Másfelől az, hogy miképpen a test tagjai a fő kormányzása nélkül semmire sem képesek, akképpen a Krisztus testében sem tehet senki semmit az Ő Feje, Krisztus nélkül.

Zwingli Ulrik: 67 tétel (1523): IX. Tétel

 

Miként az ember eszét veszti, ha a tagjai bármit is a fő nélkül művelnek, erőszakoskodnak, egymást megsebzik és egymásban kárt tesznek: éppen úgy a Krisztus tagjai eszeveszettek, egymás közt dulakodók és önmagukra oktalan rendeléseket raknak mindannyiszor, valahányszor bármi tekintetben az ő Fejük, ti. Krisztus ellen merészelnek cselekedni.

Zwingli Ulrik: 67 tétel (1523): X. Tétel

 

Ebből tehát láthatjuk, hogy az ún. egyházi férfiaknak az ő fényűzésükről, gazdagságukról, rangjukról, címeikről törvényeikről szóló hagyományaiból származik minden esztelenség, minthogy azok a Fővel nem egyeznek meg.

Zwingli Ulrik: 67 tétel (1523): XI. Tétel

 

Tehát ők nem a Fő érdekében mozgolódnak (mert hiszen Isten kegyelméből vannak, akik ez idő szerint a Főt igyekeznek világosságban tisztelni), hanem azért, hogy már nem hagyják őket esztelenkedni, sőt egyedül a Főnek kellene engedelmeskedniük.

Zwingli Ulrik: 67 tétel (1523): XII. Tétel

 

Az ún. egyházi hatalmasság pompájának semminemű alapja nincs a Krisztus tanításában,

Ámde a világi hatalom ereje és erőssége Krisztus tanításán és tényén nyugszik.

Mindaz tehát, amit az ún. egyházi állam, mint jogot és jogvédelmet mintegy saját magáénak tüntet fel, a világi hatalom tulajdona, ha ugyan ez keresztyén akar lenni.

Ennek tartozik engedelmeskedni is minden keresztyén kivétel nélkül.

Csakhogy ám ez ne parancsoljon az Isten ellenére.

Annak okáért a világi hatalom minden törvényének egyezni kell az Isten akaratával, tehát védelmeznie kell az elnyomottat, még ha ez nem emelne is panaszt.

Csakis a világi hatalom végeztethet ki jogosan, ő is csupán azokat, akik nyilvános megbotránkoztatást okoznak (de ezt Isten haragjának felgerjesztése nélkül tegye), vigyázván arra, hogy vajon Isten nem másképpen parancsol-e.

Ha helyes tanácsot és segedelmet nyújt azoknak, akikről majd Isten előtt számot kell adnia, úgy ezek is kötelesek neki életükkel, vagyonukkal segítségül lenni.

De ha hűtlenül és Krisztus parancsa ellenére sáfárkodnék, Isten hírével elmozdítandó.

Szóval annak az országa a legjobb és legszilárdabb, aki egyedül Istennel uralkodik, viszont azé a leggonoszabb és legingatabb, aki a saját önkénye szerint cselekszik.

Zwingli Ulrik: 67 tétel (1523): XXXIV-XLIII. Tétel

 

A Krisztus egyháza Isten igéjén kívül nem fogad el más törvényt és parancsolatot. Ezért nem köt többé minket semmilyen emberi rendelkezés, amelyet Egyházi Törvénynek neveznek, mintha azok az isteni igén alapulnának és parancsolatok lennének.

Haller Berthold – Kolb Ferenc:

A 10 berni tézis (1528): 2. Tézis

 

Régebben nagy viták folytak a püspökök hatalmáról; ezek során egyesek helytelenül összezavarták az egyházi hatalmat a világi hatalommal. Ebből a zavarból hatalmas háborúk, igen nagy bonyodalmak támadtak. Mert közben a pápák - a kulcsok hatalmával visszaélve - nemcsak hogy új vallási cselekményeket rendeltek el és a lelkiismeretet gyötörték, hol a feloldozás visszatartásával, hol erőszakos kiközösítéssel, hanem még azt is megkísérelték, hogy földi országokat másoknak adjanak és császárokat fosszanak meg hatalmuktól. Istenfélő és tudós férfiak az egyházban már jóval ezelőtt megrótták ezeket a vétkeket. A mieink tehát hogy az emberek lelkiismeretét tanítsák, kénytelenek voltak megmagyarázni a különbséget az egyházi hatalom és a világi hatalom között. Azt tanították: Isten parancsára mindegyiket félő tiszteletben kell részesíteni és úgy kell megbecsülni, mint Isten legnagyobb földi jótéteményeit.

Így azt tartják; hogy az evangélium szerint a kulcsok hatalma vagy a püspöki hatalom Istentől eredő hatalom, illetve megbízatás az evangélium hirdetésére, a bűnök megbocsátására vagy megtartására és a szentségek kiszolgáltatására. Mert Krisztus ezzel a megbízással küldi szét tanítványait: Amiként engem küldött az Atya, én is akképpen küldelek titeket. Vegyetek Szentlelket! Akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak;akikéit megtartjátok, megtartatnak" (Jn 20,21-23). És: Menjetek el, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek stb. Mk 16,15.

Ezt a hatalmat - az elhívásnak megfelelően - csak az evangélium tanítása vagy prédikálása és a szentségek kiszolgálása útján lehet gyakorolni, akár sok ember, akár egyesek felé. Mert amikben így részesülünk, azok nem testi, hanem örök javak: örökkévaló igazság, Szentlélek és örök élet. Ezek nem nyerhetők el másképpen, csak az ige és a szentségek szolgálatán keresztül. Amint Pál mondja: Az evangélium "Istennek hatalma minden hívőnek üdvösségére" (Róm 1,16). És a 119. zsoltár (50. v.): "A Te beszéded megelevenít engem." Mivel tehát az egyházi hatalom örökkévaló javakban részesít és csak az igehirdetés szolgálatán keresztül gyakorolható, azért az állami kormányzatot éppoly kevéssé akadályozza, mint ahogyan az énekművészet sem akadály az állam kormányzásában. Hiszen az állami kormányzat egészen más dolgokkal foglalkozik, mint az evangélium! A világi hatóság nem az emberek lelkét, hanem a testüket és javaikat védi nyilvánvaló jogtalanságok ellen. Fegyveres hatalommal és testi büntetésekkel tart fegyelmet az emberek között. Az evangélium viszont a lelkeket védelmezi istentelen nézetek, az ördög és az örök halál ellen.

Nem szabad tehát összezavarni az egyházi és a világi hatalmat! Az egyházi hatalomnak az a megbízatása, hogy tanítsa az evangéliumot és kiszolgáltassa a szentségeket. Ne avatkozzék idegen hatáskörbe: ne osztogasson földi országokat ne érvénytelenítse hatóságok törvényeit, ne oldjon fel a törvényes engedelmesség alól, ne akadályozza az igazságszolgáltatást semmiféle világi rendelkezés vagy szerződés dolgában, és ne akarjon törvényeket szabni a világi hatóságoknak az államforma kialakításában! Amint Krisztus mondja: "Az én országom nem e világból való" (Jn 18,36). Továbbá: "Ki tett engem köztetek bíróvá és osztóvá?" 16 (Lk 12,14). Pál is így szól: "A mi országunk mennyekben van", Fil 3,20. És: A mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem hatalmasak Isten által, emberi gondolatok lerontására stb. 2 Kor 10,4.

Így tesznek különbséget a mieink a kétféle hatalom feladata között. Köteleznek rá, hogy mind a kettőt tiszteletben tartsuk, és elismerjük: mindegyik Isten ajándéka és jótéteménye.

Ha a püspököknek valamiféle világi hatalmuk van, az nem mint püspököket és nem az evangélium parancsára, hanem emberi jogalkotás alapján illeti meg őket: a királyoktól és császároktól kapták javaik külső rendben tartására. Ez azonban másféle tevékenység, mint az evangélium szolgálata.

