Hiszem… a bűnök bocsánatát

Apostoli Hitvallás

 

Egyedül Isten bocsátja meg a bűnt, egyedül az Ő Fia, a mi Urunk Jézus Krisztus által.

Aki a bűnbocsátást teremtménynek tulajdonítja elvonja Istentől a tisztességet és annak adja, aki nem Isten. Ez valóságos bálványozás.

Annálfogva a gyónás, amely a pap, vagy a felebarátunk előtt történik, nem tekinthető bűnbocsánatnak, hanem tanácskérésnek.

A kiszabott bűnbánati cselekmények, kivéve az egyházi fegyelmet, emberi hagyományból származnak, nem törlik el a bűnt, csupán másoknak az elrettentésére szabják ki azokat.

Krisztus hordozta a mi fájdalmainkat és terhünket. Aki hát a bűnbánati cselekményeknek tulajdonítja azt, ami egyedül Krisztusé, téved és szidalmazza az Istent.

Aki a megtérő ember bármely bűnének megbocsátását megtagadná, az nem Istennek, sem nem Péternek, hanem az ördögnek helyettese volna.

Aki némely bűn csakis pénzért bocsát meg, az Simonnak és Bálámnak társa és voltaképpen az ördög követe.

Zwingli Ulrik: 67 tétel: L-LVI. Tétel (1523)

 

…bűnöknek bocsánatát…

Hisszük továbbá, hogy a keresztyénségben bűneink bocsánatát is elnyerjük, ami a szentségek és a feloldozás által, továbbá az egész evangélium minden vigasztaló ígérete által történik. Mindaz ide tartozik azért, amit a szentségekre vonatkozólag kell hirdetnünk, sőt lényegében az egész evangélium és a keresztyénségnek minden hivatala is, melyekre nézve nagyon szükséges, hogy rendeltetésüket szüntelenül betöltsék. Mert ha Krisztus megszerezte is számunkra Istennek kegyelmét és a Szentlélek által szentekké lettünk is (a keresztyén anyaszentegyház egységében Isten igéje által), azért teljesen mégsem vagyunk bűn nélkül valók a mi testünk miatt, amelyet magunk hordunk.

A keresztyénségben azért minden arra rendeltetett, hogy az Ige és a szent jegyek által naponként elnyerhessük bűneink ingyenes bocsánatát, megnyugtathassuk lelkiismeretünket és nyerhessünk új erőt mindaddig, amíg csak itt élünk. Így tehát a Szentlélek eszközli azt, hogy habár van bűnünk, a bűn mégsem árthat nekünk, mert a keresztyénségben vagyunk, ahol meg nem szűnik a bűnbocsánat, egyrészt azért, mert az Isten megbocsát, másrészt pedig azért, mert mi gyakorlunk bűnbocsánatot egymás között, támogatván és felsegítvén egymást.

A keresztyénségen kívül azonban, ahol nincs az evangélium, nincs bűnbocsánat sem és nem lehetséges a megszenteltetés sem. Így tehát azok, akik nem az evangélium és a bűnök bocsánata, hanem saját cselekedeteik révén keresik és szeretnék kiérdemelni a szentséget, önnön magukat zárják ki és különítik el ettől a keresztyénségtől.

De most is, mikor már megkezdődött a megszenteltetés és növekedik napról-napra, arra várakozunk, hogy a testünk váljon a halál martalékává és temettessék el minden tisztátalanságával együtt, hogy azután dicsőségben jöjjön elő és támadjon fel, teljes és tökéletes szentségre, az új, örök életben. Mert most csak félig-meddig lettünk tiszták és szentek, hogy szüntelen munkálkodjék rajtunk a Szentlélek, s az Ige által naponként részesítsen bennünket bűnbocsánatban mindaddig, amíg csak el nem nyerjük azt az életet, ahol többé nem lesz már bűnbocsánat, hanem csupa tökéletesen tiszta és szent emberek, kik teljesek kegyességgel és igazsággal, elszakadtak és megszabadultak a bűntől, haláltól és minden boldogtalanságtól új, halhatatlan és megdicsőült testben.

Íme, ez mind a Szentlélek tiszte és munkája, hogy ti. a megszentelést elkezdje s napról-napra előbbre vigye a földön e kettő: a keresztyén egyház és a bűnök bocsánata által. Ha pedig elporladunk, akkor egy pillanat alatt teljesen befejezi rajtunk ezt a munkát és az utolsó két cikkben foglaltak által megtart bennünket a szentségben.

Luther Márton: Nagy Káté (1529)

 

A bűnbánatról azt tanítják, hogy akik a keresztség után bűnbe estek, bármikor részesülhetnek bűnbocsánatban, ha megtérnek. Az egyház az ilyeneket, akik a bűnbánat útjára térnek, köteles feloldozni. A bűnbánatnak pedig helyes értelemben ez a két része van: az egyik a töredelem, vagyis az a rettegés, amelyet a bűn megismerése kelt a lelkiismeretben; a másik pedig a hit, amely az evangéliumból vagy feloldozásból fakad és Krisztusért hiszi a bűnök bocsánatát, megvígasztalja a lelkiismeretet és megszabadítja rettegésétől. Ezután jó cselekedeteknek kell következniük: ezek a bűnbánat gyümölcsei.

Elítélik az anabaptistákat, akik azt tartják, hogy az egyszer már megigazultak nem veszthetik el többé a Szentlelket; azt állítják továbbá, egyesek ebben az életben olyan tökéletességre jutnak, hogy lehetetlen vétkezniük.

Elítélik a novaciánusokat is; ezek a keresztség után megtagadták a feloldozást a bűnbe esettektől még akkor is, ha a bűnbánat útjára tértek.

Elvetik azokat is, akik nem azt tanítják, hogy a hit által részesülünk a bűnök bocsánatában, hanem azt követelik, hogy saját elégtételeink útján kell érdemessé válnunk a kegyelemre.

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás (1530)

I. Rész: A fő hitcikkek: XII. A bűnbánat

 

A 12. cikknek első részét helyeslik, amelyben kifejtjük, hogy a keresztség után bűnbeesetteknek lehetséges bűnbocsánatot nyerniük, amely időben és ahányszor megtérnek. A második részét helytelenítik, amelyben a bűnbánat részeinek a töredelmességet (contritio) és hitet (fides) állítjuk. Ők tagadják, hogy a bűnbánatnak másik része a hit. Győzhetetlen felség, Károly császár, mit tegyünk itten?! Az magának az evangéliumnak tulajdon szava, hogy hit által nyerjük bűneink bocsánatát! Az evangéliumnak ezt a szavát kárhoztatják a Cáfolatnak amaz írói! Mi ennélfogva semmiképpen sem érthetünk egyet a Cáfolattal. Az evangéliumnak legüdvösebb és vigasztalással teljes szavát nem kárhoztathatjuk. Mert annak tagadása, hogy hit által nyerjük bűneink bocsánatát, mi egyéb, mint gyalázattal illetni Krisztus vérét és halálát? Kérünk tehát téged, győzhetetlen Károly császár, hogy minket ebben a legfőbb kérdésben, amely az evangéliumnak legkiválóbb tana, mely Krisztusnak igaz ismeretét, amely Istennek igaz tiszteletét foglalja magában, türelmesen és figyelmesen meghallgass és megismerj. Mert minden igaz ember tapasztalni fogja, hogy mi különösen ebben a kérdésben igazat, istenest, üdvöset és Krisztus egész egyházára nézve szükségeset tanítottunk. Tapasztalni fogják, hogy a mieinknek irataiból legfőbb fény áramlott az evangéliumra, és hogy sok veszedelmes tévedést kijavítottak, amelyekkel azelőtt be volt temetve a bűnbánatról szóló tan a skolasztikusok és kanonisták nézetei miatt.

