogy az idő és a hely van alárendelve a keresztyén embernek, nem pedig az ember a helynek és időnek. Ebből azt tanuljuk meg, hogy azok, akik az embereket helyhez és időhöz kötik, a keresztyéneket szabadságuktól fosztják meg.

(Az evangéliumból tanuljuk meg, a csuháról, jegyekről,) hogy semmi sem gyűlöletesebb Isten előtt, mint a képmutatás, tehát tanuljuk meg, hogy az emberek előtt való bármi színeskedés súlyos képmutatás és gonoszság. Ilyen fajta dolgok a csuklyák, a jegyek, pilis [ahogy Sztárai Mihály nevezte a tonzúrát] és a többi.

Zwingli Ulrik: 67 tétel (1523): XXIV-XXVI. Tétel

 

(Az evangéliumból tanuljuk meg, a tisztasági fogadalomról,) hogy akik tisztaság fogadalmat tesznek, balgatagul és gyermek módra túlontúl sokra vállalkoznak. Akik tehát ilyen fogadalmakat tesznek, természetesen a jámbor emberekre utaznak.

(Az evangéliumból tanuljuk meg, az egyházi átokról,) hogy egy magános ember sem sújthat egyházi átokkal senkit, hanem csak az egyház, ti. azoknak a közössége, akik között az egyházi fegyelem méltóképpen megvan, egyetemben az őrállóval, azaz a lelkipásztorral.

(Az evangéliumból tanuljuk meg, az egyházi átokról,) hogy egyedül az közösíthető ki, aki nyilvános botrányt okoz.

(Az evangéliumból tanuljuk meg, a jogtalanul elidegenített javakról,) hogy a jogtalanul elidegenített jószágot nem a templomoknak, zárdáknak, szerzeteseknek, papoknak, apácáknak, hanem a szegényeknek kell adni, ha az igazi tulajdonosnak vissza nem adható.

Zwingli Ulrik: 67 tétel (1523): XXX-XXXIII. Tétel

 

Ám azért hasznos a mi külső munkánk is, mint a prédikálás, a prédikáció hallgatása, keresztelés, és megkereszteltetés, az úrvacsoratartás, de csupán csak az embereknek való egyéb dolgokra, amint itt következik.

A prédikálás tanításra, intésre, feddésre, meggyőzésre szolgál és arra, hogy Krisztust kijelentse, hogy az embernek semmi oka ne legyen a bűnre (2Tim 3,16; Mt 24,14; Jn 15,22).

A vízkeresztség arra szolgál, hogy a többi keresztyénhez tartozzunk és közéjük bejegyeztessünk (Mt 5,14-15), mint olyanok, akik Krisztussal akarnak és fognak – ami a bűnös életet illeti – meghalni és egy új életre ismét feltámadni (Róm 6,3-4).

Az úrvacsora szolgál az Úrnak emlékezetére és az ő halálának hirdetésére, míg el nem jön (Lk 22,19; 1Kor 11,24-26). Arra is, hogy bizonyságot tegyünk a hitről, amely igazi, egyetlen evése és ivása a Krisztus testének és vérének. Ez egyúttal a testvéri szeretetre is szolgál.

Bár ezek és minden más dolgok, sőt az ördög, halál és pokol az Isten kiválasztottainak és az Úr szeretetteinek a javára kell, hogy szolgáljanak (Róm 8,28), de épp olyan erősen áll az az alap, hogy semmiféle cselekedet, még ha az Úr rendelte is, sem sákramentum, sem külső dolog nem szükséges, hasznos vagy hathatós Isten előtt a megigazulásra és üdvösségre. Ebben a tekintetben azt hinni, hogy Isten ilyen dolgokért igaznak ítél és üdvözít, olyan, mint a világi ember felfogása.

Kelet-Frízlandi Hitvallás (1528) 8-12. artikulus

 

Az egyházi szokásokról azt tanítják, hogy meg kell őrizni mindazokat a szokásokat, amelyek bűn nélkül megtarthatók és az egyház békességét, jó rendjét szolgálják, - mint bizonyos szent napok, ünnepek és hasonlók.

De intik az embereket: ilyen dolgokkal meg ne terheljék lelkiismeretüket, mintha az ilyen külső kegyességgyakorlás szükséges volna az üdvösséghez.

Arra is figyelmeztetik őket, hogy azok az emberi hagyományok, amelyeket Isten engesztelésére, a kegyelem kiérdemlésére és a bűnökért elégtételül rendeltek el, ellentétben vannak az evangéliummal és a hitről szóló tanítással. Ezért az olyan fogadalmak, ételekre és napokra vonatkozó hagyományok stb., amelyeket a kegyelem kiérdemlésére, valamint bűnökért adott elégtételképpen hoztak szokásba, haszontalanok és ellenkeznek az evangéliummal.

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás (1530)

I. Rész: A fő hitcikkek: XV. Az egyházi szokások

 

A 15. cikknek első részét elfogadják, amelyben az egyházi szertartásokat megtartandóknak állítjuk, amelyek bűn elkövetése nélkül gyakorolhatók, és a béke s jó rend céljából az egyházban hasznosak. A második részét általában kárhoztatják, amelyben mi azt mondjuk, hogy az Istennek kiengesztelésére, a kegyelem kiérdemlésére és a bűnökért való elégtételre rendelt emberi hagyományok az evangéliummal ellenkeznek. Jóllehet az ételek közötti különbségről s az emberi hagyományokról eleget szólottunk magában a hitvallásban, mindazonáltal egyes dolgokat itt röviden meg kell ismételnünk.

Jóllehet gondoltunk arra, hogy ellenfeleink más okokból fogják védelmezni az emberi hagyományokat, azt mégsem gondoltuk, hogy azt a pontunkat kárhoztatják, amely szerint a bűnbocsánatot vagy kegyelmet ki nem érdemeljük az emberi hagyományoknak betartása által. Miután tehát ezt a pontot kárhoztatták, könnyű és világos kérdéssel van dolgunk. Ebben nyíltan zsidóskodnak ellenfeleink, világosan betemetik az evangéliumot az ördögök tanaival. Egyrészről ugyanis az Írás (1Tim 4,1-13.) az ördögök tanainak nevezi a hagyományokat, amikor az taníttatik felőlük, hogy ezek a bűnbocsánat és kegyelem kiérdemléséhez hasznos szertartások. Más részről elhomályosítják az evangéliumot, Krisztusnak jótéteményét és a hitből való megigazulást. Az evangélium arra tanít minket, hogy hit által Krisztusért ingyen nyerjük bűneink bocsánatát és engesztelődünk ki Istennel. Ellenfeleink ellenben más közvetítőt rendelnek, ti. ezeket a hagyományokat. Ezekért akarják elnyerni a bűnbocsánatot, ezek által akarják kiengesztelni Isten haragját. De Krisztus világosan mondja (Mt 15,9): "hiába tisztelnek pedig azzal is, ha oly tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai."

Fentebb terjedelmesen fejtegettük, hogy az emberek hit által igazulnak meg, amikor hiszik, hogy Istennel kiengeszteltettek, nem a mi cselekedeteink miatt, hanem kegyelemből a Krisztusért. Bizonyos, hogy ez az evangéliumnak tanítása, mert világosan mondja Pál (Ef 2,8.9): "kegyelemből tartattatok meg hit által (és ez nem ti tőletek vagyon, Isten ajándéka ez), nem a cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék." Ők meg azt mondják, hogy az emberek ezen emberi hagyományok által előre kiérdemelték a bűnbocsánatot. Mi más ez, mint Krisztus mellőzésével más megigazítót, más közbenjárót rendelni? A Galatákhoz így szól Pál (Gal 5,4): "A Krisztus Jézusból kirekesztettetek, akik a törvény által akartok üdvözülni és a kegyelemből kiestetek," más szóval: ha ti azt gondoljátok, hogy érdemeket szereztek a törvény megtartásával arra, hogy Isten igazaknak tekintsen benneteket, ez esetben a Krisztus semmit sem fog nektek használni, mert ugyan micsoda szükségük van Krisztusra azoknak, akik azt gondolják, hogy a törvény megtartása által lesznek igazakká? Az Isten Krisztust a végből adta, hogy őérette, mint közbenjárónkért, nem a mi igazságosságunkért akar hozzánk kegyelmes lenni. Ők azonban azt hiszik, hogy az Isten a hagyományok és nem Krisztus miatt van kiengesztelve, és azok miatt kegyelmes hozzánk. Megfosztják tehát Krisztust közbenjárói tisztétől. S e tekintetben semmi különbség nincsen a mi hagyományaink és a mózesi ceremóniák között. Pál azért kárhoztatja úgy a mózesi szertartásokat, mint a hagyományokat, mivel azt hitték felőlük, hogy azok Isten előtti megigazulást kiérdemlő cselekedetek. Ekként elhomályosíttatott Krisztusnak tiszte és a hitből való megigazulás. Ez okból a törvénynek mellőzésével, a hagyományok elhagyásával annak bizonyítására törekszik, hogy nem ezen tettek miatt, hanem Krisztusért kegyelemből van ígérve a bűnbocsánat, s csupán hittel kell azt magunkévá tennünk. Mert az ígéretet nem lehet másként elfogadni, csak hit által.

Amikor tehát hittel vesszük a bűnbocsánatot, s amikor hitünk alapján a Krisztusért kegyelmes hozzánk az Isten, tévedés és bűn azt határozni, hogy azon előírások által érdemeljük ki a bűnbocsánatot. Ha valaki erre azt mondja, hogy nem a bűnbocsánatot érdemeljük ki, hanem a már megigazultak ezen hagyományok által érdemlik ki a kegyelmet, az ellen ismét Pál tiltakozik (Gal 2,17): "hogy Krisztus a bűnnek szolgájává lesz," ha a megigazulás után hinnünk kellene, hogy azután nem a Krisztusért tekintetünk igazaknak, hanem előbb más szertartásokkal ki kellene érdemelnünk, hogy igazaknak tekintessünk. Éppúgy szól (Gal 3,15): "az embernek elvégezett testámentomát senki erőtlenné nem teszi és ahhoz semmit nem ád." Ennélfogva az Isten végrendeletéhez (aki azt ígéri, hogy a Krisztusért akar hozzánk kegyelmes lenni) sem szabad hozzátenni, hogy előbb ezen előírások által ki kell érdemelnünk, hogy az Isten magához fogadjon és igazaknak tekintsen minket.