Amikor tehát a püspökök joghatóságáról van szó, világi hatalmukat meg kell különböztetni egyházi kormányzó hatalmuktól. Eszerint a püspököket mint püspököket, vagyis mint akikre az ige és szentségek szolgálata van rábízva, az evangélium érdekében - vagy mint mondani szokták, isteni jogon - a következő hatalom (joghatóság) illeti meg: bűnöket megbocsátani, az evangéliummal ellenkező tanítást elvetni, és a gonoszokat, akiknek istentelensége nyilvánvaló, az egyház közösségéből kirekeszteni - nem emberi erővel, hanem az igével. A gyülekezetek ebben szükségképpen, isteni jog alapján engedelmességgel tartoznak nekik, az ige szerint: „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16).

Ha azonban az evangéliummal ellentétben tanítanak vagy rendelnek el valamit, akkor ott van Isten parancsa a gyülekezetnek, amely megtiltja az engedelmességet: „őrizkedjetek a hamis prófétáktól!” Mt 7,15. És: „Ha mennyei angyal hirdetne is néktek más evangéliumot, átkozott legyen!” (Gal 1,8.) „Semmit sem cselekedhetünk az igazság ellen, hanem csak az igazságért” (2Kor 13,8.). Továbbá: A hatalom nékünk építésre, nem pedig rontásra adatott (2 Kor 13,10). Így rendelkeznek az egyházi törvények is: II. rész, VII. szakasz, „Sacerdotes” és „Oves” fejezet. Augustinus pedig Petilianus levele ellen vitázva ezt mondja: „Még az egyetemes keresztyén püspököknek sem szabad igazat adni, ha esetleg valamiben tévednek vagy olyan véleményt nyilvánítanak, amely a kanonikus isteni iratokkal ellenkezik.”

Ha ezen kívül is van még valamilyen más hatalmuk és joghatóságuk bizonyos ügyek - tudniillik házassági vagy tizeddel kapcsolatos stb. ügyek - kivizsgálására, ez csak emberi jog alapján illeti meg őket. Kötelességük itt a fejedelmeknek, még ha nem tennék is szívesen, hogy a püspökök mulasztása esetén igazságot szolgáltassanak alattvalóiknak, az általános békesség megőrzése érdekében.

Vita folyik ezenkívül arról is: joguk van-e hozzá a püspököknek vagy a lelkészeknek, hogy szertartásokat vezessenek be az egyházba és törvényeket hozzanak ételek, ünnepek és papi rangfokozatok vagy papi rendek stb. dolgában? Akik a püspököknek ezt a jogot megadják, bizonyságul ezt idézik: „Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok. De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra” (Jn 16,12- 13), Idézik az apostolok példáját is, akik megtiltották a vérnek és a megfulladt állatnak elfogyasztását (ApCsel 15,20. 29). Megemlítik a szombatnapot, amelyet nyilvánvaló módon a Tízparancsolat ellenére cseréltek fel a vasárnappal. Egyetlen példát sem hánytorgatnak annyit, mint a szombatnap megváltoztatását. Bizony, nagy az egyház hatalma - állítják -, hogy még a Tízparancsolat egyike alól is feloldott!

De a mieink ebben a kérdésben azt tanítják: a püspököknek - mint az előbb bizonyítottuk - nincs hatalmuk rá, hogy az evangéliummal ellentétben rendeljenek el valamit. Ezt elismerik az egyházi törvények is, végig az egész IX. szakaszban. Továbbá: ellenkezik a Szentírással vallásos szokások bevezetése azért, hogy megtartásukkal eleget tegyünk a bűnökért, vagy érdemessé legyünk a megigazulásra. Krisztus dicsőséges érdeme szenved sérelmet, ha azt gondoljuk, az ilyen hagyományos szokások által leszünk igazakká. Már pedig kétségtelen, hogy az egyházban e miatt a meggyőződés miatt szaporodtak el a hagyományok szinte a végtelenségig, viszont háttérbe szorult a tanítás a hitről és a hitből eredő igazságról. Mert minduntalan szaporították az ünnepeket, bőjti időszakokat rendeltek el, új szertartásokat és rendeket alkottak; szerzőik ugyanis azt gondolták, hogy ezekkel a cselekedetekkel lehet érdemet szerezni a kegyelemre. Így sokasodtak meg egykor a bűnbánati gyakorlat szabályai; még látjuk bizonyos nyomukat az elégtételül szolgáló cselekedetekben.

Ugyancsak Isten parancsa ellen cselekszenek a hagyományok szerzői, amikor bűnnek nyilvánítanak olyasmit, ami ételekkel, napokkal stb. kapcsolatos, és a törvény szolgaságával terhelik meg az egyházat. Mintha bizony a megigazulás megérdemlése végett a keresztyéneknél is a lévitákéhoz hasonló istentiszteleti formára lenne szükség, s ennek elrendezését Isten az apostolokra, meg a püspökökre bízta volna! Ilyenformán írnak egyesek. S úgy látszik, részben a mózesi törvények példája vezette félre a pápákat. Innen származnak az ilyen nyomasztó terhek: halálos bűn ünnepnapon testi munkát végezni, még ha nem botránkoztatnánk is meg másokat, - bizonyos ételek beszennyezik a lelkiismeretet, - a nem-természetes, hanem testet sanyargató böjtölés Istent kiengesztelő cselekedet, - a megszabott imádkozási idők elmulasztása halálos bűn, - végül, "fenntartott esetben" a bűn csak akkor nyerhet bocsánatot, ha ehhez az illetékes egyházi hatóság hozzájárult; pedig itt a kánonok maguk nem a bűnnek, hanem az egyházi büntetésnek a fenntartásáról beszélnek.

Honnan van a püspököknek joguk arra, hogy - a lelkiismeret bilincsbe verésére - ilyen hagyományos előírásokat kényszerítsenek rá a gyülekezetekre? Hiszen Péter megtiltja, hogy igát tegyenek a tanítványok nyakába! (ApCsel 15,10)._Hiszen Pál szerint a hatalom nekik építésre adatott nem rontásra! (2Kor 10,8). Miért sokasítják hát a bűnöket az ilyesfajta hagyományos szokások követelésével?

De vannak erre nézve világos bizonyságaink is. Ezek megtiltják vallásos szokások bevezetését Isten kiengesztelése céljából, vagy azzal a megokolással, hogy szükségesek az üdvösséghez. Pál ezt mondja: „Senki azért titeket meg ne ítéljen evésért vagy ivásért, avagy ünnep vagy újhold vagy szombat dolgában” (Kol 2,16). Továbbá: „Ha meghalván a Krisztussal, megszabadultatok e világ elemi tanításaitól, miért terheltetitek magatokat, mintha e világban élők volnátok, efféle rendelésekkel: ne fogd meg, meg se kóstold, még csak ne is illesd (amik mind a velük való élés által elfogyasztásra vannak rendelve), az emberek parancsolatai és tanításai szerint, amelyek bölcsességnek látszanak” (Kol 2,20-23). „Nem ügyelvén zsidó mesékre és az igazságot megvető emberek parancsolataira” (Tit 1,14).

Mt 15,14 szerint Krisztus ezt mondja azokról, akik a hagyományok megtartását követelik: hagyjátok őket, vakok és vakok vezetői! Egyúttal helytelennek ítéli Isten ilyen tiszteletét. „Minden plánta, amelyet nem az én mennyei Atyám plántált, kitépetik” (Mt 15,13).

Ha a püspököknek joguk van rá, hogy ilyen hagyományos szokásokkal terheljék meg a lelkiismeretet, akkor miért tiltja meg annyiszor az Írás vallásos előírások bevezetését'? Miért nevezi azokat "gonosz lelkek tanításának"? (1Tim 4,1 kk). Vajon erre hiába figyelmeztetett már jó előre a Szentlélek?