De mielőtt a mi felfogásunknak védelméhez kezdenénk, a következőt kell előrebocsátanunk. Minden rendű jóravaló ember – még a teológusok rendjéből valók is – kétségtelenül vallja, hogy Luther iratai előtt a bűnbánatról szóló tan a legzavarosabb volt. Vannak a sententiariusoknak könyveik, amelyekben számtalan kérdések találtatnak, s melyeket soha semmiféle teológusok nem magyarázhattak meg eléggé. A nép sem a dolog lényegét fel nem foghatta, sem azt nem láthatta, hogy mi követeltetik tőle főleg a bűnbánatban, ahol a lelkiismeretnek nyugalma keresendő. Álljon elő valaki ellenfeleink közül, hogy megmondja nekünk, mikor történik a bűnbocsánat! Jó Istenem, mily nagy sötétség uralkodik itt! Afölött kételkednek, vajon a részleges (attritio) vagy a teljes töredelmességben (contritio) történik-e a bűnbocsánat? És hogyha teljes töredelmesség miatt történik, micsoda szükség van feloldozásra, mit eszközöl a kulcsok hatalma, ha már a bűn megbocsáttatott? Itt bizony még sokkal inkább erőlködnek, s a kulcsok hatalmát bűnös módon gyengítik. Mások arról álmodoznak, hogy a kulcsok hatalmánál fogva a bűn nem bocsáttatik meg, hanem azáltal az örök büntetéseket ideiglenesekké változtatják át. Ekként a legüdvösebb hatalom nem az életnek és Léleknek, hanem csupán a haragnak és büntetésnek való szolgálat lenne. Mások, még pedig az óvatosabbak azt képzelik, hogy a kulcsok hatalmánál fogva a bűnök az egyház előtt, de nem az Isten előtt bocsáttatnak meg. Ez is veszedelmes tévedés. Mert ha a kulcsok hatalma nem vigasztal meg minket Isten előtt, végre is vajon mi fogja a lelkiismeretet megnyugtatni? Már azok is nagyon bonyolultak. Azt tanítják, hogy töredelmesség által kiérdemeljük a kegyelmet. És ha itt azt kérdi valaki, miért nem nyernek kegyelmet Saul, Júdás és hasonlók, akik borzasztó módon töredelmesek voltak? A hitből és az evangéliumból azt kellett volna felelni, hogy Júdás nem hitt: nem emelkedett fel Krisztus evangéliuma és ígérete által. A hit mutat különbséget Péter és Júdás töredelmessége között. Ellenfeleink azonban a törvény álláspontjáról azt felelik, hogy Júdás nem szerette az Istent, hanem félt a büntetéstől. De a remegő lelkiismeret kiváltképpen azokban a komoly, igaz és nagy félelmekben, melyeket a zsoltár és a próféták leírnak, s amelyeket a bűnbánók egész bizonyossággal átélnek, vajon mikor fogja eldönthetni, hogy az Istentől önmagáért fél-e? vagy pedig csak az örökkévaló büntetés elől akarna menekülni? Ezek a nagy lelki rázkódtatások betűkkel és szavakkal megkülönböztethetők egymástól, de a valóságban nem különböznek oly módon, amint azt azok a kedves szofisták álmodják. Hivatkozunk itt minden jó és bölcs embernek ítéletére. Ezek kétségtelenül be fogják vallani, hogy az e nemű vitatkozások ellenfeleinknél a legbonyolultabbak és legkörmönfontabbak. Pedig itt a legnagyobb dologról, az evangéliumnak fő tanáról: a bűnbánatról van szó. A fentebb elősorolt kérdésekről szóló egész tan ellenfeleinknél telve van tévedésekkel s képmutatásokkal, és elhomályosítja Krisztus jótéteményét, a kulcsok hatalmát és a hitből való megigazulást.

Ez történik a bűnbocsánat első részében. Mi történik akkor, amikor a bűnök bevallására (előszámlálására) kerül a sor? Mily nagy bajt okoz a bűnöknek végtelen elősorolása, ami pedig leginkább az emberi hagyományok rendelése; s hogy jobban megkínozzák a jó lelkűeket, azt hitetik el, hogy ez a felsorolás isteni jogon alapszik. És míg magát ezt a felsorolást isteni jog ürügye alatt követelik, addig a feloldozásról, mely pedig isteni jogú, nem szólanak. Azt képzelik, hogy a szentség gépies használata kegyelmet eszközöl az élvezőnek jó szándéka nélkül is; a feloldozást elfogadó és a lelkiismeretet vigasztaló hitről nem történik semmi említés. Ez valóban az, amint mondani szokták: "apienai pro tón müsztérión" (kitérni a mysteriumok elől.

Hátravan a bűnbánat harmadik része: az elégtételekről. Erre vonatkozólag vitatkozásaik a legzavarosabbak. Azt hitetik el, hogy az örök büntetések a tisztító tűz büntetéseivé alakulnak át, és ezeknek egy része megbocsáttatik a kulcsok hatalmánál fogva, más részét pedig – tanításuk szerint – elégtételek által lehet megváltani. Továbbá hozzáteszik, hogy az elégtételeknek felesleges jó cselekedeteknek kell lenniük (opera supererogationis), és ezeket a legostobább dolgok végrehajtásában állapítják meg, mint a búcsújárásokban, olvasókban, vagy hasonló dolgokban "amelyeket soha sem parancsolt az Isten." Azután, miként a tisztítótüzet megváltják az elégtételek által, akként kigondolták az elégtétel megváltásának mesterségét, amely igen jövedelmező volt. Bűnbocsátó cédulákat árusítanak, amelyek felfogásuk szerint az elégtételek elengedésének veendők. És ez a jövedelmük nem csupán élőktől, hanem sokkal inkább a holtaktól ered. S nem egyedül bűnbocsátócédulák által, hanem miseáldozat által is váltják meg a holtak elégtételeit. Végül is végtelen az elégtételek vásárlási ügye. Ezek alatt a botrányos dolgok alatt – mert az összest nem is sorolhatjuk elő – és az ördögnek tanai alatt fekszik eltemetve a Krisztusban való hit általi megigazulásról és Krisztus jótéteményeiről szóló tan.

Ez okból minden jó ember elismeri, hogy hasznos és kegyes cselekedet volt a szofistáknak és kanonistáknak tanát a bűnbánatról gáncsolni. A következő hittételeik ugyanis nyilvánvalóan hamisak, s nagyon eltérnek nemcsak a Szentírástól, hanem az egyházi atyáktól is:

I. Hogy kegyelem nélkül tett jó cselekedetek által az isteni szövetség szerint kiérdemeljük a kegyelmet.

II. Hogy részleges töredelmesség által (attritio) kegyelmet érdemelünk ki.

III. Hogy a bűnnek eltörléséhez elegendő már magában a bűnnek megutálása is.

IV. Hogy a teljes töredelmesség miatt (contritio) és nem Krisztusban való hit alapján nyerünk bűnbocsánatot.

V. Hogy a kulcsok hatalma képesít a bűnbocsánatra, de nem az Isten, hanem csak az egyház előtt. (2)

VI. Hogy a kulcsok hatalmánál fogva nem bocsáttatnak meg a bűnök Isten előtt, hanem az a végből van rendelve, hogy az örök büntetéseket ideigvalókká változtassa, s hogy a lelkiismeretet meghatározott elégtételekkel terhelje, hogy új istentiszteleteket rendeljen, s az ily elégtételekre és szertartásokra kötelezze a lelkiismeretet.

VII. Hogy a bűnöknek a gyónásban való elszámlálása, melyet ellenfeleink követelnek, isteni jog szerint szükséges.

VIII. Hogy az egyházi (kanonikus) törvények által követelt elégtételek szükségesek a tisztító tűz büntetésének megváltásához, vagy mint ellenérték, hasznosak a bűn eltörlésére. A tudatlanok ugyanis ily módon értik.

IX. Hogy a bűnbánat szentségének gépies elfogadása az élvezőnek jó elhatározása nélkül – azaz a Krisztusban való hit nélkül – kegyelmet szerez.

X. Hogy a kulcsok hatalma alapján a bűnbocsátó levelek által megszabadulnak a lelkek a tisztító tűztől.

XI. Hogy egyes fenntartott esetekben nem csupán a kánoni büntetés, hanem a bűn is fenntartandó az igazán megtérőnél.

Mi tehát, hogy az istenfélő lelkiismeretűeket a szofisták ezen tömkelegéből kiszabadítsuk, a bűnbánatnak két részét különböztettük meg: a töredelmességet (contritio) és a hitet (fides). Ha valaki hozzá akar adni egy harmadikat, ti. a megtéréshez illő gyümölcsöket, vagyis az egész életnek és az erkölcsöknek jobbra változtatását, azt nem utasítjuk el. A töredelmességre (contritio) vonatkozó ama hiábavaló és végtelen vitatkozásokat afelett, hogy mikor érezünk fájdalmat bűneinkért Isten iránt való szeretetből, s mikor büntetéstől való félelemből, mellőzzük. De azt mondjuk, hogy a töredelmesség a lelkiismeretnek igaz félelmeiből áll, amely tudja, hogy az Isten a bűnre haragszik, és fájlalja, hogy vétkezett. S ezen töredelmesség akkor történik, amikor az Isten igéje rábizonyítja az emberre a bűnöket, mert ez az evangélium tanításának főtartalma: rábizonyítani a bűnöket és nyújtani bűnbocsánatot, igazságosságot a Krisztusért, Szentlelket, örök életet és az újjászületésben a jó cselekvésre való képességet. Így foglalja össze az evangélium főtartalmát Krisztus, midőn Lukács utolsó részében (24,47) így nyilatkozik: "prédikáltassék az én nevemben a megtérés és a bűnök bocsánata minden népek között." És ezekről a félelmekről szól az Írás (Zsolt 38,5): "Mert bűneim elborítják fejemet; súlyos teherként nehezednek rám. Megkísértettem és felette megaláztattam. Ordítok vala szívemnek zokogásaitól" és (Zsolt 6,3.4): "könyörülj rajtam, Uram, mert ellankadtam; gyógyíts meg engem, Uram, mert megháborodtak csontjaim! Lelkem is igen megháborodott és te, én Uram, míglen" [késel]? Ésa 38,12.15: "Én azt mondám: "Hát napjaimnak nyugalmában az én életemnek felén kell alászállanom a sír kapuihoz, megfosztva többi éveimtől! Reggelig nyugton vártam; mint oroszlán, úgy törte össze minden csontjaimat." Ezen félelmekben érzi a lelkiismeret Istennek a bűn ellen való haragját, s ez ismeretlen azon emberek előtt, akik biztonságban képzelve magukat, test szerint járnak. Látja a bűn csúfságát, s komolyan sajnálja, hogy vétkezett; olykor fél is Isten szörnyű haragjától, mivel az emberi természet nem képes azt elviselni, ha Isten igéje nem segíti. Így szól Pál (Gal 2,19): "én a törvény által a törvénynek meghaltam." A törvény ugyanis csupán vádolja és rettegéssel tölti el a lelkiismeretet. Ezek között a rettegések között ellenfeleink semmit sem szólnak a hitről, s az igét csupán úgy tanítják, hogy az a bűnöket felfedezi. S midőn csupán így tanítják, akkor az a törvénynek és nem az evangéliumnak tanítása. Ezen fájdalmakkal és félelmekkel, mondják, kiérdemlik az emberek a kegyelmet, ha az Istent szeretik. De miképpen szerethetik az emberek az Istent igazi félelmek között, midőn érzik Istennek emberi szóval ki nem fejezhető borzasztó haragját? Vajon más egyebet tanítanak-e azok, mint kétségbeesést, akik ezekben a rettegésekben csupán a törvényt mutatják be?