De micsoda szükség van hosszú fejtegetésre? A szent atyák egyetlenegy hagyományt sem rendeltek el azzal a célzattal, hogy az bűnbocsánatot, vagy megigazulást érdemelne ki, hanem a jó rendnek és békének az egyházban való fenntartása végett rendelték őket.

És hogyha valaki valami cselekedeteket akar elrendelni a bűnbocsánatnak vagy megigazulásnak kiérdemelése céljából, miképp fogja tudni, hogy azok a cselekedetek Istennek tetszenek, holott Isten igéje nem tesz bizonyságot mellettük? Miképp fogja az embereket Isten akarata felől meggyőzni Istennek parancsa és igéje nélkül? Vajon a prófétákban nem mindenütt tiltja-e az ő parancsolata nélkül való különös istentiszteleteknek elrendelését? Ezékiel 20,18.19-ben írva van: "A ti atyáitok parancsolataiban ne járjatok, és az ő törvényeiket meg ne tartsátok, s bálványtuskóikkal magatokat meg ne fertőztessétek. Én vagyok a ti Uratok Istenetek; az én parancsolataimban járjatok, az én törvényeimet tartsátok meg, és azokat cselekedjétek." 15. Ha szabad az embereknek istentiszteleteket meghatározni, és ha ők ezek által kegyelmet érdemelnek ki, akkor az összes nemzetek istentiszteleteit helyeselnünk kell, úgy a Jeroboám által megállapított istentiszteleteket (1Kir 12,26. sköv.) mint a mások által a törvényen kívül rendelteket. Mert mi különbség van aközött, ha nekünk volt szabad istentiszteleti formákat rendelni, amelyek a kegyelem, vagy igazságosság kiérdemlése céljából hasznosak, és aközött, hogy miért nem lett volna szabad ugyanaz a pogányoknak és zsidóknak? Azért elítéljük a pogányoknak és izraelitáknak istentiszteletét, szertartását, mert ők azt hitték róluk; hogy azok által érdemlik ki a bűnbocsánatot és megigazulást, s mert nem ismerték a hitből való megigazulást. Végül honnan merítjük a bizonyosságot arra nézve, hogy az emberek által létesített istentiszteleti szertartások Isten parancsolata nélkül megigazítanak, hogyha ti. Isten akaratáról semmit sem lehet bizonyosan állítani Isten igéje nélkül? Mi történik akkor, hogyha az Isten ezeket a szertartásokat nem helyesli? Miképpen állítják tehát ellenfeleink, hogy ezek megigazítanak? Isten igéje és tanúbizonysága nélkül az nem állítható. És Pál (Róm 14,23) azt mondja, hogy "ami hitből nincsen, bűn az." Miután tehát ezeket az istentiszteleti szertartásokat az Isten igéje semmivel sem bizonyítja, ez okból a lelkiismeretnek szükségszerűen kételkednie kell amiatt, hogy tetszenek-e Istennek vagy nem.

Mi szükség van több szóra a világos kérdésben? Ha ellenfeleink ezeket az emberi szertartásokat védelmezik, mint olyanokat, amelyek kiérdemlik a megigazulást, kegyelmet s bűnbocsánatot, akkor ők egyszerűen az Antikrisztus országát állítják fel. Mert az Antikrisztus országa nem egyéb, mint olyan új istentiszteleti szertartás, amelyet emberi tekintély gondolt ki, elvetve a Krisztust. Ilyképpen Mohamed országának vannak isteni tiszteletei, szertartásai, cselekedetei, amelyek által az ember Isten előtt meg akar igazulni, mert nem tudja, hogy kegyelemből, hit által, Krisztusért igazulunk meg az Isten előtt. Így a pápaság is az Antikrisztus országának egy részévé lesz, ha az emberi szertartásokat megigazítókként védelmezi. Mert Krisztust fosztják meg az ő tisztétől, amidőn azt tanítják, hogy nem Krisztusért, kegyelemből, hit által igazulunk meg, hanem ilyen külsőségek által, kivált azonban akkor, amidőn ezen szertartásoknak a megigazulásnál nem csak hasznosságát, hanem szükségszerűségét is tanítják, miként feljebb a VIII. cikknél gondolják, ahol kárhoztatnak minket, amiért azt mondottuk, hogy az egyház igaz egységéhez nem okvetlenül szükségesek emberek által alkotott s mindenütt egyforma szertartások. A Dániel 11,38-ban előre jelzi, hogy valami új emberi szertartások fogják képezni az Antikrisztus országának megjelenési alakját és alkotmányát ({politeia}). Ő ugyanis ekképp szól: "De az erődök istenét tiszteli annak helyén; azt az Istent, akit nem ismertek az ő atyái, tiszteli arannyal, ezüsttel, drágakövekkel és becses ajándékokkal") Ebben leírja az új istentiszteleteket, mivel azt mondja, hogy olyan istent tisztelnek, aminőt az atyák nem ismertek.

Mert ha voltak is a szent atyáknak szertartásaik s hagyományaik, mégsem tartották azokat a megigazulásra hasznosaknak vagy szükségeseknek; nem homályosították el Krisztus dicsőségét és tisztét, hanem azt tanították, hogy mi hit által Krisztusért igazulunk meg, nem pedig azok miatt az emberi külsőségek miatt. Egyébiránt az emberi szertartásokat a testi haszon miatt tartották meg a végből, hogy a nép tudja, mely időben kell összejönnie, hogy a templomokban minden példás rendben és komolyan történjék, s végül hogy a köznépnek nevelő eszközül szolgáljon. Mert az idők közötti különbség (1) és a szertartások változatossága (2) a nép okulására szolgál. Ezek az okok vezették az atyákat a szertartások megtartásában, és ezen okok miatt tartjuk mi is valóban megtarthatóknak őket. S nagyon csudálkozunk azon, hogy ellenfeleink a hagyományoknak más célját ismerik s védelmezik, ti. hogy azok kiérdemlik a bűnbocsánatot, kegyelmet vagy megigazulást. Mi más ez, mint tisztelni az Istent arannyal, ezüsttel és értékes tárgyakkal, azaz elhinni azt, hogy Isten a ruházatnak, díszítésnek változatosságával és hasonló szertartásokkal engesztelődik ki, amilyenek végtelen számúak vannak az emberi hagyományokban.

Pál azt írja (Kol 2,23), hogy a hagyományok a bölcsészet látszatával bírnak. És valóban bírnak, mert a jó rend ({eutaxia}) nagyon szép, illő az egyházban, és ez okból szükséges. De az emberi ész nem értvén a hitből való megigazulást, természetszerűleg azt képzeli, hogy az ily cselekedetek igazítják meg az embereket és engesztelik ki az Istent. 23. Így gondolkozott a néptömeg az izraelitáknál, és ily vélekedés mellett szaporították az ily szertartásokat, külsőségeket, mint ahogy nálunk a zárdákban szaporították őket. 24. Így ítél az emberi elme a testi gyakorlatokról is, mint pl. a böjtölésekről, amelyeknek célja a test fegyelmezése – s az ész mégis megigazító istentiszteleti cselekménynek minősíti. Miként Aquinói Tamás is ír: "a böjtölés a bűnnek eltörlésére és megakadályozására szolgál." Ezek Tamás szavai. Ekként a bölcsesség és igazságosság látszata az ily cselekedetekben ámítja az embereket.

Hozzá jönnek még a szentek példái, s minthogy az emberek utánzásukra törekszenek, legtöbbnyire külső gyakorlataikat és nem hitüket utánozzák.

Miután a bölcsesség és igazságosság ezen látszata az embereket elámította, következnek azután a végtelen számú bajok, elhomályosítják az evangéliumot, mely a Krisztusban való hit általi megigazulásról szól, és következik az ily cselekedetekben való hiábavaló bizalom. Azután homályosakká lesznek Isten parancsolatai is. Ezek a cselekedetek annak jogtalan követelésével, hogy tökéletes és szellemi életnek tekintessenek, jóval többre becsültetnek az Isten parancsai szerinti cselekedeteknél; így nevezetesen azon cselekedeteknél, melyeket ki-ki hivatásából kifolyólag az állami közigazgatásnál, gazdaságban, házassági életben, gyermekek nevelésében stb. cselekszik. Ezeket szentségteleneknek tartják ama szertartásokkal szemben, elannyira, hogy sokan határozott lelkiismereti aggodalmakkal teljesítik őket. Ismeretes dolog ugyanis, hogy sokan elhagyták az állami szolgálatot, elhagyták a házaséletet és azokat a szertartásokat vállalták magukra, mert jobbaknak s szebbeknek képzelték őket.

És ez nem is elég. Ahol egyszer a lelket az a balhit lenyűgözte, amelynek értelmében az ily előírások szerinti cselekedetek szükségesek a megigazuláshoz, ott a lelkiismeretet nyomorúságos módon kínozzák, mivel nem képesek minden előírást pontosan betartani. Mert akadt-e már ember, aki képes lett volna azokat mind előszámlálni? Tömérdek könyv, sőt egész könyvtárak léteznek, amelyek egy betűt sem foglalnak magukban Krisztusról, a Krisztusban való hitről, kinek-kinek hivatásával járó jó tetteiről, – hanem csupán a hagyományokat s azok magyarázatait gyűjtik össze, hogy hol szigorítsák, hol enyhébbekké tegyék. Mennyire kínozza magát a kiválóan derék Gerson, amíg kikeresi a parancsolatok fokozatait, terjedelmét, és mégsem képes megtalálni a tettek enyhébb megítéléséhez szükséges alapot. E közben fájdalmasan felpanaszolja a kegyes lelkiismeretűeknek veszedelmeit, melyeket a hagyományoknak e túl szigorú magyarázata szül.