Az evangéliummal ellentétben áll minden olyan vallásos előírás, amelyet vagy azért hoztak szokásba, mintha nélkülözhetetlen lenne, vagy azzal a gondolattal, hogy érdemet szerez a megigazulásra. Ebből tehát az következik, hogy a püspököknek sem szabad Isten tiszteletének ilyen formáit bevezetniük vagy ezeket oly módon megkövetelniük, mintha nélkülözhetetlenek volnának. Mert nagy szükség van rá, hogy a gyülekezetekben megőrizzék a keresztyén szabadságról szóló tanítást: a törvény szolgasága nem szükséges a megigazuláshoz. Amint a Galáciai levélben meg van írva: „Ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgaságnak igájával” (Gal 5,1). Nagy szükség van rá, hogy ragaszkodjunk az evangélium fő üzenetéhez: a kegyelmet a Krisztusba-vetett hit által kapjuk, nem pedig bizonyos szabályok megtartása vagy olyan vallásos cselekmények által, amelyek emberi rendelések.

Mi akkor hát a helyes vélemény a vasárnapról és a hasonló templomi szertartásokról'? A mieink erre azt felelik: a püspököknek vagy lelkészeknek szabadságukban áll rendszabályokat hozni azért, hogy az egyházban rend legyen; de nem azért, hogy ezekkel tegyünk eleget a bűnökért, vagy a velük megterhelt lelkiismeret azt vélje: megtartásuk Isten tiszteletének elengedhetetlen része. Így rendeli el Pál, hogy a nők födjék be fejüket a gyülekezetben (1Kor 11,5 k), és hogy a gyülekezetben az írásmagyarázókat rendben hallgassák meg (1Kor 14,30).

Az a helyes dolog, hogy a gyülekezetek az ilyen rendtartásoknak a szeretet és békesség kedvéért engedelmeskedjenek és úgy tartsák meg őket, hogy egyik a másikat meg ne botránkoztassa, hanem rendben, zavartalanul történjék minden a gyülekezetben. Csak az emberek lelkiismeretét meg ne terhelje, se azt ne gondolják, hogy mindez szükséges az üdvösséghez; nehogy bűnnel vádolják magukat, ha mások botránkoztatása nélkül valamelyiket megszegnék. Aminthogy senki sem mondja vétkesnek azt az asszonyt, aki mások botránkoztatása nélkül nyilvánosan fedetlen fővel jelenik meg.

Ez a módja a vasárnap, a húsvét, a pünkösd s a hozzájuk hasonló ünnepek és szertartások megtartásának. Akik azt gondolják, hogy az egyház határozatával rendelték el és tették szükségessé a szombatnap helyett a vasárnap megtartását, azok helytelenül gondolkoznak. Az Írás törölte el a szombatot, nem az egyház. Mert az evangélium kinyilatkoztatása óta minden mózesi szertartás elhagyható. De mivel szükség volt egy meghatározott nap kiválasztására, hogy a nép tudja, mikor kell összegyülekeznie, nyilván ezért jelölte ki az egyház a vasárnapot. Úgy látszik, ez azért is megfelelt, hogy az emberek előtt ott legyen a keresztyén szabadság példája, és megtudják: sem a szombat, sem más nap megtartása nem szükséges.

Iszonyú nagy viták folytak a törvény megváltozásáról, az "új törvény" szertartásairól és a szombatnap megváltoztatásáról. Ezek mind abból a téves meggyőződésből származtak, hogy az egyházban a lévitákéhoz hasonló istentiszteleti formának kell lennie, s hogy Krisztus az apostolokra, meg a püspökökre bízta: gondoljanak ki új, az üdvösséghez nélkülözhetetlen szertartásokat. Ezek a tévedések azért csúsztak be az egyházba, mert nem tanítottak elég világosan a hitből származó igazságról. Egyesek arról vitáznak, hogy a vasárnap megtartása nem isteni törvényen alapul ugyan, mégis úgy kell megtartani, mintha isteni törvény volna; megszabják, hogy ünnepnapon mennyit szabad dolgozni. Mi egyebek az ilyesfajta viták, mint a lelkiismeret tőrbeejtése? Bár megpróbálják a hagyomány megértőbb magyarázatát is, a könnyítés mindaddig elérhetetlen marad, ameddig (a hagyományt) nélkülözhetetlennek tartják. Ez viszont mindenképpen így marad ott, ahol nem ismerik a hitből származó igazságot és a keresztyén szabadságot.

Az apostolok elrendelték a vértől való tartózkodást stb. (ApCsel 15,20 kk). Most ki tartja ezt meg? Lám, akik nem tartják meg, mégsem vétkeznek! Mert maguk az apostolok sem akarták ilyen szolgasággal megterhelni a lelkiismeretet; csak a botránkoztatás elkerülése végett adták ki egy időre ezt a tilalmat. Ebben a rendelkezésben arra kell néznünk, ami az evangélium maradandó szándéka.

Alig van egyházi kánon, amelyet pontosan megtartanak. Napról napra sok válik közülük idejétmúlttá, még azoknál is, akik a hagyomány védelmezői. Az emberek lelkiismeretén nem is lehet másképpen segíteni, csak ezzel a méltányos értelmezéssel: tudnunk kell így megtartani őket, hogy ne gondoljuk ezt feltétlenül szükségesnek, és ne érje sérelem a lelkiismeretet, ha a gyakorlat meg is változtatna valamit ilyen dolgokban.

Könnyen elérhetnék a püspökök a törvényes engedelmesség megmaradását, ha nem sürgetnék annyira olyan hagyományok megtartását, amelyeket jó lelkiismerettel lehetetlen megtartani. Most is eltiltják a papokat a házasságtól és nem vesznek fel a papi rendbe senkit, míg esküt nem tesz rá, hogy nem akarja hirdetni az evangélium tiszta tanítását. Gyülekezeteink nem azt kívánják, hogy a püspökök a saját tekintélyük feláldozásával állítsák helyre az egyetértést, - bár a jó pásztorokhoz még ez is illenék! Csak azt kívánják, hogy azokon az igazságtalan terheken könnyítsenek, amelyek újabb keletűek, s az egyetemes keresztyén egyház szokásával ellentétben nyertek jóváhagyást. Ezeknek a rendelkezéseknek kezdetben talán voltak elfogadható okaik. A későbbi időkben azonban már nem felelnek meg. Néhányról az is nyilvánvaló, hogy tévedésből fogadták el. Ezért a püspökök jóakaratához az illenék, hogy most enyhítsenek rajtuk; mert az ilyen változtatás nem rendíti meg az egyház egységét. Hiszen sok emberi hagyomány megváltozott az idők során, amint ezt maguk a kánonok is mutatják. Ha pedig lehetetlen elérni azoknak a szabályoknak a könnyítését, amelyeket bűn nélkül lehetetlen megtartani, akkor az apostoli szabályt kell követnünk. Ez azt parancsolja: Istennek inkább kell engedelmeskedni, mint az embereknek (ApCsel 5,29).

Péter megtiltja a püspököknek, hogy uralkodjanak és hatalmaskodjanak a gyülekezeteken (1Pt 5,2 k). Nem arról van szó, hogy a püspökök lemondjanak hatalmukról. Egyedül azt kívánjuk tőlük, engedjék meg az evangélium tiszta tanítását és könnyítsenek azon a néhány rendszabályon, amelyet bűn nélkül lehetetlen megtartani! Mert ha ezt nem teszik meg, ám lássák, hogyan adnak majd számot Isten színe előtt, amiért ezzel a megátalkodottsággal okot adnak az egyházszakadásra.

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás (1530)

II. Rész: Cikkek a megszüntetett visszaélésekről:

XXVIII. Az egyházi hatalom

 

Ellenfeleink itt nagyon hevesen lármáznak az egyházi intézményeknek előjogairól és sérthetetlenségéről, s befejezésül e szavakat teszik hozzá: "Amit csak felhoznak ebben a cikkben az egyházaknak és papoknak sértetlensége ellen, az mind tévedés." Merő rágalom, mert mi e cikkben más dolgokról vitáztunk. Egyébként mi gyakran bizonyítottuk, hogy a politikai intézkedéseket s a fejedelmeknek adományait és az előjogokat nem támadjuk.