Mi tehát a bűnbánat második részéül a Krisztusban való hitet vesszük, és azt kívánjuk, hogy az ember rettegései közepette a Krisztusról szóló evangéliumot kell a lelkiismeretnek nyújtani, amely evangéliumban a bűnbocsánat ingyen van ígérve Krisztusért. Mert hinniük kell, hogy Krisztusért kegyelemből bocsáttatnak meg bűneik. Ez a hit felemeli, fenntartja és élteti a töredelmeseket, Róm 5,1 szerint: "Megigazulván pedig hit által, békénk vagyon." Ez a hit elnyeri a bűnök bocsánatát. Ez a hit megigazít Isten előtt, miként erről ugyanez a hely tesz bizonyságot: "megigazulván hit által." Ez a hit különbözteti meg egymástól Júdásnak és Péternek, Saulnak és Dávidnak töredelmességét. Ez okból nem használ Júdásnak vagy Saulnak töredelme, mivel nem járul hozzá a hit, amely a Krisztusért ajándékozott bűnbocsánatot elsajátítja. Ez okból használ Dávidnak vagy Péternek töredelme, mert hozzájárul a hit, mely a Krisztusért ajándékozott bűnbocsánatot magáévá teszi. S a szeretet nem keletkezik előbb, csak mikor hit alapján megtörtént a kiengesztelés. A törvény ugyanis nem töltetik be a Krisztus nélkül, mint a Róm 5,2 mondja: "Krisztus által van odajárulásunk Istenhez." Ez a hit lassanként nő, és az egész életen át küzd a bűn ellen, hogy legyőzze a bűnt s a halált. A hitre azután következik a szeretet, amint feljebb mondottuk. S ekképp világosan meghatározható a fiúi félelem (timor filialis), vagyis az oly félelem, mely a hittel van összefűzve, más szóval az, melyben a hit vigasztalja és fenntartja a remegő szívet. Szolgai félelem az, melyben a hit nem tartja fenn a remegő szívet.

Továbbá a kulcsok hatalma a feloldozás által igazgatja és hirdeti nekünk az evangéliumot, amennyiben ez az evangéliumnak igaz szava. Midőn tehát hitről szólunk, belevesszük a feloldozást is, minthogy a hit hallásból van, mint Pál mondja (Róm 10,17). Mert az evangéliumnak és a feloldozásnak hallása után emelkedik fel és talál vigasztalást a lelkiismeret. S minthogy az Isten valóban az ige által éltet, azért a kulcsok hatalma valóban Isten előtt bocsátja meg a bűnöket. Lukács (10,l6) szerint: "aki titeket hallgat, engemet hallgat." Amiért is a feloldozó szavának nem kevésbé kell hitelt adni, mint az égből szóló szózatnak. A feloldozás valóban a bűnbánat szentségének (1) mondható, mint ahogy kiválóbb skolasztikus teológusok is annak mondják. Ezt a hitet egyébként a kísértésekben sokszorosan táplálják az evangélium tanai és a szentségek használata. Ezek ugyanis az új szövetségnek, azaz a bűnbocsánatnak jelei. Mert ezek nyújtják nekünk a bűnbocsánatot, miként ezt világosan bizonyítják az Úr vacsorájának e szavai (Mt 26,26.28): "ez az én testem, mely értetek adatik, mert ez az én vérem, az új testámentomnak vére" stb. Így keletkezik és erősödik a hit a feloldozás, az evangélium hallása és a szentségeknek használata által, hogy le ne győzettessék, midőn a bűnnek és halálnak rettegései ellen küzd. A bűnbánat ezen magyarázata tiszta és világos, s nagyobbítja a kulcsok és szentségek hatalmának méltóságát, megvilágítja Krisztus jótéteményét, s arra tanít, hogy éljünk ezen közbenjáró és kiengesztelő Krisztusunkkal.

Minthogy azonban a Cáfolat kárhoztat minket, hogy a bűnbánatban ezt a két részt megkülönböztettük, azért be kell bizonyítanunk, hogy az Írás a bűnbánatban, vagyis a bűnösnek megtérésében ezt a két fő részt különbözteti meg. Krisztus ugyanis ekképp szól (Mt 11,28): "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztalak titeket." Itt két tagról van szó. Megfáradni és megterheltetni jelenti a töredelmességet, a bűntől s haláltól való rettegést és félelmet. Krisztushoz jönni jelenti a hitet, hogy Krisztusért megbocsáttatnak a mi bűneink; amikor hiszünk, élőkké lesznek szíveink a Szentlélek segítségével, a Krisztus igéje által. Itt tehát ez a két főalkotórész: a töredelmesség és a hit. A Márk 1,15-ben így szól Krisztus: "térjetek meg és higgyetek az evangéliumnak," ahol is az első részben ostorozza a bűnöket, a másodikban megvigasztal minket, és mutatja a bűnbocsánatot. Mert az evangéliumnak hinni nem azt az általános hitet jelenti, amilyen az ördögöknek is van, de jelenti azt a sajátos, a bűnbocsánatban való hivést, mely ajándékul adatott Krisztusért. Ez jelentetik ugyanis ki az evangéliumban. Látjátok, hogy a két rész itt is egybe van kapcsolva: a töredelmesség, amidőn is a bűnök helyteleníttetnek, és a hit, amidőn az mondatik: "higgyetek az evangéliumnak." Ha valaki azt találja mondani, hogy Krisztus a bűnbánatba belefoglalta a jó gyümölcsöket is, vagyis az egész új életet, nem fogunk vele ellenkezni. Mert nekünk elég az, hogy ezen két kiváló rész: töredelmesség és hit megemlíttetnek.

Midőn Pál a megtérést és újjászületést leírja, majdnem mindenütt ezt a két részt: a meghalást és feléledést különbözteti meg, mint pl. a Kol 2,11-ben: "kiben körül is metéltettetek kéz nélkül való körülmetéléssel," azaz a test bűnös húsának teljes legyőzésével. És alább a 12. versben: "mely által ővele együtt fel is támadtatok az Isten erejében való hit által, aki feltámasztotta őt a halálból." Itt két rész van említve: az egyik a bűnös testnek legyőzése, a másik a hit által való felelevenítés. És ezen szavak: meghalás, felelevenítés, a bűnös test lefegyverzése, feltámasztás – nem plátóilag értendők látszólagos átalakulásról, hanem a meghalás jelent valóságos félelmeket, amilyenek a haldoklóké, melyeket a természet el nem viselhet, ha csak hit által nem élesztetik. Így ő itten a bűnös test teljes legyőzésének nevezi, amit mi közönségesen töredelmességnek nevezünk, mivel fájdalmaiban megtisztul az érzéki vágy. És az éltetés alatt nem értendő plátói képzelet, hanem az a vigasztalás, mely a múló életet valóban fenntartja a töredelmességben. Létezik tehát e két rész: töredelmesség és hit. Minthogy pedig a lelkiismeretet csak hit által lehet megnyugtatni, ez okból egyedül a hit éltet e mondás szerint (Hab 2,4): "Az igaz a hitből él."

Azután a Kol 21,4 mondja, hogy "Krisztus letörlé a kézírást, mely a törvény által szól ellenünk." Itt is két rész van: a kézírás és a kézírás letörlése. A kézírás a minket vádló és kárhoztató lelkiismeret; a törvény pedig az az ige, mely ránk bizonyítja és kárhoztatja a bűnöket. Az az ige tehát a kézírás, amely így szól: "Vétkeztem az Úr ellen," miként ezt Dávid mondja (2Sám 12,13). És ezt a hangot a hitetlen és magukat biztonságban képzelő emberek nem ejtik komolyan, mert ők nem látják, nem olvassák a törvénynek szívben írt tanát. Ez a tan igazi fájdalmakban és rettegésekben látszik meg. A kézírás tehát maga a töredelmesség, mely minket kárhoztat. Ezt a kézírást "eltörülni" – ez azt jelenti: megsemmisíteni azt a tant, amelynél fogva kihirdetjük bekövetkező elkárhoztatásunkat és ezt: bevésni azt a tant, amelynél fogva hisszük, hogy megszabadultunk ama kárhoztatástól. A hit ugyanis amaz új ítélet, mely a régi tant eltörli, és békét s életet biztosít a szívnek.