Mi tehát a bölcsességnek és igazságosságnak az emberi szertartásokban levő ezen látszata ellenében, amely ámítja az embereket, Isten igéjével erősítjük magunkat, és mindeneknek előtte tudjuk azt, hogy azok sem bűnbocsánatot, sem megigazulást ki nem érdemelnek Istennél, sem nem szükségesek a megigazuláshoz. Egyes bizonyítékokat feljebb felhoztunk már. Pál telve van velük. A kolossebelieknek világosan mondja (2,16.17): "Senki azért titeket ne kárhoztasson az ételért, vagy italért, vagy az ünnepnapra, vagy az újholdnak napjára, vagy a szombatokra nézve. Ezek a következendő dolgoknak árnyékai, de a valóság a Krisztusé." Itt egyúttal Mózes törvényét is egybefoglalja az emberi hagyományokkal, hogy ellenfeleink ki ne játsszák, mint szokták ezeket a bizonyítékokat, mintha Pál csupán Mózes törvényéről szólana. Itt ugyanis világosan bizonyságot tesz arról, hogy az emberi hagyományokról szól. Ellenfeleink azonban nem látják, miről szólnak. Ha az evangélium azt tanítja, hogy mózesi szertartások nem igazítanak meg, pedig ezek Isten által rendeltettek: mennyivel kevésbé igazítanak meg az emberi hagyományok?

De a püspököknek nincs is joguk ily szertartások rendelésére, amelyek megigazítanak, vagy e megigazuláshoz szükségesek. Ellenkezőleg: az apostoli cselekedetek könyve (15,10) így szól: "most annakokáért miért kísértitek az Istent, a tanítványok nyakába oly igát vetvén, melyet sem a mi atyáink, sem mi el nem hordozhattunk.?" Péter nagy bűnnek nyilvánítja azt a véleményt, mely szerint az Egyház ily szertartásokkal terhelendő volna. És a óva int bennünket Pál attól, hogy magunkat ismét a szolgaságnak vessük alá. (Gal 5,1) Az apostolok tehát annak a szabadságnak az egyházban való fenntartását akarják, hogy az emberek a törvénynek, vagy emberi hagyományoknak semmiféle szertartásait ne tartsák szükségszerűeknek, miként a törvényben voltak időre szóló szükségszerű szertartások, – hogy az által ne váljék homályossá a hitből való megigazulás, ha azt elhiszik az emberek, hogy ezen szertartások a megigazulást kiérdemlik, vagy szükségszerűek a megigazuláshoz. Sokan különféle enyhítő magyarázatokat keresnek a hagyományokban, hogy segítsenek a lelkiismereten, de mégsem találnak határozott módokat arra, hogy a lelkiismeretet megszabadítsák összebogozott kötelékeiből. De miként Nagy Sándor megoldotta a gordiuszi csomót, hogy amidőn azt kifejteni nem tudta, kardjával egyszerre kettévágta: akként az apostolok is egyszer s mindenkora megszabadítják a lelkiismeretet a hagyományos előírásoktól, kivált azoktól, amelyek megigazulás kiérdemlése végett adatnak. Az apostolok arra kényszerítenek, hogy álljunk ellent e tannak tanítással és példával. Annak tanítására kényszerítenek, hogy a hagyományok nem igazítanak meg, megigazuláshoz nem szükségesek, és senkinek sem szabad szertartásokat behozni, vagy elfogadni azzal a feltevéssel, hogy a megigazulást kiérdemlik. Ha megtartja is valaki ily körülmények között, tartsa meg babona nélkül, mint rendészeti szabályt, mint ahogy a ruhában való elbizakodottság nélkül másképp öltözködnek a katonák, másként a skolasztikusok. Az apostolok megszegik a hagyományt és Jézus védelmezi őket. Mert példát kellett mutatni a farizeusoknak, hogy ezek a szertartások haszontalanok. És ha a mieink egyes kevésbé célszerű hagyományos előírásokat elhagynak, eléggé igazoltuk őket azzal, hogy ezeket megigazulást kiérdemlőkként követelik tőlük. A hagyományokról való ily nézet ugyanis istentelen.

Mi különben a régi, az egyházban hasznossági és nyugalmi okból létesített hagyományokat örömmel tartjuk meg, és amennyire lehetséges, igen kedvezően magyarázzuk ({prosz to eufémoteron}) de kizárásával annak a nézetnek, amely megigazítóknak gondolja őket. De ellenségeink csalárd módon vádolnak minket, hogy mi a jó intézményeket, hogy az egyházi fegyelmet megsemmisítjük. Mert mi igazán ország-világ előtt mondhatjuk magunkról, hogy a gyülekezeteknek külső alakja nálunk tiszteletreméltóbb, mint ellenfeleinknél. S ha valaki jól meg akarná figyelni, tapasztalhatja, hogy mi jobban megtartjuk az egyházi törvényeket, mint ellenfeleink. Ellenfeleinknél a miséket az áldozárok akaratuk ellenére és fizetés által ösztönöztetve, s legtöbbnyire csupán fizetésért végzik. A zsoltárokat éneklik, de nem hogy okuljanak, vagy imádkozzanak, hanem a szertartás kedvéért, – mintha bizony ez a cselekedet istentisztelet lenne –� vagy éppen a fizetés kedvéért. Minálunk az egyes vasárnapokon sokan élnek az Úr vacsorájával, hanem előbb oktatásban, vizsgálásban és feloldozásban részesülnek. Gyermekek éneklik a zsoltárokat, hogy tanuljanak; énekel a nép is, hogy tanuljon, vagy imádkozzék. Továbbá ellenfeleinknél teljesen hiányzik a gyermekek vallástani oktatása (katekézis), amelyre nézve a kánonok is intézkednek. Minálunk a lelkészek és az egyház szolgái kötelezve vannak arra, hogy nyilvánosan oktassák és kihallgassák a gyermeksereget, s ezen külsőség kitűnő gyümölcsöket terem.

Ellenfeleinknél sok vidéken, – a böjti időszak kivételével egész éven át – nem tartatnak prédikációk. Pedig az evangélium tanítása Istennek egyik fő tisztelete. S mikor ellenfeleink prédikálnak, [akkor is] emberi hagyományokról, szenteknek tiszteletéről és hasonló csekély dolgokról szólnak, amelyeket joggal utál a nép. Ez okból mihelyt felolvasták az evangélium szövegét, a nép mindjárt az elején magára hagyja őket. Egyes kiválóbbak a jó cselekedetekről kezdenek szólani; a hit általi megigazulásról, a Krisztusban való hitről s a lelkiismeret vigasztalásáról nem szólnak semmit, sőt az evangéliumnak ezt a legüdvösebb részét gyalázva kisebbítik. Ezzel szemben a mi gyülekezeteinkben az összes prédikáció a következő tárgyakról szól: a megtérésről, istenfélelemről, Krisztusban való hitről, a hitből való megigazulásról, a lelkiismeretnek hit által való vigasztalásáról, a hit gyakorlatairól, az imádságnak tulajdonságairól, s az embernek azon hitbeli meggyőződéséről, hogy imádságának foganatja van s meghallgattatik, a keresztről, a felsőség és minden polgári intézmény méltóságáról, a krisztusi vagy szellemi ország és az állami ügyek közötti különbségről, a házasságról, a gyermekek tanításáról s neveléséről, az erkölcsi tisztaságról és a szeretetnek minden kötelességéről. Az egyházaknak ezen állapotából lehet következtetni, hogy mi az egyházi fegyelmet, az istenes szertartásokat és a jó egyházi szokásokat buzgóan megtartjuk.

A test sanyargatásáról s testünk fegyelmezéséről úgy tanítunk, miként hitvallásunk előadja, hogy a testnek igazi s nemcsak látszólagos sanyargatása: a keresztviselés és a megpróbáltatások, amelyekkel Isten meglátogat minket. Ezekben Isten akaratának kell magunkat alávetnünk, miként azt Pál mondja (Róm 12,1): "Állítsátok a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul" stb. Ezek az istenfélelemnek s hitnek szellemi gyakorlatai. De a testnek ezen a keresztviselésben történő feláldozásán kívül van egy önkéntes és szükséges neme a feláldozásnak, amelyről Krisztus szól (Lk 21,34): "Megoltalmazzátok pedig magatokat, hogy valamikor meg ne nehezedjenek a ti szíveitek dobzódás, részegség és világi szorgalmatosság miatt." És Pál (1Kor 9,27): "Hanem az én testemet megsanyargatom és rabság alá adom" stb. Ezen gyakorlatokat nem azért kell magunkra vállalnunk, mivel azok megigazító istentiszteleti cselekmények, hanem azért hogy a testet fegyelmezzék, s a jóllakottság el ne nyomjon, ne tegyen elbizakodottakká és gondatlanokká, amiből következik, hogy az emberek a test kívánságait dédelgetik és engedelmeskednek nekik. Az ebben való munkásságnak folytonosnak kell lennie, mivel folytonos isteni parancsolaton alapszik.

Egyes ételekre és időkre vonatkozó szabályok megtartása a testnek fegyelmezésében semmit sem használ, mert az ily étkezés finomabb és drágább a rendesnél, s még ellenfeleink sem tartják meg a kánonban reá vonatkozólag előírt szabályt.

Sok és nehéz vitatkozásra való alkalmat nyújt a hagyományokról szóló ezen cikk, és mi igazán tapasztaltuk, hogy a hagyományok a lelkiismeretnek valóban súlyos béklyói. Midőn megtartásukat szükségszerűekként követelik, akkor mérték felett megkínozzák a lelkiismeretet, ha az valamely előírást elnéz. Viszont az előírások eltörlése hátrányokkal s bajokkal jár. Nekünk azonban könnyű és világos a dolgunk, minthogy ellenfeleink kárhoztatnak minket, amiért az emberi hagyományokról azt tanítjuk, hogy nem érdemlik ki a bűnbocsánatot. Szintúgy követelik az egyetemes hagyományokat, – amelyeket így neveznek –� mint olyanokat, amelyek a megigazulásra szükségesek. Itt hatalmas védőnk van Pálban, aki mindenütt azt bizonyítja, hogy ezek az előírások sem meg nem igazítanak, sem nem szükségesek a hitből való megigazuláson felül. És mi mégis azt tanítjuk, hogy a szabadsággal való élést ezen dolgokban szabályozni kell akként, hogy a tapasztalatlanok ne botránkozzanak meg, és a szabadsággal való visszaélés miatt ne váljanak az evangéliumi igaz tannak ellenségeivé, és hogy valószínűségi ok nélkül semmit se változtassanak a megszokott szertartásokban, hanem tartsák meg a régi szokásokat, amelyek bűn nélkül vagy nagy megterhelés nélkül megtarthatók, az egyetértés ápolása végett.

Magában a birodalmi gyűlésben is eléggé mutattuk, hogy mi szeretetből a közömbös (adiaphoron) dolgokat minden nehézség nélkül megtartjuk a többivel együtt, még ha kellemetlenséggel jár is az; de a közös egyetértést, – ha ugyan a lelkiismeretünk sérelme nélkül lehetséges –, minden más előnynek fölébe helyezendőnek tartjuk. De erről az egész kérdésről valamivel később is fogunk szólani, amikor majd a foga[da]lmakról és az egyházi hatalomról tárgyalunk.