Ámde vajha meghallgatnák ellenfeleink az egyházaknak és az istenfélő lelkeknek panaszait! Ellenfeleink vitézül védik méltóságaikat és vagyonukat, de emellett elhanyagolják az egyházak állapotát, nem gondoskodnak az egyházak helyes oktatásáról és a szentségeknek rendes kiszolgáltatásáról. A papsághoz különbség nélkül eresztenek mindenkit. Azután elviselhetetlen terheket raknak, mintha gyönyörködnének másoknak pusztulásában, és a maguk hagyományát sokkal pontosabban tartatják meg, mint az evangéliumot. A mostani komoly és igen nehéz vitás kérdésekben, amelyekre nézve a nép szánalmas helyzetében felvilágosítás után óhajtozik, hogy legyen valamely biztos és követhető elve, nem világosítják fel az elméket, melyeket a kételkedés a legkeserűbb módon kínoz, hanem csak fegyverre hívják fel őket. Ezenfelül a világos kérdésekben vérrel írt határozatokat ajánlanak elfogadásra, amelyek rettentő büntetésekkel fenyegetik az embereket, hacsak nyilvánvalóan Isten parancsai ellen nem cselekszenek. Itt viszont látniuk kellett volna az elhagyatottaknak könnyeit, és hallaniok sok derék embernek szánalomra méltó panaszait, amelyeket kétségtelenül figyelembe vesz és meghallgat az Isten, akinek egykoron gazdálkodástokról számot fogtok adni!

Jóllehet azonban mi hitvallásunknak ebben a cikkében különböző szentírási helyeket foglaltunk össze, ellenfeleink mindazonáltal ezekre semmi mást nem felelnek, csupán azt, hogy a püspököknek van hatalmuk uralkodásra és büntető javításra, hogy az engedelmességre szorítottakat az örök boldogság célja felé vezessék. Az uralkodási hatalomhoz követelik az ítélés, elrendelés, választás és megerősítés jogát arra nézve, amit a fentebb említett cél érdekében célszerűnek és hasznosnak találnak. Ezek a Cáfolatnak szavai, amelyekben arra tanítanak ellenfeleink, hogy a püspököknek van hatalmuk célszerű törvényeket hozni az örök élet elnyerése céljából. Erről a tételről folyik a vita.

Ezzel szemben azonban az egyházban fenn kell tartani azt a tant, hogy ingyen a Krisztusért nyerjük a bűnbocsánatot. Fenn kell tartani azt a tant is, hogy az emberi hagyományok haszontalan szertartások, minélfogva sem bűnt, sem igazságosságot nem lehet keresnünk ételben, italban, ruházatban és hasonló dolgokban, amelyeknek használatát Krisztus a szabad elhatározástól akarta függővé tenni, amidőn azt mondotta (Mt 15,11): "Nem fertőzteti meg az embert, ami a száján bémegyen," és Pál (Róm 14,17): "Az Isten országa nem ételben, nem italban áll." Így tehát a püspököknek semmi joguk sincsen, az evangéliumon kívül oly rendeletek kibocsátására, hogy általuk bűnbocsánatot lehessen kiérdemelni, vagy hogy Isten által igazságosságul tekinthető istentiszteletek lehetnének, és oly súllyal terhelhetnék a lelkiismeretet, hogy elhagyásuk bűn volna. Mindezekre megtanít a Cselekedetek könyvének egyetlenegy helye is (15,9), ahol ezt mondják az apostolok: "Hit által tisztulnak meg a szívek." Azután megtiltják a tanítványoknak, hogy az embereket megterheljék (10. vers), s kimutatják, mennyire veszedelmes az; feltüntetik azoknak nagy bűnét, akik az egyházat terhelik. "Mit kísértitek az Istent," mondják. E mennykőtől egy hajszálnyira sem ijednek meg ellenfeleink, akik erőnek erejével védelmezik az ő hagyományaikat és az ő istentelen tanaikat.

Mert feljebb a 15. cikket, amelyben azt fejtettük ki, hogy a hagyományok nem érdemlik ki a bűnbocsánatot, szintén kárhoztatták, itt meg azt mondjak, hogy a hagyományok hasznosak az örök életre. Vajon kiérdemlik-e a bűnbocsánatot? Vajon oly istentiszteletek-e, amelyeket Isten igazságosságként fogad el? Vajon megelevenítik-e szíveinket? A kolossebeliekhez írt levelében (2,20. sköv.) azért tagadja Pál, hogy a hagyományok használnának valamit az örökkévaló igazságosság és örök élet elnyerésében, mivel az étel, ital, ruházat és hasonlók használat által elmúló dolgok. Az örök életet pedig a szívben örökkévaló dolgok, más szóval az Isten igéje és a Szentlélek eszközlik. Ám mutassák meg ellenfeleink, miképpen használnak a hagyományok az örök élet megszerzésében!

Minthogy azonban az evangélium világosan tiltja, hogy az egyházak oly előírásokkal terheltessenek, amelyekkel az emberek bűnbocsánatot érdemelhetnének ki, vagy hogy Isten által igazságosságul beszámítható istentiszteletek lehessenek, és hogy a lelkiismeretet annyira terheljék, hogy elhagyásuk bűnnek vétessék: ennélfogva ellenfeleink sohasem lesznek képesek kimutatni, hogy a püspököknek volna hatalmuk ily istentiszteletek elrendelésére.

Egyébiránt hitvallásunkban megmondtuk, hogy minő hatalmat ad az evangélium a püspököknek. A mostani püspökök püspöki kötelességeiket nem teljesítik az evangélium értelmében; azonban valóban püspökök a kánoni előírások szerint amelyekről mi nem szólunk. De mi az evangélium szerinti püspökökről szólunk. Nekünk a hatalomnak régi elosztása tetszik, ti. rendi (potestas ordinis) és joghatósági (potestas iurisdictionis) hatalomra való elosztás. A püspököknek van tehát rendi hatalmuk, más szóval az ige és szentségek szolgálatának joga (ministerium verbi et sacramentorum); van joghatósági hatalmuk, más szóval hatalom azoknak kiközösítésére, akik nyilvános bűnöket követtek el s viszont azoknak feloldozására, akik megtérve, feloldozást kérnek. Azonban nincsen zsarnoki, azaz meghatározott törvény nélküli, sem királyi, azaz törvény feletti hatalmuk, hanem van határozott parancsolatuk, határozott isteni igéjük, amelyet tanítani s amely szerint joghatósági hatalmukat gyakorolni tartoznak. Ez oknál fogva, habár van valamelyes joghatósági hatalmuk, ebből még nem következik, hogy új istentiszteleteket rendelhetnek el. Mert az istentiszteletek semmi tekintetben sem tartoznak a joghatóság körébe. Ott az ige, ott a parancsolat amely szerint joghatóságukat gyakorolni tartoznak, ti. abban, ha valaki bűnt követett el a Krisztustól kapott Ige ellen.

De mi a hitvallásban azt is előadtuk, hogy meddig terjed rendeletek kiadására vonatkozó joguk; nevezetesen nemcsak hasznos szertartásokra nézve, hanem arra nézve is, hogy a nyugalom kedvéért rend is legyen az egyházban. De ezen rendeleteknek nem szabad a lelkiismeretre béklyókat rakniuk, mintha szükségszerűen kötelező istentiszteleteket parancsolnának, miként Pál apostol tanít, amidőn így szól (Gal 5,1): "A szabadságban azért, amellyel minket Krisztus megszabadított, álljatok meg, és ne kötelezzétek magatokat szolgálatnak igájával." Az ily rendeletek megtartását mindenkinek tetszésére kell bízni, csupán arra kell vigyázni, hogy botrányok elkerültessenek, és ne tartsák őket kötelező istentiszteleteknek; miként az apostolok maguk igen sokat rendeltek, ami idővel megváltozott. Nem is úgy adták e rendeleteket, hogy nem volna szabad őket megváltoztatni. Mert nem kerültek ellenkezésbe irataikkal, amelyekben minden igyekezetükkel abban fáradoznak, hogy valamiképpen ne legyen uralkodóvá az egyházban az a nézet, hogy az emberi szertartások szükségszerű istentiszteletek.