Ámde micsoda szükség van sok bizonyíték idézésére, holott a Szentírásban lépten-nyomon találhatók. Zsolt 118,18: "Keményen megostorozott engem az Úr, de nem adott át engemet a halálnak." Zsolt 119,28: "Sír a lelkem a keserűség miatt; vigasztalj meg a te ígéreted szerint!" Az első idézetben foglaltatik a töredelmesség, a másodikban világosan leíratik annak a módja, hogy miképpen újulunk meg a töredelmességben, ti. Isten igéje által, amely kegyelmet nyújt nekünk. Ez bátorítja és élteti a szíveket. És az 1Kir 2,50. (1Sám 2,6.): "Az Úr öl és elevenít. Sírba visz és visszahoz." Itt az első jelenti a bűnbánatot, a másik meg a hitet. Ésa 28,21: "Az Úr haragszik, hogy megtegye munkáját. Idegen munka az övé, hogy a magáét cselekedje." Idegennek nevezi az Isten a maga munkáját, midőn rettegtet, minthogy Isten tulajdon munkája az éltetés és a vigasztalás. Azonban azért rettegtet, úgymond: "hogy legyen helye a vigasztalásnak és éltetésnek," mivel a biztonságban élő és Isten haragját nem ismerő szívek undorodnak a vigasztalástól. Ily módon szokta az Írás e kettőt: a rettegést és a vigasztalást összekötni, hogy megtanítson arra, miszerint a bűnbánatnak ez a két fő alkotórésze van: a töredelmesség és a vigasztaló s megigazító hit. S nem is látjuk be, miképpen lehet a bűnbánatnak lényegét tisztábban és egyszerűbben előadni.

Mert az Istennek ez a két fő működése az emberekben: megfélemlíteni, és megigazítani s élőkké tenni a megfélemlítetteket. Ezen két működésre oszlik az egész Szentírás. Az egyik rész a törvény, mely mutatja, vádolja és kárhoztatja a bűnöket. A másik rész az evangélium, azaz a Krisztusban ajándékozott kegyelemnek ígérete, mely ígéret viszont az egész Szentírásban ismételtetik, amint először adatott Ádámnak, azután az ősatyáknak, azután megvilágíttatott a prófétáktól, s végül kihirdettetett és előadatott Krisztus által a zsidók között, majd meg az apostoloktól terjesztetett az egész világon. Mert ezen ígéretben való hit által igazultak meg az összes szentek, és nem az ő tökéletlen bűnbánatuk (attritio) vagy töredelmességük (contritio) miatt.

S a példák hasonlóan igazolják ezt a két részt. Ádámot a bűnbeesés után megbünteti és megfélemlíti az Isten; ez volt a töredelmesség. Azután ígéri Isten a kegyelmet, megmondja, hogy belőle származik a mag, mely lerontja az ördög országát, a halált és a bűnt; ebben adja a bűnbocsánatot. Ezek fő dolgok. Mert jóllehet azután jő hozzá a büntetés, ez a büntetés mégsem érdemli ki a bűnbocsánatot. S a büntetések e neméről kevéssel később fogunk szólani.

Így vádolja Náthán Dávidot, és ez megrémítve szól (2Sám 12,13): "Vétkeztem az Úr ellen." Ez a töredelmesség. Azután hallja a feloldozást: "Az Úr elvette a te bűnödet, nem fogsz meghalni." Ez a hang felegyenesíti Dávidot, hittel fenntartja, megigazítja és élteti őt. Itt is hozzájárul egy büntetés, de ez nem érdemli ki a bűnbocsánatot. Nem mindig járulnak a bűnbánathoz különös büntetések, de ennek a kettőnek, ti. a töredelmességnek és hitnek mindig kell lennie a bűnbánatban, mint Lk 7,37.38.-ban. Egy bűnös nő jön sírva Jézushoz. Az ő könnyeiből látjuk töredelmességét. Azután hallja a feloldozást: "megbocsáttattak neked a te bűneid... a te hited tégedet megtartott. Eredj el békességgel." Ez a bűnbánatnak második része, ti. a hit, mely felemeli és megvigasztalja őt.  Mindezekből világos a kegyes lelkű olvasók előtt, hogy mi a bűnbánatnak azon részeit különböztetjük meg, amelyek a megtérésnek vagy újjászületésnek és a bűnbocsánatnak lényeges tulajdonságai. A méltó gyümölcsök és büntetések követik a megújulást és a bűnbocsánatot. És azért különböztettük meg ezt a két részt, hogy jobban lehessen azt a hitet látni, melyet a a bűnbánatban kívánunk. S jobban érthető a hit, melyet az evangélium prédikál, hogyha szembe állíttatik a töredelmességgel és halállal.

Minthogy azonban ellenfeleink név szerint kárhoztatják azt, hogy az ember a bűnbocsánatot hit által nyeri el, ez okból egynéhány bizonyságot fogunk hozzá adni annak a megértetése végett, hogy bűnbocsánatban nem a töredelmesség gépies végzése miatt, hanem ama sajátos hit miatt részesülünk, amelynél fogva minden egyes [ember] hiszi, hogy bűnei megbocsáttatnak. Mert ez a hitcikk, amely miatt ellenfeleinkkel harcolunk, főcikk – és ismeretét minden keresztyén emberre nézve a lehető legszükségesebbnek tartjuk. Minthogy azonban fentebb a megigazulásnál ugyane tárgyról – úgy hisszük – eleget mondottunk, azért itt rövidebbek leszünk. Mert a bűnbánatról és megigazulásról szóló tanok legközelebbről rokon hitcikkek.

Midőn ellenfeleink hitről szólnak, és azt állítják, hogy megelőzi a bűnbánatot, nem azt a hitet értik, amely megigazít, hanem azt, amely általában hiszi, hogy van Isten, hogy büntetés van szabva a hitetlenekre stb. Mi ezen hiten felül azt kívánjuk, hogy ki-ki higgyen bűneinek megbocsátásában. Mi erről a sajátos hitről vitatkozunk, hogy szembeállítsuk azzal a nézettel, mely nem azt rendeli el, hogy Krisztus ígéretében bízzunk, hanem a töredelmesség, gyónás, bűnelőszámlálás és elégtételek gépies végrehajtásában stb. Ez a hit úgy követi a félelmeket, hogy őket legyőzze és a lelkiismeretet nyugodttá tegye. Ennek a hitnek tulajdonítjuk a megigazulást és újjászületést, mert megszabadít a félelmekből, és békét, örömet és új életet szül a szívben. Ezt a hitet védelmezzük mi, mint olyat, mely a bűnbánathoz valóban szükséges, s azért vesszük a bűnbánat részei közé. A Krisztus egyháza nem gondolkozik másként, még ha ellenfeleink tiltakoznak is ez ellen.

Először azonban azt kérdezzük ellenfeleinktől, vajon a feloldozás elfogadása a bűnbánatnak része-e, vagy nem? Hogyha azt a gyónástól elválasztják, amint finomak a meghatározásban, úgy nem tudjuk, mit használ a bűnvallomás feloldozás nélkül. Hogyha pedig nem választják el a bűnvallomást a feloldozás elfogadásától, akkor el kell fogadniuk azt, hogy a hit a bűnbánatnak egy része, mivel a feloldozás csak hit által vétetik. Hogy pedig a feloldozás csak hit által vétetik, bizonyítható Pálból, aki (Róm 4,l6) azt tanítja, hogy az ígéret nem fogadható el, csak hit által. A feloldozás pedig a bűnbocsánatnak ígérete. Így tehát szükségszerűleg követel hitet. S mi nem látjuk be, miképpen mondhatja valaki, hogy a feloldozást elfogadja, holott abban nem hisz. Nem hinni a feloldozásban pedig mi más, ha nem Istennek hazugsággal való vádolása? Ha a szív kételkedik, akkor Isten ígéreteit bizonytalanoknak és üreseknek tartja. Ezért íratott meg (1Jn 5,10): "aki nem hiszen Istennek, hazuggá tette őt, mert nem hitt a bizonyságtételnek, melyet Isten tett az ő fia felől."