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás Apológiája (1531)

XV. cikk. Az emberi hagyományokról az Egyházban

 

Képet tiszteletre készíteni Isten Új- és Ószövetségi igéje ellen van. Ezért meg kell szüntetni annak a veszélyét, hogy tiszteljék őket.

Haller Berthold – Kolb Ferenc:

A 10 berni tézis (1528): 8. Tézis

 

… Ez a keresztyén egyház kötelezi magát, hogy az egység által a szeretet és a béke szövetségét megtartja (Róm 12,9-10; Jn 15,12. 17; 1Jn 3,11. 14. 16. 23; 4,7. 8. 20. 21.), ezért semmilyen közösséget nem vállal a szektákkal és a szerzetesrendekkel, amelyek a napok, az ételek, a ruházat és az egyházi ceremóniák megkülönböztetésén alapulnak.

Bázeli Hitvallás (1534): 5. Az egyházról

 

Megvalljuk, hogy ugyanolyan módon, mint ahogy senki sem parancsolhat meg dolgokat, amit Krisztus (Mt 17,5; Lk 9,35; 5Móz 18,18-19; ApCsel 7,37-ben így halljuk) nem parancsolt meg, ugyanúgy senki sem tilthatja meg azt, amit Ő nem tiltott meg. Ezért a fülbegyónást, a negyven napos böjtöt, a szentek ünnepnapjait és az ehhez hasonlókat, amiket emberek hoztak be, meg nem parancsoltnak tartjuk, ezzel szemben a papok házasságát pedig meg nem tiltottnak.

És még sokkal kevésbé engedheti meg valaki azt, amit Isten megtiltott (Ő mondja: Én vagyok az Úr, a ti Istenetek, 3Móz 18,2. Az 5Móz 10,17-ben így szól Mózesen keresztül: Az Úr a ti Istenetek, az istenek Istene, és Úr minden urak felett, egy nagy Isten, hatalmas és rettenetes, stb. Ezért amit Ő megtiltott, ki akarná azt az Ő teremtményei közül megengedni.). Ezért a meghalt szentek segítségül hívását és imádását, a képek tiszteletét és felállítását, és az ehhez hasonlókat elvetjük. A meghalt szentekről megvalljuk, hogy Istennél vannak, Krisztussal uralkodnak az örökkévalóságban, azért mert Krisztust szóval és cselekedettel megvallották, mint üdvözítőjüket, megváltójukat és igazságukat, anélkül, hogy emberi érdemre vártak volna. Ezekért mi is áldjuk és dicsérjük őket, mint azokat, akik Istentől kegyelmet kaptak, és most öröklik az örök birodalmat, de mint Isten és Krisztus tiszteletére. És ezzel szemben senki sem tilthatja meg azt, amit Isten megengedett. Ezen oknál fogva meg nem tiltottnak tartjuk az étel hálaadással való fogyasztását (1 Tim. 4,1-5).

Bázeli Hitvallás (1534):

11. A megparancsoltról és a meg nem parancsoltról

 

Továbbá, hogy semmi esetre sem szabad esküt letenni, még akkor sem, ha ezt az Isten dicsősége és a felebarát szeretete megkövetelné. Esküt lehet tenni a maga idejében, mert Isten megengedte az Ószövetségben, az újban pedig nem tiltotta meg Krisztus. Sőt Krisztus és maguk az apostolok is tettek esküt. … S minden más tévtanításaikkal együtt, amelyek Jézus Krisztus tiszta és egészséges tanításával szemben állnak, nemcsak hogy nem fogadjuk el, hanem mint szörnyűséget és istenkáromlást elvetjük.

Bázeli Hitvallás (1534): 12. Az újrakeresztelők tévedései ellen

 

A szent összegyülekezéseket és a hívők összejöveteleit úgy kell megtartani, hogy mindenekelőtt a népnek Isten igéjét egy nyilvános és arra rendelt helyen hirdessék, az Írás titkait alkalmas szolgák által naponként magyarázzák és érthetővé tegyék, úrvacsorát és szent hálaadást tartsanak, hogy ezzel a hívők a hitüket egyre jobban gyakorolhassák, valamennyi ember szükségéért buzgón imádkozzanak. Az egyéb ceremóniák, amelyeknek szinte számba vehetetlenek, mint a kelyhek, miseruhák, kórusi ingek, csuhák, tonzúrák, lobogók, gyertyák, oltárok, arany és ezüst, amennyiben ezek az igaz vallás és a helyes istentisztelet megzavarására és felforgatására szolgálnak, és különösen a bálványok és képek, amelyek imádásra és botránkozásra valók, s az ilyen istentelen dolgokból több is van – mi azokat szent gyülekezeteinkből messzire száműzzük.

I. Helvét Hitvallás (1536): 24. A szent összejövetelről, és a hívők egyességéről

 

Minden dolgot, amit közömbös dolognak tartanak, ha egyáltalán vannak ilyenek, egy kegyes, hívő keresztyén bármikor és bárhol szabadon használhat, ezt azonban helyes belátás szerint és szeretetből tegye; mivel a hívő embernek minden dologgal úgy kell élnie, hogy az Isten dicsőségét szolgálja, és az egyházat, s a felebarátot ne botránkoztassa meg.

I. Helvét Hitvallás (1536): 25. Azokról a dolgokról, amelyek sem megparancsolva sem megtiltva nincsenek, hanem közömbös dolgok és szabadon lehet őket használni

 

Hisszük, hogy a törvény minden formája véget ért Jézus Krisztus eljövetelével. Ám jóllehet a cere­móniák nem használatosak többé, mindazáltal lényegük és igazságuk megmaradt számunkra annak személyében, akiben lakozik az egész teljesség. Ezen kívül pedig a Törvényt és a Prófétákat segítségül kell hívnunk avégre, hogy szabályozzák életünket, illetve hogy az evangélium ígéretét megerősítsék számunkra.

Róm 10,4; Gal 3;4; Kol 2,17; Jn 1,17; Gal 4,3.9; 2Pt 1,19; Lk 1,70; Jak 5,10; 2Tim 3,16; 2Pt 3,2.

La Rochelle-i Hitvallás (Confessio Gallicana 1559) (23.)

 

Hisszük, hogy Jézus Krisztus adatott nekünk egyetlen Szószólóként, aki azt parancsolja, hogy az ő nevében ki-ki személyesen járuljon az Atya színe elé, és hogy nem megengedett másképp imádkozni, mint követni azt a mintát, melyet az ő szavaiban maga Isten adott számunkra. Éppen ezért mindaz, amit az em­berek elhunyt szentek közbenjárásáról képzeltek, nem más, mint az imádsággal való visszaélés és a Sátán ámítása, amellyel el akarta tántorítani őket a helyes imádság módjától. Úgyszintén elvetünk minden más eszközt, amellyel az emberek úgy vélik, hogy meg­válthatnák magukat Isten előtt, megcsorbítva mintegy Jézus Krisztus szenvedésének és halálának áldozatát. Végül pedig ugyanabból a bazárból való képzelgésnek tarjuk a purgatóriumot, mint ahonnan az összes többi hasonló portéka származik: szerzetesi fogadalom, búcsújárás, házasság- és húsfogyasztás tiltása, bizonyos napok ceremoniális megtartása, fülbegyónás, bűnbocsátó cédulák, melyek által úgy gondolják, hogy kiérdemlik a kegyelmet és üdvösséget. Mindezeket a dolgokat elvetjük, mégpedig nem csupán a hozzájuk tapadó érdemszerzés hamis gondolata miatt, hanem mert olyan emberi kitalálmányok ezek, melyek igába fogják a lelkiismeretet.

1Jn 2,1-2; 1Tim 2,5; ApCsel 4,12; Jn 16,23-24; Mt 6,9kk; Lk 11,2kk; ApCsel 10, 25-26; 14,15; Jel 19,10; 22,8-9; Mt 15,11; 6,16-18; ApCsel 10,14-15; Róm 14,2; Gal 4,9-10; Kol 2,18-23; 1Tim 4,2-5.

La Rochelle-i Hitvallás (Confessio Gallicana 1559) (24.)

 

Isten szava és az ősi egyházak szokása ellen való az emberek számára érthetetlen nyelven beszélni, imádkozni és szertartást végezni az egyházban.

Az Anglikán Egyház 39 Cikkelye (1562):

24. Arról, hogy a gyülekezetben azon a nyelven kell szólni, amelyiket a gyülekezet megérti

 

Nem szükséges, hogy a hagyományok, és szertartások mindenhol teljesen megegyezzenek, mivel állandóan különfélék voltak, és megváltoztathatóak az országok, idők és emberi szokások függvényében, de csak úgy, hogy megfeleljenek Isten parancsainak.

Bárki, aki saját megítélése szerint és céljából megtöri az egyházi hagyományokat és a szertartásokat, amelyek nem állnak szemben Isten szavával, és elfogadta és elrendelte azt a közösség fennhatósága, nyilvánosan meg kell dorgálni, hogy másokat visszatartson hasonló tettektől, amelyek megsértik az egyház rendjét, és károsak az elöljárókra nézve és megsértik a gyenge hittestvérek tudatát.

Minden különálló vagy nemzeti egyháznak joga van elrendelni, megváltoztatni, eltörölni olyan egyházi szertartásokat, amelyeket emberi elöljárók rendeltek el, úgy, hogy mindaz az épülést szolgálja.

Az Anglikán Egyház 39 Cikkelye (1562): 34. Az egyház hagyományairól

 

A Szentbeszédek második könyve, melynek részei a cikkely alatt olvashatóak, hasznos isteni tanításokat tartalmaznak és szükségesek ezidő szerint. A Szentbeszédek előző könyvét, mely VI. Edvárd idejében készült szintén olvasni kell a lelkészeknek a templomban gondosan és világosan úgy, hogy az emberek megértsék.