A hagyományok magyarázatának ez az egyszerű módja: nevezetesen tudnunk kell, hogy azok nem szükségszerű istentiszteletek, és mégis botrányok elkerülése végett a maguk helyén, téves hit nélkül, szabad megtartanunk. Ily módon sok tudós és nagy ember gondolkozott az egyházban, s mi nem látjuk, mit lehetne ez ellen felhozni. Mert az kétségtelen dolog, hogy (Lk 10,l6) e mondás: "Aki titeket hallgat, engemet hallgat" – nem a hagyományokról szól, hanem sokkal inkább a hagyományok ellen van intézve. Mert ez nem – miként nevezni szokás – mandatum cum libera (egészen szabad s határtalan meghagyás), hanem cautio de rato, de speciali mandato (azaz oly meghagyás, mely szerint az evangéliumot kell hirdetni), más szóval ez az apostoloknak adott azon bizonyítvány, hogy nem a saját, hanem az idegen ige, Krisztus Igéje alapján higgyünk nekik. Mert Krisztus, amennyiben szükség volt reá, meg akar szilárdítani abban a meggyőződésben, hogy az emberek által hirdetett Igének is van hatása, s nem kell más igét várni az égből. A hagyományokra nem lehet érteni e mondást: "Aki titeket hallgat, engemet hallgat." Mert ebben azt követeli Krisztus, hogy úgy tanítsanak, hogy őt magát hallják, amennyiben azt mondja: "engemet hallgat." Így tehát azt akarja, hogy tanításukból a saját szavát, saját Igéjét s ne emberi hagyományokat lehessen hallani. Így tehát azt a mondást, amely kiválóan mellettünk szól, és a legfontosabb vigasztalást és tanítást foglalja magában, ama szamarak erőnek erejével kiforgatják értelméből, s a legigénytelenebb dolgokra, az ételeknek, ruházatnak s hasonlóknak megkülönböztetésére vonatkoztatják.

A következő mondást is idézik (Zsid 13,17): "Engedjetek a ti előttetek járóknak, és hallgassátok azokat." Ez a mondás engedelmességet követel az evangélium iránt. Mert nem rendelt püspöki királykodást az evangéliumon kívül. S a püspököknek nem szabad az evangélium ellenére rendeleteket kibocsátani, vagy a maguk rendeleteit evangélium-ellenes módon magyarázni. Midőn ezt teszik, meg van tiltva az engedelmesség e mondás alapján (Gal 1,8): "De ha szinte mi is, avagy a mennyei angyal hirdetne néktek valamit azon kívül, amelyet néktek hirdettünk, legyen átok."

Ugyanazt a választ adjuk a következő helyre (Mt 23,3): "Mindeneket azért, melyeket néktek parancsolnak, hogy megtartsátok, megtartsátok és megcselekedjétek." Ennél azonban világos, hogy ez nem általánosságban rendelkező parancs, mintha mindent el kellene fogadnunk, mert másutt (Csel 5,29) a következőt rendeli az Írás: "Az Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek." Amikor tehát istentelen dolgokat tanítanak, nem kell rájuk hallgatni. Ezek pedig istentelen dolgok, hogy az emberi rendeletek istentiszteletek, hogy kötelező istentiszteletek, s hogy bűnbocsánatot és örök életet érdemelnek ki.

Ellenvetésül kihozzák a nyilvános botrányokat és zavargásokat, melyek a mi tanításunk ürügye alatt keletkeztek. Ezekre röviden válaszolunk. Ha egy halomra raknák az összes botrányokat, mégis a bűnbocsánatról szóló egy hitcikk, mely szerint a Krisztusért ingyen, hit által nyerjük bűnöknek bocsánatát, annyi jót eredményez, hogy mindezen kellemetlenségeket semmivé teszi. S ez kezdettől fogva Luther részére hódította nemcsak a mi jóindulatunkat, hanem sok másokét is, akik most ellenünk harcolnak. "Mert alszik a régi jóindulat, feledékenyek a halandók", mondja Pindarus. Mi mindazonáltal sem az egyháznak rá nézve oly szükséges igazságától nem akarunk elállani, sem ellenfeleinkkel nem egyezhetünk, akik azt kárhoztatják. Mert inkább tartoznak Istennek engedni, mint az embereknek. Feleljenek ők maguk a keletkezett szakadásért, akik a nyilvánvaló igazságot kezdettől fogva kárhoztatták, és most lehető legnagyobb kegyetlenséggel üldözik. Azután meg ellenfeleinknél nincsenek semminemű botrányok? Mennyi rossz van a misének szentségtörő megszentségtelenítésében, amikor az üzérkedésre használtatik? Mily nagy gyalázat van a papi nőtlenségben? Azonban hagyjuk el az összehasonlítást. Ezt válaszoltuk ez idő szerint a Cáfolatra. Az összes istenfélő emberekre bízzuk most annak megítélését, hogy vajon jogosan dicsekszenek-e ellenfeleink azzal, hogy hitvallásunkat az Írással valóban megcáfolták?!

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás Apológiája(1531)

II. Rész: Cikkek a megszüntetett visszaélésekről:

XXVIII. Az egyházi hatalomról

 

Mivel Krisztus egyházába a gyom is belekeveredik, ezért Krisztus hatalmat adott az egyházának, hogy az ilyen gyomot, ha ezek tűrhetetlen bűnök és vétkek által, az Úr parancsa ellenére előmerészkednek, kiátkozza (Mt 18,15. 18; 1Kor 5,3; 2Tessz 3,6. 14; 1Tim 1,19), hogy az egyház a saját lényegét, amennyire lehetséges, hibátlanul megőrizze. Ezért van szüksége egyházunknak a kiátkozásra.

A keresztyén egyház azonban csupán a jobbulás érdekében átkoz ki (2Kor 2,6. 11; 1Tim 1,20). Ezért a kiátkozottakat, miután botrányos életükkel felhagytak, és életüket megjobbították, újra örömmel visszafogadja.

Bázeli Hitvallás (1534): 7. Az egyházi átok alkalmazásáról

 

Hatalom – az Isten igéjét prédikálni, és az Úr báránykáit pásztorolni, ami tulajdonképpen maga a kulcsok hatalma, minden ember számára előír egyfajta életformát, legyenek akár magas-, akár alacsonyabb rangúak. Ezt a külső rendet, mint Isten egyik parancsát, fontosnak, drágának és sértetlennek kell tartani. Az igazgatásnak ezt a hatalmát senki sem veheti magára, csak az, akit előbb isteni szózat által, és választás által azok, akik az egyházból erre rendeltettek és kiválasztva jól megfontolt tanácskozás után alkalmasnak és elhívottnak találtak.

I. Helvét Hitvallás (1536): 17. Az egyház hatalmáról

 

Mivel mindig vannak olyanok, akik Istent és az ő szent beszédét ócsárolják, és nem használ nekik sem megrovás, sem intés, sem feddés, és mindent megtesznek a nagyobb büntetésért, szent és üdvös dolognak tartjuk a hívek között az exkommunikációt, mint fegyelmezési szabályt, melyet bölcsen rendelt el a mi Urunk. Azért, hogy a gonoszok ne rontsák meg kárhozatos beszédükkel a jókat, és ne káromolják a mi Urunkat, és hogy szégyenükben bánják meg bűneiket. Ezért úgy véljük, célszerű, hogy kellő figyelmeztetés után, ha nem tér jobb belátásra, minden közismert bálványimádót, káromkodót, gyilkost, útonállót, hamis tanút, lázítót, veszekedőt, becsmérlőt, verekedőt, iszákost, pazarlót zárjanak ki a hívek közösségéből mindaddig, míg meg nem bánja bűnét.