Másodszor abban a véleményben vagyunk, hogy ellenfeleink a bűnbocsánatot a bűnbánat egy részének, vagy céljának, vagy – hogy az ő szavuk járása szerint szóljunk – végcéljának (terminus ad quem) tekintik. Az azonban határozottan biztos, még ha a pokol összes kapui is támadnának ellene, hogy a bűnbocsánat csak hit által nyerhető el, amely hiszi, hogy a bűnök a Krisztusért bocsáttatnak meg, miként ez a hely szól (Róm 3,25): "kit az Isten rendelt engesztelő áldozatul az ő vérében való hit által, az előbbeni bűnöknek megbocsátásában való igazságának megmutatására." Éppúgy a Róm 5,2: "Aki által lett hitben menetelünk a kegyelemben is (mely által állunk és dicsekedünk az Isten dicsőségének reménysége alatt)." Mert a remegő lelkiismeret nem állíthatja szembe Isten haragjával a mi cselekedeteinket, vagy a mi szeretetünket, hanem végül úgy lesz nyugodt, hogy elfogadja Krisztust közbenjárónak, és hisz a miatta ajándékozott ígéreteknek. Mert akik azt képzelik, hogy a szív a Krisztusban való hit nélkül nyugodttá lehet, azok nem tudják, mi a bűnbocsánat vagy miképpen lesz tulajdonunkká. Péter (1Pt 2,6) Ézsaiásból (49,23 és 28,16) idézi: "aki benne hisz, az nem fut." Mert a képmutatóknak, akik abban bizakodnak, hogy saját cselekedeteikért, és nem Krisztusért nyernek bűnbocsánatot, meg kell semmisülniük. És Péter szól (Csel 10,43): "Erről minden próféták is bizonyságot tesznek, hogy bűneinek bocsánatát veszi az ő neve által minden, aki hiszen őbenne."

Nem lehetett világosabban szólania, mint hogy mondja: "az ő neve által" és hogy hozzáteszi: "mindenki, aki hiszen ő benne." Mi tehát csak így kapjuk a bűnbocsánatot Krisztus nevéért azaz Krisztusért, nem valamely érdemeink és cselekedeteink miatt. És az úgy történik, hogy hiszünk bűneinknek Krisztusért való megbocsátásában.

Ellenfeleink azt kiabálják, hogy ők Egyház, hogy ők az egyház közhitét követik. Ámde Péter itt a mi ügyünkben az egyház közhitével is találkozik. "Erről – úgymond – az összes próféták is bizonyságot tesznek, hogy bűneinek bocsánatát veszi az ő neve által" stb. A prófétáknak egyetértő nézetét valóban az egész Egyház egyetértő tanának kell tekinteni. Sem a pápának, sem az Egyháznak nem engedünk döntési jogot a próféták ezen egyetértő tana ellen. De Leónak bullája világosan kárhoztatja a bűnbocsánatról szóló ezen hitcikket, kárhoztatják ellenfeleink is a Cáfolatban (Confutatio). Ebből világos, milyennek kell tekintenünk azoknak egyházát, akik nemcsak határozatokkal helytelenítik azt a nézetet, hogy hit által nyerünk bűnbocsánatot, s nem cselekedeteink miatt, hanem a Krisztusért, de még tűzzel és vassal való elpusztítását is rendelik, sőt azon derék férfiaknak, akik így gondolkoznak, a kegyetlenség minden nemével való elvesztését is követelik.

De vannak nagynevű tekintélyeik, mint Scotus, Gábor és hasonlók, az atyák mondásai, melyeket a dekrétumokban csonkítva idéznek. Bizonyára győznek, ha az idézeteket számolni kell. Mert igen nagy a száma a sententiák szőrszálhasogató magyarázóinak, akik, mintha összeesküdtek volna a töredelmesség és cselekedetek érdeméről szóló meséknek és a többi fentebb idézetteknek védelmére. Hogy azonban senki se tántorodjék meg a nagy szám miatt, figyelmeztetjük, hogy a későbbi korúaknak bizonyítékaiban nincsen meggyőző tekintély, mivel ők irataikat nem maguk írták meg, hanem csupán régieknek összelopkodása által, egyes könyvekből másokba csúsztatták be ezeket a nézeteket. Semmiféle bírálatot nem gyakoroltak, hanem mint alsóbb rangú tanácsosok, hallgatagon helyeselték a régibbeknek meg nem értett tévedéseit. Mi azonban Péternek ezen szavát, mely a prófétáknak egyetértő nézetére hivatkozik, nem kételkedünk szembe állítani a sententiariusok bármily sok légióival. 71. Péternek ezen kijelentéséhez hozzájárul a Szentléleknek bizonyítása is. Szövege ekképp szól: (Csel 10,44): "Mikor még ez igéket szólá Péter, szálla a Szentlélek mindazokra, akik hallgatják vala e beszédet." Tudják meg tehát a kegyes lelkiismeretűek, hogy az az Istennek parancsolata, hogy higgyék, hogy ingyen a Krisztusért, nem cselekedeteinkért bocsáttatnak meg bűneink. És e parancsolat segítségével tartsák fenn magukat a kétségbeesésben s a bűnnek és halálnak rettegései ellenében. És tudják meg, hogy e tan a világ kezdetétől fogva megvolt az egyházban a szenteknél. Péter ugyanis egész világosan hivatkozik a próféták egyező felfogására, és az apostoloknak iratai bizonyítják, hogy ők ugyanazt vallják. És nem hiányoznak az atyák bizonyítékai sem. Mert (Clairvaux-i) Bernát igen világos szavakban ugyanazt mondja: "Mindenek előtt hinned kell, hogy bűnbocsánatod másképpen nem lehet, csak Isten bűnbocsátó kegyelméből, de tedd hozzá még, hogy azt is higgyed, hogy általa ajándékul kapod bűneidet. [sic!] Ez az a bizonyíték, melyet a Szentlélek a te szívedbe plántál, ezt mondva: "Megbocsáttattak neked a te bűneid." Mert így véli az apostol az embernek kegyelemből való hit általi megigazulását."  Bernátnak ezen szavai gyönyörűen világítják meg a mi tárgyunkat, mivel nemcsak azt követeli, hogy általában higgyünk a bűnöknek könyörületből való megbocsátásában, hanem azt is rendeli, hogy hozzá kell vennünk azt a különleges hitet, melynél fogva hisszük, hogy nekünk is megbocsáttatnak, és tanít arra, miképp lehetünk bizonyosak bűneink bocsánatáról; ti. úgy, hogy a szív hit által felemeltetik, és nyugodttá lesz a Szentlélek által. Mit kívánnak még többet ellenfeleink? (1) Vajon merészkednek-e még tagadni, hogy hit által nyerünk bűnbocsánatot, vagy azt, hogy a hit része a bűnbánatnak?

Harmadszor azt mondják ellenfeleink, hogy a bűnbocsátás akképp történik, hogy a bűnbánat vagy töredelmesség kicsalja Isten szeretetének cselekedetét (quia attritus, vel contritus elicit actum dilectionis Dei) és ezen cselekedet által kiérdemli a bűnbocsánat elnyerését. Ez nem más, mint a törvény tanítása, amely megsemmisíti az evangéliumot és eltörli a Krisztusról szóló ígéretet. Mert ők csupán a törvényt és cselekedeteinket követelik, minthogy a törvény a szeretetet parancsolja. Ezen kívül azt tanítják, hogy bízzunk bűneinknek megbocsátásában, töredelmesség és szeretet alapján. Mi más ez, mint bizalmunkat tetteinkbe vetni, és nem a Krisztusról szóló Isten igéjébe és ígéretébe? Hogyha a törvény elég a bűnbocsánat elnyeréséhez, mi szükség van az evangéliumra? Mi szükség van Krisztusra, ha cselekedeteinkért nyerjük a bűnbocsánatot? Mi ellenkezőleg cselekszünk: a törvénytől az evangéliumhoz hívjuk vissza a lelkiismeretet, és a saját cselekedetekben való bizalomtól az ígéretben és Krisztusban való bizalomhoz, mivel az evangélium adja nekünk Krisztust, és kegyelemből ígér bűnbocsánatot a Krisztusért. Ezen ígéret alapján követeli részünkről azt a bizalmat, hogy Krisztusért engesztelődünk ki az Atyával, s nem a mi töredelmességünkért vagy szeretetünkért. Mert nincs más közbenjárónk és engesztelőnk, csak a Krisztus. És a törvényt sem tölthetjük be, ha csak előbb ki nem engeszteltettünk a Krisztus által. És ha valamit cselekedtünk, tudnunk kell, hogy nem tetteinkért, hanem a közbenjáró és engesztelő Krisztusért nyerünk bűnbocsánatot.

Sőt Krisztus gyalázása és az evangéliumnak tagadása volna az, ha azt gondoljuk, hogy a bűnbocsánatot törvény által, vagy más módon, de nem a Krisztusban való hit által nyerjük. Ezt a felfogást feljebb a megigazulásnál tárgyaltuk, amikor elmondtuk, miért valljuk mi az embereknek hit által s nem a szeretet által való megigazulását. Így tehát ellenfeleinknek azon tana, amely szerint azt tanítják, hogy az emberek töredelmességük és szeretetük által nyertek bűnbocsánatot, és hogy e töredelmességben és szeretetben bízzanak, csupán a törvénynek, mégpedig a meg nem értett törvénynek tana, miként a zsidók Mózesnek befedett arcára tekintettek. Képzeljük el ugyanis, hogy van szeretetünk, képzeljük el azt is, hogy vannak cselekedeteink, mindamellett sem a szeretet, sem a cselekedetek nem lehetnek engesztelés a bűnért. De még szembe állítani sem lehet ellenértékképpen Isten haragjával és ítéletével, miként a Zsoltár (143,2) mondja: "Ne szállj perbe a te szolgáiddal, mert egy élő sem igaz előtted!" És nem szabad Krisztus érdemét tetteinknek tulajdonítani.