A bálványimádás veszélyei

Az egyház megtisztítása

Jó cselekedetek

A torkosság és részegség elítélése

A ruházkodás

Az imádságok

Az imádság helye és ideje

A közös imádságokat és szentségeket ismert nyelven kell közvetíteni

Isten szavának tisztelete

Alamizsnaadás

Krisztus születése

Krisztus kínszenvedése

Krisztus feltámadása

Krisztus szentségének befogadása

A Szentlélek ajándékai

A keresztjáró napok

A házasság

A bűnbánat

A tétlenség, haszontalanság elítélése

A lázadás elítélése

Az Anglikán Egyház 39 Cikkelye (1562): 35. A szentbeszédekről

 

A keresztyén emberekre nem jellemző a gazdagság és a vagyon, mivel a jog, a cím vagy a vagyontárgyak hatása ugyanaz, amivel az anabaptisták tévesen dicsekszenek, minazonáltal minden embernek vannak ilyen dolgai, amelyet birtokol megértően, azért hogy adhasson a szegényeknek, képességei szerint.

Az Anglikán Egyház 39 Cikkelye (1562):

38. Arról, hogy a keresztyén emberre nem jellemző a vagyon

 

Ahogyan mi elismerjük, a hiábavaló, meggondolatlan fogadalmak tilosak a keresztyének számára a mi Urunk, Jézus Krisztus által, azonban a keresztyén vallás nem tiltja azt, hogy az ember esküt tegyen, amikor az elöljárók azt kérik tőle a hit vagy a szeretet okán, de ezt a próféta tanítása szerint kell tenni, az igazságban józan ésszel és igazul

Az Anglikán Egyház 39 Cikkelye (1562):

39. A keresztény ember esküjéről

 

(Isten képmásai.) Minthogy pedig az Isten láthatatlan lélek és véghetetlen valóság, bizonyára semmiféle művészettel vagy képpel nem ábrázolható ki. Ezért nem átalljuk az Írással Isten képmásait merő hazugságnak nevezni. Elvetjük tehát nemcsak a pogányok bálványait, hanem a keresztyének ábrázolatait is.

(Krisztus képmásai.) Mert jóllehet Krisztus magára öltötte az emberi természetet, ezt nem azért tette, hogy a szobrászoknak és a festőknek legyen mit kiábrázolniuk. Kijelentette: nem azért jött, hogy a törvényt és a prófétákat eltörölje (Mt 5,17), de a törvény és a próféták tiltják a képeket (5Móz 4,15 kk., Ézs 40,18). Azt mondta, hogy az ő testi jelenléte nem használna az egyháznak, ellenben megígérte, hogy Lelkével mindig jelen lesz köztünk; ki hinné tehát, hogy testének kiábrázolása vagy képmása bármi hasznára volna a hivőknek? És minthogy bennünk lakozik az ő Lelke által, „bizonyára Istennek temploma vagyunk” (1Kor 3,16). „Mi egyezése van Isten templomának bálványokkal” (2Kor 6,16)?

(A szentek képmásai.) És mikor azt látjuk, hogy a boldog lelkek és mennyei szentek, míg itt éltek, minden személyüknek szóló tiszteletet elhárítottak maguktól és a szobrok ellen is harcoltak (ApCsel 3,12 kk., 14,11 kk., Jel 14,7, 22,9), vajon kicsoda előtt látszik valószínűnek, hogy a mennyei szenteknek és angyaloknak tetszenek a saját képeik, amelyek mellett térdre borulnak az emberek, megsüvegelik őket és a tisztelet más jeleivel is illetik?

Hogy pedig a hit dolgaiban oktassuk az embereket és figyelmüket Isten dolgaira és a saját üdvösségükre irányítsuk, evégből az Úr az evangélium hirdetését rendelte (Mk 16,15) és nem a festést vagy azt, hogy festészettel neveljük a népet; sákramentumokat is rendelt, de sehol nem rendelt szobrokat.

(A köznép Szentírása.) Egyébként is bárhova fordítjuk is szemünket, mindenütt Isten élő és igazi teremtményei tűnnek elénk. Ha ezeket megfigyeljük, amint illik, akkor azok sokkal világosabban megindítják a nézőt, mint valamennyi emberalkotta képmás, vagy üres, mozdulatlan, erőtlen és holt kép együttvéve. Ezekről igazán mondotta a próféta: „szemeik vannak, de nem látnak” (Zsolt 115,5 kk).

(Lactantius.) Azért helyeseljük a régi írónak, Lactantiusnak a véleményét, aki így szólt: „Kétségtelen, hogy ahol kép van, ott nincs igaz vallás.” (Epiphanius és Hieronymus.) Állítjuk, hogy ugyancsak helyesen járt el a boldog Epiphanius püspök, aki midőn a templom ajtajában talált egy függönyt, melyre Krisztusnak vagy valamely szentnek a képe volt festve, eltépte és leszedte azt, úgy látta ugyanis, hogy a Szentírás tekintélyével ellenkezik az, ha Krisztus egyházában emberi képmás függ és ezért meghagyta, hogy attól kezdve Krisztus gyülekeztében ne függesszenek fel olyan függönyöket, amelyek a mi vallásunkkal nem férnek össze, hanem inkább vétessék el az a megbotránkoztató dolog, amely méltatlan a Krisztus egyházához és a hivő néphez. Egyébként helyeseljük Szent Ágostonnak ezt a véleményét: „Ne legyen a mi vallásunk emberi alkotásoknak a tisztelete; mert többet érnek azoknál maguk a mesterek, akik ilyeneket alkotnak, de azért őket sem kell vallásos tiszteletben részesítenünk”.[1]

II. Helvét Hitvallás (1566): IV. fejezet:

 A bálványok, vagy Istennek, Krisztusnak és a szenteknek képei

 

(Egyedül az Istent kell imádni és tisztelni.) Tanítjuk, hogy csak az igaz Istent kell imádni és tisztelni. Ezt a tiszteletet nem osztjuk meg senkivel, Isten parancsolata szerint: „Az Urat a te Istenedet imádd és csak néki szolgálj” (Mt 4,10). Bizonyára minden próféta igen keményen ostorozta Izrael népét, valahányszor idegen isteneket, nemcsak az egy igaz Istent imádták és tisztelték. Tanítjuk, hogy Istent úgy kell imádni és tisztelni, ahogy maga tanított erre bennünket, azaz lélekben és igazságban (Jn 4,23), nem valamely babonasággal, hanem őszinte szívvel, az ő Igéje szerint, nehogy valamikor ezt mondja nekünk: „Ki kívánta azt tőletek?” (Ézs 66,3; Jer 7,22). Mert Pál apostol is azt mondja: „Isten embereknek kezeitől nem tiszteltetik, mintha valami nélkül szűkölködnék” stb. (ApCsel 17,25).

(Csak Istent kell segítségül hívni az egy Krisztus közbenjárásával.) Csak őt hívjuk segítségül életünk minden válságos helyzetében és viszontagságaiban, még pedig a mi egyetlen közbenjárónk és szószólónk, a Jézus Krisztus által. Ugyanis világos parancsot kaptunk erre: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem” (Zsolt 50,15). De bőkezű ígéretet is tett nekünk az Úr mondván: „Amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek” (Jn 16,23). Valamint: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket” (Mt 11,28). És minthogy meg van írva: „Mi módon hívják segítségül azt, akiben nem hisznek” (Róm 10,14)? mi pedig az egy Istenben hiszünk, bizonyára egyedül Őt hívjuk segítségül, még pedig Krisztus által. Azt mondja az apostol: „Egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus” (1Tim 2,5). Valamint: „Ha valaki vétkezik, van szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus” stb. (1Jn 2,1).

(A szenteket nem kell imádni, tisztelni, segítségül hívni.) Ezért a dicsőült mennyei lakókat vagy szenteket sem nem imádjuk, sem nem tiszteljük, sem segítségül nem hívjuk, sem őket az Atya előtt a mennyben szószólóinknak vagy közbenjáróinknak el nem ismerjük. Elegendő ugyanis nekünk az Isten és a közbenjáró Krisztus és nem osztjuk meg másokkal az egyedül Istennek és az ő Fiának kijáró tiszteletet, amint ő világosan meg is mondotta: „Dicsőségemet másnak nem adom” (Ézs 42,8). És amit Péter mondott: „Nem is adatott emberek között más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk, mint a Krisztus neve” (ApCsel 4,12). Akik ebben hit által megnyugszanak, azok bizonyára nem keresnek Krisztuson kívül semmit.

(A szenteknek kijáró és megadandó tisztelet.) De azért nem vetjük meg a szenteket, se nem vélekedünk róluk tiszteletlenül. Elismerjük ugyanis, hogy ők Krisztus élő tagjai, Isten barátai, akik dicsőségesen meggyőzték a testet és a világot. Szeretjük tehát őket, mint testvéreinket, sőt nagyra becsüljük is, ha nem is valamely imádásszerű tisztelettel, hanem róluk való tiszteletteljes vélekedéssel és méltó dicséretükkel. Utánozzuk is őket, mert mint hitüknek és jócselekedeteiknek utánzói, valamint örök üdvösségüknek osztályostársai buzgó óhajtozással és vágyakozással sóvárgunk az örök Istennél velük együtt lakozni és velük együtt a Krisztusban örvendezni. És ebben a kérdésben helyeseljük Szent Ágostonnak ezt az igaz vallásról szóló művében kifejtett véleményét: „Ne legyen nekünk vallásunk a megholt emberek tisztelete. Mert ha szentül éltek, nem olyanok, hogy ilyen kitüntetést keresnének, hanem azt akarják, hogy mi is azt tiszteljük, akinek világossága által örvendeznek azon, hogy mi ugyanazért a pályabérért futunk. Úgy kell tehát őket tisztelnünk, mint utánzásra méltókat, nem pedig úgy imádnunk, mintha ezzel valamilyen vallási kötelességünknek tennénk eleget” stb.

(A szentek ereklyéi.) Még kevésbé hisszük, hogy a szentek földi maradványait imádni vagy tisztelni kellene. Azok a régi szentek úgy vélték, eléggé megbecsülik az ő halottaikat, ha tisztességesen elföldelik tetemeiket, miután lelkül a mennybe költözött és az ősök mindennél nemesebb ereklyéinek tartották azoknak jócselekedeteit, tudományát és hitét. Ezeket magasztalták a holtak dicséretével és ezeket törekedtek kiábrázolni a maguk földi életében.