Fárel Vilmos – Kálvin János:

Genfi Hitvallás (1536)

19. Exkommunikáció

 

A kulcsok Krisztustól az egyházra ruházott hivatal és hatalom: bűnt kötni és bűnt oldani, értve a bűn alatt nem csupán a durva és nyilvánvaló, hanem azon finom és titkos bűnöket is, amiket egyedül Isten ismer, amint meg van írva (Zsolt 19,13): Ki tudja mennyit vétkezik? És Pál is (Róm 7,23) maga panaszolja, hogy ő testtel a bűn törvényének szolgál. Mert nem mi, hanem egyedül az Isten képes megítélni, mi, mily nagy és mennyi a bűn? Amint meg van írva (143. Zsolt. 2): Ne szállj perbe a te szolgáddal, mert igaz nincsen teelőtted az élők közt. És Pál is mondja az 1Kor 4,4-ben: Semmiben sem vádol az én lelkem, ámde nem ezért igazíttattam meg.

Luther Márton: Shmalkaldeni cikkek (1537)

III. A cikkek harmadik része

A kulcsokról

 

A nagy átkot, ahogy ezt a pápa nevezi, tisztán világi büntetésnek tartjuk, és ahhoz nekünk egyházi szolgáknak semmi közünk. A kis átok, az igazi keresztyén átok, amelynél fogva a nyilvánvaló és elvetemült bűnösöket nem bocsátjuk addig a szentséghez, vagy más egyházi közösséghez, amíg magukat meg nem jobbítják és a bűnt nem kerülik. És az igehirdetőknek nem szabad ezen tisztán lelki büntetésbe vagy átokba világi büntetést elegyíteni.

Luther Márton: Shmalkaldeni cikkek (1537)

III. A cikkek harmadik része

Az átokról

 

Ha a püspökök igazán püspökök akarnának lenni, és az egyház meg az evangélium gondját szívükön viselnék – a szeretetnek és egységnek okáért, de nem szükségből, meg lehetne engedni, hogy velünk együtt a mi prédikátorainkat felavassák, de akkor küszöböljenek ki e szertartásból minden keresztyénellenes alakoskodást és szemfényvesztő pompát. Minthogy azonban ők nem igazi püspökök, sőt nem is akarnak azok lenni, hanem világi urak és fejedelmek, akiknek eszük ágában sincs sem prédikálni, sem tanítani, sem keresztelni, sem az úrvacsorát kiszolgáltatni, sem a gyülekezetnek bármely dolgát avagy hivatalát végezni, sőt azokat, akik ily hivatalt meghívásra viselnek, annak dolgát végzik, üldözik és kárhoztatják: miattuk az egyház mégsem maradhat szolgák nélkül.

Ennélfogva, miként a gyülekezetek és az atyák régi példái nekünk mutatják, az ily hivatalra nekünk magunknak kell alkalmas személyeket felavatni. Ők azt nekünk meg nem tilthatják, nem is akadályozhatják, még a saját joguk szerint sem. Mert tulajdon egyházjoguk állapítja meg, hogy még azokat is felavatottaknak (ordináltaknak) kell tekinteni és a szolgálatban meghagyni, akiket eretnekek avattak fel. Szent Jeromos hasonlóképpen azt írja az alexandriai egyházról, hogy eleinte püspökök nélkül papok és prédikátorok közösen kormányozták.

Luther Márton: Shmalkaldeni cikkek (1537)

III. A cikkek harmadik része

A felavatásról és meghívásról

 

Hisszük, hogy minden igaz lelkipásztor, bármely helyen, ugyanazzal a tekintéllyel és egyenlő hata­lommal rendelkezik az egyetlen fő, egyetlen Úr és egy egyetemes püspök, a Jézus Krisztus uralma alatt. Éppen ezért egyetlen gyülekezet sem igényelhet semmiféle fölényt vagy uralmat másokkal szemben.

Mt 20,20-28; 1Kor 3,4-9; 4,1; Ef 1,22; Kol 1,18-19.

La Rochelle-i Hitvallás (Confessio Gallicana 1559) (30.)

 

Hisszük ugyanakkor, hogy jó és hasznos, hogy akik szuperintendensi tisztségbe választatnak, közöljék egymással, hogy milyen eszközökkel kívánják kormányozni az egész testet, egyszersmind, hogy hajszálnyit se hajoljanak el attól, amit a mi Urunk Jézus Krisztus számunkra megparancsolt; nem jelenti vi­szont az előző kijelentés azt, hogy bárhol, ahol a zökkenőmentesebb eljárás úgy igényli, ne hozhatnának néhány helyi határozatot.

ApCsel 15,6-7. 25. 28; Róm 12,6-8; 1Kor 14,40; 1Pt 5,1-3.

La Rochelle-i Hitvallás (Confessio Gallicana 1559) (32.)

 

Kizárunk egyben minden emberi kitalálást és minden olyan törvényt, melyet az Isten szolgálatának leple alatt akarnak becsempészni, amelyekkel viszont csak megkötöznék a lelkiismeretet; mi pedig csak azt fogadjuk el, ami tiszta és tisztává tesz, ami alkalmas arra, hogy egyetértést munkáljon, és hogy az elsőtől az utolsóig mindenkit engedelmességben tartson. Ebben pedig követnünk kell azt, amit a mi Urunk a kiközösítésről mondott, amelyet elfogadunk és vall­juk, hogy az szükséges minden tartozékával együtt.

Mt 17,18; Róm 16,17-18; 1Kor 3,11; 5,45; Gal 5,1; Kol 2,8; 1Tim 1,20.

La Rochelle-i Hitvallás (Confessio Gallicana 1559) (33.)

 

Amint nem kárhoztatjuk elhamarkodottan azokat a dolgokat, melyeket istenfélő emberek, törvényesen egybehívott egyetemes zsinatokon nekünk ajánlottak, úgy nem merészelünk alapos vizsgálódás nélkül elfogadni bármit, amit egyetemes zsinat címén az em­berekre kényszerítettek. Hiszen emberekről lévén szó, némelyikük nyilvánvalóan tévedett, méghozzá súlyos és jelentős ügyekben. Ha tehát egy zsinat a határozatait és rendelkezéseit Isten világos szavára ala­pozta, mi ezeket tiszteljük és elfogadjuk. Ha viszont zsinat címén az emberek új hittételeket, vagy az Is­ten Igéjével ellenkező szabályokat akarnak nekünk alkotni, akkor azokat teljesen el kell vetnünk mint az ördög tanításait, aki el akarja fordítani lelkünket, hogy az egy Isten hangja helyett emberek tanításait és ren­delkezéseit kövessük. Az egyetemes zsinatok nem azért gyűltek össze, hogy örökérvényű törvénnyé te­gyék azt, amit Isten azelőtt nem rendelt el, sem hogy új hittételeket kovácsoljanak, vagy hogy Isten Igéjé­nek tekintélyt adjanak, legkevésbé azért, hogy Isten Igéjévé tegyék azt, vagy annak értelmezését, amit az ő igaz Igéjében akarata szerint ki nem jelentett. Nem, a zsinatokat azért hívták össze egyrészt (itt azok­ra gondolunk, melyek megérdemlik a zsinat elnevezést), hogy tévtanításokat cáfoljanak meg, másrészt, hogy az utókorra hagyjak nyilvános hitvallásukat. Mindkettőt Isten írott Igejenek tekintélyére hagyat­kozva tették, és tudták, hogy az egyetemes zsinat nem biztosít nekik tévedhetetlenséget. Úgy ítéljük, hogy az egyetemes zsinatok összehívásának ez volt a fő célja. További célja az volt, hogy az egyház fegyelmét és jó rendjét megalkossák és betartassák, mert az Isten házában mindeneknek ékesen és jó renddel kell történniük. Tudjuk, hogy a szertartások dolgában nem lehet egyazon fegyelmet és rendet kötelezővé tenni minden korra, időre vagy helyre nézve, hiszen a szertartások, mint emberi találmányok, ideiglenesek. Azért meg lehet, sőt meg is kell változtatni őket, ha az egyház építése helyett inkább a babonát táplálják.