Ezen okokból állítja Pál, hogy a törvényből nem igazulunk meg, és a törvénnyel szembeállítja a bűnbocsánatot, melyet Krisztusért kapunk ajándékul, és arra tanít, hogy mi kegyelemből Krisztusért hit alapján nyerünk bűnbocsánatot. Ehhez az ígérethez hív minket vissza a törvénytől Pál. Azt követeli tőlünk, hogy tartsuk szemeink előtt ezt az ígéretet, amely bizonyára hiábavaló lenne, ha inkább igazulnánk meg a törvény, mintsem ígéret által, vagy hogyha saját igazságosságunk által nyernénk bűnbocsánatot. Arról azonban meg vagyunk győződve, hogy azért adatott nekünk az ígéret, azért jött el a Krisztus, mivel a törvényt nem vagyunk képesek betölteni. Ez okból előbb ki kell engeszteltetnünk az ígéret által, mielőtt a törvényt végrehajtanók. Az ígéretet azonban csupán hit által vesszük. Ennélfogva a töredelmeseknek hittel kell megragadniuk a Krisztusért adományozott bűnbocsánat ígéretét, s abban a meggyőződésben élniük, hogy kegyelemből Krisztusért kegyelmes hozzájuk az Atya. Ez a felfogása Pálnak (Róm 4,16), ahol ekként szól: "Azért vagyon a hitből, hogy kegyelemből való legyen, és hogy erős legyen az ígéret az egész magnak." Gal 3,22: "De rekesztett az Írás mindeneket a bűn alá, hogy az ígéret adassék a Jézus Krisztusban való hit által a hívőknek;" más szóval: mindenki bűn alatt van és másként nem szabadulhat meg tőle, csak ha hittel befogadja a bűnbocsánat ígéretét. Mielőtt tehát a törvényt teljesítenők, előbb bűnbocsánatot kell nyernünk hit által annak dacára, hogy – mint feljebb mondtuk – a szeretet a hitet követi, mivel az újjászülöttek veszik a Szentlelket, s azért kezdik betölteni a törvényt.

Több bizonyítékot is idéznénk, hogyha bármely kegyes olvasó az Írásban lépten-nyomon nem találhatna rájuk. S mi nem akarunk túlságos terjengősök lenni, hogy a kérdés annál könnyebben áttekinthető legyen. Kétségtelen, hogy Pálé az a tan, amelyet mi védelmezünk, hogy ti. hit által nyerünk bűnbocsánatot Krisztusért, hogy hittel kell a közbenjáró Krisztust szembe állítanunk Isten haragjával, s nem a mi cselekedeteinket – és a kegyes lelkek ne jöjjenek zavarba, hogyha rágalmazzák is ellenfeleink Pálnak tanait. Semmit sem lehet oly őszinte igazságszeretettel mondani, hogy azt szőrszálhasogatással lerontani ne lehetne. Mi tudjuk jól, hogy amit mondottunk, az Pálnak igaz és érthető tana, tudjuk, hogy ezen tanunk a kegyes lelkiismeretűeknek biztos vigasztalást nyújt, mely nélkül Isten ítélete előtt senki meg nem állhat.

Ennélfogva vissza kell utasítanunk ellenfeleinknek azon farizeusi tanait, amelyek szerint nem hit alapján nyerünk bűnbocsánatot, hanem hogy azt ki kell érdemelnünk szeretetünkkel és cselekedeteinkkel, és hogy szeretetünket és cselekedeteinket ellenértékként szembe kell állítanunk Isten haragjával. Ez a törvénynek, s nem az evangéliumnak tana, amely azt színleli, hogy az embernek, mielőtt Krisztus által Istennel kiengesztelődött, előbb a törvény által kell megigazulnia, holott Krisztus mondja (Jn 15,5): "Nálam nélkül semmit nem cselekedhettek." Ismét: "Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők." Ellenfeleink azonban azt hitetik el, hogy mi nem Krisztusnak, hanem Mózesnek szőlővesszői vagyunk. Mert ők előbb a törvény által akarnak megigazulni, a szeretetet és cselekedeteket Istennek bemutatni, mintsem Krisztus által Istennel kiengeszteltetnének, és Krisztusnak, mint szőlőtőnek szőlővesszői lennének. Ezzel ellentétben Pál azt bizonyítja, hogy a törvény nem teljesül Krisztus nélkül. Ennélfogva előbb az ígéretet kell elfogadnunk, hogy hit által Krisztusért Istennel kiengeszteltessünk, és csak azután hajthatjuk végre a törvényt. Azt véljük, hogy ez eléggé világos a hívő lelkiismeretűek előtt. S ebből meg fogják érteni, miért vallottuk mi feljebb az embernek hitből s nem szeretetből való megigazulását; azért, mert az Isten haragjával nem szeretetünket, vagy cselekedeteinket kell szembeállítanunk s nem kell bíznunk szeretetünkben, vagy cselekedeteinkben, hanem a közbenjáró Krisztusba kell vetnünk bizodalmunkat. Előbb azonban a bűnbocsánat ígéretét kell magunkévá tennünk, mielőtt a törvényt teljesítenők.

Végül mikor lesz a lelkiismeret megnyugtatva: ha a bűnbocsánatot azért nyerjük-e, mivel mi szeretetet gyakorolunk, vagy mivel a törvényt betöltjük? Mert a törvény mindig vádolni fog minket, minthogy Isten törvényének sohasem teszünk eleget. Miként Pál szól (Róm 4,15): "A törvény haragot nemz." Chrysostomus panaszkodik a bűnbánat tekintetében, s azt kérdi, miből bizonyosodunk mi meg arról, hogy bűneink megbocsáttattak? Ugyane tárgyban panaszkodnak ellenfeleink is a Sententiák könyvében. Ezt nem lehet megmagyarázni; nem lehet megnyugtatni a lelkiismeretet, hacsak nem tudják, hogy az evangélium is Isten rendelése, s hogy biztos meggyőződéssel kell bírniuk bűneiknek a Krisztusért kegyelemből való megbocsátására nézve, s nem szabad a megbocsátásban kételkedniük. Ha valaki kétkedik, az – mint János mondja (1Jn 5,10) – hazugsággal vádolja az Isten ígéretét. Mi azt tanítjuk, hogy a hitnek ezt a biztosságát megtalálja az ember az evangéliumban. Ellenfeleink bizonytalanságban és kétségben hagyják a lelkiismeretet. A lelkiismeret pedig semmit sem tesz hitből, mivel mindig kétkedik, hogy vajon van-e bűnbocsánata. Ebben a kétkedésben miképp fordulhatnak Istenhez segítségért, miképpen állíthatják, hogy meghallgattatnak? Így az egész élet Isten nélkül és Istennek igaz tisztelete nélkül folyik le. Ez az, amiről Pál azt mondja (Róm 14,23): "Ami pedig hitből nincsen, bűn az." És minthogy ebben a kétkedésben folytonosan forgolódnak, sohasem tapasztalják, hogy mi a hit. Így történik, hogy végül kétségbeejtő állapotba rohannak. Ilyen ellenfeleinknek tana: a törvénynek tana, az evangéliumnak tagadása, a kétségbeesés tana. Most örömest bízzuk a bűnbánatnak ezt a cikkét minden igazlelkű embernek ítéletére, mert nincs benne semmi homály, hogy kiálthatnák, vajon mi tanítottunk-e a lelkiismeretre nézve kegyesebb és üdvösebb dolgokat vagy ők? Valóban nem gyönyörködtetnek minket ezen nézeteltérések az egyházban, amiért is, ha csak nagy és kényszerítő okaink nem lennének az ellenfeleinktől való nézeteltérésre, a legnagyobb készséggel hallgatnánk. Most, midőn ők maguk egy nyilvánvaló igazságot kárhoztatnak, nem közömbös ránk nézve, hogy cserbenhagyjunk egy ügyet, mely nem a mienk, hanem Krisztus és az egyház ügye.

Elmondtuk, hogy mely okoknál fogva különböztettük meg a bűnbánatban ezt a két részt: a töredelmességet és hitet. S ezt annál szívesebben tettük, mivel a bűnbánatról sokféle nézet van elterjedve, amelyek csonkítva idéztetnek az atyákból, s melyeket ellenfeleink elferdítettek a hit elhomályosítása végett. Ilyenek: "a bűnöket megbánni annyi, mint az elmúlt rosszaság miatt szomorkodni és a szomorúságot okozó dolgokat ismét el nem követni." Hasonlóan ez: "a bűnbánat a bűnbánónak büntetése, amellyel önmagát bünteti azért, amit fájdalmára ő maga elkövetett. Ezekben a mondatokban a hitről semmi említés nem történik. De még iskoláikban sem tesznek hozzá semmit a hitről, amikor erről magyaráznak. Ezen okból tehát, hogy a hitről szóló tan annál jobban látható legyen, mi azt a bűnbánatnak részei közé vettük fel. Mert hogy azok a mondások, melyek töredelmességet, vagy jó cselekedeteket követelnek, és a megigazító hitről semmi említést nem tesznek, veszélyesek, azt bizonyítja maga a tény. Valóban a belátást hiányoljuk azoknál, akik a szentenciák és dekrétumok százait összehordták. Mert midőn az atyák a bűnbánatnak különböző részeiről szólva egymástól eltérően nyilatkoznak, akkor nemcsak egyik részéről, hanem mind a kettőről, ti. a töredelmességről szóló mondásokat [is] hasznos lett volna kikeresni és egymáshoz csatolni.