(Egyedül Isten nevére kell esküdni.) Ugyanezek a régiek csak az egy Jehova Isten nevére esküdtek, ahogy azt az isteni törvény megparancsolta; mint ahogy az megtiltotta, hogy idegen istenek nevére esküdjünk (5Móz 10,20; 2Móz 23,13), úgy nem tesszük le a szentekre követelt esküt sem. Elvetjük tehát mindezekben azt a tanítást, mely a mennyei szenteknek kelleténél többet tulajdonít.

II. Helvét Hitvallás (1566)

V. fejezet: Hogyan imádjuk,

tiszteljük és hívjuk segítségül Istent

az egyetlen közbenjáró, a Jézus Krisztus által

 

(Miknek kell végbemenni a szent összejöveteleken.) Jóllehet mindenkinek szabad a Szentírást otthon egyénileg olvasni és egymást oktatva az igaz vallásban építeni, mégis hogy az Isten igéjét helyesen hirdessék a népnek, és hogy nyilvános könyörgéseket és imádságokat tartsanak, valamint a sákramentumokat helyesen szolgáltassák ki és hogy a gyülekezet adakozhassék a szegények támogatására és az egyház minden szükséges költségére vagy szokásos tevékenységeinek fenntartására, mindenképpen szükségesek a hívők szent összejövetelei vagy egyházi egybegyülekezések. Bizonyos ugyanis, hogy az apostoli és ősi egyházban az ilyen fajta összejöveteleket a hívők valamennyien látogatták. (Ne kerüljük a szent összejöveteleket.) Mindazok, akik ezeket lebecsülik és magukat ezektől elkülönítik, az igaz vallást is megvetik. Noszogatni kell az ilyeneket a lelkipásztoroknak és a kegyes hatóságoknak, hogy továbbra is konokul ne különüljenek el és ne kerüljék a szent összejöveteleket.

(Az összejövetelek legyenek nyilvánosak.) Az egyházi összejövetelek pedig ne legyenek rejtettek és titkosak, hanem nyilvánosak és gyakoriak, hacsak Krisztus és az anyaszentegyház ellenségei nem teszik lehetetlenné üldözésükkel azoknak nyilvánosságát. Tudjuk ugyanis, milyenek voltak egykor a római császárok zsarnoksága alatt az őskeresztyén egyház rejtett helyeken tartott összejövetelei.

(Az összejövetelek helyei legyenek tisztességesek.) Azok a helyek pedig, ahol összejönnek a hívők, legyenek tisztességesek és Isten egyházának mindenben megfelelők. Válasszunk ki tehát erre a célra tágas épületeket vagy templomokat, de tisztítsuk meg őket mindazoktól a dolgoktól, melyek nem illenek az egyházhoz, viszont szereljük fel mindegyiket az illendőséghez, szükséghez és a kegyes tisztességhez képest, hogy semmi se hiányozzék belőlük, ami az egyház szertartásaihoz és szükséges tevékenységeihez nélkülözhetetlen.

(Tisztességesen és alázatosan kell viselkedni az összejöveteleken.) Amiképpen hisszük, hogy Isten kézzel csinált templomokban nem lakik, azonképpen tudjuk azt is, hogy az Isten igéjére és a szent cselekményekre való tekintetből az Istennek és az Ő tiszteletének szentelt helyek nem közönségesek, hanem szentek és akik ezeken a helyeken megfordulnak, azoknak áhítatosan és tisztességtudóan kell viselkedniük, mint akik szent helyen, Istennek és az Ő szent angyalainak színe előtt vannak.

(A templomok igazi ékessége.) Ezért a keresztyének templomaiból és imaházaiból messze kell űzni minden ruházatbeli fényűzést, minden hivalkodást és mindazt, ami nem illik a keresztyéni alázatossághoz, fegyelemhez és tisztességhez. A templomok igazi ékessége nem elefántcsont, arany és drágakő, hanem azoknak egyszerűsége, jámborsága és erényei, akik a templomban forgolódnak.

„Minden pedig ékesen és szép rendben folyjék” (1Kor 14,40) az egyházban, egyszóval minden a hívek épülésére történjék. (Idegen nyelveket ne használjunk az összejöveteleken.) Némuljon el tehát minden idegen nyelv a szent összejöveteleken. Mindent az illető nép nyelvén kell előadni, hogy azt az azon a helyen lakó emberek a gyülekezetben meg tudják érteni.

II. Helvét Hitvallás (1566): XXII. fejezet:

Az egyházi szent összejövetelek

 

(A nép nyelve.) Szabad ugyan magánosan bármely nyelven imádkozni, amelyet ért az ember, de a nyilvános könyörgéseket a szent összejöveteleken a nép nyelvén, azaz mindenki előtt ismert nyelven kell tartani. (Az imádság). A hívők minden imádságukat egyedül Krisztus közbenjárásával, hitből és szeretetből, kizárólag Istenhez intézzék. A mennyei szentek segítségül hívását vagy ezeknek közbenjáróul való felhasználását tiltja Krisztus főpapi tiszte és az igaz vallás. Könyörögnünk kell pedig a polgári hatóságokért, a királyokért és minden méltóságban lévőkért, az egyházi szolgákért és a gyülekezetek minden szükségletéért. Nyomorúság idején pedig és különösen az egyház nyomorúsága idején szünet nélkül mind magánosan, mind nyilvánosan könyörögnünk kell.

(Az imádságban való szabadság.) Önként, nem kényszerből és nem valami díjért kell könyörögni. Az sem illő dolog, hogy az imádság babonás módon valamely helyhez legyen kötve, mintha éppen csak templomban volna szabad imádkozni. De nem kell a közös imádságoknak forma és idő szempontjából sem minden gyülekezetben egyformáknak lenni. Minden gyülekezet éljen csak a maga szabadságával. Socrates az ő egyháztörténetében ezt írja: „Sehol a világon nem találhatsz két olyan gyülekezetet, melyek imádság dolgában teljesen megegyeznének egymással. Az effajta eltérések szerzői, úgy gondolom, azok voltak, akik különböző időkben a gyülekezetek élén állottak.”[2] – De ha mégis megegyeznek, akkor ez a legnagyobb mértékben dicséretesnek és mások számára is követendőnek mondható.

(Mértéket kell tartani a nyilvános könyörgésekben.) De mint bármely dologban, úgy a nyilvános könyörgésekben is illik mértéket tartani, hogy azok túlságosan bőbeszédűek és fárasztók ne legyenek. Engedjük át tehát az idő java részét a szent összejöveteleken az evangéliumi tudomány hirdetésének és vigyázzunk, hogy túlságosan bőbeszédű könyörgésekkel ki ne fárasszuk a gyülekezetet, hogy amikor a prédikációra kerül a sor, fáradságukban ne azon járjon az eszük: bárcsak eltávozhatnának, vagy lenne vége az egész összejövetelnek. Az ilyeneknek a prédikációban túlságosan bőbeszédűnek látszik az, ami egyébként elég tömören van megfogalmazva. Illik tehát a prédikátoroknak is mértéket tartani. (Az éneklés.) Ugyanígy az éneklést is, ahol az szokásos, korlátok közé kell szorítani a szent összejöveteleken. Az úgynevezett gregoriánus éneklésben sok képtelenség van, ezért méltán vetették el azt a mi egyházaink és több más egyház is. Ha vannak olyan egyházak, melyek hűségesen és helyesen imádkoznak, de énekelni nem szoktak, az ilyeneket nem kell elítélni. Nincs ugyanis minden egyháznak módja az éneklésre. És a régiek tanúsága szerint bizonyos, hogy míg az éneklés a legrégibb időkben is szokásban volt a keleti egyházakban, a nyugatiak csak későn tették magukévá ezt a szokást.

(A kánoni órák.) Az ún. kánoni órákat, azaz a nap bizonyos óráira szerzett és a római katolikusok által énekelt vagy elmondott imádságokat nem ismerték a régiek; ezt magukból az órákra rendelt felolvasásokból és több más érvvel is ki lehet mutatni. De hogy mást ne mondjak, sok képtelenség is van bennük. Ezért jól tették az eklézsiák, hogy elhagyták azokat és helyükbe az Isten egyetemes egyházára nézve üdvös dolgokat vezettek be.

II. Helvét Hitvallás (1566): XXIII. fejezet:

Az egyházi könyörgések,

az éneklés és a kánoni órák

 

(A vallás gyakorlására szükséges idő.) Ámbár a vallási élet nincs időhöz kötve, mégsem lehet idő kijelölése vagy megállapítása nélkül sem meggyökereztetni, sem gyakorolni. Kiválaszt tehát magának mindenegyes gyülekezet bizonyos időt a nyilvános könyörgésekre és az evangélium hirdetésére, valamint a sákramentumok kiszolgáltatására. Az egyháznak ezt a rendelését azután nem szabad senkinek a maga tetszése szerint megbontani. Ha nem hagyunk megfelelő időt a külső vallásgyakorlatra, akkor attól bizonyosan elvonják az embereket a maguk ügyes-bajos dolgai.

(Az Úr napja.) Ezért azt látjuk, hogy a régi egyházakban nemcsak hétközben rendeltek bizonyos órákat az összejövetelekre, hanem az Úrnak napját is már az apostolok idejétől kezdve ugyanerre a célra és a szent munkaszünetre szentelték. Ezt a szokást, igen helyesen, a mi gyülekezeteink is gyakorolják az istentisztelet és a szeretet érdekében. (Babonák.) A zsidóskodó ünneptartásnak és babonáknak azonban semmi engedményt nem teszünk. Mert nem hisszük, hogy egyik nap a másiknál szentebb volna, és nem gondoljuk azt sem, hogy a munkaszünet önmagában kedves Isten előtt, hanem a szombat helyett a vasárnapot is keresztyén szabadsággal ünnepeljük.

(Krisztus és a szentek ünnepei.) Ezenkívül azt is nagyon helyeseljük, ha a gyülekezetek, keresztyéni szabadságukkal élve, az Úr születésének, körülmetéltetésének, kínszenvedésének és feltámadásának, valamint mennybemenetelének és a Szentléleknek az apostolokra való kitöltetésének emlékezetét áhítatosan megünneplik. De az emberek vagy szentek tiszteletére szentelt ünnepeket nem helyeseljük. Minden bizonnyal az ünnepek az első törvénytábla körébe tartoznak, és egyedül Istent illetik meg. Emellett a szentek tiszteletére rendelt és általunk eltörölt ünnepekben nagyon sok képtelen, haszontalan és tűrhetetlen dolog van. Mindamellett elismerjük, hogy a maga helyén és idején a prédikációkban nem haszontalan dolog a szentek emlékezetét a nép figyelmébe ajánlani és a szentek szent példáit követés végett mindenki elé odaállítani.