Skót Hitvallás (1560)

20. cikkely Az egyetemes zsinatok, azok hatalma és tekintélye; összehívassuk célja

 

Hisszük továbbá, hogy jóllehet hasznos és jó, ha az Egyház vezetői egymás között bizonyos rendet terem­tenek és biztosítanak az Egyház testének megőrzésé­re, mégis gondosan őrizkednünk kell attól, nehogy el­térjenek Krisztusnak, a mi egyetlen Tanítómesterünknek rendeléseitől. Ennélfogva elutasítunk mindenfé­le emberi találmányt és törvényt, melyet Isten tiszte­letére bárhova bevezetnek, hogy általuk a lelkiismere­ten erőszakot kövessenek el vagy kényszer alatt tart­sák. Így csak azt [az egyházi törvényt] ismerjük el, amely alkalmas az egyetértés és az egység megőrzé­sére és növelésére, valamint amelyik mindenkit meg­tart az Isten iránti engedelmességben. Erre alkalmas mindenekelőtt az Isten Igéje szerinti kiközösítés, an­nak minden következményével együtt.

Belga Hitvallás (1561)

32. cikkely: Az Egyház hatalma az egyházi törvények megtartatásában és a rend fenntartásában

 

A három hitvallást: a Niceai, az Athanasziosz-féle, és amit általában Apostoli Hitvallásnak hívunk, ezeket kellene mindenkinek elfogadni és hinni, mivel ezeket lehet a legpontosabban alátámasztani a Szentírás ígéreteinek segítségével.

Az Anglikán Egyház 39 Cikkelye (1562): 8. A három hitvallásról

 

Az egyháznak hatalma van meghatározni a szertartásokat és hitvitákban dönteni. Törvénytelen az egyháznak bármit elrendelni, ami Isten szavával ellentétben áll, vagy ami a Szentírásban meg van írva, vagy ellentmondásban áll azzal. Ezért, bár az egyház a Szentírás tanúja és betartója, nem rendelhet el semmit, ami ellentétben áll vele, vagy nem erőltethet semmit azzal a hittel, hogy szükséges az üdvözüléshez.

Az Anglikán Egyház 39 Cikkelye (1562):

 20. Az egyház hatalmáról

 

Az Egyetemes Zsinatok csak a vezetők parancsára és akaratára hívhatóak össze. És amikor összegyűlnek, mivel olyan emberekből állnak, akik közül nem mindenkit irányít a Szentlélek és Isten szava, tévedhetnek, és tevedtek még olyan dolgokban is, melyek Istenre vonatkoznak. Ezért azok a dolgok, melyeket ők rendelnek el, hogy az üdvösséghez szükségesek, nem rendelkeznek erővel vagy hatalommal, hacsaknem bizonyított, hogy a Szentírásból való.

Az Anglikán Egyház 39 Cikkelye (1562):

21. Az egyetemes zsinatok hatalma

 

Azt a személyt, akit az egyház leleplezése alapján megfosztottak az egyháztagságtól és kiközösítettek, a hívők sokaságától távol kell tartani, mint pogányt és bűnöst, amíg nyíltan megbánást nem tanúsít, és egy arra jogosult bíra vissza nem fogadja.

Az Anglikán Egyház 39 Cikkelye (1562):

33. A kiközösítettekről, és elkerülésükről

 

- Mi a kulcsok hatalmával való élés?

- A szent evangélium hirdetése és a keresztyén egyházi fegyelem. E kettő által a mennyek országa hivők előtt megnyílik, a hitetlenek előtt pedig bezárul.

Heidelbergi Káté (1563): 83. Kérdés – felelet

 

- Mimódon nyílik meg és zárul be a mennyek országa a keresztyén egyházi fegyelem által?

- Oly módon, hogy Krisztus parancsa szerint azok, akik keresztyén név alatt  nem keresztyén tanítást vallanak  vagy nem keresztyén módon élnek , miután néhány ízben atyafiságos intést kaptak és tévelygéseikkel, s bűneikkel nem hagynak fel, a gyülekezetnek, vagy az általa evégre megbízottaknak bejelentetnek. És ha ezek intésre sem hajlanak, ezek kirekesztik  őket a szent sákramentumoktól való eltiltással a keresztyén gyülekezetből, Isten pedig a Krisztus országából. De viszont, ha valóságos megjobbulást ígérnek és mutatnak fel, mint Krisztusnak és az egyháznak tagjai ismét visszafogadtatnak.

Heidelbergi Káté (1563): 85. Kérdés – felelet

 

(A mennyek országának kulcsai.) Isten országának kulcsairól, melyeket a mi Urunk adott az apostoloknak, sokan csuda dolgokat fecsegnek össze és ezekből kardot, lándzsát, királyi pálcát, koronát és nagy birodalmak felett, sőt a testek és lelkek felett való teljes hatalmat kovácsolnak maguknak. Mi, a magunk paraszti eszével ítélve az Úr igéje szerint, azt mondjuk, hogy Isten minden törvényesen elhívott szolgája megkapta és használja is a „kulcsokat”, illetve a „kulcsok hatalmát”, amikor az evangéliumot hirdeti, azaz a gondjaira bízott népet tanítja, buzdítja, vigasztalja, feddi és fegyelmezi. (Kinyitni és becsukni.) Mert így nyitják meg a mennyeknek országát az engedelmesek előtt és zárják el az engedetlenek előtt. Ezeket a kulcsokat ígérte az Úr az apostoloknak (Mt 16) és meg is adta (Jn 20, Mk 16, Lk 24), amikor elküldte a tanítványokat és megparancsolta nekik, hogy hirdessék az evangéliumot széles e világon és bocsássák meg a bűnöket. (Békéltetés szolgálata.) Pál a korinthusbeliekhez írott levelében azt mondja, hogy az Úr az ő szolgáira bízta a békéltetés szolgálatát (2 Kor. 5:18 skk.). Hogy miben áll ez, azt mindjárt meg is magyarázza, amikor a békéltetésnek igéjét, vagyis az arról szóló tanítást említi és még világosabban kifejtvén ezeket a szavait, hozzáteszi, hogy Krisztus szolgái Krisztus nevében járnak követségben, mintha Isten maga szolgái által kérlelné a népeket, hogy béküljenek meg vele, tudniillik hitbeli engedelmesség által. Akkor forgatják tehát a kulcsokat, amikor hitre és bűnbánatra intenek. (Krisztus szolgái megbocsátják a bűnöket.) Így békítenek meg Istennel, így bocsátják meg a bűnöket, így nyitják meg a mennyek országát és vezetik be oda a hívőket. Nagy különbség van köztük és azok között, akikről ezt mondta az evangéliumban az Úr: Jaj néktek, törvénytudók! mert elvettétek a tudománynak kulcsát: ti magatok nem mentetek be, és akik be akartak menni, azokat meggátoltátok.

(Hogyan oldoznak fel a lelkipásztorok.) Tehát akkor oldozzák fel helyesen és hathatósan a bűnösöket a lelkipásztorok, ha hirdetik a Krisztus evangéliumát és benne a bűnök bocsánatát, amely minden egyes hívőnek ígértetik, mint ahogy mindnyájan elnyerték a keresztséget is, és ha bizonyságot tesznek arról, hogy ez minden egyes hívőre külön-külön vonatkozik. És nem hisszük, hogy ez a feloldozás azáltal hatásosabbá lesz, ha valakinek a fülébe vagy a feje fölött külön elmormolják. Úgy véljük mégis, hogy szorgalmasan hirdetni kell az embereknek a Krisztus vérében való bűnbocsánatot és figyelmeztetni kell őket egyenként, hogy rájuk vonatkozik a bűnbocsánat.