Mert Tertullianus kitűnően szól a hitről, vonatkoztatva reá a prófétánál lévő amaz esküt (Ezék 33,11): "Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen." Minthogy pedig az Isten esküszik arra, hogy nem akarja a bűnösnek halálát, azzal azt mutatja, hogy hitre van szükség, hogy az esküt tevőnek (Istennek) higgyünk, és biztos meggyőződéssel állítsuk, hogy ő megbocsát nekünk. Az isteni ígéretek tekintélyének önmagában is nagynak kell lennie; de ezen ígéret még eskütevéssel is meg van erősítve; amiért is ha valaki azt állítja, hogy neki nem bocsát meg, az tagadja, hogy Isten az igazságra esküdött, aminél kegyetlenebb istenkáromlás ki sem gondolható. Mert Tertullianus így szól: "Jutalom ígéretével hív az üdvösségre, esküt is téve. "Élek" – úgymond – s kívánja, hogy higgyünk neki. Ó, mi boldogok, akiknek érdekében az isten esküszik! Ó, mi nyomorultak, ha még az esküt tevő Istennek sem hiszünk!" De tudnunk kell itten, hogy ennek a hitnek éreznie kell, hogy az Isten kegyelméből bocsát meg nekünk Krisztusért, a maga ígéretéért, nem a mi tetteinkért, töredelmességünkért, gyónásunkért, vagy elégtételeinkért. Mert ha a hit e cselekedetekben bíznék, mindjárt bizonytalanná lenne, minthogy a remegő lelkiismeret látja e cselekedetek érdemtelenségét. Ez okból kitűnően szól Ambrosius a bűnbánatról: "Ennél fogva nekünk hinnünk kell, hogy bűnbánatot kell tennünk és bűnbocsánatot kell nyernünk, úgy azonban, hogy bocsánatot a hitből reméljünk, amelyet a hit, mint valami adóslevél alapján követel." Épp úgy: "A hit az, amely a mi bűneinket betakarja." Az atyáknál tehát léteznek nemcsak a töredelmességről és cselekedetekről szóló tanok, hanem a hitről szólók is. Ellenfeleink azonban, amidőn sem a bűnbánatnak természetét, sem az atyák előadását nem értik, kiszakítanak egyes mondásokat a bűnbánatnak egy részéről, nevezetesen a cselekedetekről szólókat; a hitről másutt mondottakat, mivel nem értik, elmellőzik.

Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás Apológiája (1531)

XII. Cikk: A bűnbánatról (Poenitentia)

 

E hivatást érvényben tartja az Újtestamentum, és gyakorolja is, amint Pálnál (Róm 1,18) olvashatjuk, aki ezt mondja: Isten haragja a mennyből kijelentetik minden emberre. Szintúgy (Róm 3,12): Az egész világ Isten ítélete alá esik. Senki sem igaz előtte. Krisztus is így szól Jánosnál (Jn 16,8): A Szentlélek meggyőzi a világot a bűnről.

Ez hát az Istennek ama mennyköve, amellyel úgy a nyilvánvaló bűnösöket, mint a hamis szenteket hirtelen lesújtja, és nem ad igazat senkinek, valamennyit rettentő kétségbe ejti. Ez az a kalapács, amelyről Jeremiás (23,29) beszél: Az én igém kalapács, amely sziklákat tör össze. Ez nem tevőleges töredelem (activa contritio), olyan tessék-lássék töredelem, hanem szenvedőleges töredelem (passiva contritio), vagyis a szív igaz töredelme, a halál gyötrelme s vérzése.

Ez az igazi bűnbánat kezdete. Ekkor halljuk meg az ítéletet: nem használ semmi mentség, ti mindnyájan nyilvánvaló bűnösök vagy hamis szentek vagytok, gyökeresen meg kell változnotok és máskép élnetek, mint most éltek és cselekedtek, lehettek bármilyen nagyok, bölcsek, hatalmasak, szentek; nincs itt kegyes egy sem.

De ezzel a hivatással nyomban párosítja az Újtestamentum az evangéliumi kegyelemnek ama vigasztaló ígéretét, amelynek hinnünk kell, amint Krisztus mondja (Mk 1,15): Térjetek meg és higgyetek az evangéliumnak, vagyis: Változzatok meg, cselekedjetek másképp és higgyetek ígéretemben. Elődjét, Jánost bűnbánat hirdetőjének nevezik, mégpedig a bűnök bocsánatára. Más szóval néki mindenkit dorgálnia s a bűnről meggyőznie kell, hogy megtudják, mik ők Isten előtt. Megértsék, hogy ők veszendő emberek és készséggel keressék az Urat; hogy kegyelmét vegyék, a bűnök bocsánatát tőle várják és nyerjék meg. Maga Krisztus is ezt mondja (Lk 4,47): Nevemben megtérést és bűnbocsánatot hirdessetek minden népek között.

Ott azonban, ahol a törvény e feladatát az evangélium csatlakozása nélkül maga végzi, halál és pokol van; kétségbe kell esnünk, mint Saulnak és Júdásnak, ahogy Pál (Róm 7,10-11) mondja: A törvény öl a bűn által. Ellenben az evangélium nem csupán egyféle módon nyújt vigasztalást s bocsánatot, hanem az Ige, a szentség s más egyéb eszközök által, amint majd meghalljuk, hogy a váltság igen bőséges Istennél, miként ezt a Zsolt 130,7-ban olvassuk, szemben a bűn félelmes rabságával.

Hanem most egybe kell vetnünk a szofisták hamis bűnbánatát az igazi bűnbánattal, hogy mind a kettőt annál inkább megérthessük.

Luther Márton: Shmalkaldeni cikkek (1537)

III. A cikkek harmadik része

A bűnbocsánatról

 

L. Mi következik eztán?

Gy. Hiszem bűneimnek bocsánatát.

L. Mit jelent a bocsánat szó?

Gy. Hogy Isten ingyen való kegyelméből elfedezi, és nem nézi a hívők vétkeit, ítélet alá nem vonja, s nem bünteti meg őket.

L. Ebből az következik, hogy mi saját elégtételünkkel meg nem szerezhetjük Istentől a bűnök bocsánatát?

Gy. Nem szerezhetjük meg, mert Krisztus maga fizetett meg értünk s szenvedte el a büntetést. Részünkről semmi elégtétellel sem járulhatunk Isten elé, hanem tisztán az ő végtelen jóságából ingyen vesszük ezt a jótéteményt.

L. Miért helyezed a bűnök bocsánatát az egyház után?

Gy. Mivel ezt senki meg nem szerezheti, ha már előbb nem egyesült Isten népével, s a Krisztus testével való egyességet mindvégig hűséggel meg nem tartotta s így meg nem mutatta, hogy az egyháznak valóságos tagja.

L. Tehát azt állítod, hogy az egyházon kívül csak ítélet és kárhozat vár ránk?

Gy. Igen, mert azok, akik Krisztus testétől elszakadnak, s annak egységét pártoskodással rontják, az üdvösséget a legkevésbé sem várhatják, míg lázadásukban megmaradnak.

Kálvin János:

A Genfi Egyház Kátéja (1545)

A hit

 

Valljuk, hogy a megigazulás és bűnök bocsánata, mely a Szentlélek ajándékával és az örökéletbe fogadással van egybekötve, ingyen adatik az Isten kegyelmét hittel fogadó embernek a Krisztus érdeméért. Kárhoztatjuk a megigazítást vitató embereket, akik a cselekedeteknek, böjtöknek, zarándoklásoknak és vallási társulatoknak tulajdonítják a megigazulást.

Az 1545. évi erdődi első zsinat hitvallása

III. Cikk: A bűnös ember Isten előtti megigazulásáról

 

- Mi hasznod van Krisztus szent fogantatásából és születéséből?

- Az, hogy Ő közbenjárónk és bűntelenségével és tökéletes szentségével az én bűnömet, amelyben fogantattam, Isten előtt elfedezi.

Heidelbergi Káté (1563): 36. Kérdés – felelet

 

- Mit hiszel a bűnök bocsánatáról?

- Hiszem, hogy Isten a Krisztus elégtételéért minden bűnömről és bűnös természetemről, amellyel teljes életemben harcolnom kell, soha többé meg nem emlékezik, hanem Krisztusnak igazságát (igaz-voltát) kegyelemből nekem ajándékozza, hogy soha ítéletre ne jussak.

Heidelbergi Káté (1563): 56. Kérdés – felelet

 

- Hány részből áll az igazi bűnbánat, vagyis az embernek megtérése?

- Két részből: az ó embernek megöldökléséből, és az új embernek megelevenítéséből.

Heidelbergi Káté (1563): 88. Kérdés – felelet

 

- Mi az ó ember megöldöklése?

- Az, hogy bűneinket szívből fájlaljuk és egyre jobban gyűlöljük és kerüljük őket.

Heidelbergi Káté (1563): 89. Kérdés – felelet

 

- Mi az új ember megelevenítése?