(A böjt.) Minél súlyosabban elítéli Krisztus egyháza a dobzódást, részegeskedést és minden bujaságot és mértéktelenséget, annál buzgóbban ajánlja nekünk a keresztyén böjtöt. A böjt ugyanis semmi egyéb, mint a kegyesek önmegtartóztatása és mértékletessége, tehát testünknek fegyelmezése, fékentartása és megsanyargatása, amit a felmerülő szükség szerint vállaltunk magunkra; ezáltal megalázzuk magunkat Isten színe előtt és a testtől elvonjuk a táplálást, hogy annál könnyebben és szívesebben engedelmeskedjék a léleknek. Ezért nem böjtölnek azok, akik ezekkel a dolgokkal nem törődnek, de azt hiszik, hogy böjtölnek, ha egyszer napjában megtömik a hasukat és egy bizonyos vagy megszabott időben tartózkodnak bizonyos ételektől azt gondolván, hogy pusztán ennek az elvégzésével kedvében járnak az Istennek és jót tesznek. A böjt a szentek imádságának és minden erénynek támasza. Nem tetszett Istennek (mint láthatjuk a próféták könyveiben) az olyan böjt, melyben az ételtől, nem pedig a vétkektől tartóztatták meg magukat a zsidók.

(Gyülekezeti és magános böjt.) Van gyülekezeti és magános böjt. Régente csapások idején és az egyház nyomorúságos állapotában tartottak gyülekezeti böjtöt. Egész estig teljesen megtartóztatták magukat az ételtől. Ezt az egész időt pedig szent könyörgésekre, istentiszteletre és bűnbánattartásra fordították. Nem is nagyon különböztek ezek a böjtök a gyásztól. Gyakran említik ezeket a próféták, különösen Jóel a 2. részben. Ilyen böjtöt ma is kell tartani az egyház nehéz helyzeteiben. Magános böjtöt bárki vállalhat közülünk, ha úgy érzi, hogy lelki életétől elvonják a testi dolgok. A böjtölés alatt ugyanis a testtől von meg minden kedvezést.

(Milyen legyen a böjt.) Minden böjtnek szabad, önkéntes és igazán alázatos lélekből kell erednie és nem az emberek helyeslésének vagy kegyének elnyerésére kell irányulnia, még kevésbé arra, hogy azok által akarja az ember a megigazulást kiérdemelni. Mindenki azért böjtöljön, hogy a testiséget féken tartsa és annál buzgóbban szolgáljon istennek.

(A negyvennapos böjt.) A negyvennapos böjt mellett szólnak a régiek bizonyságai, de egy szót sem szólnak róluk az apostoli levelek, ezért nem kell és nem is szabad rákényszeríteni a hívekre. Az bizonyos, hogy régente a böjtnek különféle formái vagy szokásai voltak. Ezért Irenaeus, aki igen régi író, ezt mondja: „Egyesek azt tartják, hogy csak egy napon kell böjtöt tartani, mások két, ismét mások több, némelyek negyven napon is. A rendtartásnak ez a különbözősége nem most a mi időnkben kezdődött, hanem sokkalta mielőttünk, úgy vélem, azoknál, akik nem tartották meg egyszerűen azt, ami eleitől fogva hagyomány volt az egyházban, hanem utóbb vagy hanyagságból, vagy tudatlanságból más szokásra tértek át.” De Szókratész, az egyháztörténetíró is ezt mondja: „Mivel erről a kérdésről nem található semmiféle régi feljegyzés, úgy gondolom, hogy az apostolok ezt az egyesek ítéletére bízták, hogy kiki ne félelemből és kényszerűségből cselekedje azt, ami jó.”

(Az ételek megválogatása.) Ami pedig az ételek megválogatását illeti, úgy véljük, hogy böjtben mindazt meg kell vonni a testtől, aminek következtében nem lehet vele bírni, és amiben kelleténél jobban gyönyörködik. Ide tartoznak a testnek kedveskedő táplálékok, akár hal, akár hús, akár fűszerek, akár csemegék, vagy finom borok. Egyébként tudjuk, hogy Isten minden teremtményét az emberek használatára és szolgálatára rendelte. Minden, amit Isten teremtett, jó és válogatás nélkül istenfélelemmel és kellő mértékletességgel felhasználható (1Móz 2,15 sk). Az apostol ugyanis azt mondja: Minden tiszta a tisztáknak (Tit 1,15). Továbbá: Mindent, amit a mészárszékben árulnak, megegyetek, semmit sem tudakozódván a lelkiismeret miatt (1Kor 10,25). Ugyancsak Pál apostol azoknak a tanítását, akik azt parancsolják, hogy bizonyos ételektől tartóztassuk meg magunkat, gonosz lelkek tanításának nevezi. Mert Isten az ételeket hálaadással való élvezésre teremtette a hívőknek és azoknak, akik megismerték az igazságot. Mert Istennek minden teremtett állata jó és semmi sem megvetendő, ha hálaadással élnek azzal stb. (1Tim 4,1 skk). Ugyanő a kolossébeliekhez írt levelében megrója azokat, akik túlságos önmegtartóztatással akarják a szentség hírét maguknak megszerezni (Kol 2,18 skk). (Szekták.) Mi azért teljesen helytelenítjük Tatianus követőit vagy az enkratitákat, továbbá Eustathius minden tanítványát, akik ellen gyűlt össze a gangrai zsinat.

II. Helvét Hitvallás (1566): XXIV. fejezet:

Az ünnepnapok, böjtök

és az ételekben való válogatás

 

(Szertartások és vallásos szokások.) Régente nevelő eszközül szertartások adattak az ótestamentum népének, akik a törvény alatt mint vezérlő mester és gyám alatt éltek. De mikor eljött a Szabadító Krisztus és a törvény eltöröltetett, mi hívők nem vagyunk többé a törvény alatt (Róm 6,14) és ezért eltűntek a szertartások. Ezeket annyira nem akarták a Krisztus egyházában megtartani vagy megújítani az apostolok, hogy világosan kijelentették: nem akarnak semmi terhet róni az egyházra (ApCsel 15,28). Ezért judaizmust vezetnénk be vagy állítanánk helyre, ha Krisztus egyházában megsokasítanók az ószövetségi egyház módjára a szertartásokat. Ezért nem helyeseljük azoknak a felfogását, akik úgy vélték, hogy Krisztus egyházát mintegy nevelői módszerként sok különféle szertartás által kell rendben tartani. Mert ha az apostolok Krisztus népére a hajdan Istentől adott szertartásokat sem akarták ráróni, melyik józaneszű ember fog rátukmálni fölösleges emberi találmányokat? Minél inkább szaporodik a szertartások száma az egyházban, annál inkább alászáll nemcsak a keresztyén szabadság, hanem a Krisztus és a Benne való hit is, midőn a tömeg szertartásokban keresi azt, amit egyedül Isten Fiában, a Jézus Krisztusban kellene hit által keresnie. Elégséges tehát a kegyeseknek kevés, igénytelen és egyszerű olyan szertartás, amelyik nem idegen Isten igéjétől.

(Különböző szertartások.) Ha a gyülekezetekben eltérő szokásokat találunk, senki se gondolja ebből, hogy azok meghasonlottak egymással. Socrates szerint lehetetlen volna minden egyháznak városonként és vidékenként minden szertartását összeírni. Egy vallás sem tartja ugyanazokat a szertartásokat, mégha róluk ugyanazt a tanítást vallja is. Mert akik ugyanazon a hiten vannak is, szertartásaikban különböznek egymástól. Ezt mondja Socrates. Manapság is, bár egyházainkban különböző szertartásaink vannak az úrvacsora kiszolgáltatására és egynéhány más dologra nézve, tanításban és hitben mégsem különbözünk egymástól, sem nem szakad meg ezáltal gyülekezeteink egysége és kapcsolata. Az efféle szertartásokban mint közömbös dolgokban a gyülekezetek mindig éltek a maguk szabadságával. Ezt ma is megtesszük.

(Közömbös dolgok.) De közben vigyázzunk, hogy ne soroljuk a közömbös dolgok közé azokat, amelyek valójában nem közömbösek, ahogy egyesek a misét és a képeknek templomban való használatát is a közömbös dolgok közé szokták sorolni, pedig azok a valóságban nem közömbösek. Közömbös dolog az (írta Ágostonnak Jeromos), ami sem nem jó, sem nem rossz, úgyhogy akár megtetted, akár nem tetted meg, az sem igazságodnak, sem bűnödnek nem számít. Ezért midőn a közömbös dolgokat összekapcsoljuk a hit megvallásával, azok nem lesznek többé szabad dolgok, amint Pál apostol kimutatja, hogy szabad húst enni, hacsak valaki nem figyelmeztet rá, hogy az bálványoknak áldoztatott, tehát tilos, mert aki effélét eszik, úgy látszik, mintha ezzel már helyeselné a bálványimádást (1Kor 8,9 skk, 1Kor 10,25 skk).

II. Helvét Hitvallás (1566): XXVII. fejezet:

A szertartások, a vallásos szokások

és a közömbös dolgok

 

Mindazon tisztességes és kegyes szertartásokat, amelyek Isten igéjével megegyeznek, az Isten dicsőségére és az egyház épülésére szolgálnak, úgymint a szentírásból szerkesztett éneket értelemmel, lélekkel és szívvel énekeljük, és megvetjük azon oktalanokat, akik ezeknek ellentmondanak, vagy a gyülekezetben értetlen nyelven külön énekelnek, avagy az egekig felordítoznak, mint Baál papjai (1Kor 14).

Méliusz Juhász Péter: Csengeri Hitvallás (1570) Az egyházi szertartásokról

 

A templomokat és a választottak összegyülekezéseinek helyeit, eltávolítva azokból a képeket és a képeknek, oltároknak, ordítozásoknak pápistás szennyeit, átvettük. Ezekkel is visszaéltek a baálosok, mert semmi teremtmény nincsen e földön, amivel a gonoszok vissza ne éltek volna. De a visszaélés nem törli el a dolog lényegét, azaz nem kell azért megvetnünk Istennek önmagukban jó teremtményeit, mert azokkal visszaéltek a gonoszok.