II. Helvét Hitvallás (1566):

XIV. fejezet: A bűnbánat és a megtérés

 

(Az egyház javai és helyes használatuk.) Krisztus egyházának a vagyona a fejedelmek bőkezűségéből és a hívők adakozásából ered, akik anyagi eszközeiket az egyháznak ajándékozták. Mert szüksége van az egyháznak anyagi eszközökre és voltak is ősidőktől fogva anyagi eszközei, saját szükségleteinek fedezésére. Az egyház javainak helyes felhasználása egykor és most a következő: fenntartani a tanítást az iskolákban és a szent gyülekezetekben az egész istentisztelettel, szertartásokkal és az egyházi épülettel egyetemben, azután gondoskodni a tanítókról, tanulókról és lelkipásztorokról más szükséges dolgokkal együtt és főképpen a szegények megsegítéséről és eltartásáról. (Gondnokok.) Választassanak tehát istenfélő, bölcs és gazdálkodásban gyakorlott férfiak, akik szabályszerűen kezeljék az egyházi javakat.

(A javakkal való visszaélés.) Ha pedig az egyház javait az idők gonoszsága miatt és egyeseknek vakmerősége, tudatlansága vagy kapzsisága miatt eredeti rendeltetésükkel ellenkező módon használnánk fel, akkor kegyes és bölcs férfiak adják vissza azokat szent rendeltetésüknek. Mert nem szabad szemet hunyni e szerfölött szentségtörő visszaéléssel szemben. Tanítjuk tehát, hogy a megromlott iskolákat és kollégiumokat tanban, istentiszteleti formában és erkölcsökben meg kell reformálni és a szegények segélyezését kegyesen, lelkiismeretesen és bölcsen el kell rendezni.

II. Helvét Hitvallás (1566):

 XXVIII. fejezet:

Az egyházi javak

 

Nem törvényes, hogy az egyház Isten Igéjével ellentétesen rendelkezzék bármiben is, és nem magyarázhatja a Szentírás egyik részét egy másik rovására. Következésképpen, noha az egyház a Szentírás tanúja és őrzője, amiképpen nem rendelhet el semmit, ami azzal ellentétes, azonképpen nem is tehet a hit számára kötelezővé semmit az Írás mellett, ami a megváltáshoz szükséges volna.

Közzsinatot nem lehet összehívni a fejedelmek rendelete és akarata nélkül; amikor pedig összegyülekeznek (mivelhogy emberek gyűléséről van szó, ahol nem mindig Isten Lelke és Igéje vezet), tévedhetnek, amint olykor tévedtek is, még a kegyesség szabályait illető dolgokban is. Azért nincs sem ereje, sem tekintélye azoknak, amiket az üdvösségre szükségesekként elrendelnek, amíg a Szentírásból igazolást nem nyernek.

Minden egyes gyülekezetnek jogában áll egyházi szertartásokat és rítusokat bevezetni, azokat megváltoztatni vagy félretenni, ha fölöslegessé válnak, vagy visszaélnek velük, és helyükbe másakat bevezetni, amelyek helyesebbek, a rendet, az épülést jobban szolgálják.

Amiképpen tévedtek a jeruzsálemi, alexandriai, antiochiai egyházak, azonképpen tévedett a római egyház is, nem csupán a gyakorlat és a ceremóniák néhány pontja tekintetében, hanem a hit dolgaiban is.

Bitorolt és az Isten Igéjével, valamint az ősegyház példájával ellenkező az a hatalom, amit Róma püspöke magának tulajdonít, tudniillik hogy Ő a Krisztus egyetemes egyházának a feje, aki fölötte áll minden császárnak, királynak és fejedelemnek. Ezért igenis valós indokok alapján e hatalmat megtagadjuk, és nem ismerjük el a Király Őfelsége birodalma és birtokai határain belül.

Róma püspöke oly távol áll attól, hogy Krisztus egyetemes egyházának feje legyen, hogy cselekedetei és tanítása egyenesen a bűn ama emberének mutatják, akiről a Szentírás jövendöl: akit megemészt az Úr az Ő szájának leheletével, és letaszít az Ő jövetelének fényességével.

Ír Hitvallás (1615)

Az egyháznak, az egyetemes zsinatoknak

 és Róma püspökének a hatalma (75-80)

 

1. Az Úr Jézus, mint Király és az Ő egyházának a feje olyan kormányzást jelölt ki és helyezett az egyház vezetőinek kezébe, amelyet megkülönböztetett a világi hatóságok kormányzásától.

2. Az egyházi tisztségviselőknek adta a mennyek országának kulcsait. Ezért nekik hatalmuk van arra, hogy amint a helyzet megkívánja, megtartsák vagy megbocsássák a bűnöket, az Ige és a fegyelmezés által a bűneiket meg nem bánók előtt bezárják a mennyek országát, valamint hogy megnyissák azt a megtérő bűnösök előtt az evangélium hirdetése és a fenyítés alól való feloldozás által.

3. Az egyházi fegyelmezés szükséges, hogy megjavítsuk és visszanyerjük azokat a testvéreket, akik vétkeztek, hogy így elrettentsünk másokat az ilyen jellegű vétkektől és törvényszegésektől. Így eltávolítsuk azt a kovászt, amely az egész tésztát megkeleszthetné. Szükséges azért is, hogy Krisztus dicsőségét és az evangélium szentséges hivatását védelmezze, hogy elhárítsa Isten haragját, amely igazságosan zúdulhat az egyházra, ha megtűrik, hogy az Ő szövetségét és annak pecsétjeit közismert és megátalkodott bűnösök meggyalázzák.

4. Annak érdekében, hogy ezek jobban megvalósuljanak, az egyház tisztségviselői intéssel, az úrvacsora sákramentumától egy időre való eltiltással és az egyházból való kizárással kell hogy eljárjanak a vétkező személyekkel szemben, fegyelmi vétségük és méltatlanságuk természete szerint.

Westminsteri Hitvallás (1647): 30. Fejezet: Az egyházfegyelemről

 

1. Az egyház jobb kormányzása és további növekedése érdekében szükségesek olyan gyűlések, melyeket rendszerint zsinatoknak vagy tanácsoknak neveznek.[1]

2. A világi felsőbbség törvényesen összehívhatja a lelkipásztorokból és más alkalmas személyekből álló zsinatot, hogy vallásos kérdésekben értekezzenek és tanácskozzanak. Ha azonban a hatóság nyílt ellensége az egyháznak, Krisztus elhívott szolgái önmaguktól is, hivataluknál fogva, az egyházaikból kiküldött alkalmas személyekkel együtt találkozhatnak ilyen gyűléseken egymással.[2]

3. Szolgálat szerint a zsinatokra és a tanácsokra tartozik, hogy hitvitákban és lelkiismereti ügyekben döntsenek, hogy szabályokat és útmutatásokat fogalmazzanak meg a nyilvános istentisztelet jobb szervezése érdekében és egyházkormányzási ügyekben; hogy meghallgassák a hivatali visszaélésekről szóló panaszokat, és az ilyen visszaélésekkel szemben hatalommal lépjenek fel. Ha ezeknek a zsinatoknak és tanácsoknak a rendeletei, és döntései megfelelnek Isten Igéjének, akkor ezeket alázattal és engedelmesen el kell fogadni, nemcsak azért, mert megfelelnek Isten Igéjének, hanem azért az Isten által rendelt hatalomért is, mellyel döntöttek, s melyre az Igéből nyertek felhatalmazást.

4. Az apostolok kora óta minden zsinat és tanács, akár egyetemes akár helyi volt is az, tévedhetett, és sokszor tévedett is. Ezért határozataik nem tekinthetők a hit és a gyakorlati élet mértékének, hanem e kettő segítségére kell használni.

5. A zsinatok vagy tanácsok ne foglalkozzanak semmi mással, és ne vonjanak le következtetéseket csak olyan kérdésekben, amelyek az egyházra vonatkoznak. Ne avatkozzanak bele az államot érintő polgári ügyekbe, kivéve az olyan rendkívüli eseteket, melyeket alázatos kérelemként, vagy a lelkiismeret megnyugtatására mint tanácsot kell előterjeszteni, ha a polgári hatóság igényt tart arra.

Westminsteri Hitvallás (1647): 31. Fejezet: A zsinatokról és tanácsokról