- Istenben való lelki öröm Krisztus által és arra való vágyakozás és készség, hogy jó cselekedetek által Isten akarata szerint éljünk.

Heidelbergi Káté (1563): 90. Kérdés – felelet

 

Az evangéliummal szorosan összefügg a bűnbánatról szóló tanítás. Így beszélt ugyanis az evangéliumban az Úr: Szükség az én nevemben prédikáltatnia a megtérésnek és a bűnök bocsánatának minden népek között (Lk 24,47). (Micsoda a bűnbánat?) Bűnbánaton pedig (1) a bűnös ember lelkének azt a magábaszállását értjük, melyet az evangélium igéje és a Szent Lélek idéz elő és amelyet a bűnös ember az igaz hit által nyer el, mellyel rögtön felismeri a bűnös ember veleszületett romlottságát és minden bűnét, melyet Isten igéje elébe tár és (2) azok miatt szíve szerint bánkódik és azokat Isten színe előtt nemcsak megsiratja és nagy pirulással nyíltan megvallja, hanem (3) felháborodva meg is útálja, (4) szorgalmatosan keresvén a megjavulás útját és szüntelen törekedvén az ártatlanságra meg a jócselekedetekre, amelyekben szentül gyakorolja magát életének minden hátralevő napján. (A bűnbánat az Istenhez való igaz odafordulás.) Ez pedig az igaz bűnbánat, tudniillik egyfelől az Istenhez és minden jóhoz való őszinte odafordulás, másfelől pedig az ördögtől és minden rossztól való állandó elfordulás.

(1. A bűnbánat Isten ajándéka.) Azt pedig világosan megmondjuk, hogy ez a bűnbánat tisztára Isten ajándéka és nem a mi erőnk munkája. Azt parancsolja ugyanis az apostol, hogy a hű tanító szorgalmasan tanítsa az igazságnak ellenszegülőket; ha talán adna nékik az Isten megtérést az igazság megismerésére (2Tim 2,25.)

(2. Szomorkodik elkövetett bűnein.) Az az evangéliumbeli bűnös nő, aki könnyeivel áztatta az Úr lábait, és Péter, aki keservesen sírt és megsiratta Urának megtagadását (Lk 7,38; 22,62), nyilván megmutatják, milyennek kell lennie a bűnbánó ember lelkületének, ha komolyan megsiratja elkövetett bűneit. (3. Megvallja bűneit Istennek.) Ama tékozló fiú is, a farizeussal szembeállított evangéliumbeli vámszedő is igen alkalmas példát adott nekünk arra, hogyan valljuk meg bűneinket Isten előtt. Amaz így szólt: Atyám vétkeztem az ég ellen és te ellened, és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hívattassam; tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy! – A vámszedő pedig még szemeit sem akarja vala az égre emelni, hanem veri vala mellét, ezt mondván: Isten légy irgalmas nékem bűnösnek (Lk 15,8 skk., 18,13)! Nem is kételkedünk, hogy Isten kegyelmébe fogadta őket. Ugyanis János apostol azt mondja: Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz az Isten, hogy megbocsássa azokat és megtisztítson minket minden hamisságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük őt és az ő igéje nincsen mibennünk (1Jn 1,9 sk.).

(A papnak tett bűnvallás és az általa való feldolgozás.) Hisszük, pedig, hogy elégséges az az őszinte bűnvallás, mely egyedül Isten előtt történik, akár titkon Isten és a bűnös között, akár nyilvánosan a templomban, ahol a bűnösök általános bűnvallását elmondják, és nem szükséges a bűnbocsánat elnyeréséhez, hogy valaki bűneit fülbe súgva a papnak vallja meg, hogy viszont kézrátétel kíséretében hallja tőle a feloldozást, mert erre a dologra sem utasítás, sem példa nem található sehol a Szentírásban. Dávid bizonyságot tesz erről, ezt mondván: Vétkemet bevallottam néked, bűnömet el nem fedeztem. Azt mondtam: Bevallom hamisságomat az Úrnak – és te elvetted rólam bűneimnek terhét (Zsolt 32,5). De a mi Urunk is, amikor bennünket imádkozni és egyszersmind bűneinket megvallani tanított, azt mondta, hogy így imádkozzunk: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek (Mt 6,12). Szükség tehát, hogy Istennek a mi Atyánknak megvalljuk bűneinket és ha valamelyik felebarátunkat megbántottuk, béküljünk ki vele. A bűnvallásnak erről a fajtájáról szólva mondja Jakab apostol: Valljátok meg bűneiteket egymásnak (Jak 5,16). Ha pedig valaki bűneinek terhe alatt roskadozva vagy kísértéseinek útvesztőjében tévelyegve négyszemközt tanácsot, útbaigazítást és vigasztalást szeretne kérni vagy az egyház szolgájától, vagy más valamely Isten törvényében jártas testvérétől, azt nem helytelenítjük. Ugyanígy legnagyobb mértékben helyeseljük azt az általános és nyilvános, a templomban és a szent gyülekezetekben elhangzani szokott bűnvallást (melyről fentebb is megemlékeztünk), minthogy az a Szentírással egyezik.

…

(4. Serénység az élet megújításában.) Egyébként az evangéliumbeli példák arra is megtanítanak, hogy milyen ébereknek és serényeknek kell lenniük a bűnbánóknak az új élet folytatásában, mind az óember megöldöklésében, mind az új ember felélesztésében. Az Úr ugyanis annak a gutaütöttnek, akit meggyógyított, ezt mondta: Íme meggyógyultál, többé ne vétkezzél, hogy rosszabbul ne legyen dolgod (Jn 5,14). A vád alól felmentett házasságtörő asszonynak ugyanő ezt mondta: Eredj el és többé ne vétkezzél (Jn 8,11). Bizonyára nem akarta e szavakkal azt mondani, mintha lehetséges volna, hogy az ember, míg ebben a testben él, olykor-olykor ne vétkezzék, hanem éberséget és minden kis dologra is ügyelő igyekezetet ajánl nekünk, hogy mindenképpen arra törekedjünk és könyörgéseinkben is kérjük Istentől, hogy vissza ne essünk azokba a bűnökbe, amelyekből mintegy feltámadtunk és ne győzzön le bennünket a test, a világ és az ördög. A vámszedő Zákeus, amikor az Úr kegyelmébe fogadta, így kiált fel az evangéliumban: Íme minden vagyonomnak felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négyannyit adott helyébe (Lk 19,8). Hasonlóképpen mi is azt hirdetjük, hogy azok, akik igazán megbánták bűneiket, nem lehetnek meg jóvátétel, irgalmasság, sőt alamizsnálkodás nélkül és általában az apostol szavaival buzdítunk mindenkit, ezt mondván: Ne uralkodjék a bűn a ti halandó testetekben, hogy engedjetek néki az ő kívánságaiban: se ne szánjátok oda a ti tagjaitokat hamisságnak fegyvereiül a bűnnek; hanem szánjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek, és a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek (Róm 6,12 sk).

(Tévelygések.) Ezért kárhoztatjuk egyeseknek az evangélium hirdetésével visszaélő mindenféle istentelen beszédét, akik ezt mondják: Könnyű megtérni Istenhez. Krisztus jóvátett minden bűnt. Könnyű dolog a bűnbocsánat. Mit árt tehát, ha vétkezünk? Nem kell nagyon sokat törődni a bűnbánattal stb. Tanítjuk azonban, hogy minden bűnösnek mindig nyitva van az út Istenhez és hogy ő megbocsátja minden hívőnek minden bűnét, kivéve az egy Szent Lélek elleni bűnt (Mk 3,29). (Szekták.) És ezért elítéljük mind a régi, mind az új novatianusokat és katharusokat. (Pápai bűnbocsánatok.) Különösképpen elítéljük a pápának a bűnbánatról szóló, jól jövedelmező tanítását és az ő üzérkedése és üzérkedő bűnbocsánat-osztogatása ellen Simon Péternek amaz ítéletét alkalmazzuk: A te pénzed veled együtt vesszen el, mivel azt gondoltad, hogy az Istennek ajándéka pénzen megvehető. Nincsen néked részed, sem örökséged e dologban, mert a te szíved nem igaz az Isten előtt (ApCsel 8,20 sk). (Elégtételek.) Ugyancsak helytelenítjük azoknak a véleményét, akik azt gondolják, hogy vezeklésükkel ők maguk eleget tudnak tenni elkövetett bűneikért. Mert azt tanítjuk, hogy halála vagy szenvedése által egyedül Krisztus az elégtétel, engesztelő áldozat vagy jóvátétel minden bűnért (Ézs 53, 1Kor 1,30). Közben mégis, amint azt előbb is mondtuk, nem szűnünk meg sürgetni a test megöldöklését; hozzátesszük azonban, hogy ezt nem szabad Isten előtt büszkén felhánytorgatni bűneinkért való elégtételképpen, hanem vigyük véghez alázatosan, az Isten fiainak lelkülete szerint, hálából azért a szabadításért és teljes elégtételért, amelyet Isten Fiának halála és elégtétele által nyertünk el.

II. Helvét Hitvallás (1566):

XIV. fejezet: A bűnbánat

és a megtérés