Méliusz Juhász Péter: Csengeri Hitvallás (1570) A templomokról

 

Amikor a mindenható Isten szenvedéssel súlyt, vagy valami nagy szerencsétlenség mutatkozik, vagy bármely más súlyos ok megkívánja, kötelességünk, hogy magunkat böjtölésben megalázzuk, megszomorodott szívvel bűneinket megbánjuk, és magunkat komoly imádságra hajtsuk, hogy Isten jótetszése az Ő haragját rólunk elfordítsa, és bennünket megajándékozzon azzal a kegyelemmel, melyre oly nagy szükségünk van.

A böjtölés a hústól, az italtól, minden természetes eledeltől, valamint a test egyéb külső élvezeteitől való tartózkodás a böjtölés meghatározott idejére. Ami az államunk nyilvános rendje által elrendelt megtartóztatásokat illeti bizonyos időkben és napokban a halnak ajánlása és a húsnak tiltása, ezek nem vallásos böjtként értendők, és nem valamely, az eledelekben való válogatás babonájának fenntartására rendeltettek, hanem pusztán politikai megfontolásokon alapulnak, hogy a javakkal való ellátás a birodalom jobb fenntartását szolgálja.

Nem szabad azzal a gondolattal böjtölnünk, hogy a mi böjtölésünk a mennybe visz sem szentséget nem tulajdoníthatunk a külső cselekedetnek; mivel Isten nem enged bennünket böjtölni a cselekedet kedvéért  (ami önmagában közömbös dolog), hanem egyedül azt nézi, hogyan érinti azt a szívet. Mindenek előtt fontos tehát, hogy szívünket a bűntől megtisztítsuk, majd böjtünket olyan célokra irányítsuk, amelyeket Isten is jónak lát: hogy a test fegyelmezésben részesüljön, a lélek buzgóbb legyen az imában, és böjtünk bizonysága legyen az Isten felsége előtti megalázkodásunknak, amikor előtte bűneinket megismerjük, bensőnkben szívbéli megszomorodással azokat el is siratjuk testünk megsanyargatásával.

Minden tisztelet, amit az ember képzelete az Írások mellett vagy ellenére kitalál (zarándoklás, gyertyagyújtás, stációk, jubileumok, farizeusi szekták és koholt vallások, rózsafüzéres imádság és más babona), nemcsak hogy nem bírja a Szentírás szerint a jutalom ígéretét, sőt ellenkezőleg: fenyegetéseket és átkokat von maga után.

Az Atya, Fiú, és Szentlélek Istennek bármely külső formában való kiábrázolása teljesen törvénytelen; hasonlóképpen minden más kép is, amit az ember a vallásos célra gondol ki vagy készíttet.

Egyedül Istent illeti meg minden vallásos tisztelet, akitől kérhetünk és akinél kereshetünk minden jóságot, egészséget és kegyelmet, és senki mástól, hiszen Ő a szerzője és adója is mindezeknek.

Ír Hitvallás (1615) Isten szolgálata (49-54)

 

1. A természet világossága nyilvánvalóvá teszi Isten létét, akinek hatalma és korlátlan uralma van mindenek felett, aki jó és mindenkivel jót tesz. Ezért Őbenne bíznunk, Őt félnünk, szeretnünk, dicsőítenünk, imádnunk és teljes szívünkkel, lelkünkkel és erőnkkel szolgálnunk kell. Azonban az igaz Isten tiszteletének megfelelő módját Ő maga rendelte el, meghatározta saját, kijelentett akarata által, hogy Ő nem tisztelhető emberi elképzelések és elgondolások, a Sátán ösztönzései szerint, látható kiábrázolás vagy bármilyen más módon, amely nincs előírva Isten Igéjében.

2. Egyedül csak Isten, az Atya, Fiú és a Szentlélek imádható. Ez nem illeti meg sem az angyalokat, sem a szenteket, sem más teremtményeket. A bűneset óta istentisztelet nem mutatható be csak közbenjáró által, és a közbenjáró nem lehet más, mint Jézus Krisztus.

3. Az istentisztelet sajátos részét képezi a hálaadó imádság, amit Isten minden embertől megkíván. Ahhoz, hogy az imádság elfogadható legyen, a Fiú nevében, az Ő Lelkének segítségével kell Isten elé terjeszteni az Ő akarata szerint értelemmel, tisztelettel, alázattal, odaadással, hittel, szeretettel és állhatatossággal. A hangos imádság érthető nyelven kell, hogy elhangozzon.

4. Imádkozni kell törvényes dolgokért és mindenféle emberért, aki most él vagy ezután fog megszületni. A halottakért viszont nem kell imádkozni, és azokért sem akikről nyilvánvalóvá lett, hogy halálos bűnt követtek el.

5. A szokásos istentisztelet részei: a Szentírás istenfélelemmel való olvasása; az Ige tiszta hirdetése és lelkiismeretes hallgatása Isten iránti engedelmességben megértéssel, hittel és tisztelettel, a zsoltárok szívbeli hálaadással való éneklése, és a Krisztus által elrendelt sákramentumok helyes kiosztása és méltó elfogadása. Különleges eseményekkor az istentiszteletnek más részei is vannak: vallásos eskük, fogadalmak, komoly böjtök és hálaadások. Ezekkel szent és kegyes módon kell élni az Istentől rendelt alkalmas időben.

6. Az újszövetség idején sem az imádság, sem az istentisztelet bármely más része nincs valamely helyhez kötve ahol, vagy amely hely felé irányulva elfogadhatóbb lenne. Istent ugyanis mindenütt lélekben és igazságban kell imádni; egyfelől családi körben, naponta, a belső szobában mindenkinek önmagában, másfelől még inkább ünnepélyesen a nyilvános istentiszteleteken. Az ilyen istentiszteleti alkalmakat nem szabad meggondolatlanul vagy készakarva elhanyagolni és lemondani róluk, főleg amikor Isten Igéje vagy gondviselése szólítja az embereket ezekre.

7. Amiként általánosan a természet törvényétől való, hogy az időnek egy megfelelő része Isten imádására legyen elkülönítve, úgy Isten az ő Igéjében egy határozott, erkölcsi és állandó törvény által, mely minden embert, minden időkre kötelez, kifejezetten elrendelt egy napot a hétből a nyugalom napjaként, hogy azt neki szenteljék. A világ teremtésétől Krisztus feltámadásáig a nyugalom elrendelt napja a hét utolsó napja volt. Krisztus feltámadásával kezdődően a nyugalom napja a hét utolsó napjáról a hét első napjára tevődött át. Ezt a Szentírás az Úr napjának nevezi, amelyet mint keresztyén nyugalom napot kell megtartani az idők végéig.

8. Ez az Úrnak szentelt nyugalomnap, melyen az emberek szívük megfelelő előkészítése és mindennapi dolgaik előzetes elrendezése után nemcsak saját munkájukban, beszédükben és gondolataikban tartanak egész napon át szent pihenőt földi elfoglaltságaik, valamint szórakozásaik tekintetében, hanem egész idő alatt a nyilvános és személyes istentisztelettel, valamint a szükségszerű feladatok végzésével és az irgalmasság cselekedeteivel vannak elfoglalva.

Westminsteri Hitvallás (1647):

21. Fejezet: Az istentiszteletről és a nyugalom napjáról

 

1. A törvényes eskü hozzátartozik a vallás gyakorlásához. Ily módon az esküt tevő személy igaz ügyet képviselve ünnepélyesen tanúnak hívja Istent állításához vagy ígéretéhez, hogy fogadásának igazsága vagy hamissága szerint ítélje meg őt.

2. Az emberek csak Isten nevére esküdhetnek, ezt pedig szent félelemmel és tisztelettel kell tenniük. Bűnös dolog tehát hiábavaló módon vagy meggondolatlanul esküdni erre a dicsőséges és rettenetes névre vagy egyáltalán bármi más egyébre, ezért ettől irtózni kell.  Mivel az Isten Igéje mind az Ó- és Újszövetségben indokolja az esküt a jelentős dolgokban, így ha a törvényes hatóság elrendeli, ilyen esetekben törvényes esküt kell tenni.

3. Bárkinek, aki esküszik, komolyan fontolóra kell vennie az ilyen rendkívüli cselekedet súlyát, és eközben csakis azt kell állítania, aminek az igazságáról teljesen meg van győződve. Az esküt tevő személy az eskü által csak arra kötelezheti el magát, amiről hiszi, hogy jó és igazságos, és amit elhatározott és képes megcselekedni. A polgári hatóság által elrendelt bármilyen jó és igaz dolgot érintő esküt visszautasítani bűnös dolog.

4. Esküt a szó megszokott értelmét használva, közérthető szavakkal kell tenni, elhallgatott gondolat vagy kétértelműség nélkül. Az eskü nem kényszeríthet senkit arra, hogy vétkezzen, de az ártatlan dolgok esetében kötelez az eskü véghezvitelére még akkor is, ha az fájdalommal jár. Az eskü még akkor sem szeghető meg, ha az eretnekeknek vagy hitetleneknek tétetett.

5. A fogadalom természetét tekintve hasonló az ígéretet tartalmazó eskühöz, ezért ugyanolyan istenfélő gondossággal kell megtenni és hasonló hűséggel kell teljesíteni azt is.

6. Fogadalmat csak Istennek tehetünk, és ez egy teremtményt sem illet meg. Ahhoz, hogy a fogadalom elfogadható legyen, annak önkéntesnek, hitből fakadónak és kötelességtudónak kell lennie; hálából a kapott kegyelemért, vagy abból a vágyból, hogy elérjük azt, amiben szűkölködünk. Azáltal hogy fogadalmat teszünk, szigorúbban lekötelezzük magunkat bizonyos szükséges kötelességekre olyan mértékben, hogy ezek hozzájáruljanak a kötelességek betöltéséhez.

7. Senki sem fogadhat olyat, amit Isten Igéje megtiltott, vagy ami megakadályozná az Igében elrendelt kötelessége teljesítésében. Senki sem fogadhat olyat, amire nem képes vagy aminek teljesítésére Isten nem adott ígéretet. Ilyen vonatkozásban a római egyház szerzetesi fogadalmai, amelyek a nőtlenséget, a szegénységet és az állandó engedelmességet illetik - távol attól, hogy tökéletességre vezető léptékek lennének -, valójában babonás és bűnös csapdák, amelyektől minden keresztyénnek távol kell tartania magát.

Westminsteri Hitvallás (1647):

22. Fejezet: A törvényes eskükről és fogadalmakról